Nyomozás (1)

Nagybátyám, a sárbogárdi körorvos, minden húsvétkor megjelenik Szekszárdon a brácsájával. A templomtér üres. A Bartina-közből felistrángozott muraközi trappog a sekrestyeajtóig, megszagolja a piacosok dinnyéit, utána visszafordul. A Vitézi Székház mellett vöröstéglás villa, kertjében ugyanolyan téglákból rakott kutyaól. Még nem lehet több hajnali négynél. A takaró alól is jól hallani a patacsattogást. Az állomásról platánfasoros sétány vezet a régi uszodáig, innét éppen tizenkét kilométer a keselyűsi gátőrház. A verebek szívesebben ülnek a lombfedte drótokon; csirregésük, mintha lekötött zsákból jönne. A mi utcánk a pincesor alatt húzódik, és enyhe ívben kanyarodik el az apácaiskolánál. Az erkélyről egész a Duna-erdőig ellátni. A védtöltés tetején agyagsárga keréknyom, középütt elgazosodott bakhát. A kutyaólban egy doberman szuka és kan lakik; egy alomból való testvérek, nyáron mégis kölykeik születnek. Az Iparos Kör alagsorában máriaüveges vaskályha fűti a biliárdtermet. Az olajos hajópadlón, mint a higany, tócsában áll össze a cipőről leolvadt hó. Később, a deportáltak emlékművét, a régi uszoda helyén állítják fel. Meztelen, tömzsi nő lép ki a márványból, széttárt karokkal; kegyeletből Klinger Árminné fürdőruhás fényképe a modell. Bent, az erkélyes szobában, sóval felhintett vörösbor pecsét az abroszon, a tányérokon hártyásodó szósz. Kálmán bácsi az előszobai díványon horkol kigombolt mellényben; brácsája a jégszekrénynek támasztva. A Pándzsó egyik bedőlt présházában vetkőztetjük meztelenre Drahosch Ildikót. Ildikó állva is tud vizelni, mint a fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát. A mutatványnál az öccse is jelen van, és büszke a nővérére. Szeretném kipróbálni a brácsát, de a húros részt zöld borító takarja. Olyanféle zöld, mint az asztalos kötény, csak puhább anyagból. A templomtéren barokk Szent Sebestyén-szobor, rozsdás vasnyilakkal. Gemenc felé, a révig, körülbelül Paradicsom-pusztánál van a feleút. A szánkók itt állnak meg először a reggeli fagyban. Gőzölgő trágyadombok között siklanak be a bikaistállóig, de csak a lovakat viszik fedél alá. Mindez alig tízéves hagyomány. A Muslinca-vadásztársaság 1935-ben alakul, és 1944-ben szűnik meg. Apámék kint a szabadban reggeliznek, állva, tűz mellett, a szélvédett hágatópalánk mögött. A pálinkát demizsonban küldik át az útkaparóházból. A pollókai csenderes a kijelölt határ. Később itt vezetik át a katonai telefonvezetéket; még később itt rakják le a tányéraknákat. Ölükbe fektetett puskával, lépésben hajtanak át az ártér irtásain. A csengőket még a gátőrháznál hóval tömködik meg. A lovak felkunkorított farokkal gyűrűztetik a nyílásukat, a fekete redők közepén körkörösen rándul össze a rózsaszínű hús. Az elejtett vaddisznó agyarát a vadőr fűrészeli le. A vágás helyét, hogy elvegye a szagát, forró borba mártja. A szétbombázott hűtőkocsik miatt reggel óta veszteglünk a bogárdi állomáson. Kálmán bácsi nyolc, nagyapám tizennégy éve halott. Most még van másfél órám a bevagonírozásig. A kiürített parókia kertjében ülök egy törött vécékagylón, a nap izzasztóan tűz. A padláson megtalálom a nemzetiszínűre festett kerti széket; a támlavasra szúrva Hermina nagyanyám ovális fényképét. A normandiai Les Pieux halászfaluban nevetve profilba fordítja arcomat a helybeli orvos. Aranyrámás, szakállas férfira mutat a rendelője falán. Ajánlja, hogy ne mulasszam el megnézni de la Hague szirtfokot; ő ott sebesült meg. Egy este a kikötő-kocsmában hallom valakitől: „Je vais aux pieux.” „Megyek a cölöpökhöz” – ahová a csónakot kikötik. Vagyis, aludni. Ezt szépnek találom. Alkonyodik, mikor a szirtfokon leereszkedem. A sziklafalon kényelmes vaskampók a turistáknak, a pihenőknél eldobott Coca-Colás üvegek. A legalsó sziklaperemen ülök, mellettem templomhajónyi üregbe zuhannak a hullámok. Nagyobb a dübörgés, mint egy tankban. Az irtás végén keskeny, nagyon kosszú vágás, a nap sávokban világít be. Négy-öt másodperc, míg a két lombfal között a szarvas átlépked; addig kell rálőni. Apámék az ebédjüket is kint, a szabadban fogyasztják el. A vadőr és felesége kihozzák a telepes rádiót a verandára; a magasra csapó láng pernyével szórja be a havas ágakat. Az egyik élesen kiugró sziklán tömzsi, egyre vékonyodó tengeri madár ül. A habzó víz alig arasznyira csapódik el alatta. Próbálok ordítani, de csak a szám mozgását érzem. Dielette szintén halászfalu. Éjszaka kimegyek hányni az erős almapálinkától. A bárkákon vakító karbidfénynél válogatják a halakat. A dülledt szemek bizsuként csillognak, ahogy lapátolják őket. A kocsma hajópadlóján résekbe taposott darabos só. Egy kutya nyalogatja. Magamhoz akarom hívni, de véletlenül magázva szólítom: viens helyett venez-t mondok. Nem érti. A halászok a hátamat veregetve nevetnek. Egy pillanatig majdnem otthon vagyok. Alig ismerek rá a városra. A Günther-trafik helyén sárga, hullámlemez tejivó; a biliárdasztalokat a biztonsági szervezet kultúrotthonába viszik át, dzsipen. Apám délután négykor hal meg, augusztusban. Hat órakor jön érte a kocsi. Ez még nem temetés, így csak a járdán kísérem, nem a kocsi mögött. Az utcánk majdnem üres. A járdaszegély tele szétnyílt gesztenyével, viaszos fényük átcsillog a füvön. Csak az utca végéig kísérem apámat, a kocsi a Kórház-köznél fordul be a hullaházba. Utána újságot veszek; este kint ülök a parkban, cigarettázom. A Hősök-szobra körül fehér szalmakalapos férfi apportíroztatja a kutyáját; a kutya odajön hozzám, a lábamat szagolja. Ellenségesen nézzük egymást a férfival. Gondolkozom, hogy miért, de nem tudok rájönni. Útban észak felé – akkori nevén Pozenben – mínusz húszfokos napsütésre ébredek. Két frontszerelvény között német közlegényt vezetnek a rendező pályaudvaron. Mondják, hogy bajtársi lopás; öt cigaretta. Arccal a vagon felé fordítják, szorosan állják körbe. A bal lapocka fölött célozzák meg, pisztollyal. Másnap Friedrich Romm őrnagy engedélyt ad, hogy használjuk a fabarakk fürdőjüket. Rangját nem kímélve vetkőzik meztelenre; heréi féloldalasan megnyúltak. A sűrű gőzben ügyetlenül törölgeti több dioptriás szemüvegét, de nem téveszt meg. A barakk mellett, mint a megdermedt röppályák, jeges telefondrótok. Második hete éjszakázom már a felső-iregi darálómalomban; a malmos ellenőr úrnak szólít. A malom mögött egy gödörben tenyérnyi tócsa, két döglött méh úszik benne. Itt, az iregi tanítónál hallok évek óta először brácsaszót. Makacsul iszom, de most nem tudok hányni. A kert, ahová egy idő óta lelátok, tele van fákkal. Szeretem órákig, mozdulatlanul nézni őket. Mindig újra megrendít az utánozhatatlan hajlásszög, ahogy kinőnek a földből. A dívány, amelyen alszom, még a szekszárdi diákszobámból való. Már nem kell figyelmeztetnem Ágnest, hogy ne hunyja le a szemét. Pontosan akkor nyitja ki, amikor kell. Fontos az is, hogy egymást, egyszerre vetkőztessük. Feje alá becsúsztatott tenyérrel, nincs egyáltalán szükség párnára. Szeme félbeszakadt pillantással, védtelen bizsuként csillog; két sarkát rászorítja az alsó gerinccsigolyámra. 1950. március 7-én idéznek meg először a Gyorskocsi utcába, államvédelmi ügyben. Az ajtón nincs kilincs. A nyomozó egy fényképet tart elém; hogy ismerem-e azt a férfit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy szemből nem – „esetleg, ha profilba fordíthatnám az arcát”. Karácsonykor meglátogatom anyámat. Egy félig lebontott ház kiutalt konyhájában lakik; a zongorától nem lehet mozogni. Nagy sétát teszek a keselyűsi úton, késő éjszaka térek haza. Anyám állítja, hogy a régi előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom. Még egy év, akkor leszek ötvenéves. Az udvaron malomkő asztal, széttört befőttesüvegek. Ingben, zsebredugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Tényleg nem tudom.