Félelem és demokratikus érzés

Az elhallgattatott Bibó ügyében, mint annyi másban, az idő döntött másképp. Az ember és gondolkodó, bizonyára a halál leckéjének a hatására is, a szemünk előtt éli reneszánszát. S főképp azok között, fiatalok és középidősek között, akik kijárva, vagy még el sem kezdve egy másfajta iskolát, benne fedezik fel a független, nyitott, előfeltevésektől mentes, axiomatikus ballasztokat elutasító gondolkodás egyik nagy képviselőjét. S persze, az ilyen gondolkodás megkülönböztetett politikai balsorsát is, ha az elsősorban az adott, vagy csak alig elmúlt valóság „terápiás” vizsgálatára vállalkozik. Jogos stratégiának nyilvánított szabálytalanságok, törvénytelenségek, erőszaktételek, rögeszmék, a valóságértékelés paranoid és projekciókkal terhelt torzításai, a konfabulációs technika ki- és felhasználása, hogy a törvényesség és közkívánat látszata biztosíttassék: aki ilyesmit tesz szóvá, elbukik az arénában. A történelem és politika visszatérő nyomorúsága ez. Bár reménye is egy ilyen példaadás. Sőt, meglehet, éppen a „kisnépek” feladata és „luxusa” lesz (vagy lehetne) ilyen példát adni, a kiszolgáltatottságuktól egyedül függetleníthető belső szabadságuk révén. Minthogy lelki, ösztöni, politikai imperializmus nem lehet energialekötő gondjuk, kísérletet tehetnek a kiüresedett, hitelüket vesztett értékek (laboratóriumi) újra kimunkálására, mint a megmaradás kikezdhetetlenebb feltételének megteremtésére. Ehhez azonban a cinkosság kollektív vállalása szükséges. Történelmi tapasztalat, hogy a jövő nem ukázt fogad el, hanem módosít, az ajánlatok közül válogat. Az előrelátó reálpolitika (később szó lesz róla, mit érthetünk ezen), számol is ezzel, s az igazi értékeket akkor is talonban tartja, ha azok nem hozhatók játékba. Még akkor is, ha alapfenntartásai vannak, vagy csupán rákényszerül, hogy ilyen fenntartásokat a sajátjának nyilvánítson. Ami, persze, szkizofrénia, de megfontolt és tudatos formája: nemcsak arra épít véglegesen, ami éppen lehetséges, hanem a nyitottság kalkulusaira is. Kétségkívül realizmus azt állítani, hogy ami történni tud, mindig úgy történik, hogy az értékek valamilyen rendje kiszorul a játékból, azaz, csak valaminek a kárára próbálhat bármi is történelemmé lenni; mégse mindegy, hogy ami ilyen módon kiszorul, az a vezetők és állampolgárok tudatából is száműzetik-e. Ha igen, nemcsak a magunk ellenőrzéséről mondunk le – ami különösen akkor nélkülözhetetlen, mikor a társadalmi és történelmi mozgás új helyzetet teremt –, hanem általában gyengítjük az értékek iránti bizalmat és érzéket. Annak tehát, hogy egy nyitott lehetőségű jövő megtervezését segítsük elő, fontos előfeltételei vannak. S Bibó egész munkássága arra irányul, hogy ezeket nyomozza.

Az ő esetében találóbb, ha nem történészt mondunk, hanem politikai gondolkodót; és még találóbb, ha politikai „léleklátót”. Kivételes érzéke volt hozzá, hogy az övével ellentétes érvelési rendszerbe, logikába, a különböző érdekek értő és megértő végiggondolásába belelépjen, azoknak a szempontjai szerint is gondolkodjon, pusztán azért, hogy körbehatárolhatóbb legyen az ellentétek optimális egyensúlya – lévén ez a legtöbb, amire a politikai igazságosság törekedhet. (Amit egyébként a valóban termékenyítő forradalmak lehiggadt gyakorlata is felismer; vagy ha mégsem, olyan restauráció iránt ébreszthet nosztalgiát, melyen a társadalom egyszer már csakugyan túllépett.) Bibó elemzési tárgyilagosságának egyáltalán nem rejtélyes oka az, hogy mindig az életből indul ki, oda tér vissza, megállapításainak ellenpróbáját azon végzi el, – mert egyedül az előtt akar meghajolni. Nem téveszti szem elől, hogy a történelem és politika, mint minden egyéb, emberi játszma; vagyis érzelmi–indulati–értelmi ösztönzések együttese, jól vagy rosszul vezetett pszichológiai dráma, mely nem gépiesen van kiszolgáltatva a materiális tényezőknek, s a hatalmi feltételeknek. Így optimális kiszámíthatósága, azaz, megértése, azaz, irányítása sem lehetséges a pszichológia szempontjainak figyelembevétele nélkül – tartósan. Természetesen ez nem a kivételesen traumatikus, kivételesen végletes történelmi–politikai döntésekre és tényekre vonatkozik. Azok éppúgy hozzátartoznak az összemberi történés nem racionalizálható kockázatához, mint a „hasonló” döntések és tények a személyes történésben: túl vannak az értelmi, anyagi, pszichológiai indokolhatóság és irányítás határán. Ugyanis nem az indokolhatatlan, hogy egyáltalán voltak és vannak dúlások, fasizmusok a történelemben, – hanem a kivételes mértékük és formájuk. S a valóban „megközelíthető” leckét abban az új helyzetben adják fel az értelem, a pszichológia, a világ anyagi újraszervezése számára, amelyet létrehoztak. És csak ekkor lehet ismét szó optimális kiszámíthatóságról, megértésről, irányításról, – újra kísérletet téve, hogy a kivételesen traumatikus döntéseket a lehető legvégső határig elodázzuk, vagy legalábbis a mértéküket és formájukat „miniatürizáljuk”.

Illetve, ma már ez sem elég; a fentiek igazsága múltértékű. A veszély ma nem többszörös, hanem utolsó, és hozható olyan döntés is, hogy nem lesz új helyzet. Az optimális gyakorlat feltételeinek nyomozása így még sürgetőbb.

Ha azt az utat választjuk, hogy a történelmet és politikát csupán depszichologizált működésében értelmezzük, másrészt ennek megfelelően működtetjük – ez valóban teremthet valamiféle gépies rendet az események és jelenségek káoszában, sőt, azzal is hitegethet, hogy az egyedül lehetséges áttekintés és gyakorlat rendjét valósította meg. Valójában olyan szemléleti és cselekvési képlet ez, amely fogalmiságba, tézisekbe, „katekizmusokba” merevíti az emberi–anyagi összefüggésekből kiemelt tapasztalatokat, tényeket, leválasztva őket az életről. Lényegében zárt rendszert épít ki belőlük, majd e zárt rendszer szankcióival az egészet visszafordítja az életre, mint törvényt, mint meghaladhatatlan gyakorlatot. Radikális pólusa ennek az ortodox-ideologikus séma. De megvalósítható a liberális változat is; amikor a tételes ideológia helyett – látszólag pártatlanul – az élet „természetes törvényszerűségeinek” taktikus tiszteletben tartásával valósul meg egy olyan rejtett irányítás, amely burkoltabban ugyan – némileg pszichologizáltabban –, de szintén megteremti a maga más típusú és összetevőjű kényszerének „ideologikus” következetességét. Azaz mindkettő úgy igyekszik semlegesíteni a dialektikát, hogy a szintézis állandó látszatát sugalmazva és benyomását keltve gyakorlatilag likvidálják az antitézist – vagy ártalmatlanná manipulálják.

Bibó ilyen értelmű utalásait és észrevételeit nem szabad elsikkasztanunk, hiszen az ő „külön útjának” radikalizmusát éppen az ilyen felismerések érlelték ki. Elemzései világossá teszik, hogy a hatalomgyakorlás különböző válfajainak egyformán érdeke a történelem, a történelemcsinálás és politika „szent” determináltságba merevített képét kialakítani és elfogadtatni – különböző mértékben és formában. De tisztában van azzal is, hogy a spontán emberi tényeknek a „tervezett” politikától függetlenül szintén megvan a természetes „igyekvésük”, hogy eleve igazoltnak és jogosnak tüntessék fel magukat (hiszen vannak, ténnyé tudtak lenni). A pszichológiai parttalanság is adott tehát és veszélyes hibaforrás lehet. Azaz, a spontán pszichológiai tények mágiája éppúgy, mint a belenyugvást sugalló tervezés–tervezettség mágiája. Mindkettő hordoz az optimális emberi konszenzus igazságából–kényszeréből valamennyit; s mindig egy ilyen részigazságra épülnek rá a leghamisabb és legpusztítóbb igények, koncepciók, avagy a romantikus és irreális népi–nemzeti–faji ábrándok és jogosultság imperializmusok. Csupán a fék tekintetében nincs megbízható, biztató konszenzus, sem külső-hatalmi, sem belső-pszichológiai kötelezés. Ha valóban az a tét, hogy egyáltalán lesz-e új helyzet, a realizmus azt követeli, hogy a politikai realizmus és pragmatizmus fogalmát újrafogalmazzuk. Bibó „külön útja” erre vállalkozik. Ha munkássága „ádáz prófétaságnak” tűnik, inkább csak a mi holdkórosságunkat jelzi.

Bármennyire abszurd is azok számára, akik „letéteményesnek” érzik magukat, az igazság az, hogy a szentek, gondolkodó gyermekek lettek a realisták, és világi „vezeklőkként” a művészek, – hogy csak az irányt tájoljuk be (és korántsem helycserére gondolunk…). Nyilván innét van, hogy inkább zavart félrenézésre késztet, ha ilyen címekre érkezik tanács a politikától; vagy több is. Semmi ok többé, hogy a mai politikában egy speciális többet-tudás szféráját lássuk. Ezt a rangját eljátszotta. Céljainak nem józan-ravasz, okos áldozatokkal megelégedő gazdája (ami művészet is lehet); inkább annak a határán van, hogy lehetőségeinek patológiás megtévesztettje legyen. Bibó Nyugat- és Középkelet-Európa viszonylag szűk, de annál jelentősebb történelmében mutatja ki a torzulás okait, s távolabbi veszélyeit. Lényegében két végletről ad kórleletet. Az egyik, amikor a meglévő vagy célul kitűzött erőfölény fejleszt ki olyan paranoiás hamistudatot, mely szerint a saját biztonság és kivételezettség eleve hatálytalanná tesz bármilyen ellenpróbát, sőt, szükségszerűen egybe is esik a köz és egyetemes jó normáival; s e hamistudat jóváhagyásával még a legszennyesebb és véresebb is messianisztikus igazolást kaphat. (A legfőképp ezzel foglalkozó mestermű-kórlelet A német hisztéria okai és története c. kéziratos, 1942-ben írt tanulmánya.) A másik véglet ugyanennek gyarmati-függőségi változata, mikor az eltorzult hála kompenzáló működése – cserébe a kapcsolódás, a kiporciózott szerep és részvétel előnyeiért – még a mintán (imagón) is túltehet; bár ebben az esetben a hamistudat mindig kevésbé magabiztos, s mintegy megkettőződve skizoid és kényszeres: ugyanis nem „önmegvalósítással”, hanem a kolonizáltság pszichés légkörében jut el a maga hamistudatáig. A skála természetesen nagy, hogy hol, mikor, milyen formában szerveződik ilyenné vagy hasonlóvá a politikai aréna; de kétségtelen, hogy világunk ebbe az arénába költözött. És nem tegnap vagy tegnapelőtt, hanem a kezdetektől; vagyis, a két véglet fenti kisarkítása sem felfedezés. Bibó radikális politikai újrealizmusa abban van, hogy nem pusztán az eszközök és módszerek szerencsés vagy kevésbé szerencsés alkalmazásáról értekezik (ami lényegében hallgatólagos szentesítés lenne), hanem egyértelművé teszi és bizonyítani tudja, hogy a politika klasszikus eszköztára – főképp távlatilag – kisebb hatásfokkal és önbiztosítással alkalmazható, mint eddig. Nem alkalmas rá, hogy bármi újat lehessen vele elérni, csak az eddig-voltak egyre apokaliptikusabb ismétlését. Nem eredménynélküli, sőt; csupán az eredményei minden újabb konfliktussal kevésbé önszabályozók és szabályozhatók.

Bibó „külön útja” annyira realista, hogy meg sem kísérel olyan jövővel–lehetőségekkel számolni, amilyeneket mondjuk – a marxizmus tudományosan is kilátásba helyez, vagy az egyház, vagy bármilyen vallásos alapokon nyugvó politikai rendszerelgondolás. (Legfrissebben az iszlám, – kérdésessé téve az európai-nyugati, vallási, politikai, sőt, fehéremberi konvencióink morális alapokra hivatkozó gyakorlatát, – ami persze önmagában aligha kivédhető elkiáltása is annak, hogy a „fehér király” csakugyan meztelen; bár a választott módszerrel–formával magára is veszi a fanatizmus, a kollektív és személyes ego-megszállottság minden tehertételét, a kiszámíthatatlan kockázatra berendezkedő história-tervezés felelősségét. Ez azonban, mint általános tünet és jelenség, inkább már a tanulmányunk végkövetkeztetéséhez adalék.) Bibó a kevesebben hisz – s valószínűleg a legnehezebben. Ennek gyakorlatához, politika-pszichológiai technikájához, előkészítéséhez viszont ritka következetességgel járul hozzá. Ebben az írásban inkább a gondolati sugalmazásait szeretném nyomon követni.

Bibó korántsem filozofikus alkat, mégis, ahová és amibe bevilágítanak az észrevételei és oknyomozásai, az már az emberi történés filozofikus megértéséről is tanúskodik. Többször közvetlenül is utal rá, hogy amit a politikáról, történelemről megállapítunk, csak kollektív önkritikával állapíthatjuk meg. Vagyis, aminek a kitermelésére és tartós tűrésére alkalmasak vagyunk, a felelősség magasabb szintjén már nem áthárítható, még akkor sem, ha történetesen joggal tehetnénk. Ugyanis a feddhetetlenség maga sem tiszta ötvözet – látensen minden értékben benne van, így a potenciális rossz is. Bibót az emberi történés ilyen megértése teszi képessé arra, hogy terápiásan elemezzen olyan csődtömeg-problémákat, mint amilyenre, például a német hisztéria okairól szóló említett tanulmányában vállalkozik, ahol első ragyogó példáját adja, hogy a pszichológiai érzékenységű esemény-földerítés milyen objektivitásra képes. De bármelyik más írása is ezt mutatja, – akár a 45 utáni magyar belpolitika harcainak pontos előrejelzéseit vesszük, akár a máig lezáratlan és újra felbukkanó aggodalmait; akár az azóta (részben) hivatalosan is elismert hibák, retrográd taktikai lépések, akciók és döntések akkori számbavételét – az ország új nemzeti–politikai alapjainak félreérthetetlen igenlése mellett (A magyar demokrácia válsága, 1945; A koalíció egyensúlya és az önkormányzati választások, 1946; A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme, 1947). Vagy a zsidókérdés kölcsönös önvizsgálatra hívó, vallomásos elemzését, melyhez hasonlót kevés „érdekelt” nép politikai irodalma mutathat fel; s melyet csak az nem követett – az elsorvadt társadalmi őszinteség híján –, amiért íródott: hogy „jószándékú közös kiindulási alap legyen”. Vagy az eltorzult kelet-európai és magyar alkat dermesztően tiszta, történelmi és kortársi szempontból ma is élményszerű látleletét (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946 – Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, 1948). De ugyanerről a terápiás megértésről tanúskodik az utolsónak maradó 1957-es Emlékirat-a is, – mely olyan időpontban, mikor az érzelmek tanácsadása nem látszott kevésbé morálisnak, mint az értelemé szükségesnek – olyan higgadtsággal és józan belátással fogalmazza meg a nagyhatalmi érdekek velünk kapcsolatos alternatíváit, illetve, a belpolitikai pluralizmus biztosítékaira támaszkodó, „szabadszellemű” szocializmus kollektív igényét, hogy az idő méltán helyezte a nemzet politikai irodalmának nagy dokumentumai közé.

Írásai javát vettük itt sorra; bár maga az életmű sem sokkal nagyobb. Ami pótolja a mennyiséget, az a biztos érzék, ahogy a legfontosabb problémagócokhoz nyúl hozzá. S végül is maradandóan kirajzolódik a legfontosabb: a mindenki érdekére figyelő, decentráló gondolkodás. Ez adja elemzéseinek különös „hűvös forróságát”, ami annyira Tacitusra emlékeztet benne. Bibó azonban nem annyira rejtőzködő és tartózkodó, mint a rejtélyes latin. Tacitusnál kétértelmű marad, hogy lát-e végső értelmet az emberi komédiában; s lehet gondolni, hogy ha lát is, csupán ezzel a sejtéssel: ám legyen – de akkor maguk az istenek is naivak. Bibónál világos, hogy az emberi történés megjósolhatatlan értéktartalékaiban szenvedélyesen hisz. Úgy optimista, ahogy a gyermek a haldokló ágya mellett is az. Minden gondolkodói nagysága mellett van benne valami gyermeki rendíthetetlenség. S mintha épp ez segítené, hogy új értelmet és súlyt adjon régi szavaknak. Ezek egyik legfontosabbika: a kompromisszum. Elcsépelt szó, lejáratott gyakorlat – ha úgy vesszük, ahogy ránk hagyományozódott. De semmi nem akadályoz, hogy újra végig ne gondoljuk az értelmét. Bibó elemzési gesztusának a logikába ilyen gyermeki rendíthetetlenséggel egyszerű: igen – az emberi helyzet olyan, hogy az életbe–történelembe átvihető harmónia csak folytonosan egyensúlyozott diszharmónia lehet. E helyett a tények ködösítésével olyan békét helyezünk kilátásba, mely gyakorlatilag folyton kijátszott ürügy, hogy időt nyerjünk: jobb erőhelyzetet a fölényhez. Tehát nem a pozitív diszharmónia (azaz, szabadság) kollektív biztosítása a cél, hanem a harmónia-biztosítás magunknak kisajátított rögeszméje; amivel viszont újra biztosítva van a történelmi–politikai circulus vitiosus. – Bár kivételesen, rövidebb történelmi időszakokban, mintha felcsillant volna a remény, hogy ez a törvény emberszabásúbbá tehető. Bibó maga is felfigyel arra, amire Ferrero és mások – és ezt talán nem árt idéznünk: „…mindinkább tért hódít az a felismerés, hogy a XVII. század második felében, és a XVIII. század közepén csaknem szüntelenül folyó angol-francia tengerentúli háborúk ideje alatt London és Páris között továbbra is fennállott az utazás lehetősége, s a társadalmi és tudományos érintkezés. Lehet felháborodni egy olyan világon, melyben azalatt, míg a katonák vérben, sárban és mocsokban harcolnak egymással, elegáns urak, hölgyek és kulturált széplelkek finom formák között fenntartják egymással az érintkezést. Ezen azonban csak olyan szervezetű világ háborodhatik fel, amely a háborút a maga életéből mindenestül kikapcsolta. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor nem tagadhatjuk, hogy egy szabályozott, hadszíntérre korlátozott, párbajszerű hadviselés jobb valami, mint az atomháború. A párbaj ostoba, korlátolt, középkori dolog, de a puszta ököljoghoz mérve, magasrendű civilizációs fejlődés”.

Ez a gondolat, melyre másutt is utal, elemzései szellemében nemcsak tovább építhető, hanem szervesen be is építhető a „terápiás” politika-koncepcióba. Már volt róla szó: az alapprobléma az önszabályozás és szabályozhatóság. Ennek csak konszenzus biztosíthatja a feltételeit; de mi a biztosítékait? Változó minőséggel és formában mindig volt, és van is konszenzus, de mint a kompromisszumot, semmi sem védte és védi, hogy ürügyek álcázásává torzuljon. Lehet, hogy a párbaj, pontosabban: a játék, a játszma modelljében kellene keresnünk a megoldást, azt sem hárítva el, hogy az archaikus gyökerekkel szembesítsük magunkat? Az ököljog kérdésében nagyvonalúan hivatkozunk és hagyatkozunk archaikus determináltságunkra – még akkor is, ha különben a legkevésbé sem „idealista” az érvelésünk, az ideológiánk. Így az is elvárható volna, hogy a szabályozás és önszabályozás archaikus gyökereit is újra próbáljuk megérteni – netán modernizálni. Az archaikus biztosítékokat kivétel nélkül az tette hatályossá és hatásossá, hogy a rítus irracionalitásához kapcsolódtak, s ezt tudatosítva biztosították az (érték) pusztítás és feláldozás személyes–kollektív pszichológiai funkcióját: a levezetést. S minthogy ennek révén ki tudták szűrni, „miniatürizálni” tudták a nem kikerülhető pusztítások és áldozatok egy részét, viszonylag optimálisan emberérdekűek tudtak maradni. Persze, összehasonlíthatatlanul szűkebb területen és vonatkozásban, mint amit a mindenkori „politika” befog a történelemből; hiszen az ún. barbár idők dúlásait sem küszöbölték ki a rituális szelepek. Bár, ha számításba vesszük az emberáldozatok stb. rituális–kultikus gyakorlatát, mely legtöbb esetben megváltott túlvilágot ígért az áldozatnak cserébe (amihez nekünk már nincs cserealapunk, még paradox jószándék formájában sem, csak az, hogy a közönyünket, illetve, engesztelhetetlenségünket az utolsó pillanatig fenntartva a semmit biztosítsuk) – ha mindezt számításba vesszük és összehasonlítjuk a mi funkciónélküli, semmivel nem indokolható, lényegében „békebelinek” számító pusztításainkkal: a barbár idők statisztikája és minősége nem lebecsülhető. Mindazonáltal szó sincs bölcsek kövéről, csak modellről, melynek a lényege ma is tanulságos lehetne. Az sem kétséges, hogy e lényegnek legdöntőbben a pszichológiai, érzelmi képesség és készség az előfeltétele; ami valamikor olyan hitben tudott egybeötvöződni, amely metafizikus volt, s nem csupán pszichológiai, illetve, értelemmel kalkulálható bizonyosság-kalkulus. A XVII–XVIII. század politikusai mindenesetre még viszonylag működőképesen rendelkeztek az ilyen képességgel. Ennek a kornak egyébként is sajátos érzéke volt, hogy a durvát, végleteset, traumatikusat a játék-játszma szellemében ritualizálja. Gyakorlatilag úgy, hogy a mágikus fékező szerepet betöltő metafizikus irracionalitás helyett a magatartás és viselkedés méltóságát, a tisztességet, a becsületet és virtust mitizálta „világi” irracionalitássá, világi értelemben „szentté” – s az egészet úgy fogadta el, mint az érintkezés, a szembeállás és érdemi elintézés gyakorlatias, célszerű, jóllehet áttételes formáját. A legfontosabb tétek, persze akkor sem voltak könyörtelenség híján, de az áttételességgel finomított és korlátozott könyörtelenség mégsem a legkönyörtelenebb. Most már csak az a kérdés, hogy valóban adódik-e számunkra ebből a modellből tanulság.

S itt mindjárt szembe kell nézni egy veszedelmesen félrevezető analógiával. Éppen a második világháborút követő évtizedekben született meg egy lidércesen öntévesztő elmélet és álláspont, melyről hivatalosan is azt nyilatkozzuk és sugalmazzuk, hogy mindent számításba véve még ez a legoptimálisabb: a menetrendszerűen fenntartott parciális háborúk, és az atommal biztosított egyensúly. S mintha ez csakugyan hasonlítana is arra, amit a játék-játszma kapcsán mondtunk, s amit a XVII–XVIII. század gyakorlatában – a szabályozható rossz strategiáját – humanizálásnak értékeltünk.

Utángondolásra sincs szükség, hogy belássuk: a hamistudat kétségbeesett működése hozta létre ezt a meggyőződést. Kétségbeesett kapaszkodás olyasmibe, amiben igazában magunk sem hiszünk (hihetünk) – ti. hogy valóban játék-játszmáról van szó. Illetve, hogy mai eszközökkel egyáltalán lehetséges-e még végigjátszható játszma, nem rendelkezvén sem archaikus, sem világiasított készséggel semmilyen szabályozó rítus iránt. Eszközeink és hamistudatunk szuggesztiója hatására ugyanis pontosan azt tartjuk elfogadhatatlannak (naivnak, idealizmusnak, gyermekesnek, felelőtlennek), ami a játék-játszma lényege. Azt ti., hogy már előlegezve célszerűnek, de legalábbis kötelezőnek fogadjuk el az eredményt, amelyet létrehozni fog – akár egy szabad választás eredményéről van szó, akár más vagy nagyobb tétről. Amit aztán egy újabb, hasonló feltételű játszma tehet majd kérdésessé. A játszmába vetett és attól függővé tett hit – úgy is, mint fenntartásos bizalom – természetesen kockázattal jár; csakhogy ez a fajta kockázat eleve szabályozott és önszabályozó. Ami viszont ma történik, már rég nem játszma. Valószínű, hogy az emberi történés leghazárdabb mélypontját éljük. Nem mondhatjuk, hogy a judicium és önkontroll kioltódott, csupán skizofrén működéssé bénult: szerepe alig több, mint az, hogy regisztrálja azt az énjét, amelyiktől szabadulni szeretne. Annak a foglya, amire a depszichologizált gyakorlattá erőszakolt politika kapcsán utaltunk: a ténynek, hogy a puszta működési törvényszerűségre alapozott erőstratégia egy bizonyos határon túl kényszerítően ultraparadox helyzetet teremt. Azaz: már nem ilyen vagy olyan hatalmi struktúra kizárólagosságát teszi lehetővé, hanem a működési törvényszerűségek szabályozhatatlan önállósodósát növeszti általánossá – nem téve különbséget hatalmi struktúrák között. A legbarbárabb erő jelenik meg új köntösben: a puszta képesség (pouvoir) diktatúrája. Az új az, hogy a tudat és hamistudat világos tudattal regisztrált kettéválásával történik nélkülünk az, ami a legközvetlenebbül a révünkön történik. A pszichológia és elmegyógyászat kimerítően ismeri ezt. Így valóban cinizmus vagy félkegyelműség játszmáról, optimális legjobbról beszélni; mégha olyannyira próbálunk is pozitív erőfeszítéseket tenni – továbbra is önbiztosításnak vélve a hátsó gondolatot. Ez pedig, így együtt, eszméletlen ráhagyatkozás a kiszámíthatatlanra; amelybe – jobb híján megszoktuk belegondolni a megmentő alternatíva valószínűségét. Csakhogy ma az így remélt kiszámíthatatlannak sincs alternatívája. Minden kiszámítható. Így kockázat sincs; csak vissza van – vagy másképp. Bibó az Emlékirat-a egyik helyén olyan kísérletről beszél – a nagyhatalmak lehetséges állásfoglalásával kapcsolatban –, melyről kiderülhet, hogy „a közeledés eddig rejtett lehetőségeit hozza napvilágra”. Szerény megjegyzés, ha kiemeljük politika-koncepciója egészéből. Ha viszont abban helyezzük el, azonnal világossá lesz, mennyire radikálisan és újszerűen tartja fontosnak az igazi kísérletet, az ésszerűsített kockázatot, melyeknek pozitív eredménye „nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése”. Egy „modernizált rítus” újra belénk-nevelődésére, világi-politikai újrateremtésére céloz itt; és arra, hogy ennek a szellemében kell politikai gyakorlattá, eszközzé, technikává tenni a játszmát. Ami lehet, hogy úgy hangzik, mint egy puritán prédikátor igéje; de nem úgy vagyunk az igékkel, hogy beérik az idejük?

S talán itt kell végül is rátérni, hogy mért kellett mindezt így, a megszokotthoz képest rendhagyóbban elmondani Bibó életművével kapcsolatban. Legfőképp azért, mert a „terápiás” politikai gyakorlatra vonatkozó két legfontosabb kulcsszava – a félelem és demokratikus érzés – így kap olyan súlyt, amilyet maga is szánt nekik. Az eseményeknek és hátterüknek azt a mechanizmusát, melyet vázlatosan nyomon követni próbáltunk, elemzései során újra és újra a félelem következményének ismeri fel, s ez egyúttal a demokratikus érzés szükségszerű hiányát is jelenti. Ahogy maga fogalmazza meg egyhelyütt: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Másutt „félelmi válságról” beszél. Vagy arról, hogy a „pillanat mindig változó parancsait kell követni”; „alaphelyzetek felszámolására kell törekedni”; megérteni, hogy „van amit üldözni, más ellen harcolni kell” – csupán mind olyasmi ez, amit a félelem alkati gyávaságból eleve elhárít vagy túldimenzionál. Világossá tesz olyan veszedelmes érzelmi–tudati komplexusokat, hogy „a világ tartozásban van velünk szemben”. Kimutatja a túlhajtás, túlkövetelés csődjét; a felismerést, hogy „a kevesebb kárpótlás több lett volna”. Megrajzolja az „átélt katasztrófáktól való félelem” torzító következményeit, a „mindent egyszerre”, a „mindenáron magunknak nyugalmat” reflex erőszakra kész, beszűkült logikáját. Merész gyakorlatiassággal a „bármilyen erkölcs” szükségességét hangoztatja, „csak számítani lehessen rá” – ti., hogy az együttműködés egyáltalán létre jöhessen, és életképes legyen (a koalícióé, például). Figyelmeztet rá, hogy „a belső fejlődés nem feltétlenül” – vagyis, nem a félelmi bénultság vagy túlóvatosság tehetetlenségével „függvénye a külpolitikai helyzet alakulásának”, s „a kölcsönhatás mellett tőlünk függ, hogy a belpolitikai fejlődést tegyük öntörvényűbbé, külső helyzetünket is meghatározóvá”. Kiemeli a „szabad, pezsgő önkormányzati élet” fontosságát, mint a demokrácia előfeltételét. A demokráciától való szükségszerű eltávolodást mutatja ki (például) minden olyan esetben, mikor „nem vagyunk biztonságban a lakosság nemzeti érzelmei felől”. Mesterséges ködöt oszlatva szögezi le, hogy „a forradalmat csak bizonyos határig lehet akarni”, különben „a realitással szemben erőltetve odajut, hogy markírozni kell”. Tudatos szóhasználattal utal a döntő tényezők jellegére, mikor a „demokrácia jövőjét érintő lélektani válságról, európai lelkiismereti válságról” beszél. Említi a „közösségért való egzisztenciális félelmet”; a „veszedelmeket, amelyek azáltal válnak veszedelemmé, mert félnek tőlük” – s tisztázza a meghatározó különbséget: „igazi demokráciák csak az igazi veszély pillanatában ismerik azt, amit a félelem szabállyá, gyakorlattá tesz”. A „nemzeti materializmusban” felismeri a „nemzeti öndokumentáció” félelemhátterét, az egészséges önbizalom és önértékelés elbizonytalanodásának kompenzálását. Józanul tudja, hogy a „konszolidáció feladata független minden fennkölt igazságosságtól”; de még józanabbul tudja azt is, hogy a „minimális igazságosság” mellőzése eleinte csak részletekben, majd távlatilag az egész konszolidálást aláássa és hitelét veszti. Nem hagyja figyelmen kívül a „kívülről kormányzott ország” lelkiállapotának szorongásos tüneteit. Másutt megjegyzi: „Semmi sem könnyebb, mint egy szigorú társadalmi rangsorhoz szoktatott társadalomban valamilyen rangsor nevében rendet, jogot és biztonságot teremteni; ez azonban a mozdulatlanság rendje, joga és biztonsága, nem a szabadságé. Megtalálni a szabadság rendjét, jogait és biztonságát, a szabadságét, mely nem alázatos és tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és követelő, ez a demokrácia továbbépítésének igazi munkája”. További ködoszlatás s egyúttal figyelmeztetés az egyén érettségének a fontosságára, mikor ezt írja: „Ha a döntő pillanatokban hiányzik, megzavarodik a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztön, az nem misztikus kollektív jelenség, hanem a közösség egyes tagjainak ép ítélőképességéből tevődik össze”; aminek csak egyik, bár legsúlyosabb következménye „a vezetők hibás hatalomra-juttatása”. Megrajzolja a 67-es kiegyezés pszichogramját, mint a mindkét oldalon hazug, és félelmi pszichózisra alapozott konstrukciók egyik mintapéldáját; sémáját annak, hogy „a félelem mechanizmusa hogyan nyűgözi le az értelem mechanizmusát”. Külön kategóriába sorolja az ennek megfelelő platformokat, kiegyezéseket, „melyeknek lényege, hogy ne lehessen fejleszteni őket”. Mementóként idézi a tragédiát, mikor „a félelem levonta a konzekvenciát” a demokráciával kapcsolatban (1919). És ugyancsak mementóként ad leleplező leírást a „hamis realistákról”, akik mindig újraszületnek, s felülkerekedésüktől „megváltozik egy közösség arculata”, mert ők azok, „akik a közösség szerkezetébe beépült hamis konstrukciók fordított kiválasztásának” megtestesítői, a „gyakorlatias emberek” –, szemben a „leglényeglátóbbakkal”, akik számára a „kis engedmények is lehetetlenné teszik, hogy hazugsághoz adjanak igazi erőket”. Bibó az utóbbi magatartástípust morálisan mélyen becsüli, de – az egész koncepciójából következően – nem fogadhatja el, mint a társadalmi gyakorlat célravezető modelljét. S mint ilyet, ha a szó legnemesebb értelmében is, de torzulásnak tekinti. S bizonyára ez az a pont, ahonnét kiindulva Bibó politika-koncepciója talán a legszemfényvesztőbben hamisítható meg, vagy legalábbis megtévesztően közelíthető a mindenkori „hamis realisták” koncepciójához. De ilyesmire csak egy megcsonkított Bibó adhatna lehetőséget. Az életmű félreérthetetlenné teszi, hogy milyen leckét ad fel a nem csupán színlelt reálpolitikának: félelmi motívumok nélkül, szigorúan a demokratikus érzés követelményeit betartva keresni és megtalálni „az egyensúlyt a valóságos, lehetséges és kívánatos között”.

Ez a rapszodikus szövegszemelvény csupán jelzi Bibó elemzéseinek irányát, szellemét s azt a mélyebb vonulatát, melyre minden gyakorlatias ajánlata visszavezethető. A legfőbb rossz szerinte a hibás funkciójú félelem. Fontos viszont, hogy ezt a gondolatát hogyan értelmezzük. Ugyanis nem az a baj, hogy van félelem (a baj szó különben is semmitmondó itt; mintha azt mondanánk, hogy baj, ha meghalunk) – csupán nem mindegy, hogyan, milyen területen és formában elaboráljuk. A félelemnek van pozitív vonása, sőt, szerepe: biztonsági egyensúlyt teremt a képesség lehetőségei és a felhasználás ésszerűsége között. Olyan rációt tesz lehetővé, mely önmaga nem depszichologizált működésére szabályozó módon tud válaszolni. Szükséges vírus tehát, mely nélkül egészséges feszültségekre nem is volnánk képesek; lévén az a dolgunk, hogy abból csináljunk aranyat, ami nem az, hogy szublimáljunk. A sehogy vagy hibásan működő félelem „ahrimani” változat, különösen történelmi–politikai vonatkozásban. Bibó az ebbe való berendezkedésünket, a berendezkedés intézményesítését, legalizálását veti el radikálisan, mint olyan utat, amelyen haladva új semmi nem várható, viszont arra kényszerít, hogy irracionális halogatásra bízzuk magunkat – azzal a gyermeklogikával, hogy ha nem kelünk fel, talán a nap sem kel fel. Így idegenedünk el a szabályozó rítus, ritualizálás olyan örök-modern lehetőségétől, mint amilyen a jószándék, morál, tisztesség és nyíltság racionálisan is kifizetődő játékszabálya. Helyzetünk így alig különbözik a „vak erőkre” hagyatkozástól. „Kivárásunk” taktikája olyan, hogy a gyakorlatilag ötlettelenné vált értelem és érzelem már sem önmagával szemben nem tételez semmit, sem maga fölé emelt transcendens kivetítése nincs. Csupán egy elszabadult alakulás patt-helyzetével rendelkezik, annak működési autonómiájába helyezve az emberi történés sorsát, – és mégis egy semmivel nem indokolható reménységet táplál. Ami, mechanizmusát tekintve, nyomorúságos vallásparódia. A megvilágosító az, ahogy Bibó ezeket a felismeréseket – anélkül, hogy egyetlen szóval is kilépne vizsgálódásai területéről – a legközvetlenebb történelmi és politikai tényekhez ragaszkodva bizonyítja és dokumentálja: vagyis a mögöttest.

S hogy miként fogalmazza meg a demokratikus érzést? Lényegében kizárással. Mindannak módszeres elutasításával, amire a hibás funkciójú félelem rá akar venni. Igazában nem is lehet különválasztani a kettőt, egymást fogalmazzák meg. Azt viszont, hogy mi következik a demokratikus érzésből, közvetlen társadalmi–politikai gyakorlatra lebontva (intézmények, szervezési, irányítási technikák és elvek stb.) – műveinek szakszerű kiértékelése teheti világossá. Itt csak arra utalhatok, ami általános és általánosítható. Bibó szellemében – most már összegezve – egyetlen lehetséges kiút kínálkozik: 1/ a modern értelemben ritualizált, tehát a rítus szellemét megőrző és modernizáló kompromisszum, 2/ e kompromisszumban megfogalmazott küzdelem és ésszerűsített áldozat optimálisnak elfogadása, 3/ vagyis szakítás azzal a politikai gyakorlattal, hogy önmagukban nélkülözhetetlen eszmények rosszhiszemű eszközzé torzulva, ideológiai–létezési demagógiára adjanak alkalmat garantálhatatlan céljaikkal és ígéreteikkel, 4/ az emberi történés szabályozásának és önszabályozásának olyan kollektív ellenőrzése, mely lehetővé teszi, hogy a politika ne válhasson – világméretű exkluzív cinkossággal – csak magát szabályozóvá, sem bel-, sem külpolitikai vonatkozásban.

Bibó a demokratikus érzés kibontakozását nem köti semmilyen meghatározott állam- és rendszerformához, olyan értelemben ti., hogy minden edény jó lehet, ha a gyökérzet csonkítás nélkül belefér. Amivel sok demagóg vitát a maga helyére tesz; és reális lehetőséget lát a típusok sokféleségében. Nála ugyanis a demokratikus érzés a társas-emberi minőség alapvető áthangolódásának, a lelki–pszichológiai átnevelődésnek kérdése; s éppen ezért tudja formálisnak tekinteni a rendszerkülönbségeket; miközben döntően fontosnak tartja a különböző történelmi, faji, hitbeli hagyományok iránti tiszteletet. Az áthangolódás és átnevelődés azonban a lassúbbnál is lassúbb munka és folyamat. Kérdés, hogy mit lehet közben tenni, hol kell elkezdeni. Bizonyos, hogy nálunk a bibói életmű szakszerű kiértékelése volna az egyik első fontos lépés, a mi szűkebb portánkra összpontosítva a figyelmet. Nem elegendő azonban, ha ez auguri zártkörűséggel történik. A nemzeti tudatban kell helyet kapjon az érvek és állítások összessége, fontossága. Mint ahogy a demokratikus érzés is csak akkor kap erőre, akkor gyakorlódik be, ha megtapasztalhatja a saját befolyásoló súlyát. Eközben lehet csak igazi élménnyé az érdekeltség, amely már decentrálásra, ésszerű kompromisszumra és ésszerű makacsságra képes. A „jó királyra” és tanácsadóira bízott bölcsesség a népet nem teszi demokratává, sem bölccsé, sőt; olyan kritikátlan tekintélytiszteletre nevel, mely a félelmet úgy próbálja elaborálni, hogy áthárítva hárítja el, és az igények közül kiiktatja a saját ítélőképességet. A demokratikus érzés úgy vetélődik el ilyenkor, hogy tudatára sem ébred önmagának. Ez pedig még kilátástalanabb és nyomorúságosabb elvetélés, mint az a cinikussá finomított gyakorlat, például amikor – Bibó szavával élve – „demokratikus formák között antidemokratikus a kormányzás”. Bibó ugyanakkor abban sem hisz, hogy a különböző adott rendszermodellek közül kellene és lehetne ideálisan választanunk. Csupán olyan elemeik közül, amelyek hagyományainkhoz, geopolitikai determinánsainkhoz hasznosan hozzáigazíthatók. Ennyiben eklektikus, és éppen ez adja külön-utasságát: annak realizmusát, hogy belső-külső lehetőségeinkkel és megalkuvásainkkal végül is senki más nem rendelkezik csak mi, és ebből a saját-valóságból kell kiindulnunk.

Mindaz azonban, ami gyakorlatias tárgyszerűséggel erre a problémára vonatkozik – mondhatjuk, az egész életmű –, mégis csak „szűkebb” köre és horizontja annak, amit Bibó a koncepciójával befog. Ahogy a Hitel többet fog be a Blick-nél; s éppen ez ad az utóbbinak is maradandó hitelt. Bibó szemlélte és nézőszöge mindig túl is néz azon, amire ráközelít. Így a legtöbb alapkérdést összegző alternatívának a „parlamentarizmus – nem parlamentarizmus” felületes mérlegelésén is. Természetesen a parlamentarizmus mellett dönt, amennyiben a biztosítékok is megvannak, hogy szerepe nem lesz színházi – azaz, nem pusztán formális vitafórum, melyet egy irányított kormánysajtó sokkal kisebb költséggel helyettesíthet, hanem igazi „aréna”, ahol valóban megszületnek a döntések. De ugyanakkor jól látja azt is, hogy egy viszonylag demokratikus szabályok szerint működő parlament sem feltétlen biztosíték; sőt, éppenhogy legális keretet adhat egy antidemokratikus kormányzásnak. Vagyis, egyáltalán nem tekinti szent intézménynek, mely bármit is önmagában megoldhat: a ténylegesen működő demokratikus érzésen múlik minden. Mindenesetre sajnálhatjuk, hogy a parlament alkotmányjogi biztosítékainak gyakorlati kérdésével nem foglalkozott részletesebben. Vagy mondjuk azzal, hogy miként lehetne a sajátos politika-pszichológiai mentalitásunkból, közjogi hagyományaink szelleméből kiindulva korszerűsíteni a parlamentet, – mint ahogy egy ilyen törekvés kétségkívül belejátszott az alsóbb szervezeti szintek reformjával kapcsolatos elképzeléseibe. Írásaiból azonban mindig kitetszik, hogy mennyire fontosnak tartja: mitől elszakadva hozunk létre valami újat. Ugyanis csak a magunkétól elszakadva remélhetjük, hogy valami magunkra szabottat valósítunk meg, – s nem diktátumot teljesítünk; vagy (ami egyre megy) a szolgai kölcsönzést hisszük el reálpolitikának. (A Bibó-életműből egyébként egyértelműen kiderül, hogy megítélése szerint a sorsdöntő koalíciós időkben – ha nem is teljes –, de elegendő belső szabadsággal rendelkeztünk, hogy saját struktúrát alakítsunk ki. Illetve, még a pártideológia kalodáján belül is nagyobb nemzeti szabadsággal rendelkezhettünk volna a struktúra kialakítása során, mint amilyennel éltünk. Pontosabban: amilyenre a nemzeti tradíciókat, önérzetet és méltóságot elhanyagoló kommunista pártpolitika igényt tartott.)

De visszatérve a parlamentarizmus kérdésére: az is meglehet, hogy Bibó csupán a sürgető feladatok sorrendjét értékelte másképp. Ő minden erejét és figyelmét elsősorban a közigazgatási és önkormányzati, vagyis a belpolitikai konfrontációban kollektív igénnyel fogalmazódó reformok kidolgozására összpontosította. Azokra, melyek 1956 elkerülhetetlenségét már jó előre jelezték. S talán éppen ettől, az alapstruktúrákat érintő gyakorlatias munkától várta, hogy az a legfelső szint, a parlament demokratikus működésének a biztosításához is hozzá fog járulni. Ami nagyon is egybevágna azzal a bibói elvvel, hogy az alapok megfontolt reformja nélkül hiábavaló egy-egy emeleten vagy a kupolán bármit is módosítani. Az élet kis és nagy ütközeteinek a tanulságából lehet csak demokratikus általánosításokig eljutni.

Koncepciójának tágasabb horizontja már inkább sugalmazás, konzekvencia. Elemzéseinek végső tanulsága a politika végső kérdőjeleivel szembesít. És éppen egy olyan történelmi időpontban, mikor egyre világosabbá válik, mennyire romantikusnak, naivnak, következésképp veszedelmesnek bizonyulnak a marxista-szocialista típusú koncepciók a pusztán anyagi determinánsokkal meghatározhatónak vélt népekről, társadalmakról. S hogy milyen heroikus, abszurd, már-már öngyilkos magatartásra képesek a népek, társadalmak érzelmi, önérzeti, becsületbeli – azaz, pszichológiai okokból. Egyszóval, mikor minden vérmes remény foszladozik, hogy akár az érdektársi viszony (Bibó szavai), akár egy eszme vagy ideológia szabályozó és önszabályozó nemzetközi szolidaritássá erősödjön – a társas-emberi minőség gyökeres áthangolódása nélkül. Amíg ez nem történik meg, csupán a félelem teremt – ideig-óráig – embert megalázó „szolidaritást”. Legalábbis a politika szférájában. Mintha valóban az látszana egyedül reálisnak, ha elfogadnánk egy politikára, történelem-csinálásra kidolgozott politika-pszichológia létjogosultságát, a kidolgozás nemzetközi programbavételét, politikai gyakorlatra lebontott terápiás módszerek bevezetését; továbbá a hatalomnak, hatalmi képességnek és adottságnak veszélyeztetettségi állapottá nyilvánítását és kollektív ellenőrzését, a népek, nemzetek és társadalmak ön- és csoportterápiájának mozgalommá szerveződését, szükségességének világméretű tudatosítását; a politikusok alkalmassági tesztjének körültekintő megalkotását (mint ahogy az átlagon felüli képességet, megbízhatóságot, felelősségtudatot, morált stb. igénylő állások és hivatások esetében már meg is valósítottuk), párhuzamosan a csúcstalálkozások és tárgyalások igazi konzílium rangjára emelésével, – melyeknek kidolgozása egy merőben más típusú Marxot igényelne; ha valóban volna idő bármilyen kodifikálásra…

Fogalmazhatnék ilyen rendhagyóan is – ha el akarnék rugaszkodni Bibó hangvételétől. Azt azonban ő is félreérthetetlenné teszi, hogy a politika gyakorlati realitásába az ember pszichológiai realitását éppolyan meghatározó tényezőként kell belekalkulálni, mint a klasszikus gyakorlat szerint a pénzt, fegyvert, a nyersanyagot s hasonlókat, – csupán nem negatív-manipulatív módon, mint eddig; mert ez a „kezelés” és „megdolgozás” már kimerítően fel van találva. Éppen ennek a semlegesítésére, e helyett kell kidolgozni a kollektív félelem kollektív elaborálásának politika-pszichológiai technikáját. S minderre azért hívja fel közvetve a figyelmet, mert elemzései bárhová nyúlt is – mind azt igazolták, hogy a pszichológiai tényezők érték- és befolyásoló ereje semmivel sem bizonyul kisebbnek – különösen távlatilag –, mint a pénzé, fegyveré, nyersanyagé és hasonlóké. Sokrétűen és meggyőzően igazolja ezt; de sosem tételesen. Mint ahogy a kiút, a megoldás sem lehet „tételes”. Az út nehezebb: önnevelés – és az önnevelődés intézményes biztosítása, elősegítése. Demokrácia, amely még nincs; bár a tervrajza nem ismeretlen. Bibó nemcsak gondolkodásra késztet, hanem cselekvésre is, minden egyes állampolgárhoz szól, a szó rilkei értelmében: „változtasd meg élted”. Politikai gondolkodótól ritkán kaptunk ilyen örökséget; utoljára Széchenyitől. Az életmű itt van a kezünkben, s várja, hogy olvasmánnyá tegyük, tanított anyaggá, táplálékká.