Nyomozás (2)

Apám kedvenc szava járása volt, földközelben a fácánok. Kérdezi a feleségem, hogy mire használták ezt a gépet, húsz éve rozsdásodik a pincében. Semmire se tudok már pontosan válaszolni, pedig ismerem a követelményeket. Karácsonykor, az ünnepi vacsora után, apám asztalközépig felhajtja a fehér abroszt, zöld kendőt terít le. Erős vászonkendő, tele kiégett, gondosan bestoppolt lyukkal. Egyik sarkában kifakult monogram. Dobozokban különböző méretű sörétek, szemcsés puskapor, mindegyikhez külön mérőkanál. A puskapor hangtalanul pereg, mint a granulás gyógyszer. A záró zsetont forgókaros préssel szorítjuk rá a töltényhüvelyre, s ahogy forgatjuk, viaszosan egymásba préselődik a két papírperem. Ügyes kis szerkezet, miniatűr húsdarálóhoz hasonlít. Még Vízkereszt előtt szánkóutat teszünk a védtöltésen egy Duna melléki faluba, puska nélkül. A mély szánkónyom biztosan vezet, orrunk aljára ráfagy a gömbölyödő nyálka. A társaság egyik tagja, apám mostohanővére, váratlanul lefordul az ülésről, minden különösebb ok nélkül. Inkább mulatságos látvány, mint ijesztő, az égnek csapódó lábak, az elgurult prémsapka. „Vili néni meghalt!”, kiáltok az alacsony szembeülésen; de a harsány nevetés nem kedvez korai megjegyzésemnek. A hideg napfényben, a lábakkal egyvonalban, idelátszik a bátaszéki vöröstéglás templom; a töltés alján gödörbe fagyott rókatetem, bundája szálanként zúzmarás. Amíg a forró teát isszuk, kezemet ott felejtem a combom között, nézem a gőzölgő lovak csapzott-szőrös hátát. Az ebesi makadámút az alsóvárosi Hármashídnál kanyarodik be a kuplerájhoz. Kivételesen keskeny utca, halkan is át lehet szólni a szemközti mosókonyhába. Karácsonykor még keskenyebb, a hótól. „Jó, akkor vigyétek ki a levegőre, itt még nem volt eset, hogy valaki rosszul lett volna”, mondja a jakis néni, a főnök. Erősen izzad. A lányoknak hatalmas kötegekben vásárolja a retket, a meglékelt dinnyét; délután a hosszúkás udvar végében alszik egy nádkarosszékben. Ide nem lehet sehonnan belátni, eltakarja a magas tűzfal. Két petúniaágyás között slaugból bugyborékol a víz, a vécéhúzó fogantyúján kék harisnyagumi. Erre Walter Karcsi hívja fel a figyelmemet. A Hármashíd lépcsőjénél próbálom magyarázni neki, hogy pazarlás macskára lőni longriffel, a tompa fejű short ugyanúgy megteszi. Lassan, zsebredugott kézzel sétálunk le a korzó sarkáig. Az árnyékban olasz jelzésű kocsi, hátsó ülésén ledobott laméblúz, mellette loknis műhaj, párnán egy törpe uszkár alszik. A nyári filléres gyors délelőtt fél tizenegykor érkezik meg a fővárosból; a városi tanács külön plakátot nyomat erre az alkalomra. A múzeum ablakairól már előző nap félrehúzzák a napvédő függönyt; egy ősállat feje pontosan az ablakkeretbe illeszkedik, a folyosó faláról néz le a térre. A zsinagóga ötszögű udvarán három festői szomorúfűz. Ismerjük a rabbit; második éve ő is tagja az Úri Kaszinónak, titkos szavazással. A szőlődombok szurdikjaiba csak délfelé süt be a nap, az üreges partoldal tele van gyökérvéggel. A tíznapos statárium alatt itt szúrnak agyon két orosz katonát, hegyezett karóval. A föld agyagos, sárga, sok a csillámhomok benne; a bicskával vésett nyomok a félhomályban is ezüstösen csillognak. H. T. VI. 3. Bogyó meg én, május. A Töttős-féle présház fölött burjánnal benőtt kivégző barlang. Szemre olyan, mint a többi szurdik odú; a háború után átmenetileg cigányok laktak benne, a falon még látszik a meszelés. Bónis hegypásztor azt vallja a politikai igazolóbizottság előtt, hogy a rókák rájártak a hullákra, a tábori csendőrök temetetlenül hagyták ott a szökevényeket. A forrásnál én is megtalálom a nevem kezdőbetűit. Az évszám nem látszik jól, de valószínű, hogy ez még ugyanaz a nyár. A felhőszakadás kora délutánig eltart, a piactérre agyagos folyóként zúdul le a víz. A Pirnitzer-üzletház előtt belükig szétroncsolt dinnyék piroslanak a vastag iszapban, a fákról gőzölögve csöpög a víz. Vili néni mozdulatlanul fekszik a lesötétített ebédlőnkben. Órákig tud deszkalaposan feküdni, a párnája is lapos, csak két lábfeje nyomódik föl a takaró alatt, mint a V-betű. Elbocsátották a kórházból, de már nem vitték haza Tengelicre. Édeskés, fojtó szag üli meg a szobát; ő nem érzi, arcüregrákja van. Amikor benyitok, éles fénysáv éri a székre dobott pongyolát. Halkan félrehúzom a függönyt, a szőnyegről fölemelek egy kiskanalat. Meztelen combomat vakargatva állok a dívány mellett. Mesélem, hogy most jött divatba a vágott orrú cipő, és szeretnék vásárolni egyet; de nem érti jól, mit mondok. Később megkérdezi, hogy költöző madárra is szoktunk-e lőni. A cipőbolt a Kaszinó Bazárban van, kék napvédő árnyékolja; Walter Karcsi itt szeret támaszkodni, talpát hátranyomja a kirakat pereméhez. Augusztus harmadikán késő este jövök haza a Csörge-tótól, s a Bazárnál egyszerre közrefognak. „Hát te itt vagy? Nem fulladtál bele?” Ahogy a karomat szorítják, abból érzem a kérdés komolyságát, és az elmulasztott lehetőségeket. Utolsó vasárnap odasegítjük Vili nénit az asztalhoz, hogy ebédeljen velünk. Féloldalasan nyel, utána mélyen belenyomja ujját az állkapcsa alatti puha húsba. Kéri, hogy mutassunk régi fényképeket. Behavazott sorompónak támaszkodunk többen, meredek rámpa vezet le a kubikgödrökhöz. Itt még a legnagyobb nyárban is feltör a talajvíz. A fahíd középső deszkája hiányzik, a résbe egy lány lógatja le a lábát; én a híd alatt vesszővel csapkodom a békalencsés vizet, ő meg hirtelen rányomja meztelen talpát a fejemre. Sok kép elveszett azóta. Vili néni hosszan nézi, a képet fordítva tartja. „Mit is csinálnak a fácánok?” – kérdezi sípoló, szörtyögő hangon. „Barcognak” – mondja apám, háta mögött a fegyverállvánnyal. Ebben a szobában van a zongora is. Anyám már harmadszor kezd bele a Heilige Nacht-ba, a karácsonyfán égnek a gyertyák. Kint, az erkélyen, csonttá merevedett nyúl lóg a fali virágtartón. A kész töltényeket sorba rakom az asztalon, közben mandarint eszem szaloncukorral. Nagy pelyhekben esik. Éjszaka koccanásokat hallok az erkélyen, kinyitom az ajtót. Alsó szegélyén púposan áll a hó. A parkett fölé behúzva idétlenül hat a fehér csík, a küszöbre hajló jeges buckából szakadt ki a nyitásra. Mintha tokba tenném vissza, mikor becsukom. Apám az ebédlő benyílóban áll, hálóingben, onnét nézi, hogy mit csinálok. Nem szól, csak a kezével int, hogy az asztalon felejtettünk egy töltényt. Még egy hónap, aztán augusztusig nem lesz fácán, kezdődik a tilalmi idő. Nehezen alszom el. Reggel magamra zárom a kamraszoba ajtaját, és levelet írok egy elképzelt barátomnak. „Kedves G. – az elmúlt nyáron többszörösen alkalmam volt elképzelni a halált. Amit eddig olvastam róla, az vagy érzelmes volt vagy nagyképűen tárgyilagos. Meggyőződésemmé vált, hogy a halál csak akkor lehet igazán izgalmas számunkra, ha megfelelő kíváncsisággal várjuk. Különben siralmas nyöszörgés. De még a jobb koponyáknál is megfigyelhető a félelem. Ennek okát abban látom, hogy képtelenek megérteni, mi történt velük, amíg éltek. Vili néni, például, akit tényleg szerettem, még utolsó este is az után érdeklődött, hogy a fácán költöző madár-e. Félelemből csinált úgy, mintha érdekelné. Vagyis hazudott, mert az könnyebb. Ezek csak kezdetleges gondolatok egy későbbi koncepcióhoz, amire most nem térek ki.” Walter Karcsi már fél éve levelez egy pécsi jezsuita pappal; mondja, hogy Emil atya zöld tintával ír. Tárcájában hordja a fényképét. A pécsváradi gesztenyés egyik tisztásán fognak újra találkozni, nyár végén; és erről a tisztásról is mutat fényképet. A magas fűben durván ácsolt fűrészbak, lábánál világos porköpeny, mellette négyzet alakú, fekete táska. A pap másfél méterre áll a fűrészbaktól, csak a képen nem látszik már. „Az ördög nem részese a kegyelemnek”, írja egyik levelében, „mégsem állítható, hogy a Szentháromságból minden vonatkozásban ki van közösítve.” Ezt a részt többször is elolvassuk a Kaszinó Bazár sarkán. Már tele van a város a filléres gyors utasaival. Megszállják a Szent Imre-parkot, a Megyei Pincészet borivóját, a tűzoltózenekar a Hősök-szobránál játszik. Anyám napok óta sír. Apám nem eszi a nyúlhúst, de szereti nézni, ahogy mi esszük. A szomszéd biztosító társaság kézbesítőjét kérjük meg a nyúzásra, anyám nem vállalja. Neki csak a bőny lehúzása marad, és a szivárványló réteg, ami huzatként tapad a húsra. Alatta, szétszórva, néhány lapos szögből befúródott sörét. Ezeket külön dobozban gyűjtöm a kamraszobában. A lombok fölött átlátni a Régi Fürdőház utcába. A vonatérkezésre a rabbi is kinyitja a zsinagóga-múzeumot; sötét ruhában ül a bejáratnál, a politúros asztalkán kapcsos vendégkönyv. A Hármashídnál, a szőke Lil, macskával a karján vásárol cigarettát. Átlátszó pongyolája miatt igazoltatja a rendőr, de Lil nevetve mutatja a bárcáját. Már sok a részeg az utcán. Walter Karcsi szerint ma sem fog történni semmi; azt mondja, nincsenek illúziói. A szőlődombok felől négy macskaköves utca vezet a piactérre; 1944. március 19-én mindegyiknek a torkolatához beáll egy páncélautó, frissen újrafestve. Mintha ragadna rajtuk a terepszín. Délutánra erős szél támad, alacsonyan hajtja a felhőket. Anyám utánam szól, hogy ne vigyek magammal revolvert. A lépcsőházba behúzva ferde porolóállvány, kiálló végén szíjjal összekötözött katonanadrág. Vízkereszt után pár hétig itt szárad a lekopasztott karácsonyfa, tele selyempapír csonkkal. A patakpart mellett, százméterenként, géppisztolyos őrszem; az egyik szétvetett lábbal vizel, keze a géppisztolyán, a szél visszadobja a vizeletet a csizmájára. Hosszas keresgélés után még találok egy szem keményre fagyott szaloncukrot, szopogatni kezdem; de elég avas és kesernyés, kénytelen vagyok kiköpni. Ősszel együtt megyünk ki apámmal az ártéri szarvasbőgésre. A védtöltésen, Báta és Lankóc között, Delmár autóversenyzővel találkozunk az ötös rámpánál. Piros sportkocsija centire a sorompó előtt áll meg, s egy perc beletelik, mire szétoszlik a por. Fehér ingére szürke csík rakódik. „Mi van a szép fácánokkal, amice? Gyenge volt az etetés télen?” kérdezi olaszos kiejtéssel, s mint egy piros rakéta, szabad kipufogóval száguld tovább. Apám rosszkedvűen száll vissza a bricskára. Gyűlöli ezt az embert. A töltés két erdő közt kanyarog Borrévig, hűvös sarjúszag csapódik az orrunkba. A telefonpóznákra alkonyatkor ülnek ki a sasok, ritkábban a héják. Vacsora közben mesélni kezdem, hogy kivel találkoztunk, de apám indulatosan kiküld. Anyám váratlanul megint sírni kezd. Éjszaka Lil megtanít néhány új fogásra. A fiatalkorúak ablakán mászom be hozzá, ez a patakra néz. Lil beleegyezik, hogy a lavórt meg a hipermangános üveget előbb betoljam a vaságy alá. Délben átküldenek apámék a Hamistanú-sörözőbe szódáért; de már egy üveg sincs, a pestiek mindent kifosztanak. A Dinga-patak itt a legmélyebb, az akácfák a mederből nőnek fel a sörözőteraszig, behajlanak az asztalok fölé. Középütt kampós vasrúd, alatta alacsony téglatűzhely, itt tartják melegen a halpaprikást. A téglákon zsírosan fénylő, vörös foltok. Tétován állok a két csereüveggel. A sarkon túl, a törvényszék börtönudvarát sárga fal veszi körül, a tetején szögesdrót magasítás. A falárnyékban cigarettázom. Walter Karcsi három sötétbe öltözött fiatalemberrel jön fölfelé a téren; pécsi vendégek, Emil atya tanítványai. Tárgyilagosan érdeklődnek, hogy itt a börtönudvaron ítéletet is szoktak-e végrehajtani, vagy csak sétáltatás célját szolgálja. Nem tudom pontosan. Helyesebben, akasztásról egyikünk se tud, csupán golyó általiról. Az egyik pécsi megjegyzi, hogy az embert feltétlenül megilleti a megbocsátás, de ha ez bekövetkezne, megszűnne a történelem lehetősége. Komoran, mellünkön összefont karral nézzük egymás. A nap erősen tűzi a sárga falat. A téren párolgó tócsák, a Hősök-szobra felől ide hallatszik a bombardon böfögése. A Kispipa vendéglőben több szerencsém van, ott kicserélik az üvegeket. Zsuzsa a sekrestye ajtó előtt egy kőpadon ül, és zacskóból kenyeret, barackot eszik. Zavartan nevet, mikor szódát spriccelek a szájába. Megpróbálom rávenni, hogy ne utazzon vissza a filléressel, ki tudom fizetni a szobáját. Délután kimegyünk a szőlődombok közé; a Hármashídnál összetalálkozunk Lillel, de Lil tapintatosan nem köszön. „Ha akarod, megmutatom a kivégző barlangot” mondom, de Zsuzsa félni kezd, és rókának néz egy kutyát. Ijedtében fölkapaszkodik a szurdik tetőre, s hív, hogy menjek én is. Szoknyáját csapkodja fönt a szél. Komikus, ahogy ott áll, az utazószatyrához kötött férfiernyővel. Egyedül maradok a kutyával. Tréfából szőlőkaróval célzom meg, és lassan követni kezdem; erre azonnal visszasompolyog Töttősék gyümölcsösébe. Csak másnap, a városban találkozom vele újra, a Szent Imre-parkban nyalogat egy friss ürüléket. Anyám már kora reggel a piacra indul, de előbb benyit a fürdőszobába. Véletlenül kiüti kezemből a patronos dobozt, a töltények begurulnak a kád alá, tollseprűvel kell összekotornom. „Most már igazán abbahagyhatnád”, mondja, „tegnap a konyhában is töltényt találtam.” Halk csoszogással Vili néni is benyit, egyik kezével a pongyoláját fogja össze, a másikat az állkapcsa alá szorítja. Úgy kell visszavezetni az ágyhoz, annyira gyönge. A töltények viaszos fejéről zsebkendővel törölgetem a ráragadt pöszléket; később, egy lomha szarvasbogarat birizgálok a vágott orrú cipőmmel. Zsuzsa guggolva nézi. A Bartina-kápolna kertjében állunk a stációk mellett, a kert szomszédságában elgazosodott szőlő, a pászta végében kék csurgásoktól rücskös gálicos hordó. Hangjuk után ítélve három fácán barcog a pipacsos fűben. Zsuzsa próbálja fölröptetni őket, de hiába tapsol, továbbszaladnak. Végül kettő fölszáll, a harmadik befészkeli magát a szeder-sövénybe. „Nyisd ki az ernyőt, attól megijed”, ajánlom, de megrázza a fejét. „Azt nem akarom”, mondja. Ügyetlen bugyi van rajta, gumi helyett a derekán máslira kötött szalag. Az édesanyja varrta. Közben kicsi hangokat ad, fejét a stációoszlopnak feszíti, s ettől enyhén fölível a nyaka, mintha golyvás volna. Érzem, mikor alája nyúlok, hogy csomó füvet is hozzászorítok a húsához, közben megint kicsi hangokat ad, s a végén alig pár centire rándul föl a térde. Utána mindjárt visszaejti. Azt mondja, tizenhétszer csókoltam meg, számolta. Legközelebb ősszel járok itt, egyedül. Bemegyek a kápolnába is. Zsuzsa gyűrűjéből nyáron itt esik ki a színes üveg, a padok alá hasalva gyufával keresgélem, utána odanyomom a gyűrűt a hónalj bozontjába. A szitáló esőben alig látszik a város, az ágak között ügyetlen verébfészek. Otthon, az íróasztalomon, vörösernyős lámpa világít az erkélyablak előtt. Éjszaka kettő felé koccanást hallok, s látom, hogy Walter Karcsi néz be az erkélyről, az orra félrenyomódik az üvegen. Szégyenlem, hogy megijedek ilyen baromságtól. Kimegyek, és nekiszorítom a mellvédnek. „Megőrültél?” Röhög, hogy nem tehet róla; a piactérre csak az én lámpám világít ki, s már a Bálint-köznél tudta, hogy egyenesen a lámpámig jön, a házfal mintázatán föl lehet kapaszkodni az erkélyig. Közben névjegyet és egy zacskó mozaikkövecset szed elő a zsebéből; mondja, hogy Pompejiből küldi a pap barátja. A névjegyen néhány zöldtintás sor: „Csak cinizmussal állíthatjuk, hogy a kép, ami ilyen apró darabokra tudott szétesni, abszolút értelemben is megszűnt létezni.” Az erkély sarkában ülünk félmeztelenül, és a csillagokat nézzük. Még a hajnal is ott talál bennünket. „Az ilyesmi nem szokott megismétlődni” mondom délben a Kaszinó Bazárnál, mielőtt elválnánk. Este tíz órakor már kint az állomáson játszik a tűzoltózenekar, búcsúztatja a részeg pestieket. Zsuzsát zuhogó esőben kísérem ki a vonathoz, a zenekar beszorul a fedett peron alá, a tetőről függönyként csurog a víz. „Ne sírj!”, kiáltok föl az ablakba, „úgyis nedves minden!” A Babócsa és Gyékényes között bevetett büntetőszázadból huszonhárman maradunk életben. A rét sárgásszürke az aknatűztől. Hányadékomba fagyott szájjal térek magamhoz egy horpadásban, s csak a fejemet tudom mozdítani. Gondolok rá, hogy esetleg szánalomból is lelőhetnek, megrövidítendő a szenvedést. Mintha Tolsztojból emlékeznék valami hasonlóra. Látószögembe, jobbról, éppen beleesik a Teréz-major, az istállók hatalmas lánggal égnek; s ez mindentől függetlenül szép, akkor se mondhatok mást. És dühöngve félek tehetetlenségemben. Alig öt órája egy kölcsönkért ollóval még levágtam a körmömet a lövészárokban, és nálam maradt az olló. Most újra esni kezd a hó. Már sötétedik, mikor jönnek a szanitécek. Anyám kéri, hogy hagyjuk végre abba, inkább játsszunk zsetonos rulettet. Két olajtól fénylő fegyver fekszik szétszedve a zöld kendős ebédlőasztalon, az egyik Scholberg-féle golyós, a másik magyar gyártmány, Zubek-sörétes. Két dákóforma rudat használunk csőtisztításhoz; egyiknek a végén hajszáldrótból tekercselt puha gubanc, a másikra olajos kócot tekerünk. Minden négy-öt húzás után lámpa felé tartjuk a csövet, hunyorítva átnézünk rajta. Anyám a zongora elé ül, fél kézzel az O, sole mió-t kezdi játszani. Apám leinti: „Mit akarsz ezzel? Hagyd csak ezt a digóknak.” Anyám lecsukja a zongorát, nem szól. Még van másfél óránk az éjféli miséig, addig mézes diót eszünk, vörösborral. „Na, hát rulettezünk akkor?” – kérdezi kedélyesen apám. Számolgatom, hogy Walter Karcsi ezen a karácsonyon akart-e öngyilkos lenni vagy a következő évben. Mindenesetre, rám hagyja a mozaikkövecseket.