Nyomozás (3)

Megpróbálok a csendre koncentrálni. Az alacsony földbunker gerendamennyezetére sárga kört rajzol a hátára fordított elemlámpa. A drezdai kisfiú, Heinemann már reggel óta szorongásosan ürít; négykézláb átmászik az alvó testeken, a holdfényben letolja a nadrágját, körömmel kapaszkodik a lövészárok földhányásába. Anita rázkódva sír mellettem. Stargard belvárosában, egy szecessziós magánpalota kertjében, két nyúlánk lány karcsú dogot sétáltat piros fonottszíj pórázon. Arcuk lesimított és fehér, mintha a világon semmi nem történt volna, mióta megszülettek. Bőrük a tizennyolc fokos hidegnek is ellenáll, éppen csak annyira piros, amennyit egy félreértés okozhat. Az országúton délután ötkor fordul be az utolsó járat. Doboz formájú, rozoga autóbusz; csupán két bécsi nagynéni száll le róla, kézen fogva egy idióta kisfiút vezetnek a füvön, a fiú hápogó játék-kacsát húz maga után. Figyelmesen nézzük. A közeli Duna-erdőből betévedt réti sas már vagy öt perce köröz a felhőtlen égen, előbb a nádas, majd a tó tükre fölött. Egyedül Walter Karcsi nem vesz tudomást róla. Megigazítja az alumínium keretes napszemüvegét, nekifut, átugorja a csalános árkot, fejjel nekivágódik a szélső kabinnak. Nevetve int, hogy menjek oda. Mannlicher-hüvellyel beüt néhány csomót a kabin hátsó falán, az utolsóra az ajtó is kinyílik. Mutatja, hogy a lyuk és az ajtó kettős résén sokkal közelebbinek látszik a túlsó part a bedőlt szerszámos kunyhóval. „Nem jössz át?” kérdezi. „Drahosch Ildikóék ott várnak.” Megegyezünk, hogy a gátőrháznál találkozunk legkésőbb kilenckor, addigra biztos behozzák a szigetről a reggeli hajtásban elejtett disznókat. Anita fürdőruhában vár otthon, és megkér, hogy vakarjam le a talpáról a ráragadt szurkot. A nyitott szekrényajtó tükréből az üres templomtérre látok, a sarkon túl a saját lakásunkra. Sötét ablakok, csak az íróasztallámpám világít, mintha ott ülnék. A fény az erkély mellvédjéig kivilágít, a virágládák földjébe szúrva elhasznált gyufaszálak. „Várj” mondom kiszáradt szájjal, és leoltom a villanyt. A hallon át kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Érzem, hogy remeg a gyomrom. A dívány végénél ülök vissza a földre, egyik lábát a vállamra, a másikat az ölembe veszem, kitapogatom a ragacsos dudorokat. Nyomjeltől nyomjelig haladok előre. Még nincs tizenegy óra. Távolról hallani a magányos dörrenéseket, a hajtók kiáltozását. Heinemann nemcsak a körmével kapaszkodik, az arcát is rászorítja a lövészárok falára; csupa sár, mikor visszajön, kezét a csajkájába mossa. Most tavaly lesz másfél éve, hogy a gátőrház és a Csörge-tói strand között Anitának megjött a vérzése. A nádasba vágott V alakú irtás szélén feketére ázott varsarudak, nádcsonkra kötve felfújt koton, árnyéka lassan himbálózik a vízen. A levegő mozdulatlan, párás. Az akácfasor mellett foghíjas vetkőzőfülkék, az árok partján rozsdás Hofher-Schrantz vontató alváza, a lendkerék tengelyfuratából vadkosbor hajlik ki. A kerékre állva a szerszámos kunyhóra látni. Kohut törvényszéki bíró múlt nyáron ott szeretkezik B. Zolnai Félix feleségével, később Lontai úr doberman kutyája költözik a kunyhóba, és ugyanazon a szalmán alszik. Már sárgulnak a levelek, de azért még aranyos ősz volt. Az üres strandbüfé elől partra visszük az egyik vaslábú asztalt, belenyomjuk az iszapba, körbeüljük a vízben. Elsőnek Poss Öcsi keveri meg a kártyát. Walter Karcsi távolabb fekszik hason, maga alá húzott biciklipumpával, s úgy tesz, mintha aludna. Időbe telik, míg az asztal alatt elrendeződnek a lábak. Anitáé beszorul a combom közé, csak a csontos nagyujja emelkedik ki a vízből. A felkavart iszap, mint az elektrokardiogram, éles vonalként rakódik a kiszőkült piheszőrre. Este, már meztelenül, keskeny rést nyit a tapétaajtón, és benéz az öregekhez. Apja nyitott szájjal horkol, anyja féloldalt dőlve, jobb kezével bágyadtan markolja a bal mellét. Kis idő múlva újra émelyegni kezd a gyomrom. Részeg ökrendezéssel támolygok végig a gátőrház udvarán, és ledobom magamat az istálló mellett. Innét sokkal feltűnőbb most, hogy a két szederfa törzséből vaskampó áll ki, egy magasságban. Mikor visszamegyek, apám már szemben ül velem a verandán, a fején trópusi sisak. Ahogy hintáztatja magát a széken, lelöki a mellvédről a nagy uborkásüveget, az uborkák begurulnak a dáliabokrok alá. Sokáig érezzük a kovászos lé szagát. Mikor sötétedni kezd, keretes szúnyoghálót támasztunk a veranda oszlopközeibe, meggyújtjuk a petróleumlámpát. Lábunk alatt kitépett fácántoll, tyúkpiszok, elcsöpögött vér. A cigarettafüst sávokban húzódik ki a hálóketrecből, s hol eltakarja, hol fölvillantja a rajzó lepkéket. Csak Kohut Ábris szivarozik masszívan. A csikket nedves-feketére dolgozza, a parazsat egy lerágott csirkeszárny porcogóján maszatolja szét. A sötét udvaron még hárman állnak kint szétvetett lábbal, B. Zolnai Félix, Poss Béla és Walter Karcsi nagybátyja. Jól hallani a surrogást, ahogy egy középpont felé igyekeznek célozni, ugyanabba a tócsába. Az árvízvédelmi raktár sarkánál frissen ásott gödör, mellette a gátőrék komondora; délután ütötte el az ebesi makadámúton Delmár, a nemzetközi autóversenyző. Poss Béla belemászik a gödörbe, lassan körbe forog. „Mit akartok, elég mély ez egy kutyának!” – kiáltja. „Ennél mélyebb nem kell!” A raktár hátsó ablakáról le lehet emelni a hálót, s be lehet mászni a gúlába rakott ásók, csákányok, viharlámpák közé. Később, a 44-es tányérakna robbanás után a muslincák holttestét ide szállítják először a Daragórót, elsőnek Kohut Ábrist, majd az útközben kivérzett B. Zolnai Félixet és Walter Karcsi nagybátyját. A gátőr felesége tujaágakkal rakja körül a bejáratot, a gyertyáknak légópapírból csavar szélvédőt. Apám közben újra szóba hozza a tegnapi rendellenes vadvonulást. Azt mondja, ugyanaz fog megismétlődni, mint harmincegyben, a víz újra tíz centire lesz a töltés tetejétől, és a fűzfákból nem látszik semmi. De erre mindenki másképp emlékszik, apám egyedül marad a jóslatával. Két év is eltelik, mire az árvízi képeket megmutatjuk Vili néninek a rákosztály betegtársalgójában. A lombokon délutáni fény, metszett árnyékok, túlexponált pacnik. Könnyű, féderes bricskával hajtunk át a pollókai füzesen, puska nélkül, gumicsizmában. A fákon vastagon áll az iszap, a vaddisznónyomokban nyálkásodó víz. B. Zolnai Félix korhadt fatörzsnek támaszkodva áll az öreg Voigtländerrel, s várja, hogy a ló megnyugodjon; fél belelépni a habos tócsába. Vili néninek reszket a keze, ahogy a fényképek után nyúl, kerüli a pillantásunkat, s újra azt kérdezi, amit évek óta mindig: „Igaz, hogy költöző madárra is szoktatok lőni?” Amíg a fotókat nézi, narancsot hámozok a finn tőrömmel, és az ajándékba hozott fácánfejet is odateszem melléje. A gumicsővel kifújt fej tiszta sztearinnal van kiöntve. Mielőtt teljesen elkészülne, kint hagyom száradni a vaskampón, s csak utána ragasztok a szemek helyére gyöngyöt, többnyire gipsszel. Estére már a szaga is gyengül. Éjszaka közepe felé nagy vas-spulnikra tekert drótok érkeznek a raktárba, és két rongyokba csavart kerti törpe, dísznek. Az egyiket a füves földhányásra tesszük, ahol a komondor fekszik, és színes kavicsokkal rakjuk körbe. Vili néni akkor már nem él, télen hal meg, Vízkereszt másnapján. Anitának január végén van a születésnapja. A megmolyosodott fácánfej helyett egy másikat tömök ki újabb eljárással, s ezt most ő kapja ajándékba. Nem tudom, hogy örül-e neki, mindenesetre nem az ágya fölé akasztja, hanem a kefetartó mellé. Utána a behavazott Szűcsén-szundikon gyalogolunk fel a Bati-kereszthez. Gyönyörű az idő. A nap zsibbadt-vörös, a szőlőkarókon csillog a jégmáz. Anita a kereszt elé áll, én meg elkezdem kövecsekkel dobálni. Vastag bekecse alatt alig látszik a melle; kérem, hogy gombolja ki végig, és sokáig célzok. A háttérben, a Sötét-völgy oldalában hosszanti irtás, halványpiros a naptól, mint egy diluviális szeméremrés. Egyszerre mind a ketten nevetni kezdünk. Guggolva nézzük a hóban a tűéles rovátkákat, próbálunk rálehelni, hogy felolvadjon, habos nyálgolyókat köpdösünk rá, de azonnal megfagy. Walter Karcsiék csak késve, tíz óra felé érkeznek meg bringán; vázon hozzák Drahosch Ildikót és valami Ágit, Pécsről. Feltűnően csendesek. Később arra figyelünk fel, hogy kivezetik a tehenet az istállóból, és meggyújtanak egy szarvára kötözött szalmacsutakot. A tehén először maga körül forog, bőgve az országútra vágtat, és föl-le dobálja a két mellső lábát. Aztán kialszik. Sikerül a Sió-partig a nyomában maradnom, hallom a fújtatását a sötétben. Innét, a Suhancásról indul az erdei kisvasút a borrévi kavicsrakodóhoz; innét indulnak a tábori telefonvezetékek a túlsó part ütegállásaihoz. Mikor idáig érek, a tehén éppen egy lombrésben áll, mögötte a hold, és egy csupasz fára kiakasztott háló. A lehajló kötél befejezhetetlen hiperbola benyomását kelti. A levegő annyira mozdulatlan, hogy az országúton még mindig érződik valami a tehénből. Apám utasítja Walter Karcsit, hogy kérjen bocsánatot Szedlacsek gátőrtől; de a jelenetnél nem vagyok ott. Csak azt látom, hogy pár perc múlva ő is az országútra rohan, feje fölött lobogó csutakkal. Ez annyira ingerültté tesz, hogy elrángatom Drahosch Ildikót az istálló mellől, és hívom, hogy másszunk be a raktárba. Már hajnalodik, mikor hazaindulunk az eperfás úton. A Paradicsom-pusztai téglaszárító lécbarakkján sávos röppályákkal tör át a nap. Néhány cigány munkás keménykalapban guggol egy égő rönk körül, mellettük felpuffadt tarka malac, hátikosárban egy pirosmáslis gyerek. Kórusban kiáltoznak utánunk. A kamraszobámban otthon eres levendulaillat fogad. A falon fa-Krisztus szögesdrót glóriával, szíve helyén pingponglabda nagyságúra felfújt fekete léggömb. Ezt mindig újra megcsodálom. Van egy ágysodrony is a sarokban; ha az ablak elé támasztom, perforált árnyékkal lesz tele a fal. Nem nagyon tetszik, de a lehetőség, hogy megtehetem, mindig újra rávesz. A rácsozat mögül a Régi Fürdőházra látok. Udvara ovális térség, gyeppel, közepén antikizáló kőnimfa, aranyszínűre festve, a nyakán ruhaszárító kötél. A kötél másik vége nem a szokásos módon van kikötve, csipeszestül bemegy a ház ablakán, a szemköztin kijön, és onnét lóg le a fal mellett, alján egy vasnehezékkel. Ezt elmesélem Pesten a Három Huszárban egy idegen melósnak. Mondja, hogy keszonban dolgozik, bizonyítékul leveszi a sárga „rohamsisakját”, megkopogtatja belülről is, különben hülye értetlenséggel néz, és fölényesen újabb söröket rendel. Éjszaka behajtott sarkú névjegyet találok a Só utcai albérleti szobámban, néhány zöldtintás sorral: „Hadnagyom! Beszereztem egy nóniusz hátaslovat, és a pincében rendeztem be istállót. Sajnos, mégis hiányzik a régi flóbert, a szentendrei HÉV töltése mellett túl sok az anarchista macska. Persze, kiművelődtünk azóta, a tetűt is radarral nyomjuk szét. Egyszer láttalak erre utazni, elég avittul néztél ki pofaszakállal. Akkor már inkább a Kohut törvényszéki bíró racionálisra borotvált kuglifeje. Feltétlenül olvasd el (utólag) Bergson: Les deux sources de la religion et de la morale-ját, még nem poros. Néhány végleges megállapítás. Karol von Walter.” S alatta egy óbudai cím: özvegy Halakis Mártonné gipszöntő és stukkókészítő műhelye. Augusztus hetedikén látogatom meg először, de alig ismerek rá. Mellén vastag a szőr, az egyik metszőfoga hiányzik. Sokkal öregebb, mint amennyi az éveinkből kijön. Két szobát bérel az özvegytől, fizetés helyett ő mintázza a gipszangyalokat. Már sötét van, mikor Halakisné is benyit a műhelybe, teát hoz, s részletesen elmeséli a férje halálát az ostrom alatt. Közben kialszik a villany, a pincéből fölhallatszik a nyerítés. Jó tíz percig ülünk sötétben, az özvegy egy gipszes zsákon, és Walter Karcsi combját szorítja. Azt mondja fél, és kérdezi, hogy visszajöhet-e a férje. Másnap kijegyzek néhány mondatot Bergsonból a könyvtárban, és elküldöm a címükre: „Ha bizonyosak, egész bizonyosak volnánk a túlvilági életben, valójában nem tudnánk másra gondolni. Örömeink megmaradnának, csak színtelenül, fakón, amilyen erővel a figyelmünket fordítanánk rájuk. Megsápadnának, mint a lámpák a reggeli fényben. Örömeinket elhomályosítaná az öröm.” Még az áramszünet alatt rábeszélnek, hogy éjszakázzam náluk. A fekhely, amit Walter Karcsi átenged, egy koporsó formájú se priccs, se láda, magas oldalfalakkal; ha belefekszik az ember, nem látszik ki belőle. Halakist annak idején ebben hozták haza a romok alól, de egy másik, kisebb ládában temették el. Éjfél után kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Visszafelé egy másik, kisebb szobán botorkálok végig, benézek az asszony hálószobájába. Kitakarózva, lábtól fejig alszanak Walter Karcsival a széles rézágyban, a sarokban mögöttük fluoreszkáló lourdes-i kereszt; az ajtó fölött régi stukkóminták s egy színes mélynyomat Wesselényiről, az árvízi hajósról. A sárgára beeresztett padlón ökölnyi repesznyomok. Erős a holdfény, az ablakok a Mókus utcára néznek, ahol a nagy Krúdy is lakott. Pár nap múlva express csomaggal csönget fel reggel a postás; anyám küldi utánam Pestre a Poss Bélától örökölt vadászbekecset. Állítólag most került elő egy háború alatt elrejtett ládából; és azt akarja, hogy minél előbb örüljek neki. Halottak napjára már ebben a bekecsben utazom haza. Az egész város krizantémszagú. Az apám sírjára rendelt márványkő csak az utolsó pillanatban készül el; de elég szegényes, a rossz festékkel kihúzott vésetekből szétfolyik a maszat. Anyám napokig beteg a látványtól, vajákosan szidja a kőfaragót, a mesterembereket, a papokat, akik civilben járnak. Csak este, az ágyban nyugszik meg, s még sokáig elbeszélgetünk utána, hogy mi hogyan volt, hogyan lehet még. Akkor emlékeztet újra, hogy a régi előszobánkban soha nem állt semmilyen sárga jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. S hogy Csépány Elemérre is rosszul emlékszem, a 44-es robbanáskor ő is meghalt, nemcsak Poss Béla; a német kommandó késve közölte, hogy hol aknásítottak az ártéri erdőben. Sokáig nem tudok elaludni. Az udvaron világít a bedöglött gipsz és mész, kupacokban a stukkó- és angyaltörmelék; anyámnál a széttört befőttesüvegek a mézgás birsalmafa alatt. A régi bútorok közül már csak alig néhány van meg, a zongora, a könyvszekrény; apám zöldposztós fegyverállványán családi fényképek és egy tizennégy villás agancs a Daragórót. Vili néni egyszer ebbe akasztja a botja kampóját, hogy lerángassa; de már nincs ereje hozzá. Még az utolsó délután is arra kért, hogy olvassak fel neki a Bibliából. Találomra nyitja ki, s mutatja, hogy honnét: És mikor a tengeren túlra ment a gerazénusok földjére, két ördöngös került eléje, akik a sírboltból jöttek ki, és nagyon vadak, úgy  hogy senki sem mehetett el azon az úton. És így kiáltoztak: Mi közünk hozzád? (Az emberekből ugyanis az őket megszálló ördög beszél.) Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj bennünket? (Vagyis, az utolsó ítélet előtt.) Nem messze pedig nagy sertésnyáj legelt. Az ördögök tehát kérték őt: Ha kiűzöl bennünket, küldj a sertésnyájba. (Ti. az volt a céljuk, hogy még így is kárt okozzanak a lakosságnak, és Jézus ellen ingereljék őket.) És akkor mondta nekik: Menjetek! Azok pedig kimentek, megszállták a sertéseket, és erre az egész nyáj hanyatt-homlok rohant a meredeken a tengerbe, és a vízbe veszett. (Az Isten ugyanis feltétlen ura a teremtményeknek, s bizonyára a lakosok is megérdemelték a károsodást.) A pásztorok pedig elfutottak, és a városba érve mindent jelentettek. S íme, az egész város Jézus elé ment, és kérték, hogy távozzék a határaikból. Még kétszer felébredek azon az éjszakán, de másodszorra már nem tudok ellenállni: az udvar hátsó sarkában nyitva a pinceajtó. Tulajdonképpen nem igazi pince, inkább egy félig földbe süllyesztett raktár, kék-üveg ablakkal, hogy a legyeket távoltartsa a lótól. Most nem nyerít, mint az áramszünet alatt, de azért jól hallani a fújtatását. Lemegyek hozzá, és elkötöm az abrakoló mellől. Engedelmesen követ, mikor kivezetem az udvarra. Kikerüli a mész- meg gipszkupacokat, csak az artézi csap tócsájánál áll meg, és percekig vizel. A pécsi Emil atya szerint ezen az éjszakán valószínűleg misztikus élményem volt. Nem tudom. 44-ben mindenesetre úgy sodródom be Stargardba ötödmagammal, hogy félreértünk egy német mondatot: azt hisszük, ha ott éjszakázunk, reggel ugyanúgy el is hagyhatjuk a várost. A gót Mária-templom mögött félig rombadőlt ház, de a manzárdjára még föl lehet kapaszkodni. Szemben a sarkon elgörbült lámpaoszlop, kampóján szakadt kombiné, alatta „ÁRULÓ” cédulás fiatalasszony holtteste, bizonyos Frau Fried. Az őrjárat itt fedez fel bennünket, este tíz és tizenegy között. Amíg ellenőrzik a holttestet, hogy a cédula rajta van-e, valamelyikünk lelök a balkon mellvédjéről egy jegesre fagyott strandlabdát, s ezt hallják meg. Akkorát csattan, mint egy súlygolyó. S végül is gyanúsnak találják a papírjainkat. Nem azonnal kísérnek be, csak a fegyvereinket veszik el, s az egyikük ott marad velünk. Kint a balkonon helyezkedik el, és köldökmagasságban tartja a géppisztolyát, hogy pásztázni tudjon, ha kell. Egyik csizmaszára valamivel hosszabb, mint a másik, s ez még merevebbé teszi a tartását; mintha egy műláb támaszkodna a másik ép lábra. Sisakjára ragasztva papírból kivágott fekete V betű: Victoria. Később két kopaszra nyírt gyerek lopakodik oda Frau Friedhez, s valami ruhafélét dobnak rá; az őrünk meg gyors sorozatot ereszt ki feléjük. Utólag valószínű, hogy csak figyelmeztetésül, de azért félreérteni is könnyű a helyzetet, a két gyerek annyira hangtalanul esik arccal a hóba. Emil atya megkér, hogy ezt meg ami még hozzá tartozik, írjam le többször egymás után, ahányszor csak tudom, de lehetőleg mindig részletesebben. Azt hiszem, azóta kezdődik minden változat ugyanúgy másképp. És a ló is belekerül mindig. A Mária-templom tornyát éppen csak érinti a fényszóró sáv, s ez hirtelen teljesen megbénít. Fektemből annyira skurcban látok mindent, hogy lehetetlen pontosan felmérni a távolságokat. A manzárd viszont nincs annyira magasan – egyszerű magasföldszintes ház –, hogy a géppisztolyt feltűnően lejjebb kelljen engedni: egy kis mozdulat is elég, hogy a lámpavas töve legyen a célpont. Így hiteles és végleges a benyomás, hogy a kieresztett sorozat a két gyereket éri. Csak az nem világos, hogy a begombolt köpeny alól, a zubbonyom zsebéből, hogyan tudom előrántani a finn tőrömet, és belenyomni az őr tarkójába. Ahogy hátrabukik a feje, jobban szemügyre tudom venni: még nálam is fiatalabb lehet, még nem lehet húszéves. És szeplős. A két ágban meginduló vér megcsomósodik a szája szélén, közben a két gyerek felugrik, és rohanva átvág a téren. A hó szinte vigyázatlanul világítja meg őket. De ez csak az egyik változat; és Emil atya se igazában elégedett vele. S valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy én igen. Mindenesetre jó, hogy Walter Karcsi meg az özvegy olyan mélyen alszanak. Most szükségem van rá, hogy ne kérdezzenek semmit. Először csak a Mókus utcában járatom meg a nóniuszt, és benézek néhány nyitott ablakon. Porcelán fogantyús sublóton kitömött madár, fölötte kagylókkal díszített keretben vakfoltos tükör. Csak melltől látszom a tükörben, mint egy ódon képkivágat. Próbálom úgy felfogni, hogy hiába lépek el, ha visszamegyek, változatlanul ugyanazt a képet találom a keretben. A dupla ágyban csontsovány férfi fekszik, a dunyháján befáslizott fejű mankó. Első pillanatban puska agyának nézem, a mankó szárát csőnek. Az öregnek nyitva a szeme, de nem vagyok biztos benne, hogy lát is, mikor megmozdítja a fejét; de már nem akarok tovább lépni. Asztmásan lélegzik, és megkér, hogy engedjem följebb a rolót, fektéből nem lát ki a háztetők fölé. „Akkor jobban el tudok aludni”, mondja. Apám egy másik augusztus elején hal meg; s ez még mindig emlékezetes dátum. Az utolsó napokban tüdővizenyő, fulladás, rövidülő lélegzetek; de viszonylag tiszta tudat a maradék néhány pillanatra. Ahogy az ágya szélén ülök, a toalett-tükörben nézem magunkat: fogom a vállát, hogy ne hánykolódjon, ő meg föl-le rángat, hogy segítsem a lélegzetemmel. Az oldalszárny tükörből átlátok a szomszéd szobába, onnét a másikba, ahová besüt a nap. Meglep, hogy a bútorok milyen mozdulatlanok. Apámhoz képest én is tárgyszerű vagyok most, ahogy őt figyelem, a szobát, a félrecsúszott szőnyeget, a perforált fényt a parketten. A fegyverállványon még ott a vadásztáska a töltényövvel, a két Scholberg-féle golyós, a Zubek-sörétes, egy Isonzónál zsákmányolt tábori távcső. A kavicsos udvaron fonnyadnak az ecetfák. Ez különben kedvenc pihenőhely. Innét messzire ellátni a Duna-erdőre, tiszta időben ki lehet venni a Daragó nyárfasorát. Az ecetfáktól pár méterre téglából felrakott támasztófal, hétméteres mélység, ennyi a szintkülönbség az udvar és az alsókert között. A falat befutja a lonc. Kálmán bácsi, a nagybátyám, a harmincegyes árvízkor bricskán érkezik meg Bogárdiból éjszaka, nagy svunggal végighajt az udvaron, és az ecetfák mögött akar megfordulni. Mire odanézünk, a ló, mint egy levegőbe kilökött szobor, szakadt istránggal ágaskodik, mellette a fölcsapódó kocsirúd. Mozgásuk egy pillanatra annyira felgyorsul, hogy majdnem mozdulatlanul zuhannak le a pinceajtó elé. A szálkásra széttört kerekek szanaszét, darabokban; a ló szétroncsolt fejjel, féloldalt. Ép hátsó lábát bágyadtan húzza előre a mellső combtő alá, a meleg hajlatba. Akár egy elrontott csendélet. Kálmán bácsi a beroggyant bakon ül és sír, fejéről leesett a kalap. „Basszátok meg” mondja, és nem akar leszállni a bakról. A lóban még van annyi élet, hogy apám érdemesnek tartja lehozni az egyik Scholberget, és ott előttünk csúsztat bele töltényt. Közben megnézik, hogy a szénával bélelt saroglyában nem történt-e baja a brácsának. De semmi, csak a húrok lazultak meg az erős ütődéstől. B. Zolnai Félix az ecetfáknál dülöngél, gyufával nézi az egymást keresztező keréknyomokat; s valahogy szeretne beletalálni valamilyen dallamba, de csak a szöveget tudja motyogni: A mezei kis pacsiiirta, mind a két szemét kisiiirta… Poss Béla ingerülten pisszent rá az alsókertből: „Hallgass! Mit kell most harangozni!” „Hagyjatok magamra” mondja Kálmán bácsi, és még mindig nem száll le a bakról. A burás kerti-lámpa fényben valószínűtlenül nagy és tömbszerű a ló feldomborodó hasa. Apám bevallja, hogy nincs ereje elhúzni a ravaszt. Egy disznó vagy bika az más, ott bele van kalkulálva az ilyesmi – „De most én legyek az isten? Milyen alapon”? Kohut Ábris az én kezembe nyomja a Scholberget, és biztatóan beleszorít a nyakamba. „Te még megteheted, öcsi. Neked az isten se néz oda, és akkor is mi van?” Nem sietem el. Előbb megpróbálom én is kiüresíteni a pillantásomat, s kiválasztani valahol egy háztetőt, ami fölött már nincs semmi. De érzem, hogy ez is hamis. Látni akarom, hogy mit csinálok. S hirtelen elhúzom a ravaszt. Kráterszerű, villámgyors nyom; a széleken, mint egy köldökmélyedés, ráncolódva rándul össze a bőr. Anyám minden kapcsolatot elveszítve fekszik az ebédlődíványon, és megállás nélkül ütögeti a falat. Később a verandáról hallatszik be a csukló vinnyogása; néha majdnem nevetésnek hat, ahogy sír. Még később az udvarról hallom a csoszogó karistolást; úgy lépked, hogy nem emeli föl a lábát, csak csúsztatja, görcsösen hozzátapad a földhöz. Már van öt óra is, mikor apám minden jel szerint az utolsókat lélegzi. Ahogy föléje hajolok, egy apró bogár röpköd az arcunk között, hangja egyenletes, mint a hajszáldrót. Szárnya szivárványló zöld, kidudorodó pontszeme bíbor és türkizkék. Kint a gátőrháznál rajzanak tömegestül a petróleumlámpa körül, s színtelen pöszlékké zsugorodnak a lángtól. Észreveszem, hogy ő is a bogarat nézi, s hogy beáll a pillantása egy bizonyos szögbe. Nem hozzám igazítja a szemét, noha érzem, hogy engem is figyel; s most talán kell is ennyi eltérés, hogy valóban egymást lássuk. „Ne tiltakozz” mondom. „Meg fogsz halni. Próbálj elaludni. Én csukom le a szemedet. Gondolj valami olyanra, amit még sose gondoltál. Amit már nem lehet elrontani. Aludj el. Ne tiltakozz, apa.” Nehezemre esik ezt a semmit mondani; de magamnak se tudnék jobbat. S látom, hogy pontosabban érti, mint én. Lassan engedem vissza a fejét a párnára; egyik ujja élesen beleszorít a bicepszembe. Este úgy sétálok végig az utcákon, mintha egy idegen városba tévedtem volna. A lakásunkban valamennyi lámpa ég, az ablakok nyitva, a rolók egész a rúdig fölengedve, porcelán-gombos húzójukat csapkodja a huzat. A templomtér – ahová az ablakaink néznek – akár egy likvidált nézőtér. Akkor még nem emlékezhetem rá, hogy a Mókus utcától nem esik messze a Templom utcai plébániakert; de azért mégis van hasonlóság a két éjszaka között, pedig nem erőszakolom. A nóniuszt ide vezetem ki legelni, a plébániakertbe, én meg hanyatt heveredem, és hallgatom a hersenő neszt, ahogy tépi a füvet. Gondolatban addig próbálom nyújtani a templom tornyát, míg olyan vékony nem lesz, mint az ökörnyál. Erős a kísértés, hogy az észrevétlenségig megszűnjék, és otthon érezzem magamat. De ez már nem sikerülhet; egy idő múlva kénytelen vagyok felülni, és megigazítani a kemény dudorodást a farzsebemben, annyira vág. Inkább játékszer, mint pisztoly, mintás gyöngyház berakással; apám évekig őrizte a fiókjában. Velem van a fronton is, hogy legalább ez legyen, ha nem lesz jobb megoldás; s szerencsére elég lapos meg kicsi, hogy megússzak vele néhány motozást. Kétszer is elveszítem, és mind a kétszer előkerül: mint a kullancs, úgy ragaszkodik hozzám. Fönt a manzárdon se találják meg, pedig még a nadrágom alá is benyúl a buzeránsforma altiszt, aki a járőrt vezeti. Közben arra figyelek föl, hogy a nóniusz abbahagyja a legelést, erősen a Duna felé figyel, s váratlanul nyeríteni kezd. Egy rendőr tűnik fel később valamelyik mellékutcából, s megáll a gázlámpaoszlop mellett; de nem jön oda igazoltatni, helyette behúzódik az árnyékba, leül egy gömbölyű kapukőre. A ló erre újra fölnyerít, és fölemeli az egyik lábát; pedig nincs semmi olyan, amit az eddigieknél jobban lehetne észrevenni. Legfeljebb az, hogy a plébániatemplom tornyán is áthúz valami fény, aminek semmi köze semmilyen fényszóróhoz: csak a hold előtt ritkul fel kicsit a felhő, majd megint tömöttebb lesz. Időben nem sok az egész, de ahhoz elég, hogy a szeplős arc lassan hátrabukjon a vállamra, és a rohamsisakja hozzáérjen a számhoz. A feszesre húzott sisakszíj mély árkot nyom a húsába, s ezt majdnem elviselhetetlen látnom. De még így is percekbe telik, mire sikerül kilazítanom a csatot; Dramburg és Stargard között annyira elfagytak az ujjaim. És a nóniusz is csak most engedi le a lábát, és felém fordítja a fejét. Mintha tényleg valamilyen választ várna. Először úgy próbálom megfogalmazni, hogy a szűgytől fölívelő kicsavart nyakvonal beszédesebb, mint egy lehetséges szemrehányás – de Emil atyát ez egyáltalán nem elégíti ki. Megkér, hogy írjam le újra az egészet, és kezdjem még messzebbről, amilyen részletesen csak tudom. És egyáltalán nem baj, ha az időpontok nem egyeznek, csak az a fontos, hogy kezdjem még régebbről. Azt hiszem, a következő nyár lehetne a legmasszívabb dátum, mikor a Csörge-tónál először látok vadnyulat vízbe fulladni: éppen a Lontai úr dobermanja üldözi az egyik közeli kukoricásból. A nyúl először megkapaszkodik egy vasrúdban, de látszik, hogy nem érzi biztonságban magát, és nekivág a tó közepének. A kutya a nádas széléhez fut, ahonnét zavartalan a kilátás, és veszettül csahol. Én a szerszámos kunyhó tetejéről nézem a jelenetet. A nyúl hamar kifullad (vagy már előzőleg harapást kapott), és egyre gyakrabban bukik le, majd váratlanul fölemelkedik, s két mellső lábát pingvin módjára lelógatja. Gereznája annyira lenyalt és csúszósan fényes, akár a fóka bőre. Érthetetlen, hogyan tud ennyire kiemelkedni a vízből, és másodpercekig ebben a pózban maradni. Lehet, hogy az egykori zsilip besüllyedt betonoszlopára akadt rá a lába; de sokáig abban se bízik, tovább úszik, és vakkogó nyüszítéssel elmerül, mielőtt sprintelve odaérnék. Kis késéssel a kutya is követi a példámat, de akkor már hiába csapkodunk a tó közepén, nem tudunk többé ráakadni. A rendőr csak később sétál oda mellém, mikor már kezd pirkadni. De akkor se az ő lépéseire riadok fel, hanem arra, hogy a ló gyengéden ráteszi a patáját a combomra. Kiderül, hogy ismeri a nóniuszt, ismeri Walter Karcsit és Halakisnét is. „Az a stukkós, igaz?”, és szotyolamagot nyomkod a foga közé, aprólékosan eldolgozza, mint Kohut Ábris a szivarvéget. Majdnem csukott szájjal pöttyenti ki a héjat. „Akkor most már engem is ismer”, állok fel zavart kedélyességgel, s egy szórakozott mozdulattal eligazítom a farzsebemben a kemény dudorodást. Tulajdonképpen kedvetlenné tesz, hogy nem faggat jobban; s valahogy sajnálom is, hogy nem fiatalabb nálam, és nem szeplős az arca. Walter Karcsiék még alszanak, mikor a nóniuszt visszavezetem a pince-istállóba; és Vili néni is alszik, mikor hazaérkezem a Csörge-tóról. Csak másnap délelőtt mesélem el neki a kalandomat a kutyával, s hozzáteszem, hogy ilyen körülmények között nem is lett volna szabályos rálőni a nyúlra. De nem vagyok biztos benne, hogy pontosan érti, mire gondolok. Vagy egyáltalán elhiszi-e az egészet. Riadt gyanakvással nézi az arcomat, kezemet odahúzza a sajátja mellé, és apró keresztet rajzol rá, ahogy a kenyérre szokták. Mikor látja, hogy elnevetem magamat, lassan visszahúzza a kezét; én meg ügyetlenül feldöntöm a gézzel letakart orvosságos asztalkát. „A Csörge-tó különben se vadászterület” mormogom, s letérdelek, hogy kupacba söpörjem a színes tablettákat. Anyám, aki a szomszéd szobából hallgatja a beszélgetésünket, idegesen leint. „Azt hiszed, érdekel ez valakit?”, és kimegy a konyhába. Simon, a vadhívogató, bizalmasa a muslincáknak. Estefelé állít be hozzánk, és gyenge borjúhúst hoz Vili néninek; szinte tejszagú még. Az ecetes kendőbe tekert csomagot az asztalra teszi, utána hátralép, kalapját két kézzel fogja a slicce magasságában. Anyám kérdezi, hogy mit csináljon a húsból – becsinált levest? Vili néni megtörli a száját az ecetes kendővel, és elmosolyodik. Végül azt mondja, hogy semmit. Két hét múlva, a temetés után, Walter Karcsi is eljön kondoleálni. Valami bonyolult nevű virágcsokrot hoz, a szirmai olyanok, mint a húspotyoló, tele szemölcsszerű kidudorodással. Egy másik alkalommal, ősszel, azzal válunk el a Mókus utcában, hogy legközelebb Szentendrén vacsorázunk, ő majd lóháton jön ki, és az egyik szerb templomban töltjük az éjszakát. Állítja, hogy van egy bordóvörös szín az ikonokon, ami a hajnali fényben majdnem ultramarin. „Hozzál pokrócot is”, mondja, „éjszaka dög hideg van a templomokban.” Ezen viszont nekem kell röhögnöm. Nyugodtan mondhatnám neki, hogy takaróztam én már kocsmaasztallal is. Ezután hónapokig nem találkozunk megint, csak egy távirat jön tőle, hogy a nóniusz vemhes, és hamarosan csikózni fog. De már ezt is hetes késéssel kapom meg, fönt Szabolcsban; még szeptemberben oda szerződöm egy burgonya-begyűjtő villámcsoporthoz, és határidőre vállaljuk a szovjet jóvátételi szállítások ránk eső részét. Furcsa, de Anitáról is ott hallok először hírt: a Lóvizeletgyűjtő Vállalatnál dolgozik titkárnőként. A Teréz körút egyik bérházában van az irodájuk, félig kibombázott ház, nem működnek a csapok, stílusosan vécé is csak a második emeleten van, a baptista szeretetcsomag elosztónál. Anita szebb, mint valaha. Az Amerikai Misszió egyik sajtópropagandistájának a szeretője, tőle kapja a különböző pipere- és szagtalanító készítményeket. Rögeszméje, hogy a munkája se szagtalan. Nézi a keményre ráncosodott melóscsizmámat, közben egy töltőtollat nyomkod a rugós tartóba, s ahogy kipattan, elkapja a két ujjával. Búcsúzóul megmutatja a füstcsipkés bugyiját, erős fanszőrzete puhán felnyomja a selymet. Ez újdonság a régi emlékeinkhez képest, s kicsit el is csodálkozom báván. „Te se fiatalodtál!” mondom, és éppen csak odanyúlok. Este a hajósok kocsmájában ülök a Vámház rakparton, a mellvéd tetején felfordított rohamsisakok, mindegyikben muskátli. Azt hiszem, akkor este határozom el századszor, hogy ebben a szezonban csak a burgonyákra koncentrálok. A szabolcsi munkásszállás fabarakkja még háborús maradvány, hadifogoly-karám, a deszkafalon cirill-betűs vésetek mellett német és magyar vésetek. A környéken egyetlen látható ló van, de az is inkább csontváz. Valamilyen megegyezés lehet, mert senki se fogja be, hagyják szabadon legelni, különböző neveken szólítják. A ló mindegyikre hallgat. Szakállamban most kezdem észrevenni az első ősz szálakat. A barakk latrinája előtt magas királybogáncs, fénylő bolyh-gubancként zúgják körül a nem-tudom-milyen bogarak. Látom a nyitott ajtókivágatban, hogy árnyék közeledik, de mintha az égett fű fölött lépkedne, semmi dobbanás. Kis idő múlva megjelenik a bogáncs mögött a beaszott lófej. A szárnyasangyal rézkarcot, amit egy kifosztott kastély könyvtárszobájában találok, anyámnak ajándékozom később. Azóta az is ott lóg a fegyverállványon, a családi képek mellett. A begyűjtött burgonyát kiürített tantermekben, kápolnákban tároljuk; mindegyik raktár ajtajában kirendelt őr, akik ideiglenes fegyverviselésre jogosultak. Esténként egy burjánnal benőtt vízmosás szélén gyakorlom a jóga-ülést, és képtelen vagyok meggyőző magyarázatot találni. Néha a nevemet hallom messziről; de lehet, hogy csak a tanácstitkár hív kártyázni, vagy valami tanyai lányt sikerült bevonni a „pártmunkába”. A pataknál mosakodó munkások kiáltozása egész a barakkig fölhallatszik; közben a gyülekező hajtók is megkezdik az osztozkodást a hullott agancsokon. A védtöltés mögött, a kubikgödröknél bennszülött ordítozással rohangálnak, és homlokukhoz szorítva a villás szarvakat, öklelős kiszorítóst játszanak. Körülöttük a földbe szúrt botokon szakadt ingek, szárig agyag-sáros csizmák. Mi akkor már újra a veranda szúnyoghálója mögé húzódunk, karnyújtásnyira a mellvédnek támasztott puskáktól. „Hogy tudná most húzni szegény Kálmán!” – jegyzi meg B. Zolnai Félix, s nem veszi észre, hogy körmére ég a gyufa. Poss Béla a petróleum-lámpát csavarja magasabbra, s ebben az emelt fényben hallgatjuk a borica táncot. Elképzelt barátomnak másnap a következő tudósítást jegyzem le a kamraszobában: „Kedves G. – néhány alkalmi adatot szeretnék megemlíteni, hogy az ártatlan tébolynak, amivel napjainkat bearanyozzuk, milyen mélyek a gyökerei. A táncoló legényeket két kuka kíséri, öltözetük ócska posztóból maszk, disznósörte bajusz, tehénfarok szakáll. A fejüket tollkorona díszíti. Kezükben korbácsnyél, a végén szalagokra hasított bőrdarab. Ezzel riasztják a gyerekeket. Havas idő lévén, hatalmas hógomolyát gyúrnak, és bevetik a kemencébe. A lányokat döglött madarakkal ijesztgetik, a madarakat nagy ceremóniával megsütik nyárson, széttépik, összevesznek rajta. Ezután szánkóra hordót raknak, benne bundába öltözött négy legény. Mikor a nép közé érnek, a legények előbújnak, és meztelenül rohangálnak a hóban. Végül a két kuka közül a gyengébbiket (!) földhöz vágják, fakarddal felhasítják, feldarabolják, megnyúzzák, mint a mészáros a marhát. Utána kezüket csapkodva sírni (!) kezdenek. Az egyik korbács nyelét az áldozat szájába, a másikat a seggébe dugják, és közösen fújni kezdik a szemét, az ágyékát, míg a leölt kuka föléled (!). Mondják, hogy Simon egy alkalommal további részletekről is beszélt már. Meggondolandó, hogy mindez a fölélesztéssel rokonszenvező elgondolást példázza-e jobban (továbbélés, föltámadás stb.) vagy a nyúzást, ami megelőzi.” Figyelem Simon arcát, hogy tudna-e válaszolni. A dáliabokrok mellett támaszkodik a botjára, arca félárnyékban. Slicce rosszul van begombolva, buggyosan felpúposodik a fekete kord, ahol egy lyukat kihagyott. Kohut Ábris nagy pohár színbort tölt cserébe a borica táncért; Simon óvatosan benyúl érte a szúnyogháló alatt, kiissza, a poharat leburítva teszi vissza a párkányra. Mintha maga akarna előre gondoskodni, hogy véletlenül se igyunk utána. Emil atya szerint ezt nevezhetnénk az „önérzet önkéntes megadóztatásának”. Nem tudom. De valami baj lehet mégis ezzel az örökös túlbiztosítással. Drahosch Ildikóéknál színezüst tokja van a likőrös poharaknak, hogy el ne törjenek; Poss Öcsiéknél mintázott bronzlánc rögzíti a lábtörlőt a küszöbhöz – s közben kiderül, hogy a hamis papírjaink is egészen jól beválnak; legalábbis a stargardi igazoltatásig. Pedig már második hete tapossuk Pomerániát. A szecessziós magánvilla kertjében délután újra kint sétál a két nyúlánk lány a tizennyolc fokos hidegben; nevetve végigdörzsölik az arcukat hóval, utána szájon csókolják egymást, a nyelvüket összeérintgetik közben. Az ég valószínűtlenül üres, és borotváltan kék; mint valami kísérleti szünet egy végleges mozdulat előtt. Már késő délután lehet, mikor hangszórós páncélautókról kihirdetik a város körkörös védelmét, a szigorított statáriumot. „Meghaltak a madarak” – mondja valaki a levesosztó pincehelyiségben; de nem kap rá szóbeli választ, csak éles, figyelmeztető pillantást az egyenruhás konyhafelügyelőtől. Attól kezdve nem is hallani mást, csak a tányérok, kanalak csörömpölését. Mikor már harmadszor járjuk végig a stukkótörmelékes udvart, egyszerre Walter Karcsi pillantása is olyan éles-szürke lesz, amilyennek még soha nem láttam. Valahol ott akadunk el a témában, hogy mikor kellene meghalnunk, mikor lenne a legjobb, hogy ne rontsuk el, amit lehet; vagy csak annyira, amennyire muszáj. Azóta hallgatunk. S most egyszerre rám szúrja a pillantását. Mikor próbálom említeni, hogy a lezárt Hirosimában szőrös óriásvarangyok szaporodtak el, izgatottan közbevág, hogy az Apokalipszis szörnyalakjai logikus következményei egy olyan ártatlanságnak, ami teljesen tőlünk függ. És hogy érzi, ő is áldozata lesz az általános őszinteségnek, amivel szemben egyikünk se próbált kellő eréllyel hazudni. „Most már csak az a dolgunk, hadnagyom, hogy figyeljük magunkon a tüneteket, és még időben levonjuk a következtetést.” Halakisné a konyhaablakban áll, és némán, széles mozdulatokkal integet, hogy ne válaszoljak. Walter Karcsi közben ledobja magáról az inget, s mutatja, hogy nemcsak a hátán, a hónaljától a csípőjéig is vastagabb a szőr, mint a mellén. „Valamennyien meg vagyunk jelölve, barátom, mint a bélpoklosok hetedíziglen, ezt most már nem felejthetjük el. És ez nem tegnap kezdődött, hanem sokkal korábban.” S újra magára ráncigálja az ingét, a hangját lehalkítja. „Emlékszel… Drahosch Ildikón már akkor szaporodtak a kis fekete szőrök… még a bimbója körül is kezdett mutatkozni, pedig az duplán kivételes.” Halakisné szerint Walter Karcsi öt hónapja mondogat ilyesmiket, amit akkor sem értett, és most sem ért világosan. Mindenesetre megvárja, míg egyedül maradunk a konyhában; Walter Karcsi csak a közeli Két Mókusba ugrott át borért, és bármelyik pillanatban visszajöhet. Sietve, kicsit dadogva beszél; s közben egy fekete házinyulat is segítek megnyúzni, amit ebédre akar kirántani a tiszteletemre. A megkeményedett sódarabokat olyan erővel dörzsöli egymáshoz, mintha megkötött gipszet akarna újra porítani. Inkább korlátolt, mint értelmes; bár azért gyanú is marad bennem, hogy valami okból megjátssza magát. Aztán váratlanul elpirul, s még a nyaka is vörös lesz. Azt mondja, hogy Walter Karcsi újabban csak lábtól-fejtől hajlandó aludni vele, de úgy egyáltalán nem nyúl hozzá, pedig azelőtt még napközben is sokszor. Mikor végzett pár stukkóval vagy angyallal, utána mindig bement lemosakodni, és sose öltözködött fel rögtön. „Tudja, csak úgy járkált a szobákban, mint egy gyerek, és akarta, hogy én is vele járkáljak, amíg csak rá nem jött az az erős melegség. Most meg valami artistát emleget folyton, akivel a Két Mókusban ismerkedett össze, az Rómában hallott valami hangot a trapézon, és utána sterizálta magát.” Első pillanatban nem értem. „Már úgy, hogy sterilizáltatta…?” A pincéből fölhallatszik a tompa nyerítés, a Templom utcából az óraütés. Az asztalon ott hever a nyúl, Halakisné tétova mozdulattal, visszájáról simít végig a hátán. „Aztán ez a legújabb most! Hogy már a karján belül is, ahol sose szokott… Hiába mondom, hogy én így szeretem, nekem így jó. De már ez se számít neki. Vagy szóljak orvosnak? Attól meg félek.” „Mitől?” „Hát attól” – mormogja, és benyit a kamrába. Ahogy lehajol, térde fölött kilátszik a kékeres bőr, a harisnyagumi csíkja. A kamraablak előtt nagy rozsdáslila rakás; csak az erős szagból jövök rá, hogy a szomszédos szeszfőzde kidobott cefréje. Halakisné sokáig keresgél egy fonott kosárban; s közben egy veréb csapódik az ablak dróthálójához. Egy pillanatra megkapaszkodik, pillantás nélküli gombszemében kíváncsi rémület. A koppanásra Halakisné indulatosan fölegyenesedik, összecsapja a kezét. „Nem mész! Ezek se tudják, hogyan szaporodjanak!” A számon van, hogy válaszoljak, de nem jut eszembe a megfelelő szó. Walter Karcsi csak késő délután jön haza a Két Mókusból, s egészen úgy viselkedik, mint aki elveszítette a hangját. A kihűlt húsdarabokon hártyásan fénylik a megdermedt zsír. Végül azt mondja szórakozottan, hogy a barátja levonta a következtetést, nem kellett hozzá trapéz meg fűrészpor, ahová nyilvánosan lezuhanjon. Még alkonyatig ott maradok náluk, de már semmi lényegeset nem beszélünk közben. Rájövök, hogy tulajdonképpen én se tudok semmit megfogalmazni elég világosan. Ott van, például, az a bizonyos október huszonegy, délután hat óra. Még fogolyként, negyvenötben, kisebb tömegsírt exhumálunk Bortól északra egy völgykatlanban; bár inkább kocsonyás földet már, mint konkrét hullákat. A lejtős úton hiába próbálom visszafogni a talicskát, valami föld vagy egyéb mindig lerázódik a zökkenőknél. Aztán nincs is tovább. És különben is lehet, hogy ennyi éppen elég. S megint csábítóan erős a kísértés, hogy elképzeljem a szabolcsi földeket burgonya nélkül, hóban, patadobbanás nélkül. S egy pillanatig tényleg sikerül elképzelni nélkülem magamat. Mikor a vízmosás szélén felbukkan a ló, még mindig jógi-ülésben vagyok. A jegenyesor fölött geometrikusan zárt, sárgás fénycsík, a széleinél vonalzó-élességgel folytatódik a sötétség. Ezt nézem, mint valami lehetséges példázatot; és a ló bordáit, ahogy aprólékos vázként függetlenítik magukat. Aztán felállok, s elindulok a jegenyesor felé; ott kell elkanyarodni az állomás irányába. A ló sántítva követ, felzárkózik mellém, majd ismét lemarad. Szép, ahogy feltartja a fejét a csillagderengésbe; és egyáltalán nem makacsolja meg magát, mint a tehén, mikor végre sikerül fölhajtani a védtöltésre. Szedlacsek gátőr husánggal bökdösi a sorompónál; Szedlacsekné a kútnál szitkozódik, hogy mért nincs több félelem bennünk; Poss Öcsi a pécsi Ágit igyekszik egy kiterített lepedőre fektetni a fűben, karját szétfeszítve, mint egy Krisztust, a keresztről levétel után. Miért? És ha Jézus is nő lett volna? Kapott volna ő is ágyékkötőt. Egyedül Walter Karcsiról nem tudom, hol van. Csak abból sejtem, hogy a Paradicsom-pusztai nóniusz-telepre lógott el, mert hiányzik az egyik bringa. Szereti éjszaka meglesni az alvó lovakat; azt mondja, utána mindig megnyugszik, s el tudja képzelni, hogy más nyelven is lehetne beszélni, mint magyarul vagy másképp. Közben Ildikó megkér, hogy hagyjam egyedül a raktárban, valamit szeretne végiggondolni, amiben úgyse tudok segíteni neki. Mikor benézek hozzá később, látom, hogy a viharlámpa fényénél a két lábfejét mozgatja, és árnyjáték mozgásokat próbálgat az egyik talicska oldalán. A tehenet sikerül ugyan a sorompótól tovább hajtani, de most az istállóajtóban cövekeli le magát, s még a vasvilla böködésre se mozdul. A ritkás szempilláktól harlekinszerűen értelmes a tompasága. A beaszott fejű lovam is megáll az állomás salaklerakodójánál, onnét már nem követ tovább. Szándékosan nem fordulok vissza, hogy elbúcsúzzam tőle, sietve bemegyek a váróba, és lefekszem az egyik padra. Utas nincs senki rajtam kívül; s valószínűleg vonat is csak hajnalfelé lesz, valami vegyes teher-személy. Közben pontos listát csinálok, hogy mit hagyok ott a munkásszálláson: egy inget, amerikai zoknit (Anita ajándéka), egy glicerines szappant, néhány kitépett lapot Pascaltól, amit a kastély udvarán találtam; és bőrzacskóban még néhány hülyeség: tavalyi zsebnaptár, brillantin, hamisított zászlóaljstempli 1943-ból, s valamilyen zoknilyuk ragasztó, ami bírja a mosást. A szárnyasangyal rézkarc inkább csak véletlenül marad nálam: annak a hátlapjára írtam fel azt a kaposvári címet, ahol egy katonatársam lakik, aki nem tudott kiszökni Stargardból, s a hírek szerint személyesen ott volt, amikor Poss Öcsit tévedésből kivégezték. Már tizenegyre jár, mikor Drahosch Ildikó újra előjön a raktárból; és apámék is ott hagyják a verandát. A szalmával bélelt szekér most érkezik meg a Daragóról, egy közepes és egy kétszázötven kilós disznóval. A két szederfa kampójára kötözzük a kant, fölötte pumpálós lámpa. Ahogy kezd bemelegedni, akkora zajt csap, mint egy gőzszelep. Szedlacsek sárga bőrkötényt köt maga elé, és hozzákezd a trancsírozáshoz. Anyám nincs közöttünk, valószínűleg otthon olvassa a Faustból a Gretchen-epizódot. Előbb csak apámék, aztán mi is odamegyünk a trancsírozó padhoz. Ahhoz képest, hogy mekkora test, viszonylag kevés vért enged, és az is alvadt, sűrű. „Mi lesz a kutyával?” – kérdezi Poss Béla. „Most már azt is be lehet kaparni.” „Még ne!” – mondja Szedlacsekné, és leteszi a vödröt, szétvetett lábbal a roncsolt komondor fölé hajol. Feneke, mint a körbevágott tócsa, éles árnyékot vet a fűre. Apám újra megemlíti a tegnapi rendellenes vadvonulást. „Még a verebek is… figyeltétek? Mintha valami lekötött zsákból!” „És a telefondrótok?” – kérdezi Walter Karcsi nagybátyja. A lüktető zúgás hirtelen időváltozást jelent. Néhány pillanatig csak a rovarok zsongása hallatszik, a lámpa kifullad, újra kell pumpálni. Aztán ismét a drótok fejhangja a védtöltésről. Odahúzódunk a nádgúlás jégverem ajtajához; most ott világít a lámpa. A kiáramló hidegtől gyors párafoltok homályosítják el, majd megint kitisztul. A hajtók kerek dagasztó teknőkben hordják be a feltrancsírozott húst, és becsúsztatják a törmelékes jégre. Simon szandálja beszorul két jéghasáb közé, de csak a csupasz lábát tudja kihúzni. Látom, hogy valami biztosabb támasztékot keres; végül kényszeredetten, mint akinek nehezére esik, belenyomja a talpát a húshalomba. Elálló, bütykös ujjai között kidudorodik a rugalmas máj.