A negyedik út^*

A FIDESZ és az ezredvég fiataljainak ajánlom

Az ember, akit megölt

Egy találkozás emlékét idézem. Indián ősz D–S-ben? Jószerivel ellentmondás – lent délen, a kaliforniai tengerparton, ahol minden évszak jólnevelt s szinte kínálja, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásunk, az élet úgyis elneveti magát. Nagy csábítás elhinni ezt, merész bizalom. Az indián őszben az a perverzió, hogy a tél kapuját díszíti fel az örökös ragyogás ígéretével. Személyes tapasztalat sokkja nélkül be is válik ez; segít elhinni, hogy a hóval befújt fagyhalottat is cseresznyevirág szirmai borítják.

A mi találkozásunk más eset volt G.-vel. Az indián ősz kitett magáért. A sirályok és a (kitudja nevüket idegenben?) madarak már kora délelőtt tébolyodottan aggálytalanok voltak, rárepültek a forró grillsütőre. A napsütött tenger – akár egy iszonyatosan túlméretezett férfi anyatest – csupán az izmait tornáztatta, mórikált, és a parttól két-háromszáz méterre rézsútos habzással lökte emeletmagasba a bicepszét. A habzás tetején – váratlan jelenésként, rögtönzött felderítésre kiküldött delfin járőrnek álcázva – egymás után tűntek fel az ezüstös, kék, piros, fekete gumiegyenruhába bújt hullámlovasok. Biztonságukat semmilyen fegyverzet nem biztosította. Lebilincselő látvány volt. Különösen az a pillanat, mikor belezuhantak a fény és habfüggönnyel takart szakadékba: a halálugrás kockázatának heroizmusában. A győzelem elégedettsége hatolt át a vízen, mikor kihúzott derékkal megjelentek a horizont kék vetítővásznán. (A kamasz fantázia ilyenkor sző álmokat a nézőtéren a még eljövendő emlékezetes tettekről.) S közben egyre aggasztóbb távolságra sodródtak a parttól. Gyufaszállá lettek.

A tengerparton mindenütt lézengenek rejtélyes időmilliomosok, akik a fontos megbízatás szívósságával képesek órákig elmerülni a dolgok létezésének önfeledt babrálásaiba. Én is így kezdtem a napot. Később többen összeverődtünk. Az ilyenkor szokásos férfitapintattal ügyeltünk rá, hogy a világért se sétáljunk túl közel egymáshoz, csak annyira, hogy a hallgatólagos szolidaritás nyilvánvalóvá legyen. A hozzám legközelebb álló időmilliomos kékfarmeres, fehér inges, izmos fiatalember volt, kevésbé rezesbarna, mint a tudatos penzumként természetbe merülő nyaralók. A fiatalember egy idő múlva felém csípett a szemével, és a hullámlovasokra mutatott: „Így lerohanni (overcome) az Öreg Vizet – ez azért más dolog, igaz?” Félreérthetetlenül mondta nagy betűvel az Öreg Vizet, s tett hangsúlyt a katonás kifejezésre.

Ő volt G. Pillanatok alatt eldőlt, hogy olyan hangot ütött meg, amire Pál vagyok. Este már a hegedűművész barátom Bartókkal, Cage-dzsel kibélelt gyakorlószobájában ültünk, és az éjszaka rövidnek bizonyult. G. egy évet töltött Vietnamban, és nem azok közé tartozott, akik divatossá koreografált köntöstépéssel, torzult vagy cinikus öntudattal formáltak véleményt arról, ami velük és Amerikával történt Vietnamban. De távol állt tőle az is, hogy a megfellebbezhetetlen pacifizmus igazságának szótárát használja. Nyilván egyiket sem tehette, mert személyes élmények áldozata volt, realizmusra ítélt áldozat. Helyette megejtő őszinteséggel a purgatórium élményévé igyekezett mezteleníteni magában mindazt az iszonyatot, amiben része volt – és ami bélyeget sütött rá. Nem volt nehéz szót értenünk. S itt szeretnék is mindjárt egy kis kitérőt tenni; miután én sem hallgattam el G. előtt a magam „nemzedéki” traumáját. Természetesen G. traumája csak érintőlegesen vethető össze az én nemzedékemével – bár ez az érintőlegesség katartikusan fontos; s végre is ez vett rá, hogy szövegeinek a közlésére gondoljak.

A második világháborús részvételem–részvételünk belső-személyes élményét – ha már meg kellett történnie – emberként, íróként én sem tudtam épségben feldolgozni másképp, csak katartikusan. S a katarzisban elkerülhetetlen, hogy az árnyék is részesüljön a fényben, hiszen ettől az, ami. Nagy hiba, hogy keveset vallottunk, vallhattunk, sőt, keveset tudatosítottunk magunkban erről, kertelés nélkül téve mérlegre az élmény minden ellentmondásos vonatkozását. Azzal a viviszekciós hűséggel, mely képes szembenézni a pokoli kiszolgáltatottsággal, hogy a háborúk erkölcsi abszurdjából is tudunk és kényszerülünk olyan skizofrénül igaz értékeket kisajtolni, amilyeneket másutt soha nem ismertünk volna meg ilyen kitörölhetetlenül. Ennek a keményen reális abszurdnak – mindenekelőtt a második világháborúról van szó – nálunk még fokozottabban zavaros, ködös, elgyávult; ideológiai taktikával torzított a sajtója, irodalma, távol az öntisztulás, a kivallás szókimondásától, szabadságától. Ami bizonyára nem egészséges, csupán megmagyarázható. A kérdés ugyanis azonnal radikális élességgel veti fel a „jogos”, a „jogtalan” háború, okkupálás, bekebelezés, rendcsinálás, a véres vagy sorvasztó gyámkodás, a vértelen lélek- és szellemgyilkolás problémáját: amiben vagyunk, amit teszünk, amiben részt veszünk vagy kénytelenek vagyunk részt venni. A Históriában. A kör így zárul be; s a kérdés továbbra is kérdés marad. Mit tehet G. Vietnamban – mint egyén? Mit a szovjet G. Afganisztánban? A vietnami Kambodzsában? Az izraeli a menekülttáborban? Folytathatjuk, a régi-új példatár gazdag, a kérdések naivitása pedig az igazságukban van. S nem kevésbé így van ez a mi esemény-krónikáinkkal is. A Don-kanyarunkkal; 1968 puszta tényével, melyet a magyar részvétel másokéval nem összehasonlítható traumája még örvényesebbé tett: legkritikusabban a mi negyvenéveseinknek okozva emlékezetes nemzedéki megrendülést (miután akkor voltak húszévesek, s még nem lehettek eléggé megtört képzeteik igazságról, jogosságról). Vagy 1956 máig be nem hegedt, sőt újra forrósodott testvér-öldöklésének s a testvéri segítségének traumája – ami külön fejezet. Azt gondolom, egyetlen felnőtt nép sem háríthatja el a purgatóriumi oktatást. Az pedig nem kerüli meg a kérdést: milyen „felmentéssel” lehetne mindegy, hogy az értékek milyen méhből születnek? Ha – mindegy lehet. S egyáltalán megengedhetjük-e a tényeknek, hogy ilyesmi produkálódjék…? Lehet és kell őrlődni rajta – az etikának, értékelméletnek, pszichológiának, teológiának, politikai ideológiának éppúgy, mint a lelkiismeretünknek. Tudniillik hogy a dilemma milyen számvetéssel szembesít? Mit kezdjen egyén és nemzet az infámiával, amiben a História részelteti? Képes-e haszonnal a magáénak vallani és megtartani? A mérget az egészség szolgálatába állítani? Lévén a takarítás célja, hogy piszkot töröljön le, és ne zúzza szét amit takarít – az egyéni tudatot, nemzettudatot, identitásunk alapjait. Amire Széchenyi, Ady volt a legfigyelmeztetőbben képes. S ez korántsem a menthetetlen elfogult mentegetése, kicsiszolt rehabilitálása; mégcsak megbocsátása sem. Pusztán az egyéni–nemzeti de profundis-hoz való jog kinyilvánítása, hogy idegen megítélés ne befolyásolhassa, magunk gazdálkodjunk vele, pontosabban, az egész társadalom, nemzet egyetértő katarzisa avassa a sajátunkká. Ami nem könnyű, mert a lelki kényelmesség és kapaszkodás a mindent elboronáló időbe: mérhetetlenül könnyebb. És csak politúr.

Viszont számolnunk kell vele, hogy térségünk ezekben a kérdésekben tragikus rendhagyássá lett. A második világháborúnak köszönhetjük ezt – és G. ürügyén ehhez is kapcsolhatunk egy rövid gondolatsort. Az első világháborúról még valamennyi résztvevő – győztes és vesztes egyaránt – írhatott például olyan irodalmat, melyben a saját részvételéhez, így vagy úgy, de objektív igazolást is talált. S ez már távlatot, hitelt tudott adni az ábrázolásnak; tudniillik hihetett abban, amit vállalva – vagy csak a tények előtt meghajolva – írt. S még akkor is „birtokon belül” maradt, ha egyidejűleg kétellyel fordult a saját részvétele felé – ami egyébként egyedül biztosíthatja azt az egyensúlytalan egyensúlyt, amiből valóban katarzis lehet. Hitelességet pedig csak a hiten és hősiességen belüli kétely adhat. Tolsztoj valóban süket volt Napóleon új Európát teremtő ámokfutására; komoran gavallér kaukázusi tisztjei a martalóc hegyi néphősök igazára – mégis egyensúlyt tud (tudhatott még) tartani. Tudott arról, amiről Andrej herceg, amikor fölnézett a csillagos égre. Miképp a Pármai Kolostor sem kevésbé érvényes, mint a Háború és Béke. Vagy kinek jutna eszébe Barbusse és Arnold Zweig „tudósításait” szembeállítani, erkölcsi vagy politikai szempontból rangsorolni? A szenvedés, hősiesség és áldozat, a szembenállók külön-igaza független önértékként is tudott értékelődni és elfogadtatni a felülemelkedő szemléletben; s ez az önérték mindegyik oldalon megkapta a maga rekviemjét, apoteózisát. Az emlékek mezején a hősi szobrok átinthettek egymásnak, a szenvedés és hősiesség breviáriumai más-más nyelven is szólhattak egymáshoz. Vízválasztóvá a második világháború lett; és térségünkben még bonyolultabban, mint Adorno gondolta. Banalitás már, de mindig újra leírandó: ami 1938–45 között történt, nem pusztán klasszikus hatalmi háború volt (jóllehet az is). Minden korra meghatározó módon mégsem az volt, hanem holocausttal társított olyan ideológia háborúja, mely már nemcsak vesztessé, megtizedeltté kívánta tenni a legyőzöttet (amivel a klasszikus háborúk megelégedtek), hanem alacsonyabbrendűnek nyilvánítani és ebben a státusban jelölni ki további helyüket a Históriában. Vagyis a kirekesztés elvét emelte trónusra, megkísérelve felülmúlni a Természetet, Históriát, a természetes küzdelem szabályozott kíméletlenségét – ami megelégszik a győzelemmel. A német fasizmusban már az egyenrangú ember eszméje is megtámadtatott és kétségbe vonatott. Egy ilyen háborúban való részvétel – mégha az csatlós-részvétel is; és nem elégszünk meg az áthárítás reflexével – tragikusan más fátum, mint az eddigi háborúk kölcsönösen legendásítható bajvívása. Gerson jegyzi fel, hogy háborúkat is eldönteni hivatott bajvívásokat ők még „fegyverek-adta nagyszabású bűnbocsánatnak” nevezték. Ennek közel hatszáz éve. Tűnődhetünk, hogy miben változtunk, miben haladtunk. Kénytelenek vagyunk közelebb érezni magunkhoz az olasz fasizmus színpadán partizánkodó Malaparte könyörtelenül odavetett megjegyzését: „a háború pornográfia.” A mi második világháborús részvételi-sokkunknak ráadásul specifikuma is van, olyan, ami csupán bennünket állított nemzetpolitikai próbatétel s egyben csapda elé. A külső hatalmi kényszer kivédhetetlenségére szükségtelen hivatkozni, ezt csak a politikai ideológiai hipokrataság, az eleve előítéletes megítélés becsülheti alá. Esetünkben – és ez nem helyzet-egyszerűsítés, hanem a döntőnek tekinthető pszichológiai háttérmotívum helyére tevése – a Trianon-élmény alig kiheverhető sokkja bizonyult olyan többlet-terhelésnek, amibe rövidlátóan és tragikusan beleroggyantunk. Nem számolva azzal, hogy milyen ár szabatik egy olyan helyesbítés-igényért aminek a megnyugtató és igazságos megoldása semmiképpen sem lehet katonai, kizárólag egy egész Közép-Európát érintő és kielégíteni tudó megoldás; vagyis kölcsönösen korszerűsíteni kívánt megoldás. És éppen a saját döntésünk keserves tapasztalatával szükséges nekünk megfogalmazni hangsúlyosabban, hogy itt, a szűkebben vett Duna-térségben, az adott helyzetben, a lehetséges egyetlen helyes döntés a cseheké volt. Vagyis a túlélést biztosítani hivatott nemzetpolitikai pragmatizmus, a félút, vállalva a totális teljesítményt–termelést biztosító ipari–gazdasági csatlósságot egyrészt – másrészt a katonai passzivitás következményeit. S ezt a helyes döntést meg sem kísérthette a miénkhez hasonló többlet-sokk; sőt, ellenkezőleg. A már katonailag is aktív szlovák, román, bolgár csatlósság képlete mind nemzetpolitikai, mind saját történelmük egyéb determinánsai folytán is más összetevőjű. Nincs indokoltsága, hogy itt ezekre is kitérjünk. Problémafeszegetésünk nem történészi, más népek de profundis-ában pedig egyébként sem lehetünk illetékesek. Az azonban tény, hogy a második világháború megpróbáltatásának térségünkben mindenütt megvannak az én nemzedékemből rekrutálódott ártatlan, „szobort” nem érdemlő milliói. Milliók, akiknek e háborúhoz bilincselt személyes története és magánkatarzisa valamiképpen le- és kiíratott népeik számon tartott emlékezetéből, beleparancsolva a személytelepítő (és végre is megbélyegző) politika- és ideológiatörténet évkönyveibe. Csonkulás ez? Igazságtalan amputálása annak, ami kényszerült történni ebben a drámában? Itt annak is meg kellene torpannia, aki a legkevésbé sem érzi ezt igazságtalan amputálásnak. Nem volna azonban tárgyilagos ezt a faktumot mindenestől a politika, ideológia számlájára írni. Legalább annyi része van ebben az önkéntes „lelkiismereti féknek” (illemnek…?), mely valóban a hallgatást, elhallgatást, feledést érzi gyógyítóbbnak – vagy egyedül gyógyítónak. Tehát helyénvalóbbnak. Nem kívánok állást foglalni. Végre is megoszthatatlanul személyes a tét; mégha szükségképpen nemzetivé összegződik is, másrészt valóban számtalan hiteles változata lehet a gyógyulásnak. S e helyütt nem is volna indokolt részletezőbb meditálás, csupán G. vallomásához kívántam néhány megjegyzést hozzáfűzni, mivel az ő választott útja is a gyógyulást kereső változatok egyike. S tőlem nem áll messze, már csak azért sem, mert mazochista, nyomozó írói bőrömből nem tudok, és nem is volna „illő” kilépnem.

Az antiszemita, német kollaboráns Céline, a szegények áldozatos orvosa és zseniális író egyik utolsó, halála előtti interjújában nyilatkozott így: „Ha az emberek nem akarnak háborúba menni, az nagyon egyszerű – azt mondják: Nem megyek. De vágynak is meghalni, dolgozik bennük a vágy, embergyűlölet van az emberben… S ha még ápolják is magukban ezt az érzést, ha szeretik, akkor ez a pusztulás vágya. Montluc, IV. Henrik marsallja mondta: Ön, Felség és a kapitányok vezetik halálba az embereket. Mert ugye, a háború más dolog…” Más. De épp ezért gondolom, hogy az egyetlen elfogadható, emberhez méltó panteon az, ahol egyformán ég a gyertya győztesért–vesztesért. Emlékezve és emlékeztetve, hogy a háborúk nem erkölcsi történések, mégis képesek rá, hogy ha skizofrén abszurditással is, de az erkölcs értékeiből is táplálkozzanak. Ez kemény abszurd, de van benne remény. S hogy van, ez a milliók érdeme. Mars isten csupán, akinek a pillantása nem találkozhat a Jób-milliókéval, mert csak a bakancsukig, csizmájukig képes fölemelkedni.

Ebben is egyetértettünk G.-vel. És abban is, hogy Nürnberg mindezek és mindenek ellenére megfellebbezhetetlen, korrekt és jogos könyörtelenség volt; és figyelmeztetés kell maradjon továbbra is.

A kaliforniai hullámlovasok pár napja jutottak eszembe, az irataim rendezgetése közben. Emlék, mely úgy maradt meg számomra, mint az Öreg Víz fegyvertelen legyűrésének metaforikusan bátor fegyverténye. Amolyan emberarcú erénygyakorlás, mely a halál esélyeit sportszerűen nem igyekszik eleve elhárítani. S persze azonnal felidéződött G. már fiatalon is keserűre barázdált, mégis fanatikus egészségről árulkodó arca. Utolsó beszélgetésünk alkalmával beszélt csak arról, hogy könyvet szándékozik írni vietnami élményeiről. Amerikában úgy szokás, hogy ha valaki valamire készül, valami terve van, kimerítő referencia-dossziét készít magáról és az elképzeléseiről; s ezt nyújtja át szófecsérlés és kilincselés helyett. Búcsúzóul megajándékozott négy levéllel ebből a dossziéból. Személyes kapcsolatunk, sajnos, ezzel megszakadt. Barátom sem tudott hírrel szolgálni felőle, és fogalmam sincs, hogy könyve elkészült-e, talált-e kiadót. Van esély rá, hogy nem. Itt közölt szövegei alapján még nem dönthető el, hogy meg tud-e birkózni a feladattal, amit maga elé tűzött. Levelei ötödik éve hevernek a fiókomban, s most újra elolvastam őket. Arra gondoltam, tanulságos volna ezt a dosszié-töredéket a magyar olvasókkal is megismertetni. Főképp a fiatal olvasókkal. G.-nek megvan a maga világnézete, mely messze esik a mi hivatalos kódexeinktől. Ez is a közlés mellett szól. G.-ben megvan a szenvedély, hogy ne csak tisztázza, hanem megkísérelje tisztába is tenni, amit átélt. Szövegeinek azzal együtt van hitele, ahogyan beszámol s nyomozza magát, az eseményeket. G. nem „csendes”, ő az öntépő, ellentmondásos, energikus amerikai, aki föl akarja emelni a fejét a hínárból. Érteni tudjuk őt, ha a fejünkkel mi is valami hasonlót kísérlünk meg, és nem önkozmetikázásra adjuk.

De innét már legyen övé a szó; s kiegészítésül egy kollégiumi és egy hadseregbeli fölötteséé.

Csábító, hogy G. levelét ne egészítsük-e ki két másik levéllel, melyek nem csupán az egyetemesebb erkölcsi dilemmák és kategóriák révén érinthetnek bennünket, hanem azért is, mert a legközvetlenebb történelmi sorsalakulásunkhoz kapcsolódnak. Egy francia önkéntes írja őket apjának és szerelmének, éppen 300 éve, Buda ostromakor, mindkettőt ugyanazon a napon. A hang, a motiváció, az érvelés, a szemlélet, a gyilkos bátorság magánhasználatra tisztára mosott étosza, már-már mosolyogtató romantikája, a tét politikuma és magán-filozófiája: mindez hosszas elemzéseknél érzékletesebben mutatja, hogy 300 év alatt mit sikerült önkínzóan anakronisztikussá tennünk…

Íme, a két levél:

AZ EMBER, AKIT MEGÖLT

Andrej herceggel mi is felnézhetünk a csillagos égre; vajon újabb 300 év múlva milyen rendhagyó szövegközlésre kerülhet majd sor…? Miképp fog festeni az „igazságos” és „igazságtalan” háború dilemmája, személyes és közösségi, népi és nemzeti pszichodrámája?

ESTI KÉRDÉS.

Tudat és nemzettudat

Nem tudunk szabadulni a kérdéstől, hogy mi a magyar, mi a helye a világban, van-e sajátos célvilágunk, s ha van, miért olyan, amilyen. Alapvető a gond, hogy milyen identitás-egyensúly lehetne kívánatos egyén és patrióta, tudat és nemzettudat között.

A kérdést nem tekinthetjük magyar különlegességnek, minden nemzetté kovácsolódott nép számára létezési előfeltétel, hogy megütközzön vele. Szerencsés esetben a válaszok nem is „válaszként” jelentkeznek, hanem mint a népi–nemzeti tudatmély spontán tartalmai, mint az önismeret és helyes önvezérlés bármikor mozgósítható provokálói. Úgy oltódnak ki a produktív szerepben és öntudatban, hogy a nemzeti létezés természeti szükségszerűségként kezelődik, s mint probléma fel se merül az egyénben, állampolgárban. Ha viszont végképp elnémulnak, nép és nemzet olyan útra lép, amelyen előbb-utóbb nem magával találkozik. Más kategória a balsors; ez az egzisztenciális eldöntetlenség. Mikor a produktív szerep és öntudat talajt veszít, és mindegyre aktuálisan rémlik föl a nemzeti lét relatív volta, a nem feltétlen szükségesség kollektív közérzete. Olyan állapot, amelyben századokig lehet leledzeni. Lehet lassú agónia, de prolongált létforma is. Kezdeti felívelésünk néhány századát leszámítva mi az utóbbit bizonyítottuk kivételes folyamatossággal, és bizonyítjuk ez idő szerint is, nem szüntetve meg a diabolikus kérdést: meddig?

Mazochista kérdés: mit várunk vitáink ismétlődő eredményétől? Újabb megállapítását annak, hogy történelmi helyzetünk sem régi, sem újabb változataiban nem szüntette meg a nemzettudat zavarait? Sőt. Újakkal tetézte, miközben a régi elintézetlenségek minőségileg is új komplexummá lettek. Tegyünk egy gondolatkísérletet: vajon hihető, hogy száz, kétszáz év múlva is közvetlen, időszerű azonosulással lesz olvasható–énekelhető a Himnusz, a Szózat, mint sors-jellemzés? – melyeket jó néhány fontos mű meg is haladott azóta a maga figyelmeztetésével: már nem lehetőségként vizionálva a jövendölésüket, hanem „közelítő tényként”. Vajon lesz még akkor is kedvünk, tudatunk hozzá, hogy értelmét lássuk a „konszolidált reménytelenség” érzelmi ébrentartásának? Két lehetőség van. Az egyik a nemzettudat helyesbítése, újraértelmezése. Vagy szembenézés azzal, hogy erre képtelenek vagyunk. Ebben az esetben a nemzettudat összetartó ereje – nem most vagy holnap, hanem a történelmi idő lassúbb lavina-tempójával – megjósolhatóan érdekeltséghiányba sorvad át, pszichológiailag kifárad, és nem lesz mit kezdeni vele. (Ami persze minden nemzettudatra áll, csak nem egyformán időszerű megjósolni.) Mi remekművekből tanultuk meg a nemzethalált a tragikus fenség pátoszával elképzelni. Ez a „megemelt” hazugság szintén hozzátartozik a hibás kompenzálási mechanizmushoz, amellyel nemzetpolitika és nemzettudat századok óta egymást fertőzi. Higgyük el, hogy mérsékelt látványossággal remélhetjük csak halálunkat – új zászló alatti beépülésünket az emberi történésbe.

A nemzeti megmaradás kérdésének akusztikája ugyanakkor döntően megváltozott az utolsó ötven évben, s ezzel a nemzettudat számára is új feltételek teremtődtek. A megmaradás formáit kezdik olyan kényszerek megszabni, melyeknek az iránya alig belátható. Ehhez járul a felgyorsult történelmi idő, az erők és eszközök radikalizálódása, s a lehetőség, hogy bármilyen részmozzanat az egész glóbust érintheti. S mindez olyan atom-árnyékban, mely sem tartós egyensúlyt nem nyújthat, sem tartós villámhárítója nem lehet a kis háborúkkal operáló, világrendező manővereknek. A klasszikus értelemben vett reálpolitika egyre kevésbé tudja biztosítani a tragédia elkerülését; a régi módszerekből nem telik ki új ajánlat. Csak most a tét sem a régi. Egyedül az abszurd látszik megoldásnak; ha a politika olyasmire szánja el magát, amit eddig „idealista” elképzelésnek szoktak minősíteni. Jóllehet, a hatalmi eszköztár megváltoztatása sem ígérhet aranykort, hiszen továbbra is emberi történésről lesz szó, nem angyaliról. Csupán magunkhoz méltóbbá, minőségileg produktívabbá tehetjük a szenvedés új perspektíváit. A váz viszont, melyre az új rátelepül, ép ésszel gondolva már irányíthatóan tervezhető; feltéve, ha a jelent előkészületnek fogjuk fel, és nem csak a leendő előzményének. Nagy szükség volna rá, hogy a sors bona nihil aliud bölcsességét velejéig újraértékeljük.

A jövő készülődésének mechanizmusában – ha az események mögöttesét is nézzük – egy fontos mozzanatot figyelhetünk meg: a nagyság, a mennyiség, a kényszerítő súly nélkülözhetetlen, másrészt „mellérendeltségben adott” jelentőségét. Ami szerepmegosztást is jelent. A történelem mordályát bárki nem emelheti fel, de a célzás finomítását sem végezheti el ugyanaz a kéz: más az önsúly iránya és más az egyetemes cél – a kollektív eredő. Viszont épp ez lesz természetes kihívássá, hogy valóban legyen dialektika. Kezdeti irányt mindig a mordály mutat – és ezt követi a sziszifuszi helyesbítés. Az elvérzések, a maradandóan tovább élő önfelszámolódások folyamata ez. Róma nem magától helyesbített, hanem néhány zsidó, pogány–keresztény kezdeményezésére. A görög rétor Rómában nem kisebb jelentőségű jelenség, mint hajdani elődje, otthon. A mustármag-példázatnak komoly történelmi fedezete van.

Történészeink munkája érthető okokból nehéz. De éppen a nemzeti identitástudat megóvása, másrészt megtisztítása miatt sürgető feladat, hogy történelmünket ugyanazzal a tárgyilagossággal faggassuk kezdetektől a jelenig, tényeket ne szűrjünk ki, figyelmünket semmi ne kerülje el. Drámai versenyfutás ez az érdemi önismeret történelmi idejével: hogy még idejében tudunk-e olyasmit tisztázni, aminek a későbbi tisztázása már tragikusan tudományos értékű lehet csak, nem lévén tudat, amelyik a „szívével” is figyel rá, s képes kihallani a tanulságot. Korábbi gyakorlatunkra is emlékezve, különösen 1867 óta vétkezünk az ilyen késésben. Ha a gyökeres demisztifikálásról és demitologizálásról lemondunk, eleve megfosztjuk magunkat, hogy olyan útra találjunk, amely a nemzettudat áthangolódásának jövő modelljéhez vezet; esetleg mások tanulságára is. Vagy muszáj azt gondolnunk, hogy történelmi „megvertségünk” szükségszerűen helyesbíthetetlen hátrány? A „megvertségnek” nem lehet olyan ablaka, amelyen messzebb látni? Nem a józanság követeli, hogy így kérdezzünk?

Előbb azonban egy érzelmi és egy módszertani kérdést kell rendeznünk magunkban. Felszámolni, és maga helyére tenni azt a melengetett hitünket, hogy a balsors kiválasztott népe vagyunk. Sem ez, sem bokréta, csupán balsorsban megkülönböztethető. Ha a föld minden népe beteg (aminthogy az), mi ennek a betegségnek nem a legszerencsésebb sajátos stádiumát képviseljük. Csak így tehetünk érvényes észrevételt magunkról. A másik: nemzettudatunk sajátos összetevőit nem moshatjuk bele a kollektív zsákutcák egészébe. Minden kölcsönös meghatározottság ellenére is – vagy éppen azért – a világunk mégis az, amivé részleteiben és részeiként mi tesszük. Itt vagy ott. Az általánosat, a „világjelenséget” misztifikálni az önvizsgálat során: veszedelmes út. Könnyen biztat az áthárításra, mikor éppen viviszekcióra volna szükség. S kinek nem vonzó kísértés az általános zsákutcák magyarázat-csapdájába menekülni, ha a sajátunk tetszetős selyempapírba van csomagolva vagy rotációsba?

A „balsors” nyomozásánál elég messzire kell visszanyúlni. Tulajdonképpen arra keresünk választ, hogy az általános eseménylogika hogyan kapott nálunk sajátos jelleget, a nemzettudat tartalmait hogyan járta át, nemzetpolitikánk mennyiben járult ehhez hozzá és mennyire determinálta magát vele. Kiindulópont lehet a soknépűség mint struktúraalap. Nemzeti történelmünk kezdeti idejében ez összehasonlíthatatlanul másképp volt természetes, mint később vagy ma – lévén a nemzet még kialakulatlanabb szervezettség, túl halvány keret ahhoz, hogy a szerep és öntudat egy központi mag körül világosan megfogalmazódjék. Összetartó ereje még nem különbözött eléggé az ország vagy birodalom összetartó erejétől. Utóbbiakba a népek még úgy tartozhattak bele, hogy nem szükségszerűen merült fel a „tudati” elkötelezettség kérdése. A megszilárdulás viszont már azon mérődik, hogy az összetartó hatalmi erő mennyire tudja jogi és erkölcsi egységgé is elvonatkoztatni magát. Ha ez létrejön és meghatározó többségi érzéssé lesz, egyúttal a nemzetet alkotó népek problémája is megszületik. Ugyanis a tudati elkötelezettség nem lesz közöttük egyforma erősségű, sokak számára csak sors marad. Nem annak nevezik, de ez lényegében már latens „nemzetiségi kérdés”. Fontos, hogy a nemzet, nemzettudat fogalmakat a továbbiakban is mindig így értsük: hozzáigazítva és időben hozzátájolva őket az alakulás lassú folyamatához. Figyelembe véve, hogy lappangva már akkor is előrejelzik magukat, amikor – szigorúan véve – még csak körvonalai önmaguknak.

A politika „kompenzálási mechanizmusa” akkor működik helyesen, ha a vágyak–igények és a helyzetfelismerő alkalmazkodás között olyan egyensúlyt teremt, amely a kollektív–produktív önmegvalósítás és szerep közérzetét biztosítja. Nemzetpolitikánk – egymás függvényében a nemzettudattal – századok óta rosszul kompenzál, s még ha reális felismerésekre jutunk is, a továbbra is hagyományos szellemben keresett válaszok zsákutcának, vitathatónak tűnnek. Ugyanis szívósan elfelejtjük, hogy lényeg szerint mindig hasonló feltételek alakulnak és szerveződnek a sakktáblánkon; miközben lényeg szerint a kompenzálásunk is ugyanaz, noha százados élmény a sikertelensége. Így biztosítódik a lehetőségismétlődés, a tényeké és a nemzettudat sérüléseié. Ilyen körülmények között nem sok új tehető, inkább csak az, hogy a külső és belső determinánsok szerencsés találkozásának örökös reménységében próbálunk „otthon” lenni. Ami nemcsak hazárd csodavárás, hanem egyre mélyülő patológia is.

Történelmünkben egy olyan lassan kibontakozó fejlődés figyelhető meg, hogy az egyre kevésbé elégséges önerőt egyre központibbá váló eszmékkel, axiómákkal kompenzáltuk, függetlenül attól, hogy megfelelő önerő híján mit valószínűsítettek történelmi távlatban. Egy ilyen irányba alakuló nemzettudat már reflexszerűen is szívesebben helyez a középpontba valamilyen „preferált virtuálisat” – szemben a konkréttal. S egyre kevésbé lesz érzékeny a pontosan sosem kiszámítható fordulatok iránt. Sajátossága, hogy a váratlant, a nem tudhatót – mivel az eszméivel megköti magát – nem tudja reálisan a gyakorlat fontos tényezőjének tekinteni. Ellentétben azokkal a nemzettudatokkal, amelyek elsősorban a gyakorlati létezés reflexeiben lesznek iskolázottak, elsősorban a tényekben keresik a kifizetődő meghatározókat. Nálunk a torzulás veszélye lényegében akkor következett be (nem kiküszöbölhető természetességgel), mikor a független királyságból függőségi királyságba váltottunk át. Olyan folyamat indult meg, melyben az eszméink irrealizálódtak, kompenzálásuk biztosítékai nem voltak igazi biztosítékok. A virtuálissal való együttélésünk kezdete ez, a nem évülő jogba vetett hit mitizálódásáé. S miután a történelem során mind a kettő reálisnak is tudott mutatkozni, a valóság kijózanító tényei tartósan másodrendűek, vagy éppen észrevétlenek maradhattak. Egyre kevésbé tették lehetővé a valóban távlatos alkalmazkodást. S még akkor is a történelmi folytonosság rögzült érveit erőszakoltuk, mikor már más folytonosság új kiindulópontjaival kellett volna nemzettudatunkat beoltani.

A sokat vitatott kérdésre, hogy történelmünk máig kiható törése igazában hol és mikor mutatható ki először (tehát a nemzettudatban bekövetkezett törés is), eddigi gondolatmenetünk is kínál egy választ. Talán mégsem csak azokon a harctereken, ahol kevésbé vagy majdnem elvéreztünk. Elemi erejű tragédiák, „temetők” voltak ezek, nagy alkalmak a betelepítésre (és betelepedésre); de sokáig mégsem kísérte és követte őket olyan politikai kísértés, hogy meg akarják vásárolni a függetlenségünket. Ellenkezőleg, egyértelműen el akarták pusztítani, ha nem előbb, akkor utóbb. És ez önmagában „tiszta” helyzet volt, noha tragikus. Csupán úgy merevítette „hősiességbe” az országot, a bontakozó nemzettudatot, hogy az egyben akadályozta is a korszerű politikai–társadalmi fejlődést. Ebben csak a Rákóczi-felkelést követő idők hoztak alapvető változást. Majtény egy századokig tartó következetes magatartás végét szimbolizálja. Valami új veszi kezdetét egész Európában; csak míg Nyugaton a nagy forradalom előkészülete folyik az opinion publique jóvoltából – mi egy véresen kivívott „konszolidált függőséget” nyerünk a szatmári békével. Századok óta először ismerik el legfontosabb nemzeti jogaink egy részét (amiért a felkelés küzdött), s jutunk hozzá olyan nyugváshoz, hogy a belső fejlődés megindulhasson. Csupán kielégítő biztosítéka nincs mindennek; egyszerűen csak helyzet van hozzá, mely bármikor kétségbevonható ugyanannak a hatalomnak a részéről, amelyik adta. Mint ahogy meg is történt. Nemzetpolitikánkba, nemzettudatunkba ezzel a békével–kiegyezéssel kezd beépülni a nem évülő jogba, a virtuálisba való berendezkedés mitizálódása – s mindennek kényszerű, távlattalan realizmusa.

De vajon annyira kivételes sajátság egy ilyen fordulat, kényszer és realizmus? Ami sajátságot mi hozzátettünk, az a mérték és intenzitás milyensége. Ahogyan azt hittük, hogy a virtuális nélkül semmibe bukunk. Olyan úton indultunk el, amelyen nem lehetett új virágot szedni, megfrissíteni a régi bokrétát. S szükségszerűen mélyült a nemzettudat talajvesztése. Majd, mai státusunk közvetlenebb előzményeihez közeledve (mikor már olyan csűrt-csavart jogi okoskodásokba tudott beleveszni a nemzeti státus és büszkeség védelme; mint a reál- és perszonálunió elnevezés problémája, amely a valós jogi–hatalmi helyzeten végül is mit sem változtatott) – a kompenzálásnak idővel olyan távolabbi formáját is kialakítottuk, amely a saját függőséget a kivételezett függőséggel próbálta megjavítani és „önérzetesíteni” (dualizmus). S ha másképp nem, legalább így megközelíteni a térségben a primus inter parest „másodikként”. Csupán jeleseink naplóiban, leveleiben bukkan fel a vérmesebb képzelgés, hogy esetleg helycsere is bekövetkezhet. Gyakorlatilag viszont: még mélyebbre ástuk be magunkat a virtuális realitásba, a szkizoid realizmusba. S mindezt szükségszerűen a dualizmus körén kívül rekedtek „ellenében” is, mert csak így látszott biztosíthatónak a saját kivételezett függőségünk érvénye. Emlékezetes adalék ehhez a cseh államjog megvétózásában való szerepünk; melyről talán nem túlzás azt mondani, hogy mint eseményszimbólum, egyik fontos előzménye a majdani Kis-Antantot kétségkívül átható revans-indulatoknak. A cseh tartománygyűlés 1871-es „fundamentális artikulusait”, melyek Csehországnak majdnem olyan állást adtak volna, mint a 67-es törvények Magyarországnak – Andrássy ellenezte, s végül Bécs sem fogadta el. Andrássy közreműködését szenvedélyesen támadta a magyar ellenzék, s szemére hányta, hogy „egy testvérnemzet belügyeibe avatkozni nem habozott” – ami a pontossághoz szintén hozzátartozik. A dilemma magva kétségkívül az volt, hogy Hohenwarth inkább erősítette volna az osztrák németek törekvését, hogy a német birodalommal egyesüljenek; s ez különösen a Königgrätz utáni revanspolitika légkörében – háborút kellett jelentsen, amire Ausztria nem volt felkészülve. Egy porosz sisak égisze alatt létrejött „Anschluss” pedig nagy valószínűséggel inkább gyengítette volna a társországok már elért státusát is – így bár volt magyar érdek abban, hogy a föderalizmusnak ezt a formáját akadályoztuk, de ez a közös érdekkel is egybeesni látszott, s éppen ez adta meg az általános igazolást Andrássyék számára. Hogy mégse távlatosan, azt többszörös kárvallottként tapasztalhattuk. A föderalizmusnak ugyanis még egy veszélyesnek látszó formája is jobb esélyeket biztosított volna később a tárgyalóasztal mellett; egy olyan háború után, amely más okokból volt „elkövetkezendő”. Mindenesetre a tanulság nem évül. Ha a politika az aktuális determinánsokat és előnyöket túlzottan abszolutizálja, az eredmény többnyire olyan illúzióvesztés, mely előkészítője a nemzettudat holnapi torzulásainak.

Mint ahogy rokon előzményekre vezethető vissza a Szent István-i vállalkozás – egyensúly-periódusokkal késleltetett – távlati sikertelensége is. És végakkordként, a dualizmusé. Itt azonban szükséges egy kis részletezés kedvéért megállni.

A fentiek igazsága csak úgy igaz egészen, ha hozzátesszük: történelmietlen álláspont volna a Szent István-i államstruktúrát eredetében nem természetes fejleménynek tekinteni a térségben. Az ilyen és ehhez hasonló vállalkozások lényegében a kor kihívására adott válaszok voltak – Toynbee kulcsszavát kölcsönözve. Amit természetesen lehetett korszerűen és korszerűtlenül történelemmé tenni – akárcsak ma. Szent István Intelmeinek politika-stratégiája és filozófiája – a soknépűség tiszteletben tartásával megvalósítandó egység és gyakorolt politika: mint általános alapelv – már a maga idejében is úttörő felismerés és cél volt. Ma sem kevésbé az. És különösen írásos dokumentumként páratlan a maga korában; mintegy azt is megerősítve, hogy nem csupán hatalomérvényesítésről volt szó, hanem államalkotói felelősségről és politikai morálról is. (Más dolog az, hogy később – a már említett, és még említendő okok folytán – hogyan deformálódott, mint „Szent István-i gondolat”.) Az ilyen típusú szerep és vállalkozás történelmi igazoltsága – akkor és most, és ezután is – mindig azon múlik, hogy egy térség nagyobb politikai súlya, produktivitása érdekében hogyan sikerül az egység és szövetség olyan formájára kísérletet tenni, amely a fejlődés alternatíváihoz is szervesen tud majd kapcsolódni. Illetve, hogyan tud produktív előzménye, előkészítője lenni egy másképp korszerű, későbbi elrendeződésnek – függetlenül attól, hogy a térség melyik népe teremt hozzá történelmet. Fontos ezt itt hozzátenni (és éppen a mi esetünkben), mert a történelmi–politikai „játszma” végül is nyitott volt – még ha nem egyforma eséllyel is minden érdekelt nép számára. (Tekintettel a belső szervezettség fokára, a külső hatalmi determinánsok közti különbségre.) A mi térségünkben gazdagon illusztrálja ezt a föderatív, szövetségi és egységesítő koncepciók és mozgalmak története. E mozgalmak és a magyar vállalkozás párhuzamos értékelése máig tartóan legkényesebb pontja a szomszéd népek és a mi történetírásunknak. S éppen ennek egyik fontos vonatkozása az ún. Hungarus-tudat kérdése – bár inkább lappangva, mint kimondva. Olyan tény, amely érzelmi–önérzeti okokból szenvedélyes elutasítást vált ki szomszédainkból. Ami teljesen érthető, ha valamiféle anakronisztikus jogfolytonosság jogformáló hangsúlyával történik hivatkozás rá. Ki tagadná, hogy ilyesmire nem került sor. De ahhoz is történelmi érzék kell, hogy a maga józan helyére tegyük egymás és a magunk elrugaszkodásait. Mint ahogy részünkről is megbocsáthatatlan hiba volna, ha a sokféleképpen elhangzott megállapítást, miszerint „idegen testként” vagyunk jelen a térség történelmi „szláv színpadán”, dialógusunk indulati motivációjaként konzerválnánk magunkban. A történelmi tények tisztelete másra kötelez. A Hungarus-tudattal kapcsolatban is. Szellemtörténeti, művelődési, köznapi–társadalmi stb. dokumentumok bizonyítják, hogy egy ilyen tudat spontán formálódása hozzátartozott a reformkorunkig terjedő időszak magyar-nemzeti atmoszférájához – anélkül, hogy akadályozni tudta volna az ország nem magyar lakosságának párhuzamosan erősödő etnikai tudatát, minden összetevőjével együtt. Olyan szublimált kettős tudat ez, amely sem Európában, sem másutt nem volt ismeretlen. És ami a mai megítélés szempontjából különösen fontos: sem kijátszott „büszkeségre”, sem utólagos „indulatra” nem adhat okot. A legtermészetesebb történelmi tények közé tartozik, ha a körülmények valóban természetessé tudják tenni a létrejöttét. S ami dokumentálható, azt szűklátókörűség elhallgatni vagy retusálni. Méltatlan radírozás az ilyen. A Hungarus-tudat a maga idejében, a kor normái szerint vitathatatlan elősegítője is tudott lenni a térség kölcsönös egymás megtermékenyítésének: annak, amit személyekben, értékben, és eszmékben egymásnak adtunk, illetve kaptunk egymástól. Annyira kárhozatos jelenség volna ez, főképp történelmi távlatból mérlegelve? Nem olyan eredmény inkább, aminek meg kellene találnunk a mai korszellemnek megfelelő kölcsönös folytonosságát? Mikor minden eddiginél nagyobb szükség volna a szellemi ozmózisra magunk között? A Bél Mátyás típusú, szám szerint is jelentős alkotó személyiségek nem előképei a még ma is csak heroikus kivételnek számító középkelet-európai embertípusnak – a mi mai mércénk szerint: a holnap Bartókjainak?

Majd ez a periódus is lezárult. A nemzetállamok kialakulásának időszakával a Hungarus-tudat szükségképpen halványult el és lett szkizoiddá; illetve, szenvedélyesen fordult át a maga ellentétébe. Törvényszerűen. Olyan értelemben gondoljuk ezt, hogy a fordulópontot jelentő változásért talán a legkevésbé felelős a Szent István-i vállalkozás jegyében eltelt korábbi százados politika: a Hungarus-tudatot végül is nem elnyomás kényszerítette ki. Az elnyomás jól ismert következménye a lassabb vagy gyorsabb beolvadás, vagy az engesztelhetetlen önmegőrzés – de semmiképp sem az önként vállalt, produktív kettős tudat. Egyszerűen az következett el, hogy Európa levegője lett tele a felszabadító biztatással, hogy elégeljük meg mindenféle múlt jelenét; és tegyük ezt a hazafiasság mércéjévé. Így egyáltalán nem véletlen, hogy a reformkorunk, és a Hungarus-tudat önfelszámolódása is nagyjában egybeesik. Olyan pillanat volt ez, amikor nem kellett aktuális feladatnak érezni, hogy különbséget tegyünk a múlt ocsúja és búzája között; amikor kizárólag egy „megváltó” új helyzet kiharcolása lett a cél – így járulva hozzá az általános fejlődés új feltételeihez. Röviden: amit a nemzettudatunk Béccsel szemben nem tolerálhatott tovább (ti. a státusban, a helyzetben adott tényt és annak perspektíváit) – ugyanazt kezdték a nemzetiségeink is velünk szemben nem tolerálni. Csak míg az ő elégedetlenségük és új tudati dinamizmusuk egyértelmű lehetett, a miénk a helyzetből adódóan még kétértelműbb lett. S ezt az ellentmondást (amely szintén törvényszerű) éppen a reformkorunk szellemi műhelye tette nagyszabásúvá – ugyanis a saját reform-lendületünkkel, elfogultságainkkal egyúttal ösztönző példát is adtunk a nemzetiségeinknek. Sőt, a korszak friss intézményeivel, létesítményeivel anyagi–gyakorlati lehetőséget is biztosítottunk, hogy belső-külső reformálódásuk felgyorsulva kibontakozhassék. Fontos adalék ehhez, hogy Pest-Buda igazában ekkor lett szellemi-kohéziós központ – olyan értelemben is, hogy a térség szeparációs törekvéseinek és mozgalmainak – az akkori körülmények között – viszonylag a legmegfelelőbb és legerjesztőbb műhely-környezetévé tudott lenni (sajtó, nyomda, kávéház, konspirációs lehetőségek stb.). Mindezt meg kellett említeni itt, mert nem valószínű, hogy egy ilyen ellentmondás nem jelentett újabb feszültséget a nemzettudatban. Mert bármennyire is a legnagyobb tettünk a reformkor, a szabadság és függetlenség leckéjét akkor kaptuk meg először úgy, hogy a magunk igaza mellett – most már ködök nélkül – meg kellett látnunk a mások igazát is. Pontosabban – meg kellett volna látnunk; de mi csak a megsejtésig, a rossz előérzetig jutottunk el, és ezt igyekeztünk a korszellemnek megfelelő teorémakkal, „szükségszerűségek” okadatolásával csitítani. Jóllehet az is tény, hogy ezek a feszültségek és dilemmák nem annyira az átlag-nemzettudatban lettek kritikusan tudatossá; inkább csak a gondolkodó kevesekében. De éppen mert reformkorról volt szó, mikor a szándékok és fenntartások mindig árulkodóbban tudnak lelepleződni, az átlagtudat számára sem maradhatott teljesen hatástalan nagyjaink aggodalmas tépelődése, hogy a nemzetiségi kérdésnek mi kell legyen a végső megoldása. Amit erről Széchenyi, Eötvös és mások gondoltak, az széles körben olvasható volt. Tehát hatott, ha öntudatlanul is. Reformkorunk gondolatvilága mindenesetre erős kétséggel is be volt oltva, nemcsak meggyőződéssel, hogy azt teszi, ami az adott korban és helyzetben tehető; s amitől még nem válik történelmi balekká. A lecke azonban, amely távlatilag olyan radikálisan a bőrünkre ment, mások számára is modell. És változatlanul időszerű tanulság. Ennek a korrekciója lehetne: „rendezni végre közös dolgainkat”.

Ennyit talán a Szent István-i vállalkozás problémaköréről. A hozzá kapcsolódó dualizmusé sem kevésbé tanulságos; s mindjárt az elején leszögezhetjük, hogy mint kompenzálási manőver és fegyvertény, eleve megkésett és baljós forma volt. Hozzátéve, hogy korántsem egyetlen korszak, nemzedék vagy politikai helyzet hozta létre, hanem egy régóta szkizoid nemzetpolitika és nemzettudat kétes gyümölcse. Ha mégis tanulságot akarunk levonni utólag, csak abból indulhatunk ki, hogy ebben az „ügyben” minden álláspont egyszerre megfellebbezhetetlen és kikezdhető. Igaz ugyan, hogy az osztrák „kadáver életre galvanizálásáról” volt szó, de nem igaz, hogy a forradalmon túl a szabadságharchoz is elégséges erő állt rendelkezésre (és főképp körülmény), beleértve a távlati sors-stabilizálás és függetlenség feltételeit. Másrészt: igaz, hogy a sikertelen szabadságharc kiábrándultsága nélkül bizonyosan nincs politikailag–érzelmileg „sikeresen” megalapozott kiegyezés – mint ahogy a forradalom vívmányai nélkül se jöhetett volna létre más, csak ismét „valamilyen” megegyezés. (Aminek az ellentmondásos törvényszerűségét – mint sémát – meglehetősen kevéssé hajlamosak tárgyilagosan kezelni az ún. „korrekciós restaurációk”.) Továbbá: míg Deák nem évülő nagyságát mutatja, hogy mind morálisan, mind a követeléseket tekintve hű tudott maradni 48-hoz – éppen neki sikerült az is, hogy minden addiginál reálisabbnak tüntesse fel a távlatilag egyre kétesebb eszméink és axiómáink „változatlan” hasznosságát; mikor a kivételezett függőséghez való jogunkat olyan éles elméjű logikával a pragmatica sanctióból vezette le. Ami pedig – a tudatzavaraink szempontjából – máig kiható korszakos negatívuma a dualizmusnak. Mindez végül úgy következett be, hogy egyetlen pillanatig sem lehetett 48–49 és 67 vitájában igazságot tenni – már akkor sem. Amin nincs mit csodálkozni, a kérdés egyértelműen nem megválaszolható. Igazában utólag sem. Amit az idő ok-okozattá kovácsolt össze, érdemben már nem választható szét. Egy fontos összehasonlítást azonban érdemes megtenni: míg Bécs számára 48 egyoldalú kényszerhelyzet volt, addig 67 már mind a két fél számára az. Illetve a dualizmusról Bécs maga is azt kényszerült gondolni, mint mi – csakhogy: amíg mi ismét a virtuális realizálásának aktuális csúcspontját értük el és harcoltuk ki; addig Bécs csupán a birodalmi reálpolitika hagyományos szellemében tett engedményt (nem többet), még ha kadáverként is már. Vagyis, két merőben más jellegű nemzettudat ismerhette fel később a közös csődöt. (Még ha bonyolultan pontatlan is osztrák „nemzettudatról” beszélni.) Amit utólag mégis megjegyezhetünk: sem 48–49, sem 67 nem tudott veszíteni elvi időszerűségéből; egyszerűen azért, mert mindegyik olyan helyzet- és történés-modell, amelyek egyformán reálpolitikusnak tudnak látszani (távlatilag még egy vesztett szabadságharc is). Másrészt, tudnak is azok lenni, nemcsak látszani. Párosuk a történelmi mozgás legbenső gordiuszi csomója. Csak az bogozhatja ki (időről időre), ha sikerül újraértelmezni a nemzettudatba foglalt tartalmakat és igényeket. Vagyis ha tisztázzuk, hogy mi újat akarunk elérni a forradalommal, mi újat egy kiegyezéssel. Mert ha lényeg szerint mindig ugyanazt, nem lepődhetünk meg, ha az alig vagy egyáltalán nem változó geopolitikai determinánsok ugyanabban vagy hasonlóban részeltetnek bennünket. Nekünk kell valami másban megfogalmaznunk a népi–nemzeti lét tudati ideáját és életgyakorlatát.

Egy ilyen levezetés paradox módon arra is jó, hogy világossá tegye: mekkora ferdítés a térség magyar nemzetpolitikáját bűnbaksággá hamisítani; amire számos történelmi „eszmefuttatás” tett már kísérletet. Holott egy elfogulatlan szakvizsgálódás adatszerűen mutathatja ki, hogy a térség politikai alakulását hogyan determinálta az európai nagyhatalmi politika; s hogy a térség különböző státusú és szervezettségű politikai erői a maguk önérdekének mennyire egyforma mechanizmusával válaszoltak erre. Jóllehet mégis másképp alkalmazkodva – ismét szükségszerűen – a térségen kívüli és belüli determinánsokhoz, amelyek meghaladták az erejüket. Mi itt csak úgy próbálhatjuk megítélni a térség politikai erőit, hogy vajon helyes vagy kevésbé helyes volt-e a történelmi érzékük. (Mint ahogy Bibó István tette, megkísérelve ennek is utánanyomozni a közép-európai kisállamok történetében.) A tárgyilagos megítéléshez, például, annak az elemzése is hozzátartozhatna, hogy egy sérelem – ami mindig a legérzékenyebben teszi próbára a történelmi érzéket – milyen nehezen tud veszíteni a motiváló erejéből. Még akkor is, ha a szóban forgó sérelem történetesen olyan jóvátételt kap, mely a vártnál, illetve a politikailag ésszerűnél is többet biztosít. Trianon példaszerűen ilyen képletté lett, és mégis széles utat nyitott a kölcsönös sérelem-konzerválásnak. Nemcsak mi, mint új sérelmesek, de a térség népei is hibás történelmi érzékről tettek bizonyságot. Mi arra a „belső érvelésre” támaszkodva, hogy nemzetpolitikánkkal kizárólag a magunk kárára követtünk el hibát: azaz, ismét a virtuálisba menekültünk, mikor egy olyan revizionista politikával próbálkoztunk, mely nemcsak retrográd elképzelés volt, de Európa-politikai szempontból is teljesen irreális. Hogy a szomszéd államok érzelmi–politikai reflexei miben marasztalhatók el, arra már az eddigiek is utaltak; de fűzzünk ehhez további megjegyzést. A változással az új államalakulatokra hagyományozódtak azok az ellentmondások és feszültséggócok, melyekkel mi néztünk szembe századokon át: nemzetiségi kérdés, és ami vele jár. A statisztikai összetétel ugyan most kevésbé feszített lett (bár még így is, a közvetlen határainkon túl élő magyarok lélekszámával messze vezetünk az újrarendezett Európa kisebbség-statisztikájában) – az emberi–nemzetiségi jogok biztosításának problémaköre ugyanaz maradt. Statisztikai szempont pedig ebben nem lehet érdemi. Különösen akkor nem, mikor egyidejűleg fontosnak érezzük – és a térség mai egységes külpolitikájával támogatjuk is –, hogy sokkal kisebb népcsoportok jogaiért kiálljunk, sérelmeiket nyilvánossá tegyük. Trianon óta ugyanis fontos többlete is lett a felelősségnek: az a századunk végére beérett egyetemes követelmény, hogy az alapvető s az adott társadalomban külön biztosított jogokat minden állampolgár számára érvényesnek nyilvánítsuk. Ilyen konvenció az elmúlt századokban nem volt, s a politika etoszához jobbára csak akkor tartozott hozzá, ha önérdeket is támogatott vagy a korszellem megítélése szerint nem fenyegette azt. A mi nemzetiségi politikánk – a Szent István-i eszme regulátor-tradíciója ellenére is – ebbe a kategóriába tartozott; bár még a mindenütt beköszöntő feszültség-időszakban sem lett rosszabb az általános európai gyakorlatnál. Ide azonban nyilván nem lehet visszatérni. Csak úgy, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a század sok küzdelemmel kivívott új, magasabb eszményekhez igazított konvencióit ismét az önérdek szempontjai szerint fogadjuk el vagy tagadjuk meg. Az ilyen mai tendenciák mozgatórugói – a mi térségünkben – már-már nem is a politika, hanem a pszichológia tárgykörébe tartoznak; nem lévén sem gazdasági, sem politikai, sem állambiztonsági indokoltságuk. Ha jelentkeznek, rossz történelmi érzékről tesznek tanúságot. Circulus vitiosusra kényszerítenek egy távlatilag sokszorosan sikertelennek bizonyult mechanizmust. S még azt a veszedelmes benyomást is kelthetik az átlag-pszichében, hogy bizonyos korszerűtlen intézkedéseket olyan feltételezés is motivál, hogy az egyik nép (nemzetiség, kisebbség) kevésbé lesz majd ellenálló bizonyos sérelmek elviselésében, mint egy másik volt a maga történelme során. És elfárad, beolvad, kipusztul. Ha ilyen benyomás kellene ébredjen, valamennyiünkre nézve baljós volna – a várható pszichés reakció miatt. Az úton akkor nem lehet megállni, s a nemzettudatok kölcsönösen tovább torzítják majd egymást.

Sommázva a dualizmus végjátszmáját, a háborút és békekötést: mindez egy százados versengés záró-ítéleteként nemcsak előkészített egy még véresebb versengést, de az új összecsapás hatalmi–lélektani előfeltételeit is megteremtette. A nagy valószínűséggel közeledő veszélyt Nyugatnak már akkor látnia kellett volna, mikor egy törékeny Európát hozott létre. Tetézve azzal, hogy érzékeny tradíciókat, jogokat – anélkül, hogy a többségi véleményt vizsgálta vagy ellenőrizte volna – kétes hasznú stratégiai megfontolások kedvéért nem vett figyelembe. (A második világháborúban lényegében semmit nem nyert velük.) A későbbiekre kiható determinánsok java részét ebben kell keresni: mindazt, ami a mi és a szomszéd államok politikáját nem a közös érdek irányába bontakoztatta ki. Valamennyiünket érintő keserű faggatás: vajon más előzmények esetén annyira abszurd elképzelés lett volna, hogy a térség népei és politikájuk egy kollektív veszélyhelyzetben (fasizmus) világpolitikai felelősséggel alakítsanak ki közös frontot, még ha csupán egy összehangolt passzív ellenállás formájában is? Az egyedi cseh példát követve? Az adott múlt után ez nyilván lehetetlen volt; nem is említve a heroikus lengyel és jugoszláv példa közös vállalását. Ezért azonban nemcsak a kivédhetetlen katonai túlerőt és a fasiszta ideológia beszivárgását lehet felelőssé tenni. Az új előfeltételek eleve megvásárolhatóvá tették a térség politikai erőinek egy részét. A békekötéssel el nem tüntetett és újakkal kiegészülő problémák, ha más szinten és intenzitással is, de minden népnél tovább konzerválódtak. A legkritikusabban nálunk, akik – az etnikai szempontokat mereven elutasító hatalmi–büntető területrendezéssel – ki is zárattunk a térség közös tömbbé formálódásából, az általunk is vállalható közös politikából. (Miután nincs gyakorolható politika a nép-pszichológiai háttér valamilyen hozzájárulása nélkül; ha csak az állandósított terror révén nem.) Nálunk belső szakadék szélére sodródott a nép és nemzet-psziché; s a közóhaj próbájának alá nem vetett döntések traumája alig tette lehetővé, hogy a meglevő józan erők döntő politikai erővé lehessenek. Erre a helyzetre épülhetett rá a Horthy-korszak hazugsága, tehetetlensége és vaksága. Azt sem felejtve el, hogy új nemzetpolitikai kezdeményezésünket már 1918-ban sikerrel diszkvalifikálta a nemzetközi politika; majd pedig a térségen belül felülkerekedett erők utasították el törekvésünket, mely a közös jövő közös kidolgozását szorgalmazta. S ezzel mintegy meg is előlegezték a helyzet buktatóit, nemzetpolitikánk kényszerű elszigetelődését. Sőt, a szomszéd államok józanabb politikai erői sem ígérhettek volna sok jót – ha valami csoda folytán hatalomra jutnak. Sűrűbb volt a köd-gőz az agyakban, semhogy a várható jövő ne játszott volna erre. Szomszédaink ugyanis, a velünk kapcsolatos problémák mellett, szintén nem nélkülözték a maguk belső ellentmondásait. Akadtak bőven „elintézetlenségek” (jugoszláv–horvát–macedon–bolgár–albán, román–orosz, cseh és szlovák feszültségek) – s mindez együtt klasszikusan jó lehetőséget biztosított a hitleri politika számára, hogy a divide-stratégiát alkalmazza. És ezt messzemenően ki is használta: zsarolt, érdekeket és aspirációkat játszott ki egymással szemben, nem is titkolva, hogy a megvásárolhatóságra alapozza a térség gyarmatpolitikáját. Trianon eleve nem tudott létrehozni olyan egyensúlyt és békét, hogy a térség ne úgy legyen a fasizmus áldozata, ahogy lett. S ami nem elfelejthető és mindig figyelmeztető marad: a térség behódolása és alkuja olyan ideológia nevében következett be, amelyben a kirekesztés elve racionális, matematikai pontossággal dolgozódott ki; amely egyetlen fajta redukált messianizmusaként lépett föl s még ideológiai elképzelés töredéke sem volt az egyetemes boldogságról, békéről, kollektív egyenrangúságról. Hatalmas bizonyságul, hogy ha a nemzeti–népi érdek zuhanni engedi magát a maga természetes (?) nehézkedési irányába, adott esetben semmi sem lesz drága neki.

Nem tagadjuk tehát: számunkra változatlanul a régi és új status quo következményeinek a feldolgozása a gond. Hogyan oldható ez meg időszerű realizmussal, irreálisba csapó eszmék és számítgatások nélkül? Mert mintha továbbra is az eszmék (a történelmi eszméink) körül lehetne érdemben nyomozni: mi az utóéletük? Vagy nem alaptalan gyanúval: mivé üresedtek? Identitászavarunk – sok jel mutat rá – még a közelmúltbelinél is mélyebb. Ha eddig csak nemzeti-törekvési illúzióvesztésről lehetett beszélni, most mintha konszolidált, nemzeti–egzisztenciális talajvesztésről is: mintha a nemzettudat zavara tudatzavarba is kezdene átcsúszni. A tartalmasnak és távlatosnak érezhető célok hiányában? Egyéni és nemzeti vonatkozásban? Mindenesetre döntő a stílusváltozás a lelki „hogyant” illetően. Próféciáink pátosza–indulata már riasztóan idegen. Ami relatív átlagszinten jellemző: a köznapi, a kisszerűen elégedett közöny és egykedvűség, más változatában a brutális-önző kedélytelenség, az ironikus vállrándítás. Vagy, – és ez kezd legújabban általános lenni – az alacsony égboltú szerzés–rakkolás. Meglehet, hogy az „irodalmi” leírás itt elirányítóbb volna hangulatilag, de most másra törekednénk. Az értelmünket kell beavatni az önvizsgálatba. Ezen a ponton ugyanis nemcsak a szakemberek összegezése hagyja nyitva a kérdést (nyilván a racionálisnak elfogadott fogódzók híján), hanem a többség is megelégszik a „konszolidált és berendezhető kiúttalanság” meggyőző térképével.

Egyik kitűnő történészünk (Hanák Péter: Viszonylagos nemzettudat. Élet és Irodalom, 1981. július 25.) régóta nélkülözött lucidussággal és szókimondással megírt cikkében így hagyja nyitva a kérdést:

„A magyar nemzettudat, mint közösségi összetartó erő, a szűkebb hazában is meggyengült. Sokáig jobbnak látszott nem bolygatni, inkább csak ünnepi alkalmakkor ápolni a nemzeti közösségtudatot. Sokan a múlt gyanús maradványának, csökevényének, az ellenzékiség köntösének, a szocialista közösségtudat ellenlábasának minősítették. Tények és elvek a nemzeti közösség másodlagosságát, viszonylagosságát sugallják abban a világban, amelyben valóságos reneszánszát éli a nemzeti, az etnikai tudatosság. S abban a saját világunkban, melyben rohamosan változó objektív viszonyok lebontották a hajdani társadalmi válaszfalakat, feloldják a feudális eredetű elkülönülést, fellazítják az osztálykülönbségeket. Akkor milyen közösség marad meg a fiainknak? Mi a magyar ma? Van-e nemzeti célja, jövője… mi a sajátosan magyar szerep a világban… a szocializmus általános jövőépítésében mi a magyar hivatás?”

Egy ilyen helyzetrögzítés kapcsán szintén meg lehet kérdezni: vajon meddig ismételgethető ez ugyanilyen aggodalommal, preventív borúlátással?

Olyan kérdőjel, amely elől senki nem térhet ki. Választ kell keresnünk rá; mindenki a maga területén. Történészeink számára különösen sürgető feladat, hogy a tegnap analízisét mindenre kiterjedő tárgyilagossággal elvégezzék; hogy új mitológiák és misztifikációk ne rögzülhessenek. Ez az alap. Enélkül a legaggódóbb helyzetfelmérés is légüres térben marad. És vagy igazságtalan lesz ítéletében, vagy kellő hitelt nem tud adni helytálló megállapításainak.

A második világháború – iszonyatával és befejeződésével –, olyan késsel végzett el egy tovább nem halogatható operációt rajtunk, amely úgy vágott ki romlott részeket, hogy egészséges részek is sérültek. A történelmi operáció azonban mindig ilyen. Pontosabban akkor, ha az átalakulás nem a saját felismerések szerves folyamatából bontakozik ki, ha nincs saját forradalom, és az átfogóbb előzmény is elmarad. Ilyenkor speciális traumák és zavartünetek jelentkeznek. Legáltalánosabban az, hogy a nemzeti alapközérzet igazában nem tudja saját eredménynek érezni, amit nem maga vívott ki, csupán kényszernek, ajándéknak, feladat-helyzetnek. Ki hogyan. És ez szükségszerűen együtt jár a nyereség–veszteség számítgató számbavételével, illetve a bizonytalanság nyitottságával. Ilyenkor eleve kiporciózott tényekről van szó és olyasminek kell feldolgozódnia, amihez egy forradalom dinamikus folyamata időt–teret ad. Nem dönteni kell, hanem az eldöntöttségben megtalálni, amit a saját döntés is igényelt volna. Ez a beilleszkedés, illetve az elfogadás lélektana. Nekünk ez jutott. Nélkülöznünk kellett azt az értéktöbbletet, melyet ilyen esetben a kiharcolás kollektív-egységes élménye biztosít. A koalíció diktatórikus átalakulása értelemszerűen nem tartozhatott a szerves metamorfózisok közé – ilyenre a történelmünk során nem is igen volt példa –, de ugyanakkor forradalmi se lehetett. Ennek jelentőségét nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a nemzettudat formálódásának görbéjét nézzük. Ha például csak arra gondolunk, hogy a Szent István-i vállalkozás és a dualizmus esetében „birtokon belüli találmányunkról” volt szó, ma viszont egy eleve „tagságtudathoz” kötött politika realitásáról – olyan pszichológiai árnyalatot is érintünk, amelyet lehet alábecsülni, de a pszichogramból kiiktatni nem. Egy jog- és státussérült, autonómia-közérzetében történelmileg torzult nemzettudat számára a sajátnak és kapottnak reálpolitikába való beépítése sosem ugyanaz a feladat és folyamat. Mindkettő másképp vizsgáztatja a nemzetpolitikai értéktudatot és emlékezetet, más érzelmeket mozgósít, más „létezési hangoltsággal” jár együtt. Ehhez kapcsolódik, hogy a marxizmus ideológiai lényegénél fogva nem a speciális-nemzeti érdekből, hanem az általánosból indul ki, és ennek megfelelően kodifikálja is magát. Aminek a politika-lélektani következményei – különösen, ha az „általános” fogalma a hatalmi mozgás során megszűnik általánosat jelenteni és gyakorlatilag az adott vezető hatalom nemzeti érdekeinek megfelelően értelmeződik – szintén kihatnak a státusa szerint „tagsági” nemzettudatra.

Ennek ellenére fontos leszögezni, hogy a háború utáni beilleszkedés és elfogadás folyamata nálunk – mint a valamennyi pártot s a társadalmat jellemző közreműködési hozzájárulás – lényegében mentes volt már a múltban többszörösen megbukott nemzeti-feudális eszmemaradványoktól. Csak egy példa: az olyan revizionista számítgatás, mely már a két háború közti kényszer-elszigeteltségben is csak úgy-ahogy tudta szagát venni a saját felbomló politikájának; s ami már akkor is hasonló szerepet játszott, mint a mindenkori „zsidó-kérdések”, vagyis az ürügy és köd szerepét, hogy a rendszer képtelensége ne kerüljön fókuszba – 45 realizmusában az ilyesmi nem volt már ébreszthető illúzió. Volt azonban más, amivel szembe kellett nézni: a fasizmus, a részvétel, a lelkiismereti konfliktus. Sajnos, a külső intenciójú számonkérés lebonyolítása jobbára nélkülözte a történelmi higgadtságot, az elfogulatlanság fölényét. Így a belső számvetést–számonkérést, az önkritikus belátást és elviselést sem tudtuk olyan rangra emelni, hogy a nemzettudat valóban felszabadító tisztulásként és tisztázásként tehesse magáévá. Utólag mérhetjük csak fel, hogy mekkora szükség lett volna önmagunk kíméletlen becsülésére is – éppen a nemzeti öntudat senkitől sem függő, autonóm szigorával. (Aminek felülmúlhatatlanul szép, és önmegőrző formájára találtak rá az ószövetség engesztelhetetlenül ostorozó prófétái.) Ugyanis minden számonkérésnek, elítélésnek csak addig van értelme, míg azt a tudatot (nemzettudatot) ki nem kezdi, talajtalanná nem próbálja tenni, melynek a „kitakarítására” vállalkozik. A takarítás piszkot töröl le, de nem repeszti a bútort. A szükséges célhoz használt külső eszközök nálunk nagyon is kétélűek voltak. A már jogtalanul megsértett önérzet pedig könnyen csap át olyan csalódásba, amely a hamisra színezett múlttal kárpótolja magát – s ez újra csak a nemzettudat magába-bicsaklása. Miközben maga a külső számonkérés is torzítja, diszkvalifikálja a saját legitimizálási törekvését – az ún. szövetségi kereten belül. Már csak prevencióból is emlékeznünk kell minderre. Sőt, tanulságos volna összevetni más „érintett” népek korabeli sajtójának és brosúráinak idevágó szemantikáját a mienkével: a konkrét számonkérés és a lebénító általánosítás viszonyát. Kiderülne, hogy sokkal józanabb természetességgel, az öntudat egészséges tartalékaival érezték meg, hogy hol az a határ, melyen túl már a terápia esélyeit is rombolják. Mi úgy nyilvánítottuk magunkat egy új világ megbízottainak, hogy ugyanazt a magunkat, ugyanakkor, burkoltabban-nyíltan, egészében is felelőssé tettük. Sőt, szellemi–erkölcsi értékeinket, önbecsülésünk alapjait is megkérdőjeleztük, leértékeltük, háttérbe szorítottuk. Nehéz elképzelni képtelenebb politikai szándékot.

S a helyzet ilyen előzmények után romlott tovább. Olyan légkör kezdett kialakulni, amikor – csupán szimbolikus példaként említve – nem kisebb tekintély tette „ad acta” Az ember tragédiáját, mint Lukács György. E helyen nem is azon kell fennakadnunk, hogy elsiklott a mű világirodalmi értéke fölött; s hogy ítészként sem vette észre benne a nemzettudat illúzióinak filozófiai keserűséggel megfogalmazott kritikáját, mely félreérthetetlen válasz is volt 1848 számunkra soha meg nem tagadható kudarcára – inkább azon lehet eltöprengenünk, hogy miért éppen a Tragédiával kapcsolatban kellett elvégezni ezt a műveletet (óhatatlanul irodalompolitikai súllyal), mely még a meghatott műveletlenek számára is a nemzeti kultúra „örökös értéke”, a „nagy” nemzeti drámánk a Bánk bán mellett. Legkevesebb, amit mondhatunk, hogy nem volt szerencsés hozzájárulás egy olyan légkör kialakulásához, melyben a Himnusz azért kerülhetett gyakorlatilag indexre, cenzúráztattak és kerültek kiadási tilalom alá klasszikus művek is (sok esetben máig ható érvénnyel), válhattak nemzeti ünnepeink már-már belépőjegyes-exkluzív, „katonás” rendezvényekké (és még a példák sora) – mert egy taktika nem tett különbséget a múlt ideológiai elítélése, és a nemzeti érzés, öntudat, önérzet és teljesítmény szellemi–erkölcsi hordozói között. Nemzetpolitika, mely a „gyógyulás” érdekében a nemzetit bünteti, gyengíti? S az oktatást, az engedélyezett tény- és anyagismeretet is ennek rendeli alá? Ha történetesen ezen az úton megyünk tovább, a történész szavait módosítva, jogos volna a kérdés: milyen értékek maradnak meg fiainknak? Csupán (bizonyos) nemzetközi jellegű értékek, gondolatok, axiómák, teóriák – és csak egy azokhoz válogatott–megszűrt nemzeti kis-breviárium? Méltán bukott meg ez a taktika és irányzat, de nem szabad lebecsülnünk lappangó utóhatását és motiváló erejét az ösztönökben, reflexekben – az előhívható bizalomban. Az ilyesmi olyan, mint a stroncium.

Mindez jelezte-jelölte is az 56 felé vezető utat; de természetesen kevés lett volna önmagában, hogy megépítse. Tény, hogy 56 politikai és egyéb esemény-előzményei – melyek még 25 év után sem úgy köztudottak, nyilvánosságra hozottak, hogy a nemzettudat homály és kérdőjelek nélkül dolgozhassa fel (ami, mint gyakorlat, a mindenkori történelemtudatot vagy közönnyel oltja be, vagy hamis esemény-konstrukciók romantizálásához vezet) – eddigi gondolatmenetünket is meglehetősen egyértelműen igazolják. A nemzetivel kapcsolatos sérelem, csalódás mindennek alkatrészévé tud válni, ugyanis a végtelen számú áthatás révén az állampolgári egzisztencia minden vonatkozását érinti, akár tudatossá lesz az egyénben, akár nem. Ez a trauma – ha lehet – az 1945-ös „belső várakozáshoz” képest is bizonytalanabb nyitottságba sodorta a nemzettudatot, a történelmi érzék némiképp hasonló próbája elé, mint egy századdal korábban 1848–49 és 1867 – a nem összehasonlítható összetevőktől és lebonyolódástól eltekintve. Végül a büntetés és számonkérés 56-os periódusát követően – mint minden kiegyezés jellegű változás és annak konszolidálása után – a jelenségek olyan együttese teremtődött meg a körülményekben és tudatban, amely mutatis mutandis nem áll messze a dualizmus időszakának jelenségeitől. Azzal a lényeges különbséggel (a többi közt), hogy a nemzettudattal összefüggő problémákat – a büntetés periódusán túl is – hosszú időn keresztül fókuszon kívülre száműzte. Nyilván azért, hogy egyéb hiányérzések ellensúlyozására ne válhasson „erőközponttá”. Illetve, többé-kevésbé fedezetlen és távlatilag nem garantálható életnívó emelkedést irányzott elő – szigorúan ügyelve, hogy ez ne járjon együtt a struktúra és az intézményi rendszer lényegi megváltoztatásával. Felbukkant tehát újra az elképzelés, hogy elsősorban a nemzeti érzés programozott, ideologikus kordában tartásával érhető el, hogy a társadalmi hangulat a gyakorolt politikának kedvező keretben maradjon. Ami, ha valóban nacionalista veszélyről van szó, nem kifogásolható – feltéve, ha a nemzeti öntudat sérelme nélkül történik, mintegy szükséges terápiaként. Egyébként kritikus. Ugyanis, ha nem hitelesen indokolt, ha előlegezett gyanakvás és félelem, s a nemzeti psziché félreismerése, hibás értékelése áll mögötte – akkor még a „konszolidáltabb kordában tartás” is ugyanúgy kockázatos, mint a radikálisabb, csupán a módszerkülönbségnek megfelelően a hatása lesz más. Előbbi esetben a távlati eredmény nagy valószínűséggel a látványosság nélküli elközönyösödés; az utóbbi viszont valóban nacionalizmussá erősítheti az egészséges nemzeti érzést – és abba bukik bele. Az e téren mutatkozó politikai merevség fölengedése egybeesett a gazdasági élet föllendülésével (dogmatikus gazdasági elvek pragmatizálódása, új mechanizmus váltakozó állomásai). Ez nem volt véletlen. Fontos tapasztalat, hogy az életnívó emelkedése a nemzeti érzés érzékenységét, közvetlen érintettségét a legtávolabb eső vonatkozásban is természetes mellérendeltségbe helyezi. Ami nyilván az egyedül helyes és egyensúlyos állapot; amennyiben nincs szó alapvető identitászavarról is. Ezt pedig mi változatlanul nem mondhatjuk el magunkról. Minden megközelítés hamis lesz azonban, ha nem abból a fontos eredményből indulunk ki, hogy társadalmunk jóléti szintje – a lakosság egészét tekintve – történelmünk folyamán még nem volt olyan magas, mint ma. És ez önmagában kikezdhetetlen pozitívum. (Olyan értelemben is, hogy ez a pozitívum ugyanakkor nem függetleníthető a világméretű gazdasági, technikai és civilizációs fejlődéstől; ami még a korszerűtlen struktúrákat is arra kényszerítette, hogy a korábbinál fejlettebb szinten produkálják a maguk nemzeti csődjeiket.) Így az 56 utáni magyarság is – lassan és sok kitérővel – az először-gazdagok sajátos pszichés reflexeivel formálta át a nemzettudatát. Némiképp úgy, hogy amennyire először-gazdagok sem voltunk még ilyen általánosan – a nemzeti érzésünk és tudatunk sem volt még ennyire minden réteget érintően kritikus helyzetben. Noha a kettő nem kizárásos viszonyban jelzi az egészséget, hanem mellérendeltségben. Másrészt, a mi problémáink 56 után már nem is voltak tartósan kompenzálhatók valamiféle „pántlikás” nemzeti érzéssel; amibe a 67 utáni időszak – ideig-óráig – még bele tudott szédülni. Az okok és a háttér annyira bonyolult, hogy aligha tudjuk e helyen teljes részletességgel megvilágítani. Mégsem elég csak kijelenteni.

A nemzettudat legfrissebb állapotát röviden így jellemezhetnénk: kritikus feszültség a nemzeti jelleg, örökség és öntudat – és az elért jóléti norma önálló értékké manipulálódó elégedettsége között. Az első „problémássá” teszi az utóbbi semmire nem kötelező kellemességét. A jóléti normával manipulálódó tudat más természetű zavarai eléggé közismertek, sőt, ultraparadox formában elégedetlenségként is jelentkezhetnek – ez azonban inkább Nyugatot fenyegetheti, nem bennünket. Nálunk az jelez veszélyt, hogy már a szerény „jóléti elégedettség” is menekülési formája lett az identitás- és nemzettudat-zavaroknak. Hogy a kettő – ti. a tudati dilemmák mélyülése és az anyagiba épülő optimizmus ténye – összefügg, azt az időbeli egybeesés eléggé világossá teszi. S egyúttal azt is, hogy milyen áron teremtődik meg a paradox eredmény. Az ilyen menekülés, így vagy úgy, a személyes sikeresség érzésével kínál belső egyensúlyt. S még ha kisszerűen, lefokozott önbecsüléssel és nemesebb tartalmak nélkül is, de torzult meghaladása annak a sikertelenségnek, amit a nemzettudat érzelmileg változatlanul jelenteni kénytelen. A többség – mely igazában sosem tudja pontosan, hogy milyen –, a tünetek nyomán (tudományos felmérések, interjú, dokumentum-szövegek, nemzetközi összehasonlítások stb.) így érvelhetne: ha a nemzet történelmi érzéke rossznak bizonyult, és ennek a tudata belénk ivódott, és belátható módon nincs is alternatívája a helyesbítésnek, akkor érthető az elidegenedés a nagy idólok iránt; mint ahogy az is érthető, ha ilyen körülmények között az egyén, az állampolgár a maga személyes, és főképp eszmékkel–axiómákkal nem megterhelt pragmatizmusával bizonyítja be „sikeres történelmi érzékét” – azaz: amit kimarkol, az nem vitatható eredmény. Mint kapcsolódó tünetcsoport tartozik ide a második, a harmadik gazdaság problémája is, a fusizás, az önérdek motiválta munkaerkölcs-lezüllés; vagy az államvagyon szabad közvagyonként kezelése a mindennapos gyakorlatban, a legkülönbözőbb forint-értékben, és társadalmi szinten. (Utóbbi szinte már úgy, mint az „előlegezett kommunizmus” sportszerűen is űzött, cinikus-vagány karikírozása, mint kifizetődő hecc „a magunkéból lopunk, elvtársak”; avagy: mint blaszfemizálása egy ideológiailag bázissá tett eszmének.) Mindez zsurnalizmussá kopott lavinatünet; csupán a gyökerekhez szakadék vezet, nem mozgólépcső. Mint mindenütt, ahol a jóléti norma önálló értékké manipulálódik – más-más okok hatására.

Holott a „kimarkol-filozófia” befogható pozitív ösztönzőnek is, – ha nem sorvaszt el más ösztönzőket. A dualizmus Magyarországát, például, ez tette – persze, meghatározott osztálykeretek között – viszonylag jólétivé; viszont felkészületlenül hagyta a bekövetkezőkkel szemben. Egy ilyen filozófia arra már nem tud felkészíteni, vagy egészen pontosan: torzulttá akkor lesz, mikor a nemzettudat is belekeveredik a maga zavaraival. Egy gyarapodó francia vagy angol számára (vagy ha nem is „gyarapszik” éppen) a mi egész problémázásunk rémületesen idegenül csengene: nem lévén identitászavara. A legárulkodóbban éli és vállalja a franciaságát, angolságát (kultúráját, történelmét, örökségét stb.) – mindez mégsem lesz nála komplexussá. A „sorsa” hozta úgy, hogy kibillenthetetlenül az, aki. Sőt, nemcsak önmagával képes azonosnak lenni, de ez az azonosság – némiképp jogos történelmi tapasztalatra támaszkodva – részéről nagyobb zökkenő nélkül össze is téveszthető valamiféle egyetemes evidencia-rendszerrel: a világ is valamennyire angol vagy francia. Ami korántsem igaz; de mint támaszt nyújtó közérzet mélységesen különbözik a miénktől. S persze, más sokakétól is.

Érdemes megemlíteni itt, hogy a fenti spontán-harmonikus identitástudatnak egy torzult-imitációs változatát is kitermeltük: a programszerű belső elkötődést valamilyen „egyetemes” kultúrába, életformába, szellemibe. De ez majdnem kizárólag extrém, értelmiségi forma; humanizált elhárítási kísérlet, belső exkluzív emigráció. Olyan elképzelés, hogy magasabbrendűen tudunk áttekintéshez, megértéshez, életgyakorlathoz jutni, ha egy semmilyen „nemzetivel” meg nem terhelt „emberi tudatot”, „személyes tudatot” választunk otthonul. Nem kell bizonyítani, hogy ez nemcsak naiv, de provinciális félreértése is az egyetemesnek. Vagy egyszerűen lakkozott érv az exodushoz: megelégelése a réginek, a sajátnak. (Hozzátéve: gyakorlatilag persze ugyanúgy lehet távol is „itthon” lenni, mint fordítva.) Egy ilyen menekülés csupán annyi változást jelent, hogy egy másik nemzeti értékvilág lesz nemzetfölöttivé stilizált értékké. Az öntévesztéshez pedig az segít hozzá, hogy az idegenség-varázs mindig jobban, emelkedettebben absztrahálható – éppen az „érzelmi behatolás” szükségszerű korlátozottsága miatt. Az Ulyssesből így tetszik ki a „steril” egyetemesség, viszont elsikkad, hogy a Dublini emberek gyökerei nélkül aligha született volna meg. Ez a menekülő védekezése – és önkorlátozása. Nem az az identitászavar ebben, hogy (helyesen) nem hajlandó hamis értékítélettel a saját-nemzetit túlbecsülni; hanem az, hogy a sajátérték eleve bizonytalan érvényűnek tűnik a számára, versenyképtelennek. A virtuálisba beépült nemzettudat kiábrándultságának közvetett gyümölcse ez. S különösen szemléltető példája a belső lemondásnak a saját nemzeti szereptudatról, célvilágról – ha mégannyira kárpótoló ellensúly is a választott és „exkluzívabbnak” vélt szellemi elkötelezettség. Ami ebben a formájában azonban mégis csak önkéntes csonkaság. Bár – ezt hozzá lehet tenni – adott körülmények között ösztönzést is jelenthet, igényességi normát „divatosíthat” (szűkebb társadalmi szektorban: sznobizmus pozitív továbbalakulása, terjedése) – aminek annyira híjával van a másik, az anyagiba beépülő menekülési forma.

Minderre csak azért volt érdemes kitérni, hogy jobban érzékeltessük: a nagy többségnek mennyire más konfliktusa van a nemzetivel. Mintha valóban eszme-kiábrándultságban szenvednénk – bár rossz lelkiismerettel. Lehetne nyilván ezt is a „világjelenségek” közé sorolni, csak ettől még nem szűnik meg a determinánsaink és sajátos reflexeink múltja. Pedig azok a legváltozatosabb módon, minden látszat ellenére is, motiválják a nemzettudatot. Már említettük azt a politika-pszichológiai különbséget, ami a saját és a kapott feldolgozása és reálpolitikába való beépítése között van. A marxizmussal kapcsolatban még azt is hozzá kell tenni, hogy a történelemben egyedülálló politikai ideologikumról van szó; s csupán az egyház (egykori) kohéziós kötelezése említhető analogonként. Ugyanakkor mégis olyan eszmekör, amely folyamatos ösztönzést is adott új, eltérő formák kialakítására (afrikai, ázsiai, dél-amerikai stb. modellek). Mindebből az is következnék, hogy problémáink, a „szocializmusban adott szerep és szereptudat” – amit idézett cikkében Hanák Péter is felvet – kívánatos őszinteséggel csak úgy tisztázható, ha folyamatosan értékeljük, hogy egy ilyen szerep gyakorlata milyen mértékben tudja nyilvánvalóvá és érdekeltté tenni magát a nemzettudatban. A kérdés veleje, hogy az eszmék, axiómák végül is mennyire hozódnak s hozhatók függésbe a nemzetivel, mennyire képesek hozzájárulni a tudati zavarok felszámolásához. A vallástörténet önellentmondásos századai mutatják, hogy ez még olyan „rendszer” esetében is rögös út, mely lényegét tekintve a legkevésbé sem evilági. Viszont hatni akart, és tette századosan rosszul; és teszi már nagyon másképp ma. A probléma pszichológiáját továbbá az is jellemzi, hogy a programmá tett egyetemesség-igény (pl. a szovjet marxizmus–leninizmus–sztalinizmus és az ehhez kapcsolódó meggyőzés-stratégia) szükségképpen ott biztosít nagyobb azonosulási lehetőséget, ahol a szóban forgó eszme zászlaját először emelik fel – s ami a történelmi történésben „mágikus-irracionális” erejű: először ontanak érte vért. Ott az eszme a nemzeti érzéssel azonosulva lesz társadalmi ténnyé, a primátussághoz való jog vitathatatlanná, s ahol az egyetemes spontánabbul azonosíttatik a sajáttal, a saját az egyetemessel. Ez pedig eleve úgy szűri ki az identitászavart, hogy csak szkizma esetén jöhet szóba. A csatlakozók vagy csatlakoztatottak számára mindig érzékeny, nemzeti tradíciókhoz és mentalitáshoz kötött ez a folyamat. Ha e feltételek tisztázása és betartása nem történik meg vagy csak formálisan, ott a nemzettudat torzulása majdnem biztosra vehető; és ellenállást szül.

A mi esetünkben tárgyilagosnak látszik egy olyan észrevétel, hogy – legvalószínűbben a „megvertség” történelmi reflexére hagyatkozva – egyre inkább vagyunk hajlamosak eleve bizalmatlannak lenni minden nemzetit–társadalmit érintő formáció és változás iránt, ha azoknak a belső logikája a virtuálissal is operál, ha emlékeztet a „kihelyezett” reményre – a nekünk ismerős „régire”. És ez nemcsak a marxizmusra vonatkozik; bár arra főképp. Tehát: eszmét, teóriát, axiómát lehetőleg nem, vagy csak formálisan. Amit viszont igen, az legyen végre kézzel fogható, legyen eredmény. (Amiben a forradalommentes, a fait accompli-átalakulások elkerülhetetlen pszichés-pragmatikus következményét ismerhetjük fel.) Sőt, mintha az erősödő anyagi érdekközpontúság már tudatosan is kezdené igényelni a nemtudhatóra való élelmes-éber kalkulálást (szemben a programozott eszmék „mákonyával”) – mint a saját érdek s a rögtönzésre is jobban képes gyakorlat biztosítékát. Lényegében itt a gyökere a vállalkozói szellem fölerősödésének a nemzeti, társadalmi, magánéleti közérzületben és gondolkodásban; amit a politika más, kényszerítő okokból igyekszik – mégha önellentmondás árán is – beépíteni az ideológiába. Mindezzel együtt jár az átlag-kételkedés, hogy valami „egyetlen” módszer csakugyan kimerítő és kifizetődő válasz lehet. Igaz viszont, hogy tapasztalható egy lappangó-szkizoid ellentmondás is. Amíg ugyanis az egyéni pragmatikus szempontok az elemzett módon olyan látványosan felülkerekedtek (lényegében meggyengítve az érdemi–eszmei változtatás érdekében szóba jöhető kockázatosabb magáncselekvést, lévén már tágabb tere a viszonylag kockázatmentes kijátszásnak) – az összképhez olyan belső magánvélelem is hozzátartozik, hogy a kollektív érdekekért hozott többletáldozat aktuális értelme azért vitatható, mert alapvető gyógyulást úgyis csak a geopolitikai egyensúly változása hozhat. Ami – ha más feltételek mellett is – ugyanarra az áthárítási mechanizmusra utal, amelynek annyiszor adtuk át magunkat sikertelenül a várakozás ködképeit tenyésztve. A kettő együttese – pragmatizmusba menekülés és a legkevésbé sem pragmatikus csodavárás – teszi a képletet szkizoiddá. Így érhető, hogy miután a józan kockázat is anakronizmussá vált, az anyagi szférán kívül eső társadalmi–egyéni cselekvés inkább csak szóban kiélt cselekvés marad, s még a produktív „forradalmiság” sem hajtóerő. Legalábbis a pillanatnyi helyzetkép ez – noha a jövő nyitott.

Végül is, mondhatjuk, hogy minden átfogó, kodifikált eszme iránt meggyengült az érzékünk és érdeklődésünk. Nincs „Talmudunk”, mint a történelmi zsidóságnak, amely példamutató szívóssággal szublimálni tudta a sorsával rákényszerített „létezési élelmességet”. Mi ez idő szerint az utóbbira mutatunk csak menekülésszerű hajlandóságot; eszmebizalmatlanságunk miatt meglehetősen esélytelenül bármilyen szublimálásra. E meggyengült érzékünk egyébként a vallást, a vallásosságot is erősen érinti; bár éppen azzal kapcsolatban maradt meg a kétértelműségnek egy lényegében pozitív formája. Jelek mutatják, hogy ha a vallásosságnak sikerül elkötődnie a hit hierarchikus és tekintélyelvű külső formavilágától, nemcsak magára talál, hanem megújul. Ti. akkor már benne lehet a „személyes sikeresség” lelki megfelelőjének nem kodifikálható lehetősége is: az egyéni (vagy mikro-közösségi) út Istenhez. Ami pedig megreformált visszakanyarodás az eszméhez, az eszmeihez – általában is. Az igazi vallásosság nálunk – a nem formális és nem csak a neveltetés szabványaira hagyatkozó – jobbára személyes revizionizmusban, illetve „megújulási” mozgalmakban lélegzik. Mert bárhogy közeledjünk is a kérdéshez, a személyes út, a személyes döntés és hozzájárulás vonzóbbnak látszik minden más lehetőségnél, minden vonatkozásban.

A nemzettudat azonban korántsem úgy és olyan érzelmekkel motivált, mint a vallási tudat. Pozitív elmozdulás pedig csak az utóbbinál tapasztalható. Az átlag nemzettudat – még a viszonylag nagyobb személyes választás és döntés játékterében is – változatlanul hajlamosabb a kritikus történelmi beidegzések irányába menekülni. Olyan virtuálisba, mely nem tud, nem tudhat megbízható mércét adni az ön- és szereptudathoz, a sikerességnek minőségi tartalmat, s mindezzel együtt: nem teremt egészségesen mobilizálható viszonyt ember és patrióta között.

Friss kiegészítésül egy dolgot szükséges még az eddigiekhez hozzáfűzni. Éppen napjainkban nem lehet figyelmen kívül hagyni a most bontakozó „vállalkozói szocializmus” kérdését. Elemzésünket érintő vonatkozását, tudati kihatásának a jövőjét még korai volna jósolgatni, bár az 56 óta eltelt időszak szórványos helyesbítései közül kétségkívül ez a legjelentősebb. Már az eddig engedélyezett kísérleti keret is azért lehetne jelentős, mert a kijátszást – mint morált és tudatot fertőző, egész társadalmunkat átszövő kényszerű életgyakorlatot – legalább bizonyos szektorban igyekszik legálissá „átszervezni”. Másrészt – ha a részújítások logikáját nem ködösítjük el – végre is annak a bevallásáról és felismeréséről van szó, hogy nemzeti érdek az önszervező, vállalkozó, és éppen a függetlensége révén nagyobb felelősségérzettel rendelkező típus kinevelődése, még ha csak anyagi–gazdasági jellegű is az engedékenység. Ha a kísérlet nem csupán kísérlet marad, ígéretes kezdet lehet. Egyelőre azonban nyitott még, hogy milyen és mennyire átfogó tervbe engedik beépülni a részújításokat. Jóllehet klasszikus tapasztalat, hogy csak az így nevelődő típus jövőképes: ön- és szereptudatát nem kijátszással kell folyamatosan összekapcsolnia (s mindazzal, ami ezzel jár), hanem személyes-felelős produktivitását érezheti morális alapnak is. Kérdés viszont, hogy egy tartósan deformáló nevelődés után lehet-e egyhamar úgy élni ezzel a lehetőséggel, hogy a tudati zavarok és torzulások terápiáját is jelentse. Inkább az valószínű, hogy még hosszú ideig a kompenzálás (itt talán indokolt már, hogy ne a meztelenebb „menekülés” szót használjuk) teremti majd meg a maga gazdagabb formáit, a szónak nem átvitt értelmében. Mert ez a típus a maga relatív anyagi autonómiájával együtt is – változatlanul csonka. Hogy teljes legyen, és elaborálásra is képes, ahhoz a szellemi és kulturális szférának a gazdaságival egyidejű reformjára van szükség: ott is lehetővé téve az önszervező, nagyobb függetlensége révén nagyobb felelősségérzettel rendelkező, nemzetérdekűbb állampolgár kinevelődését. Ha van gazdasági–pénzügyi konvertibilitás, pontosan úgy megvan a szellemi–kulturális megfelelője is. A kettő csak együtt teheti azonossá a nemzettudatot önmagával. Ez a helyzetkép, pszichogram természetesen ugyanúgy kísérlet csak, mint a többi. Ha biztosan tudnánk látni és értelmezni, már a válasz is a kezünkben lehetne. De nincs ott. Csak az világos, hogy a nemzettudat tartalmi reformja nélkül nincs terápia. Olyan útra kell rátalálnunk, amely nem szükségképpen vezet történelmi hibaismétléshez; másrészt nemzeti eljellegtelenedéshez.

Ez azonban már egy másik tanulmány témája, illetve, egy olyan reformkor szellemi műhelymunkáját igényli, amivel már nagyon rövid időn belül is korszakosan el lehet késni.

Félelem és demokratikus érzés

Az elhallgattatott Bibó ügyében, mint annyi másban, az idő döntött másképp. Az ember és gondolkodó, bizonyára a halál leckéjének a hatására is, a szemünk előtt éli reneszánszát. S főképp azok között, fiatalok és középidősek között, akik kijárva, vagy még el sem kezdve egy másfajta iskolát, benne fedezik fel a független, nyitott, előfeltevésektől mentes, axiomatikus ballasztokat elutasító gondolkodás egyik nagy képviselőjét. S persze, az ilyen gondolkodás megkülönböztetett politikai balsorsát is, ha az elsősorban az adott, vagy csak alig elmúlt valóság „terápiás” vizsgálatára vállalkozik. Jogos stratégiának nyilvánított szabálytalanságok, törvénytelenségek, erőszaktételek, rögeszmék, a valóságértékelés paranoid és projekciókkal terhelt torzításai, a konfabulációs technika ki- és felhasználása, hogy a törvényesség és közkívánat látszata biztosíttassék: aki ilyesmit tesz szóvá, elbukik az arénában. A történelem és politika visszatérő nyomorúsága ez. Bár reménye is egy ilyen példaadás. Sőt, meglehet, éppen a „kisnépek” feladata és „luxusa” lesz (vagy lehetne) ilyen példát adni, a kiszolgáltatottságuktól egyedül függetleníthető belső szabadságuk révén. Minthogy lelki, ösztöni, politikai imperializmus nem lehet energialekötő gondjuk, kísérletet tehetnek a kiüresedett, hitelüket vesztett értékek (laboratóriumi) újra kimunkálására, mint a megmaradás kikezdhetetlenebb feltételének megteremtésére. Ehhez azonban a cinkosság kollektív vállalása szükséges. Történelmi tapasztalat, hogy a jövő nem ukázt fogad el, hanem módosít, az ajánlatok közül válogat. Az előrelátó reálpolitika (később szó lesz róla, mit érthetünk ezen), számol is ezzel, s az igazi értékeket akkor is talonban tartja, ha azok nem hozhatók játékba. Még akkor is, ha alapfenntartásai vannak, vagy csupán rákényszerül, hogy ilyen fenntartásokat a sajátjának nyilvánítson. Ami, persze, szkizofrénia, de megfontolt és tudatos formája: nemcsak arra épít véglegesen, ami éppen lehetséges, hanem a nyitottság kalkulusaira is. Kétségkívül realizmus azt állítani, hogy ami történni tud, mindig úgy történik, hogy az értékek valamilyen rendje kiszorul a játékból, azaz, csak valaminek a kárára próbálhat bármi is történelemmé lenni; mégse mindegy, hogy ami ilyen módon kiszorul, az a vezetők és állampolgárok tudatából is száműzetik-e. Ha igen, nemcsak a magunk ellenőrzéséről mondunk le – ami különösen akkor nélkülözhetetlen, mikor a társadalmi és történelmi mozgás új helyzetet teremt –, hanem általában gyengítjük az értékek iránti bizalmat és érzéket. Annak tehát, hogy egy nyitott lehetőségű jövő megtervezését segítsük elő, fontos előfeltételei vannak. S Bibó egész munkássága arra irányul, hogy ezeket nyomozza.

Az ő esetében találóbb, ha nem történészt mondunk, hanem politikai gondolkodót; és még találóbb, ha politikai „léleklátót”. Kivételes érzéke volt hozzá, hogy az övével ellentétes érvelési rendszerbe, logikába, a különböző érdekek értő és megértő végiggondolásába belelépjen, azoknak a szempontjai szerint is gondolkodjon, pusztán azért, hogy körbehatárolhatóbb legyen az ellentétek optimális egyensúlya – lévén ez a legtöbb, amire a politikai igazságosság törekedhet. (Amit egyébként a valóban termékenyítő forradalmak lehiggadt gyakorlata is felismer; vagy ha mégsem, olyan restauráció iránt ébreszthet nosztalgiát, melyen a társadalom egyszer már csakugyan túllépett.) Bibó elemzési tárgyilagosságának egyáltalán nem rejtélyes oka az, hogy mindig az életből indul ki, oda tér vissza, megállapításainak ellenpróbáját azon végzi el, – mert egyedül az előtt akar meghajolni. Nem téveszti szem elől, hogy a történelem és politika, mint minden egyéb, emberi játszma; vagyis érzelmi–indulati–értelmi ösztönzések együttese, jól vagy rosszul vezetett pszichológiai dráma, mely nem gépiesen van kiszolgáltatva a materiális tényezőknek, s a hatalmi feltételeknek. Így optimális kiszámíthatósága, azaz, megértése, azaz, irányítása sem lehetséges a pszichológia szempontjainak figyelembevétele nélkül – tartósan. Természetesen ez nem a kivételesen traumatikus, kivételesen végletes történelmi–politikai döntésekre és tényekre vonatkozik. Azok éppúgy hozzátartoznak az összemberi történés nem racionalizálható kockázatához, mint a „hasonló” döntések és tények a személyes történésben: túl vannak az értelmi, anyagi, pszichológiai indokolhatóság és irányítás határán. Ugyanis nem az indokolhatatlan, hogy egyáltalán voltak és vannak dúlások, fasizmusok a történelemben, – hanem a kivételes mértékük és formájuk. S a valóban „megközelíthető” leckét abban az új helyzetben adják fel az értelem, a pszichológia, a világ anyagi újraszervezése számára, amelyet létrehoztak. És csak ekkor lehet ismét szó optimális kiszámíthatóságról, megértésről, irányításról, – újra kísérletet téve, hogy a kivételesen traumatikus döntéseket a lehető legvégső határig elodázzuk, vagy legalábbis a mértéküket és formájukat „miniatürizáljuk”.

Illetve, ma már ez sem elég; a fentiek igazsága múltértékű. A veszély ma nem többszörös, hanem utolsó, és hozható olyan döntés is, hogy nem lesz új helyzet. Az optimális gyakorlat feltételeinek nyomozása így még sürgetőbb.

Ha azt az utat választjuk, hogy a történelmet és politikát csupán depszichologizált működésében értelmezzük, másrészt ennek megfelelően működtetjük – ez valóban teremthet valamiféle gépies rendet az események és jelenségek káoszában, sőt, azzal is hitegethet, hogy az egyedül lehetséges áttekintés és gyakorlat rendjét valósította meg. Valójában olyan szemléleti és cselekvési képlet ez, amely fogalmiságba, tézisekbe, „katekizmusokba” merevíti az emberi–anyagi összefüggésekből kiemelt tapasztalatokat, tényeket, leválasztva őket az életről. Lényegében zárt rendszert épít ki belőlük, majd e zárt rendszer szankcióival az egészet visszafordítja az életre, mint törvényt, mint meghaladhatatlan gyakorlatot. Radikális pólusa ennek az ortodox-ideologikus séma. De megvalósítható a liberális változat is; amikor a tételes ideológia helyett – látszólag pártatlanul – az élet „természetes törvényszerűségeinek” taktikus tiszteletben tartásával valósul meg egy olyan rejtett irányítás, amely burkoltabban ugyan – némileg pszichologizáltabban –, de szintén megteremti a maga más típusú és összetevőjű kényszerének „ideologikus” következetességét. Azaz mindkettő úgy igyekszik semlegesíteni a dialektikát, hogy a szintézis állandó látszatát sugalmazva és benyomását keltve gyakorlatilag likvidálják az antitézist – vagy ártalmatlanná manipulálják.

Bibó ilyen értelmű utalásait és észrevételeit nem szabad elsikkasztanunk, hiszen az ő „külön útjának” radikalizmusát éppen az ilyen felismerések érlelték ki. Elemzései világossá teszik, hogy a hatalomgyakorlás különböző válfajainak egyformán érdeke a történelem, a történelemcsinálás és politika „szent” determináltságba merevített képét kialakítani és elfogadtatni – különböző mértékben és formában. De tisztában van azzal is, hogy a spontán emberi tényeknek a „tervezett” politikától függetlenül szintén megvan a természetes „igyekvésük”, hogy eleve igazoltnak és jogosnak tüntessék fel magukat (hiszen vannak, ténnyé tudtak lenni). A pszichológiai parttalanság is adott tehát és veszélyes hibaforrás lehet. Azaz, a spontán pszichológiai tények mágiája éppúgy, mint a belenyugvást sugalló tervezés–tervezettség mágiája. Mindkettő hordoz az optimális emberi konszenzus igazságából–kényszeréből valamennyit; s mindig egy ilyen részigazságra épülnek rá a leghamisabb és legpusztítóbb igények, koncepciók, avagy a romantikus és irreális népi–nemzeti–faji ábrándok és jogosultság imperializmusok. Csupán a fék tekintetében nincs megbízható, biztató konszenzus, sem külső-hatalmi, sem belső-pszichológiai kötelezés. Ha valóban az a tét, hogy egyáltalán lesz-e új helyzet, a realizmus azt követeli, hogy a politikai realizmus és pragmatizmus fogalmát újrafogalmazzuk. Bibó „külön útja” erre vállalkozik. Ha munkássága „ádáz prófétaságnak” tűnik, inkább csak a mi holdkórosságunkat jelzi.

Bármennyire abszurd is azok számára, akik „letéteményesnek” érzik magukat, az igazság az, hogy a szentek, gondolkodó gyermekek lettek a realisták, és világi „vezeklőkként” a művészek, – hogy csak az irányt tájoljuk be (és korántsem helycserére gondolunk…). Nyilván innét van, hogy inkább zavart félrenézésre késztet, ha ilyen címekre érkezik tanács a politikától; vagy több is. Semmi ok többé, hogy a mai politikában egy speciális többet-tudás szféráját lássuk. Ezt a rangját eljátszotta. Céljainak nem józan-ravasz, okos áldozatokkal megelégedő gazdája (ami művészet is lehet); inkább annak a határán van, hogy lehetőségeinek patológiás megtévesztettje legyen. Bibó Nyugat- és Középkelet-Európa viszonylag szűk, de annál jelentősebb történelmében mutatja ki a torzulás okait, s távolabbi veszélyeit. Lényegében két végletről ad kórleletet. Az egyik, amikor a meglévő vagy célul kitűzött erőfölény fejleszt ki olyan paranoiás hamistudatot, mely szerint a saját biztonság és kivételezettség eleve hatálytalanná tesz bármilyen ellenpróbát, sőt, szükségszerűen egybe is esik a köz és egyetemes jó normáival; s e hamistudat jóváhagyásával még a legszennyesebb és véresebb is messianisztikus igazolást kaphat. (A legfőképp ezzel foglalkozó mestermű-kórlelet A német hisztéria okai és története c. kéziratos, 1942-ben írt tanulmánya.) A másik véglet ugyanennek gyarmati-függőségi változata, mikor az eltorzult hála kompenzáló működése – cserébe a kapcsolódás, a kiporciózott szerep és részvétel előnyeiért – még a mintán (imagón) is túltehet; bár ebben az esetben a hamistudat mindig kevésbé magabiztos, s mintegy megkettőződve skizoid és kényszeres: ugyanis nem „önmegvalósítással”, hanem a kolonizáltság pszichés légkörében jut el a maga hamistudatáig. A skála természetesen nagy, hogy hol, mikor, milyen formában szerveződik ilyenné vagy hasonlóvá a politikai aréna; de kétségtelen, hogy világunk ebbe az arénába költözött. És nem tegnap vagy tegnapelőtt, hanem a kezdetektől; vagyis, a két véglet fenti kisarkítása sem felfedezés. Bibó radikális politikai újrealizmusa abban van, hogy nem pusztán az eszközök és módszerek szerencsés vagy kevésbé szerencsés alkalmazásáról értekezik (ami lényegében hallgatólagos szentesítés lenne), hanem egyértelművé teszi és bizonyítani tudja, hogy a politika klasszikus eszköztára – főképp távlatilag – kisebb hatásfokkal és önbiztosítással alkalmazható, mint eddig. Nem alkalmas rá, hogy bármi újat lehessen vele elérni, csak az eddig-voltak egyre apokaliptikusabb ismétlését. Nem eredménynélküli, sőt; csupán az eredményei minden újabb konfliktussal kevésbé önszabályozók és szabályozhatók.

Bibó „külön útja” annyira realista, hogy meg sem kísérel olyan jövővel–lehetőségekkel számolni, amilyeneket mondjuk – a marxizmus tudományosan is kilátásba helyez, vagy az egyház, vagy bármilyen vallásos alapokon nyugvó politikai rendszerelgondolás. (Legfrissebben az iszlám, – kérdésessé téve az európai-nyugati, vallási, politikai, sőt, fehéremberi konvencióink morális alapokra hivatkozó gyakorlatát, – ami persze önmagában aligha kivédhető elkiáltása is annak, hogy a „fehér király” csakugyan meztelen; bár a választott módszerrel–formával magára is veszi a fanatizmus, a kollektív és személyes ego-megszállottság minden tehertételét, a kiszámíthatatlan kockázatra berendezkedő história-tervezés felelősségét. Ez azonban, mint általános tünet és jelenség, inkább már a tanulmányunk végkövetkeztetéséhez adalék.) Bibó a kevesebben hisz – s valószínűleg a legnehezebben. Ennek gyakorlatához, politika-pszichológiai technikájához, előkészítéséhez viszont ritka következetességgel járul hozzá. Ebben az írásban inkább a gondolati sugalmazásait szeretném nyomon követni.

Bibó korántsem filozofikus alkat, mégis, ahová és amibe bevilágítanak az észrevételei és oknyomozásai, az már az emberi történés filozofikus megértéséről is tanúskodik. Többször közvetlenül is utal rá, hogy amit a politikáról, történelemről megállapítunk, csak kollektív önkritikával állapíthatjuk meg. Vagyis, aminek a kitermelésére és tartós tűrésére alkalmasak vagyunk, a felelősség magasabb szintjén már nem áthárítható, még akkor sem, ha történetesen joggal tehetnénk. Ugyanis a feddhetetlenség maga sem tiszta ötvözet – látensen minden értékben benne van, így a potenciális rossz is. Bibót az emberi történés ilyen megértése teszi képessé arra, hogy terápiásan elemezzen olyan csődtömeg-problémákat, mint amilyenre, például a német hisztéria okairól szóló említett tanulmányában vállalkozik, ahol első ragyogó példáját adja, hogy a pszichológiai érzékenységű esemény-földerítés milyen objektivitásra képes. De bármelyik más írása is ezt mutatja, – akár a 45 utáni magyar belpolitika harcainak pontos előrejelzéseit vesszük, akár a máig lezáratlan és újra felbukkanó aggodalmait; akár az azóta (részben) hivatalosan is elismert hibák, retrográd taktikai lépések, akciók és döntések akkori számbavételét – az ország új nemzeti–politikai alapjainak félreérthetetlen igenlése mellett (A magyar demokrácia válsága, 1945; A koalíció egyensúlya és az önkormányzati választások, 1946; A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme, 1947). Vagy a zsidókérdés kölcsönös önvizsgálatra hívó, vallomásos elemzését, melyhez hasonlót kevés „érdekelt” nép politikai irodalma mutathat fel; s melyet csak az nem követett – az elsorvadt társadalmi őszinteség híján –, amiért íródott: hogy „jószándékú közös kiindulási alap legyen”. Vagy az eltorzult kelet-európai és magyar alkat dermesztően tiszta, történelmi és kortársi szempontból ma is élményszerű látleletét (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946 – Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, 1948). De ugyanerről a terápiás megértésről tanúskodik az utolsónak maradó 1957-es Emlékirat-a is, – mely olyan időpontban, mikor az érzelmek tanácsadása nem látszott kevésbé morálisnak, mint az értelemé szükségesnek – olyan higgadtsággal és józan belátással fogalmazza meg a nagyhatalmi érdekek velünk kapcsolatos alternatíváit, illetve, a belpolitikai pluralizmus biztosítékaira támaszkodó, „szabadszellemű” szocializmus kollektív igényét, hogy az idő méltán helyezte a nemzet politikai irodalmának nagy dokumentumai közé.

Írásai javát vettük itt sorra; bár maga az életmű sem sokkal nagyobb. Ami pótolja a mennyiséget, az a biztos érzék, ahogy a legfontosabb problémagócokhoz nyúl hozzá. S végül is maradandóan kirajzolódik a legfontosabb: a mindenki érdekére figyelő, decentráló gondolkodás. Ez adja elemzéseinek különös „hűvös forróságát”, ami annyira Tacitusra emlékeztet benne. Bibó azonban nem annyira rejtőzködő és tartózkodó, mint a rejtélyes latin. Tacitusnál kétértelmű marad, hogy lát-e végső értelmet az emberi komédiában; s lehet gondolni, hogy ha lát is, csupán ezzel a sejtéssel: ám legyen – de akkor maguk az istenek is naivak. Bibónál világos, hogy az emberi történés megjósolhatatlan értéktartalékaiban szenvedélyesen hisz. Úgy optimista, ahogy a gyermek a haldokló ágya mellett is az. Minden gondolkodói nagysága mellett van benne valami gyermeki rendíthetetlenség. S mintha épp ez segítené, hogy új értelmet és súlyt adjon régi szavaknak. Ezek egyik legfontosabbika: a kompromisszum. Elcsépelt szó, lejáratott gyakorlat – ha úgy vesszük, ahogy ránk hagyományozódott. De semmi nem akadályoz, hogy újra végig ne gondoljuk az értelmét. Bibó elemzési gesztusának a logikába ilyen gyermeki rendíthetetlenséggel egyszerű: igen – az emberi helyzet olyan, hogy az életbe–történelembe átvihető harmónia csak folytonosan egyensúlyozott diszharmónia lehet. E helyett a tények ködösítésével olyan békét helyezünk kilátásba, mely gyakorlatilag folyton kijátszott ürügy, hogy időt nyerjünk: jobb erőhelyzetet a fölényhez. Tehát nem a pozitív diszharmónia (azaz, szabadság) kollektív biztosítása a cél, hanem a harmónia-biztosítás magunknak kisajátított rögeszméje; amivel viszont újra biztosítva van a történelmi–politikai circulus vitiosus. – Bár kivételesen, rövidebb történelmi időszakokban, mintha felcsillant volna a remény, hogy ez a törvény emberszabásúbbá tehető. Bibó maga is felfigyel arra, amire Ferrero és mások – és ezt talán nem árt idéznünk: „…mindinkább tért hódít az a felismerés, hogy a XVII. század második felében, és a XVIII. század közepén csaknem szüntelenül folyó angol-francia tengerentúli háborúk ideje alatt London és Páris között továbbra is fennállott az utazás lehetősége, s a társadalmi és tudományos érintkezés. Lehet felháborodni egy olyan világon, melyben azalatt, míg a katonák vérben, sárban és mocsokban harcolnak egymással, elegáns urak, hölgyek és kulturált széplelkek finom formák között fenntartják egymással az érintkezést. Ezen azonban csak olyan szervezetű világ háborodhatik fel, amely a háborút a maga életéből mindenestül kikapcsolta. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor nem tagadhatjuk, hogy egy szabályozott, hadszíntérre korlátozott, párbajszerű hadviselés jobb valami, mint az atomháború. A párbaj ostoba, korlátolt, középkori dolog, de a puszta ököljoghoz mérve, magasrendű civilizációs fejlődés”.

Ez a gondolat, melyre másutt is utal, elemzései szellemében nemcsak tovább építhető, hanem szervesen be is építhető a „terápiás” politika-koncepcióba. Már volt róla szó: az alapprobléma az önszabályozás és szabályozhatóság. Ennek csak konszenzus biztosíthatja a feltételeit; de mi a biztosítékait? Változó minőséggel és formában mindig volt, és van is konszenzus, de mint a kompromisszumot, semmi sem védte és védi, hogy ürügyek álcázásává torzuljon. Lehet, hogy a párbaj, pontosabban: a játék, a játszma modelljében kellene keresnünk a megoldást, azt sem hárítva el, hogy az archaikus gyökerekkel szembesítsük magunkat? Az ököljog kérdésében nagyvonalúan hivatkozunk és hagyatkozunk archaikus determináltságunkra – még akkor is, ha különben a legkevésbé sem „idealista” az érvelésünk, az ideológiánk. Így az is elvárható volna, hogy a szabályozás és önszabályozás archaikus gyökereit is újra próbáljuk megérteni – netán modernizálni. Az archaikus biztosítékokat kivétel nélkül az tette hatályossá és hatásossá, hogy a rítus irracionalitásához kapcsolódtak, s ezt tudatosítva biztosították az (érték) pusztítás és feláldozás személyes–kollektív pszichológiai funkcióját: a levezetést. S minthogy ennek révén ki tudták szűrni, „miniatürizálni” tudták a nem kikerülhető pusztítások és áldozatok egy részét, viszonylag optimálisan emberérdekűek tudtak maradni. Persze, összehasonlíthatatlanul szűkebb területen és vonatkozásban, mint amit a mindenkori „politika” befog a történelemből; hiszen az ún. barbár idők dúlásait sem küszöbölték ki a rituális szelepek. Bár, ha számításba vesszük az emberáldozatok stb. rituális–kultikus gyakorlatát, mely legtöbb esetben megváltott túlvilágot ígért az áldozatnak cserébe (amihez nekünk már nincs cserealapunk, még paradox jószándék formájában sem, csak az, hogy a közönyünket, illetve, engesztelhetetlenségünket az utolsó pillanatig fenntartva a semmit biztosítsuk) – ha mindezt számításba vesszük és összehasonlítjuk a mi funkciónélküli, semmivel nem indokolható, lényegében „békebelinek” számító pusztításainkkal: a barbár idők statisztikája és minősége nem lebecsülhető. Mindazonáltal szó sincs bölcsek kövéről, csak modellről, melynek a lényege ma is tanulságos lehetne. Az sem kétséges, hogy e lényegnek legdöntőbben a pszichológiai, érzelmi képesség és készség az előfeltétele; ami valamikor olyan hitben tudott egybeötvöződni, amely metafizikus volt, s nem csupán pszichológiai, illetve, értelemmel kalkulálható bizonyosság-kalkulus. A XVII–XVIII. század politikusai mindenesetre még viszonylag működőképesen rendelkeztek az ilyen képességgel. Ennek a kornak egyébként is sajátos érzéke volt, hogy a durvát, végleteset, traumatikusat a játék-játszma szellemében ritualizálja. Gyakorlatilag úgy, hogy a mágikus fékező szerepet betöltő metafizikus irracionalitás helyett a magatartás és viselkedés méltóságát, a tisztességet, a becsületet és virtust mitizálta „világi” irracionalitássá, világi értelemben „szentté” – s az egészet úgy fogadta el, mint az érintkezés, a szembeállás és érdemi elintézés gyakorlatias, célszerű, jóllehet áttételes formáját. A legfontosabb tétek, persze akkor sem voltak könyörtelenség híján, de az áttételességgel finomított és korlátozott könyörtelenség mégsem a legkönyörtelenebb. Most már csak az a kérdés, hogy valóban adódik-e számunkra ebből a modellből tanulság.

S itt mindjárt szembe kell nézni egy veszedelmesen félrevezető analógiával. Éppen a második világháborút követő évtizedekben született meg egy lidércesen öntévesztő elmélet és álláspont, melyről hivatalosan is azt nyilatkozzuk és sugalmazzuk, hogy mindent számításba véve még ez a legoptimálisabb: a menetrendszerűen fenntartott parciális háborúk, és az atommal biztosított egyensúly. S mintha ez csakugyan hasonlítana is arra, amit a játék-játszma kapcsán mondtunk, s amit a XVII–XVIII. század gyakorlatában – a szabályozható rossz strategiáját – humanizálásnak értékeltünk.

Utángondolásra sincs szükség, hogy belássuk: a hamistudat kétségbeesett működése hozta létre ezt a meggyőződést. Kétségbeesett kapaszkodás olyasmibe, amiben igazában magunk sem hiszünk (hihetünk) – ti. hogy valóban játék-játszmáról van szó. Illetve, hogy mai eszközökkel egyáltalán lehetséges-e még végigjátszható játszma, nem rendelkezvén sem archaikus, sem világiasított készséggel semmilyen szabályozó rítus iránt. Eszközeink és hamistudatunk szuggesztiója hatására ugyanis pontosan azt tartjuk elfogadhatatlannak (naivnak, idealizmusnak, gyermekesnek, felelőtlennek), ami a játék-játszma lényege. Azt ti., hogy már előlegezve célszerűnek, de legalábbis kötelezőnek fogadjuk el az eredményt, amelyet létrehozni fog – akár egy szabad választás eredményéről van szó, akár más vagy nagyobb tétről. Amit aztán egy újabb, hasonló feltételű játszma tehet majd kérdésessé. A játszmába vetett és attól függővé tett hit – úgy is, mint fenntartásos bizalom – természetesen kockázattal jár; csakhogy ez a fajta kockázat eleve szabályozott és önszabályozó. Ami viszont ma történik, már rég nem játszma. Valószínű, hogy az emberi történés leghazárdabb mélypontját éljük. Nem mondhatjuk, hogy a judicium és önkontroll kioltódott, csupán skizofrén működéssé bénult: szerepe alig több, mint az, hogy regisztrálja azt az énjét, amelyiktől szabadulni szeretne. Annak a foglya, amire a depszichologizált gyakorlattá erőszakolt politika kapcsán utaltunk: a ténynek, hogy a puszta működési törvényszerűségre alapozott erőstratégia egy bizonyos határon túl kényszerítően ultraparadox helyzetet teremt. Azaz: már nem ilyen vagy olyan hatalmi struktúra kizárólagosságát teszi lehetővé, hanem a működési törvényszerűségek szabályozhatatlan önállósodósát növeszti általánossá – nem téve különbséget hatalmi struktúrák között. A legbarbárabb erő jelenik meg új köntösben: a puszta képesség (pouvoir) diktatúrája. Az új az, hogy a tudat és hamistudat világos tudattal regisztrált kettéválásával történik nélkülünk az, ami a legközvetlenebbül a révünkön történik. A pszichológia és elmegyógyászat kimerítően ismeri ezt. Így valóban cinizmus vagy félkegyelműség játszmáról, optimális legjobbról beszélni; mégha olyannyira próbálunk is pozitív erőfeszítéseket tenni – továbbra is önbiztosításnak vélve a hátsó gondolatot. Ez pedig, így együtt, eszméletlen ráhagyatkozás a kiszámíthatatlanra; amelybe – jobb híján megszoktuk belegondolni a megmentő alternatíva valószínűségét. Csakhogy ma az így remélt kiszámíthatatlannak sincs alternatívája. Minden kiszámítható. Így kockázat sincs; csak vissza van – vagy másképp. Bibó az Emlékirat-a egyik helyén olyan kísérletről beszél – a nagyhatalmak lehetséges állásfoglalásával kapcsolatban –, melyről kiderülhet, hogy „a közeledés eddig rejtett lehetőségeit hozza napvilágra”. Szerény megjegyzés, ha kiemeljük politika-koncepciója egészéből. Ha viszont abban helyezzük el, azonnal világossá lesz, mennyire radikálisan és újszerűen tartja fontosnak az igazi kísérletet, az ésszerűsített kockázatot, melyeknek pozitív eredménye „nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése”. Egy „modernizált rítus” újra belénk-nevelődésére, világi-politikai újrateremtésére céloz itt; és arra, hogy ennek a szellemében kell politikai gyakorlattá, eszközzé, technikává tenni a játszmát. Ami lehet, hogy úgy hangzik, mint egy puritán prédikátor igéje; de nem úgy vagyunk az igékkel, hogy beérik az idejük?

S talán itt kell végül is rátérni, hogy mért kellett mindezt így, a megszokotthoz képest rendhagyóbban elmondani Bibó életművével kapcsolatban. Legfőképp azért, mert a „terápiás” politikai gyakorlatra vonatkozó két legfontosabb kulcsszava – a félelem és demokratikus érzés – így kap olyan súlyt, amilyet maga is szánt nekik. Az eseményeknek és hátterüknek azt a mechanizmusát, melyet vázlatosan nyomon követni próbáltunk, elemzései során újra és újra a félelem következményének ismeri fel, s ez egyúttal a demokratikus érzés szükségszerű hiányát is jelenti. Ahogy maga fogalmazza meg egyhelyütt: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Másutt „félelmi válságról” beszél. Vagy arról, hogy a „pillanat mindig változó parancsait kell követni”; „alaphelyzetek felszámolására kell törekedni”; megérteni, hogy „van amit üldözni, más ellen harcolni kell” – csupán mind olyasmi ez, amit a félelem alkati gyávaságból eleve elhárít vagy túldimenzionál. Világossá tesz olyan veszedelmes érzelmi–tudati komplexusokat, hogy „a világ tartozásban van velünk szemben”. Kimutatja a túlhajtás, túlkövetelés csődjét; a felismerést, hogy „a kevesebb kárpótlás több lett volna”. Megrajzolja az „átélt katasztrófáktól való félelem” torzító következményeit, a „mindent egyszerre”, a „mindenáron magunknak nyugalmat” reflex erőszakra kész, beszűkült logikáját. Merész gyakorlatiassággal a „bármilyen erkölcs” szükségességét hangoztatja, „csak számítani lehessen rá” – ti., hogy az együttműködés egyáltalán létre jöhessen, és életképes legyen (a koalícióé, például). Figyelmeztet rá, hogy „a belső fejlődés nem feltétlenül” – vagyis, nem a félelmi bénultság vagy túlóvatosság tehetetlenségével „függvénye a külpolitikai helyzet alakulásának”, s „a kölcsönhatás mellett tőlünk függ, hogy a belpolitikai fejlődést tegyük öntörvényűbbé, külső helyzetünket is meghatározóvá”. Kiemeli a „szabad, pezsgő önkormányzati élet” fontosságát, mint a demokrácia előfeltételét. A demokráciától való szükségszerű eltávolodást mutatja ki (például) minden olyan esetben, mikor „nem vagyunk biztonságban a lakosság nemzeti érzelmei felől”. Mesterséges ködöt oszlatva szögezi le, hogy „a forradalmat csak bizonyos határig lehet akarni”, különben „a realitással szemben erőltetve odajut, hogy markírozni kell”. Tudatos szóhasználattal utal a döntő tényezők jellegére, mikor a „demokrácia jövőjét érintő lélektani válságról, európai lelkiismereti válságról” beszél. Említi a „közösségért való egzisztenciális félelmet”; a „veszedelmeket, amelyek azáltal válnak veszedelemmé, mert félnek tőlük” – s tisztázza a meghatározó különbséget: „igazi demokráciák csak az igazi veszély pillanatában ismerik azt, amit a félelem szabállyá, gyakorlattá tesz”. A „nemzeti materializmusban” felismeri a „nemzeti öndokumentáció” félelemhátterét, az egészséges önbizalom és önértékelés elbizonytalanodásának kompenzálását. Józanul tudja, hogy a „konszolidáció feladata független minden fennkölt igazságosságtól”; de még józanabbul tudja azt is, hogy a „minimális igazságosság” mellőzése eleinte csak részletekben, majd távlatilag az egész konszolidálást aláássa és hitelét veszti. Nem hagyja figyelmen kívül a „kívülről kormányzott ország” lelkiállapotának szorongásos tüneteit. Másutt megjegyzi: „Semmi sem könnyebb, mint egy szigorú társadalmi rangsorhoz szoktatott társadalomban valamilyen rangsor nevében rendet, jogot és biztonságot teremteni; ez azonban a mozdulatlanság rendje, joga és biztonsága, nem a szabadságé. Megtalálni a szabadság rendjét, jogait és biztonságát, a szabadságét, mely nem alázatos és tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és követelő, ez a demokrácia továbbépítésének igazi munkája”. További ködoszlatás s egyúttal figyelmeztetés az egyén érettségének a fontosságára, mikor ezt írja: „Ha a döntő pillanatokban hiányzik, megzavarodik a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztön, az nem misztikus kollektív jelenség, hanem a közösség egyes tagjainak ép ítélőképességéből tevődik össze”; aminek csak egyik, bár legsúlyosabb következménye „a vezetők hibás hatalomra-juttatása”. Megrajzolja a 67-es kiegyezés pszichogramját, mint a mindkét oldalon hazug, és félelmi pszichózisra alapozott konstrukciók egyik mintapéldáját; sémáját annak, hogy „a félelem mechanizmusa hogyan nyűgözi le az értelem mechanizmusát”. Külön kategóriába sorolja az ennek megfelelő platformokat, kiegyezéseket, „melyeknek lényege, hogy ne lehessen fejleszteni őket”. Mementóként idézi a tragédiát, mikor „a félelem levonta a konzekvenciát” a demokráciával kapcsolatban (1919). És ugyancsak mementóként ad leleplező leírást a „hamis realistákról”, akik mindig újraszületnek, s felülkerekedésüktől „megváltozik egy közösség arculata”, mert ők azok, „akik a közösség szerkezetébe beépült hamis konstrukciók fordított kiválasztásának” megtestesítői, a „gyakorlatias emberek” –, szemben a „leglényeglátóbbakkal”, akik számára a „kis engedmények is lehetetlenné teszik, hogy hazugsághoz adjanak igazi erőket”. Bibó az utóbbi magatartástípust morálisan mélyen becsüli, de – az egész koncepciójából következően – nem fogadhatja el, mint a társadalmi gyakorlat célravezető modelljét. S mint ilyet, ha a szó legnemesebb értelmében is, de torzulásnak tekinti. S bizonyára ez az a pont, ahonnét kiindulva Bibó politika-koncepciója talán a legszemfényvesztőbben hamisítható meg, vagy legalábbis megtévesztően közelíthető a mindenkori „hamis realisták” koncepciójához. De ilyesmire csak egy megcsonkított Bibó adhatna lehetőséget. Az életmű félreérthetetlenné teszi, hogy milyen leckét ad fel a nem csupán színlelt reálpolitikának: félelmi motívumok nélkül, szigorúan a demokratikus érzés követelményeit betartva keresni és megtalálni „az egyensúlyt a valóságos, lehetséges és kívánatos között”.

Ez a rapszodikus szövegszemelvény csupán jelzi Bibó elemzéseinek irányát, szellemét s azt a mélyebb vonulatát, melyre minden gyakorlatias ajánlata visszavezethető. A legfőbb rossz szerinte a hibás funkciójú félelem. Fontos viszont, hogy ezt a gondolatát hogyan értelmezzük. Ugyanis nem az a baj, hogy van félelem (a baj szó különben is semmitmondó itt; mintha azt mondanánk, hogy baj, ha meghalunk) – csupán nem mindegy, hogyan, milyen területen és formában elaboráljuk. A félelemnek van pozitív vonása, sőt, szerepe: biztonsági egyensúlyt teremt a képesség lehetőségei és a felhasználás ésszerűsége között. Olyan rációt tesz lehetővé, mely önmaga nem depszichologizált működésére szabályozó módon tud válaszolni. Szükséges vírus tehát, mely nélkül egészséges feszültségekre nem is volnánk képesek; lévén az a dolgunk, hogy abból csináljunk aranyat, ami nem az, hogy szublimáljunk. A sehogy vagy hibásan működő félelem „ahrimani” változat, különösen történelmi–politikai vonatkozásban. Bibó az ebbe való berendezkedésünket, a berendezkedés intézményesítését, legalizálását veti el radikálisan, mint olyan utat, amelyen haladva új semmi nem várható, viszont arra kényszerít, hogy irracionális halogatásra bízzuk magunkat – azzal a gyermeklogikával, hogy ha nem kelünk fel, talán a nap sem kel fel. Így idegenedünk el a szabályozó rítus, ritualizálás olyan örök-modern lehetőségétől, mint amilyen a jószándék, morál, tisztesség és nyíltság racionálisan is kifizetődő játékszabálya. Helyzetünk így alig különbözik a „vak erőkre” hagyatkozástól. „Kivárásunk” taktikája olyan, hogy a gyakorlatilag ötlettelenné vált értelem és érzelem már sem önmagával szemben nem tételez semmit, sem maga fölé emelt transcendens kivetítése nincs. Csupán egy elszabadult alakulás patt-helyzetével rendelkezik, annak működési autonómiájába helyezve az emberi történés sorsát, – és mégis egy semmivel nem indokolható reménységet táplál. Ami, mechanizmusát tekintve, nyomorúságos vallásparódia. A megvilágosító az, ahogy Bibó ezeket a felismeréseket – anélkül, hogy egyetlen szóval is kilépne vizsgálódásai területéről – a legközvetlenebb történelmi és politikai tényekhez ragaszkodva bizonyítja és dokumentálja: vagyis a mögöttest.

S hogy miként fogalmazza meg a demokratikus érzést? Lényegében kizárással. Mindannak módszeres elutasításával, amire a hibás funkciójú félelem rá akar venni. Igazában nem is lehet különválasztani a kettőt, egymást fogalmazzák meg. Azt viszont, hogy mi következik a demokratikus érzésből, közvetlen társadalmi–politikai gyakorlatra lebontva (intézmények, szervezési, irányítási technikák és elvek stb.) – műveinek szakszerű kiértékelése teheti világossá. Itt csak arra utalhatok, ami általános és általánosítható. Bibó szellemében – most már összegezve – egyetlen lehetséges kiút kínálkozik: 1/ a modern értelemben ritualizált, tehát a rítus szellemét megőrző és modernizáló kompromisszum, 2/ e kompromisszumban megfogalmazott küzdelem és ésszerűsített áldozat optimálisnak elfogadása, 3/ vagyis szakítás azzal a politikai gyakorlattal, hogy önmagukban nélkülözhetetlen eszmények rosszhiszemű eszközzé torzulva, ideológiai–létezési demagógiára adjanak alkalmat garantálhatatlan céljaikkal és ígéreteikkel, 4/ az emberi történés szabályozásának és önszabályozásának olyan kollektív ellenőrzése, mely lehetővé teszi, hogy a politika ne válhasson – világméretű exkluzív cinkossággal – csak magát szabályozóvá, sem bel-, sem külpolitikai vonatkozásban.

Bibó a demokratikus érzés kibontakozását nem köti semmilyen meghatározott állam- és rendszerformához, olyan értelemben ti., hogy minden edény jó lehet, ha a gyökérzet csonkítás nélkül belefér. Amivel sok demagóg vitát a maga helyére tesz; és reális lehetőséget lát a típusok sokféleségében. Nála ugyanis a demokratikus érzés a társas-emberi minőség alapvető áthangolódásának, a lelki–pszichológiai átnevelődésnek kérdése; s éppen ezért tudja formálisnak tekinteni a rendszerkülönbségeket; miközben döntően fontosnak tartja a különböző történelmi, faji, hitbeli hagyományok iránti tiszteletet. Az áthangolódás és átnevelődés azonban a lassúbbnál is lassúbb munka és folyamat. Kérdés, hogy mit lehet közben tenni, hol kell elkezdeni. Bizonyos, hogy nálunk a bibói életmű szakszerű kiértékelése volna az egyik első fontos lépés, a mi szűkebb portánkra összpontosítva a figyelmet. Nem elegendő azonban, ha ez auguri zártkörűséggel történik. A nemzeti tudatban kell helyet kapjon az érvek és állítások összessége, fontossága. Mint ahogy a demokratikus érzés is csak akkor kap erőre, akkor gyakorlódik be, ha megtapasztalhatja a saját befolyásoló súlyát. Eközben lehet csak igazi élménnyé az érdekeltség, amely már decentrálásra, ésszerű kompromisszumra és ésszerű makacsságra képes. A „jó királyra” és tanácsadóira bízott bölcsesség a népet nem teszi demokratává, sem bölccsé, sőt; olyan kritikátlan tekintélytiszteletre nevel, mely a félelmet úgy próbálja elaborálni, hogy áthárítva hárítja el, és az igények közül kiiktatja a saját ítélőképességet. A demokratikus érzés úgy vetélődik el ilyenkor, hogy tudatára sem ébred önmagának. Ez pedig még kilátástalanabb és nyomorúságosabb elvetélés, mint az a cinikussá finomított gyakorlat, például amikor – Bibó szavával élve – „demokratikus formák között antidemokratikus a kormányzás”. Bibó ugyanakkor abban sem hisz, hogy a különböző adott rendszermodellek közül kellene és lehetne ideálisan választanunk. Csupán olyan elemeik közül, amelyek hagyományainkhoz, geopolitikai determinánsainkhoz hasznosan hozzáigazíthatók. Ennyiben eklektikus, és éppen ez adja külön-utasságát: annak realizmusát, hogy belső-külső lehetőségeinkkel és megalkuvásainkkal végül is senki más nem rendelkezik csak mi, és ebből a saját-valóságból kell kiindulnunk.

Mindaz azonban, ami gyakorlatias tárgyszerűséggel erre a problémára vonatkozik – mondhatjuk, az egész életmű –, mégis csak „szűkebb” köre és horizontja annak, amit Bibó a koncepciójával befog. Ahogy a Hitel többet fog be a Blick-nél; s éppen ez ad az utóbbinak is maradandó hitelt. Bibó szemlélte és nézőszöge mindig túl is néz azon, amire ráközelít. Így a legtöbb alapkérdést összegző alternatívának a „parlamentarizmus – nem parlamentarizmus” felületes mérlegelésén is. Természetesen a parlamentarizmus mellett dönt, amennyiben a biztosítékok is megvannak, hogy szerepe nem lesz színházi – azaz, nem pusztán formális vitafórum, melyet egy irányított kormánysajtó sokkal kisebb költséggel helyettesíthet, hanem igazi „aréna”, ahol valóban megszületnek a döntések. De ugyanakkor jól látja azt is, hogy egy viszonylag demokratikus szabályok szerint működő parlament sem feltétlen biztosíték; sőt, éppenhogy legális keretet adhat egy antidemokratikus kormányzásnak. Vagyis, egyáltalán nem tekinti szent intézménynek, mely bármit is önmagában megoldhat: a ténylegesen működő demokratikus érzésen múlik minden. Mindenesetre sajnálhatjuk, hogy a parlament alkotmányjogi biztosítékainak gyakorlati kérdésével nem foglalkozott részletesebben. Vagy mondjuk azzal, hogy miként lehetne a sajátos politika-pszichológiai mentalitásunkból, közjogi hagyományaink szelleméből kiindulva korszerűsíteni a parlamentet, – mint ahogy egy ilyen törekvés kétségkívül belejátszott az alsóbb szervezeti szintek reformjával kapcsolatos elképzeléseibe. Írásaiból azonban mindig kitetszik, hogy mennyire fontosnak tartja: mitől elszakadva hozunk létre valami újat. Ugyanis csak a magunkétól elszakadva remélhetjük, hogy valami magunkra szabottat valósítunk meg, – s nem diktátumot teljesítünk; vagy (ami egyre megy) a szolgai kölcsönzést hisszük el reálpolitikának. (A Bibó-életműből egyébként egyértelműen kiderül, hogy megítélése szerint a sorsdöntő koalíciós időkben – ha nem is teljes –, de elegendő belső szabadsággal rendelkeztünk, hogy saját struktúrát alakítsunk ki. Illetve, még a pártideológia kalodáján belül is nagyobb nemzeti szabadsággal rendelkezhettünk volna a struktúra kialakítása során, mint amilyennel éltünk. Pontosabban: amilyenre a nemzeti tradíciókat, önérzetet és méltóságot elhanyagoló kommunista pártpolitika igényt tartott.)

De visszatérve a parlamentarizmus kérdésére: az is meglehet, hogy Bibó csupán a sürgető feladatok sorrendjét értékelte másképp. Ő minden erejét és figyelmét elsősorban a közigazgatási és önkormányzati, vagyis a belpolitikai konfrontációban kollektív igénnyel fogalmazódó reformok kidolgozására összpontosította. Azokra, melyek 1956 elkerülhetetlenségét már jó előre jelezték. S talán éppen ettől, az alapstruktúrákat érintő gyakorlatias munkától várta, hogy az a legfelső szint, a parlament demokratikus működésének a biztosításához is hozzá fog járulni. Ami nagyon is egybevágna azzal a bibói elvvel, hogy az alapok megfontolt reformja nélkül hiábavaló egy-egy emeleten vagy a kupolán bármit is módosítani. Az élet kis és nagy ütközeteinek a tanulságából lehet csak demokratikus általánosításokig eljutni.

Koncepciójának tágasabb horizontja már inkább sugalmazás, konzekvencia. Elemzéseinek végső tanulsága a politika végső kérdőjeleivel szembesít. És éppen egy olyan történelmi időpontban, mikor egyre világosabbá válik, mennyire romantikusnak, naivnak, következésképp veszedelmesnek bizonyulnak a marxista-szocialista típusú koncepciók a pusztán anyagi determinánsokkal meghatározhatónak vélt népekről, társadalmakról. S hogy milyen heroikus, abszurd, már-már öngyilkos magatartásra képesek a népek, társadalmak érzelmi, önérzeti, becsületbeli – azaz, pszichológiai okokból. Egyszóval, mikor minden vérmes remény foszladozik, hogy akár az érdektársi viszony (Bibó szavai), akár egy eszme vagy ideológia szabályozó és önszabályozó nemzetközi szolidaritássá erősödjön – a társas-emberi minőség gyökeres áthangolódása nélkül. Amíg ez nem történik meg, csupán a félelem teremt – ideig-óráig – embert megalázó „szolidaritást”. Legalábbis a politika szférájában. Mintha valóban az látszana egyedül reálisnak, ha elfogadnánk egy politikára, történelem-csinálásra kidolgozott politika-pszichológia létjogosultságát, a kidolgozás nemzetközi programbavételét, politikai gyakorlatra lebontott terápiás módszerek bevezetését; továbbá a hatalomnak, hatalmi képességnek és adottságnak veszélyeztetettségi állapottá nyilvánítását és kollektív ellenőrzését, a népek, nemzetek és társadalmak ön- és csoportterápiájának mozgalommá szerveződését, szükségességének világméretű tudatosítását; a politikusok alkalmassági tesztjének körültekintő megalkotását (mint ahogy az átlagon felüli képességet, megbízhatóságot, felelősségtudatot, morált stb. igénylő állások és hivatások esetében már meg is valósítottuk), párhuzamosan a csúcstalálkozások és tárgyalások igazi konzílium rangjára emelésével, – melyeknek kidolgozása egy merőben más típusú Marxot igényelne; ha valóban volna idő bármilyen kodifikálásra…

Fogalmazhatnék ilyen rendhagyóan is – ha el akarnék rugaszkodni Bibó hangvételétől. Azt azonban ő is félreérthetetlenné teszi, hogy a politika gyakorlati realitásába az ember pszichológiai realitását éppolyan meghatározó tényezőként kell belekalkulálni, mint a klasszikus gyakorlat szerint a pénzt, fegyvert, a nyersanyagot s hasonlókat, – csupán nem negatív-manipulatív módon, mint eddig; mert ez a „kezelés” és „megdolgozás” már kimerítően fel van találva. Éppen ennek a semlegesítésére, e helyett kell kidolgozni a kollektív félelem kollektív elaborálásának politika-pszichológiai technikáját. S minderre azért hívja fel közvetve a figyelmet, mert elemzései bárhová nyúlt is – mind azt igazolták, hogy a pszichológiai tényezők érték- és befolyásoló ereje semmivel sem bizonyul kisebbnek – különösen távlatilag –, mint a pénzé, fegyveré, nyersanyagé és hasonlóké. Sokrétűen és meggyőzően igazolja ezt; de sosem tételesen. Mint ahogy a kiút, a megoldás sem lehet „tételes”. Az út nehezebb: önnevelés – és az önnevelődés intézményes biztosítása, elősegítése. Demokrácia, amely még nincs; bár a tervrajza nem ismeretlen. Bibó nemcsak gondolkodásra késztet, hanem cselekvésre is, minden egyes állampolgárhoz szól, a szó rilkei értelmében: „változtasd meg élted”. Politikai gondolkodótól ritkán kaptunk ilyen örökséget; utoljára Széchenyitől. Az életmű itt van a kezünkben, s várja, hogy olvasmánnyá tegyük, tanított anyaggá, táplálékká.

Egy jövendő nemzettudat felé

Kedvemre való véletlennek érzem magyarságomat. Végül is elégedetten vagyok otthon az abszurditásban. De bármikor ki is cserélhetném magamat, bízva benne, hogy bármilyen nép fiaként megtalálnám az otthonias abszurditás elégedettségét. Végül is az emberlét a kedvemre való, igazságtalan és értékes reménytelenségével együtt. Hagyjanak békén a fajtám iránti „szerelem” ködkavaró követelményével; elég „öreg” nép vagyunk már ahhoz, hogy a vállalás etikájának következetességében találjuk meg a felnőttségünket.

Ki tudja, talán egy ilyen közérzetből kellene kiindulni egy jövendő nemzettudat felé: újrafogalmazni és tanulni az emberlét primátusságát. Vér nélkül persze, ez sincs; sőt, mintha az egyre „magasabb rendű” eszmék innának egyre több vért.

Talán mégis a „vadembert” kellene újra felfedezni magunkban, aki csak „szükség szerint” vad? – és főképp addig tenni ezt, amíg nem késő. Amíg a jobbik eszünk helyett rá nem bízzuk magunkat a csodálatos eszközeinkre.

*

Világosan és naivan: előbb a tudatot nevelni hozzá egy olyan emberi jövőhöz, melynek a jó sorsa nem függhet nemzeti aspirációk (rög)eszmekörétől, kisajátító érdekeitől s csak aztán, ebbe a tudatba ágyazni bele szervesen (hagyni beleágyazódni) az új nemzettudatot, mint a kollektív jó sors biztosítékát – hogy azért mégse „tulajdonságnélkülivé” sikeredjen az a bizonyos „kollektív jó sors”.

Ugyanis: gyakorlatilag haszontalan absztrakció, ha valamiféle önmagában vett állami, társadalmi, gazdasági tudatra próbálunk hagyatkozni s kizárólag azzal megelégedni. Szükséges, hogy az elért eredményesség valamilyen keretbe ágyazódjon, amelyhez lelkileg, érzelmileg és gondolatilag (együtt) kapcsolódni lehet. Valamilyen hazához.

Nemzeti és nemzetközi: a század két nagy feszültségcentruma. Éljük a nemzeti érzés, a legkisebb népcsoportot is megillető jogok eurfóriáját, – másrészt a multinacionális tömbök szerveződése teremt a nemzetinek kemény, csonkító normákat (hol hogyan). S egyre szaporodik a két trend közé szorult „történelmi rokkantak” száma. S ha e rokkantak még el is könyvelhetnek bizonyos anyagi eredményességet, nincs lelkileg–érzelmileg–gondolatilag egyensúlyos „keretük” hozzá. Vagyis, ami nemzeti, az zavarokkal küzd, ami nemzetközi, annak az ideologikuma nem elégséges terápia. Különösen annak a tapasztalatnak a fényében van ez így, hogy bármilyen ideologikum – lényegében – csak külső szabályozója lehet a történelem alakulásának; de adott esetben alig képes (nem képes) erősebbnek bizonyulni a nemzeti–pszichés motivációknál. A vallás- és politikatörténet egyaránt ezt látszik igazolni. Ez a kulcsa a Helyzetnek. Csupán olyan, mely számtalan kísérlet ellenére se nem zár, se nem nyit, se nem halaszt meg. Pontosabban, kit igen, kit nem. S mégis – a kulcs a kezünkben.

*

(Realitás és mitológia a történelemírásban.) Hol a határ realitás és mitológia között, ha a ledermedt történelmi eseményeket szóra akarjuk bírni? Halottunk annyira sokértelmű és beszédesen néma, hogy szinte nem is közeledhetünk hozzá úgy, hogy valamilyen választ ne adjon. Valamilyen életjel mindenképp kicsikarható – a félreértéssel, félremagyarázással, előítélettel és erőszakolt előfeltevéssel éppúgy, mint az ellentétükkel: a meggyőző hatás a talentumon múlik. S az eredmény vagy a realitást közelíti meg, vagy a históriai realitás mitológiájába csúszik át. A kérdés ettől alapkérdés és gyökerében filozófiai jellegű. Még akkor is, ha nem eleve a történelem értelmére kérdezünk rá, csupán arra, hogy milyen optimális módszerrel történhet az események reális összefüggésbe rendezése és megítélése. S még az utóbbi sem történhetik úgy, hogy egyúttal ne helyezkedjünk valamilyen történelemfilozófiai álláspontra, ismeretelméleti koncepcióra. Ez azért szükségszerű, mert a históriai realitás mítoszának, mitológiájának olyan „kiosztott szerepe” is van számunkra, melyet nem mi dolgozunk ki, hanem szervesen tartozik hozzánk. A tények értelmezett világa szükségszerűen másodlagos, jelképekben felfogott világgá dolgozódik át bennünk: lefordító szerkezet vagyunk. Értelmünk, érzékszervi adottságaink, a képzelet és a nyelv: mind bele vannak ágyazva a maguk „mítosz-szövetébe”. Ez egyértelműen determinált helyzet, de kétértelmű létezési közérzettel jár együtt. Ezt ellensúlyozandó, igyekszünk kikapcsolni annak az állandó tudatát, hogy csak „mítoszon” belül teremthetünk értelmező változatokat. Ha leülünk egy székre, nem mondjuk, hogy az atomok közti „semmire” ültünk le. Ez elviselhetetlen volna. Holott bizonyos értelemben igaz. Helyette tisztázzuk, hogy egyre gazdagabb reális eredménnyel valóban kör mentén haladunk, anélkül, hogy a körrel találkozhatnánk – s az utóbbit inkább zárójelbe tesszük. S elfogadjuk, hogy ez nem az értelem bukása, hanem kiváltság: értelmünk kimeríthetetlen képessége arra, hogy reflektáljon. Így a sikerélmény is az, ha a biztonságot jelentő „mítoszainkat” valamennyire véglegesíteni tudjuk. Szükségünk van a realitás mitológiájára, mint változóra, és mint alkalmi állandóra; továbbá arra, hogy a dolgok felületi valóságához kapcsolódó igazság normatív maradjon. Egyedül a viszonylagosságban nem tudunk tartósan lélegzeni, s csupán mint metodikai elemet becsüljük és hasznosítjuk, hogy a realitás újabb mítoszához segítsen hozzá. Nem az igazságra van szükségünk, hanem sikeres igazságra, s az mintha a mítosz igazsága volna. Thomas Mann írja, hogy a „mítosz lényege a visszatérés, az időtlenség, a mindig-jelenvalóság”. A történelemfilozófia egyik nyitva hagyott, szép, heroikus, utolsó hangleütése lehetne, hogy vajon a mítosz tükrözi-e a történelmet, vagy fordítva? És e hangleütés után nem egy tanácstalan kérdőjelet indokolt tenni – hanem gondolatjelet. Mint a reflektáló értelem nagyszerű emblémáját: a vertikális megértés végtelenjének illúziója helyett a horizontális megértés végtelenjének büszke jelét. Minden egyéb ajándék.

*

(A történelemírás gondja.) Néhány gondolat a mégis lehetséges történelemírás és értelmezés gondjához.

Mindenekelőtt, lehet-e tényekhez, pontosabban, nem gondolati és nem laboratóriumi tényekhez kötött diszciplína, mely bonyolultabb folyamat értelmezésére és összefüggések rendezésére kénytelen vállalkozni, mint a történelemírás? Nem kevesebbre, mint arra, hogy a milliárd és milliárd irreverzíbilis tudatfolyamatból következő döntések esemény- és cselekvés-térképéből, s a valósághoz képest mindig csak másodlagos valóságot képviselő dokumentumokból okot és okozatot olvasson ki, lényegszerűen. Így lesz olyan tudománnyá, amely minden emberi vonatkozás totális sűrítményét veszi vizsgálat alá, aminek ha meg tudna felelni, hozzá képest minden más diszciplína részvizsgálódásnak tűnne. Mikor Foustel de Coulanges „minden tudományok legnehezebbikének” mondja és Paul Valery „az értelem kémiájának legveszedelmesebb termékeként” jellemzi (Mart Bloch idézi őket) – mindketten ugyanabba az örvénybe pillantanak bele.

Másfelől ez az örvény nemcsak a szakemberek gondja. Legalább annyira azoké is – mindenkié –, akik a szakkutatások és értelmezések nyomán tanulják és ismerik meg a történelmet, mint az emberi, egyéni, társadalmi, nemzeti önmeghatározást „beiskolázó” és tovább nevelő tudományt. Ami a felelősség mértékét is jelzi. Ehhez a felelősséghez csak a vallásoké és az irodalomé fogható – más minőséggel és hatással. Illetve, ismét más minőséggel és hatással a minden eddigi hierarchiát felforgató mai természettudományé. Természetesen nincs tudomány és ismeretág, mely ne venne részt az önmeghatározás folyamatában, hatásuk azonban – más-más módon – mégis közvetettebben személyes a társadalmi és politikai, illetve a népek egymás mellett élésének a vonatkozásában. A történelemírás az, ahol boncasztalra kerül, akik közeli-távoli őseinkben voltunk, akik pillanatnyilag vagyunk – s így vagy úgy, de megítéltetünk. Valójában nagyszabású per és tárgyalás ez, ahol holt és élő tanúk kihallgatásával folyik a nyomozás, faggatás és szembesítés. Az emberek túlnyomó többségének személyiségét, öntudatát, önérzetét sokkal bonyolultabban határozza meg a történelmi háttér tudata, mint ahogy esetleg a látszat mutatja. Saját érdektelenségét e perben senki nem gondolhatja komolyan.

A történelemtudomány felelősségét egyedi módon árnyalja, hogy az egyetlen, amelyet – bizonyos szakmunka típusoktól eltekintve – különösebb képesítés és előtanulmány nélkül is olvasni és érteni lehet. Kevéssé tud visszavonulni tudományossága sáncai mögé, és akkor is olvasmányos lesz, lehet, ha nem akarja. Értelmezési kísérletei menthetetlenül hatni és befolyásolni fognak. Terminus technicusai – noha irányzatonként, koronként, egyénenként elég nagy eltérést mutatnak, s a tárgy természeténél fogva talán kevésbé is klasszifikálhatók, mint más tudományoké – nem akadályozzák a széles körű tájékozódást és megértést, vagy a félreértést és félreértetést.

Mindez ugyanakkor szoros összefüggésben marad a történelem objektív értelmezésének buktatóival – a történelmi tény-megítélések és értékítéletek lélektani hatásának kérdésével. Az a tény például, hogy a fekete lyukról, vagy mondjuk az ontológia tárgyáról csak feltételezéseink lehetnek, s ezeket akár évenként meggyőzőbbre cserélhetjük át (elvileg) – társadalom-lélektanilag nem ugyanaz, mintha történelmi tényekről, folyamatokról, összefüggésekről hasonló rapszodikussággal jelentünk ki valami mást, s tesszük vélekedési normává. Különösen akkor, ha még csak nem is új tények sürgetésére történik ez, hanem csupán a már ismertek újraértelmezéséről van szó. Az újraértelmezés önmagában a tudományok fejlődésének legtermészetesebb aktusa; itt azonban ennek is más hangsúlya és következménye van, lehet, mint pl. a természettudomány esetében. Ott az újraértelmezést kizárólag az teszi indokolttá és hitelessé, ha azzal nagyobb fokú objektivitást és igazságot sikerül kimutatni, illetve elérni. A történelem esetében nem feltétlenül erről van szó, hanem pusztán egy más gondolati, szemléleti, érzelmi stb. szempont érvényesítése is korrektül lehetséges és jogosult. Továbbá – más diszciplínákhoz képest – kivételes szabadsággal használható fel (és ki), hogy átfogó vagy részleges értelmezései kizárólagosként népszerűsíttessenek s a társadalmi tudatot formáló (vagy manipuláló) oktatás alapjává váljanak. Ami ismét csak azért lehetséges, mert bizonyos határon túl az értelmezési kísérletei kielégítően nem cáfolhatók és nem igazolhatók. (A nem csupán költő, hanem matematikus Valery idézett megjegyzése többek közt ehhez kapcsolódik.) A kvantummechanikáról pl. nem oktatható olyasmi, amit a kísérlet nem támogat. József Attilát, mondjuk, lehetett úgy oktatni, hogy a Döntsd a tőkét c. kötete lett az egyoldalú értékelés alapja – az egész életmű elolvasása azonban ezt helyesbíteni tudta. Más a helyzet az olyan típusú kérdéseknél, mint a „Görgey áruló volt-e vagy sem”, „Kossuthnak volt-e igaza vagy Széchenyinek”, „a dualizmus negatívumai nagyobbak-e vagy a pozitívumai” stb. Ti. ha a történelemtudomány idevágó egyik vagy másik álláspontja normatív kizárólagossággal épül bele a kollektív tudatformálásba, oktatásba, az egyúttal a vonatkozó kor és korszak átfogóbb értékelését is dogmatizálja. A történelem „életművét” pedig – ellenőrzésképp – nem tudjuk leemelni a polcról, mint egy verskötetet.

Reménytelen tudomány tehát? – (olyan értelemben ti., ahogy Bloch különbözteti meg az akciót a tudománytól: az előbbi ugyanis célokat tűz ki maga elé és értékítéleteket hoz.)

Nem reménytelen; csak a legkritikusabban dogmatizálható anélkül, hogy nyíltan ellentétbe jutna eredendő többértelműségével. Ilyen szempontból a filozófia áll a legközelebb hozzá – fontos különbséggel. A történelemtudomány – még ha dogmatikusan, ideologikusan formálódnak is bizonyos értelmezései – nem vitatható kiinduló tényeket tud felsorakoztatni a maga igazolására. S bár kendőzheti dogmatikus jellegét, mégis nyilvánvaló, hogy ilyenkor az egyformán objektív tények közül bizonyos külső-értékelő szempont szerint választódnak ki az önmagukban nem vitatható kiinduló tények. A filozófiák viszont – éppen ellenkezőleg – „legfeljebb” axiomatikus kiindulópontjukban vitathatók, a továbbiakban azonban már a logikus felépítettségen múlik a hitelük. Ez az alkati sajátság teremti meg azt a veszélyzónát, melyben a történelemtudomány nagyobb tudatformáló befolyáshoz juthat a maga társadalmi–oktatási–nevelési funkciójában, mint amilyenre objektív biztosítékot tud nyújtani. Ebben a veszélyzónában válhat szolgává, kiszolgálóvá.

Ennek a veszélynek-nehézségnek speciális esete, ha a rendelkezésre álló adatok és dokumentumok egy része csupán késleltetve használható fel és építhető be egy-egy esemény vagy korszak értelmezésébe. S ez majdnem mindig azokra a közelebbi-múlt időszakokra vonatkozik, mellyel kapcsolatban Marc Bloch teszi az alábbi anekdotikus megjegyzést: „1830 óta” – ez már nem történelem, hanem politika – szokta volt mondogatni egyik gimnáziumi tanárom, igen öregen, egészen ifjú koromban. Ma már nem 1830-at mondanak, hiszen ez a forradalom szinte megvénült azóta. S nem is „politikáról” beszélnek, hanem tisztelettudóbban „szociológiáról”, vagy tapintatlanabbul „zsurnalisztikáról”. De ma is sokan ismétlik el, hogy „1914 vagy 1940 óta”, az már nem történelem: Anélkül azonban, hogy különösebben tisztáznák egymás közt e kitagadás okait. Az ilyen kitagadás veszélyei nyilvánvalóak. Bloch másutt utal rá: „A történelmi munkáknak világosabban rá kell ébredniük, mi a feladatuk. S e téren mindnyájunknak lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk szakmai műhelyünkben. A történelmi tanulmányoknak fenn kell tartaniuk a kapcsolatot a jelennel, minden élet forrásával.” Bizonyos adatok, dokumentumok késleltetett felhasználása azonban – ami ha előfordul, kivétel nélkül politikai okokra vezethető vissza – nehezen vagy egyáltalán nem vállalható megkötést jelent a történész számára. Ennek árnyékában ugyanis úgy kell képet rajzolnia, úgy kell értékelnie fontos eseményeket, döntő időszakokat, hogy (esetleg) még a saját közvetlen ismeretanyagát sem használhatja fel, értelmezésének kétértelműségét és csonkaságát mégis a szakma módszereivel, eszközeivel kénytelen hitelesíteni – ha legalább „kifelé” többnek akar látszani, mint egy taktikai feladatot teljesítő zsurnaliszta. Vagy választja a közvetett utalás, a sejtetés, a jelentésértékű kihagyás és elhallgatás fogásait, ami ha kényszerű is, méltatlan megalkuvás. Ha az így rajzolt tablók tartósabban töltik be a tudatformálás, az oktatási irány szerepét, a lehető legközvetlenebbül járulnak hozzá a történelmi tudat zavaraihoz s egyúttal a történelemírás hitelvesztéséhez. Ugyanis, ha oldódnak a tabuk, s az adat- és dokumentum-zárlat liberalizálódik, éppen az igazolódik be, hogy a tények ismeretében már korábban is leíródhatott volna az (s válhatott volna oktatott és terjesztett ismeretanyaggá), ami most később leíródik. A pszichológiából tudjuk azonban, hogy az ismeretanyagok ilyen lecserélése soha nincs mélyreható szellemi–tudati és egyéb konfliktusok nélkül. A „késleltetés” – mint taktika és stratégia – a politika lényegéhez kétségkívül mindenütt és mindenkor hozzátartozik. De ha a politika sajátos szféráján kívül is érvényesül, a társadalmi mentalitásba nagyon nehezen korrigálható módon vezeti be és mindennaposítja a pragmatikus elhallgatás reflexét, ami – a dolog természete szerint – egy idő múlva úgy tud rögzülni, hogy téves valóságképet legalizál. S éppen ennek az elmozdulása, megrepedezése lehet traumatikus. A forrásértékű történelemírást mindenesetre felfüggeszti: „orwellizálja”.

Vagyis a lehetséges remény egyszerűen abban a felismerésben van, hogy – a társadalmi tudat kivételes érintettségét is figyelembe véve – sehol sem olyan fontos és döntő a megközelítések és értelmezések pluralizmusa, mint ennél a diszciplínánál. S ez már abból is adódik, hogy az emberi cselekvések összeredője – így annak vizsgálata és eredménye is – számunkra önmagában nem valamilyen objektivált igazságot hordoz és fejez ki önként – csupán objektív halmazként torlódik mögénk, mint múlt és körénk, mint jelen. Vagyis rajtunk múlik, hogy mit szűrünk ki belőle. A történelmi valóság úgy néma, hogy nem egy ajánlata van. Az optimális objektivitás szempontjából tehát itt az egyetlen követhető út, hogy a tények és folyamatok valamennyi értelmezési ajánlatának végiggondolását szükségesnek fogadjuk el. S csupán ezeknek az összehasonlításában, összevetésében, ennek aktusában rajzolódhat ki az optimálisan objektív kép. S csak ekkor tehetünk kísérletet valamiféle összesített értékítéletre; mivel a pluralizmusból kibontott szintézisben, az ismertetett sokféleség tablójában lehet csak valamelyest megpillantani a történelmet. S ennek a tárgyilagosságnak az optimális oktatásban is érvényesülni kellene.

De felmerülhetne egy olyan összehasonlító történelemtudomány konkrét lehetősége is – egy külön történelemtudomány történeté –, mely a művekben szétszórtan megvalósult értelmezésekből nem alkalomszerűen, hanem módszeres és átfogó összehasonlítással kísérelne meg képet adni arról, hogy a különböző megállapítások együtt milyen „statisztikai összképet” valószínűsítenek. S vajon a „legigazabb” filozófiát is nem valamennyi adná ki együtt?

Úgy tűnik, hogy eleddig a legvilágosabban és legígéretesebben az Annales iskola szemléletében és módszertanában jelentkeznek ilyen és ehhez hasonló törekvések, felismerések. Ennek az iskolának egyik alapítója és kimagasló személyisége volt Marc Bloch. (Műveinek rendkívül szerény szemelvényezését Kosáry Domokos rendezte sajtó alá, A történelem védelmében c. kötetben; Gondolat, 1974.) A bevezetőben Kosáry utal rá, hogy az iskola „érdeklődése a történeti földrajztól a vallástörténetig és tudománytörténetig a társadalom, az ember múltjának szinte minden területére, teljes spektrumára kiterjedt”, s hogy olyan kutatást kíván kidolgozni, mely tisztában van azzal, hogy egyes országok „problémái nem tisztázhatók mind önmagukban, hiszen nem egynek megoldását csak az országok politikai határain kívül eső jelenségek figyelembevételével lehet megtalálni”. Az iskola ennek a szellemében tűzte ki célul az „európai társadalmak összehasonlító történetének” megalkotását. Bloch egy helyen ezzel kapcsolatban jegyzi meg szelíd szenvedélyességgel: „Egyszóval azt gondolom, szíves engedelmükkel: hagyjuk abba ezt az örökösen nemzeti történelmekről szóló fecsegést, ahol nem értjük egymás szavát! Süketek párbeszéde ez, ahol az egyik úgy felel a másik kérdésére, hogy teljesen félreérti azokat; régi vígjátéki fogás, a derülni vágyó közönséget jól megnevettetheti – a tudományok terén viszont kevéssé ajánlatos.” Ez azonban – a „határokat” nem ismerő kutatás és oknyomozás – csupán egyik aspektusa az Annales módszerének. Ezt egészíti ki (illetve, el sem választható tőle) a legkülönbözőbb diszciplínák bevonása a történészi vizsgálódásba. (Kosáry ezek közül csupán néhányat említ.) Az iskola több mint negyvenéves működése a bevont diszciplínák körét olyan meggyőző eredménnyel bővítette, hogy az Annales módszere – ha a történelmet a lehetséges magyarázatok szintjéről a tudomány ismérveihez akarjuk jobban közelíteni – aligha lesz nélkülözhető a továbbiakban.

Hogy az Annales szemlélete mennyire tágas, s hogy a kétféle, a régebbi és közelebbi múlt veszedelmes megkülönböztetésének kérdésében mennyire lefegyverzően logikus álláspontra helyezkedik – érdemes kissé bővebben idézni Bloch néhány passzusát:

„Igazában, végső fokon mindig a saját mindennapi tapasztalatainkból vesszük – ha kell, új árnyalatokkal gazdagítva – azokat az elemeket, melyek segítségével a múltat rekonstruáljuk. A rég letűnt mentalitások és társadalmi formák megjelölésére, jellemzésére alkalmazott elnevezések számunkra azáltal nyernek értelmet, hogy előbb magunk is láttunk embereket élni… Van tehát egy olyan tudomány, mely az emberekkel foglalkozik időben, és mindenkor szüksége van arra, hogy a holtak tanulmányozását az élőkével egyesítse.”

„A múlt nem ismerése a jelenben nemcsak a ma megismerésének árt, hanem magát az akciót is meghiúsítja” (ti. a jó vagy optimális akciót).

„A történelem igen régi az elbeszélés embrionális formájában, hosszú időn át fikciókkal borítva, még hosszabb időn át a legközvetlenebbül megragadható eseményekre korlátozottan. De mint elemző vállalkozás annál ifjabb: Most igyekszik végre a felületi tények alá hatolni, a legendák és retorika csábításai után elvetni a tudóskodó rutin és a józan észnek álcázott empirizmus ma különösen veszélyes kábítószerét.”

„Az idő roppant folyamából, úgy hiszik, egy kisebb terjedelmű szakasz különválasztható. Kezdőpontja viszonylag nincs messze tőlünk, a vége pedig mai, jelen napjainkig ér… Ezért éri az a megtiszteltetés vagy szégyen, hogy nem fogják egybe a múlt többi részével… azon hiszemben, hogy a tények, ha hozzánk közelebbiek, éppen emiatt semmiféle igazán elfogulatlan vizsgálat tárgyai nem lehetnek… Ez az álláspont ugyancsak lebecsüli azt a képességünket, hogy idegeinken uralkodni tudunk. S arról is elfeledkezik, hogy ha érzelmi rezonanciák hatásáról van szó, az aktuális és nem aktuális közötti határvonal korántsem az időbeli távolság matematikai mértékéhez igazodik (kiemelés tőlem, M.M.)… aki íróasztalához ülve nem tudja kivonni magát az adott pillanat mérgező hatása alól, az képes lesz e mérget felszívódni hagyni az Iliász vagy a Rámájána magyarázatába is. Más tudósok, ellenkezőleg, az emberi jelent, joggal, tudományosan megismerhetőnek tekintik, de vizsgálatát olyan más tudományágak számára tartják fenn, amelyek nagymértékben különböznek a múlttal foglalkozó történelemtől… Azt az időszakot, amelyben élnek, az előzőktől oly éles ellentétekkel elválasztottnak hiszik, mintha önmagában rejtené magyarázatát… Az egyik oldalon egy maroknyi régiségvadász boncolgatja, gyászos kedvtelésül, a halott isteneket. A másikon szociológusok, publicisták kutatják, és csak ők, az élő jelent…”

„A gyakran elkövetett tévedés… annál is félelmetesebb, mivel… egyfajta rövidlátó történelempedagógia is táplálta… Ez abból áll ugyanis, hogy csak a jelent közvetlenül megelőző eseményeket ismerik el a jelenre komoly hatást gyakorló okként. Egyszóval, összekeverik a nem régit a hatásossal. Ez a gondolkodás viszont a történelem tanításának nyílt tagadása. Először is megfeledkezik arról, hogy az emberi társadalomnak emlékezete is van, mely néha tele van ugyan lyukakkal, de gyakran rendkívül szívós… De ha összekeverjük a közelmúltat a fontossal, ez azt is jelenti, hogy megfeledkezünk arról, hogy az intézmények, mihelyt létrejöttek, valamiképpen megmerevednek és nagyon sok szállal kapcsolódnak a társadalom egészéhez, nagyon erős gyökereket eresztenek, amelyeket akkor sem lehet könnyedén kihúzni, ha az intézmények eredeti létjogosultsága már megszűnt.”

Majd a fontos figyelmeztetés: „Gyakran hallhatunk a történelem tanulságairól… A történelem nem azt tanítja, hogy egyes tényezők ma is olyan eredményre vezetnek, mint tegnap. Azt kell leszögeznünk, hogy ezek és ezek a tények ekkor ilyen és olyan eredményekhez vezettek. Ha a tényezők megváltoztak, megváltoznak a lehetőségek is. Azt pedig jól tudjuk, hogy a társadalmi élet legfőbb tényezői állandóan fejlődnek, és azt hiszem, ma már senki sem mondaná Machiavellivel, hogy „legalább valami változhatatlan, s ez az ember”. Az ember is változik – ne legyenek kétségeink efelől – gondolkodásmódjában, sőt, talán még testében is. Már csak azért is, mert táplálkozása alapvetően megváltozott az idő folyamán. Egyszóval, a történelemnek valószínűleg az a legjobb definíciója: a történelem a változás tudománya és – sok tekintetben – a különbségek tudománya.”

További fontos finomítása a fentieknek, a múlt–jelen kisarkításának problémakörében:

„Hogyan kellene végezni a történész szerint egy olyan tapasztalat tanulmányozását, mint például egy napóleoni hadjáraté vagy csatáé? Minden bizonnyal gondosan elemezni kellene minden tényezőt, összevetve ezeket a jelen tényezőivel, hiszen végeredményben az a cél, hogy a távoli múltból a mai cselekvéseket segítő tanulságokat vonhassunk le.” (Kiemelés tőlem, M.M.)

„A múlt legfontosabb tanulsága talán éppen az, hogy a múlttól nagyon eltérő jövőt jelez számunkra, és sejtetni engedi, hogy mik is lesznek körülbelül a különbségek.”

„A kísértetek közül, melyeket… a valósabb megismerés űz el kíméletlenül, én a hamis analógiának adnám az elsőbbséget. Mindnyájunkban megvannak a történelmi tudás morzsái. Kedvünk telik abban, hogy a múlt megvilágításában gondoljuk újra végig a jelent… Clemenceau mondotta egy szigorú percében: „a cselekvő emberiség igen gyakran csak elavult érzetek történelmi törmelékein át kapcsolódik a jelenhez”… – másfelől, mégis: „ a múlt tapasztalatainak tanulmányozása feltétlenül szükséges edzés számunkra, mivel egyedül ez teszi lehetővé, hogy a tapasztalatokat teljességükben vizsgálhassuk, s hogy végigkövethessük és lemérhessük hatásukat…”

„A történelmi tények végeredményben csak fokozatilag különböznek a természet összes többi jelenségétől. A jelenségek sohasem ismétlődnek meg teljes pontossággal. Nagyjából hasonlók maradnak viszont bizonyos tényezők, amelyek több-kevesebb eltéréssel kombinálódnak. (Kiemelés tőlem, M.M.)… A manuális empirizmus kora és az elméleti tudományok racionális alkalmazásának időszaka között nagyon nagy az eltérés, képzelni sem lehet nagyobbat. S mégis, ha közelebbről szemügyre vesszük, látni fogyjuk, hogy bizonyos okok rendszerint ugyanazokat az okozatokat váltják ki… Néha persze megesik, hogy a lényeges tényezők megmaradnak s összeállításuk sem nagyon különbözik a régitől… A múlt bukásai nem jelentenek akadályt a jelen sikereinek útjában. Egy feltétellel azonban: ha nem nehezednek a jelenre ugyanazok a lényeges tények, amelyek a múlt sikertelenségét okozták.” (Kiemelés tőlem, M.M.)

A szokatlanul bőséges idézeteket – noha igazságuk ma már szakmai közhely – nálunk az indokolja mégis, hogy a történelemtudománnyal szemben támasztott és megszokott igényt –, melyet az ideológiai omnipotencia a tudománytalanságig igyekezett lefokozni – éberebb igényességre biztassák.

Eddigi megjegyzéseinket egy olyan észrevétellel egészíthetném ki, amely egy nem szakmabelinek (írónak különösképpen) nagyobb természetességgel jut eszébe. Mégpedig az, hogy még az Annales módszerét követő történészek között is viszonylag kevesen vannak, akik a pszichológiát, mint diszciplínát – egyént, csoportot, tömeget egyaránt érintő vonatkozásban – szisztematikusabban és átfogóbban kapcsolnák be a történelmi folyamatok megvilágításába és értelmezésébe. Az ok s a nehézség nyilvánvaló: maga a pszichológia is csak útban van afelé, hogy objektív normákkal rendelkező tudománnyá legyen – már amilyen mértékben ez tárgya lényegét és természetét tekintve egyáltalán lehetséges. Ha még a természettudomány is kénytelen „bizonytalansági együtthatót” bevezetni, akkor a pszichológiánál fordított a helyzet: ugyanis éppen a sajátos alapközege a lelki hatások és megnyilvánulások „bizonytalansága”, amelyek mellett vagy mellé vehet csak fel – mint diszciplína – „bizonyossági együtthatókat”. Csakhogy ez még nem ok arra, hogy egyetemlegesen olyan okokat ítéljünk kizárólagosan döntőnek, melyeket szabályba, egyenletbe stb. tudunk szorítani. Ha illő szerénységgel mérlegeljük eredményeinket, inkább azt mondhatjuk, hogy ami szabályba, egyenletbe stb. szorítható, változatlanul csak részleges körülírása annak a továbbra sem ismert elvnek, melynek a szabály, az egyenlet stb. a következménye. Az emberi tények, események világában a pszichológia az a diszciplína, melynek a felismerései és hipotézisei nélkül („A hipotéziseknek szüntelenül a tapasztalat friss levegőjét kell magukba szívniuk és arra törekedniük, hogy ehhez igazodjanak, mégha ez keserves is!”) írja Bloch – valójában megcsonkítjuk, mechanikussá tesszük az emberi tények és cselekedetek értelmezését, noha azok motívum-rétegezettségüket tekintve még akkor sem mechanikusak, ha annak látszanak. Egy kiteljesedő s a mechanikusság elemeit semlegesítő történelemtudomány – végül is – nem kerülheti meg, hogy az eddiginél mérhetetlenül nagyobb fontosságot tulajdonítson a pszichológiai tényezők szerepének és analízisének. Nem „színes” adalékként kezelve őket (amire viszont a hajlandóság bőven megvan), hanem egyéb más tényekkel egyenrangú motivációként. Ugyancsak Bloch írja, hogy „a tudományban, melynek megteremtésén fáradozunk, az okfejtés csak akkor lép színre, amikor osztályozni és értelmezni kell a tényeket”. Ez teljesen nyitva hagyja az utat az olyan történészi-pszichológiai vizsgálódás felé is, mely az összegyűjtött tényekből – mint ahogy a pszichológus rekonstruál magának első lépésként lelki képet, pszichogramot az anamnézis adataiból – hasonló térképet próbál rekonstruálni: a pszichológiai motivációkét. Természetesen nincs veszedelem nélkül egy ilyen vizsgálódás, nagy az esély a belemagyarázásra, téves értelmezésre stb. De vajon nincs-e meg ugyanennek az esélye más módszerek alkalmazásánál is? A történelemírás tele van tarthatatlanná vált, süllyesztőbe került magyarázatokkal, hipotézisekkel. A megközelítések pluralizmusának végre is ez a folytonos szelektálódás a mással nem pótolható legnagyobb pozitívuma. Másrészt: minél inkább mellőzzük a pszichológiai motívumok szerepének nyomozását és mérlegelését, a történelemírás annál nagyobb „objektív látszattal” kerülhet valamilyen eluralkodó társadalmi, vallási, politikai, ideológiai szemlélet vonzásába. Azaz, előbb kezd működni az okfejtés, mintsem kimerítettük volna az osztályozásra és értelmezésre váró tényeket. A pszichológia kiegészítő bevonása az értelmezésbe (nem eluralkodása!) szükségszerűen árnyalja és elmélyíti az ok-okozatok nyomonkövetését, s a determinisztikusnak tűnő lefutásokat és bekövetkezéseket a valóságosnak megfelelőbben világítja meg.

Továbbá: vajon lehetséges-e tudományos teljességgel beszámolni valamiről, értelmezni valamit hitelesen, ha figyelmen kívül hagyjuk az indeterminisztikus elemek és mozzanatok szerepét és ösztönzéseit – mikor mindennapos tapasztalatunk és élményünk, hogy a dolgok éppen hogy azokkal összeszövődve történnek? A kérdés végső bonyolultságával szükségképpen a történelemfilozófia szembesül. Itt elég annyi, hogy egy átfogó összefüggésrendszerben – s a történelem is ilyen – még a „véletlen” is kénytelen motivált lenni; és emberi történelemről lévén szó: pszichológiailag motivált. Vagyis még a „véletlen” is meghökkentőbb, kevésbé felismerhető változata csupán a „bizonytalannak” (– ami viszont szelektív besűrűsödése különböző determinált alternatíváknak?) Ilyen értelemben: minden kornak megvannak a sajátos, determinált alternatívái – materiálisak és szellemiek egyaránt –, melyekből megteremti magát, indetermináltan. Akkor pedig ennek a helyzetnek valamiképpen át kell sugároznia a tablón, amelyet rekonstruálunk. Emberi történetet kell írnunk, nem tény-történetet, mert olyan nincs. Legfeljebb egy hibás szakmai kritérium idegenítheti el történelmünket pedáns ténytörténetté – az ellentmondás és kuszaság szervezetten összehangolt bonyolultsága helyett. (Félreértés ne essék: bizonyos szakmunka-típusokra, kézikönyvekre, segédkönyvekre stb., mint az osztályozásra és értelmezésre váró tények gyűjteményére, számbavételére, felkutatására – a maguk klasszikus formájában – mindig is szükség lesz, a maguk nemében nélkülözhetetlenek.)

Végül: ha a történelemírás igen régi az elbeszélés embrionális formájában, vajon – a fentiek summájaképp – nem oda kellene újra visszatérnie egy sokkal-sokkal magasabb és bonyolultabb szinten? Értve ezen minden tudás (diszciplína) felhasználását az elbeszélésben, hogy a megidézett életszerűség objektív szövevényében tisztuljon ki előttünk a múlt és az éppen-elmúlt? – kiszűrve a mechanikus okfejtés veszélyét. Az Annales iskola néhány remekműve mintha ebbe az irányba mutatna biztatóan. Anélkül, hogy a „tudományosság” kárát vallaná; sőt.

*

(Kipróbált alternatívák.) Dózsa, Martinuzzi, Bethlen Gábor, Kossuth, Deák, Tisza Kálmán – egyúttal a legmarkánsabb modelljeink is egyben. Sürgős feladat lehetne történelmi–pszichológiai–politológiai megtesztelésük. Az eddigi elemzésektől ennek annyiban kellene eltérni, hogy a fenti nevekkel jelzett „módszereket” ezúttal pusztán önmagukban is megpróbálnánk leírni és értelmezni, mint „technikákat”, speciálisan nálunk magvalósult változatokat. Vagyis, a legkülönbözőbb vonatkozásban világossá tenni a működési mechanizmusukat, reflexológiájukat a cselekvésben és nem-cselekvésben, találékonyságukat és rögtönzőképességüket, illetve, ezek hiányát stb. Hogy mit lehetne várni egy ilyen szabatos–objektív „kézikönyvtől”? Lemeztelenített eligazítást a megmaradás sajátosan magyar – illetve középkelet-európai – kísérleteiről s azok törvényszerűségeiről. Amit Machiavelli is tesz, csupán politika-filozófiává általánosítva a különböző taktikai felismeréseket és elképzeléseket – mint ami a győzelmet vagy legalábbis a békét konzerváló döntetlent tudja biztosítani. Kézikönyvünk így járulhatna hozzá új szempontokkal az utólagos történészi konfrontációkhoz, melyeket (ha éppen igen) el is végzünk: kutatva, hogy az adott helyzetben és körülmények között az alkalmazott módszer és technika mennyiben volt helyileg elkerülhetetlen vagy elkerülhető, mennyire téves vagy helyes a kalkulációk motívuma; s mindez mit mutat és bizonyít a távlati eredményesség, illetve eredménytelenség szempontjából. És főképp: mi a tanulság a jelen lehetőségeivel és feladataival összevetve. Természetesen senki nem gondolhatja, hogy a történelmi feltételek olyan mértékben tudnak és szoktak ismétlődni, hogy velük kapcsolatban bármit is merev szabályokba lehetne foglalni. Hiszen a politikában éppúgy, mint az egyéni életvitelben a kivételes, a döntő pillanatok intuitív rögtönzésein áll vagy bukik minden (még a számítógépes kalkulációk és előrejelzések mellett is). Minthogy a rögtönzések lehetnek tradicionálisak, de teljességgel szabálytalanok is – csak annál inkább nélkülözhetetlennek látszik (számításba véve a tömegek politikai kulturáltságának alacsony fokát, korszerűtlenségét, másrészt százados elcsigázottságát) –, hogy egy ilyen vizsgálódás és elemzés élő példatárként ösztönözze maximális éberségre és az analógiák mérlegelésére az aktuális politikát; és részeseit. A nemzeti tudat egészségesen így és ebben pulzál. A többi lehet nagyszabású líra (ritkán) – vagy puszta pántlika (többnyire).

*

(Az emlékezet megcsapolása.) Az egyéni, nemzeti önismeret a tárolás és megőrzés őszinteségén múlik. A névtelenek emlékezete felbecsülhetetlen ismeret- és tényanyagot visz magával a sírba. Ennek igazi jelentőségét igazában akkor mérhetjük fel, ha múlt korok spontán feljegyzéseit, naplóit, családi levelesládáit, a helytörténeti levéltárakat stb. tanulmányozzuk. Viszont az is tény, hogy korunk – nem utolsósorban a szervezett információközlés, irányított tárolás, értelmezés, eleve kiszűrés, a sugalmazott és kínált látásmódok és vélemények népszerűsítése, illetve csendes diktatúrája révén – kevésbé kedvez annak, hogy a szubjektív tárgyilagosság és elfogultság spontánul rögzítődjék is. Holott ezeknek statisztikai összessége döntően járulhatna hozzá a múlt reális képének kialakításához; ha a névtelenek emlékezet-masszáját is tanulmányozhatnánk. Ma azonban lényegesen kevesebb érdemi levelet, naplót, emlékezést stb. írnak a névtelenek s még a nem névtelenek is, mint azelőtt. Ebbe kétségkívül belejátszik a mindenkori politikai légkör félelem- és szorongásszintje – ami máról holnapra nem felejtődik el.

Befejezésül egy „naiv” – bár az aktuális „vállalkozói trendbe” nagyon is beleillő – javaslatot kockáztatnék meg.

A társadalmi akciók módján kísérletet tenni az egyéni–társadalmi–nemzetközi emlékezet folyamatos megcsapolására, a „rögzített emlékezet” ösztönzésére. Egyes tudományok (elsősorban a néprajz, a szociológia) eddig is éltek és élnek az „emlékezet megcsapolásának” módszerével, főképp a megadott kutatási tervek keretében. A gondolat nem új. Újdonsága abban volna, hogy nyilvánosan hívnánk fel a névteleneket: lehetőleg személyes élmény alapján írják le bármilyen formában és írói készséggel azt, ami egyéni-családi életükben valamilyen jelentős, vagy általuk jelentősnek érzett történelmi–politikai–társadalmi eseményhez kapcsolódott. Névvel vagy név nélkül.

Pszichológiai megfontolás: a vállalkozás lélektana eleve biztosítva van, miután mindenki szívesen emlékezik, hogy kompenzálja a személyes elmúlás tényét.

Gyakorlati–tudományos megfontolás: a várható hatalmas anyag olyan folyamatosan gazdagodó archívummá lehet, mely némileg helyettesíthetné az egyre soványodó érdemi-írásos magándokumentumokat. S mint ilyen, a történetírásnak is nagy szolgálatot tehet, kiegészítő dokumentumanyagként. (A fentebb említett Annales történetírói iskola éppen a mindennapi tények, részadatok, a „jelentéktelen” mozzanatok kutatásával és felhasználásával tud merőben új távlatokkal közeledni a múlthoz.)

Társadalmi és nemzetpolitikai megfontolás: a személyes és kollektív önismeretet mélyítheti el és teheti gazdagabban tárgyszerűvé, ha a személyes múlt ismeretanyaga – a széles körű önkéntes publikussággal – kollektív ismeretanyaggá is válik.

Ezt az utóbbit biztosítaná, ha a vállalkozás folyamatossá tételét olyan újság létrehozásával oldanák meg, melynek anyagát kizárólag az egykorú események begyűlt leírásaiból, felidézéséből válogatnák ki: emlékezés, napló, levél stb. formájában, kiegészítve egykorú személyes-családi fotókkal, fakszimilékkel stb. A közölt anyagok történelmi ideje szükségképpen változatos lenne – egységüket mégis az adná, hogy az „elmúlt idők” virtuális jelenidejébe sorjázódna be minden írás.

Az újság mind formájában és rovataiban, mind tördelésében megőrizné a mindenkori újságok jellegét – a beérkező anyag tematikáinak megfelelően. Annyi különbséggel, hogy bizonyos modern-archaizálást valósítana meg tipográfiában, tördelésben, a használt rotációs papír színében – a kelendőségi–lélektani szempontokat figyelembe véve. Javasolt név: Régi Újság. Szerkesztése lényegében a beérkezett anyag feldolgozása; a szükségnek megfelelő rövidítés, arányosítás, stiláris javítás stb. A fő szempont azonban, hogy eredeti ízeikkel, ügyetlenségeikkel közlődjenek az írások. Az újság honoráriumot nem fizet. (A közreműködők bizonyos ideig ingyen kapják.) Olyan újság lenne, amely kéziratot nem küld vissza, csak megőriz. A beérkezett anyag ugyanis – feldolgozás és felhasználás után – archívumba kerül. Megindítását olyan „kedvcsináló” tájékoztatásnak kell megelőznie, melyről az ország minden rétege értesül, s amely világossá teszi a célt. Megjelentetése havi vagy kétheti, szükség és lehetőség szerint.

A névtelen-kollektív emlékezet ilyen formában megoldott folyamatos és egyben szórakoztató aktualizálása egészen más olvasói–lélektani funkciót töltene be, mint ugyanannak a múltnak (tudós vagy bármilyen) könyvben ismertetése. Az újság, az újságszerűség varázsa a múltat is „mindennapossá” tenné. Újszerű iskola lenne ahhoz, hogy jobban tanuljuk meg a múltat jelenként is olvasni, hogy a jelent „javított” jövőként is olvashassuk.

Egyetemes magyar felelősségtudat

Öreg téma, amit az akadémiai napok vezetősége vitára bocsátott: magyar felelősségtudat otthon és a világban. Öreg téma, mely valószínűleg fiatal is marad. A körülmények változhatnak, a feladatok nem. Ha az utóbbiaknak nem felelünk meg, az újra olyan körülményeket szül, melyek ugyanazokkal a feladatokkal szembesítenek. A sirám matuzsálemi, az önreformálódás embrió. Ha szólunk róla, nemzeti papagájnak érezhetjük magunkat. Monológ a zárka-kalitkában, döcögő párbeszéd a világgal, megtépázott honi visszhanggal. Fáradtság ül rajtunk? Ne áltassuk magunkat; fölparázslásaink ellenére is ez bujkál bennünk. Torpanásaink, hibás helyzetfelismeréseink és belenyugvásaink pontos pszichogrammal figyelmeztetnek a látszatok törékenységére. Mégsem a nemzeti mélabú hangján szeretnék töprengeni. Tudunk illúziókba menekülni vagy csupán biccenteni a fejünkkel József Attila pátoszával – mégis követelőbb Madách és Vörösmarty végszavaihoz kutatni fel a mozgósítható erőforrásokat. Ez viszont nagyobb tárgyilagosságra kell kényszerítse a magunkról és lehetőségeinkről ápolgatott képet.

Mindenekelőtt azt gondolom, hogy az „egyetemes magyar felelősségtudat” meghatározás még „házi” használatra is csak azzal a kiegészítéssel pontos, hogy semmilyen vonatkozásban nem különíthető el az egyetemes emberi felelősség szempontjaitól. A nemzetféltés provinciális furorja pedig rossz tanácsadó. Mérhetetlen veszedelmet látok abban, ha egyetemes és oszthatatlan fogalmakat vallásos hevülettel ruházunk fel kisajátított értékkokárdákkal. Az ilyen érzelmi hangoltság kivédhetetlen teret nyit a félreértésnek, félremagyarázásnak, pontosan olyan kérdések esetében, melyeket magyarként érzünk sorsdöntőnek. Sorskérdéseink vitatásánál például visszatérő dilemma, hogy milyen mértékben töprenghetünk még érdemben magunkról, mint valahai kivételes képződményről, aminek az egészséges patriotizmuson túlcsorduló romantizálásra erős hajlamunk volt; és kívánatos volna, hogy csak múlt időben beszélhessünk róla. Mert a helyes válasz az, hogy nincs dilemma. Az így hangszerelt töprengés kiáltóan időszerűtlen. Olyan önértékelési, primátussági „bizonyosságokból” indul ki, ami ma különösképpen ellenérzést vált ki. A világ lépcsőjén mindenki lépett egyet – az önfelismerés felé. Világosabb lett – ha nem is realizálódhat mindenki számára –, hogy ő is ugyanúgy kivételes, mint én. Ehhez társul a közös fenyegetettség, ami nem ismer sem képzelt, sem valós hierarchiát. Civilizációnk és technikánk baljós árnyékában – mégha fogszorítva is – a világ ökuméniában kénytelen megfogalmazni magát, függetlenül az erkölcsi felismerésektől. Hogy meddig és milyen sikerrel, más kérdés. Sartre filozófiai aforizmája, hogy a „másik” az ellenség – és ezt értsük itt úgy, mint az ökuménia ellenpólusát – számunkra most kezd használhatatlan és fenyegető részeleme lenni annak az igazságnak, amitől a Históriát és emberéletet nincs módunk elválasztani. Félelmet keltően ellentmondásos farkasigazság ez; a legjobb esetben is Jóbként érthetjük meg – egyébként csak domesztikálhatjuk. Ez azonban a felelősségtudat minőségén és egyetemességén múlik. Ha ez nem hibázik, olyan fogalmak tisztulhatnak meg az elfogult értelmezéstől, mint a belátás, megértés, kompromisszum, az áldozat és áldozatosság, a másik megbecsülése, s a gyümölcsöző lemondás – vagy, ami lassan alig kimondható, mert mosolyt kelt: az ember- és társszeretet. És ez nemcsak az egyes emberek viszonylatában van így, hanem a népek, nemzetek kapcsolatában, a politikában is.

A kérdés ilyen megközelítése naiv moralizálásnak, politikai széplelkűségnek tűnhet. Mégsem az. És épp az említett baljós lehetőségeink jóvoltából nem. Ugyanis mindezek ellenére sem kell naivnak, politikai baleknak lennünk. Másról van szó: létezési stratégiánk hatékonyabbá tételéről. Arról, hogy kisnép voltunkat figyelembe véve, miképp maradhatunk meg a Históriában sajátságainkat és értékeinket megőrizve. Ami persze ismét nem csak magyar gond, bár – európai viszonylatban legalábbis – mai helyzetünk joggal mondható rendhagyónak. Továbbá azt a felismerést sem kell elaltatnunk magunkban, hogy a História versenykihívás – némiképp analóg módon, ahogy Toynbee fogalmazza meg a Históriát és megmaradást –, amire a Természet és a Geográfia kényszerít rá. Csakhogy láttuk: éppen a verseny egyetemes túlélést biztosító feltételei változtak meg gyökeresen. S főképp olyan kisnép számára, mely elégséges önerővel nem rendelkezik. Mi a nemzeti–politikai sorshelyzetünk tárgyalásán gyakorlatilag – és nem kevés ideje már – az alperes helyzetében vagyunk; s csupán szeretnénk elérni, hogy ne abban legyünk. Ám ennek az elfogadtatása sem megy új létezési stratégia nélkül; melynek sarkalatos eleme, hogy a nosztalgiák reálértékét ne becsüljük túl és kevesebb mazochista vigaszt találjunk a külső kényszerek ismételgetésében – minek eredménye többnyire az, hogy vívóállásban alszunk el. Álmokra természetesen szükség van, folyamatos infúziójuk nélkül kevésbé kutatnánk fel valódi lehetőségeink tartalékait. Álmainkat azonban a helyzeti adottságokból kell megszőnünk. Nem a „mi lenne, ha” tervezgetésében kell fáradhatatlannak lennünk, hanem a „mi lesz, ha” szívós kipróbálásában. Cselekvésben, nem szóban. Az egyre nemesebben megfogalmazott sirám – sajnos – egyre könnyebben csap be a cselekvés csalóka közérzetével.

Mi legyen hát cselekvéseink és munkálkodásunk irányvonala? Milyen célvilág? Hogyan lábaljunk ki a „történelmi megvertség” közérzetéből? Vajon nincs-e a történelmi megvertségnek olyan ablaka, amelyen éppenhogy messzebb látni?

Olyan létezési feladat, „állapotbeli kötelesség” felismerésére gondolok, mely függetleníthető a mennyiségi, tehát épp az ellenünk kijátszható erőtényezőktől. Egy hozzánk hasonló kisnép – ha akarja és tudja vállalni – egyértelműen minőségre predestinált. Ezt a Németh László-i gondolatot ébren kell tartanunk. Vagy pontosabb filológiával: ezt a Széchenyitől kapott gondolatot. Egy századunkbeli kisnépnek a lelki, ösztöni, politikai imperializmus már nem lehet energialekötő gondja; és épp ezért lehet rangos esélye, hogy szerepet találjon a mellőzött vagy éppenséggel új értékek, módszerek és egyetemes érdekű tevékenységek kimunkálásában. (És ha ezt itt, Svájcban hangsúlyozzuk, az még világosabbá teszi, mire gondolunk.)

Persze, egy ilyen program szakszerű és részletes kidolgozásához az igazi reformkorok szellemi műhelymunkájára van szükség, a legkülönbözőbb szakterületeken. Ennek ellenére azt gondolom, hogy az „állapotbeli kötelesség” programjának nincs olyan mozzanata, melyben az egyén, a család és más kisközösségi csoportok ne találhatnának cselekvési játékteret – mindennemű hivatalos támogatástól és engedélyezéstől függetlenül is. Ilyen értelemben a konferenciáink és tanulmányi napjaink is akkor végeznek jó munkát, ha a szükséges diagnózisok felállítása mellett – a monolitikus párt-hatalom cselekvő kritikájaként – járható utakat kutatnak fel, javaslatokat és ajánlatokat tesznek. Végre is a szándékon, a képzeleten múlik, hogy a különböző szellemi–gazdasági, tudományos területen mi tehető a felelősségteljes partizánság kezdeményezése révén. Öreg tapasztalat, hogy a hatalom mindig képzeletszegényebb, mint az irányítottak összessége; jóllehet az átfogó tényismeret – különösképpen nálunk – kizárólagos jogkörrel a kezében van. Bergson posztumusz filozófiai naplójában arról ír, hogy „az igazság szükségképpen az ellenzék oldalán van”. Ami egyúttal a hatalom alkati korlátaira is utal. Ahol nincs törvényes ellenzék, ott még fokozottabban szükség van rá, hogy a „másképp gondolkodás” etoszát komolyan vegyék, kiemeljék a puszta vádiratszerkesztés meddő topogásából – vagyis programközpontúvá formálják. Fantázia-infúzióra kell berendezkednünk. A nemzeti csőd záróakkordja nyilván az, ha a beteg és tehetetlen hatalom már maga is igényelné az infúziót, de már csak jártassághiánytól zavarodott műkedvelők, haszonlovagok és percemberkék, illetve, a közösségi érdek iránt közönyössé vált felcserek és ápolók állnak körülötte.

Ha mindezt végiggondoljuk, kevésbé retorikusan tehető fel a kérdés: vajon hogyan jutottunk idáig? – másrészt: ha csakugyan van sajátos magyarul értelmezhető egyetemes felelősségtudat, ez miképpen bilincseli össze az anyaország és a világban szétszórtan vagy a közvetlen határainkon túl élő magyarságot?

A „hogyan jutottunk idáig?” kérdés lehet a kétségbeesésé, de lehet a higgadt számvetésé is. Ha előbb egy új típusú célvilágról beszéltünk, most itt tehetjük hozzá, hogy a magyarság – mint nép, mint nemzet – az eszmeként is megfogalmazható szerep, feladat és célvilág hiányától szenved. Legalábbis a tünetek mélyebb elemzése erre utal. Mindenesetre sok példa van rá, hogy a fellengzősen homlokra sütött szerep bélyege nélkül is lehet harmonikusan, sőt, igen-igen hasznosan élni – egyénnek, népnek egyaránt. A szerep közérzetének kérdése – csupán sommázva itt a kérdést – nálunk azért válhatott traumatikussá, mert egyrészt eltúlzott, másrészt az önmagában is szkizofrén felépítésű Monarchia keretében, százados huzavonáktól görcsössé vált elképzeléseket kellett végleg eltemetnünk. És Trianon általánosabb politikai bölcsességet is nélkülöző kíméletlenségét máig sem hevertük ki. Ady „Üdvözlete” a győzteseknek jóserejű maradt; lelki gubancunk lappangó vízjele. Hiszen az amputáltak lélektana közismert; az elveszített testséma élménye a pszichét sem hagyja érintetlenül. Nincs ez másképp a nemzet pszichéjével sem, az is ismeri a fantom-fájdalmat. Emléke tovább él, ilyen vagy olyan áttételben, ezt öncsalás volna tagadni. S bár vigasznak meddő, számos nációval osztozunk benne. Amiben viszont első helyen állunk Európában, az a történelmileg kialakult és közvetlenül összefüggő biológiai nemzettestünk olyan mértékű szétroncsolása, ami nemcsak előre jelezhette a politikai–gazdasági feszültségeket, hanem a harmonikus szomszédság lélektanát is eleve traumatizálta. S főképp oly módon, hogy a térség egyensúlyfeltételei miatt a pusztán emberjogi megnyugvás biztosítékai is hiányoznak, illetve, ami kevés mégis volna, az is bármikor még törékenyebbé vagy semmissé válhat. Példa rá a romániai magyarság helyzetének tartós rosszabbodása, melyet azonban hiba és igazságtalan értékelés volna az összlakosság közös életkörülményeitől, szabadságjogaitól minden vonatkozásban elkülönítve mérlegelni. Lélektanilag mindezt még kritikusabbá teszi a történelmi jelenlétünk, pozitív teljesítményeink és tényeink tudománytalan román kétségbevonása és torzítása, bel- és külpolitikai stratégiává emelése. Vagy éppenséggel a mi pozitív eredményeink kisajátítását célzó heves erőfeszítések. A szlovákiai magyarság léthelyzete szintén tükrözi ezeket a problémákat, noha kétségkívül más hagyományok és politikai gyakorlat légkörében. S mintha ott a saját történelmi múlttal és sorssal szembeni elégedetlenség tőlünk függetlenül is motiválná a magyarsággal való sorsszerű együttélés konfliktusait – még az elnyert autonómia hatalmi lehetőségeinek birtokában is.

Ha mindezt a problémát összegezzük, a mai magyar közérzet egyik legpróbáratevőbb érzelmi válságát fogalmazzuk meg. Kérdés azonban, hogy ésszerű-e véglegesen átadni magunkat a helyzet tragikus szemléletére alapozott közérzetünknek – ami a létezési stratégiát illetően szintén nem a legjobb tanácsadó. Abban is lebéníthat bennünket, amiben még van cselekvési szabadságunk. És azokra éppúgy vonatkozik ez, akik a helyzetet közvetlenül szenvedik, mint ránk. Talán népszerűtlen tárgyilagosságként cseng, ha azt mondom, hogy még a mai helyzet sem indokolja, hogy a magyar kisebbségek biológiai, nyelvi fennmaradása, kulturális alapbázisa mindenestől elsorvadjon. Ugyanis, ha semmi más lehetőség nem maradna is – az egyén, a család, a kisközösségek érték- és tudatmegőrző szívóssága képes átsegíteni a történelmi szakadékon. Számtalan heroikus példa bizonyítja. Például, a magunké, annyiszor. Ady az Idő rostájáról beszél. A rosta embertelen, ez az ő mestersége. A mi sziszifuszi pályabérünk a szívósság. Egyebekben úgy szól a mese, ahogy Ady írja. Trianoni amputálásunk olyan faktum, amiért a nagyhatalmi politika jótáll; s amire az élet, a História szükségképpen új faktumokat épített rá. És teszi is minden nap. Más kérdés, hogy e faktumok hogyan egyeztethetők össze a nálunk regnáló „testvéri barátság” annyiszor hangoztatott frázisával. Ha úgy véljük, hogy nemzetpolitikánknak van és lesz történelmi gyónnivalója – nem tévedünk. S bár a kérdés szövetségi és központi-hatalmi összefüggéseit, érdekegyeztető bonyolultságát hiba volna alábecsülni, mégis elvárható, hogy a nemzetpolitika még a legnehezebb körülmények között is képes legyen e méltóság megkövetelte minimumra: a nyilvános álláspontrögzítésre és tisztázásra, az elvégzett diplomáciai munkával kapcsolatos tájékoztatásra. Ami – ha érdemi tárgyalásra éppen nincs is mód – legalább közérzeti és érzelmi támaszt nyújt az állampolgárnak, itt és ott. A politika ilyen esetekben emelkedhet a tekintélyt biztosító művészet szintjére. A mulasztottakat viszont köztudottan nehéz dolog már helyesbíteni – bár legfrissebben történt ilyen kísérlet. Mindenesetre, ha a hiányolt minimum elmaradását is a „testvéri barátság” politikai számlájára kell írnunk – akkor még indokoltabbnak kell éreznünk az egyéni, családi, kisközösségi csoportok helyesbítő és önmegtartó erőfeszítését – a határon innen és túl, Helsinki általunk is megerősített szellemében. A magyar–román viszony 1988-as alakulása olyan új helyzet, mely nemcsak a „testvéri barátság” üres és demagóg formuláját leplezi le a nemzetpolitika számára, de feltehetően határkő is lesz az ún. társországok bel- és külpolitikai autonómiájának nem rövid távú, de annál elkerülhetetlenebb megalapozásában. Mi nemcsak kényszerülünk rá, de feladatunk is, hogy a korszerű rendezések és megoldások igénylői legyünk. Egyértelműen szakítanunk kell a határok mitizálásával; ami a világelrendeződésnek amúgy is szükségszerű fejlődési iránya. Következetesen vállalnunk kell az egyetemes emberi jogok minden mást bekebelező fontosságát. Emberi jogok nélkül az igazságosnak vélt határ is börtönfal. Az identitászavarunk felszámolódása döntően azon múlik, hogy képesek leszünk-e a fentiek szellemében „művégtagokat” kifejleszteni. Ez annyit tesz, hogy képesek leszünk-e aspirációinkat a szellemibe és minőségibe átemelni.

Mindezt azzal egészíteném ki, hogy szerepünk magunkra méretezett játékterét egy új Közép-Európa-gondolatban kell megtalálnunk; mely az autonóm szellemiség és politikai érzület szempontjából ma különösen megérett az egymásrautaltságra. És ez szorosan összefügg a mitizált határok érzelmi és politikai kérdésével. A térség új típusú egységgondolatának kell legyünk a szívós előkészítői és népszerűsítői – nemcsak szellemileg és politikailag, hanem érzelmileg is. Még akkor is, ha ez belátható ideig aligha jelenthet mást, mint érzelmi és szellemi konföderációt. Erősen hiszem, hogy csak ezen az úton randevúzhatunk a távolabbi jövővel, magyarként. Ám ehhez is átnevelődés kell. És főképp nem sértődhetünk meg, ha kinyújtott kezünk után nem kapnak azonnal; helyette sérelmeink összetevőit kell megtanulnunk történelmi távlatban mérlegelni. Mindenfajta gyász csak a tapasztaltságunkat edzheti; a halál fölé az élet garanciáinak fenntartása kerekedik, nem a panasz és siratás. Tehát nincs szó semmilyen nemzetléttel járó kötelesség feladásáról, emberi jogokról való lemondásról, csupán a létezési stratégia reformjáról. Abba pedig sorsdöntően beletartozik, hogy ha bennünket érnek jogfosztások, diszkriminációk, az már eleve is többet jelentsen számunkra magyar sérelemnél. A bárhol megsértett emberi jogok kapcsán eleve hangsúlyos részünk kell legyen a tiltakozó kiállásban, akcióban, szellemi hozzájárulásban; sőt, amennyire lehetséges, kezdeményezők és közvetítők legyünk. Egy ilyen nemzetpolitika és állampolgári magatartás a magyar sérelmek orvoslásához is kedvezőbb nemzetközi hajlandóságot ébreszt. Mindenesetre ígéretesebb politika ez számunkra, mint az elfogultan irányított kampány-együttérzések hajrái – a „szelektív jogérzékenység” erkölcsi és politikai komédiája. Pusztán a portánk közeléből említve példát: elsősorban nekünk nem lehet mentségünk rá, ha pl. a bulgáriai törökök, a törökországi kurdok, a besszarábiai románok sorskérdéseit nem ugyanazzal az aktív szolidaritással mérlegeljük, mint a Duna-térségben határainkon túl élő magyarságét. Ha a kölcsönösség hiányával próbáljuk indokolni a közönyünket, mit sem értettünk meg az új létezési stratégia lényegéből.

Végül: miben realizálódhat a sajátosnak érzett felelősségtudat, amivel tartozunk egymásnak, bárhol éljünk is?

Először talán pár szót az alapkérdésről. A szétszórtság bizonyos mértéke minden nép számára természetes, és ami fontosabb: hasznos. Pontosabban, azzá tehető. A Hydra nem csupán rendhagyás, hanem mitológiai példázat is: a kivételes életösztön találmánya. Magyarán, annak az aktív felismerésnek a példája is lehetne, hogy a dacos romantizálások helyett igenis érdekünkben áll tudomásul venni: Extra Hungariam est vita. Gazdagabb vagyok, ha több „kihelyezett” fejjel, lábbal, tapogatóval rendelkezem. Következésképp nem gátolhatjuk, nem büntethetjük, ha szerveink ilyen dinamizmussal is megpróbálnak növekedni. Az egészséges életösztönnel és élelmességgel rendelkező népek soha nem feledkeztek meg az érvényesülésnek, a tágasabb jelenlétnek és önelfogadtatásnak erről a messzebbre tekintő életgyakorlatáról. Egy nép históriai jelenlétét és fontosságát nemcsak az szolgálja, amit a szűkebb határain belül teljesít. Nem kell említeni példákat. Más kérdés, hogy a szabad döntés esélyei és lehetőségei ebben a vonatkozásban nem minden nép számára egyformák, legalábbis nem mindig. A disszidensség egyetemes emberi jogokkal össze nem egyeztethető fogalma például – pontosan azzal, hogy az egyébként természetes szóródást (ha szabad így mondanom: kicsordulást) kikényszerített exodussá, bűnné súlyosította – mérhetetlen népi–nemzeti károsodást, veszteséget okozott. Nálunk ugyan lényeges javulás következett be ezen a téren, mégsem haszontalan, ha mementóként szót ejtünk a pusztításáról. A hűség és elidegenedés lassú őrlődésébe száműzött tömegek lelki válsága, érzelmi szkizofréniája – ami az utazás szabad lehetőségétől megfosztott vagy végletesen korlátozott tömegek közérzeti szkizofréniájának más előjelű változata – szükségképpen visszahatott az anyaországiakra is. A hazához és otthonhoz való viszonyt, e viszony pszichés elbizonytalanodásának sokkját az anyaországiakban is elkerülhetetlenül befolyásolta. És ez nem is történhetett másképp, hiszen minden egyes esetben vérségi, baráti és más érzékeny kapcsolatok zúzódtak szét pótolhatatlanul. Hogy ennek mi volt, mi lehetett az össztársadalmi hatása – nyílt vagy rejtett módon, áttételesen –, még mindig felderítésre váró kutatás tárgya lehetne. Bizonyos azonban, hogy a bizalom és biztonság devalvációja következett be egy olyan lelki zugolyban, amelyről ugyanakkor hinni akarjuk, hogy archaikus módon rendíthetetlen és kikezdhetetlen. S valószínűleg ezt is besorolhatjuk identitás- és felelősségtudat-zavaraink kórtörténeti adalékai közé. Másrészt – ha úgy tetszik – ezt a kölcsönös sérülést is olyan kapocsnak tekinthetjük, ami konkrét feladatokat ró ránk, kint és bent.

Röviden ennek a lehetőségeire, szempontjaira szeretnék kitérni befejezésül.

A világ minden pontján vannak – és kell legyenek – minden nézetkülönbségen túlmutató, oszthatatlan magyar érdekek. Ezeket sokféleképpen lehet jól, illetve, rosszul képviselni. Egy biztos: távlatilag végképp semmire nem vezet, ha a politika a döntőbírája a kapcsolatok létének és alakulásának. Madách írja a Naplójában: „Az eszme előre megy, észre sem veszik, mint fogy a föld a lábok alatt s magok elismerik minden öt évben, mi ellen öt év előtt még küzdöttek.” Nem kell magyarázni, hogy amiről itt szó van, azt ilyen taktikák nem tehetik eszközükké, gyökérzete mélyebbre nyúlik. Ha ezt a politika nem ismeri fel, előbb-utóbb olyan helyesbítésre kényszerül, amilyennek a tanúi voltunk és vagyunk. Mégha egyelőre bátortalan is ez a helyesbítés. Bár ez a mi struktúránkban szükségképpeni, mivel nem vagyunk berendezkedve kormányzati rotációra, a hatalom és hatalomletéteményezés önmegújító működésére, ami a döntések és módosítások demokratizmusát biztosítja. Így a disszidensség sem válhatott eleve emberjogi kérdéssé nálunk (sok egyéb mellett); helyette fellebbezhetetlen büntetéssé, feloldása pedig – esetenként – megbocsátássá abszurdizálódott. Csupán rövid ideje jutottunk el oda, hogy hivatalosan bevallott államérdekké lett ennek a gyakorlatnak a felszámolása. A politika számára is világos lett, hogy mind szellemileg, mind gazdaságilag zsákutca, ha a világban szétszórtan élő magyarok sommázó megítélését és kezelését ideológiai teszteléstől tesszük függővé. Aligha kétséges, hogy ebbe a változásba belejátszottak a hazai reformidőszak tovább már nem elodázható felismerései. A dollár égtájhoz kötött, s a mentőöv – akarjuk, nem akarjuk – csupán onnét dobódik, dobódhat, ahová olyan ellenségesen és ideológiai fölénnyel szeretünk pislogni. Másrészt a társadalmi igény és szorítás is radikalizálódott; és már tud és mer megfogalmazódni az a banalitás, hogy egyetlen politikai rendszer sincs abban a helyzetben, hogy az egyéni sorsalakítás szempontjait mindenben garantálni tudja. Így emberjogi alapja sem lehet az akadályoztatásnak. Minden ilyen modern kísérlet az „állampolgári jobbágyság” kísértetét ébresztgeti, újra kétségbevonva a szabad költözködés, letelepedés és munkavállalás jogát. És az „ideológiai tesztelésről” is kiderült, hogy mállékonyabb sikerű a reméltnél s távlatilag még a saját érdekeket és célkitűzéseket sem szolgálja, sőt végképp lejáratja. Fel kellett ismerni az egyszerű igazságot, hogy mindenki ott boldog vagy boldogtalan, ahol tud és akar boldog vagy boldogtalan lenni. Következésképp teljes értékű, alkotó és hasznos közösségi ember sem lehet másképp, csak önkéntes vállalással. Természetesen úgy volna teljes és megnyugtató a nálunk bekövetkezett javulás, ha annak rendeletekkel nem módosítható és visszavonható alkotmányjogi biztosítéka is volna. Itt még nem tartunk, bár a változás így is kivétel a térségünkben.

A jövőt illetően számolnunk kell vele, hogy a magyarság – mint minden más náció – a század új lehetőségével, az eddiginél sokkal „mobilabb” és változatosabb élettér igényével szintén élni szeretne. És törvényesíteni fogja ezt a jogát. Egy ilyen demokratikusan megszilárdult és törvényesített helyzetben viszont az összetartozás feladatai is változni, árnyalódni fognak. Mindenesetre kisnép státusunknál fogva mindig is jobban rá leszünk szorulva, hogy a világban való jelenlétünk – amennyire lehet – az anyaországba is visszaáramló erő és értékforrás maradjon. Ebből a szempontból jelentős változás, hogy az utolsó hatvan év kirajzása – egyre növekvő mértékben – fokozódó súllyal minőségi, értelmiségi volt. Nem azt akarom vitatni, hogy ez alig felmérhető veszteség is, amiben a politika felelőssége szinte „leltárszerűen” kimutatható. Csakhogy ezen már nem tudunk változtatni. A történészek feladata marad, hogy levonják a históriai kritika tanulságát és helyükre igazítsák a tényeket, amelyek nem jó helyen állnak a nemzeti vitrinben. Számunkra most változott helyzet van, sőt megjavult helyzet s az ésszerű az volna, hogy társadalmi radikalizmussal és a lehetséges magáncsatornákon keresztül ezt fejlesszük tovább. Az alaptény természetesen változatlanul az marad, hogy akik elhagyják az országot – és főképp végleg –, otthont és boldogulást keresnek másutt, nem szálláshelyet. Tudjuk, hogy ez sehol, senkinek nem könnyű. Az élet azonban többnyire megteszi a magáét és az egészség is azt követeli, hogy akik így döntöttek, az új nemzetkeretet, miliőt ne csak egyszerűen vállalják, elviseljék, hanem jogos önérzettel a magukénak is tudják. S többnyire meg is teremtődik az új önérzetnek valamilyen nem egységes, mindenesetre egyéni változata. Ha ezt nem vesszük figyelembe a kapcsolatok kiépítésénél, rossz pszichológiával közeledünk azokhoz, akik új hazát találtak. Van azonban itt egy figyelemre méltó mozzanat is. A határon túl élők jelentős részénél – már amennyire statisztikailag meg tudom ítélni – egyáltalán nincs szó magyarságtudatuk ilyen vagy olyan formájának feladásáról. Sőt, bennünket is megszégyenítő módon tárgyilagos, aktív és felelősségteljes ez a tudat. És még olyanoknál is tapasztaljuk ezt, akiknél már tényleg csak az eredettudathoz kapcsolódó rokonszenv érzés lehet a motor. És ez a motor még mindig működik. Ez iránt pedig különösképpen nem lehetünk közömbösek. Élő szövet ez, ami változatlanul a miénk is, csak kérdés, hogy mit kezdjünk vele. Azt hiszem, kizárólag az olyan kapcsolat lehet gyakorlatilag gyümölcsöző kint és bent, mely azzal a szellemi tapasztalattal és társadalmi hatékonysággal együtt fogadja el és becsüli meg őket, amit a világban képviselnek. Az életnek nincs olyan területe (valószínűleg a politikának sincs), ahol az ilyen kapcsolat ne lenne mással nem pótolhatóan hasznos, kölcsönösen.

Búcsúzóul egy fontos és egyszerű szót szeretnék kimondani: emlékezet.

Amerikából való elutazásom napján ott voltam Kovács Imre temetésén. Ő igazán elszánt harcosa volt a „magyar” ügynek. Ott állt a gyászoló család, odamentem részvétet nyilvánítani. A lánya már nem tudott magyarul. Ellenpéldát ott találtam, ahol nem vártam. Valamilyen szaküzletben a Canal Street környékén, New Yorkban. Három ortodox zsidó fiatalember volt a tulajdonos, az egyik zavartan, de hibátlanul beszélt velem magyarul, pedig már nem is Magyarországon született; az édesanyja volt amerikai. Nos, ahogy az egyik nem döntő ok a pesszimizmusra, a másik sem az optimizmusra. Mert hát milyen optimizmusra, milyen pesszimizmusra gondoljunk? Szüntelenül van és lesz is „lemorzsolódás”. Így életszerű. De ugyanakkor van visszatérés is – közvetlenül vagy más szinten. Előadásaim hallgatói között számos helyen voltak második-harmadik generációs fiatalemberek, lányok, akik egy szót sem értettek abból, ami elhangzott, mégis szívós makacssággal jelen akartak lenni. Elbóbiskoltak, fölébredtek, de képesek voltak hajnalig együtt ülni velünk. Az ő emlékezetük a holnapi reális remény. És elsősorban azoknál, akik a választott ország, a választott új haza társadalmába, hierarchiájába rangosan beépültek. Emlékezetük nemcsak a mi számunkra lehet adott esetben nélkülözhetetlen pillére a világban való jelenlétünknek; hanem saját maguk számára is megőrizhet olyan érzelmi tartalékot, ami nélkül a vállalt új életük is szegényebb volna. Egy olyan világban, mely annyira a jelenre és a jövőre szegezi a tekintetét, gyors és könnyű úgy dönteni, másrészt hinni akarni, hogy a fának a lombkorona is elég és helyettesítheti a gyökeret. Mint tudjuk, ez a tévedés ma válságban van. Sőt, divatszerűen fel is értékelődtek az eredet kapaszkodói. Természetesen itt nem erről a divatosságról beszéltünk. A mi dolgunk, hogy a nem otthon élő magyarokban ne idegenedjék el a származás emlékezete; s hogy maradjon meg bennük az az érzelem, ami másoknál érdekeltebbé, érintettebbé tudja tenni őket, hogy fontosnak tartsák, mi történik annak az országnak társadalmi, kulturális és politikai életében, ahonnét eljöttek, illetve, ahonnét eljött az ősük.

Egyebekben – ezzel együtt és e nélkül – úgy szól a mese, ahogy Ady írja.

Előadásként elhangzott az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjain; 1987.

Esélyek és kockázatok az ezredév küszöbén

Nem tanulmány, amire vállalkozom, inkább csak egyszerű asztali beszélgetés, invitálás az együttgondolkodásra.

Kamasz tizenöt esztendő választja el Európát a második ezredfordulótól. Mindannyian érezzük, hogy ez az esemény nemcsak a tekintélyes kerek számok szuggesztivitásával teljes, hanem számon kérően szimbolikus is. Szimbolikus előeste közérzetét lophatja belénk – előestéét, amikor a számvetés sürgető. Musil így ír egy helyen: „Van az életnek egy olyan szakasza, amikor feltűnően lelassul, mintha vonakodna továbbmenni vagy mintha változtatni akarná az irányát. Meglehet, hogy ebben az időszakban könnyebben éri szerencsétlenség az embert.” Bennünket, a nyolcvanas évek kortársait, nem kell látványosabban meggyőzni arról, hogy a Históriának is van ilyen „szakasza” – még ha látványos száguldásnak álcázza is magát. A mi lidérces száguldásunk az egész glóbust lebénító egy helyben topogás. Emberi létezésünk és történésünk egy eddig soha nem tapasztalt intenzitású eldöntetlenségben időzik. Olyan helyzet ez, melyet a gyanakvás, a félelem, az előítélet, a magunk biztosításának minden képzeletet felülmúló rövidlátása az eddig ismert aktív és potenciális barbarizmusokkal úgy rokonít, hogy még túl is szárnyalja őket. Pontosabban: soha békejobbosabb és konszolidáltabb reszketéssel nem várakoztunk még a katasztrófa előszobájában. Az ok egyszerű: a legkulturáltabb és legcivilizáltabb eszközök is rendelkezésünkre állnak, hogy ez a reszketés csábos ígéretekkel és megfontolandó zsarolásokkal elkábított legyen. Avagy – a históriai mészárosok frappáns és gyors, sőt még némi hidegvérű eleganciát sem nélkülöző katonai akcióival vagy a polgáribb módon fojtogató junta-drillel teremtünk olyan feltételeket, melyek mellett a rendnek és megbékélésnek akkor is létre kell jönnie, ha ez a legordítóbban formai, viszont bizonyos külső szemszögekből nézve célszerűen „tetszetős”. Magyarán, minden eszköz, adottság és körülmény megvan hozzá, hogy a lebilincselően magas etikával kodifikált emberi és nemzeti jogok barbárul szkizofrén gyakorlatba torkolljanak. Vagy másképpen árnyalva: aligha volt még példa rá, hogy a maihoz hasonló szenvedéllyel, harsány és mindennapos publikussággal ígértük volna a Föld valamennyi népének a szabadság, függetlenség és jólét ajándékát; csupán azzal a csendőri követelménnyel megtoldva, hogy bizonyos nagyhatalmi, létezési imperializmusok egyetemes érdekűnek és ezen belül még szalonképesnek is fogadtassanak el. A helyzetkép és a mi legbenső képletünk szkizofréniája csak így teljes. Mindenesetre olyan nagyszabásúan lettünk kétértelműek, szándékainkat tekintve kiszámíthatatlanok, csodás eszközeink révén már-már mindenhatók – legalábbis ezen a halál törvénye alá vetett halhatatlan kis szemétdombon –, hogy mindez még megilletődöttebbé teheti szorongásunkat a kétezredik év küszöbén. Persze nyilvánvaló, hogy a jogos stratégiának nyilvánított törvénytelenségek, erőszaktételek és rögeszmék pusztításai, a legkülönbözőbb manipulációk felhasználása, hogy a törvényesség és a közkívánat látszata biztosíttassék: mindez a történelem és politika visszatérő nyomorúsága.

Ma mégis bonyolultabb ez a kérdés, mint valaha. A tét már nem a hajdani. Csonka zsenialitásunk csapdájába estünk. A hatalmi előnyszerzés pusztításait eddig is az embertelenségig fokozhattuk, mégsem a jóvátehetetlenségig: a romokon új típusú virágzás indulhatott meg, sőt, minőségi szintemelkedés. Ha eddig csak tépázhattuk egymást és a földgolyónkat, ma visszafordíthatatlanul a természet önszabályozó rendjébe is beavatkozhatunk, nem felmérhető folyamatokat idézve elő. Ez drámaian állítja szembe az emberi képesség lehetőségeit a beavatkozás illetékességének dilemmájával. S minthogy alig hihető, hogy bepillantásunk a természet rendjébe elérheti azt a fokot, ami a beavatkozás átfogó következményeit szavatolná, kényszerűleg azon múlunk, fel tudjuk-e ismerni az önszabályozás elkerülhetetlenségét. Nem képességeink önkorlátozását követeli az új helyzet, hanem a felhasználás etoszát. S éppen ez teszi semmissé a régi stratégiákat, taktikákat, kalkulációkat – mindenekelőtt a klasszikus politikát. Machiavelli igazában most lett végképp korszerűtlen: már távlati realizmusa és indokoltsága sincs többé. Már csak az lehet megoldás, ha a politika olyasmire szánja el magát, amit eddig „idealista” elképzelésnek szoktak minősíteni. A humánum, a szolidaritás, az erkölcsi zsinórmérték, a szellem és a szószék igaza többé nemcsak fölöttünk lebegő eszmény és mérce (amit vasárnapi ebéd közben szóba hozunk), hanem a legrealistább követelmény. Most már csak a veszély nagyságához méretezhetjük a biztonsági szelepet és a garanciák megbízhatóságát. S ez mélyreható minőségi változást igényel felelősségérzésünktől. E nélkül vészjósló öncsalás ún. reálpolitikát csinálni. Akik ezt teszik, csupán holdkórosként késleltetik a katasztrófát. Gyermekeinkre testálják. Persze tudnunk kell, hogy a hatalmi eszközök optimális megváltozása sem hozhat aranykort; továbbra is emberi történésről lesz szó, nem angyaliról. A legtöbb, amit hamis ábrándok nélkül tehetünk, hogy magunkhoz méltóbbá finomítjuk a szenvedés új eshetőségeit. Helyzetet teremthetünk, hogy kívánatosabb esély legyen a pozitív lemondás és a hátsó gondolat nélküli kompromisszum, mint a mindenhatóság megsemmisítő vagy pirrhusi kockázata. És ez kétségkívül kopernicusi fordulat lenne. De vajon az Univerzum-élményünk nem ilyen kopernicusi fordulatot élt meg? Ha olyannyira ünnepeljük a természettudományunk forradalmát, a lehetőségek ismeretében milyen reális indokkal akarjuk hinni, hogy erkölcsi forradalom nélkül képesek leszünk együtt élni és életben maradni vele? Legfrissebben Csernobil figyelmeztette (egyelőre békésen) a világpolitika „realistáit”, hogy a legkevésbé sem indokolt eddigi tevékenységük stratégiájában valamilyen speciális többlettudást feltételezni. Zárójelentésünk inkább az lehet, hogy már-már patológiás rövidlátással még mindig „klasszikus kártyapartiban” gondolkodnak, melyben csakugyan sikeres kalkuláció lehet „jobb lapleosztásra” várni. Hiszen csábítóak a történelmi példák és mesterjátszmák. Csakhogy – távlatosan – nincs többé kivételezetten jó lapleosztás. Itt tartunk ma. Várjuk, hogy ki lesz az, aki elfogadható garanciákkal képes megtenni az első lépést a hátsó gondolat nélküli kompromisszum felé.

De másról is szó van. A nagyhatalmi politika ezúttal a fehér ember kultúrájának és civilizációjának sorsdöntő játszmáját is játssza. A tét az, hogy a fehér faj a maga páratlan tárgyi–racionális teljesítményeivel milyen szerepkörben maradhat meg a História további alakulása során – ha engedélyeztetik ilyen. A fehér faj gondoskodott róla, hogy speciális tudása és eszközei ne maradjanak monopólium. Más kérdés, hogy azt mindvégig anyagi–hatalmi önérdek és haszonelv diktálta, nem erkölcsi kategóriák. Vagy ha volt ilyen, csupán kapcsolt áruként sminkelte és szolgálta az anyagi–hatalmi célkitűzéseket. És ez nem kis részben a kereszténység gyónnivalói közül sem hiányozhat. Tény viszont, hogy a monopolizálás XX. századi felszámolódása felülkerekedésre is alkalmas versenytársakat indított el a fejlődés útján – ami persze elkerülhetetlen küldetés-teljesítés is volt. Csupán a „technikai küldetés” távlati verseny-kihívásait másképp képzelte és tervezte a fehér és keresztény homo technicus. Politikája és szemlélete ugyanis mindmáig „történelmi evidenciaként” dédelgeti a „jogos elsőbbség” mitizált képzetét. Ha nem nyíltan, akkor sub rosa. Az új faji és emberi egyetemesség programjához változatlanul primátussági hátsó gondolattal kapcsolja hozzá a béke és rendcsinálás machiavellisztikus ürügyeit. Ám ha ilyen oktatást adunk a „technikai küldetés” etoszából, és sikeresnek tűnő politikai gyakorlatából – számításba kell vennünk a mi hasonló oktatásunkat is; mihelyt beérik. Ez pedig még súlyosabbá teszi a mai nagyhatalmak felelősségét. Dönthetnek, hogy dinamikus létünk sodrásával épülünk-e be tisztes alkatrészként az erőviszonyok új egyetemességébe – vagy csillogva vegetáló „Alexandriaként” vonulunk történelmi nyugdíjba. A História gazdag példatár.

Ám ha pillanatnyilag még minden nyitott is, mégsem áltathatjuk magunkat, hogy a világpolitikai döntésekben bármelyik fél korszerűbb felelősségérzéssel, etikával és taktikával rendelkezne a másiknál – jóllehet a keleti-nyugati szabadság-kategóriáik látványosan nem összehasonlíthatók. A glóbus egyetemes sorsának biztosítékait illetően mégis ikerazonos a szemléleti csőd. Hamis realisták lennénk, ha ezt a nagyhatalmak közti lidérces testvériséget nem érzékelnénk. Látnunk kell tehát, hogy erkölcsi–szemléleti önreformálódás nélkül sem a nagy, sem a honi politikában nincs lényegi reform, csak késleltetett hibaismétlés. Pontosan úgy, mint az egyéni életben. Ma az ember forradalma a tét; s az ember, ha valóban az, erkölcsi lény. Minden más címkéjű forradalom, így az osztályoké is, az eszközök és módszerek vigasztalan restaurációja is egyben. Vagy épp a további barbarizálódásé. Az öreg Malraux, akiről tudnivaló, hogy nem könyvekből ismerkedett meg a még-még klasszikusnak mondható harcok és háborúk szkizofrén etoszával, egyszer így nyilatkozott: „A XXI. század vagy hívő lesz vagy nem lesz.” Szorongását ki-ki lefordíthatja a maga belső nyelvére. De hogy életpályája végén az erkölcsi forradalmat érezte a legsorsdöntőbb politikai realitásnak, az aligha kétséges. A kétezredik év küszöbén én is ezt érzem a glóbus igazi gondjának, az esélyek és kockázatok valódi súlypontjának.

Ilyen árnyékban kell és lehet csak feltenni a honi kérdést, ami még mindig fölmerül, ha sorsproblémáinkat vitatjuk: vajon meditálhatunk-e még érdemben magunkról mint valami önértékű képződményről, elszigetelt szigetről; meditálhatunk-e a megmaradásunk feltételeiről, mint valami függetleníthető tétről? Noha a válasz egyértelmű nem, kedvenc exhibicióinknak engedve mégis úgy teszünk sokszor, mintha módunk lenne igent mondani. Sőt, szeretjük úgy fetisizálni saját kivételes, kiválasztottsággal éremrendesített megmaradásunk feladatát, mintha csak mi küszködnénk ilyesmivel. S közben – talán kellene erre is gondolni – éppen az érdemes megmaradás feltételeiről feledkezünk meg praktikus igyekezetünkben; noha ez a vélt praktikum is többnyire illúziókba van belebetonozva.

Ami egyébként az érdemes megmaradás gondolatát illeti, az legközvetlenebbül Kölcseyt juttathatja eszünkbe, akinek az éles fél szemét olyan gondosan szoktuk kerülni. Meg kellene azonban fontolnunk, hogy az ő távlati realizmusa lehet ugyan „álomtalanul” csupasz, de pótolhatatlan előnye mégis az, hogy az alapok tisztázására teszi a hangsúlyt, amire álmot és jövőt építeni lehet. Próbáljunk hát az ő fél szemével tovább vizsgálódni.

Önismereti tesztelésünk hagyományos megállapítása, hogy egyrészt elsöprő késztetéssel kapaszkodunk olyasmibe, ami zsongít, és készséggel hárítjuk el az önkritikus kétely ösztönző ellensúlyát; másrészt egyidejűleg vagy teljességgel indokolatlan váltással éppen az ellenkező végletbe billenünk át. Azaz, páratlan részletező mazochizmussal, kifogyhatatlan szemantikai árnyalatossággal, tény-okadatolással, meggyőzővé forrósított tévedésekkel, vagy ha kell, hatalmas lírával „tupírozzuk” fel akár világirodalmi magasságba is a saját pusztulásunk szerintünk összehasonlíthatatlan tragikumát, méltóságteljes halálunk szépségét, a rajtunk esett sérelmek és igazságtalanságok szívszorító kérődzésbe keretezett, megrendítő litániáját. Ünnepélyes reményvesztettség. Úgy tűnhet, hogy az ilyen jellemzéseknek ma már nincs igazi időszerűsége, s inkább arról van szó, hogy klasszikus nagyjaink szuggesztív próféciáinak a hatása alatt fogalmazunk és értelmezünk még mindig így. Tisztáznunk kell azonban valamit. A magyarság még korántsem szabadult meg sors- és nemzettudatának sok százados torzulásaitól, pszichés védekező mechanizmusainak a tehertételétől. Csupán helyzetet kapott a történelemtől, melyben a váltás, a kollektív nemzeti önterápiára való felkészülés tovább nem halasztható. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele az is, hogy mindazt a tudati és magatartásbeli beidegzést, amelynek az öröksége lappangva változatlanul bennünk munkál, akkor is az eredeti nevén nevezzük és leplezzük le, ha az a változott körülmények között aktuális mimikrivel próbálja álcázni magát. Csak a múlt kályhája mellől indulhatunk új táncba. Azt pedig hazárd dolog volna állítani, hogy nem cipelünk korhadt kölöncöket. Ahogy álmodunk, hiszünk, kétségbeesünk, tervezünk, kompenzálunk, gyűlölünk, helyesbítünk: vajon csakugyan megnyugtatóan jelzi a váltást? Nem hiszem, és még kevésbé tapasztalom.

Említek egy példázatos példát, mely világi–ószövetségi pátosszal egyúttal abszurdizálja is magát; s mint ilyen, nyilván menthetetlenül a múlté. Mégsem tagadhatjuk, hogy a mi pszichés háztartásunkból nőtt ki; s ez legalábbis résenlétre int, a korhadt kölönceinket illetően. Gondoljunk egy Ady-méretű óriásra, történetesen ő magára. Fülep jegyzi fel róla azt a maga nemében páratlanul árulkodó, megejtően groteszk, mosolyogni és sírni való jelenetet, hogy mikor egy átmulatott éjszaka után félig levetkőzve az ágya szélén ült, és a cipőjét, harisnyáját húzta le, lassan józanodó pillantást vetett önmagára, a magát kiszolgálni kénytelen ügyetlen mozdulataira – hirtelenjében tragikus komorsággal sejlett föl benne a jelenet egész magyarságot beboltozó jelképiessége. Aminek mindjárt hangot is adott. Annak ugyanis, hogy ő, fajtájának minden igaz értékét és megvertségét magában egyesítő utolsó példánya, szinte „utolsó mohikánja”: ő kénytelen az elhivatottság magas régióiból ilyen alacsonyra ereszkedni és ilyen banális, méltatlan tennivalóknak kiszolgáltatni magát… Fülep a megértő–elnéző barát korrektségével eleveníti föl a hajdani hajnal emlékét; s talán nem éppen olyan következtetést von le, amilyen – ki tudja – talán őt is megkísértette. Az epizód természetesen csak elenyésző kattanás Ady géniuszának kibányászhatatlan labirintus-szerkezetében, egy hatalmas szív extraszisztoléja, mely inkább szemérmes félrenézésre késztet, mint kritikára. Utóbbira inkább csak a mi második világháborút megélt nemzedékünk viviszekciós kíméletlensége lehet felkészülve, úgy is mondhatnám, beletörve – ha éppen hajlandó nem megfeledkezni erről. Egy idegennel viszont már majdnem lehetetlen volna úgy megértetni ezt a jelenetet, hogy ne kövesse feszélyező csend. Meghökkentené az epizódban rejlő rendhagyó humorosság és narcisztikus gyermekesség, az ön- és közösség-érzékelésnek ez a barbárul kifinomult műszerérzékenysége, amely egyúttal vészjelzően figyelmeztet is, hogy az ilyen érzékenység, a vonatkoztatások ilyen nagyúrian énközpontú individualizálása mennyire alkalmatlan már a valóság felmérésére. Persze ugyanakkor éppen Ady volt az, akiben a radikális felmérések és sejtések a zsenialitás erejével szintén megvoltak. Csakhogy egy zseninek az elenyésző kattanásai sem tudnak elenyészőek maradni. Ami őbenne már-már a legmagasabb rendű patológiát súrolta – az sokakban, a honfibú gyógyíthatatlan elhivatottjaiban kétségkívül fölerősítette azokat az anakronisztikus készségeket, melyek a századok során hol szívós illuzionistává, hol az önsirató, panasz-fogalmazó magatartás szerelmesévé tették az átlag magyart. Ha valamikor, hát éppen most, a kétezredik év küszöbén kell minden eddiginél radikálisabban tudatosítani magunkban (elkerülendő a csábító hibaismétlést), hogy a világtörténelmi, a politikai–ideológiai, a nemzeti prófétaságra törő – vagy ilyen szerepbe belekénytelenedő – Jézusok–Messiások fölött beborult a történelmi ég. Nemesen megtévesztő kalauzokká kellett lenniük a mi jelen időnkben. S számunkra ez azért is fontos felismerés, mert mi, akik megismertük a fasizmust, másrészt éljük azt a ki tudja mennyi időre prolongált játszmát, melynek során annyi agyafúrt és gyáva kerülgetéssel, agyonmitologizált félelemmel, alkatunktól idegen ideológiai fenntartásokkal nehezítjük, hogy belépjünk a demokrácia saját képünkre formált, emberszabású kapuján: nekünk csakugyan bőséges tapasztalattal kell tudnunk, hogy bármilyen messianisztikus demokrácia – legyen a mozgató rögeszméje népi–nemzeti–faji vagy steril filozofikussággal „nemzetközi” ihletésű – a legabszurdabb és legveszélyesebb idea, amit csak elképzelni lehet. Amikor ezt állapítjuk meg, természetesen egy pillanatra sem feledkezünk meg a geográfiai és hatalmi determinánsokról, melyek egy valóban glóbusméretű, egyben ámokfutó menetrend pályájára kényszerítnek bennünket. Ugyanígy az is igazságtalan volna, ha nem értékelnénk kellő tárgyilagossággal a pályaeltérítési kísérleteink és manővereink jelentőségét. Más dolog azonban a független gondolkodás kalkulusai szerint aggódni, mint – úgymond – politizálni. Ami szükségképpen két más funkciójú szerepkört is jelent – bár korántsem úgy, hogy szakadék választja el őket. Ez ugyanis a demokrácia hiányának a kórtünete.

Mindehhez kapcsolódik a másik alapgond és témagóc: vajon az olyan típusú „kis nép”, mint a magyar, hogyan vélekedjék magáról, hogyan határozza meg magát és célvilágát a determináló körülmények között? E gond és probléma történelmi genealógiájával pár éve egy hosszabb tanulmányban (Tudat és nemzettudat) megpróbáltam szembenézni. Szükségtelen volna azt kivonatolni itt. Egy alapkérdést azonban idéznék: vajon muszáj azt gondolnunk, hogy történelmi „megvertségünk” szükségszerűen helyesbíthetetlen hátrány? A „megvertségnek” nem lehet olyan ablaka, amelyen át messzebb látni? Nem a józanság követeli, hogy így kérdezzünk? Vajon nem a hozzánk hasonló sorsú „kis népek” feladata és kitüntető „luxusa” lesz – vagy lehetne – olyan példát adni, amely egyedül a kiszolgáltatottságtól függetleníthető belső szabadság kiváltsága, és csak annak a révén valósítható meg? Minthogy a lelki, ösztöni, politikai imperializmus az ilyen sorsú „kis népeknek” nem lehet már energialekötő gondjuk, kísérletet tehetnek a kiüresedett, illuzórikussá vált értékeknek nemcsak új szempontú kimunkálására, hanem merőben újak megalapozására is – így teremtve meg a megmaradás kikezdhetetlenebb feltételeit. Ehhez azonban a cinkosság kollektív vállalása szükséges. És annak a felismerése, hogy nem a holnap helyett kellene ideológiai bilincsben cselekedni és gondolkodni, hanem a holnap érdekében, azaz ésszerű felkészülési játékteret biztosítva a kiszámíthatatlan nemzetérdekű ajánlatainak. Annak tehát, hogy egy nyitott lehetőségű jövő megtervezését segítsük elő, semmilyen ideológiával, konfabulációval nem helyettesíthető, masszív feltételei vannak. Ezek nem ismeretlenek, az álmok lexikonában a „meg nem becstelenített demokrácia” címszó alatt találhatók.

De hogyan lehetne egy ilyen lexikon szelleméhez gyakorlatban közelebb kerülni? A várakozási és habozási időnk kimért. Az ordas az előszobában.

Bibó „prédikátori” igéje úgy fogalmaz, hogy az igazi demokrácia „nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése”. Ahhoz, hogy belépjünk a hátsó gondolat nélkül működő konszenzusok világába, már nem elég a puszta jog kötelezése, se külső törvény. Egyedül a jóakarat belső, racionálisan már nem preparálható törvénye hozhat a számunkra újat: „meg nem becstelenített” demokráciát. Ez a ma egyedül lehetséges vészkijárat a kollektív csapdából: a negyedik út. Ez pedig példaszerűen belső út is, egyéni és kisközösségi út, melytől a mai körülmények között egyedül remélhető, hogy bármi is kollektív magatartássá összegeződjék. Nekünk magunknak kell önismereti „schulungok” révén tudatossá tenni, hogy milyen helyesbítéssel tervezhetjük sikerrel az érdemes megmaradásunkat. Pusztán megmaradni sokféleképpen lehet; de magyarként aligha randevúzhatunk másképp a jövővel!

Befejezésül egy helyzetünkben lehetséges új típusú célvilág körvonalazásához szeretnék néhány gondolattal hozzájárulni. Ha ez a célvilág irreálisnak tűnik, gondoljuk meg: Jerikó realistái joggal mosolyogtak a város falai alatt elvonulók szüntelen kürtölésén – hat napig… Csakhogy mindig egy hetedik nap állítja élére a realizmus és idealizmus kérdését. (Zárójelben: egyáltalán nem új gondolatokról van szó, csupán újra sürgető, hogy újrafogalmazzuk őket. S pusztán személyes adalék hozzá, hogy egy 1956 novemberében „elsodródott” jegyzetfüzet sorait sommázzák.) Röviden így:

A kétezredik év kockázatait latolgatva arra kell jutnunk, hogy esélyt csak olyan megoldás biztosíthat, mely a nemzetlét, a nemzetfogalom radikális univerzálódásával eleve számol, s erre készíti fel a nemzettudatot.

Ennek ellentmondani látszik a népi-nemzeti forradalmak, mozgalmak eddig soha nem tapasztalt hevessége és céltudatossága. De paradox módon éppen ez jelzi a glóbus elrendeződésének új jellegét.

Egyfelől erősödik a tendencia, hogy még a töredék nemzet- és néptudatok létjogai is konvenciószerűen ismertessenek el, és autonóm tradícióik szerint – nyelv, kultúra – kibontakozhassanak.

Másfelől erősödik a hatalmi, gazdasági, politikai autonómia visszafordíthatatlan relativizálódása, kisebb népek számára még a választható csatlakozás tekintetében is.

Egy „kis nép” számára ebből egy dolog lehet világos: önmegőrzésének hagyományos formái egyre kevésbé ígérhetnek sikert.

A „kis népek” nemzetléte egyre inkább „szublimált” formában lesz csak fenntartható.

A „szublimált” forma nem keverhető össze a pusztán anyagi–gazdasági–termelői fennmaradással – a puszta „hongkongisággal”; aminek jóléti kísértései persze nem lebecsülendők. Egy nemzettudatában sérült „kis népet” akár az érdemi önfeladásba is belesodorhatnak.

Saját történelmünk anamnézise alapján számunkra az látszik a legsürgetőbbnek, hogy a „megvertség” közérzetét belső szabadsággá, előnyhelyzetté dolgozzuk át. Ha képesek leszünk felismerni, hogy az illúzióktól való szabadulás – melyeknek sikertelensége százados élmény – egyúttal terhektől szabadulás is: létezési stratégiánkat a külső önerőhiány tragizálása helyett belső erőforrásokra alapozhatjuk.

Csak olyan fegyver sülhet el, melyhez puskaporunk is van. Minden egyéb a történelmi tragikomédia műfajához kénytelen tartozni a mai hatalmi körülmények között.

Kivéve akkor és ott nem, ahol nem. Mi távoli, közeli emlékezéssel tudjuk: a reménytelenség és szükség demonstrálása korszakos jelentőségűvé és történelmi feladattá is válhat – mint 48-ban és most 56-ban.

A bibliai pillanat azonban soha nem kalkulálható. Nem az a dolgunk, hogy annak a szédületében éljünk, hanem az, hogy erkölcsileg felkészültek legyünk a vállalására, illetve elszenvedésére.

Mindez a szó legmélyebb értelmében egzisztencialista felülemelkedést és megingathatatlanságot igényel.

Ehhez segít hozzá a már említett belső-személyes út: az empátia, a jóakarat, a nyitottság, a közérdekű szubjektivitás programja – a lelki demokratizálódásé.

A nemzeti pszichének egy ilyen áthangolása a szublimálási képesség nevelésén múlik.

Mindenekelőtt az anyagi és hatalmi ösztönzéseket, csábító kihívásokat kell programszerűen kimozdítanunk a maguk öncélú pályájáról.

Szerep- és céltudatunkat olyan értékek irányába kell fordítanunk, melyek nem sebezhetők, nem elvihetők, nem elvitathatók – jóllehet és másfelől éppen a megoszthatóság a program iránya.

Új „honalapítást” viszont csak attól várhatunk, ha nemzetpolitikánk centrumába a minőségi–szellemi produktivitás programját állítjuk, nem csupán kiegészítő, hanem nemzeti létmeghatározó módon. Nemcsak szokványos kultúrpolitikai ágazatként, hanem minden területre kiterjesztve a közvetlen hasznunkon túltekintő részvételt, támogatást, hozzájárulást, szervezést, gondozást, kezdeményezést, tervezést és kitalálást.

Tovább árnyalva: politikánk eszmei, majd mind átfogóbban gyakorlati súlypontjába kell helyezni a nemzetközi–szellemi (akár) ingyenszolgálatot is. Illetve, ezt is folyamatosan szem előtt tartani a pénzügyileg nélkülözhetetlen ágazatok bővítésénél és továbbfejlesztésénél.

Vagyis, minden lehető területen elsőbbséget biztosítani az alkotó érdeklődésünk internacionalizálásának, a szellemi exportnak; és ennek érdekében kell megreformálni az intézményeket, illetve szervezni újakat.

Nevezhetnénk ezt – mutatis mutandis – a mi „Szilikon-völgy” programunknak is.

Ez annyit jelent, hogy az oktatás, nevelés egész rendszere, iránya már eleve ennek a célnak rendelődik alá, már az alapoktól kezdve.

Így a kívánatos oktatási-nevelési norma sem az lenne, hogy jól-rosszul működő, többnyire export szempontjából is alig versenyképes termelőegységek számára szállítsunk nagy tömegekben felcser szintű szakembereket. Ez ott lehet csak kifizetődő, ahol az anyagi és mennyiségi mutatók minden vonatkozásban eleve igénylik az ilyen típusú szakemberek nagy számát.

Az új program a mi esetünkben épp azt kívánná, hogy – a mai célkitűzésekkel ellentétben – minél általánosabban teremtődjenek meg az école superieurök feltételei. (Amit a 45 utáni friss induláskor elsorvasztottunk.) S hogy a lehetőség ésszerű felső határáig emelkedjék a kiválasztott és kivételesen képzett értelmiségiek száma, az alkotóképességeiben iskolázott értelmiségé – hogy a már intézményeiben is szellemi megalapozottságú exportra specializálódott ország szükségletét ellássák.

Ami természetesen nem jelenti és jelentheti azt, hogy az emberi munka alapzatának, az ipar és a hajdani természeti természetességét elveszített földművelés minél korszerűbb anyagi fejlesztése a legkevésbé is háttérbe szoruljon. Sőt. Csupán döntően fontos, hogy ezt az alapzatot is az járja át működése etoszában, ami majd ráépül: a minőségi–szellemi produktivitás célvilága. S hogy ne fordított legyen az egymásra hatás. Ugyanis az ember és anyag viszonyába ágyazott munka ma már szükségképpen nem lehet ártatlan, csak fertőző. Így a termelés és termelékenység vonatkozásában is szükség van a mindig manipulált célok, szuggerált célszerűségek folyamatos fertőtlenítésére, amit az egyén csak személyesen végezhet el (ez az ő belső útjának mindennapos elvégzendője). Egy ilyen nemzeti létezési program pedig már intézményeinek a szellemével is spontán igénnyé teheti ezt a fertőtlenítést.

Mindennek természetes kiegészítése az, hogy lehetővé tesszük az önkéntes szabad munkavállalást, tanulmányok végzését a világ bármely pontján – állami és pártpolitikai szelektálás, illetve a disszidensség büntető minősítése nélkül. E jog csorbításának ugyanis nemcsak emberjogi vonatkozása van (és technikai századunkban még fokozottabban anakronizmusa) – de eleve lehetetlenné is teszi a céhes vándorlások és hazatérések korszerűsített formáját, a „nemzetközi ingázás” ismereteket gazdagító és munkaerkölcsöt nevelő gyakorlatát. Egy ilyen típusú átszerveződés az ember megbecsülésének és méltóságának alapvetően más szemléletét, ideológiáját igényli, mint az, ami a lidérces emlékű hajrá-munkaversenyek csődjéhez, az állami és közösségi érdekek lejáratódásához vezetett. Minden józan kalkuláció azt sugallja, hogy egy poliszméretű kis nép számára az ilyen átszerveződés az optimális. A nagyobb vagy éppenséggel Babel-méretű államkolosszusoknál más feltételei, követelményei vannak a mai és holnapi szerveződésnek. Mint ahogy az is valószínű, hogy a következő század még technizáltabb, az elidegenedésnek még inkább kitett társadalmaiban változatlanul fontos szerepe lesz az olyan hagyományok, formák kihívásainak, amilyet a céh-mentalitás teremtett meg az európai fejlődésben. (S ami mindig is különbözött és különbözni is fog az egyre látványosabb ázsiai mentalitás minőséget, fegyelmet, produktivitást meghatározó sajátos normáitól, belső indítékaitól.)

Az itt vázolt oktatási és nevelési elgondolás azért sem hathat újnak nálunk, mert nemzeti örökség közvetíti számunkra. Előbb Kölcseyt említettük. Itt most Széchenyinek (akihez Németh László, Karácsony Sándor is visszanyúl) az egyéni és nemzeti munka egészét átfogó erkölcsi–szellemi maximalizmusával ütköztethetjük magunkat: az ő gyakorlatra lebontott távlati realizmusával. És ha Kossuth bibliai időpontban demonstráltatta korszakosan a nemzettel a reménytelenséget, Széchenyi igényes feladat-szublimálása éppen ma érett be egyedül ígéretes realizmusként – a kétezredik év küszöbén.

Végül záró mementóként Bartók nevét kell idevésnünk. Az ő munkássága és életmodellje lényegében mindazt összegezi, amiről eddig szó volt. S a sürgetést, hogy találjuk meg egy handicap-es kis nép nyitottságból, jóakaratból – Bibó István kulcsszava ez –, és ha kell, ingyen szolgálatból kiépített nyereséges életmodelljét.

Az ezredvég kihívása számunkra az, hogy az amerikanizálódó Európában magyarként azt őrizzük meg és fejlesszük tovább korszerűen, ami európai. S próbáljunk meg a veszélybe került Európa jobb esélyeihez hozzájárulni.

Elhangzott a hollandiai Mikes Kelemen Körben megrendezett tanulmányi napokon; 1985.

Történelmi egypercesek

Minden történésnek, történelemnek van dramaturgiája, pszichológiája, intimitásszférája, van mechanizmusa és struktúrája, vannak determinánsai és véletlenei, a determinánsoknak kivételei, a véletleneknek törvényszerűségei; egyszóval, minden történés–történelem azért ismerős-ismeretlen, ismételhető és megismételhetetlen, mert a dolgokban benne rejlő azonosság alternatívái – mégis végtelenek. Ez teszi elgondolhatóvá, hogy van egy olyan igeidő, amelyben már minden történés és történelem időtlenül ragozható.

Az alábbi kis szöveggyűjtemény nem több, mint egy alkalmi olvasmányom próbára tevése: ti. hogy egy-egy részlet – szigorúan tiszteletben tartva a szövegkörnyezet hangsúlyait – milyen mértékben tud így ragozódni, s bennünket is elgondolkoztatni. A könyv, amelyet próbának vetettem alá, Halász Imre Egy letűnt nemzedék (Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából) című műve, a Nyugat kiadásában. Alig ismert, alig hozzáférhető ma. Nem történész írta, hanem korának egy kivételes képességű politikai újságírója, aki a Nagy Eseményeknek szinte mindegyikét kortársi közelből élte át, igen sok esetben aktív beavatottként. Ami megragadott nála, a tisztesség és tárgyilagosság nemessége; ami az elfogultságnak is rangot ad. Ritka hiánycikk-tulajdonság. Lucidus-élmény volt az alábbi módon játszani a szövegével. S talán magvas lektűr is azoknak, akik nem vették még a fáradságot, hogy múltunkat intimebben–részletesebben ismeretanyagukká tegyék. Egy ilyen szemelvényezés talán kedvet csinál hozzá.

Holmi

A Guevara-jelenségtől Helsinkiig

Azok közé tartozom, akiket annak idején Guevara vállalkozása – társadalmi és történelem-filozófiai vonatkozásai révén – íróként is megrendített és bátortalan reménnyel töltött el. Akkoriban sokan osztoztunk ebben. A vállalkozás példázatossága ragadott meg, a védtelenség radikalizmusa, ami mindig időszerű lesz, amíg a politika nem tud változtatni az eszközein. S elmondhatjuk, hogy a politika eszközei olyan erkölcstelenek, hogy velük szemben nehéz elképzelni erkölcstelen tiltakozást. Ami Bolíviában történt, nem ok nélkül mitizálódott. Etikai megalapozottsággal tudta újra hitelessé tenni a nemzeti felszabadító harcon túlmutató példaadás igényét, a már-már „vallásos” elhivatottság-tudatot, a szerep megformálásának biztonságát, a saját passzív, tudatosan kiszámított stációit, s saját halál értelmességéről való meggyőződést. Ebben tényleg volt valami „jézusi” elszántság. Már pedig, ahol és amikor az igény akarja, „jézusok” akkor is születnek, ha nem születnek. Gondolni kell rá, hogy talán mégsem puszta divatból kerültek föl szerte Európában (és nálunk is) a diákszobák falára a fölrajzszegezett Guevara-képek. Vagy talán a divat nem mindig „mély” is? Guevarának elsöprő naivitása arányaival sikerült nem évülő üzenetet megfogalmaznia: a bizonytalan kimenetelbe vetett remény távlati nélkülözhetetlenségét. Magyarán: az anakronizmust komponálta át eséllyé és realizmussá – a maga ágrólszakadt „ballonkabátosaival”. S ez nekünk – itt Közép-Európában, és különösképpen magyaroknak – nem idegen üzenet. Százados gyakorlatunk és mindennapos életgyakorlatunk üzen ugyanígy. A mi realizmusunknak s a számunkra lehetséges észszerűségnek is pontosan ebben van az akrobata-specifikuma. Ha ugrunk – azaz, ha muszáj ugranunk – alattunk nincs háló. Viszont ugrás nélkül valószínűleg az identitásunk is rég elveszett volna. Olyan térség ez – mondhatjuk keserves poézissel –, ahol skizofrén premisszák nélkül csak lemenni képes a nap, de nem fölkelni…

Szükséges azonban hozzátenni, hogy ezt a helyzetet kemény igazságtalanság volna az itt élő népek alkati nyugtalanságának és elégedetlenségének betudni. Sokkal inkább művi sorshelyzetről van szó, aminek az újraharmonizálása se múlhat másokon – ironia saeculorum – csak azokon, akik a helyzetet összeszegecselték. És maguk is békát nyeltek vele. Ha ma úgy vélekedünk, hogy Yalta világelrendező előrelátása semmivel sem haladta meg Versailles és Trianon bölcsességhiányát, egyúttal a nagyhatalmi önérdek-stratégia katasztrofális rövidlátásáról is véleményt alkotunk. A Guevara-modell mélyebb tanulsága az a felismerés, hogy öngyilkos ábránd a politika „nemesedését” magától a politikától várni. Az eleve sikertelenségre ítélt népi–nemzeti–társadalmi „számlabenyújtásoknak” változatlanul megvan a maguk történelmi szerepe és jogosultsága – jóllehet egyre kockázatosabban. Atomárnyékban minden akusztika más. Bolíviában didaktikus eseményjáték zajlott le. A ma uralkodó vastörvény mindenesetre aggálytalanul törte derékba ezt a vállalkozást – és még annyi mást, ami követte. Mégis, ki merné állítani, hogy nem éppen ezektől a heroikus „eseményjátékoktól” lettek és lesznek egyre számonkérőbbek a kívánatos normák. Nem ködösíthetjük el, hogy Helsinki is véresen megszenvedett és kiküzdött következmény – nem önkéntes–kegyes ajándéka a politikának. Világos, hogy ennek hangsúlyozásával korántsem izgága forradalmiságot kívánok népszerűsíteni. A mi térségünk népei különösen bőséges emlékezéssel tudják, hogy a végső adunak mindig bibliai ideje van; s áldozatukkal csak akkor tudnak korszakos jelentőségű feladatot vállalni – maguk és más térségek számára – ha ezt fölismerik. Meggyőződésem, hogy itt és most hiba volna, ha a végső adu kollektív szédületében próbálnánk élni. A feladat most más. Erkölcsileg kell felkészültnek és demokráciában iskolázottabbnak lennünk, hogy saját történelmünket – s ami nem választható el ettől: egymás történelmét minden szellemi és emberjogi eszközt igénybe véve megóvhassuk. S hogy azt a térség közös érdekének érezzük. És nem megvesztegetődni a nagyhatalmak divide et impera taktikájának ajánlataitól. Félreérthetetlenné tenni, hogy a saját történelemhez való jog egyetemes jog; és katasztrófát siettető becsvágy, ha a nagyhatalmak csupán alku tárgyának, kiporciózott ajándéknak tekintik ezt. Szeretnénk tapasztalni, hogy a helsinki paktum – mint első lépés – őszinte felismerése ennek, s nem csupán a halogatás manipuláló eszköze.

(Felszólalás a budapesti nemhivatalos Helsinki-fórumon; 1985.)

Egy közgyűlési vita elé

Amennyire érzékelni lehetett az elmúlt hetekben, közgyűlésünket szokatlanul aktív hivatalos aggodalom előzte meg. S amennyire ugyancsak érzékelni lehetett, ez a szokatlanul aktív aggodalom egyáltalán nem állt arányban az írók aktív érdeklődésével. Sőt, épp az utolsó hetekben, hónapokban következett be olyasmi, ami nagyon hasonlít az egykedvűséghez, a jobb híján felülemelkedés kiábrándultságához. S lévén írókról szól, megerősödött a tartózkodásba csomagolt közömbösség olyan tények és döntések iránt, melyekre a politika masinériája nyomta rá a bélyegét, nem a dialóguskeresés. Kertelés nélkül állapíthatjuk meg, hogy szövetségünk – a végre titkosan választott elnökséggel és választmánnyal az élén – hároméves működése során szinte egyetlen fontosnak mondható eszmei, morális, személyi és gyakorlati kérdésben sem tudta választmányi szavazattöbbséggel támogatott álláspontját elfogadtatni a felügyeleti szervekkel. Kivétel a honorárium-ügyek bizonyos fokú rendezése; ez azonban nem volt több, mint a javadalmazások általános rendezéséhez való megkésett felzárkózás. Választmányunk eszmei állásfoglalásairól, gyakorlati javaslatairól bárki tájékozódhatna, ha az elmúlt három év jegyzőkönyveit nem csupán vitatható kihagyásokkal tették volna publikussá. Így most, a közgyűlésünk pillanatában sem lehet világos a tagság széles körében, hogy a mendemondákká mitologizálódott írószövetségi ügyekben a választmány és elnökség tagjai konkrétan hogyan és miben foglaltak állást, mit mondtak, és mi volt az érvelése a felügyeleti szerveknek. Mégsem tartanám helyesnek, ha ennek az elmúlt három évnek rosszízű csontjain változatlan logikával és szenvedéllyel rágódnánk. Ami elmúlt, legyen mementó, hogy ez az út kockázatmentesen egyik fél számára sem járható. Feladatunk, hogy higgadtan és felelősségteljesen próbáljunk új légkört teremteni, és a szövetség egészséges működésének a politikával egyetértésben új kereteket formulázni. Kérdés, hogy ez a borús november valóban alkalmas időpont-e. Magánvéleményem, hogy nem volt szerencsés döntés a közgyűlés összehívását mostanra időzíteni. Sok körülményből lehet következtetni arra, hogy pillanatnyilag a politika nincs abban az ideális helyzetben, hogy – épp az Írószövetség és az irodalmi élet vonatkozásában – a maga számára is megnyugtatóan garantálható, távlatosabb elképzelése legyen. Arról ugyanis, hogy miként lehetne az eddig folyamatosan megfeneklett párbeszédet életre galvanizálni, másrészt a látványos szavazattöbbséggel nyilvánított, és korántsem „államellenes” igényekre, javaslatokra demokratikus partnerként válaszolni. Magyarán és őszintén: nem előlegezett gyanakvással átszőtt hatalmi pozícióból. Ugyanígy az Írószövetségünk egészét sem érzem a közgyűlésünk pillanatában kellőképpen felkészültnek arra, hogy szempontjait, állásfoglalásait és javaslatait egyetemlegesen úgy fogalmazza meg, hogy az a kívánatos új légkör megteremtését indulat és szenvedélyesség nélkül szolgálja – vagyis higgadtan, jóllehet elvi következetességgel, ami el is várható. Ha tévednék ebben, annál jobb. Viszont ebben az esetben is arra tenném a hangsúlyt, hogy ne a sérelmek litániájába süppedjünk bele, hanem minél több ésszerű javaslatot tegyünk a szövetség és az irodalmi élet demokratikusabb működése érdekében. És határozzuk el, hogy másfél év múlva – vagyis felező időben – rendkívüli közgyűlést hívunk össze. Ezt az indokolhatná szerintem, hogy mai közvetlen előzményeink és körülményeink közepette feltehetően kevésbé tudunk távlatosan megítélni tényeket és összefüggéseket. Egy ilyen közbeiktatott közgyűlési önellenőrzés remélhetően elejét vehetné, hogy új hibás mechanizmusok a szövetség működésében az elmúlt hónapok patthelyzetévé merevedjenek. Egy ilyen döntés mind a politika, mind az írótársadalom számára hasznos és korrekt volna.

Meggyőződésem ugyanis, hogy az írók – még az elmúlt három év tapasztalatai ellenére is – őszintén azt szeretnék, hogy a szövetség ne süllyedjen vissza sótlan sóhivatallá, ahová csak a fizetett hivatalnokok járogatnak be. Mert ha a légkör nem változik, fenyeget ilyen veszély. Egy írónak ugyanis nem feltétlen életszükséglete az Írószövetség. Mennyivel vonzóbb egy irodalmi baráti társaság, egy kávéházi sarok és természetesen a saját íróasztalunk. Sokszor úgy tűnhet, hogy a politikának fontosabb az Írószövetség mégha csak formálisan vegetál is (hiszen annyi éven át ezt tette) – mint nekünk. Pedig talán mégsem így van ez. Számunkra is fontos lehetne – ha volna lehetőség rá, nem csupán mechanikus kudarcokra. Ha olyan fórumként működhetne, ahol az írók a maguk moralitásának és felelősségérzetének megfelelően a világ számára is rangos tekintéllyel képviselhetnék valamennyi magyar író demokratikusan pluralista összességét. És ez nem kevés. A politika megérezhetné, hogy ez az ő érdeke is. Hogy ez megteremtődjék, ennek kellene itt megkeresni a lélektani és gyakorlati-politikai feltételeit. Ám arról is nyíltan kell beszélnünk, hogy a valóban túlélő, az örök irodalom hátán mindig is púp volt és mindig is púp marad az ún. politikai felügyelet szisztémája. A jó művek mindig is függetleníteni tudták magukat az ilyen korlátoktól. József Attila művéről lyukas borsóként peregtek le a mulandó politikai megítélések és kiátkozó kísérletek. A példák számosak. Az ún. irodalmi élet azonban – a lélegző irodalmi élet – nagyon is megsínyli, ha ez a púp túlméretezett. A légszomjas irodalmi élet pedig kiszámíthatatlan módon tud visszahatni az egyéni alkotókedvre, sőt a minőségre is. És a példák itt is számosak. Ilyen organikusan függ össze minden a szellemi és irodalmi élet érzékenyebb szervezetében. Mindezt a közhelyet csak azért mondom el, hogy segítsek hangulatot teremteni azokhoz a radikális felismerésekhez, melyek az új légkör megteremtéséhez szükségesek. Ezek közt is első helyen kell álljon az, hogy eleve zsákutcás kiindulópont egy olyan gyakorlat legalizálása, mely szerint választhatunk ugyan titkosan a szövetségünkben, de a szövetség működése az esetek döntő többségében a közkívánattal ellentétes módon alakul. Olyan szövetségnél, mint a miénk, egy idő múlva ez érthető módon abszurd és skizofrén helyzetet teremt – cervantesi értelemben. S mint tudjuk, Cervantes hőse nincs híján a komikus elemnek. Nem csodálkozhatunk, hogy sok lélekben is felnőtt író elutasítja ezt a szerepet. Végre is nem vagyunk de facto politikusok, szövetségünk sem de facto politikai aréna – mégha a politika tényei tükröződnek is benne és bennünk. A mi törvénykönyvünk keservesen más. Más emeleten érzékeljük, értékeljük és ragadjuk meg a valóságot, mint a politika. Nekünk képességeinkhez mérten az igazságot kell keresnünk, azt kell finomítanunk és meg kell kísérelnünk katharzissá tenni. Vagyis nem végrehajtunk valamit bármi áron, mert szükségesnek véljük, még akkor is, ha a hozzá csatolható igazság-ismérvek nem tisztázhatók, és a jövőre nézve a legkevésbé sem garantálhatók. A politika keservességéről és felelősségéről beszélek. Ez a szembeállítás nem minősítés. Csupán az emberi történésben törvényszerű szerepmegosztásra utal. A fejlődésben akkor teszünk egy lépést, a politika akkor válik nemzetérdekű művészetté, ha ezt a szerepmegosztást nem hatalmi fölénnyel akadályozza, hanem dialektikus együttműködésként képes értékelni. A demokrácia gyakorlata folyamatosan erre igyekszik törekedni. Azt hiszem, ennek az általános elvnek a mi gubancos szövetségi ügyeinkben is megvan az érvényessége. Fölismerni, hogy szövetségünk működését nem szabályozhatják olyan elvek, számítgatások és módszerek, mint a politika parlamentjét. Jóllehet az sem elhallgatandó, hogy a mi determinált éghajlatunk alatt a legragyogóbb hagyományaink tanúsága szerint az írók a politika parlamentjében is emlékezetes erkölcsiséggel, távlatos éleselméjűséggel tudtak helytállni. A világ azonban megváltozott. A szabadságról – mondhatjuk, hogy mindenütt – minden eddiginél haladottabban manipulált és csonkított fogalmaink vannak. A mi tyúkólnyi játékterünkön történetesen nemcsak az a baj, hogy nincsenek köztünk Kölcseyk, Eötvösök – hanem az a fontosabb tragédia, hogy a politika és szellemi–irodalmi szféra között – államszerkezeti és történelmi okokból – adminisztratív intézkedésekkel bármikor tovább mélyíthető szakadék tátong. S ennek már hosszú évtizedes előzménye van. Ködösítés volna eltagadni, hogy ez a szakadék mit pusztított irodalmunkban az elmúlt évtizedek során – és még ennek ellenére sem olyan fejlődés és alakulás következett be a valóban kiemelkedő, merőben különböző típusú művekben, amilyet a sokszor változó elvek és követelmények szellemében a politika remélt. Ez az irodalomtörténeti faktum mind az írók, mind a politika számára megteremthetnék azt a kívánatos felismerést, hogy az általános minőséget, a szemlélet- és ítéletalkotás tágasságát elősegítő gyakorlati magatartás az volna, ha mulandó csatározások helyett – melyek csak az írói energiát pufogtatják el hiábavalóan, és a politika is csak phirrusi győzelmeket arat velük – a két szféra a maga sajátos szerepkörét tekintené elsődlegesen fontosnak. És miután a történelmi determinánsok úgy hozták, hogy szoros közös háztartásban kénytelenek élni, keressék és találják meg a korrekt és demokratikus egymás mellett élés hagyományainkhoz méltó feltételeit. Más indokoltsága nem lehet annak, hogy itt vagyunk, csak ez. Ma is sokat beszélünk reformokról. Próbáljunk legalább töredékesen hasonlítani szellemben, etoszban, közös ügyeink intézésének stratégiájában a legendás reformkor nagyjaihoz.

Illő, hogy a technika századában ne ilyen ómódi pátosszal fejezzem be a mondandómat. Már a kisiskolásoknak tanítjuk, hogy az önszervezésű rendszerekben a pozitív visszakapcsolásnak semmivel sincs kisebb szerepe, mint a negatív visszakapcsolásnak. Utóbbi nélkül az előbbi paralizálja a rendszert. És fordítva. Mi írók úgy véljük, hogy a magyar irodalom a magyar történelmi valóságon belül mindig is döntő módon töltötte be a negatív visszakapcsolás sokszor hálátlan szerepét. Hanyatlása, aritmiája, tompulása és elkedvetlenedése mindig is baljós tüneteket okozott abban az önszervezésű rendszerben, melynek szellemi–testi egységét nevezhetjük csak joggal egészséges Magyarországnak.

Lábjegyzet a dialógushoz

*

Az előzmény, az áprilisi hozzászólásom szövege ez volt:

Huszonhárom év

Az Életünk 1987/6. számában Balassa Péter és Csengey Dénes levélváltását olvashattuk egy olyan problémakörről, melyet hosszú évek óta elfogultság, félremagyarázás, mellébeszélés nyomorít; vagy ha éppen fogytán a lőpor, köd takar. A két levél lényegében a keservesen idejétmúlt népi–urbánus ellentét feszültségeit kísérli meg tisztázni és átvilágítani – mind társadalmi–történelmi, mind irodalmi szempontból. Maga a kérdésgubanc csupán részben magyar specialitás (és eddig még mindig bevált alattomos eszköze a megosztásra törekvő manipulációknak) – hanem nagyjában-egészében közép-európai, más-más nemzeti hangszereléssel. És mint probléma, nálunk különösképpen tágasabbak a vonatkozásai, mint amit a népi–urbánus szembeállítás jelezni látszik. A nemzettudat és nemzet-politika kritikus pontjaira is szükségképpen utalnak.

Sokakban merült fel a gondolat, hogy a kezdeményezés ne maradjon folytatás nélkül. Hiszen már tegnap elkéstünk vele. Szándékom az volt, hogy a mai fejemmel, mai gondolataimmal csatlakoznék ehhez a remélhetőleg kiszélesedő eszmecseréhez. Az idő meghozza, hogy a régiben alkalmasint időszerűbben vegyük észre a ma is időszerűt. Így jártam most egy Veres Péternek huszonhárom éve írt levelemmel: úgy érzem, önként ide kívánkozik. Keveset tudnék hozzátenni; amit igen, arról írtam másutt. S talán épp e helyen nem volna érdektelen, hogy huszonhárom évvel ezelőtt valaki hogyan látott ezt-azt, ami – ha közvetlenül nem is – de az említett tágasabb értelemben kapcsolódni tud a két levél témájához. Szívesen küldöm el a magamét – a régit az újak, az öregebbet a fiataloké mellé.

Levelem történetéről csak annyit, hogy Veres Péter az újvidéki Híd c. folyóiratban megjelent Tágasság iskolája c. tanulmányomra hosszabb levélben válaszolt. Személyesen nem ismertük egymást, először össze is tévesztett Mészöly Dezsővel s nála tudakolta, ki vagyok, mi a címem. Párszori levélváltásra került sor közöttünk, olyan időpontban, mikor ez még inkább rendhagyónak számított. Olyan kézirattal is megtisztelt, mely az akkori cenzurális viszonyok mellett nem jelenhetett meg. Őt a „tipikusan értelmiségi” gondolkodásom és logikám érintette meg; melyet mégsem érzett idegennek, sem olyannak, amit egy paraszti származásúnak – hagyományosan és osztályharcosan – eleve gyanúval, előítélettel kell kezelnie. „Péter bácsival” kapcsolatban – valljuk be – még a „hívei” közül is sokan tettek elnéző mosollyal megjegyzést. Vélekedési bizonytalanság kerülgette rendhagyó személyét. Soha nem kísértett ilyesmi. Béklyózott történelmi és társadalmi fejlődésünk természetes jelenségének érzem emberi és szellemi habitusát. Olyasvalakiének, aki a mi körülményeink között éppen a handicap révén őrizhetett meg értékeket, készségeket, melyeket a szerényebb kiterjedtségű polgári fejlődésünk legfeljebb pótolni próbálhatott mással, nem helyettesíteni. És innét a mosoly. S ha így mérlegelek, a nevével jelzett jelenség (mert típusjelölő is), valóban megkésettségre, versenyképtelenségre, szűkösre fogott látóhatárra, visszahúzó modellre, érzelmileg feldúsított ábrándokra, romantikus önértékelési megalomániára, korszerűtlen célvilágra is figyelmeztet. Az ilyen mérlegelés eltúlzása azonban egy másfajta csoport-szektásság analóg megnyilatkozása már: ahol is a kétségtelen előnyhelyzet egyszerűsít igazságtalanul. Az értelmiségi „fölény” mosolya (mert azért ez egyáltalán nem általános), éppenséggel provinciális, csupán a csomagolása kendőzi ezt. A mi legkorszerűbb európai és egyetemes látókörünk sem feledkezhet meg arról, hogy honnan, miből nyújtja ki csápjait. Csak ha a teljes, összetett és ellentmondásos valónkat képes magasabb szintre emelni, akkor lesz másutt is visszhangot keltő egyetemessége, európaisága. Banalitás ez, de szüntelen hazai–nemzeti kétségeink, másrészt irodalmunk exportálásának egyéb nehézkességei miatt, könnyen megfeledkezünk róla. A kizárólag „felzárkózni” törekvő sznobság ugyanúgy józanító tapasztalatokra tehet szert a világban, mint az egyetemessé nem érlelt hangvétel és látókör.

Legyen bocsánatos ez a kitérő Veres Péter ürügyén; de végre is kapcsolódik a témához. S talán az az emlékeztetés is, hogy a mese három ördög közt osztja szét a bocskort, az ostort, a palástot: mindegyik mást tud, de csak együtt tudják az igazit. Ki gondolhatja magát közülünk Argilusnak, akinek úgy van birtokában a három varázseszköz, hogy fölénnyel nélkülözheti a másik két ördögét?

Levélváltásunk után annyi történt még, hogy párszor találkoztunk a „Zserbóban”. Ő mindig a Parlamentből jött, késő délután, estefelé, közismert fehér inges fekete ruhájában, bottal, csizmásan, a falusi templomterek vasárnapját megtisztelő férfiak fekete kalapjával, így trónoltunk a freskók alatt, a tükrök és mügyür-kalapos öreghölgyek között, irodalmat és országos dolgokat vitatva, alig kisebb hangerővel, mint ahogy az a Parlamentben szokás. Majd az élet, a munka, a szépirodalmi munkásságommal való ismerkedése tett barátságosan pontot találkozásaink végére. Meglepetést, bántottságot nem érezhettem, pontosan annyi történt, amennyit értő belátással remélni lehetett. Akkor. S ma? A világ nagyot változott, mi is. És az élet rendje szerint jócskán ki is cserélődtünk. Azt gondolom, alattomosan kártékony volna, ha továbbra is tenyésznének bennünk olyan tudatos és nem tudatos reflexek, melyekkel aligha dicsekedhetünk a világ előtt – noha oly nagyon óhajtanánk korszerűen jelen lenni benne…

(Az alább közölt levél teljes szövege nem jelent meg; a Tágasság iskolája c. kötetembe csak rövidítve kerülhetett bele. Néhány gondolatsora viszont beépült más írásaimba.)

Egy vers füstje^*

Bevallom, engem sem maga a vers érintett meg, ahhoz nem találtam elég jónak és jelentősnek. Amiért mégis meditáltam rajta, az a régóta nem hallott hang, ahogy hangszerelve van. Erdélyi bicsaklásai jutottak eszembe. Másrészt annak a hatásnak a hőfoka és jellege gondolkoztatott el, ami a művedet fogadta. Az egybehangzó elítélés és felháborodás. Egy nem jelentős vers vajon mért tud nálunk ilyen hullámot kavarni? Ennyire bizonytalanok volnánk magyar létünk történelmi etoszában? Annyira kikezdhető, hogy így kell reagálnunk egy sommázva sugalmazott igazságtalanságra? Érdemel az egész ekkora figyelmet? Vajon nem árulkodik ez ugyanarról a zavarról és lappangó betegségről a sértett oldalon, mint maga a vers, csak más előjellel? Volt egy távoli rokonom, pici birtokos. Mikor mondták neki, hogy lopják a kukoricát, nyugalommal azt mondta, nem lopják azt, csak elviszik. És nyugodtan tovább pipázott. Azt hiszem, ő még egészséges volt. Tudta, hogy van, ami nem elvihető, csak cibálható, minek hát annyira odalenni. Persze adott esetben mégse mindegy, hogy ki cibál. Nemzedéked rangos írója vagy, becsült kollégánk, akitől ilyen hangvételű és szemléletű írást eddig nem olvastunk. Mi késztetett az ilyen fogalmazásra és arra, hogy az amúgy is sistergő irodalmi és nemzet-politikai életünkbe éppen most dobd be ezt a csóvát? Ezen tűnődtem. Amit magad elmondtál a versről, inkább zavarba hozott, mint meggyőzött. Mintha magad sem volnál teljesen tisztában az érzelmeid, gondolataid motivációival, önmagad egzisztenciális helyével és igazságával. És ezúttal talán az írástudó felelősségével sem a mi agyonsebzett társadalmi és történelmi helyzetünkben. Mélymagyarok, Trianon, szar, szemét – olyan asszociációs patronok és fogalmak ezek, melyek ha csak úgy henyén vannak odadobva egy nem tisztázott szövegkörnyezetbe, nem csodálkozhatunk, ha az olvasó – Magyarországon – felkapja a fejét. Sajnos nem vagyunk (még nem lehettünk) olyan egészséges náció, mint az angol például, ahol nyugodtan lírába aranyozhatod, hogy a királynő szajha, a Birodalom disznóól és a puding nemzeti szégyen. Ők tudják, hogy mi nem sérthető és elvehető, csupán cibálható. Mikor erősítgetni kezdted, hogy valójában a „fűzfapoéta” féléknek van címezve ez a vers, még erősebb lett bennem a zavar. És még kevésbé tudtam mit kezdeni a feltételes móddal meglebegtetett kitétellel, hogy „és ha gyilkolhatnának…” Kicsoda kit vagy kiket? A fűzfapoéták? Milyen mélymagyarok? És mikor? Most? Vagy holnap? Mi teszi indokolttá ezt az eleve feltételezést? S mi időszerűvé? A múlt véres lapjai? Az előítéletek pedáns ébrentartása, a nem-felejtés szenvedélye? Kedves Gyurka, a nem tisztázott és rejtjelesített gondolat, indulat sokakban provokálhat ilyen kérdéseket, mégha igazságtalannak érzed is őket. Természetesen nem tételezek fel semmilyen eltökélt általánosítást ebben a szerencsétlen versben, de nem csodálkozhatsz, ha helyi olvasatban (és mi másról lehetne szó?) olyan asszociációkat és értelmezéseket hív elő, melyek a nemzeti önérzetet, a magyarság történelmi magatartás-erkölcsét sértik, illetve, sommázva megkérdőjelezik. Mármint ha kész vagyok rá, hogy így olvassam és komolyan vegyek egy – már elnézést a szóért – felelőtlen és tisztázatlan indulatú lírai böffentést. Ha tenném, magam is ráállnék a versed vakvágányára. Vagy azokéra, akik netán úgy vélik, hogy egy ilyen kicsengésű vers okán most aztán indokoltan lehetne leváltani a szerkesztőséget, a Mozgó Világot átszervezni, amire – és hasonló vakvágányos döntésekre – már került sor. Az ilyen döntések vagy igények csupán a provincializmusunkat cirkalmazzák, belső biztonságunk tétovaságára utalnak. Mint ahogy ez a vers a tiédre. Természetesen nem arról van szó, hogy a mindent-megírás és kimondás jogát a legkevésbé is kétségbe vonnám. Sőt! Csupán a kimondás szabadságának nehezen megfogalmazható rituáléja van, s ezt inkább csak érezni lehet. És kell. Tudnivaló, hogy a lírának különösképpen éltető eleme a végletes túlfogalmazás – Hogyha most kellene halnom, nem lennék boldogtalan, mondja Oidipusz –, hogy így kerülhessen hiteles fókuszba az a kevesebb, ami már igaz – mégha nem is az. Azonkívül a líra seb és sebesültség központú. Még felejteni is úgy akar, hogy elfelejthetetlenné teszi a tárgyát. A versed szerintem itt bicsaklik kártékonyan. Ciklust publikálsz és azon belül természetesen másképp hat, mint kiemelve. Dehát az olvasó kiemeli. Ciklusod létezési válságáról ad hírt. Szerelem, partner, halál, élet értelme, munka – minderről a kétség, a bántottság és sérültség hangján. A szóban forgó vers sebeidnek csak egyikéről beszél, úgy azonban, hogy nincs hiteles fókusza az említett értelemben. Helyette tisztázatlan indulatot sugalmaz. Abból pedig sem jó vers, sem lírai igazság nem születhet. Itt azonban muszáj kategorikusan fogalmaznom. Önostorozásban, magunk becsmérlésében líránk és prózánk mindig is képes volt nagyot teljesíteni. Vajon Széchenyi, Ady szava mért nem sért? A kathartikus önostorozás alján ugyanis mindig kiérezhető szeretet van, a valahová és valamihez tartozás sorsszerűségének vállalni tudása. Amihez a kereszt is hozzátartozik. És ez „nehéz szerelem” – Vas István szép szavát kölcsönözve. E nélkül egyedül megváltó „csenevésznek” sem vélhetjük és mitologizálhatjuk magunkat – vagyis akkor, ha ezt a szeretetet nem tudjuk függetleníteni a sérelmeinktől és nem tudjuk végletes indulatainkat is beoltani vele. E nélkül nemcsak a műben, de az életben is létezési skizofréniára ítéljük magunkat, ami eleve igazságtalanná torzítja az ítéleteinket és kivetítéseinket. Sőt, még annak az érzelmi alapját is kikezdi, hogy valóban otthonnak és hazának érezzük azt a helyet, ahol mégis csak vagyunk. Konzervált előítélet nem vezethet haza. Bizonyos, hogy sem az egyén, sem a nemzet nem lehet meg radikális belső „nagytakarítások” nélkül. Szerintem efféle késztetés lehetett benned is. A takarítás azonban piszkot töröl le, de nem repeszti a bútort. Az önmagával szemben kritikus önérzet és öntudat így működik egészségesen. És csak ebből a pozícióból lesz hitelesen igaz és „terápiás” a túlfogalmazott nem-igaz: hogy a királynő szajha, a Birodalom disznóól és a puding nemzeti szégyen. Azt gyanítom, valami módon nem találtad meg ezt a pozíciót. Kétlem azonban, hogy ez elsősorban rajtad kérhető számon. Már maga az, hogy ez a beszélgetés és vita ilyen formában és apropóból gyűrűzhetett fel, önmagában is beteges tünet. Mint a versed is – vagy azok az ellenkező előjelű torzulások és megnyilatkozások, melyekről szintén szó eshetett volna itt. A szőnyeg alá seprés politikája, a kibeszéletlenség törvényesített gyakorlata meghozza a maga gyümölcsét. Mert ami sokáig hever a szőnyeg alatt, büdösödni kezd. És időnként kiböffen. A helyzetnek nálunk mindenki károsultja és az is sebesült, aki sebesít. Igaz, hogy hosszú időn át hitvallásszerű oktatást is kaptunk hozzá: „az ellenségben és harcban” való gondolkodás mindennapos életelvét, aminek máig kiható tömegpszichológiai sikerességét nehéz volna tagadni. Lappangó utóélete van, miközben túl sok a temetetlen halott, a némított probléma. Fontos volna, hogy legalább mi nyúljunk terápiásan a sebekhez. Azt hibáztatom, hogy versed nem volt gyógyító kés.

Befejezésül csak annyit, hogy eredetileg nem akartam ilyen részletesen foglalkozni a verseddel. Úgy könyveltem el, mint bicsaklott elszólást a szőnyeg alól, amit kár volna túlértékelni. A saját versmagyarázatod változtatta meg a szándékomat. Lévén az is tünetértékű. Mégis azt gondolom, hogy ha ez a beszélgetés tovább folytatódik és nagyobb nyilvánosság előtt – ami nagyon kívánatos volna –, ez a vers akkor is csak ürügy legyen hozzá. Érdemben arról szükséges tovább beszélgetnünk, amit kiváltott, a hatás lélektani és szemléleti összetevőiről. Az ugyanis több, mint időszerű. És erről még néhány szót, ha megengeditek. Két éve írott versről van szó, melyet a szerző is, a szerkesztőség is most talált időszerűnek közölni. Lehet, hogy ez véletlen. De ha figyelembe veszem, hogy a morális nyugtalanság, a felelősség és számonkérés problémája, az identitás-feszültség és általában az emberjogi válság kérdése éppen ezekben a hónapokban erősödött fel ismét Európában – Barbie-ügy, Waldheim-ügy, a Zsidó Világtanács nemzetközi politikát is érintő aktivizálódása –, akkor az egybeesésnek óhatatlanul szimbolikus színezete is van. A nemzetközi sajtóban és folyóiratokban pontosan olyan kérdések kerültek ismét középpontba, mint amilyenekhez – mutatis mutandis – Gyurka versének problémagubanca is elvezet. Ti. az általánosabb háttér-motivációkhoz. S nekünk végre is ezzel kellene foglalkoznunk, már csak azért is, mert nagy az adósságunk, mind a múltbeli, mind a jelenlegi. Olyan kérdések ezek, melyeknek nyilvános tisztázása a mi térségünkben nem kevésbé fontos, mint Ausztriában és Franciaországban. Például az, hogy hol a felelősség megítélhető határa? Vagy: a személyileg elkülöníthető bűntevéseken túl az egyének és társadalmak determinált jelenléte és részvétele – mégha csak passzív is ez a jelenlét, illetve pusztán engedelmeskedő – a felelősségnek milyen mértékű kiterjesztését teheti jogossá? Tehető-e „erkölcsi–emberjogi” aduvá a felelősség kérdése oly módon, hogy pusztán az aktuális érdekeknek megfelelően hozzuk játékba és időzítjük? Milyen moralitásnak értékeljük a nemzetközileg is törvényesített „szelektív jogérzékenységet”, mely a történelmi gyalázatosságokat mindenekelőtt a politikai rezon és taktika szempontjából mérlegeli? Pontosabban, teszi „ügyeletes” infámiává, melynek révén a kisajátított feddhetetlenség komédiája eljátszható. Másrészt: lehet-e értékelhető morális különbséget tenni a történelemcsinálás aduként felhasznált mai infámiái között? – cenzurális tapintatból eltekintek a minden felet érintő felsorolástól. Kérdések, melyekre naivság volna a politikától bármilyen értelemben is ígéretes választ várni. Viszont megállapíthatunk, ami talán szívós kötelességünk is – jobb híján. Mindenesetre a mi társadalmi és közérzeti betegségtüneteink nem függetleníthetők ezektől a kérdésektől. És nyilván a szóban forgó vers sem, a maga indulat-hátterével. Csupán ezekre az általánosabb vonatkozásokra szerettem volna felhívni a figyelmet, mielőtt felkészültebben és nagyobb nyilvánosság előtt folytatnánk a beszélgetést.

Számvetés/1988

*

Magyar válság, erdélyi válság

Nemzeti, társadalmi és gazdasági válságproblémáink egyidejű besűrűsödését nem tekinthetjük véletlennek. Olyan záróvizsga résztvevői vagyunk, mikor a kormányzat utolsó pillanatig halogatott politikai önvizsgálata már drámaian elkerülhetetlen. Másképp elsüllyedünk a jövőt nem kalkuláló hibaismétlések mocsarában. Ez olyan következményekkel járhat, melyek racionális logikával már nem megjósolhatók. És még kevésbé előzhetők meg kemény hatalmi eszközökkel. A társadalmi bizalomnak még a haszonra spekuláló készsége is megingott, miután az állam ezt a kétes bizalmat sem tudja gazdaságilag viszonozni. Legfeljebb a kivételezett hívei, funkcionáriusai számára. A politika ugyanakkor le is becsülte a bizalom erkölcsi megalapozottságának fontosságát, mivel a megléte vagy hiánya nem befolyásolta hatalmát. Működése – egyéb háttérgaranciák jóvoltából – így is, úgy is biztosítva volt. Szélsőséges válsághelyzetben a bizalomhiány fenyegetően tud jelentkezni, s a politika olyan helyzetbe kerülhet, hogy éppenséggel a korlátlan hatalma lesz a csapdája – ha a holnapban is gondolkodni próbál. Erre a felismerésre utal a hivatalosan is jelzett álláspont, hogy „nem annyira gazdasági válság van Magyarországon, inkább erkölcsi”. Ez pedig olyan tény, amiről senki nem gondolhatja, hogy gombnyomásra orvosolható, mégha hirtelenjében – lelkes hivatalos buzgalommal – konferenciatémává is avatjuk. Ám a társadalmunk sem gondolhatja, hogy politikai struktúránk földrajzi determinánsaitól függetlenedve gombnyomásra kibontakozást érhetünk el. Ez naivság és minden reálpolitikai meggondolást nélkülöz. Mélyponton vagyunk, de mélyítjük a szakadékot, ha érzelmi fűtöttséggel tragizáljuk a helyzetet. Pillanatnyilag semmi nem lehet fontosabb, mint a megingathatatlan fenntartásokat érvényesítő együttmunkálkodás. Ami nem jelenti azt, hogy a „szeplőszámolást” nagyvonalúan félre kell, illetve, félre lehet tenni. Pontosabban: éppen a helyzet erkölcsi tisztázódása követeli, hogy minden nyilvánosan neveződjék meg, ami a szükséges változást, változtatást radikálisan elősegíti. Egyebekben a zátonyra futás felelősség-lajstromát valóban nem a mentés közben célszerű a hajónaplóba bevezetni, hanem – ha még idő és mód lesz rá – a hajótöröttek szigetén, a hajó újrabarkácsolása során. Az együttmunkálkodásnak azonban lélektani előfeltételei vannak. A dollár önmagában már kevés; csupán díszesebb magyarba tudja öltöztetni a megromlott testet. A politikának meg kell barátkoznia az erkölcsi, a személyes, az emberi motivációk mindent eldöntő fontosságával. Növekvő társadalmi meggyőződés, hogy pusztán papíron, számítógépen megtervezett kibontakozási tervek csak ólomkatonák számára programozhatók. És még azokról is kiderülhet, hogy nem csak ólomkatonák. Bizalom-vákuumban kívánni a társadalomtól rendkívüli teljesítményt: már önmagában is va banque elképzelés. Hogy egyáltalán remény legyen társadalmi együttmunkálkodásra – a kormányzatnak az eddiginél sokkal radikálisabb struktúra- és intézményreformmal kell feltételeket teremteni, melyek a társadalom készségességét újra életre galvanizálják. Más kivezető utat a legtárgyilagosabb töprengéssel sem lehet elképzelni.

A kivételes válsághelyzetet súlyosbítja az egyidőben kiélesedett magyar–román viszony, a világ közvéleményét is foglalkoztató Erdély-probléma, a falurombolás programja. Mindez együtt még kritikusabb pszichológiai megterhelése társadalmunknak. Viszont a politika, a kormányzat (nem kis részben a saját nemzetpolitikai mulasztásai miatt) maga is olyan helyzetbe került, hogy jelen pillanatban – felkészületlenségről árulkodó jogi és gazdasági döntéseivel – szükségképpen csak félmunkát végezhet a társadalom önkéntes segítsége nélkül. Éppen ezért nem a kisebbségi kérdés eszmei megvitatását tartanám most fontosnak – megtettük már számtalanszor. Néhány gyakorlati megfontolással szeretnék hozzájárulni a kérdés megvitatásához.

Ide sorolható a pillanatnyilag egyáltalán lehetséges külpolitikánk kereteinek a mérlegelése. (Anélkül, hogy a konkrét mulasztások listáját nemzeti felelősséggel ad acta tehetnénk.) Erdély ennek ellenére olyan problémagóc, melyet még egy speciálisan mai determinánsoktól független kormányzat is csak a világpolitika függvényében orvosolhatna. Nem igazságos tehát, ha gyakorlatilag még mindig nem teljesíthető lépéseket, tárgyalási eredményeket kérünk számon. Másrészt, korszakot lezáró egyértelműséggel kell hangot adni annak, hogy politikai eszmerendszerünk ígérete – mely szerint a „testvéri államok” mitikus nemzetközisége képes lesz felszámolni a nemzeti ellentéteket – vaskos ábránd. Olyan ábránd, mely gyakorlatilag annak lett inkább eszközévé, hogy a nyílt és egyenjogú problémafelvetések elodázódjanak és a tárgyalások érdemi része folyamatosan alárendelődjék a „testvériség” üres kinyilvánításának. Vagyis változatlanul arról van szó, hogy még a „testvéri körön” belül is a primátusság-megszabta erőviszonyok, érdekek jelölik ki a lehetséges megvitatást. Keserves tény ez a „szent-családon” belül – de aligha cáfolható. Kérdés, miképp lehetséges ez ügyben Biblia-kritika. Bár a változó idők sok új jelzést is adnak. A jelen helyzet mégis arra figyelmeztet, hogy a magyar kisebbségek kérdésében – s kiváltképp ott, mert a minoritásprobléma, ha más előjellel is, a Szovjetuniónak is súlyos gondja – belátható ideig aligha remélhetünk támogatást eszmerendszerünk politikai keretei között. Legalábbis az eddigi gyakorlat normáira hagyatkozva nem. Mégsem látom irreálisnak, hogy az eddiginél komplexebb politikai–külpolitikai válságmegoldó módozatok, technikák kimunkálására vállalkozzunk. Mindenekelőtt a saját szövetségi kereteinken belül; másrészt a nemzetközi fórumok lehető igénybevételével. További kiegészítő lépésünk lehetne, hogy kisebbségvédelmi világszervezet létrehozását javasoljuk az ENSZ-ben. Ami első hallásra sem tűnhet keményebb diónak, mint az „általános leszerelés” gondolata. És nem kevésbé egyetemes érdekű gondolat – noha a speciális nehézségei nyilvánvalóak. Mégis azt gondolom, hogy a puszta javaslattevés, kezdeményezés is fontos politikatörténeti tette lehetne a magyar külpolitikának. Kockázata józan ésszel beláthatóan nincs; s még a teljes sikertelenség esetén is megmaradna az a pozitívum, hogy egy eddig messze ívben elkerült eszmét és javaslatot a magyar külpolitika vetett fel. Mindez azonban messze túltekint a pillanatnyi gondokon. Jóllehet épp ezek a gondok kell megteremtsék a holnap új kezdeményezéseit a külpolitikánkban is.

Befejezésül néhány pontban sűríteném, hogy legközvetlenebbül mit tehetnénk, mit kellene tennünk ma és holnap a hozzánk érkező romániai menekültekkel – társadalmi szinten, illetve a kormányzati szervekkel együttműködve:

– a szociális segítség önkéntes társadalmi szerveződésének minden formáját személyesen is támogatnunk kell, és a kormányzatnak is gondoskodnia kell, hogy a bürokratikus akadályok felszámolódjanak;

– a társadalmi közhangulat hiszterizálódását – bárhol, bármiben jelentkezik – igyekeznünk kell leszerelni. Bármennyire is tragikus az erdélyi magyarság helyzete, mégsem „hangszerelheti” túl a maga érzelmi és egyéb hangsúlyaival az egyidejű hazai válsághelyzetet. A két válság szükségképpen egy a társadalmi közérzetben, mégis megvan a veszedelme, ha mindent halinába kötünk;

– beláthatatlan hangulati torzulásokhoz vezetne, ha az egyre inkább terjedő rémkép a kétmillió magyarról – akik előbb-utóbb batyut kénytelenek kötni a hátukra – általánossá fantomizálódna. Ez csak azt eredményezhetné, hogy érzelmi pánikba esve még a lehetségeset se tegyük meg. S bár biztonsággal nem gondolhatjuk, hogy a tragédia méretei nem fognak növekedni, akár a közeljövőben, akár később. Higgadt pesszimizmussal mérlegelve mégis az látszik valószínűnek, hogy a román kisebbségpolitika végül konfrontációra kényszerül mind az európai, mind a világpolitikával. Súlyos veszteségben kell gondolkodnunk, ezzel szembe kell nézni. De az inaktív kétségbeesés, érzelmi végletesség helyett mégiscsak az a kisebbik rossz, ha ahhoz igazítjuk nemzetpolitikánkat, hogy csak az tehető meg felelősséggel, ami megtehető; s ami nem vezet visszafordíthatatlan katasztrófához. Erdély lavina-effektussá is lehet – erről nem feledkezhetünk meg, ha a lépéseinket mérlegeljük. Külpolitikánk és diplomáciánk feladata, felelőssége, hogy a román politika konfrontációját megfelelő dokumentumokkal, Fehér Könyvvel, javaslatokkal, ad acta nem tehető bejelentésekkel, állásfoglalásokkal, továbbá a titkos diplomácia eszközeivel – aminek éppen a román politika volt a történelme során mindig nagymestere – előkészítse, siettesse és elkerülhetetlenné tegye;

– mivel Erdély nem Kambodzsa, s már csak európai-politikai okból sem lehet azzá;

– és kétmillió erdélyi sem kel útra;

– sokkal inkább azzal kell számolni, hogy az erdélyiek továbbra is erdélyiek maradnak. Bár a menekültek számának növekedésével továbbra is számolni kell mégha – keservesen igaz is Sütő András szép mondata: „Valakinek otthon kell maradnia, hogy leoltsa a villanyt és betegye az ajtót.” Ebben nemcsak az van benne, hogy a személyes döntéseket nem lehet kívülről megítélni – de benne van az öneszméltető figyelmeztetés is;

– végül helyes volna, ha jogi intézkedéseink a menedékjogot egyértelműen kiterjesztenék minden magyar származású egyénre, bárhonnan érkezzen is – amennyiben az érkezés és befogadás a nemzetközi jog normáiba nem ütközik. Mindezt kiegészítve azzal, hogy azokat a nem magyar származású egyéneket, akik azokból az országokból kérnek befogadást, illetve keresnek menedéket, ahol a mi kisebbségeink is élnek: a hozzánk érkező magyarok jogaival megegyező módon fogadjuk be arra az időre, míg sorsuk további alakulását rendezni tudják. Minthogy várhatóan románokról lehet szó, az ilyen egyenrangúsítás erkölcsi, nemzetpolitikai gesztus is, illetve lélektani – túl az emberiesség szempontjain. Ez és hasonló más intézkedések, megfontolások szervesen tartoznának bele államunk további Duna-medence politikájába.

(Az MDF Jurta Színházban megtartott Erdély-vitájához készített felszólalás; 1988.)

A decsi sárkány

(Ülök a konferencián. Unom és érdekelne is. Nem a témát unnám, hanem az irodalmi konferenciák tét-hiányát. De a kelletlenségből is kipréselődhet valami jó – nyelvi falon is átszivárgó beszédes pillantás, karszorítás, csend, ami váratlanul súlyt tud adni az érdemes semminek. A szavakon inkább csak az őrangyal segít. A téma egyik panelje: Közép-Európa és irodalma. Van-e ilyen, s ha nincs, miért nincs, mi van helyette, ha meg van, mitől az, ami és miképp. Lehet villogni, újabb meghívásra érdemesnek lenni stb. Mértékkel azért ez is fontos, mert egészében mégis informatív, felfogható névjegycserének is a kishazáról, ami vagy ott marad a borfoltos asztalon; vagy. Tudtam örülni a szép jegyezgetőfüzetnek, golyóstollnak, amit adtak. Bár az ilyen öröm ünnepi zavar is a magamfajtának, aki gonddal szeleteli az elhasznált ívpapírokat, hogy hátlapjukat jegyezgetésre, gyors levelezésre használja. Ne felejtsük, volt háborús papírínség, majd szövetségi párttitkárság kegyétől függő papírkiutalási jegy – így voltak hát s maradtak is következmények. Volna mégis Közép-Európa?! A füzetbe így került néhány gondolatfirka, két szünet között, mikor szükségképpen hullámzik a figyelem, lankadás. Hiányos slágvortok tehát, amiről esetleg beszélni lehetett volna, megkísérelve betájolni legalább a helyét, körülményeit… nos, minek is? A téma itt szokott kiszökni az ilyen konferenciák ajtaján. Bár talán mégsem egészen úgy, ahogy a kitűnő osztrák író mérgesen és exluzívan fogalmazott: egyáltalán nem érti, miről beszélnek itt, mi köze lehetne neki Közép-Európához, mikor ő csak ahhoz tudja tartani magát, hogy „nemzetek fölötti”. Csengett a fülemben a mondandó nemes svungja. A szuggesztív indiai írónő viszont úgy vallott szerényen, hogy soha nem érezte magát íróként másnak, mint szivacsnak, aki felszívja maga körül a világot, mert mást nem tehet, akár fölötti, amit talál, akár alatti. Mintha lényszerű evidencia nevében szólt volna, ami nem is érti, miről beszélnek ott, ahol nem róla is beszélnek. Gondoltam ez az evidencia szerencsés segélyszó. Ha adatik, hogy legyen, akár speciálisak is lehetünk már, hiszen úgyis csak többek között tudunk azok is lenni. De vajon ilyen banális volna a dolog? Kissé bonyolultabban banális, de az. Mert akárhogy forgatjuk is, ha Közép-Európáról beszélünk, nem ragozhatunk melléje hispán, skandináv, balkáni, dél-amerikai, vagy ki tudja milyen evidenciát. Muszáj valami mást. Csupán erről van szó. Közben emlékeztetem magamat, hogy irodalmi konferencián vagyok… így nem az irodalomról kellene meditálni, hanem az időjárásról. Néhány slágvort hozzá, a szép füzetből.)

A közép-európai időjárás termésmeghatározó. Vagy másutt tán nem? Az európai nem az? S még azon belül is a még helyibb időjárások…

Sok a színes kolléga itt, volt gyarmatiak, nem gyarmatiak. A meteorológiai beidegzések mássága külön diagramelemzést érdemelne. És az azonosságok is. Hogy milyenek és milyen természetűek. Hogy mi is lehetne a hazai termések meteorológiáktól független közös vonása, amit a nemzetközi (fölötti?) piac, mint ilyet jegyez, sztenderdizál. Komparatisták vadászterülete. Vannak persze naiv-olvasói megfigyelések, megrendülések, ámulatok: fagyban vacogunk, hőségben alélunk valamennyien s csupán a kettő között próbálgatjuk az intimebb törzsi tánclépést, a bantuknál a kakay-át, nálunk például a turáni valcercsárdást.

Ha valóban jól járjuk a táncunkat, járhatunk úgy, mint mi gyerekkorunkban. Úgy döntöttünk, hogy a decsi nagyrétről „végtelen” hosszú láthatatlan szálon sárkányt eresztünk föl jó szélirány idején, és ez lesz a Sárköz-fölötti csillag. S provinciális lesz az (a szót sokáig nem találtuk és annak idején le is tettünk a kereséséről), aki decsinek titulálja, s hiszi el a sárkányunkat. A szomszéd Őcsényig el is vitorláztunk vele és az őcsényiek meghatóan büszkék voltak rá, mint a saját sárkányukra. Míg az esendő hiúság el nem vágatta velünk a fonalat. S persze lezuhant a sárkányunk Sárpilisre – tán azt hitte, hogy fölfelé zuhan majd? – szemétnek. Nem tudtak mit kezdeni vele, mondván, hogy ilyen sárkányuk nekik is van, sőt jobb s akkor már inkább az.

Közép-Európa? Közép-Európa Európa egyik zugolya. Európa a glóbus még kisebb zugolya. Az évezredet nyitó század feltehetően más szemüveggel méri be az arányokat és fontosságokat, mint eddig.

A holnap tétje gyaníthatóan nem az lesz, amit ma deklarálunk.

Európa? Dinamikus alexandrinizmus? Latium maradék tógásai, szenátorai gőggel dohognak és nem értik igazában, miről beszélnek körülöttük. De azért csak-csak tanulják a nyelvet, fogszorítva. Persze az övék se kerül sutba: értékes préda.

Justitia mérlegét mindig csillagközi szél helyezi egyensúlyba. Ám hogyan is kezdődött az európai mese (Esti mese?) (A finis irodalmához ld. Kavafisz Barbárokra várva c. versét adalékul.) A diadalmas fáklyát éppen Szent Johannának sikerült egy szikrával meggyújtani: „A franciák Franciaországban, az angolok Angliában: ez a béke.” Nem kell lebecsülni ennek a halk mondatnak eszmei és szimbolikus jelentőségét, ha az európai típusú nemzetállamok jellegéről és következményeiről meditálunk.

Ez a típusú nemzetállam diadalmas és nagy terméseredményt biztosító új korszak feltételeit teremtette meg.

Mindenekelőtt a védetten és kodifikáltan elkülönülő nyelvek, kultúrák, irodalmak stb. keretét törvényesítette (consensus gentium szellemében) – másrészt a máig gyakorolt és érvényes politika, politikai gyakorlat és eszköztár gazdája, irányítója lett.

Vagyis először tett kísérletet, hogy a népek amorf és archaikus-familiáris tömbjei helyett – nem véletlen, hanem céltudatos szerveződésként – autonóm molekulák organizmusát próbálja együttműködtetni.

Mai válságtüneteink problémáját aligha választhatjuk el attól a műhelytől, amely ilyen meghatározóan járult hozzá az egyetemes Históriához.

Az infámia be van építve az emberi történésbe. S mindig a jó sikeresség üzemzavara, fáradása (vagy éppen halálugrása) a megrázóbb.

Az európai nemzetállam-típus és eszme komoly üzemzavarral küzd.

Meg sem kísérelve a teljesebb számbavételt, csupán érintve: maradéktalanul homogén nemzetállam – például – nincs. A minoritás politikai és emberjogi problémája – így vagy úgy – a História természetes adottsága. A fajtiszta nemzetállameszmény és az erre való törekvés a történelmi fasizmusok folyamatos újrateremtője és konzerválója. Amennyiben birodalmi méreteket ölt a nemzetállameszmény, már ezzel is szükségképpen kritikussá teszi a minoritás-problémát. A birodalom, mint szerveződési keret: nemzetállam-elefantizmus. De mégis, a történelmi birodalmak fejlődésük során pozitív kultúra és civilizációteremtő szerveződési formák tudtak lenni. Viszont éppen a kulturális és civilizációs öntudatosodás, pluralizálódás fejlődése során el kellett veszítsék pozitív szabályozó és szervező funkciójukat. A minoritások öntudatosodása feloldhatatlan konfliktusba került a hatalmi–politikai eszköztár adott lehetőségeivel. Ilyen egyszerű és mechanikus, szinte az egész glóbuson, az ezredvég drámája. A viszonylag homogén, másrészt a minoritásokat egyesítő (birodalmi) szerveződési formák között helyezkednek el a történelmi föderatív szerkezetek. Ideig-óráig ezek is tudtak pozitív történelmi eredménnyel működni, de ezeknek a hagyományos formái is válságba jutottak. Az egység-közérzetet, még „föderatív” szinten is, az éppenséggel ma középpontba került autonómia-jogosság, emberjogi normák modern eszméje kezdi ki – olyan mértékben s formában, ahogy azt az adott föderáció vagy az ilyen jellegű szerveződés gyakorlata elkerülhetetlenné teszi. A skála persze eddig is nagy volt s a mai válsággócok se kevésbé széles skálán jelentkeznek. Ugyanígy a helyesbítés, továbbá a hagyományosan föderatív jellegű szerveződéseket meghaladó új formák, kapcsolódások és ozmózisok tervei, kísérletei is.

Van hát bőven Nyugat és Kelet.

Hogy még-e csupán? S mi a kifejlet? Eszmetörténeti futurológia témája.

Amit én gondolok, talán rokon a kemény, de korántsem kétségbeesett tacitusi spleennel. A halál mindig csak a saját kertben következhet be. Másképp miképp is volna értelme? Csak a saját halálnak van. (Rilke)

Hogy mit gondolok? Aki meghalad bennünket: vér és lélek szerint mesztic-ember lesz. Tudatosabban, mint eddig. Mesztic a morálja, képzelete, filozófiája, irodalma. És a szépsége. S marad mégis hazája.

De egyelőre konzervatív „fehér-európaian” tudunk csak még a sakktábla fölé hajolni, hogy megtegyük és kalkuláljuk a hátralevő lépéseket. Kívánatos azonban, hogy a rendíthetetlen kíváncsiságú, tárgyilagosságú és felelősséget ismerő Tacitus módjára; akinek már volt, s lehetett némi előképe a meszticesedés valójában isteni játszmájáról.

Sakktáblánk adott; a figyelmező óra sem hiányzik a terepasztalról.

Közép-Európa?

A játszma állása röviden az, hogy három birodalmi gondolat és vállalkozás határozza meg számunkra az újkori politikai örökséget. Lépés-alternatívánk: mit kezdjünk a Habsburg Monarchia dagálya után visszamaradt apályos partjaink lopvatúlélő csigáival-bigáival? Mit a fasizmusba, holocaustba torkollott német birodalmi gondolat máig nem rendezett utóhatásaival? Mit a világpolitikai tragédiába is átbillenhető orosz-szovjet birodalmi gondolat politikai és emberjogi anakronizmusával?

Az utóbbi a legdöntőbb dilemma, függ a többi is tőle. S legfőképp és csak tautológiával jellemezhetően; változatlanul a legnyitottabb dilemmája térségünk prózára fogott válságának.

A Római Birodalom térképén nyilván már sokkal korábban is ki lehetett volna mutatni a repedésvonalakat, melyek hivatottak lesznek kirajzolni Galliát, Hispániát stb. – csupán a kortárs általában nem siet ilyesmivel, mivel kénytelen láncoltan benne élni a Históriában, ami pragmatikusan rövidlátóvá teszi s többnyire élesen látja torzítva a távolit. Másrészt fél attól, amit nem tud elképzelni, illetve attól is fél, amit fölismer. A kortárs általában fél, ez a logikája, romantikája, heroizmusának vízjele.

Annyi bizonyosan igaz lehet, hogy új históriai korszakot jelző Nagy Bumm limesén élünk, bomlási zónában.

Azzal a kiegészítéssel, hogy az említett három birodalmi gondolatnak Közép-Európa mindig vesztese, áldozata, kárvallottja volt, illetve lett.

Eléggé nem hangsúlyozható handicap ez a holnapot illetően. Vagy ellenkezőleg? Jó esetben az illúzióvesztés hiperrealizmusba is menekítheti magát és katalizátorrá lehet.

E szerep betöltése azonban eléggé észrevehetően nincs ingyen, éledése és szerveződése csak adott (szabott) feltételek között lehetséges. A világpolitika (a sarkított nagyhatalmi súly és érdek) számára a Nagy Bumm kanalizálása lehet csak kölcsönös cél, s Közép-Európa hibásan gondolhatja csak, hogy a glóbus részproblémájaként érdemes kockázattá válhatna a nagyhatalmi egyensúly játszmájában. Mégha heroizmusa képes is mozgósítani jó szót, imát, dollárt, gyógyszereket.

Ha van vagy lesz: Szarajevó nem Szarajevóban van.

A mi szűkített kérdésünk (jószerivel az irodalmunké is) – hogy hol van és hol lesz Közép-Európa; s hol Szovjetunió?

Ahhoz, hogy a térség ne csak engedményekkel szalonképesített formában, hanem szerves együttműködés keretében találjon újra helyet Európában, aligha képzelhető el anélkül, hogy maga a szovjet is organikusan igényelje Európát. A megoldásoknak szükségképpen különbözniük kell; de akkor is iker-problémáról van szó, belátható ideig. A szovjet kísérlet és válság politikailag korszak-meghatározó; a limesen elhelyezkedők számára pedig reálpolitikai liturgia, akár kedvük van kivárni a szertartás végét, akár nem. Mi sem helyezhetjük át a templomi székhelyünket, ők sem.

Van különbség azonban; s éppen a reálpolitikai decentrálás követeli meg, hogy a szovjet dilemmát is végiggondoljuk. Nem az igazságát – Históriában ez nem tényező –, hanem politikai-pszichológiáját, a kockázat kalkulusait, a félelem döntési szuggesztióit.

Csupán egy példa: a szovjet politika emlékezetes finn megalkuvásának háttérmotivációja megközelítően sem analogonja annak a kényszernek–késztetésnek, ami a mai szovjet politikát a közép-európai térségben változásra, változtatásra ráveszi, illetve a további folytatásra ráveheti – ésszerűen. A tét ugyanis nemcsak az már, hogy az ezredvégre elért hatalmi státusát biztosítsa (a finn megalkuvás ezt egyáltalán nem veszélyeztette; viszont akaratlan jelzést adott a védekezés irracionális erőtartalékairól, amiről a támadónak soha nem lehetnek hiteles fogalmai) a tét ma banálisan az, hogy minőségi, mennyiségi, infrastrukturális felkészültséggel egyáltalán képes lesz-e a következő évezredbe versenyképesen belépni.

S ha nem, mit tesz, mit tehet?

Vállalja Európát – ha alkati messianisztikus tradícióit és az ehhez mért (magas szintű elitjét nem érintő) tömegnevelési visszamaradottságát, tudati–önismereti fóbiáit, korszerűtlen vágyait is célkitűzéseit felszámolva képes lesz az európai belátás normáit és megállapodásait magáévá tenni?

Vagy szorított helyzetében vállalja az irracionális remény-kalkulusokra alapozott katasztrófa-politikát – mint annak idején riválisa–ellenfele (s egyben ahrimáni messianizmusban rokona), akivel lengyel–balti számlára még birodalomgyarapító paktumra is vállalkozott a gyilkos leszámolás előtt?

Vagy vállalja – ezúttal a szlavofil–pravoszláv messianizmus öntudatával humanizált új nemzeti politikát? (Legismertebben a Gulág szerzője hajlik erre.) A politikus-metropolita történelmi küldetését, alternatíváját?

Nyitott dilemma, még. Útközben vagyunk. Az ígéretek, kezdemények még nem azonosak a garantált bankbetéttel. A limesen ezt különösen számításba kell venni. A bálnán utazni kénytelenedő madár helyzete speciálisan martinuzzis, bocskais, bethlen gáboros. Talonban kell tartania a kalkulációt, hogy adott esetben milyen elérhető szárazföldesély adódhat s mit bírnak a szárnyai.

Másképp gondolkodni a limesen lelkesítő elmejáték lehet, választási programok szűkblendés mozija – inkább. Vélem én; mégsem kétségbeesett spleennel. (Pardon, egy illetlenül személyes közbeszúrás: anyám ezt írta halála előtt egy papírra – „Olyan nagy az én magányom, mindent magamból kell kiásnom.” Közel kilencvenéves korában halt meg.)

Úgy tűnik, hogy a Szovjetuniónak – ha távlatilag is kalkulál – nem választási lehetősége van a szó hagyományos értelmében, hanem rábólintása lehet csak ésszerűen az adott történelmi kihívásra.

Tehát Európa?

Európa Oroszország irritáló feletti-alatti énje.

Mintha mazochista módon mindig is el akartak volna siklani a fölött, hogy Európa kezdettől fogva közös mű, közös vállalkozás. Lehet megtagadni, de benne hagyott nyomát senki nem operálhatja ki belőle. Nem vitrin Európa, melynek egy valaki őrzi a kulcsát. Se messianizmussal, se fegyverrel nem igényelhető ez a kulcs. Telhetetlen, de éber emésztő: vészcsengős hidrolízise, fermentumai tették naggyá.

A mai szovjet válság minden korábbinál drámaibbá gerjesztett skizofrén Európa-válság – önmaguk számára szcenírozva.

A történelmi vétek az, hogy nemcsak magukat fosztották meg kíméletlenül attól, amit Európának adtak, s ami nélkül a szellemi Európát nem lehet elképzelni, de bűntárssá próbálták kényszeríteni ebben Közép-Európát is.

Közép-Európa elidegenítése – éppen a tudati hagyományai jóvoltából – nem sikerülhetett olyan szélsőségesen, mint Szovjetunióban. S ha van közép-európai előnytöbblet az új reformérában, kizárólag ennek köszönhető. A szellemi előnytöbblet pedig – ha van szabaddá tett pálya hozzá – már nem szükségképpeni szolgája a mindig tehetetlenségi nyomatékkal mozduló politikának. Csak akkor, ha vívóállásban alszunk el.

E kisnapló elején beszéltünk arról, amiről ezen a konferencián is beszélni lehetett volna, hogy legalább betájoljuk a helyét annak a bizonyos „nos, minek is?” A hely és körülmények slágvortokban ezek. A „nos, minek is?” már körülményesebb téma – ti. az itt kicsírázható irodalom mibenléte, milyensége.

Naiv ítélettel se gondolható más, hogy ami itt csírázhat, legalábbis speciális esete a csírázásnak.

Vagy próbáljuk a nem is hibás közhelyeket teoretizálni, közép-európaizálni?

A lengyel irodalom hallatlanul fontos és úttörő hozzájárulását a modern abszurdhoz, abszurd színházhoz, az abszurd ontológizáláshoz…

A cseh irodalom páratlanul szuggesztív teljesítményét a köznapiság és közvetlenség metafizikájának a megteremtésében…

A horvát és dalmát irodalom nélkülözhetetlenségét – ha szabad így mondanom – a délközép-európai mediterránum kibontakoztatásában…

A szerb irodalom érzékenységét a heroikus történelmi lét kifinomultan barbár poézise és életgazdagsága iránt…

A román irodalom latinos nosztalgiával fegyelmezett, lélegzően televény bizantinizmusát…

A magyar irodalom bujkáló „egzisztencializmusát”, a mellette beszélés anekdotikus furfangosságát, mazochizmusát és öniróniáját…

Más irodalmakban sem ismeretlen mindez, csak másképp hasonlóan. Lévén éppen az a fölötti az irodalmakban, hogy nem tudnak nem hasonlítani. S ezt a legkevésbé sem kell vagy lehet akarni.

Vagyis nemcsak felhasználnunk kell egymást, de tudnunk kell azt is, hogy mit és kitől kapunk. Csak ilyen értelemben lehetünk helyünknek elkötelezett mégis-világpolgárok. Az egyéb nosztalgiák valóban provinciális világ-kékharisnyasággal kokettálnak.

A szűkebben vett európaiságunk pedig?

Európa nem arra való, hogy kisajátítsuk, hanem arra, hogy a szabadság korrekt autonómiájával tartozzunk hozzá.

S a szűkebben vett közép-európaiságunk?

Hasonlóképp, a szabadság korrekt autonómiájával muszáj tartoznunk hozzá, ti. az evidenciájához. Miképp az autonóm szivacs teszi forrásvízben is, mocsárban is.

Egyébként csak ülök a konferencián.

Két levél

Lassan tíz éve, hogy egy könyv terve foglalkoztatott: szóra, tanulmányra, vallomásra bírni filozófusokat, pszichológusokat, történészeket, politológusokat, írókat, teológusokat: a judaizmus–kereszténység, antiszemitizmus–filoszemitizmus, nacionalizmus és internacionalizmus, a klasszikus nemzetállam és annak meghaladása, az egészséges patriotizmus és az egészséges világpolgárság kérdésében. Miután – főképp nálunk – egyetlen betegségnek van ennyi neve. Így a cél is az volt, hogy mindenekelőtt a magyar társadalom és politika múltja-jelene legyen a katalizátor: vagyis egyként mérlegelődjenek múlt és jelen csődjei, mélypontjai, érdemes teljesítményei. A terv sok külső-belső okból elbicsaklott honi nádasunkban. A tervezgetés során több szűk körű beszélgetést folytattam; ezek egyike két levél megírására késztetett. Kommentár aligha kellhet hozzá. S bár hevenyészve, laza és kihagyásos érveléssel íródtak, talán jelzik mégis azt, aminek sok egyéb mellett nem magánbeszélgetésben kellett volna elhangzania, levélben eltemetődnie. A két levél hangsúlyain sok szempontból túlfutott az idő, paradox módon mégsem úgy, hogy bonyolultabb árnyaltsággal ne őriztek volna meg bizonyos időszerűséget. S talán tanulságos lehet azoknak is, akiket ezek a kérdések egyáltalán nem, vagy egészen másképp érdekelnek. Ennyi a mentség, hogy annyi év után exhumálom őket. Pár gondolatismétlést elhagytam; ahol viszont néhány, szóban elhangzott gondolatra nem tértem ki, itt emlékezetből megteszem. Hamisításom mértéke ez.

Két emlék

K. Zs.-t tizennyolc évesen deportálták a vidéki kisvárosból. Járulékos körülmény, hogy érdekesen, „kiválasztottan” csúnya lány volt, s éppen az erős sémi vonások diszharmóniája tette széppé. Reformátusként nőtt fel. A kisváros légköre olyan volt, hogy semmilyen lelki sérülésben nem kellett része legyen. Ilyesmit még a vidéki magyar kálvinizmus erősen Ószövetségre hangolt vallásoktatási témalégköre sem élezhetett ki közte s a társai között. Például, a bibliai történetek „világi-aktuális” lefordítása és szembesítése a mindennaposan tapasztalt életkörülményekkel, társadalmi megnyilvánulásokkal: az ősatyák példázatai és jeremidái a szószékről – majd kilépve az utcára a fel-feltünedező uszító jelszavak a falakon. Ami mindig megvolt Zs.-ben: egy alkati kívülállónak tartózkodása, lappangó megvertségének öntudatos hunyászkodása. Viszont ez nem is mondott ellent rendhagyó fiziognómiai komplexusának. (Akkoriban egyébként nem egy drámai vagy éppen tragikus psziché- és sorsalakulásnak lehetett tanúja valaki, akit a megfigyelés és tettenérés ösztöne mániákusan nem hagyott nyugodni. F. B. a főtéri fűszeres fia volt, az egész családját elhurcolták, noha egy környékbeli dzsentri földbirtokos mindent megtett a megmentésük érdekében. B. a földbirtokos törvénytelen fia volt, s ő ezt a stigmát a lehető legdiszharmonikusabb formában örökölte: fiziognómiája akár a legklasszikusabb Stürmer karikatúrarajz – törékeny alkata, mozgásának, gesztusainak enervált eleganciája, ösztönös kedvtelései s még hanghordozása, beszédstílusa is klasszikus pontossággal feleltek meg a dzsentri-dzsentroid viselkedés arisztokratizmust erőltető jellemzőinek. A lágerből csak ő tért vissza, a Párt már győzött, az ország a sztalini sínen: választhatta volna a kárpótlóan rózsás jövőt. Galambszürke nadrágban, fekete-fehér kockás kabátban, ezüstgombos sétapálcára támaszkodva nézelődött a főtéren, mikor utoljára találkoztam vele. A lágerről, családjáról még érintőlegesen sem volt hajlandó szót ejteni. S hogy az új világ milyen s milyen lesz? Csupán a száját húzta el kis mosollyal: „Nem felel meg az ízlésemnek.” Másfél év múlva tudtam meg, hogy még azon a nyáron meghalt. Régi házukban kapott egy udvari hátsó szobát; ott zárta magára az ajtót, ételt nem vett magához, ott aludt el a falnak fordulva, ugyanabban az öltönyben, melyben utoljára találkoztunk. Mellette volt az ezüstgombos sétapálca – vajon a törvénytelen apa ajándéka? – és egyetlen sor írás sem. Huszonhárom éves volt.)

K. Zs. esete nagyon más, s számomra különösképpen és feldolgozhatatlanul személyes. A deportálás előtti nyáron váratlan megjegyzést tett, ami túlmutatott megszokott beszélgetéseink megtévesztő látszatán. „Mi azért gazdagabbak vagyunk” – mondta egyszer. Nem nehéz fölfejteni ebben a kibuggyant megjegyzésben a bekövetkezett belső áthangolódást és annak indítékait. A szó legtisztább értelmében katartikus visszatalálásról volt szó. A tragikus veszélyeztetettség és határhelyzet közeledése – melyet mindennaposan tapasztalhatott – arra az irracionális középpontra irányította a figyelmét, mely a legbarbárabbul támadva volt, s így – puszta lelki védekezésként is – kivételes értékközponttá formálódott. Amire eddig, ilyen formában, a pszichének nem volt szüksége. Másrészt általában is úgy van, hogy irracionálisan is megemeli a teherbíró képességet, ha az kollektív sorsra fűződhet rá (megjegyzésében a mi-ti sarkítás) – bármilyen legyen is az a sors. S ez már önmagában valamilyen hit, hitigazolás, illetve hagyomány és mítosz határára sodródást jelent. Sőt, szinte elkerülhetetlenül csaphat át a szakralizálódásba – az ott várható felismerésekkel és irracionális vigaszokkal együtt. Egy ilyen belső áthangolódás olyan kategóriákkal szembesít, melyek a személyes és kollektív pusztulás küszöbén értelemmel még kevésbé haladhatók meg. És mindennek ebben az esetben egyáltalán nem kellett határozatlannak, társtalannak maradnia Zs.-ben: volt szegletköve a Templomnak (virulens zsidó vallásosság a kisvárosban), melyhez ő is odatámaszkodhatott. Ahová visszatalálhatott. A család elhurcolása előtt egyik barátnőjének átadott egy uszodai csoportképből kivágott fejet, a sajátját – hogy ha nem térne vissza, adja át nekem. Érzelmi titkát búcsúzóul fedte fel előttem, addig semmit sem sejtettem róla. Én akkor már a frontra kerültem, s a századból a túlélő egynéhány közé „választódtam”. (Sötét irónia, hogy egy kolerajárvány áldozatainak emlékére épített kápolna szomszédságában…) Mikor megkaptam a kivágatot, csak másnap tűnt fel a hátlapján egy elmosódó G betű. Nem Zs-t, a neve kezdőbetűjét írta oda, ami logikus lett volna; s nem M-et, az én nevem kezdőbetűjét. S még csak nem is a Zs-t és M-et együtt. Annyira zavarba hozó volt ez a G., hogy hetekig nem tudtam napirendre térni fölötte. Szisztematikusan végiggondoltam minden rejtjelezhető lehetőséget, megoldást, amit közös gyermekkorunk, barátságunk valószínűsíthetett. Ma is bizonytalan vagyok. S még most, itt is bizonytalanul írom le – tartva tőle, hogy akaratlanul is a mindenáron tisztázás csábításának engedek –, hogy vajon nem a gazdagság, mint kulcsszó (G.) rejtjeleződött-e itt… Mert ez volt az egyetlen olyan beszélgetésünk, amire abban a pillanatban nem volt megfelelő válaszom. Csak hosszabb hallgatás után kérdeztem vissza ezt a kulcsszót és ő sem mondott többet. Mindkettőnket lebénított a saját hirtelen felnőttségbe kényszerített saját csendünk. Akárhogy történt is, bennem a fölismert gazdagság emblémájaként véglegesedett a G betűs kivágat. Zs. a tragikusan megoszthatatlan kiváltság-kiválasztottság jelképével búcsúzott. Ma sem tudok elképzelni személytelenebbül személyes, kiszolgáltatottabb büszkeséget.

Másképp tragikus a másik emlék. A Balkánon végigvert német hadsereg több ezer foglyával kerültem rövid időre egy táborba, Jugoszláviában. A partizántechnika lelkileg is végsőkig elcsigázta őket. (Tömeges patológiás viselkedési zavarok, exhibiciós és autisztikus tünetek stb.) A fogolytáborok hangulata, körülményei egyébként is gyengítik az önellenőrzést és megkönnyítik a végletesen szókimondó megnyilatkozásokat. Egy szászországi SS-altiszt haldoklott mellettem, több napon keresztül. Nem engedte, hogy állapotát jelentsük a parancsnokságon. Rideg autonómiával döntött, s bizonyára érezte is, hogy csak meghosszabbítanák az agóniáját. Nagyon éles emlékem, hogy majdnem fölöttesi fölény, nehezen meghatározható távolságtartás volt a nyugalmában. Majdnem jelzés, hogy különbözik tőlem. Bár egy ilyen benyomással óvatosan kell bánni, mert ugyanez a halálelfogadásnak, a távolodás nem megosztható élményének is tünete tud lenni. Jóllehet utolsó óráit mégis meglágyította az élőbe kapaszkodás, a testi érintés igénylése, a görcsösebb bensőségesség stb. – mint általában. Sőt, várta néhányszor a szavamat is, és nem lehetett elkerülni a botcsinálta pap szerepét sem. Ügyetlen pátosszal – végre is huszonhárom éves voltam – arról próbáltam beszélni, hogy ha levegőbe zuhanok, másképp kell úszni, mint a vízben. (A hitet, Istent, túlvilágot kerülgető szavaknak már pár nappal korábbi beszélgetésünkben is volt előzménye köztünk.) Mostohaapja evangélikus lelkész volt. Amennyit korábbi beosztásáról megtudtam, múltja tele lehetett fantomokkal. De már nem volt esélye, hogy eszmebálványaitól megszabaduljon; sőt, az maradt az egyetlen önigazolása. Mikor vizesronggyal a száját töröltem, egy alkalommal olyasmit motyogott, hogy mi tudjuk a jövőt, mi, most csak nem sikerült.

Két emlék, két ti és mi. Megbocsáthatatlan szóegybecsengés. Éjszaka, nappal. Csak a szemponttalan História bilincselheti össze őket. S milyen vezérlésű História bennem?

Magyar notesz

Noteszlapok I.

Noteszlapok II.

Noteszlap III.

Noteszlap IV.

Főhajtás a nemzet előtt

1989. március 15.

1989. március 15-ről még sokat fognak írni: a nemzet ismét tett egy rovást a maga kőtábláján, melyet semmilyen csizmasarok nem koptathat le többé.

Nemcsak a megilletődöttség, az összetevők bonyolultsága is rövidségre csábít, ha frissiben akarjuk értékelni ennek a napnak politikai és társadalomlélektani hozadékát.

Megéltük, s mi idősebbek szó szerint elfogódottan tehetjük hozzá: megélhettük még, hogy a hatalom a maga kitörölhetetlen múltjával a forradalom óta először került olyan rókarántóba, hogy súlyba eresztett kézzel, demokratikus korrektséggel féljen; s a megviselt állampolgár olyan helyzetbe, hogy ismét bensőségesen lehessen higgadt és ünnepélyes, egyúttal felszabadultan izgatott és várakozó.

Sem az előzmények, sem a változatlanul kétértelmű körülmények nem biztosíthatták, hogy mindez feltétlenül így legyen.

A nemzet ennek ellenére – Budapesten és szerte az országban – egy mindent átjáró, végső próbára kényszerítő válsághelyzetben mutatkozott fölemelően érettnek.

Pedig tudjuk, az igazságtudat, az erkölcsi fölény, a szenvedés sebhelyei és a kényszernémaság megalázó éveinek emléke adott esetben baljós kísértéssé duzzadhatnak: megérthetően és mégsem megbocsáthatóan.

A nemzet méltóan vizsgázott. S csak sajnálhatjuk azokat, akik nem érezhették ezen a napon, hogy őszinte s kitartóan cselekvő részük volt az eljövetelében.

Nem ünneprontás ezt leszögezni; ellenkezőleg. A nemzeti közmegegyezésre való törekvésnek éppen csak bontakozó időszakában inkább a terápia követelménye ez.

Nemzeti közmegegyezésnek akkor lehet csak eredményt is felmutató esélye, ha együttesen és külön-külön is képesek leszünk szembenézni azzal, hogy mihez, milyen múlthoz és jelenhez, milyen lehetséges jövőhöz járultunk hozzá eddigi meggyőződésünkkel, erőfeszítéseinkkel. S ha képesek leszünk ezt úgy tenni mérlegre nyilvánosan, hogy nem feledkezünk meg a gyakorlati és lelkiismereti konzekvenciákról sem.

Fontos hivatalos szó is elhangzott e tárgyban, Pozsgay Imréé: nem leszámolásra van szükség, hanem elszámolásra. De legalább annyira fontos, amit ehhez hozzátenni kell: önmagunkban igenis szükség van tisztító leszámolásra – másokkal szemben azonban csak elszámolni valónk lehet.

E gondolat jegyében gondolom, hogy 1989. március 15-ének legmaradandóbb hozadéka, hogy félreérthetetlenül bebizonyította: társadalmunk – higgadtan felismerve az 1956-tól merőben különböző nemzeti és világpolitikai szükségszerűségeket, további magatartásának ezzel járó nagy felelősségét – még a mai kivételes válsághelyzetben is képes volt és lesz demokratikus fair play-ből minőségi oktatást adni a politikának – „incidens” nélkül. S még halvány jelét sem lehetett tapasztalni, hogy vissza szándékozna élni a szabadság szabadságával.

Az állampolgárok elsöprő többsége büszkén könyvelheti el, hogy az önmagunkban elvégzendő „belső leszámolás” terápiájára nem ők szorulnak rá. Amire szükségük van, hogy ezt folyamatosan bebizonyíthassák, felelősséggel élhessenek, a maguk testére szabott kockázat és esély kihívásait elfogadva.

Ma ismét felbátorodva gondolhatjuk, hogy társadalmunk – legalábbis a sorsdöntő gesztusait tekintve – végérvényesen más már, mint ötven éve, mikor a kollektív önterápia, a „belső leszámolás” hiánya olyan tragikusan sodort valamennyiünket bukásba; a még mindig nem kellőképpen ki- és bevallott mocsokba.

A mostani március 15. hangulata, fegyelmezett és emelkedett radikalizmusa, a megtisztított szavaknak, fogalmaknak ez a maradandó parádéja – erősen hiszem – a lelkiismereti öntisztulás elmaradt gesztusainak megtételéhez is közelebb vitt bennünket.

S közelebb a hagyományainkhoz, történelmi teljesítményeinkhez, melyek az esendő nemzeti napfogyatkozás esetén is képesek világítani. Jóllehet tartósan elkövetődött minden, hogy egy egész nemzedék – a gyermekeink – gyökereikben elbizonytalanodva, hamis és idegen értékrendek világába masíroztatva, már-már öngyilkos módon veszítsék el hitüket és bizalmukat nemzeti örökségünkben, a magyarul és magyarként megfogalmazott progresszióban.

Ékes bizonyíték volt ez a szerdai nap, hogy miképp és mennyire nem sikerülhetett ez.

1989. március 15-e még kiérdemeltebben volt az ifjúság ünnepe, mint eddig bármikor: a nevelés és vétkes elvakítás de profundis-ából emelték fel fiataljaink az arcukat sértetlenül.

Az Ünnepek útja azonban tovább kanyarog; mint ahogy a mindennapoké is, melyeknek sorsa és alakulása nem elválasztható az ünnepeink sorsától és alakulásától. Útjuk elkerülhetetlenül közös és elkerülhetetlenül érinteni fogja október 23-át is. S mindazt, amit ez elodázhatatlanul jelent a nemzeti megbékélés és közmegegyezés szempontjából.

Mert ez a holnap.

Viszont játék a tűzzel az olyan fundamentalista elrugaszkodás, mely időszerűnek és megengedhetőnek érzi, hogy hangot adjon egyik legnépszerűbb vezető politikusunk pártból való kizárása vagy felakasztása alternatívájának. Vagy azt, hogy az immár alkotmányosan működő egyik alternatív csoport (SZDSZ) negyven vezető tagját levélben életveszélyesen megfenyegessék. S még hivatalos dorgálásról sem tudhatunk.

Mégis bizonyosra vesszük, hogy a nemzet vizsgázott nyugalmát még az ilyen barbár elrugaszkodások sem ingathatják meg. A nemzet változatlanul higgadt és a megbékélés, közmegegyezés igényével várakozó. Mint ahogy arra is a demokratikus játékszabályoknak megfelelően emlékeztet – noha hangsúlyosan –, hogy márciusunk ünnepén is messze hallatszottak a Duna medréből a temetői robbantások dörejei, meghazudtolva a felelős kormányfő e tárgyban tett felelős kijelentését. Ami ha jószerivel szimbolikusnak is vélhető – nem az állampolgár hibája.

Mondhatjuk hát, hogy a bizalom még mindig indokoltan kevés és törékeny – a remény mégis több, mint tegnap vagy tegnapelőtt.

Ezt a reményt illessük főhajtással; és a kisajátítás kockázatos hátsógondolata nélkül osztozzunk meg rajta.

Mert csak ez lehet a holnap.