Tudat és nemzettudat

 

Nem tudunk szabadulni a kérdéstől, hogy mi a magyar, mi a helye a világban, van-e sajátos célvilágunk, s ha van, miért olyan, amilyen. Alapvető a gond, hogy milyen identitás-egyensúly lehetne kívánatos egyén és patrióta, tudat és nemzettudat között.

A kérdést nem tekinthetjük magyar különlegességnek, minden nemzetté kovácsolódott nép számára létezési előfeltétel, hogy megütközzön vele. Szerencsés esetben a válaszok nem is „válaszként” jelentkeznek, hanem mint a népi–nemzeti tudatmély spontán tartalmai, mint az önismeret és helyes önvezérlés bármikor mozgósítható provokálói. Úgy oltódnak ki a produktív szerepben és öntudatban, hogy a nemzeti létezés természeti szükségszerűségként kezelődik, s mint probléma fel se merül az egyénben, állampolgárban. Ha viszont végképp elnémulnak, nép és nemzet olyan útra lép, amelyen előbb-utóbb nem magával találkozik. Más kategória a balsors; ez az egzisztenciális eldöntetlenség. Mikor a produktív szerep és öntudat talajt veszít, és mindegyre aktuálisan rémlik föl a nemzeti lét relatív volta, a nem feltétlen szükségesség kollektív közérzete. Olyan állapot, amelyben századokig lehet leledzeni. Lehet lassú agónia, de prolongált létforma is. Kezdeti felívelésünk néhány századát leszámítva mi az utóbbit bizonyítottuk kivételes folyamatossággal, és bizonyítjuk ez idő szerint is, nem szüntetve meg a diabolikus kérdést: meddig?

Mazochista kérdés: mit várunk vitáink ismétlődő eredményétől? Újabb megállapítását annak, hogy történelmi helyzetünk sem régi, sem újabb változataiban nem szüntette meg a nemzettudat zavarait? Sőt. Újakkal tetézte, miközben a régi elintézetlenségek minőségileg is új komplexummá lettek. Tegyünk egy gondolatkísérletet: vajon hihető, hogy száz, kétszáz év múlva is közvetlen, időszerű azonosulással lesz olvasható–énekelhető a Himnusz, a Szózat, mint sors-jellemzés? – melyeket jó néhány fontos mű meg is haladott azóta a maga figyelmeztetésével: már nem lehetőségként vizionálva a jövendölésüket, hanem „közelítő tényként”. Vajon lesz még akkor is kedvünk, tudatunk hozzá, hogy értelmét lássuk a „konszolidált reménytelenség” érzelmi ébrentartásának? Két lehetőség van. Az egyik a nemzettudat helyesbítése, újraértelmezése. Vagy szembenézés azzal, hogy erre képtelenek vagyunk. Ebben az esetben a nemzettudat összetartó ereje – nem most vagy holnap, hanem a történelmi idő lassúbb lavina-tempójával – megjósolhatóan érdekeltséghiányba sorvad át, pszichológiailag kifárad, és nem lesz mit kezdeni vele. (Ami persze minden nemzettudatra áll, csak nem egyformán időszerű megjósolni.) Mi remekművekből tanultuk meg a nemzethalált a tragikus fenség pátoszával elképzelni. Ez a „megemelt” hazugság szintén hozzátartozik a hibás kompenzálási mechanizmushoz, amellyel nemzetpolitika és nemzettudat századok óta egymást fertőzi. Higgyük el, hogy mérsékelt látványossággal remélhetjük csak halálunkat – új zászló alatti beépülésünket az emberi történésbe.

A nemzeti megmaradás kérdésének akusztikája ugyanakkor döntően megváltozott az utolsó ötven évben, s ezzel a nemzettudat számára is új feltételek teremtődtek. A megmaradás formáit kezdik olyan kényszerek megszabni, melyeknek az iránya alig belátható. Ehhez járul a felgyorsult történelmi idő, az erők és eszközök radikalizálódása, s a lehetőség, hogy bármilyen részmozzanat az egész glóbust érintheti. S mindez olyan atom-árnyékban, mely sem tartós egyensúlyt nem nyújthat, sem tartós villámhárítója nem lehet a kis háborúkkal operáló, világrendező manővereknek. A klasszikus értelemben vett reálpolitika egyre kevésbé tudja biztosítani a tragédia elkerülését; a régi módszerekből nem telik ki új ajánlat. Csak most a tét sem a régi. Egyedül az abszurd látszik megoldásnak; ha a politika olyasmire szánja el magát, amit eddig „idealista” elképzelésnek szoktak minősíteni. Jóllehet, a hatalmi eszköztár megváltoztatása sem ígérhet aranykort, hiszen továbbra is emberi történésről lesz szó, nem angyaliról. Csupán magunkhoz méltóbbá, minőségileg produktívabbá tehetjük a szenvedés új perspektíváit. A váz viszont, melyre az új rátelepül, ép ésszel gondolva már irányíthatóan tervezhető; feltéve, ha a jelent előkészületnek fogjuk fel, és nem csak a leendő előzményének. Nagy szükség volna rá, hogy a sors bona nihil aliud bölcsességét velejéig újraértékeljük.

A jövő készülődésének mechanizmusában – ha az események mögöttesét is nézzük – egy fontos mozzanatot figyelhetünk meg: a nagyság, a mennyiség, a kényszerítő súly nélkülözhetetlen, másrészt „mellérendeltségben adott” jelentőségét. Ami szerepmegosztást is jelent. A történelem mordályát bárki nem emelheti fel, de a célzás finomítását sem végezheti el ugyanaz a kéz: más az önsúly iránya és más az egyetemes cél – a kollektív eredő. Viszont épp ez lesz természetes kihívássá, hogy valóban legyen dialektika. Kezdeti irányt mindig a mordály mutat – és ezt követi a sziszifuszi helyesbítés. Az elvérzések, a maradandóan tovább élő önfelszámolódások folyamata ez. Róma nem magától helyesbített, hanem néhány zsidó, pogány–keresztény kezdeményezésére. A görög rétor Rómában nem kisebb jelentőségű jelenség, mint hajdani elődje, otthon. A mustármag-példázatnak komoly történelmi fedezete van.

Történészeink munkája érthető okokból nehéz. De éppen a nemzeti identitástudat megóvása, másrészt megtisztítása miatt sürgető feladat, hogy történelmünket ugyanazzal a tárgyilagossággal faggassuk kezdetektől a jelenig, tényeket ne szűrjünk ki, figyelmünket semmi ne kerülje el. Drámai versenyfutás ez az érdemi önismeret történelmi idejével: hogy még idejében tudunk-e olyasmit tisztázni, aminek a későbbi tisztázása már tragikusan tudományos értékű lehet csak, nem lévén tudat, amelyik a „szívével” is figyel rá, s képes kihallani a tanulságot. Korábbi gyakorlatunkra is emlékezve, különösen 1867 óta vétkezünk az ilyen késésben. Ha a gyökeres demisztifikálásról és demitologizálásról lemondunk, eleve megfosztjuk magunkat, hogy olyan útra találjunk, amely a nemzettudat áthangolódásának jövő modelljéhez vezet; esetleg mások tanulságára is. Vagy muszáj azt gondolnunk, hogy történelmi „megvertségünk” szükségszerűen helyesbíthetetlen hátrány? A „megvertségnek” nem lehet olyan ablaka, amelyen messzebb látni? Nem a józanság követeli, hogy így kérdezzünk?

Előbb azonban egy érzelmi és egy módszertani kérdést kell rendeznünk magunkban. Felszámolni, és maga helyére tenni azt a melengetett hitünket, hogy a balsors kiválasztott népe vagyunk. Sem ez, sem bokréta, csupán balsorsban megkülönböztethető. Ha a föld minden népe beteg (aminthogy az), mi ennek a betegségnek nem a legszerencsésebb sajátos stádiumát képviseljük. Csak így tehetünk érvényes észrevételt magunkról. A másik: nemzettudatunk sajátos összetevőit nem moshatjuk bele a kollektív zsákutcák egészébe. Minden kölcsönös meghatározottság ellenére is – vagy éppen azért – a világunk mégis az, amivé részleteiben és részeiként mi tesszük. Itt vagy ott. Az általánosat, a „világjelenséget” misztifikálni az önvizsgálat során: veszedelmes út. Könnyen biztat az áthárításra, mikor éppen viviszekcióra volna szükség. S kinek nem vonzó kísértés az általános zsákutcák magyarázat-csapdájába menekülni, ha a sajátunk tetszetős selyempapírba van csomagolva vagy rotációsba?

A „balsors” nyomozásánál elég messzire kell visszanyúlni. Tulajdonképpen arra keresünk választ, hogy az általános eseménylogika hogyan kapott nálunk sajátos jelleget, a nemzettudat tartalmait hogyan járta át, nemzetpolitikánk mennyiben járult ehhez hozzá és mennyire determinálta magát vele. Kiindulópont lehet a soknépűség mint struktúraalap. Nemzeti történelmünk kezdeti idejében ez összehasonlíthatatlanul másképp volt természetes, mint később vagy ma – lévén a nemzet még kialakulatlanabb szervezettség, túl halvány keret ahhoz, hogy a szerep és öntudat egy központi mag körül világosan megfogalmazódjék. Összetartó ereje még nem különbözött eléggé az ország vagy birodalom összetartó erejétől. Utóbbiakba a népek még úgy tartozhattak bele, hogy nem szükségszerűen merült fel a „tudati” elkötelezettség kérdése. A megszilárdulás viszont már azon mérődik, hogy az összetartó hatalmi erő mennyire tudja jogi és erkölcsi egységgé is elvonatkoztatni magát. Ha ez létrejön és meghatározó többségi érzéssé lesz, egyúttal a nemzetet alkotó népek problémája is megszületik. Ugyanis a tudati elkötelezettség nem lesz közöttük egyforma erősségű, sokak számára csak sors marad. Nem annak nevezik, de ez lényegében már latens „nemzetiségi kérdés”. Fontos, hogy a nemzet, nemzettudat fogalmakat a továbbiakban is mindig így értsük: hozzáigazítva és időben hozzátájolva őket az alakulás lassú folyamatához. Figyelembe véve, hogy lappangva már akkor is előrejelzik magukat, amikor – szigorúan véve – még csak körvonalai önmaguknak.

A politika „kompenzálási mechanizmusa” akkor működik helyesen, ha a vágyak–igények és a helyzetfelismerő alkalmazkodás között olyan egyensúlyt teremt, amely a kollektív–produktív önmegvalósítás és szerep közérzetét biztosítja. Nemzetpolitikánk – egymás függvényében a nemzettudattal – századok óta rosszul kompenzál, s még ha reális felismerésekre jutunk is, a továbbra is hagyományos szellemben keresett válaszok zsákutcának, vitathatónak tűnnek. Ugyanis szívósan elfelejtjük, hogy lényeg szerint mindig hasonló feltételek alakulnak és szerveződnek a sakktáblánkon; miközben lényeg szerint a kompenzálásunk is ugyanaz, noha százados élmény a sikertelensége. Így biztosítódik a lehetőségismétlődés, a tényeké és a nemzettudat sérüléseié. Ilyen körülmények között nem sok új tehető, inkább csak az, hogy a külső és belső determinánsok szerencsés találkozásának örökös reménységében próbálunk „otthon” lenni. Ami nemcsak hazárd csodavárás, hanem egyre mélyülő patológia is.

Történelmünkben egy olyan lassan kibontakozó fejlődés figyelhető meg, hogy az egyre kevésbé elégséges önerőt egyre központibbá váló eszmékkel, axiómákkal kompenzáltuk, függetlenül attól, hogy megfelelő önerő híján mit valószínűsítettek történelmi távlatban. Egy ilyen irányba alakuló nemzettudat már reflexszerűen is szívesebben helyez a középpontba valamilyen „preferált virtuálisat” – szemben a konkréttal. S egyre kevésbé lesz érzékeny a pontosan sosem kiszámítható fordulatok iránt. Sajátossága, hogy a váratlant, a nem tudhatót – mivel az eszméivel megköti magát – nem tudja reálisan a gyakorlat fontos tényezőjének tekinteni. Ellentétben azokkal a nemzettudatokkal, amelyek elsősorban a gyakorlati létezés reflexeiben lesznek iskolázottak, elsősorban a tényekben keresik a kifizetődő meghatározókat. Nálunk a torzulás veszélye lényegében akkor következett be (nem kiküszöbölhető természetességgel), mikor a független királyságból függőségi királyságba váltottunk át. Olyan folyamat indult meg, melyben az eszméink irrealizálódtak, kompenzálásuk biztosítékai nem voltak igazi biztosítékok. A virtuálissal való együttélésünk kezdete ez, a nem évülő jogba vetett hit mitizálódásáé. S miután a történelem során mind a kettő reálisnak is tudott mutatkozni, a valóság kijózanító tényei tartósan másodrendűek, vagy éppen észrevétlenek maradhattak. Egyre kevésbé tették lehetővé a valóban távlatos alkalmazkodást. S még akkor is a történelmi folytonosság rögzült érveit erőszakoltuk, mikor már más folytonosság új kiindulópontjaival kellett volna nemzettudatunkat beoltani.

A sokat vitatott kérdésre, hogy történelmünk máig kiható törése igazában hol és mikor mutatható ki először (tehát a nemzettudatban bekövetkezett törés is), eddigi gondolatmenetünk is kínál egy választ. Talán mégsem csak azokon a harctereken, ahol kevésbé vagy majdnem elvéreztünk. Elemi erejű tragédiák, „temetők” voltak ezek, nagy alkalmak a betelepítésre (és betelepedésre); de sokáig mégsem kísérte és követte őket olyan politikai kísértés, hogy meg akarják vásárolni a függetlenségünket. Ellenkezőleg, egyértelműen el akarták pusztítani, ha nem előbb, akkor utóbb. És ez önmagában „tiszta” helyzet volt, noha tragikus. Csupán úgy merevítette „hősiességbe” az országot, a bontakozó nemzettudatot, hogy az egyben akadályozta is a korszerű politikai–társadalmi fejlődést. Ebben csak a Rákóczi-felkelést követő idők hoztak alapvető változást. Majtény egy századokig tartó következetes magatartás végét szimbolizálja. Valami új veszi kezdetét egész Európában; csak míg Nyugaton a nagy forradalom előkészülete folyik az opinion publique jóvoltából – mi egy véresen kivívott „konszolidált függőséget” nyerünk a szatmári békével. Századok óta először ismerik el legfontosabb nemzeti jogaink egy részét (amiért a felkelés küzdött), s jutunk hozzá olyan nyugváshoz, hogy a belső fejlődés megindulhasson. Csupán kielégítő biztosítéka nincs mindennek; egyszerűen csak helyzet van hozzá, mely bármikor kétségbevonható ugyanannak a hatalomnak a részéről, amelyik adta. Mint ahogy meg is történt. Nemzetpolitikánkba, nemzettudatunkba ezzel a békével–kiegyezéssel kezd beépülni a nem évülő jogba, a virtuálisba való berendezkedés mitizálódása – s mindennek kényszerű, távlattalan realizmusa.

De vajon annyira kivételes sajátság egy ilyen fordulat, kényszer és realizmus? Ami sajátságot mi hozzátettünk, az a mérték és intenzitás milyensége. Ahogyan azt hittük, hogy a virtuális nélkül semmibe bukunk. Olyan úton indultunk el, amelyen nem lehetett új virágot szedni, megfrissíteni a régi bokrétát. S szükségszerűen mélyült a nemzettudat talajvesztése. Majd, mai státusunk közvetlenebb előzményeihez közeledve (mikor már olyan csűrt-csavart jogi okoskodásokba tudott beleveszni a nemzeti státus és büszkeség védelme; mint a reál- és perszonálunió elnevezés problémája, amely a valós jogi–hatalmi helyzeten végül is mit sem változtatott) – a kompenzálásnak idővel olyan távolabbi formáját is kialakítottuk, amely a saját függőséget a kivételezett függőséggel próbálta megjavítani és „önérzetesíteni” (dualizmus). S ha másképp nem, legalább így megközelíteni a térségben a primus inter parest „másodikként”. Csupán jeleseink naplóiban, leveleiben bukkan fel a vérmesebb képzelgés, hogy esetleg helycsere is bekövetkezhet. Gyakorlatilag viszont: még mélyebbre ástuk be magunkat a virtuális realitásba, a szkizoid realizmusba. S mindezt szükségszerűen a dualizmus körén kívül rekedtek „ellenében” is, mert csak így látszott biztosíthatónak a saját kivételezett függőségünk érvénye. Emlékezetes adalék ehhez a cseh államjog megvétózásában való szerepünk; melyről talán nem túlzás azt mondani, hogy mint eseményszimbólum, egyik fontos előzménye a majdani Kis-Antantot kétségkívül átható revans-indulatoknak. A cseh tartománygyűlés 1871-es „fundamentális artikulusait”, melyek Csehországnak majdnem olyan állást adtak volna, mint a 67-es törvények Magyarországnak – Andrássy ellenezte, s végül Bécs sem fogadta el. Andrássy közreműködését szenvedélyesen támadta a magyar ellenzék, s szemére hányta, hogy „egy testvérnemzet belügyeibe avatkozni nem habozott” – ami a pontossághoz szintén hozzátartozik. A dilemma magva kétségkívül az volt, hogy Hohenwarth inkább erősítette volna az osztrák németek törekvését, hogy a német birodalommal egyesüljenek; s ez különösen a Königgrätz utáni revanspolitika légkörében – háborút kellett jelentsen, amire Ausztria nem volt felkészülve. Egy porosz sisak égisze alatt létrejött „Anschluss” pedig nagy valószínűséggel inkább gyengítette volna a társországok már elért státusát is – így bár volt magyar érdek abban, hogy a föderalizmusnak ezt a formáját akadályoztuk, de ez a közös érdekkel is egybeesni látszott, s éppen ez adta meg az általános igazolást Andrássyék számára. Hogy mégse távlatosan, azt többszörös kárvallottként tapasztalhattuk. A föderalizmusnak ugyanis még egy veszélyesnek látszó formája is jobb esélyeket biztosított volna később a tárgyalóasztal mellett; egy olyan háború után, amely más okokból volt „elkövetkezendő”. Mindenesetre a tanulság nem évül. Ha a politika az aktuális determinánsokat és előnyöket túlzottan abszolutizálja, az eredmény többnyire olyan illúzióvesztés, mely előkészítője a nemzettudat holnapi torzulásainak.

Mint ahogy rokon előzményekre vezethető vissza a Szent István-i vállalkozás – egyensúly-periódusokkal késleltetett – távlati sikertelensége is. És végakkordként, a dualizmusé. Itt azonban szükséges egy kis részletezés kedvéért megállni.

A fentiek igazsága csak úgy igaz egészen, ha hozzátesszük: történelmietlen álláspont volna a Szent István-i államstruktúrát eredetében nem természetes fejleménynek tekinteni a térségben. Az ilyen és ehhez hasonló vállalkozások lényegében a kor kihívására adott válaszok voltak – Toynbee kulcsszavát kölcsönözve. Amit természetesen lehetett korszerűen és korszerűtlenül történelemmé tenni – akárcsak ma. Szent István Intelmeinek politika-stratégiája és filozófiája – a soknépűség tiszteletben tartásával megvalósítandó egység és gyakorolt politika: mint általános alapelv – már a maga idejében is úttörő felismerés és cél volt. Ma sem kevésbé az. És különösen írásos dokumentumként páratlan a maga korában; mintegy azt is megerősítve, hogy nem csupán hatalomérvényesítésről volt szó, hanem államalkotói felelősségről és politikai morálról is. (Más dolog az, hogy később – a már említett, és még említendő okok folytán – hogyan deformálódott, mint „Szent István-i gondolat”.) Az ilyen típusú szerep és vállalkozás történelmi igazoltsága – akkor és most, és ezután is – mindig azon múlik, hogy egy térség nagyobb politikai súlya, produktivitása érdekében hogyan sikerül az egység és szövetség olyan formájára kísérletet tenni, amely a fejlődés alternatíváihoz is szervesen tud majd kapcsolódni. Illetve, hogyan tud produktív előzménye, előkészítője lenni egy másképp korszerű, későbbi elrendeződésnek – függetlenül attól, hogy a térség melyik népe teremt hozzá történelmet. Fontos ezt itt hozzátenni (és éppen a mi esetünkben), mert a történelmi–politikai „játszma” végül is nyitott volt – még ha nem egyforma eséllyel is minden érdekelt nép számára. (Tekintettel a belső szervezettség fokára, a külső hatalmi determinánsok közti különbségre.) A mi térségünkben gazdagon illusztrálja ezt a föderatív, szövetségi és egységesítő koncepciók és mozgalmak története. E mozgalmak és a magyar vállalkozás párhuzamos értékelése máig tartóan legkényesebb pontja a szomszéd népek és a mi történetírásunknak. S éppen ennek egyik fontos vonatkozása az ún. Hungarus-tudat kérdése – bár inkább lappangva, mint kimondva. Olyan tény, amely érzelmi–önérzeti okokból szenvedélyes elutasítást vált ki szomszédainkból. Ami teljesen érthető, ha valamiféle anakronisztikus jogfolytonosság jogformáló hangsúlyával történik hivatkozás rá. Ki tagadná, hogy ilyesmire nem került sor. De ahhoz is történelmi érzék kell, hogy a maga józan helyére tegyük egymás és a magunk elrugaszkodásait. Mint ahogy részünkről is megbocsáthatatlan hiba volna, ha a sokféleképpen elhangzott megállapítást, miszerint „idegen testként” vagyunk jelen a térség történelmi „szláv színpadán”, dialógusunk indulati motivációjaként konzerválnánk magunkban. A történelmi tények tisztelete másra kötelez. A Hungarus-tudattal kapcsolatban is. Szellemtörténeti, művelődési, köznapi–társadalmi stb. dokumentumok bizonyítják, hogy egy ilyen tudat spontán formálódása hozzátartozott a reformkorunkig terjedő időszak magyar-nemzeti atmoszférájához – anélkül, hogy akadályozni tudta volna az ország nem magyar lakosságának párhuzamosan erősödő etnikai tudatát, minden összetevőjével együtt. Olyan szublimált kettős tudat ez, amely sem Európában, sem másutt nem volt ismeretlen. És ami a mai megítélés szempontjából különösen fontos: sem kijátszott „büszkeségre”, sem utólagos „indulatra” nem adhat okot. A legtermészetesebb történelmi tények közé tartozik, ha a körülmények valóban természetessé tudják tenni a létrejöttét. S ami dokumentálható, azt szűklátókörűség elhallgatni vagy retusálni. Méltatlan radírozás az ilyen. A Hungarus-tudat a maga idejében, a kor normái szerint vitathatatlan elősegítője is tudott lenni a térség kölcsönös egymás megtermékenyítésének: annak, amit személyekben, értékben, és eszmékben egymásnak adtunk, illetve kaptunk egymástól. Annyira kárhozatos jelenség volna ez, főképp történelmi távlatból mérlegelve? Nem olyan eredmény inkább, aminek meg kellene találnunk a mai korszellemnek megfelelő kölcsönös folytonosságát? Mikor minden eddiginél nagyobb szükség volna a szellemi ozmózisra magunk között? A Bél Mátyás típusú, szám szerint is jelentős alkotó személyiségek nem előképei a még ma is csak heroikus kivételnek számító középkelet-európai embertípusnak – a mi mai mércénk szerint: a holnap Bartókjainak?

Majd ez a periódus is lezárult. A nemzetállamok kialakulásának időszakával a Hungarus-tudat szükségképpen halványult el és lett szkizoiddá; illetve, szenvedélyesen fordult át a maga ellentétébe. Törvényszerűen. Olyan értelemben gondoljuk ezt, hogy a fordulópontot jelentő változásért talán a legkevésbé felelős a Szent István-i vállalkozás jegyében eltelt korábbi százados politika: a Hungarus-tudatot végül is nem elnyomás kényszerítette ki. Az elnyomás jól ismert következménye a lassabb vagy gyorsabb beolvadás, vagy az engesztelhetetlen önmegőrzés – de semmiképp sem az önként vállalt, produktív kettős tudat. Egyszerűen az következett el, hogy Európa levegője lett tele a felszabadító biztatással, hogy elégeljük meg mindenféle múlt jelenét; és tegyük ezt a hazafiasság mércéjévé. Így egyáltalán nem véletlen, hogy a reformkorunk, és a Hungarus-tudat önfelszámolódása is nagyjában egybeesik. Olyan pillanat volt ez, amikor nem kellett aktuális feladatnak érezni, hogy különbséget tegyünk a múlt ocsúja és búzája között; amikor kizárólag egy „megváltó” új helyzet kiharcolása lett a cél – így járulva hozzá az általános fejlődés új feltételeihez. Röviden: amit a nemzettudatunk Béccsel szemben nem tolerálhatott tovább (ti. a státusban, a helyzetben adott tényt és annak perspektíváit) – ugyanazt kezdték a nemzetiségeink is velünk szemben nem tolerálni. Csak míg az ő elégedetlenségük és új tudati dinamizmusuk egyértelmű lehetett, a miénk a helyzetből adódóan még kétértelműbb lett. S ezt az ellentmondást (amely szintén törvényszerű) éppen a reformkorunk szellemi műhelye tette nagyszabásúvá – ugyanis a saját reform-lendületünkkel, elfogultságainkkal egyúttal ösztönző példát is adtunk a nemzetiségeinknek. Sőt, a korszak friss intézményeivel, létesítményeivel anyagi–gyakorlati lehetőséget is biztosítottunk, hogy belső-külső reformálódásuk felgyorsulva kibontakozhassék. Fontos adalék ehhez, hogy Pest-Buda igazában ekkor lett szellemi-kohéziós központ – olyan értelemben is, hogy a térség szeparációs törekvéseinek és mozgalmainak – az akkori körülmények között – viszonylag a legmegfelelőbb és legerjesztőbb műhely-környezetévé tudott lenni (sajtó, nyomda, kávéház, konspirációs lehetőségek stb.). Mindezt meg kellett említeni itt, mert nem valószínű, hogy egy ilyen ellentmondás nem jelentett újabb feszültséget a nemzettudatban. Mert bármennyire is a legnagyobb tettünk a reformkor, a szabadság és függetlenség leckéjét akkor kaptuk meg először úgy, hogy a magunk igaza mellett – most már ködök nélkül – meg kellett látnunk a mások igazát is. Pontosabban – meg kellett volna látnunk; de mi csak a megsejtésig, a rossz előérzetig jutottunk el, és ezt igyekeztünk a korszellemnek megfelelő teorémakkal, „szükségszerűségek” okadatolásával csitítani. Jóllehet az is tény, hogy ezek a feszültségek és dilemmák nem annyira az átlag-nemzettudatban lettek kritikusan tudatossá; inkább csak a gondolkodó kevesekében. De éppen mert reformkorról volt szó, mikor a szándékok és fenntartások mindig árulkodóbban tudnak lelepleződni, az átlagtudat számára sem maradhatott teljesen hatástalan nagyjaink aggodalmas tépelődése, hogy a nemzetiségi kérdésnek mi kell legyen a végső megoldása. Amit erről Széchenyi, Eötvös és mások gondoltak, az széles körben olvasható volt. Tehát hatott, ha öntudatlanul is. Reformkorunk gondolatvilága mindenesetre erős kétséggel is be volt oltva, nemcsak meggyőződéssel, hogy azt teszi, ami az adott korban és helyzetben tehető; s amitől még nem válik történelmi balekká. A lecke azonban, amely távlatilag olyan radikálisan a bőrünkre ment, mások számára is modell. És változatlanul időszerű tanulság. Ennek a korrekciója lehetne: „rendezni végre közös dolgainkat”.

Ennyit talán a Szent István-i vállalkozás problémaköréről. A hozzá kapcsolódó dualizmusé sem kevésbé tanulságos; s mindjárt az elején leszögezhetjük, hogy mint kompenzálási manőver és fegyvertény, eleve megkésett és baljós forma volt. Hozzátéve, hogy korántsem egyetlen korszak, nemzedék vagy politikai helyzet hozta létre, hanem egy régóta szkizoid nemzetpolitika és nemzettudat kétes gyümölcse. Ha mégis tanulságot akarunk levonni utólag, csak abból indulhatunk ki, hogy ebben az „ügyben” minden álláspont egyszerre megfellebbezhetetlen és kikezdhető. Igaz ugyan, hogy az osztrák „kadáver életre galvanizálásáról” volt szó, de nem igaz, hogy a forradalmon túl a szabadságharchoz is elégséges erő állt rendelkezésre (és főképp körülmény), beleértve a távlati sors-stabilizálás és függetlenség feltételeit. Másrészt: igaz, hogy a sikertelen szabadságharc kiábrándultsága nélkül bizonyosan nincs politikailag–érzelmileg „sikeresen” megalapozott kiegyezés – mint ahogy a forradalom vívmányai nélkül se jöhetett volna létre más, csak ismét „valamilyen” megegyezés. (Aminek az ellentmondásos törvényszerűségét – mint sémát – meglehetősen kevéssé hajlamosak tárgyilagosan kezelni az ún. „korrekciós restaurációk”.) Továbbá: míg Deák nem évülő nagyságát mutatja, hogy mind morálisan, mind a követeléseket tekintve hű tudott maradni 48-hoz – éppen neki sikerült az is, hogy minden addiginál reálisabbnak tüntesse fel a távlatilag egyre kétesebb eszméink és axiómáink „változatlan” hasznosságát; mikor a kivételezett függőséghez való jogunkat olyan éles elméjű logikával a pragmatica sanctióból vezette le. Ami pedig – a tudatzavaraink szempontjából – máig kiható korszakos negatívuma a dualizmusnak. Mindez végül úgy következett be, hogy egyetlen pillanatig sem lehetett 48–49 és 67 vitájában igazságot tenni – már akkor sem. Amin nincs mit csodálkozni, a kérdés egyértelműen nem megválaszolható. Igazában utólag sem. Amit az idő ok-okozattá kovácsolt össze, érdemben már nem választható szét. Egy fontos összehasonlítást azonban érdemes megtenni: míg Bécs számára 48 egyoldalú kényszerhelyzet volt, addig 67 már mind a két fél számára az. Illetve a dualizmusról Bécs maga is azt kényszerült gondolni, mint mi – csakhogy: amíg mi ismét a virtuális realizálásának aktuális csúcspontját értük el és harcoltuk ki; addig Bécs csupán a birodalmi reálpolitika hagyományos szellemében tett engedményt (nem többet), még ha kadáverként is már. Vagyis, két merőben más jellegű nemzettudat ismerhette fel később a közös csődöt. (Még ha bonyolultan pontatlan is osztrák „nemzettudatról” beszélni.) Amit utólag mégis megjegyezhetünk: sem 48–49, sem 67 nem tudott veszíteni elvi időszerűségéből; egyszerűen azért, mert mindegyik olyan helyzet- és történés-modell, amelyek egyformán reálpolitikusnak tudnak látszani (távlatilag még egy vesztett szabadságharc is). Másrészt, tudnak is azok lenni, nemcsak látszani. Párosuk a történelmi mozgás legbenső gordiuszi csomója. Csak az bogozhatja ki (időről időre), ha sikerül újraértelmezni a nemzettudatba foglalt tartalmakat és igényeket. Vagyis ha tisztázzuk, hogy mi újat akarunk elérni a forradalommal, mi újat egy kiegyezéssel. Mert ha lényeg szerint mindig ugyanazt, nem lepődhetünk meg, ha az alig vagy egyáltalán nem változó geopolitikai determinánsok ugyanabban vagy hasonlóban részeltetnek bennünket. Nekünk kell valami másban megfogalmaznunk a népi–nemzeti lét tudati ideáját és életgyakorlatát.

Egy ilyen levezetés paradox módon arra is jó, hogy világossá tegye: mekkora ferdítés a térség magyar nemzetpolitikáját bűnbaksággá hamisítani; amire számos történelmi „eszmefuttatás” tett már kísérletet. Holott egy elfogulatlan szakvizsgálódás adatszerűen mutathatja ki, hogy a térség politikai alakulását hogyan determinálta az európai nagyhatalmi politika; s hogy a térség különböző státusú és szervezettségű politikai erői a maguk önérdekének mennyire egyforma mechanizmusával válaszoltak erre. Jóllehet mégis másképp alkalmazkodva – ismét szükségszerűen – a térségen kívüli és belüli determinánsokhoz, amelyek meghaladták az erejüket. Mi itt csak úgy próbálhatjuk megítélni a térség politikai erőit, hogy vajon helyes vagy kevésbé helyes volt-e a történelmi érzékük. (Mint ahogy Bibó István tette, megkísérelve ennek is utánanyomozni a közép-európai kisállamok történetében.) A tárgyilagos megítéléshez, például, annak az elemzése is hozzátartozhatna, hogy egy sérelem – ami mindig a legérzékenyebben teszi próbára a történelmi érzéket – milyen nehezen tud veszíteni a motiváló erejéből. Még akkor is, ha a szóban forgó sérelem történetesen olyan jóvátételt kap, mely a vártnál, illetve a politikailag ésszerűnél is többet biztosít. Trianon példaszerűen ilyen képletté lett, és mégis széles utat nyitott a kölcsönös sérelem-konzerválásnak. Nemcsak mi, mint új sérelmesek, de a térség népei is hibás történelmi érzékről tettek bizonyságot. Mi arra a „belső érvelésre” támaszkodva, hogy nemzetpolitikánkkal kizárólag a magunk kárára követtünk el hibát: azaz, ismét a virtuálisba menekültünk, mikor egy olyan revizionista politikával próbálkoztunk, mely nemcsak retrográd elképzelés volt, de Európa-politikai szempontból is teljesen irreális. Hogy a szomszéd államok érzelmi–politikai reflexei miben marasztalhatók el, arra már az eddigiek is utaltak; de fűzzünk ehhez további megjegyzést. A változással az új államalakulatokra hagyományozódtak azok az ellentmondások és feszültséggócok, melyekkel mi néztünk szembe századokon át: nemzetiségi kérdés, és ami vele jár. A statisztikai összetétel ugyan most kevésbé feszített lett (bár még így is, a közvetlen határainkon túl élő magyarok lélekszámával messze vezetünk az újrarendezett Európa kisebbség-statisztikájában) – az emberi–nemzetiségi jogok biztosításának problémaköre ugyanaz maradt. Statisztikai szempont pedig ebben nem lehet érdemi. Különösen akkor nem, mikor egyidejűleg fontosnak érezzük – és a térség mai egységes külpolitikájával támogatjuk is –, hogy sokkal kisebb népcsoportok jogaiért kiálljunk, sérelmeiket nyilvánossá tegyük. Trianon óta ugyanis fontos többlete is lett a felelősségnek: az a századunk végére beérett egyetemes követelmény, hogy az alapvető s az adott társadalomban külön biztosított jogokat minden állampolgár számára érvényesnek nyilvánítsuk. Ilyen konvenció az elmúlt századokban nem volt, s a politika etoszához jobbára csak akkor tartozott hozzá, ha önérdeket is támogatott vagy a korszellem megítélése szerint nem fenyegette azt. A mi nemzetiségi politikánk – a Szent István-i eszme regulátor-tradíciója ellenére is – ebbe a kategóriába tartozott; bár még a mindenütt beköszöntő feszültség-időszakban sem lett rosszabb az általános európai gyakorlatnál. Ide azonban nyilván nem lehet visszatérni. Csak úgy, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a század sok küzdelemmel kivívott új, magasabb eszményekhez igazított konvencióit ismét az önérdek szempontjai szerint fogadjuk el vagy tagadjuk meg. Az ilyen mai tendenciák mozgatórugói – a mi térségünkben – már-már nem is a politika, hanem a pszichológia tárgykörébe tartoznak; nem lévén sem gazdasági, sem politikai, sem állambiztonsági indokoltságuk. Ha jelentkeznek, rossz történelmi érzékről tesznek tanúságot. Circulus vitiosusra kényszerítenek egy távlatilag sokszorosan sikertelennek bizonyult mechanizmust. S még azt a veszedelmes benyomást is kelthetik az átlag-pszichében, hogy bizonyos korszerűtlen intézkedéseket olyan feltételezés is motivál, hogy az egyik nép (nemzetiség, kisebbség) kevésbé lesz majd ellenálló bizonyos sérelmek elviselésében, mint egy másik volt a maga történelme során. És elfárad, beolvad, kipusztul. Ha ilyen benyomás kellene ébredjen, valamennyiünkre nézve baljós volna – a várható pszichés reakció miatt. Az úton akkor nem lehet megállni, s a nemzettudatok kölcsönösen tovább torzítják majd egymást.

Sommázva a dualizmus végjátszmáját, a háborút és békekötést: mindez egy százados versengés záró-ítéleteként nemcsak előkészített egy még véresebb versengést, de az új összecsapás hatalmi–lélektani előfeltételeit is megteremtette. A nagy valószínűséggel közeledő veszélyt Nyugatnak már akkor látnia kellett volna, mikor egy törékeny Európát hozott létre. Tetézve azzal, hogy érzékeny tradíciókat, jogokat – anélkül, hogy a többségi véleményt vizsgálta vagy ellenőrizte volna – kétes hasznú stratégiai megfontolások kedvéért nem vett figyelembe. (A második világháborúban lényegében semmit nem nyert velük.) A későbbiekre kiható determinánsok java részét ebben kell keresni: mindazt, ami a mi és a szomszéd államok politikáját nem a közös érdek irányába bontakoztatta ki. Valamennyiünket érintő keserű faggatás: vajon más előzmények esetén annyira abszurd elképzelés lett volna, hogy a térség népei és politikájuk egy kollektív veszélyhelyzetben (fasizmus) világpolitikai felelősséggel alakítsanak ki közös frontot, még ha csupán egy összehangolt passzív ellenállás formájában is? Az egyedi cseh példát követve? Az adott múlt után ez nyilván lehetetlen volt; nem is említve a heroikus lengyel és jugoszláv példa közös vállalását. Ezért azonban nemcsak a kivédhetetlen katonai túlerőt és a fasiszta ideológia beszivárgását lehet felelőssé tenni. Az új előfeltételek eleve megvásárolhatóvá tették a térség politikai erőinek egy részét. A békekötéssel el nem tüntetett és újakkal kiegészülő problémák, ha más szinten és intenzitással is, de minden népnél tovább konzerválódtak. A legkritikusabban nálunk, akik – az etnikai szempontokat mereven elutasító hatalmi–büntető területrendezéssel – ki is zárattunk a térség közös tömbbé formálódásából, az általunk is vállalható közös politikából. (Miután nincs gyakorolható politika a nép-pszichológiai háttér valamilyen hozzájárulása nélkül; ha csak az állandósított terror révén nem.) Nálunk belső szakadék szélére sodródott a nép és nemzet-psziché; s a közóhaj próbájának alá nem vetett döntések traumája alig tette lehetővé, hogy a meglevő józan erők döntő politikai erővé lehessenek. Erre a helyzetre épülhetett rá a Horthy-korszak hazugsága, tehetetlensége és vaksága. Azt sem felejtve el, hogy új nemzetpolitikai kezdeményezésünket már 1918-ban sikerrel diszkvalifikálta a nemzetközi politika; majd pedig a térségen belül felülkerekedett erők utasították el törekvésünket, mely a közös jövő közös kidolgozását szorgalmazta. S ezzel mintegy meg is előlegezték a helyzet buktatóit, nemzetpolitikánk kényszerű elszigetelődését. Sőt, a szomszéd államok józanabb politikai erői sem ígérhettek volna sok jót – ha valami csoda folytán hatalomra jutnak. Sűrűbb volt a köd-gőz az agyakban, semhogy a várható jövő ne játszott volna erre. Szomszédaink ugyanis, a velünk kapcsolatos problémák mellett, szintén nem nélkülözték a maguk belső ellentmondásait. Akadtak bőven „elintézetlenségek” (jugoszláv–horvát–macedon–bolgár–albán, román–orosz, cseh és szlovák feszültségek) – s mindez együtt klasszikusan jó lehetőséget biztosított a hitleri politika számára, hogy a divide-stratégiát alkalmazza. És ezt messzemenően ki is használta: zsarolt, érdekeket és aspirációkat játszott ki egymással szemben, nem is titkolva, hogy a megvásárolhatóságra alapozza a térség gyarmatpolitikáját. Trianon eleve nem tudott létrehozni olyan egyensúlyt és békét, hogy a térség ne úgy legyen a fasizmus áldozata, ahogy lett. S ami nem elfelejthető és mindig figyelmeztető marad: a térség behódolása és alkuja olyan ideológia nevében következett be, amelyben a kirekesztés elve racionális, matematikai pontossággal dolgozódott ki; amely egyetlen fajta redukált messianizmusaként lépett föl s még ideológiai elképzelés töredéke sem volt az egyetemes boldogságról, békéről, kollektív egyenrangúságról. Hatalmas bizonyságul, hogy ha a nemzeti–népi érdek zuhanni engedi magát a maga természetes (?) nehézkedési irányába, adott esetben semmi sem lesz drága neki.

Nem tagadjuk tehát: számunkra változatlanul a régi és új status quo következményeinek a feldolgozása a gond. Hogyan oldható ez meg időszerű realizmussal, irreálisba csapó eszmék és számítgatások nélkül? Mert mintha továbbra is az eszmék (a történelmi eszméink) körül lehetne érdemben nyomozni: mi az utóéletük? Vagy nem alaptalan gyanúval: mivé üresedtek? Identitászavarunk – sok jel mutat rá – még a közelmúltbelinél is mélyebb. Ha eddig csak nemzeti-törekvési illúzióvesztésről lehetett beszélni, most mintha konszolidált, nemzeti–egzisztenciális talajvesztésről is: mintha a nemzettudat zavara tudatzavarba is kezdene átcsúszni. A tartalmasnak és távlatosnak érezhető célok hiányában? Egyéni és nemzeti vonatkozásban? Mindenesetre döntő a stílusváltozás a lelki „hogyant” illetően. Próféciáink pátosza–indulata már riasztóan idegen. Ami relatív átlagszinten jellemző: a köznapi, a kisszerűen elégedett közöny és egykedvűség, más változatában a brutális-önző kedélytelenség, az ironikus vállrándítás. Vagy, – és ez kezd legújabban általános lenni – az alacsony égboltú szerzés–rakkolás. Meglehet, hogy az „irodalmi” leírás itt elirányítóbb volna hangulatilag, de most másra törekednénk. Az értelmünket kell beavatni az önvizsgálatba. Ezen a ponton ugyanis nemcsak a szakemberek összegezése hagyja nyitva a kérdést (nyilván a racionálisnak elfogadott fogódzók híján), hanem a többség is megelégszik a „konszolidált és berendezhető kiúttalanság” meggyőző térképével.

Egyik kitűnő történészünk (Hanák Péter: Viszonylagos nemzettudat. Élet és Irodalom, 1981. július 25.) régóta nélkülözött lucidussággal és szókimondással megírt cikkében így hagyja nyitva a kérdést:

„A magyar nemzettudat, mint közösségi összetartó erő, a szűkebb hazában is meggyengült. Sokáig jobbnak látszott nem bolygatni, inkább csak ünnepi alkalmakkor ápolni a nemzeti közösségtudatot. Sokan a múlt gyanús maradványának, csökevényének, az ellenzékiség köntösének, a szocialista közösségtudat ellenlábasának minősítették. Tények és elvek a nemzeti közösség másodlagosságát, viszonylagosságát sugallják abban a világban, amelyben valóságos reneszánszát éli a nemzeti, az etnikai tudatosság. S abban a saját világunkban, melyben rohamosan változó objektív viszonyok lebontották a hajdani társadalmi válaszfalakat, feloldják a feudális eredetű elkülönülést, fellazítják az osztálykülönbségeket. Akkor milyen közösség marad meg a fiainknak? Mi a magyar ma? Van-e nemzeti célja, jövője… mi a sajátosan magyar szerep a világban… a szocializmus általános jövőépítésében mi a magyar hivatás?”

Egy ilyen helyzetrögzítés kapcsán szintén meg lehet kérdezni: vajon meddig ismételgethető ez ugyanilyen aggodalommal, preventív borúlátással?

Olyan kérdőjel, amely elől senki nem térhet ki. Választ kell keresnünk rá; mindenki a maga területén. Történészeink számára különösen sürgető feladat, hogy a tegnap analízisét mindenre kiterjedő tárgyilagossággal elvégezzék; hogy új mitológiák és misztifikációk ne rögzülhessenek. Ez az alap. Enélkül a legaggódóbb helyzetfelmérés is légüres térben marad. És vagy igazságtalan lesz ítéletében, vagy kellő hitelt nem tud adni helytálló megállapításainak.

A második világháború – iszonyatával és befejeződésével –, olyan késsel végzett el egy tovább nem halogatható operációt rajtunk, amely úgy vágott ki romlott részeket, hogy egészséges részek is sérültek. A történelmi operáció azonban mindig ilyen. Pontosabban akkor, ha az átalakulás nem a saját felismerések szerves folyamatából bontakozik ki, ha nincs saját forradalom, és az átfogóbb előzmény is elmarad. Ilyenkor speciális traumák és zavartünetek jelentkeznek. Legáltalánosabban az, hogy a nemzeti alapközérzet igazában nem tudja saját eredménynek érezni, amit nem maga vívott ki, csupán kényszernek, ajándéknak, feladat-helyzetnek. Ki hogyan. És ez szükségszerűen együtt jár a nyereség–veszteség számítgató számbavételével, illetve a bizonytalanság nyitottságával. Ilyenkor eleve kiporciózott tényekről van szó és olyasminek kell feldolgozódnia, amihez egy forradalom dinamikus folyamata időt–teret ad. Nem dönteni kell, hanem az eldöntöttségben megtalálni, amit a saját döntés is igényelt volna. Ez a beilleszkedés, illetve az elfogadás lélektana. Nekünk ez jutott. Nélkülöznünk kellett azt az értéktöbbletet, melyet ilyen esetben a kiharcolás kollektív-egységes élménye biztosít. A koalíció diktatórikus átalakulása értelemszerűen nem tartozhatott a szerves metamorfózisok közé – ilyenre a történelmünk során nem is igen volt példa –, de ugyanakkor forradalmi se lehetett. Ennek jelentőségét nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a nemzettudat formálódásának görbéjét nézzük. Ha például csak arra gondolunk, hogy a Szent István-i vállalkozás és a dualizmus esetében „birtokon belüli találmányunkról” volt szó, ma viszont egy eleve „tagságtudathoz” kötött politika realitásáról – olyan pszichológiai árnyalatot is érintünk, amelyet lehet alábecsülni, de a pszichogramból kiiktatni nem. Egy jog- és státussérült, autonómia-közérzetében történelmileg torzult nemzettudat számára a sajátnak és kapottnak reálpolitikába való beépítése sosem ugyanaz a feladat és folyamat. Mindkettő másképp vizsgáztatja a nemzetpolitikai értéktudatot és emlékezetet, más érzelmeket mozgósít, más „létezési hangoltsággal” jár együtt. Ehhez kapcsolódik, hogy a marxizmus ideológiai lényegénél fogva nem a speciális-nemzeti érdekből, hanem az általánosból indul ki, és ennek megfelelően kodifikálja is magát. Aminek a politika-lélektani következményei – különösen, ha az „általános” fogalma a hatalmi mozgás során megszűnik általánosat jelenteni és gyakorlatilag az adott vezető hatalom nemzeti érdekeinek megfelelően értelmeződik – szintén kihatnak a státusa szerint „tagsági” nemzettudatra.

Ennek ellenére fontos leszögezni, hogy a háború utáni beilleszkedés és elfogadás folyamata nálunk – mint a valamennyi pártot s a társadalmat jellemző közreműködési hozzájárulás – lényegében mentes volt már a múltban többszörösen megbukott nemzeti-feudális eszmemaradványoktól. Csak egy példa: az olyan revizionista számítgatás, mely már a két háború közti kényszer-elszigeteltségben is csak úgy-ahogy tudta szagát venni a saját felbomló politikájának; s ami már akkor is hasonló szerepet játszott, mint a mindenkori „zsidó-kérdések”, vagyis az ürügy és köd szerepét, hogy a rendszer képtelensége ne kerüljön fókuszba – 45 realizmusában az ilyesmi nem volt már ébreszthető illúzió. Volt azonban más, amivel szembe kellett nézni: a fasizmus, a részvétel, a lelkiismereti konfliktus. Sajnos, a külső intenciójú számonkérés lebonyolítása jobbára nélkülözte a történelmi higgadtságot, az elfogulatlanság fölényét. Így a belső számvetést–számonkérést, az önkritikus belátást és elviselést sem tudtuk olyan rangra emelni, hogy a nemzettudat valóban felszabadító tisztulásként és tisztázásként tehesse magáévá. Utólag mérhetjük csak fel, hogy mekkora szükség lett volna önmagunk kíméletlen becsülésére is – éppen a nemzeti öntudat senkitől sem függő, autonóm szigorával. (Aminek felülmúlhatatlanul szép, és önmegőrző formájára találtak rá az ószövetség engesztelhetetlenül ostorozó prófétái.) Ugyanis minden számonkérésnek, elítélésnek csak addig van értelme, míg azt a tudatot (nemzettudatot) ki nem kezdi, talajtalanná nem próbálja tenni, melynek a „kitakarítására” vállalkozik. A takarítás piszkot töröl le, de nem repeszti a bútort. A szükséges célhoz használt külső eszközök nálunk nagyon is kétélűek voltak. A már jogtalanul megsértett önérzet pedig könnyen csap át olyan csalódásba, amely a hamisra színezett múlttal kárpótolja magát – s ez újra csak a nemzettudat magába-bicsaklása. Miközben maga a külső számonkérés is torzítja, diszkvalifikálja a saját legitimizálási törekvését – az ún. szövetségi kereten belül. Már csak prevencióból is emlékeznünk kell minderre. Sőt, tanulságos volna összevetni más „érintett” népek korabeli sajtójának és brosúráinak idevágó szemantikáját a mienkével: a konkrét számonkérés és a lebénító általánosítás viszonyát. Kiderülne, hogy sokkal józanabb természetességgel, az öntudat egészséges tartalékaival érezték meg, hogy hol az a határ, melyen túl már a terápia esélyeit is rombolják. Mi úgy nyilvánítottuk magunkat egy új világ megbízottainak, hogy ugyanazt a magunkat, ugyanakkor, burkoltabban-nyíltan, egészében is felelőssé tettük. Sőt, szellemi–erkölcsi értékeinket, önbecsülésünk alapjait is megkérdőjeleztük, leértékeltük, háttérbe szorítottuk. Nehéz elképzelni képtelenebb politikai szándékot.

S a helyzet ilyen előzmények után romlott tovább. Olyan légkör kezdett kialakulni, amikor – csupán szimbolikus példaként említve – nem kisebb tekintély tette „ad acta” Az ember tragédiáját, mint Lukács György. E helyen nem is azon kell fennakadnunk, hogy elsiklott a mű világirodalmi értéke fölött; s hogy ítészként sem vette észre benne a nemzettudat illúzióinak filozófiai keserűséggel megfogalmazott kritikáját, mely félreérthetetlen válasz is volt 1848 számunkra soha meg nem tagadható kudarcára – inkább azon lehet eltöprengenünk, hogy miért éppen a Tragédiával kapcsolatban kellett elvégezni ezt a műveletet (óhatatlanul irodalompolitikai súllyal), mely még a meghatott műveletlenek számára is a nemzeti kultúra „örökös értéke”, a „nagy” nemzeti drámánk a Bánk bán mellett. Legkevesebb, amit mondhatunk, hogy nem volt szerencsés hozzájárulás egy olyan légkör kialakulásához, melyben a Himnusz azért kerülhetett gyakorlatilag indexre, cenzúráztattak és kerültek kiadási tilalom alá klasszikus művek is (sok esetben máig ható érvénnyel), válhattak nemzeti ünnepeink már-már belépőjegyes-exkluzív, „katonás” rendezvényekké (és még a példák sora) – mert egy taktika nem tett különbséget a múlt ideológiai elítélése, és a nemzeti érzés, öntudat, önérzet és teljesítmény szellemi–erkölcsi hordozói között. Nemzetpolitika, mely a „gyógyulás” érdekében a nemzetit bünteti, gyengíti? S az oktatást, az engedélyezett tény- és anyagismeretet is ennek rendeli alá? Ha történetesen ezen az úton megyünk tovább, a történész szavait módosítva, jogos volna a kérdés: milyen értékek maradnak meg fiainknak? Csupán (bizonyos) nemzetközi jellegű értékek, gondolatok, axiómák, teóriák – és csak egy azokhoz válogatott–megszűrt nemzeti kis-breviárium? Méltán bukott meg ez a taktika és irányzat, de nem szabad lebecsülnünk lappangó utóhatását és motiváló erejét az ösztönökben, reflexekben – az előhívható bizalomban. Az ilyesmi olyan, mint a stroncium.

Mindez jelezte-jelölte is az 56 felé vezető utat; de természetesen kevés lett volna önmagában, hogy megépítse. Tény, hogy 56 politikai és egyéb esemény-előzményei – melyek még 25 év után sem úgy köztudottak, nyilvánosságra hozottak, hogy a nemzettudat homály és kérdőjelek nélkül dolgozhassa fel (ami, mint gyakorlat, a mindenkori történelemtudatot vagy közönnyel oltja be, vagy hamis esemény-konstrukciók romantizálásához vezet) – eddigi gondolatmenetünket is meglehetősen egyértelműen igazolják. A nemzetivel kapcsolatos sérelem, csalódás mindennek alkatrészévé tud válni, ugyanis a végtelen számú áthatás révén az állampolgári egzisztencia minden vonatkozását érinti, akár tudatossá lesz az egyénben, akár nem. Ez a trauma – ha lehet – az 1945-ös „belső várakozáshoz” képest is bizonytalanabb nyitottságba sodorta a nemzettudatot, a történelmi érzék némiképp hasonló próbája elé, mint egy századdal korábban 1848–49 és 1867 – a nem összehasonlítható összetevőktől és lebonyolódástól eltekintve. Végül a büntetés és számonkérés 56-os periódusát követően – mint minden kiegyezés jellegű változás és annak konszolidálása után – a jelenségek olyan együttese teremtődött meg a körülményekben és tudatban, amely mutatis mutandis nem áll messze a dualizmus időszakának jelenségeitől. Azzal a lényeges különbséggel (a többi közt), hogy a nemzettudattal összefüggő problémákat – a büntetés periódusán túl is – hosszú időn keresztül fókuszon kívülre száműzte. Nyilván azért, hogy egyéb hiányérzések ellensúlyozására ne válhasson „erőközponttá”. Illetve, többé-kevésbé fedezetlen és távlatilag nem garantálható életnívó emelkedést irányzott elő – szigorúan ügyelve, hogy ez ne járjon együtt a struktúra és az intézményi rendszer lényegi megváltoztatásával. Felbukkant tehát újra az elképzelés, hogy elsősorban a nemzeti érzés programozott, ideologikus kordában tartásával érhető el, hogy a társadalmi hangulat a gyakorolt politikának kedvező keretben maradjon. Ami, ha valóban nacionalista veszélyről van szó, nem kifogásolható – feltéve, ha a nemzeti öntudat sérelme nélkül történik, mintegy szükséges terápiaként. Egyébként kritikus. Ugyanis, ha nem hitelesen indokolt, ha előlegezett gyanakvás és félelem, s a nemzeti psziché félreismerése, hibás értékelése áll mögötte – akkor még a „konszolidáltabb kordában tartás” is ugyanúgy kockázatos, mint a radikálisabb, csupán a módszerkülönbségnek megfelelően a hatása lesz más. Előbbi esetben a távlati eredmény nagy valószínűséggel a látványosság nélküli elközönyösödés; az utóbbi viszont valóban nacionalizmussá erősítheti az egészséges nemzeti érzést – és abba bukik bele. Az e téren mutatkozó politikai merevség fölengedése egybeesett a gazdasági élet föllendülésével (dogmatikus gazdasági elvek pragmatizálódása, új mechanizmus váltakozó állomásai). Ez nem volt véletlen. Fontos tapasztalat, hogy az életnívó emelkedése a nemzeti érzés érzékenységét, közvetlen érintettségét a legtávolabb eső vonatkozásban is természetes mellérendeltségbe helyezi. Ami nyilván az egyedül helyes és egyensúlyos állapot; amennyiben nincs szó alapvető identitászavarról is. Ezt pedig mi változatlanul nem mondhatjuk el magunkról. Minden megközelítés hamis lesz azonban, ha nem abból a fontos eredményből indulunk ki, hogy társadalmunk jóléti szintje – a lakosság egészét tekintve – történelmünk folyamán még nem volt olyan magas, mint ma. És ez önmagában kikezdhetetlen pozitívum. (Olyan értelemben is, hogy ez a pozitívum ugyanakkor nem függetleníthető a világméretű gazdasági, technikai és civilizációs fejlődéstől; ami még a korszerűtlen struktúrákat is arra kényszerítette, hogy a korábbinál fejlettebb szinten produkálják a maguk nemzeti csődjeiket.) Így az 56 utáni magyarság is – lassan és sok kitérővel – az először-gazdagok sajátos pszichés reflexeivel formálta át a nemzettudatát. Némiképp úgy, hogy amennyire először-gazdagok sem voltunk még ilyen általánosan – a nemzeti érzésünk és tudatunk sem volt még ennyire minden réteget érintően kritikus helyzetben. Noha a kettő nem kizárásos viszonyban jelzi az egészséget, hanem mellérendeltségben. Másrészt, a mi problémáink 56 után már nem is voltak tartósan kompenzálhatók valamiféle „pántlikás” nemzeti érzéssel; amibe a 67 utáni időszak – ideig-óráig – még bele tudott szédülni. Az okok és a háttér annyira bonyolult, hogy aligha tudjuk e helyen teljes részletességgel megvilágítani. Mégsem elég csak kijelenteni.

A nemzettudat legfrissebb állapotát röviden így jellemezhetnénk: kritikus feszültség a nemzeti jelleg, örökség és öntudat – és az elért jóléti norma önálló értékké manipulálódó elégedettsége között. Az első „problémássá” teszi az utóbbi semmire nem kötelező kellemességét. A jóléti normával manipulálódó tudat más természetű zavarai eléggé közismertek, sőt, ultraparadox formában elégedetlenségként is jelentkezhetnek – ez azonban inkább Nyugatot fenyegetheti, nem bennünket. Nálunk az jelez veszélyt, hogy már a szerény „jóléti elégedettség” is menekülési formája lett az identitás- és nemzettudat-zavaroknak. Hogy a kettő – ti. a tudati dilemmák mélyülése és az anyagiba épülő optimizmus ténye – összefügg, azt az időbeli egybeesés eléggé világossá teszi. S egyúttal azt is, hogy milyen áron teremtődik meg a paradox eredmény. Az ilyen menekülés, így vagy úgy, a személyes sikeresség érzésével kínál belső egyensúlyt. S még ha kisszerűen, lefokozott önbecsüléssel és nemesebb tartalmak nélkül is, de torzult meghaladása annak a sikertelenségnek, amit a nemzettudat érzelmileg változatlanul jelenteni kénytelen. A többség – mely igazában sosem tudja pontosan, hogy milyen –, a tünetek nyomán (tudományos felmérések, interjú, dokumentum-szövegek, nemzetközi összehasonlítások stb.) így érvelhetne: ha a nemzet történelmi érzéke rossznak bizonyult, és ennek a tudata belénk ivódott, és belátható módon nincs is alternatívája a helyesbítésnek, akkor érthető az elidegenedés a nagy idólok iránt; mint ahogy az is érthető, ha ilyen körülmények között az egyén, az állampolgár a maga személyes, és főképp eszmékkel–axiómákkal nem megterhelt pragmatizmusával bizonyítja be „sikeres történelmi érzékét” – azaz: amit kimarkol, az nem vitatható eredmény. Mint kapcsolódó tünetcsoport tartozik ide a második, a harmadik gazdaság problémája is, a fusizás, az önérdek motiválta munkaerkölcs-lezüllés; vagy az államvagyon szabad közvagyonként kezelése a mindennapos gyakorlatban, a legkülönbözőbb forint-értékben, és társadalmi szinten. (Utóbbi szinte már úgy, mint az „előlegezett kommunizmus” sportszerűen is űzött, cinikus-vagány karikírozása, mint kifizetődő hecc „a magunkéból lopunk, elvtársak”; avagy: mint blaszfemizálása egy ideológiailag bázissá tett eszmének.) Mindez zsurnalizmussá kopott lavinatünet; csupán a gyökerekhez szakadék vezet, nem mozgólépcső. Mint mindenütt, ahol a jóléti norma önálló értékké manipulálódik – más-más okok hatására.

Holott a „kimarkol-filozófia” befogható pozitív ösztönzőnek is, – ha nem sorvaszt el más ösztönzőket. A dualizmus Magyarországát, például, ez tette – persze, meghatározott osztálykeretek között – viszonylag jólétivé; viszont felkészületlenül hagyta a bekövetkezőkkel szemben. Egy ilyen filozófia arra már nem tud felkészíteni, vagy egészen pontosan: torzulttá akkor lesz, mikor a nemzettudat is belekeveredik a maga zavaraival. Egy gyarapodó francia vagy angol számára (vagy ha nem is „gyarapszik” éppen) a mi egész problémázásunk rémületesen idegenül csengene: nem lévén identitászavara. A legárulkodóbban éli és vállalja a franciaságát, angolságát (kultúráját, történelmét, örökségét stb.) – mindez mégsem lesz nála komplexussá. A „sorsa” hozta úgy, hogy kibillenthetetlenül az, aki. Sőt, nemcsak önmagával képes azonosnak lenni, de ez az azonosság – némiképp jogos történelmi tapasztalatra támaszkodva – részéről nagyobb zökkenő nélkül össze is téveszthető valamiféle egyetemes evidencia-rendszerrel: a világ is valamennyire angol vagy francia. Ami korántsem igaz; de mint támaszt nyújtó közérzet mélységesen különbözik a miénktől. S persze, más sokakétól is.

Érdemes megemlíteni itt, hogy a fenti spontán-harmonikus identitástudatnak egy torzult-imitációs változatát is kitermeltük: a programszerű belső elkötődést valamilyen „egyetemes” kultúrába, életformába, szellemibe. De ez majdnem kizárólag extrém, értelmiségi forma; humanizált elhárítási kísérlet, belső exkluzív emigráció. Olyan elképzelés, hogy magasabbrendűen tudunk áttekintéshez, megértéshez, életgyakorlathoz jutni, ha egy semmilyen „nemzetivel” meg nem terhelt „emberi tudatot”, „személyes tudatot” választunk otthonul. Nem kell bizonyítani, hogy ez nemcsak naiv, de provinciális félreértése is az egyetemesnek. Vagy egyszerűen lakkozott érv az exodushoz: megelégelése a réginek, a sajátnak. (Hozzátéve: gyakorlatilag persze ugyanúgy lehet távol is „itthon” lenni, mint fordítva.) Egy ilyen menekülés csupán annyi változást jelent, hogy egy másik nemzeti értékvilág lesz nemzetfölöttivé stilizált értékké. Az öntévesztéshez pedig az segít hozzá, hogy az idegenség-varázs mindig jobban, emelkedettebben absztrahálható – éppen az „érzelmi behatolás” szükségszerű korlátozottsága miatt. Az Ulyssesből így tetszik ki a „steril” egyetemesség, viszont elsikkad, hogy a Dublini emberek gyökerei nélkül aligha született volna meg. Ez a menekülő védekezése – és önkorlátozása. Nem az az identitászavar ebben, hogy (helyesen) nem hajlandó hamis értékítélettel a saját-nemzetit túlbecsülni; hanem az, hogy a sajátérték eleve bizonytalan érvényűnek tűnik a számára, versenyképtelennek. A virtuálisba beépült nemzettudat kiábrándultságának közvetett gyümölcse ez. S különösen szemléltető példája a belső lemondásnak a saját nemzeti szereptudatról, célvilágról – ha mégannyira kárpótoló ellensúly is a választott és „exkluzívabbnak” vélt szellemi elkötelezettség. Ami ebben a formájában azonban mégis csak önkéntes csonkaság. Bár – ezt hozzá lehet tenni – adott körülmények között ösztönzést is jelenthet, igényességi normát „divatosíthat” (szűkebb társadalmi szektorban: sznobizmus pozitív továbbalakulása, terjedése) – aminek annyira híjával van a másik, az anyagiba beépülő menekülési forma.

Minderre csak azért volt érdemes kitérni, hogy jobban érzékeltessük: a nagy többségnek mennyire más konfliktusa van a nemzetivel. Mintha valóban eszme-kiábrándultságban szenvednénk – bár rossz lelkiismerettel. Lehetne nyilván ezt is a „világjelenségek” közé sorolni, csak ettől még nem szűnik meg a determinánsaink és sajátos reflexeink múltja. Pedig azok a legváltozatosabb módon, minden látszat ellenére is, motiválják a nemzettudatot. Már említettük azt a politika-pszichológiai különbséget, ami a saját és a kapott feldolgozása és reálpolitikába való beépítése között van. A marxizmussal kapcsolatban még azt is hozzá kell tenni, hogy a történelemben egyedülálló politikai ideologikumról van szó; s csupán az egyház (egykori) kohéziós kötelezése említhető analogonként. Ugyanakkor mégis olyan eszmekör, amely folyamatos ösztönzést is adott új, eltérő formák kialakítására (afrikai, ázsiai, dél-amerikai stb. modellek). Mindebből az is következnék, hogy problémáink, a „szocializmusban adott szerep és szereptudat” – amit idézett cikkében Hanák Péter is felvet – kívánatos őszinteséggel csak úgy tisztázható, ha folyamatosan értékeljük, hogy egy ilyen szerep gyakorlata milyen mértékben tudja nyilvánvalóvá és érdekeltté tenni magát a nemzettudatban. A kérdés veleje, hogy az eszmék, axiómák végül is mennyire hozódnak s hozhatók függésbe a nemzetivel, mennyire képesek hozzájárulni a tudati zavarok felszámolásához. A vallástörténet önellentmondásos századai mutatják, hogy ez még olyan „rendszer” esetében is rögös út, mely lényegét tekintve a legkevésbé sem evilági. Viszont hatni akart, és tette századosan rosszul; és teszi már nagyon másképp ma. A probléma pszichológiáját továbbá az is jellemzi, hogy a programmá tett egyetemesség-igény (pl. a szovjet marxizmus–leninizmus–sztalinizmus és az ehhez kapcsolódó meggyőzés-stratégia) szükségképpen ott biztosít nagyobb azonosulási lehetőséget, ahol a szóban forgó eszme zászlaját először emelik fel – s ami a történelmi történésben „mágikus-irracionális” erejű: először ontanak érte vért. Ott az eszme a nemzeti érzéssel azonosulva lesz társadalmi ténnyé, a primátussághoz való jog vitathatatlanná, s ahol az egyetemes spontánabbul azonosíttatik a sajáttal, a saját az egyetemessel. Ez pedig eleve úgy szűri ki az identitászavart, hogy csak szkizma esetén jöhet szóba. A csatlakozók vagy csatlakoztatottak számára mindig érzékeny, nemzeti tradíciókhoz és mentalitáshoz kötött ez a folyamat. Ha e feltételek tisztázása és betartása nem történik meg vagy csak formálisan, ott a nemzettudat torzulása majdnem biztosra vehető; és ellenállást szül.

A mi esetünkben tárgyilagosnak látszik egy olyan észrevétel, hogy – legvalószínűbben a „megvertség” történelmi reflexére hagyatkozva – egyre inkább vagyunk hajlamosak eleve bizalmatlannak lenni minden nemzetit–társadalmit érintő formáció és változás iránt, ha azoknak a belső logikája a virtuálissal is operál, ha emlékeztet a „kihelyezett” reményre – a nekünk ismerős „régire”. És ez nemcsak a marxizmusra vonatkozik; bár arra főképp. Tehát: eszmét, teóriát, axiómát lehetőleg nem, vagy csak formálisan. Amit viszont igen, az legyen végre kézzel fogható, legyen eredmény. (Amiben a forradalommentes, a fait accompli-átalakulások elkerülhetetlen pszichés-pragmatikus következményét ismerhetjük fel.) Sőt, mintha az erősödő anyagi érdekközpontúság már tudatosan is kezdené igényelni a nemtudhatóra való élelmes-éber kalkulálást (szemben a programozott eszmék „mákonyával”) – mint a saját érdek s a rögtönzésre is jobban képes gyakorlat biztosítékát. Lényegében itt a gyökere a vállalkozói szellem fölerősödésének a nemzeti, társadalmi, magánéleti közérzületben és gondolkodásban; amit a politika más, kényszerítő okokból igyekszik – mégha önellentmondás árán is – beépíteni az ideológiába. Mindezzel együtt jár az átlag-kételkedés, hogy valami „egyetlen” módszer csakugyan kimerítő és kifizetődő válasz lehet. Igaz viszont, hogy tapasztalható egy lappangó-szkizoid ellentmondás is. Amíg ugyanis az egyéni pragmatikus szempontok az elemzett módon olyan látványosan felülkerekedtek (lényegében meggyengítve az érdemi–eszmei változtatás érdekében szóba jöhető kockázatosabb magáncselekvést, lévén már tágabb tere a viszonylag kockázatmentes kijátszásnak) – az összképhez olyan belső magánvélelem is hozzátartozik, hogy a kollektív érdekekért hozott többletáldozat aktuális értelme azért vitatható, mert alapvető gyógyulást úgyis csak a geopolitikai egyensúly változása hozhat. Ami – ha más feltételek mellett is – ugyanarra az áthárítási mechanizmusra utal, amelynek annyiszor adtuk át magunkat sikertelenül a várakozás ködképeit tenyésztve. A kettő együttese – pragmatizmusba menekülés és a legkevésbé sem pragmatikus csodavárás – teszi a képletet szkizoiddá. Így érhető, hogy miután a józan kockázat is anakronizmussá vált, az anyagi szférán kívül eső társadalmi–egyéni cselekvés inkább csak szóban kiélt cselekvés marad, s még a produktív „forradalmiság” sem hajtóerő. Legalábbis a pillanatnyi helyzetkép ez – noha a jövő nyitott.

Végül is, mondhatjuk, hogy minden átfogó, kodifikált eszme iránt meggyengült az érzékünk és érdeklődésünk. Nincs „Talmudunk”, mint a történelmi zsidóságnak, amely példamutató szívóssággal szublimálni tudta a sorsával rákényszerített „létezési élelmességet”. Mi ez idő szerint az utóbbira mutatunk csak menekülésszerű hajlandóságot; eszmebizalmatlanságunk miatt meglehetősen esélytelenül bármilyen szublimálásra. E meggyengült érzékünk egyébként a vallást, a vallásosságot is erősen érinti; bár éppen azzal kapcsolatban maradt meg a kétértelműségnek egy lényegében pozitív formája. Jelek mutatják, hogy ha a vallásosságnak sikerül elkötődnie a hit hierarchikus és tekintélyelvű külső formavilágától, nemcsak magára talál, hanem megújul. Ti. akkor már benne lehet a „személyes sikeresség” lelki megfelelőjének nem kodifikálható lehetősége is: az egyéni (vagy mikro-közösségi) út Istenhez. Ami pedig megreformált visszakanyarodás az eszméhez, az eszmeihez – általában is. Az igazi vallásosság nálunk – a nem formális és nem csak a neveltetés szabványaira hagyatkozó – jobbára személyes revizionizmusban, illetve „megújulási” mozgalmakban lélegzik. Mert bárhogy közeledjünk is a kérdéshez, a személyes út, a személyes döntés és hozzájárulás vonzóbbnak látszik minden más lehetőségnél, minden vonatkozásban.

A nemzettudat azonban korántsem úgy és olyan érzelmekkel motivált, mint a vallási tudat. Pozitív elmozdulás pedig csak az utóbbinál tapasztalható. Az átlag nemzettudat – még a viszonylag nagyobb személyes választás és döntés játékterében is – változatlanul hajlamosabb a kritikus történelmi beidegzések irányába menekülni. Olyan virtuálisba, mely nem tud, nem tudhat megbízható mércét adni az ön- és szereptudathoz, a sikerességnek minőségi tartalmat, s mindezzel együtt: nem teremt egészségesen mobilizálható viszonyt ember és patrióta között.

Friss kiegészítésül egy dolgot szükséges még az eddigiekhez hozzáfűzni. Éppen napjainkban nem lehet figyelmen kívül hagyni a most bontakozó „vállalkozói szocializmus” kérdését. Elemzésünket érintő vonatkozását, tudati kihatásának a jövőjét még korai volna jósolgatni, bár az 56 óta eltelt időszak szórványos helyesbítései közül kétségkívül ez a legjelentősebb. Már az eddig engedélyezett kísérleti keret is azért lehetne jelentős, mert a kijátszást – mint morált és tudatot fertőző, egész társadalmunkat átszövő kényszerű életgyakorlatot – legalább bizonyos szektorban igyekszik legálissá „átszervezni”. Másrészt – ha a részújítások logikáját nem ködösítjük el – végre is annak a bevallásáról és felismeréséről van szó, hogy nemzeti érdek az önszervező, vállalkozó, és éppen a függetlensége révén nagyobb felelősségérzettel rendelkező típus kinevelődése, még ha csak anyagi–gazdasági jellegű is az engedékenység. Ha a kísérlet nem csupán kísérlet marad, ígéretes kezdet lehet. Egyelőre azonban nyitott még, hogy milyen és mennyire átfogó tervbe engedik beépülni a részújításokat. Jóllehet klasszikus tapasztalat, hogy csak az így nevelődő típus jövőképes: ön- és szereptudatát nem kijátszással kell folyamatosan összekapcsolnia (s mindazzal, ami ezzel jár), hanem személyes-felelős produktivitását érezheti morális alapnak is. Kérdés viszont, hogy egy tartósan deformáló nevelődés után lehet-e egyhamar úgy élni ezzel a lehetőséggel, hogy a tudati zavarok és torzulások terápiáját is jelentse. Inkább az valószínű, hogy még hosszú ideig a kompenzálás (itt talán indokolt már, hogy ne a meztelenebb „menekülés” szót használjuk) teremti majd meg a maga gazdagabb formáit, a szónak nem átvitt értelmében. Mert ez a típus a maga relatív anyagi autonómiájával együtt is – változatlanul csonka. Hogy teljes legyen, és elaborálásra is képes, ahhoz a szellemi és kulturális szférának a gazdaságival egyidejű reformjára van szükség: ott is lehetővé téve az önszervező, nagyobb függetlensége révén nagyobb felelősségérzettel rendelkező, nemzetérdekűbb állampolgár kinevelődését. Ha van gazdasági–pénzügyi konvertibilitás, pontosan úgy megvan a szellemi–kulturális megfelelője is. A kettő csak együtt teheti azonossá a nemzettudatot önmagával. Ez a helyzetkép, pszichogram természetesen ugyanúgy kísérlet csak, mint a többi. Ha biztosan tudnánk látni és értelmezni, már a válasz is a kezünkben lehetne. De nincs ott. Csak az világos, hogy a nemzettudat tartalmi reformja nélkül nincs terápia. Olyan útra kell rátalálnunk, amely nem szükségképpen vezet történelmi hibaismétléshez; másrészt nemzeti eljellegtelenedéshez.

Ez azonban már egy másik tanulmány témája, illetve, egy olyan reformkor szellemi műhelymunkáját igényli, amivel már nagyon rövid időn belül is korszakosan el lehet késni.