Az ember, akit megölt
(Rendhagyó szövegközlés rendhagyó megjegyzésekkel) Egy találkozás emlékét idézem. Indián ősz D–S-ben? Jószerivel ellentmondás – lent délen, a kaliforniai tengerparton, ahol minden évszak jólnevelt s szinte kínálja, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásunk, az élet úgyis elneveti magát. Nagy csábítás elhinni ezt, merész bizalom. Az indián őszben az a perverzió, hogy a tél kapuját díszíti fel az örökös ragyogás ígéretével. Személyes tapasztalat sokkja nélkül be is válik ez; segít elhinni, hogy a hóval befújt fagyhalottat is cseresznyevirág szirmai borítják.
A mi találkozásunk más eset volt G.-vel. Az indián ősz kitett magáért. A sirályok és a (kitudja nevüket idegenben?) madarak már kora délelőtt tébolyodottan aggálytalanok voltak, rárepültek a forró grillsütőre. A napsütött tenger – akár egy iszonyatosan túlméretezett férfi anyatest – csupán az izmait tornáztatta, mórikált, és a parttól két-háromszáz méterre rézsútos habzással lökte emeletmagasba a bicepszét. A habzás tetején – váratlan jelenésként, rögtönzött felderítésre kiküldött delfin járőrnek álcázva – egymás után tűntek fel az ezüstös, kék, piros, fekete gumiegyenruhába bújt hullámlovasok. Biztonságukat semmilyen fegyverzet nem biztosította. Lebilincselő látvány volt. Különösen az a pillanat, mikor belezuhantak a fény és habfüggönnyel takart szakadékba: a halálugrás kockázatának heroizmusában. A győzelem elégedettsége hatolt át a vízen, mikor kihúzott derékkal megjelentek a horizont kék vetítővásznán. (A kamasz fantázia ilyenkor sző álmokat a nézőtéren a még eljövendő emlékezetes tettekről.) S közben egyre aggasztóbb távolságra sodródtak a parttól. Gyufaszállá lettek.
A tengerparton mindenütt lézengenek rejtélyes időmilliomosok, akik a fontos megbízatás szívósságával képesek órákig elmerülni a dolgok létezésének önfeledt babrálásaiba. Én is így kezdtem a napot. Később többen összeverődtünk. Az ilyenkor szokásos férfitapintattal ügyeltünk rá, hogy a világért se sétáljunk túl közel egymáshoz, csak annyira, hogy a hallgatólagos szolidaritás nyilvánvalóvá legyen. A hozzám legközelebb álló időmilliomos kékfarmeres, fehér inges, izmos fiatalember volt, kevésbé rezesbarna, mint a tudatos penzumként természetbe merülő nyaralók. A fiatalember egy idő múlva felém csípett a szemével, és a hullámlovasokra mutatott: „Így lerohanni (overcome) az Öreg Vizet – ez azért más dolog, igaz?” Félreérthetetlenül mondta nagy betűvel az Öreg Vizet, s tett hangsúlyt a katonás kifejezésre.
Ő volt G. Pillanatok alatt eldőlt, hogy olyan hangot ütött meg, amire Pál vagyok. Este már a hegedűművész barátom Bartókkal, Cage-dzsel kibélelt gyakorlószobájában ültünk, és az éjszaka rövidnek bizonyult. G. egy évet töltött Vietnamban, és nem azok közé tartozott, akik divatossá koreografált köntöstépéssel, torzult vagy cinikus öntudattal formáltak véleményt arról, ami velük és Amerikával történt Vietnamban. De távol állt tőle az is, hogy a megfellebbezhetetlen pacifizmus igazságának szótárát használja. Nyilván egyiket sem tehette, mert személyes élmények áldozata volt, realizmusra ítélt áldozat. Helyette megejtő őszinteséggel a purgatórium élményévé igyekezett mezteleníteni magában mindazt az iszonyatot, amiben része volt – és ami bélyeget sütött rá. Nem volt nehéz szót értenünk. S itt szeretnék is mindjárt egy kis kitérőt tenni; miután én sem hallgattam el G. előtt a magam „nemzedéki” traumáját. Természetesen G. traumája csak érintőlegesen vethető össze az én nemzedékemével – bár ez az érintőlegesség katartikusan fontos; s végre is ez vett rá, hogy szövegeinek a közlésére gondoljak.
A második világháborús részvételem–részvételünk belső-személyes élményét – ha már meg kellett történnie – emberként, íróként én sem tudtam épségben feldolgozni másképp, csak katartikusan. S a katarzisban elkerülhetetlen, hogy az árnyék is részesüljön a fényben, hiszen ettől az, ami. Nagy hiba, hogy keveset vallottunk, vallhattunk, sőt, keveset tudatosítottunk magunkban erről, kertelés nélkül téve mérlegre az élmény minden ellentmondásos vonatkozását. Azzal a viviszekciós hűséggel, mely képes szembenézni a pokoli kiszolgáltatottsággal, hogy a háborúk erkölcsi abszurdjából is tudunk és kényszerülünk olyan skizofrénül igaz értékeket kisajtolni, amilyeneket másutt soha nem ismertünk volna meg ilyen kitörölhetetlenül. Ennek a keményen reális abszurdnak – mindenekelőtt a második világháborúról van szó – nálunk még fokozottabban zavaros, ködös, elgyávult; ideológiai taktikával torzított a sajtója, irodalma, távol az öntisztulás, a kivallás szókimondásától, szabadságától. Ami bizonyára nem egészséges, csupán megmagyarázható. A kérdés ugyanis azonnal radikális élességgel veti fel a „jogos”, a „jogtalan” háború,
okkupálás, bekebelezés, rendcsinálás, a véres vagy sorvasztó gyámkodás, a vértelen lélek- és szellemgyilkolás problémáját: amiben vagyunk, amit teszünk, amiben részt veszünk vagy kénytelenek vagyunk részt venni. A Históriában. A kör így zárul be; s a kérdés továbbra is kérdés marad. Mit tehet G. Vietnamban – mint egyén? Mit a szovjet G. Afganisztánban? A vietnami Kambodzsában? Az izraeli a menekülttáborban? Folytathatjuk, a régi-új példatár gazdag, a kérdések naivitása pedig az igazságukban van. S nem kevésbé így van ez a mi esemény-krónikáinkkal is. A Don-kanyarunkkal; 1968 puszta tényével, melyet a magyar részvétel másokéval nem összehasonlítható traumája még örvényesebbé tett: legkritikusabban a mi negyvenéveseinknek okozva emlékezetes nemzedéki megrendülést (miután akkor voltak húszévesek, s még nem lehettek eléggé megtört képzeteik igazságról, jogosságról). Vagy 1956 máig be nem hegedt, sőt újra forrósodott testvér-öldöklésének s a testvéri segítségének traumája – ami külön fejezet. Azt gondolom, egyetlen felnőtt nép sem háríthatja el a purgatóriumi oktatást. Az pedig nem kerüli meg a kérdést: milyen „felmentéssel” lehetne mindegy, hogy az értékek milyen méhből születnek? Ha – mindegy lehet. S egyáltalán megengedhetjük-e a
tényeknek, hogy ilyesmi produkálódjék…? Lehet és kell őrlődni rajta – az etikának, értékelméletnek, pszichológiának, teológiának, politikai ideológiának éppúgy, mint a lelkiismeretünknek. Tudniillik hogy a dilemma milyen számvetéssel szembesít? Mit kezdjen egyén és nemzet az infámiával, amiben a História részelteti? Képes-e haszonnal a magáénak vallani és megtartani? A mérget az egészség szolgálatába állítani? Lévén a takarítás célja, hogy piszkot töröljön le, és ne zúzza szét amit takarít – az egyéni tudatot, nemzettudatot, identitásunk alapjait. Amire Széchenyi, Ady volt a legfigyelmeztetőbben képes. S ez korántsem a menthetetlen elfogult mentegetése, kicsiszolt rehabilitálása; mégcsak megbocsátása sem. Pusztán az egyéni–nemzeti de profundis-hoz való jog kinyilvánítása, hogy idegen megítélés ne befolyásolhassa, magunk gazdálkodjunk vele, pontosabban, az egész társadalom, nemzet egyetértő katarzisa avassa a sajátunkká. Ami nem könnyű, mert a lelki kényelmesség és kapaszkodás a mindent elboronáló időbe: mérhetetlenül könnyebb. És csak politúr.
Viszont számolnunk kell vele, hogy térségünk ezekben a kérdésekben tragikus rendhagyássá lett. A második világháborúnak köszönhetjük ezt – és G. ürügyén ehhez is kapcsolhatunk egy rövid gondolatsort. Az első világháborúról még valamennyi résztvevő – győztes és vesztes egyaránt – írhatott például olyan irodalmat, melyben a saját részvételéhez, így vagy úgy, de objektív igazolást is talált. S ez már távlatot, hitelt tudott adni az ábrázolásnak; tudniillik hihetett abban, amit vállalva – vagy csak a tények előtt meghajolva – írt. S még akkor is „birtokon belül” maradt, ha egyidejűleg kétellyel fordult a saját részvétele felé – ami egyébként egyedül biztosíthatja azt az egyensúlytalan egyensúlyt, amiből valóban katarzis lehet. Hitelességet pedig csak a hiten és hősiességen belüli kétely adhat. Tolsztoj valóban süket volt Napóleon új Európát teremtő ámokfutására; komoran gavallér kaukázusi tisztjei a martalóc hegyi néphősök igazára – mégis egyensúlyt tud (tudhatott még) tartani. Tudott arról, amiről Andrej herceg, amikor fölnézett a csillagos égre. Miképp a Pármai Kolostor sem kevésbé érvényes, mint a Háború és Béke. Vagy
kinek jutna eszébe Barbusse és Arnold Zweig „tudósításait” szembeállítani, erkölcsi vagy politikai szempontból rangsorolni? A szenvedés, hősiesség és áldozat, a szembenállók külön-igaza független önértékként is tudott értékelődni és elfogadtatni a felülemelkedő szemléletben; s ez az önérték mindegyik oldalon megkapta a maga rekviemjét, apoteózisát. Az emlékek mezején a hősi szobrok átinthettek egymásnak, a szenvedés és hősiesség breviáriumai más-más nyelven is szólhattak egymáshoz. Vízválasztóvá a második világháború lett; és térségünkben még bonyolultabban, mint Adorno gondolta. Banalitás már, de mindig újra leírandó: ami 1938–45 között történt, nem pusztán klasszikus hatalmi háború volt (jóllehet az is). Minden korra meghatározó módon mégsem az volt, hanem holocausttal társított olyan ideológia háborúja, mely már nemcsak vesztessé, megtizedeltté kívánta tenni a legyőzöttet (amivel a klasszikus háborúk megelégedtek), hanem alacsonyabbrendűnek nyilvánítani és ebben a státusban jelölni ki további helyüket a Históriában. Vagyis a kirekesztés elvét emelte trónusra, megkísérelve felülmúlni a Természetet, Históriát, a természetes küzdelem szabályozott
kíméletlenségét – ami megelégszik a győzelemmel. A német fasizmusban már az egyenrangú ember eszméje is megtámadtatott és kétségbe vonatott. Egy ilyen háborúban való részvétel – mégha az csatlós-részvétel is; és nem elégszünk meg az áthárítás reflexével – tragikusan más fátum, mint az eddigi háborúk kölcsönösen legendásítható bajvívása. Gerson jegyzi fel, hogy háborúkat is eldönteni hivatott bajvívásokat ők még „fegyverek-adta nagyszabású bűnbocsánatnak” nevezték. Ennek közel hatszáz éve. Tűnődhetünk, hogy miben változtunk, miben haladtunk. Kénytelenek vagyunk közelebb érezni magunkhoz az olasz fasizmus színpadán partizánkodó Malaparte könyörtelenül odavetett megjegyzését: „a háború pornográfia.” A mi második világháborús részvételi-sokkunknak ráadásul specifikuma is van, olyan, ami csupán bennünket állított nemzetpolitikai próbatétel s egyben csapda elé. A külső hatalmi kényszer kivédhetetlenségére szükségtelen hivatkozni, ezt csak a politikai ideológiai hipokrataság, az eleve előítéletes megítélés becsülheti alá. Esetünkben – és ez nem helyzet-egyszerűsítés, hanem a döntőnek tekinthető
pszichológiai háttérmotívum helyére tevése – a Trianon-élmény alig kiheverhető sokkja bizonyult olyan többlet-terhelésnek, amibe rövidlátóan és tragikusan beleroggyantunk. Nem számolva azzal, hogy milyen ár szabatik egy olyan helyesbítés-igényért aminek a megnyugtató és igazságos megoldása semmiképpen sem lehet katonai, kizárólag egy egész Közép-Európát érintő és kielégíteni tudó megoldás; vagyis kölcsönösen korszerűsíteni kívánt megoldás. És éppen a saját döntésünk keserves tapasztalatával szükséges nekünk megfogalmazni hangsúlyosabban, hogy itt, a szűkebben vett Duna-térségben, az adott helyzetben, a lehetséges egyetlen helyes döntés a cseheké volt. Vagyis a túlélést biztosítani hivatott nemzetpolitikai pragmatizmus, a félút, vállalva a totális teljesítményt–termelést biztosító ipari–gazdasági csatlósságot egyrészt – másrészt a katonai passzivitás következményeit. S ezt a helyes döntést meg sem kísérthette a miénkhez hasonló többlet-sokk; sőt, ellenkezőleg. A már katonailag is aktív szlovák, román, bolgár csatlósság képlete mind nemzetpolitikai, mind saját történelmük egyéb determinánsai folytán is más összetevőjű. Nincs indokoltsága, hogy itt ezekre is kitérjünk.
Problémafeszegetésünk nem történészi, más népek de profundis-ában pedig egyébként sem lehetünk illetékesek. Az azonban tény, hogy a második világháború megpróbáltatásának térségünkben mindenütt megvannak az én nemzedékemből rekrutálódott ártatlan, „szobort” nem érdemlő milliói. Milliók, akiknek e háborúhoz bilincselt személyes története és magánkatarzisa valamiképpen le- és kiíratott népeik számon tartott emlékezetéből, beleparancsolva a személytelepítő (és végre is megbélyegző) politika- és ideológiatörténet évkönyveibe. Csonkulás ez? Igazságtalan amputálása annak, ami kényszerült történni ebben a drámában? Itt annak is meg kellene torpannia, aki a legkevésbé sem érzi ezt igazságtalan amputálásnak. Nem volna azonban tárgyilagos ezt a faktumot mindenestől a politika, ideológia számlájára írni. Legalább annyi része van ebben az önkéntes „lelkiismereti féknek” (illemnek…?), mely valóban a hallgatást, elhallgatást, feledést érzi gyógyítóbbnak – vagy egyedül gyógyítónak. Tehát helyénvalóbbnak. Nem kívánok állást foglalni. Végre is megoszthatatlanul személyes a tét; mégha szükségképpen nemzetivé
összegződik is, másrészt valóban számtalan hiteles változata lehet a gyógyulásnak. S e helyütt nem is volna indokolt részletezőbb meditálás, csupán G. vallomásához kívántam néhány megjegyzést hozzáfűzni, mivel az ő választott útja is a gyógyulást kereső változatok egyike. S tőlem nem áll messze, már csak azért sem, mert mazochista, nyomozó írói bőrömből nem tudok, és nem is volna „illő” kilépnem.
Az antiszemita, német kollaboráns Céline, a szegények áldozatos orvosa és zseniális író egyik utolsó, halála előtti interjújában nyilatkozott így: „Ha az emberek nem akarnak háborúba menni, az nagyon egyszerű – azt mondják: Nem megyek. De vágynak is meghalni, dolgozik bennük a vágy, embergyűlölet van az emberben… S ha még ápolják is magukban ezt az érzést, ha szeretik, akkor ez a pusztulás vágya. Montluc, IV. Henrik marsallja mondta: Ön, Felség és a kapitányok vezetik halálba az embereket. Mert ugye, a háború más dolog…” Más. De épp ezért gondolom, hogy az egyetlen elfogadható, emberhez méltó panteon az, ahol egyformán ég a gyertya győztesért–vesztesért. Emlékezve és emlékeztetve, hogy a háborúk nem erkölcsi történések, mégis képesek rá, hogy ha skizofrén abszurditással is, de az erkölcs értékeiből is táplálkozzanak. Ez kemény abszurd, de van benne remény. S hogy van, ez a milliók érdeme. Mars isten csupán, akinek a pillantása nem találkozhat a Jób-milliókéval, mert csak a bakancsukig, csizmájukig képes fölemelkedni.
Ebben is egyetértettünk G.-vel. És abban is, hogy Nürnberg mindezek és mindenek ellenére megfellebbezhetetlen, korrekt és jogos könyörtelenség volt; és figyelmeztetés kell maradjon továbbra is.
A kaliforniai hullámlovasok pár napja jutottak eszembe, az irataim rendezgetése közben. Emlék, mely úgy maradt meg számomra, mint az Öreg Víz fegyvertelen legyűrésének metaforikusan bátor fegyverténye. Amolyan emberarcú erénygyakorlás, mely a halál esélyeit sportszerűen nem igyekszik eleve elhárítani. S persze azonnal felidéződött G. már fiatalon is keserűre barázdált, mégis fanatikus egészségről árulkodó arca. Utolsó beszélgetésünk alkalmával beszélt csak arról, hogy könyvet szándékozik írni vietnami élményeiről. Amerikában úgy szokás, hogy ha valaki valamire készül, valami terve van, kimerítő referencia-dossziét készít magáról és az elképzeléseiről; s ezt nyújtja át szófecsérlés és kilincselés helyett. Búcsúzóul megajándékozott négy levéllel ebből a dossziéból. Személyes kapcsolatunk, sajnos, ezzel megszakadt. Barátom sem tudott hírrel szolgálni felőle, és fogalmam sincs, hogy könyve elkészült-e, talált-e kiadót. Van esély rá, hogy nem. Itt közölt szövegei alapján még nem dönthető el, hogy meg tud-e birkózni a feladattal, amit maga elé tűzött. Levelei ötödik éve hevernek a fiókomban, s most újra elolvastam őket. Arra gondoltam, tanulságos volna ezt a dosszié-töredéket a magyar
olvasókkal is megismertetni. Főképp a fiatal olvasókkal. G.-nek megvan a maga világnézete, mely messze esik a mi hivatalos kódexeinktől. Ez is a közlés mellett szól. G.-ben megvan a szenvedély, hogy ne csak tisztázza, hanem megkísérelje tisztába is tenni, amit átélt. Szövegeinek azzal együtt van hitele, ahogyan beszámol s nyomozza magát, az eseményeket. G. nem „csendes”, ő az öntépő, ellentmondásos, energikus amerikai, aki föl akarja emelni a fejét a hínárból. Érteni tudjuk őt, ha a fejünkkel mi is valami hasonlót kísérlünk meg, és nem önkozmetikázásra adjuk.
De innét már legyen övé a szó; s kiegészítésül egy kollégiumi és egy hadseregbeli fölötteséé.
…College, 1980. április 15.
Annak, akit érdekel Mr. G. ügye
Az elmúlt két évben, 1979-től 1980-ig Mr. G. oktatási felügyelője voltam (oktatási dékánhelyettes) az irodalomtudományok terén. Intézményünk számára rendkívül hasznos volt ez az együttműködés. Mr. G. igen tehetséges fiatalember is. Író is, aki ugyanakkor kiválóan tanít angolt. Filológus, aki e tárgykörben érdekfeszítő kurzust tartott nekünk. Szemantikával is foglalkozik, s nyelvészeti szakértőként ezen a területen is emlékezetes bevezető előadás-sorozattal gazdagította oktatási programunkat. Azonkívül speciális kurzusokat is tervezett a tanszékünk számára; így többek között Shakespeare-ről és az interdiszciplináris tudományokról.
Mr. G. – amellett, hogy kiválóan tanít – egyéb olyan tulajdonságokkal is rendelkezik, melyek különösen hasznosak a Kar számára. Messzemenően kooperáló típus, bármikor kész, hogy valamilyen tanszéki feladatot magára vállaljon, amely segíti a hallgatókat és kollégákat, az oktatási felügyelőt. Elkötelezettnek érzi magát a tanítással, ami ritka napjainkban. Rendelkezik a szükséges vezetői képességgel és gyakorlatiassággal. Jó modell napjaink egyetemi hallgatói számára.
Mr. G.-t tekintélyes helyi írónak ismerem; s noha a művészetek és az irodalomtudományok a szűkebb szakterülete, meggyőződésem, hogy bárhol megállná a helyét az írásban. Írásai: maga az Élet. Élmény kapcsolatba kerülni vele. Mi mindannyian – hallgatók és tanárok – egyaránt élvezzük Mr. G. pergő, vizsgálódó szellemét.
Tisztelettel: aláírás
fil. doktora, oktatási felügyelő
irodalomtudományi osztály
A–Különítmény I. Iskola
USA Hadsereg
.... Nyári Egyetem
.... Center
.... Avenue
Tisztelt Uram!
Mikor gyalogsági századparancsnokként a Vietnami Köztársaságban szolgáltam, Mr. G. hadnagy előretolt tüzérségi megfigyelő volt. Ez nagy felelőséggel járó beosztás, mely magában foglalja a tüzérség hívását és az ellenséges állásba való irányítását. Mr. G. ezt a feladatát a legnehezebb és legkeményebb körülmények között is kiválóan látta el az észak-vietnami reguláris csapatokkal folytatott küzdelemben. Legjellemzőbb tulajdonsága az állandó megbízhatósága volt, a jó jellem és intelligencia s az az éretten józan ítélőképesség, mely nem mindig található meg a hasonló életkorú férfiakban. Bátorsága nem hagyott kívánnivalót maga után. Bátorságáért két alkalommal lett felterjesztve kitüntetésre. Elméleti képességeihez nem tudok hozzászólni, de a fenti jellemvonások és Mr. G. szorgalmas önképzése, mellyel szolgálati ideje alatt sem hagyott fel, bizonyára bármely vállalkozásában segíteni fogják előmenetelét.
Felvételét messzemenően támogatom az Önök egyetemi intézményébe, és biztos vagyok benne, hogy kötelességeinek hallgatóként is maradéktalanul eleget fog tenni és jó tanulmányi eredményt fog elérni.
Tisztelettel: aláírás
százados, USA.
1980. május 23.
520 E St.–….
CA.–….
Drága (áthúzott név)
A vietnami háború ocsmányságát és hiábavalóságát elégszer ábrázolták már életszerűen, de értékét és szépségét még nem. Tragikus szépség és érték ez, a szó klasszikus értelmében. Én egyidőben éltem meg ott a legmagasabb és legsivárabb szintű erkölcsi tudatosságot.
Az elmúlt évig képtelen voltam írni egy nem éppen szépirodalmi (non fiction) könyvet. Képtelen voltam arra, hogy elég bátorságot, fegyelmet és kedvet gyűjtsek magamban ahhoz, hogy életem legbecsesebb részét különválasszam azoktól az élményektől, melyek alapján mások, sokan, Vietnamot csak egy bűnös, erkölcstelen és ostoba tévedésnek tartják. Értéktelennek, melyet jobb elfelejteni. A háború számomra erkölcsi iskola is lett; volt értelme. Kell, hogy ilyen formában tudjak róla, és ne felejtsem el.
Egy eset különösen arra bátorít, hogy írjak Neked. Vietnami tevékenységemet egy felsőbb szintű hírszolgálat meghamisította. Az, amit szüleim tizenkét évvel ezelőtt láttak rólam a tv-ben, arra késztette őket, hogy megkérjenek, ne beszéljek az ottani tapasztalataimról. Nyolc hónapig – miközben elkészültem 400 oldalnyi vázlattal – nem volt tudomásom arról, amit sugároztak. Írás közben mégis beigazolódott a régóta lappangó gyanúm, hogy az embereket megakadályozzák abban, hogy bármi mégis-vigasztalót vagy reménykeltőt tudjanak meg Amerika vietnami beavatkozásáról. Sértődött, dühös voltam, mikor szüleim mindegyre kitértek az elől, hogy meghallgassanak. Végül megkérdeztem tőlük, miért jutottak ilyen megmásíthatatlan elhatározásra. Amit elmondtak, még inkább megerősítette azt a vágyamat, hogy a könyvet közzétegyem.
Vietnamban egy tv-operatőr felvett engem, amint éppen átkelek egy folyón, és a rádiómba beszélek – s a döntő hiba az volt, hogy ezt nem igyekeztem (nem tudtam) elkerülni. Aznap éppen előretolt megfigyelője voltam egy légi úton szállított gyalogsági századnak. Egyébként több mint két kilométerre állomásoztunk a legközelebbi falutól, ami a körülményekhez képest relatív biztonságot jelentett. Épp az ingemet mostam a folyóban, mikor egy operatőr le akart szállni a helikopterrel, hogy filmre vegye, mikor a folyón átkelünk. Ragaszkodott hozzá, hogy a legmélyebb folyószakaszon keljünk át (ahol máskülönben soha nem kíséreltük meg) – és fegyvereinket tartsunk a fejünk fölé, hogy „jól nézzünk ki”. Mikor átértünk a másik partra, megkért, tegyek úgy, mintha a rádiómba beszélnék. Megtettem. Ő meg elment. A filmezés valójában hidegen hagyott, mégis izgatott voltam, hogy szüleim nem éppen mindennapos „biztonságban” fognak látni engem. Mindenesetre gyorsan levelet írtam nekik – ecsetelve az ártatlan jelenetet –, hogy a filmet aggodalom nélkül kell nézniük. Anyám azonnal több tv-készüléket bérelt, hogy a híreket a nappali szobában, a konyhában, a dolgozóban vagy a hálóban is nézhesse. Három hét után – napi tizennyolc órai tv-nézéssel –
anyám úgy látott viszont engem, amint éppen tüzérséget hívok a rádióadómmal egy falu ellen, miközben égő nők és gyerekek rohannak ki rémülten és sebesülten a lángoló fűkunyhókból. Ez az, amit felderítőként soha-soha nem tettem. Nyilván egy másik filmet vágtak hozzá, hogy az ártatlan rádiós jelenetet még „reálisabbá” és hatásosabbá tegyék a hazai nézők számára. Hazatértem után szüleim attól féltek, hogy beszélgetésünk során hasonló borzalmas történeteket idézek fel; s felejteni akarva az egész lidércnyomást, megtiltották, hogy beszéljek, s felzaklassam őket pusztán azzal is, hogy Vietnamot szóba hozom.
Sajnálom, hogy családom nem látta azokat a helikoptereket, melyekkel éppen a mi csapattestünk mentett ki ártatlan nőket és gyermekeket az észak-vietnami csapatok által megszállt falvakból. S hogy azt sem láthatják, mikor ezek az ártatlan nők és gyermekek megölik az őket kimentő bátor pilótákat és a legénységet… Furcsa. Míg előretolt megfigyelőként hat gyalogos századnak teljesítettem szolgálatot – csak egyetlen filmest láttam. Amíg filmezett, biztonságban voltam – majd szüleim előtt veszélyes gyermekgyilkosként tálaltattam fel. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy okádni tudnék, amikor Walter Cronkite azt írja: „Hát igen, így van ez.”
Számos egyéni találkozás győzött meg, hogy az emberek nem akarják elhinni a látszólag nem mindennapit, vagyis azokat a „jobb” élményeimet, melyeket keserűen és elérzékenyedve fölidézek. San Franciscóban a hazaérkezésemkor jól öltözött idősebb nők ütöttek és átkoztak a reptéren – mint gyermekgyilkost. Egy harvardi professzor az ellenség levágott füleiről faggatott. Mondale alelnök bátyja – az amerikai civilizáció professzora a George Washington Egyetemen – egy nap szardonikus mosollyal azt kérdezte tőlem: nem érzem-e bűnösnek magamat egy erkölcstelen háborúban való részvételért…
Az ilyen arcátlan hazugságokat, szándékos és durva vádakat, kérdéseket nehezebb volt elviselni, mint bármilyen vietnami élményt. Elkeserítőbbek és gyilkosabbak voltak. Mert én soha azelőtt, sem utána nem láttam még több áldozathozatalt az életért – akár gyilkoló asszonyokról és gyerekekről, akár a háborúban „adott” ellenség életéről volt is szó – mint Vietnamban. A polgári lakosság otthon nem egyszer könyörtelenebb volt, mint bármely katona, akit Vietnamban láttam.
Az otthoni beteges incidensek, melyek a szent és sérthetetlen vietnami eseményekkel voltak átszőve, tizenkét évig visszatartottak attól, hogy bárkinek – beleértve a feleségemet is – bármit mondjak. Nem tudok már gyáván csendben maradni. Bár az utóbbi időben elburjánzó kéjelgő könyvek és filmek Vietnamról – melyek olcsó módon táplálják azt a vérszomjas, bűntől ragacsos rondaságot, amire megtanították őket – kételyt támasztottak bennem, hogy vajon egy ügynököt, kiadót, producert érdekelne-e olyasmi, ami egy kicsit is nem őrült.
Mindenképpen el akartam kerülni hogy rákényszerüljek az első vázlat kozmetikázására – így jobbnak láttam, ha egyelőre riporterként állást vállalok (művészeti kritikus minőségben.) Azt reméltem, ez a munka segíteni fog abban, hogy megszabaduljak az emlékeimtől, s elviszi az időmet, energiámat, kedvemet, hogy egyáltalán könyvírásra gondoljak. Ez a terv kudarcot vallott. Az elmúlt nyolc hónap alatt készített interjúk (egy román koreográfussal, német–zsidó színigazgatóval, vietnami ügyvéddel és orosz művésszel) – megerősítettek abban, hogy mégis megírjam a vietnami egy évem történetét. Hallottam és megismertem mindazt, amit ezeknek az embereknek mondaniuk kellett a háborúról, politikai bebörtönzésekről, kínzásról, zsarnokságról, kommunizmusról. Ami egyúttal előre jelezte is Amerika küszöbön álló összeütközéseit ezekkel az egyértelmű és erős, tért hódító és életveszélyes fenyegetésekkel – amiképp ezt az amerikaiak tudják. Ezek az emberek, ezek a „túlélők” bátorítóan és megértően hallgattak meg és biztattak, hogy próbáljam meg kifejezni azt, amit úgy éreznek, kevés amerikai tudatosít magában – pedig enélkül nincs
túlélés, sem esély, hogy ellenségeink erejével szemben ne bizonyuljunk gyengének. Őszintén szólva kerestem valakit, egyetlen személyt, aki megért és segít megértetni azokat a döntő fontosságú paradoxonokat, melyeket Vietnam tárt az amerikaiak elé. Végül úgy fordult, hogy ezek az emberek (és mások) váltak számomra azzá az annyira vágyott egy személlyé, aki megérti az ellentmondásokat, s akivel intimen érthetek szót.
Írtam már, hogy Vietnam tragikus szépség és érték számomra, klasszikus értelemben. Ez az egyik paradoxon. Oidipus tragédiája Amerika mai tragédiája: olyan, melyet a túláradó büszkeség és bűn váltott ki. A fiatal Oidipus király hasonló a hatvanas évek Amerikájához: önbizalmat érez, hogy önnönmagától megmentse a világot, nem tudva arról – ironikusan –, hogy akár a saját énünknek, akár az ellenségnek a felfuvalkodottsága, büszkesége és hanyagsága egyben a világ problémáinak katalizátora is. Mi és ellenség egyszerre fedeztük fel bűnünket, kitéptük a szemünket, hogy ne is lássuk a hibáink borzalmas eredményét – visszautasítva a gondoskodást azokról, akiket elárultunk, beleértve önmagunkat is. Brutális, bűnös cselekedetet hajtottunk végre magunk elvakításával; és ez az, amit Amerika a nyolcvanas években is csinál. Önsajnáltató vakságunkban olyan látványt nyújtunk, mintha önmagunkban botlanánk el, szégyent hozunk örökségünkre és elkötelezettségeinkre, s így gyermekeink életét is kockára tesszük.
Igen – Oidipus élete és Amerika vietnami beavatkozása tragikus, mert egyszerre értük el a legmagasabb és legmélyebbre süllyedt erkölcsi tudatosságot, miután felfedeztük, hogy azoknak ártottunk, akiken segíteni próbáltunk. Osztoztunk a tragikus tévedésben, s ez azt jelenti, hogy sem önmagunkat, sem ellenségeinket nem ismerjük – kölcsönösen. Ismersz valakit, aki mostanában olvasta volna a Függetlenségi Nyilatkozatot vagy a Kommunista Kiáltványt? Ez csak a vörösnyakúaknak és John Birchereknek való? (John Bircher = Nyírfa János; közismert beszélőnév, M.M.) Hányan olvassák a Mein Kampfot vagy Ho Si Minh „A forradalomról” c. művét? Mégis: a puszta olvasás aligha oldja meg a problémákat; noha az is öngyilkosság, ha nem ismerjük meg azoknak az embereknek a szellemét, akik történetesen az életünkre törnek.
Mindettől függetlenül lényeges különbség is van Oidipus és Amerika között, ami szintén baljóslatú. Oidipus képes volt túlélni a vakságát; Amerika nem képes. Önmagunk elvakítása drámai lehet a színpadon, az életben ostobaság. Aztán, Oidipusnak két leánya volt, akik vezették; Amerikának nincsenek ilyen szerető vezetői. Saját erőnkre kell támaszkodnunk, hogy szembenézzünk a hibáinkkal és gyengeségeinkkel, s ugyanakkor kiállni is tudjunk a nemes próbálkozásainkért, megbocsátást kiérdemlő erényeinkért. Képesnek kell lennünk, hogy beismerjük s megértsük: Vietnam egyaránt volt hiábavaló és szükséges, borzalmas és hősi. Fel kell fedeznünk e dichotómiák között az egyensúlyt, ha meg akarjuk találni utunkat egy olyan jövő felé, mely még több próbát tartogat erkölcsi tartásunk és értelmünk számára. Csak így lesz és lehet értelme az ilyen paradoxonoknak. Végül ellenőrzés alá kell vetni a büszkeségünket, nem pedig megölni. Vágjuk ki a bűneinket, és ne tápláljuk; nyissuk fel a szemünket, de ne vakítsuk el.
Más szavakkal: amerikaiként kell becsületesebb kapcsolatba kerülnünk Vietnammal, s nem engedni, hogy bűnös szóként úgy hangozzon a fülünkben Vietnam, mintha valaki vérfertőzéssel, megbocsáthatatlan dologgal vádolna.
Nem szabadna öntudatlanul elhallgattatnunk veteránjainkat, akik népünknek egyfajta szükséges katarzist nyújtanak. Olyasmit teszünk ilyenkor, mint mikor megkérünk valakit, hogy védje meg egy nő becsületét, majd mikor visszatér a „védelemből”, közöljük, hogy csak egy kurva volt a nő, akire ügyet sem kell vetni. Vagyis harcoltatni előbb, majd utóbb tudomásul vétetni vele, hogy elvetemült bűnözésről volt szó, a nő életével törődni pedig erkölcstelenség és ostobaság…? Mert valójában ilyesmi történik. És mindig később tudjuk meg, hogy a nő élete a miénkkel van összekötve.
Azt gondolom, ha a veteránok, ügynökök, kiadók és producerek nem tárnak fel egy komplexebb igazságot Vietnamról: a közönyös és becsapott közönség még közönyösebb és becsapottabb lesz, és még több mozi- és kiadói igazgató lesz kész arra, hogy eljegyezze magát olyan olcsó anyaggal, mely „kifizetően” elárulja önmagát. Ha így megy tovább, a közönség reménytelenül nem kaphat mást, mint egy romlott szövetség abortusszal eltávolított magzatát. S marad a hamis beállítás, hogy Vietnam kizárólag halált, ocsmányságot és csalást hozott. Ez a kép pedig igaztalan.
Segítenél az én történetem megismertetésében?
Szívélyes üdvözlettel:
aláírás
M. Ch.-nek,
8 rue....
Paris–France
Kedves M.
Válaszolni szeretnék, hogy miért adtam neked azt a vietnami vázát.
1979. októberi találkozásunk eldöntötte bennem, hogy megválok legdrágább tulajdonomtól és Neked adom.
Hogy miért?
Tizenkét évvel ezelőtt a vietnami Hue mellett egy légi úton szállított gyalogsági század előretolt megfigyelőjének jelöltek ki. Kilenc embert ebből a századból az érkezésem előtti napon megöltek. Egy F. O.-t (Forward Observer = megfigyelő) helyettesítettem, aki megsebesült. Azon az estén – még mielőtt elértem volna a századomat – hivatalos sárga papírra írt tizennégy oldalas levelet kaptam egy idegentől, aki részletesen kifejtette, milyen „ostoba, erkölcstelen és bűnös” dolgokért harcolok Vietnamban. J. B. joghallgató volt a Stanford Egyetemen. Azzal zárta levelét, hogy a barátnőmre szívesen gondot viselnének, ha meghalok. B. a levele végére még egy Thomas Hardy-verset is odaírt (The Man He Killed = A férfi, akit megölt), mely egy katona tragikus eszmélését tárja fel. A katonáét, aki rádöbben, hogy az „ellenség”, akit megölt, ugyanolyan ember, mint ő, s akivel – máskor, másutt együtt élvezhettek volna egy italt. Dühített ennek a B. nevű ismeretlennek a vakmerősége, de ugyanakkor az elismerést sem tagadtam meg tőle.
A vers a következő éjszakán sem ment ki a fejemből – miközben azt a parancsot kaptam, hogy ágyúval megállás nélkül tüzeljek az ellenségre, két századnyi észak-vietnami sorkatonára. Minthogy nem voltam olyan hosszú ideig ebben az országban, hogy ezeket az embereket meggyűlöljem vagy féljek tőlük, azt tanácsolták, hogy egyelőre „lapuljak”. Nem tudtam, kiket próbálok megölni. Ennek ellenére leolvashattam a társaim és a parancsnok fáradt, komor, szomorú arcáról, hogy az ellenség pusztító erejű csapást mért rájuk. Egyértelmű veszély várt rám is ebben a faluban: három üteg tarackot irányítottam az ellenség tartózkodási helyére, alig kétszáz méterre a megfigyelőállásomtól. Annyira közel voltam a fütyülő, robbanó lövedékekhez, hogy biztos voltam benne, senki nem élhet túl ilyen bombázást.
Másnap kora reggel benyomultunk a faluba, hogy megtaláljuk az előző nap elesett kilenc bajtársunk holttestét. Számos orvlövész és egy bátor géppuskás miatt – akiket azért hagytak hátra, hogy késleltessék az előrenyomulásunkat – dél lett, mire elértük a falu központját. Megmagyarázhatatlan okból hat amerikai halottat az észak-vietnamiak összegyűjtöttek, és megjelölt sírokban együtt eltemették őket. Primitív csapdákkal fogták el őket; gyűrűjük, órájuk, tárcájuk azonban érintetlen volt – ami ritka kivétel, ahogy mondták. A nap különösen tikkasztóan tűzött azon a délutánon, a hullák és a lőpor bűze fojtogatott, a faluban magukra hagyott szerencsétlenek szívszaggató ordítását nem lehet szavakkal leírni. Úgy éreztem, sírnom kell, akartam, de nem tudtam. Fojtogatott és megbénított a gondolat, hogy azok az emberek, az „ellenségeim” akiket megpróbáltam megölni a tarackjainkkal – egész éjszaka kockára tették az életüket, hogy eltemessék, megmentsék amerikai társaim lelkét. Ezek az észak-vietnami katonák – az ellenségeim? – tisztelettel voltak az ellenség iránt – miközben én megpróbáltam megölni őket. Minden bizonnyal olyanok voltak, akikkel én is szívesen ittam volna egy italt, gyilkolás helyett. Ezért akartam
sírni.
Ez volt az első ilyen tapasztalatom. Ehhez hasonló, de még megrázóbb oktatás következett hat hónappal később, hogy mit jelent egyidőben lezuhanni a legmélyebb, és fölemelkedni a legmagasabb erkölcsi pontra.
Néhány hónap múlva a századomat feloszlatták, és egy másik ejtőernyős hadosztály gyalogos egységéhez kerültem előretolt megfigyelőként. Mintha valami furcsa mágnesesség mozgatott volna bennünket, ugyanabba a faluba tértünk vissza, ahol a mi embereinket annak idején eltemették, nem messze egy iskolától és egy buddhista templomtól. Egy tűzharc során a buddhista templomot (melynek néhány szerkezeti eleme az én, hetekkel előbbi, egész éjjel tartó tűz-misszióm után sem dőlt össze) – egy F–4-es Phanton gépről ledobott 750 fontos bomba újból felrobbantott és most már porig égetett. Az iszonyatos zűrzavarban segítettem a templomgondnok unokáját biztonságba helyezni. Aznap este az öreg gondnok borzalmasan összeégette meztelen lábát, miközben a füstölgő romok között kotorászott, hogy megmentsen valamit. Közben magam is észrevettem a parázsló hamuban egy csillogó tárgyat, egy rézvázát, mely tömjén tárolására szolgált. Odaadtam az öreg gondnoknak. A szikár és remegő öregember úgy mosolygott rám, hogy ez a mosoly csak isteni forrásból eredhetett. Mondott valamit, majd visszaadta a vázát, miközben többször meghajolt, és az unokája felé mutatott.
Elfogadtam a vázát, s attól kezdve a zsákomban tartottam, soha nem váltam meg tőle, bármilyen feladattal bíztak is meg. A vázát gránátból csinálták, fegyverből, melyet emberölésre szántak. A háború maradványa átalakult a szépség és egy olyan élet iránti odaadás tárgyává, mely indulat- és konfliktusmentes. Őriztem a vázát, nemcsak az öregember mosolyában rejlő lenyűgöző erő miatt, de azért is, mert az a váza számomra Vietnam tragédiáját jelképezte, életem legszebb élményét.
Sokan mentek Dél-Vietnamba – Észak-Vietnamból, Amerikából –, hogy beteljesítsék elkötelezettségüket egy ideális – ironikusan neveztük így ezt az ideált – demokráciáért. E háború során, mely végül demokráciát kívánt volna vinni egy háború sújtotta országba, sokunknak rá kellett jönnünk, hogy az „ideális demokrácia” nem egykönnyen manifesztálódik. Megtanultuk, hogy bármilyen idealizmus katasztrofális veszéllyé lehet. Az emberek ugyanis túlzott mohósággal kívánják és erőltetik az elképzeléseik bármi áron történő megvalósulását, s végül maguk válnak öntudatlan áldozattá. A jóság a szélsőséges fordulataiban gonosszá válik. Ezekre a felismerésekre úgy jutottunk el Vietnamban, hogy megtapasztaltuk egy másik emberi lény iránti elismerés lehetőségét; s megtanultuk a barát–ellenség kategóriák ostobaságát. Amikor megölsz egy embert, és elveszed a holmiját, hogy egy kétkedő parancsnoknak bizonyítsd az ellenség jelenlétét; amikor képeket találsz arról az emberről, akit megöltél, s az egy gyermeket tart a karján, felesége és a két másik gyermeke mellette állnak, mind mosolyogva és biztonságban egy hanoi katolikus templom előtt; amikor kitüntetnek
hősiességedért, hogy ezt az embert megölted. Akkor kezded megérteni a háború tragédiáját. Akkor kezded felfogni, hogy a háború nemcsak pokoli és abszurd – hanem humanizáló és jelentéssel bíró is lehet. Ezért nem tudom megtagadni a vietnami élményeim egészét.
Úgy érzem, hogy Te és én hasonló reményt és meggyőződést vallunk, mikor látjuk a tragédiából születő szépséget is. Te a művészetedben – én kíméletlenebbül másutt; ha már így adatott. A Te életed tragédiája a művészetedben mások számára formálódik át tökéletes szépséggé. Az ilyen ember Istentől jövő áldás. Biztosan ez az egyik ok, hogy kötődünk egymáshoz.
Szívemmel és lelkemmel
aláírás
Csábító, hogy G. levelét ne egészítsük-e ki két másik levéllel, melyek nem csupán az egyetemesebb erkölcsi dilemmák és kategóriák révén érinthetnek bennünket, hanem azért is, mert a legközvetlenebb történelmi sorsalakulásunkhoz kapcsolódnak. Egy francia önkéntes írja őket apjának és szerelmének, éppen 300 éve, Buda ostromakor, mindkettőt ugyanazon a napon. A hang, a motiváció, az érvelés, a szemlélet, a gyilkos bátorság magánhasználatra tisztára mosott étosza, már-már mosolyogtató romantikája, a tét politikuma és magán-filozófiája: mindez hosszas elemzéseknél érzékletesebben mutatja, hogy 300 év alatt mit sikerült önkínzóan anakronisztikussá tennünk…
Íme, a két levél:
Párizs, 1686. június 24.
Uram, nagyon drága apám!
Minthogy sorsomat Ön kötötte Budáéhoz, arra ragadtattam magam, hogy azt gondoljam, bűnömül venné, ha nem mennék a sok többivel, irányítani a végzetemet. Mivel annyira érdekelt vagyok annak a fontos helynek a visszavívásában, nem lenne méltányos, ha tőlük távol maradva, azokra bocsátanék minden veszélyt, akiket végtelenül kevésbé érint a dolog. Az Ön nyilatkozatát tehát, miszerint a házasságom Buda megvétele által lehet meg, engedélynek vettem. És mivel csak így érhetek sikerrel célba, azzal hízelgek magamnak, hogy nem én leszek a győzelemnél az utolsó. Akárhogyan lesz is, a híres csata eláraszthat boldogsággal, vagy véget vethet minden szerencsétlenségemnek. Mert ha az van megírva, hogy másodszor is visszaverjék támadásunkat, a halált fogom keresni; bosszút veszek valakin azok közül, akiknek eredményes harca az életükért és szabadságukért engem a legboldogtalanabb emberré tesz.
Száz évet kívánok még Önnek, drága apám, de ha nem adatik meg nekem az a boldogság, hogy még egyszer megöleljem, csak egyetlen kívánságom van. Jelentse ki, drága apám, mindenki előtt, és úgy, hogy drága Barátnőmhöz is eljusson, miszerint megbánta, hogy nem engedett a könyörgésemnek, és ilyen véres útra küldött célom elérése érdekében. Ez a vallomás némi vigaszt fog nyújtani annak, akit imádok, és mindent jelent annak, aki meghal.
Az Ön nagyon alázatos, nagyon engedelmes fia,
Uram, drága apám,
DTC.
Kisasszony!
Micsoda jóság, hogy megkímélt a szemrehányástól Buda előző ostroma alatt tanúsított megbocsáthatatlan nyugalmamért! Annál türelmesebb volt, minél inkább tekintettem én magamat ezerszer is utolsónak az emberek között, mert megelégedtem futárok híreivel az ottani eseményekről és az ostrom visszaveréséről. Most el kell mennem lemosni a bűnömet az ellenség vérével, vagy inkább megharcolni Önért. Mert végül is nem lehetek az Öné, míg Buda nem a császáré. 80 000 emberre van szükség, ágyúkra, lövedékekre, mozsarakra, ledőlt falakra és lángban, vérben álló városra ahhoz, hogy apám akarata megváltozzék. Azok számát fogom gyarapítani, akik erre a nagy feladatra szemeltettek ki. Ha a szív és a bátorság aszerint alakul, hogy milyen érdeke van az embernek egy vállalkozásban, hogyan ne röpítene az elszántság? Ki előtt hátrálnék meg? Minő szégyen lenne, ha valaki előttem törné át a falat! De nem, ez nem történhet meg, hiszen páratlan jutalom reménye hajt, és tudom, hogy Ön fohászkodik értem, drága Barátnőm. Harcolni fogok ezért a dicsőségért, bármi történjék is. Ne mondhassa senki, hogy más vágott nekem Önhöz utat.
Nagyon nyomós okok miatt tettem ezt az elhatározást, ami elválaszt a világon leginkább szeretetre méltótól, és arra kényszerít, hogy egyszerű levélben vegyek búcsút. Isten Önnel tehát, drága Barátnőm! De, nagy ég! Milyen búcsú? Milyen hosszú időre szólhat? És milyen szívvel fogadja az, akit imádok? De nem lehetek annyira puhány, hogy éreztessem Önnel a lelkiállapotomat. A toll kihull a kezemből.
Az Ön legszenvedélyesebb és leghódolóbb szerelmese,
Kisasszony,
DTC
AZ EMBER, AKIT MEGÖLT
Andrej herceggel mi is felnézhetünk a csillagos égre; vajon újabb 300 év múlva milyen rendhagyó szövegközlésre kerülhet majd sor…? Miképp fog festeni az „igazságos” és „igazságtalan” háború dilemmája, személyes és közösségi, népi és nemzeti pszichodrámája?
ESTI KÉRDÉS.
|