[8]

 

Levél a völgyből

A gyík itt lakik az asztalom mellett, egy farönk alatt. Tavaly vágtuk ki a fát, öreg volt, útban volt, s noha igyekezett összeszedni magát az utolsó évben, termése menthetetlenül leleplezte: erőfeszítése satnya ügyeskedésnek bizonyult. Most azt várjuk, hogy a rönkje megérjen, kiszáradjon; s addig is beválik ülőalkalmatosságnak. Ha nem volna, már hiányozna is. Hajnalban szoktam kiülni rá, s onnét nézem a völgyet. Erős nyár volt, minden sietve érik. Az alsó pásztában egy semmitérő barackfa roskadozik; még nem tudja, hogy rá is sor kerül, már megrendeltünk egy nemesített fajtát a csemeteiskolából. Ezekben a tervekben van a boldogság. S bár tudja az ember, hogy nem isten, alább azért mégsem akarja adni.

Szomszédom, a Sümegi Vojtek, átjött az egyik délelőtt, hogy piszkáljak ki az ujjából egy gálicszilánkot, mélyen bevágódott, s az ő keze durva. Hatalmas termetű férfi; mint egy oszlop. Sebészkedésem közben elmeséli, hogy míg Pesten voltam, rajtakapott egy sánta öregasszonyt, az egyik barackfánk alatt hajlongott nagyon a kacska lábával. S hogy ettől hogy elfutotta a vér. „Ebben a völgyben eddig csak a madár lopott, de mióta minden jöttment idejár dolgozni, ennek is, annak is lába kel.” A baj csak az, hogy mikor a szoknyájánál fogva kirángatta az asszonyt az útra (akit különben akkor látott először), semmit se talált a kötőjében. Lehet, hogy csak könnyíteni húzódott be a tőkék közé? Ma sem tudja. De ha egyszer már benne volt a gyanúsításban, nem hagyhatta abba szégyen nélkül. Elmondta mindennek az asszonyt, s a végén még lökött is egyet rajta, neki a partnak; az meg óbégatva elkacskázott, és az urát hívta. De Vojtek akkor már túl volt a szurdikon, az akácfák mögé húzódott. Az asszony ura vasvillával rohant fel az úton, hogy megöli Vojteket. „Tudja, igaz, hogy egy kicsit elsiettem a dolgot – meséli –, lehet, hogy éppen akkor nem akart lopni az a némber, de mégis evett a düh, hogy ilyesmibe belekevert. Mert ha nem akkor, majd lop legközelebb. De emiatt nem ugorhattam neki az urának.” S még idejében lemászott a szurdikba, az öregember meg fönt kiáltozott: „Ismerlek én jól! Gyere elő, te ribanc!” Vojtek egy órát lapult lent, s ezt nem tudja megbocsátani. Már nem is az asszonyt, az öregembert gyűlöli. Azt várja, hogy egyszer tanúk nélkül találkozhasson vele – „akkor megdöntöm a rohadtat”! – Pár napja éppen a pászta szélén vakart, mikor három napszámos asszonnyal – a sánta feleség nélkül – az orra előtt ereszkedett le a kúthoz az öregember. Vojtek azt mondja, látta az öreg arcán, hogy felismeri, s tudja, hogy ő bújt akkor a szurdikban: mint a mész, úgy kisápadt. Ő meg szeretett volna rögtön nekimenni, de az asszonyok miatt megint nem tehette. „És most mit csinál majd?” – kérdeztem. Nevet, s megköszöni a sebészkedést. „Még megkapja, nem kések el vele.” Egyelőre sürgősebb dolga van, most ifjít egy pásztát, egymaga rigolírozza, mint valami tank. S áthív, hogy nézzem meg a három rózsafát, amit ő nemesített. De amire a legjobban készül: a lányát adja férjhez, s még utoljára egy igazi parasztlakodalmat akar látni maga körül. Borjút nevelt a nagy napra, amit maga fog letaglózni, nem engedi, hogy más kontárkodjon szegénnyel, amikor ő a lelkét adta bele. Az a száz csirke, amit a férgek meghagytak, azokkal csak szórakozzanak az asszonyok.

A csirke különben itt is gond, a tanya körül. A rókák nemrég kölykeztek, a szurdik tele van velük, s szinte napról napra merészebbek: mint az ámokfutók, tömik a kölykök hasát, s kopasztanak, harácsolnak, amit lehet. Undorodva fedezem fel az egyik kopasztóhelyüket. Végül Tóthéktól kölcsönkérem a férgező foxijukat, de csak két kölyköt sikerül ártalmatlanná tennünk, a nőstény belemar a foxiba, s elmenekül; a hím meg vinnyogva utána.

Közben esténként Wittgenstein Logika-Filozófiai Értekezésé-t olvasom; s mintegy ellensúlyképp, egy drámával bajlódom a magát bénító, lehetetlenné tevő szerelemről.

Így múlnak a napok.

Szeretem ezt a magányos, fizikai munkára is ösztökélő környezetet. A fűrész menekülés és pihenés a több órai szellemi munka után. Különben is szeretek tiszta határt szabni az engedélyezett vadonnak. Az akácos, ami be-betör a felső pászta szélén, az utakra is előreküldi pionírjait. Ezeket irtom s a burjánt; s csak addig kegyelmezek meg nekik, amíg éppen virágoznak és színesítik az út mentét. De a magjukat már nem engedem beérni, jönnek majd úgyis új csapatok. Így a semmittevés, az apró matatások félórái is csupa igazságtevéssel telnek el. S egy-két olyan megfigyeléssel, amilyenekből a tudomány is felépül; csupán nem műkedvelői szeszéllyel.

Reggel a szél koraérett diót vert le az asztalomra. Felbontottam, s a kukac leperdült a földre. Kíváncsian figyeltem, meddig bírja a napon. Elég sokáig. Aztán hangyák fedezték fel. Először egy apró, gyors járású törzs jelent meg, de ezek nem bírtak vele. Mikor a kukac hátára másztak, az pontosan úgy, mint az óriáskígyók, spirálba csavarodva igyekezett a spirál közepébe szorítani támadóit. Végül egy nagy szárnyas hangya elragadta tőlük a zsákmányt. Valamivel megbéníthatta a kukacot, mert ezután már alig mozdult. Ekkor viszont én követtem el hibát: késheggyel tovább pöccintettem az avart, ami alá besodródtak, de valahogy megsérthettem a hangyát, mert mint a pörgettyű, forogni kezdett maga körül, a megszűnt külvilág középpontjában. A kukacra meg ugyanakkor rátalált egy vöröshangya, és azonnal vonszolni kezdte. Hamarosan egy másik hangya is felbukkant; s ezt még elfogadta segítőtársnak az első, de attól kezdve jöhetett bármilyen törzsbeli, mind megtorpantak melléjük érve, s hirtelen továbbsiettek.

Valami jeladás történt közöttük? Mi volt ez? Véletlen? S mi a valószínűsége? A jelenség ellentmondani látszik a faji viselkedésnek.

Wittgenstein arra szavaz, hogy „a dolgoknak nincs a priori rendjük”. „Mindaz, amit leírhatunk, másképp is lehetne.” „Egy esemény bekövetkezik vagy nem következik be; itt nincs középút.” Vagy az emberi minőség-rend világra kiélezve: „Az akaratszabadság abban áll, hogy nem tudhatjuk most a jövőbeli eseményeket.”

A két hangya, mintegy hatméternyi úton, egyedül vonszolta a kukacot, visszautasítva minden segítséget; s a hatméternyi földrész hangyatársadalma ezt a „rendellenességet” – aszimmetriát? – fegyelmezetten tudomásul vette: hagyták, hogy ketten cipeljék be a kukacot egy lyukba. Míg figyeltem az erőlködésüket, titokban vártam azért, hogy vajon megcáfolódik-e a kivétel – mert úgy megnyugtatóbb. „Az indukció folyamata abban áll, hogy feltételezzük a legegyszerűbb törvényt, amely tapasztalatunkkal összhangba hozható. E folyamatnak azonban nem logikai, hanem csakis pszichológiai alapja van. Világos, hogy semmi alapja sincs azt hinni: a valóságban a legegyszerűbb eset fog előfordulni” – írja Wittgenstein.

De hát hol a logika, a végleges, ami nem csupán kiolvasható elv, hanem válasz is; miben van; s mi az, ami a kivételek mögé sáncolja magát? „Mi nem gondolhatunk el semmi alogikusat, mert ebben az esetben alogikusan kellene gondolkoznunk.” És ha mi nem, akkor kicsoda? „Valamikor azt mondták, hogy isten bármit megteremthet, csak azt nem, ami a logika törvényeinek ellentmondana. Valójában egy alogikus világról nem tudnánk elmondani, milyen is az.” Így hát nem marad egyéb, mint a belátás, hogy „a dolgok állását csak leírni lehet, nem pedig megnevezni”?

A hangyákat leírni, és újra leírni.

És egyre általánosabban leírni?

Este vacsorára hívnak a szomszédos völgybe, s ott elmesélem apró kis megfigyeléseimet. Jót derülnek rajtam, a természetben élő emberek barátságos fölényével; hiszen én csak kirándulok az ő mindentudásuk világába. S az ő megfigyeléseik mellett nemcsak eltörpülnek az enyéim, de a választ se követelik olyan vehemensen: a gazdagság válasszá lép elő.

Mikor elbúcsúzom vendéglátóimtól, kapok tőlük ajándékba egy füzér fokhagymát, s biztatnak, hogy éljek vele rendszeresen, a fokhagyma „tömjénfüst a Kaszásnak” – s még egy zacskó sztrichnines kukoricát is kezembe nyom az asszony, amikor megtudja, hogy macska nélkül vagyok. „Ez meg Kaszás az egérnek” – mondja; hogy a logikus egyensúly meglegyen. Még akkor este elszórtam a mérget, tervszerűen, s azóta már meg is szűnt a falban a nyüsszögés. Nem mondhatnám éppen, hogy hiányzik az éjszakai invázió, de azért – ha egyszer van idő rá – az ilyen egyszer-volt hangok sorsán is eltűnődik az ember: hova lesznek? Van az effélében valami hierarchia? Ha én most köhintek, az ugyanolyan minőségű rezgés és energiaátalakulás, mint például a falban-volt nyüsszögés? S ha van – hol van a rés, amin keresztül az indok és eredet az egyformának látszó hatásokat külön-külön „vízjelezni” képes? Mert tulajdonképpen logikus is lehetne, hogy valamilyen dimenzióban – akár fizikailag is kimutathatóan – különbség legyen közöttük.

De úgy látszik, a lényeges különbségek kimutatása legalább olyan bonyolult, mint a lényeges hasonlóságé. Mindenesetre, azóta csend van éjszaka.

De még az éjszaka csendje se tud olyan átható lenni, mint amilyen a völgyé, délben egy és kettő között. Mintha minden életet kikapcsolna ilyenkor a fény túlzása: bálvány tettenértséggel minden hangsúly a pusztán önmagára korlátozódó formára tevődik át. Ez az én gyíkom ideje: ilyenkor ül ki a rönkre, a maga időtlen mozdulatlanságával. Mint a legfinomabb szablyaél, csak annyit hajlik fölfelé a teste, anélkül hogy belefáradna ebbe a végleges következetességbe. Csupán azt a madarat tudnám hasonlítani hozzá, amelyik szintén ebben az időpontban jelenik meg, mindig ugyanazon a karón, s egy rebbenésnyi mozdulata sincs: csak mint a felfüggesztett létezés körvonala. Mégis ő csap be, nem a gyík: rájöttem, hogy időnként felröppen egy arasznyit, majd ismét visszaszáll a karóra. Nem nehéz kitalálni: bogárvadászként ül ott, nemcsak a nap megbűvöltjeként. Nyilván a gyíkom sem ártatlan, de őt még nem tudtam tettenérni. Így hát őt nevezem ki a völgy tiszteletbeli bölcsének. Talán ő mégis tud valamit a mozdulatlanabb ős-őskorból.

Ilyenkor különben én is beszüntetek minden cselekvő működést. Pihen a dráma, a „szerelem, ami önmagát függeszti fel”. Amolyan részleges fegyverszünet ez, a világ láthatóbb színpadán. Kis közérzeti ízelítő abból, amit logikai absztrakcióként – e napokra választott szerzőm – így fogalmaz meg: „Hogyha nincs semmiféle aszimmetria, akkor egyáltalán nem tudjuk két esemény közül az egyiket leírni.” Nos hát – csakugyan – ez az a bizonyos éden, ami kissé távol esik… Bár ez a verő dél, a verő fényességnek ez a túlzása minden lehetőt elkövet. Mintha minden látványbeli forma – a fák, a tőkék, a gyík, a madár, még én is – mintha mind fedni látszanánk egymást egy-egy pillanatra: külön-külön „leírhatatlanul”. De hát hogyan? Fedni egymást? Mikor hibátlanul még magunkat se tudjuk…? Wittgenstein a kezek híres Kanti problémáját említi: hogy már a síkban, sőt az egydimenziójú térben sem lehet a két kezünket fedésbe hozni, holott ténylegesen egybevágók. S mindjárt hozzáteszi: annak, hogy nem lehet őket fedésbe hozni, semmi köze sincs ahhoz, hogy teljesen egybevágók. A jobbkezes kesztyűt ugyanis fel lehetne húzni a bal kézre, ha a négydimenziójú térben ki lehetne fordítani. De ez nem könnyű… Reverdy, még hivő korszakában, egyszer így fogalmazott: La quatrième dimension, c’est le Dieu. Kétségkívül a fedésre gondolt, a legtágabb értelemben: a térre, ahol az egerek és a méreg, halálraítélt barackfánk és a megrendelt csemetefa, Sümegi Vojtek és a vasvillás öregember mind hibátlanul fedik (és igénylik?) egymást.

Mindez logikus? Wittgenstein azt követeli az ideális logikától, hogy kijelentéseit semmiféle lehetséges tapasztalat meg ne cáfolhassa, de ugyanakkor ne is igazolhassa semmiféle lehetséges tapasztalat. Valóban: ha egy ilyen logika felépíthető, az igazoltság mértékének maximumát valósíthatja meg. De az igazoltság, az igazolhatóság feltétlen értelmesség is? Két világ. S az igazság nyílt rejtélyessége? Egy harmadik világ?

Nem bánnám, ha tiszteletbeli bölcsem is nyilatkozna erről a kérdésről; de mire odanézek, már hűlt helye, visszavonult a rönk alá. S ez szinte olyan most, mint valami jeladás. Vagy éppen ő tűnt el a jelekre? Ugyanis szél indult hirtelen, kapások baktatnak fel a pászta mellett, rőzsés szekér ereszkedik le a mélyúton. Akárhogy is, de a gyík távozásával – vagy csupán azzal egyidőben a csendnek egy páratlanul tartózkodó dimenziója lopódott ki a völgyből. S igazában most tudom csak, hogy csend volt, mert itt a zaj; a leírható. S mivel az „aszimmetria” világában csak munkálkodva lehet jó a lelkiismeret – friss erővel én is nekilátok a gépelésnek, a rókák a zsákmányolásnak, az egerek a sztrichnines kukoricának, Sümegi Vojtek a tervei végrehajtásának. S egy adott pillanatig – valamennyien, újra – mérhetetlenül elfogultak vagyunk, a világ állványzata vagyunk; pusztán azért, mert hittel tevékenykedünk.

Ennek a boldog érzésnek kézzelfogható munkagyümölcsét – igaz, hogy különleges okok hatására, s persze, áttételesen – a következő este hozta meg számomra. Pósáéknál voltam látogatóban, akik a völgytoroknál laknak. Már az asztalnál ültünk, mikor megtudtam a téli történetet: hogy Zsoli nincs többé. Nagyon szerettem a kutyájukat; és a két öreget is nagyon szerettem. Mintagazdák, jó emberek, a lelküket kiteszik, ha segíteni kell, egész életükben gürcöltek, nem panaszkodtak, sorsot vállaltak. Télen az asszony rájött, hogy Zsoli lopkodja a tojást. Az ember nem volt hajlandó végrehajtani a büntetést. Az asszony erre, az öreg távollétében, zsineget kötött Zsoli nyakára, s fellógatta a fűrészbakra. „Nem kell azt magasabbra – magyarázta –, csak a lába ne érje a földet.” Kérdeztem, hogy hamar vége lett-e. „Mire a krumpli megfőtt” – mondta. Csak akkor nézett ki újra az udvarra. Tél volt, lucskosodott a hó, az ember délfelé jött haza. Pósáné azzal fogadta, hogy menjen ki a bakhoz, takarítsa be a maradékot a szurdikba. Az öreg akkor eszmélt föl. Nem akarta sehogy a bakról leemelni a kutyát, csak akkor fogadta el, mikor az asszony levette. S kivitte a szurdikhoz, ledobta a kásás hóba. Éppen tizedik évét töltötte náluk Zsoli, az anyja mellől kapták, majdnem szopósként. Mikor visszaballagott a házhoz, tréfára vette, amit különben képtelen lett volna megfogalmazni, de valahogy mégis szót kért. „Bemehetek?” – kérdezte a kapun kívülről; mármint hogy ő, és veszély nélkül-e. Az asszony azóta is önfeledtebben nevet az eseten, mint a férfi – ámbár így is illik: végül is az öreg mondta a váratlan csattanót. Pósáné egyébként a macskájukat is fölakasztotta aznap. Különösebb panasz nem volt ellene – de „valahogy nem egyezett a természetük”. S azt gondolta, akkor már új lappal kezdi: most van új kutya, új macska. Egy pillanatig zavartan nézek a derűs, kék szemükbe. De milyen jogon? Az egyidejű elintézés zavart? Az a csepp többlet, ami nélkül is meglett volna a nélkülözhetetlen „aszimmetria”? Igaz viszont, hogy az új kutyát – mikor télen a dúvadaknak kitett méregbe beleevett s felpuffadt – az asszony két napig úgy kezelte s ápolta, hogy alig aludt közben. S hogy a kutya ne érezze magát egyedül, a nyakán tartotta a kezét – „fogtam a lelket benne” – mondja. S meg is gyógyult. Bobi különben sokkal látványosabban kedves állat, mint amilyen Zsoli volt; még akkor este én is megbarátkoztam vele. S ott is vacsoráztam náluk. Vacsora után elolvastuk az újságot, meghallgattuk a híreket a telepes rádión. S közben a nagy képes Bibliájukba is belelapoztam: még a hatvanas évekből való kassai kiadás. Nem én, az asszony kezdett el felolvasni belőle a hírek után, nem titkolt célzatossággal. S elsőnek ezt: „A népet pedig, mely benne vala, kihozatá; és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vetteté; némelyeket mészkemencén vitt által és így cselekedék Dávid az Ammon fiának minden városával.” Pósáné bólogatva tette hozzá, hogy amíg ez végképp ki nem megy az emberek természetéből, nem is lesz nyugság.

Ezután elbúcsúztam a két öregtől. Az a felajzottság azonban, ami egész este bennem volt, csak otthon, a tanyában oldódott fel. Munkához már fáradt voltam, de azért még egy jó órát ott ültem az írógép mellett. A pillék vadul ostromolták a petróleumlámpa üvegét. Miután sorba leperzselték a csápjaikat, odatelepedtek a lámpa rácsozott nyakára, onnét bámultak a túlzó fénybe, míg a hőség és a petróleumgőz végleg ki nem merítette őket. S számomra egyszerre a napnál is világosabb lett, hogy I.-t, a darabom egyik központi alakját, nem menthetem meg attól, hogy felakassza magát: ez fogja meghozni a szerkezet egyensúlyát, sőt, a mondanivaló pozitív jellegét éppen ez hívja elő. S ez az „absztrakt” gyilkosság legalább annyira fellelkesített, mint amennyire megdöbbentett a hír, hogy Sümegi Vojtek megleste a sánta öregasszony urát, és a Szivárványos kútnál beleverte a szurdikba, de annyira, hogy alig élt, mikor rátaláltak; s még mindig bizonytalan, hogy életben marad-e. Följelentés viszont mégse lett a dologból (az öreg „úgy esett bele a szurdikba” hajtogatja az asszony) – állítólag azért, mert tényleg rájuk lehetne bizonyítani valami komolyabb tolvajlást. Csakhogy ezt akkor még – a verekedésnél – Vojtek nem tudta, bevallotta nekem.

És mégis mindez, az egész, valahogy logikus is. Csak nem tudom, miért. „A logikai törvények nem tartozhatnak további logikai törvények alá”, olvasom. „A logikában nem mi fejezzük ki a jelek segítségével azt, amit akarunk, hanem a logikában a természetileg-szükségszerű jelek természete nyilvánul meg: ha ismerjük egy adott nyelv logikai szintaxisát, akkor már a logika minden kijelentése adva van.”

De mi a mi völgyünk – a Völgy nyelvének szintaxisa?

A gyíkom holnap is ki fog ülni a rönkre, s úgy tesz, mintha a lényeget értené. De félő, hogy nem fog érthető szót szólni soha.

Évekkel ezelőtt egy mesébe kezdtem, de csak a vázlatáig jutottam el: „Az Üveghegy aljában egy csecsemő fekszik, és nézi a napot… Az Üveghegy aljában egy vénséges vénasszony ül, és nézi a napot… Az üveghegy aljában a nap tűzi a homokot…”

Itt kell abbahagynom ezt a levelet is. Egy kis szünet következik a mesében.

 

Nyomozás (1)

Nagybátyám, a sárbogárdi körorvos, minden húsvétkor megjelenik Szekszárdon a brácsájával. A templomtér üres. A Bartina-közből felistrángozott muraközi trappog a sekrestyeajtóig, megszagolja a piacosok dinnyéit, utána visszafordul. A Vitézi Székház mellett vöröstéglás villa, kertjében ugyanolyan téglákból rakott kutyaól. Még nem lehet több hajnali négynél. A takaró alól is jól hallani a patacsattogást. Az állomásról platánfasoros sétány vezet a régi uszodáig, innét éppen tizenkét kilométer a keselyűsi gátőrház. A verebek szívesebben ülnek a lombfedte drótokon; csirregésük, mintha lekötött zsákból jönne. A mi utcánk a pincesor alatt húzódik, és enyhe ívben kanyarodik el az apácaiskolánál. Az erkélyről egész a Duna-erdőig ellátni. A védtöltés tetején agyagsárga keréknyom, középütt elgazosodott bakhát. A kutyaólban egy doberman szuka és kan lakik; egy alomból való testvérek, nyáron mégis kölykeik születnek. Az Iparos Kör alagsorában máriaüveges vaskályha fűti a biliárdtermet. Az olajos hajópadlón, mint a higany, tócsában áll össze a cipőről leolvadt hó. Később, a deportáltak emlékművét, a régi uszoda helyén állítják fel. Meztelen, tömzsi nő lép ki a márványból, széttárt karokkal; kegyeletből Klinger Árminné fürdőruhás fényképe a modell. Bent, az erkélyes szobában, sóval felhintett vörösbor pecsét az abroszon, a tányérokon hártyásodó szósz. Kálmán bácsi az előszobai díványon horkol kigombolt mellényben; brácsája a jégszekrénynek támasztva. A Pándzsó egyik bedőlt présházában vetkőztetjük meztelenre Drahosch Ildikót. Ildikó állva is tud vizelni, mint a fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát. A mutatványnál az öccse is jelen van, és büszke a nővérére. Szeretném kipróbálni a brácsát, de a húros részt zöld borító takarja. Olyanféle zöld, mint az asztalos kötény, csak puhább anyagból. A templomtéren barokk Szent Sebestyén-szobor, rozsdás vasnyilakkal. Gemenc felé, a révig, körülbelül Paradicsom-pusztánál van a feleút. A szánkók itt állnak meg először a reggeli fagyban. Gőzölgő trágyadombok között siklanak be a bikaistállóig, de csak a lovakat viszik fedél alá. Mindez alig tízéves hagyomány. A Muslinca-vadásztársaság 1935-ben alakul, és 1944-ben szűnik meg. Apámék kint a szabadban reggeliznek, állva, tűz mellett, a szélvédett hágatópalánk mögött. A pálinkát demizsonban küldik át az útkaparóházból. A pollókai csenderes a kijelölt határ. Később itt vezetik át a katonai telefonvezetéket; még később itt rakják le a tányéraknákat. Ölükbe fektetett puskával, lépésben hajtanak át az ártér irtásain. A csengőket még a gátőrháznál hóval tömködik meg. A lovak felkunkorított farokkal gyűrűztetik a nyílásukat, a fekete redők közepén körkörösen rándul össze a rózsaszínű hús. Az elejtett vaddisznó agyarát a vadőr fűrészeli le. A vágás helyét, hogy elvegye a szagát, forró borba mártja. A szétbombázott hűtőkocsik miatt reggel óta veszteglünk a bogárdi állomáson. Kálmán bácsi nyolc, nagyapám tizennégy éve halott. Most még van másfél órám a bevagonírozásig. A kiürített parókia kertjében ülök egy törött vécékagylón, a nap izzasztóan tűz. A padláson megtalálom a nemzetiszínűre festett kerti széket; a támlavasra szúrva Hermina nagyanyám ovális fényképét. A normandiai Les Pieux halászfaluban nevetve profilba fordítja arcomat a helybeli orvos. Aranyrámás, szakállas férfira mutat a rendelője falán. Ajánlja, hogy ne mulasszam el megnézni de la Hague szirtfokot; ő ott sebesült meg. Egy este a kikötő-kocsmában hallom valakitől: „Je vais aux pieux.” „Megyek a cölöpökhöz” – ahová a csónakot kikötik. Vagyis, aludni. Ezt szépnek találom. Alkonyodik, mikor a szirtfokon leereszkedem. A sziklafalon kényelmes vaskampók a turistáknak, a pihenőknél eldobott Coca-Colás üvegek. A legalsó sziklaperemen ülök, mellettem templomhajónyi üregbe zuhannak a hullámok. Nagyobb a dübörgés, mint egy tankban. Az irtás végén keskeny, nagyon kosszú vágás, a nap sávokban világít be. Négy-öt másodperc, míg a két lombfal között a szarvas átlépked; addig kell rálőni. Apámék az ebédjüket is kint, a szabadban fogyasztják el. A vadőr és felesége kihozzák a telepes rádiót a verandára; a magasra csapó láng pernyével szórja be a havas ágakat. Az egyik élesen kiugró sziklán tömzsi, egyre vékonyodó tengeri madár ül. A habzó víz alig arasznyira csapódik el alatta. Próbálok ordítani, de csak a szám mozgását érzem. Dielette szintén halászfalu. Éjszaka kimegyek hányni az erős almapálinkától. A bárkákon vakító karbidfénynél válogatják a halakat. A dülledt szemek bizsuként csillognak, ahogy lapátolják őket. A kocsma hajópadlóján résekbe taposott darabos só. Egy kutya nyalogatja. Magamhoz akarom hívni, de véletlenül magázva szólítom: viens helyett venez-t mondok. Nem érti. A halászok a hátamat veregetve nevetnek. Egy pillanatig majdnem otthon vagyok. Alig ismerek rá a városra. A Günther-trafik helyén sárga, hullámlemez tejivó; a biliárdasztalokat a biztonsági szervezet kultúrotthonába viszik át, dzsipen. Apám délután négykor hal meg, augusztusban. Hat órakor jön érte a kocsi. Ez még nem temetés, így csak a járdán kísérem, nem a kocsi mögött. Az utcánk majdnem üres. A járdaszegély tele szétnyílt gesztenyével, viaszos fényük átcsillog a füvön. Csak az utca végéig kísérem apámat, a kocsi a Kórház-köznél fordul be a hullaházba. Utána újságot veszek; este kint ülök a parkban, cigarettázom. A Hősök-szobra körül fehér szalmakalapos férfi apportíroztatja a kutyáját; a kutya odajön hozzám, a lábamat szagolja. Ellenségesen nézzük egymást a férfival. Gondolkozom, hogy miért, de nem tudok rájönni. Útban észak felé – akkori nevén Pozenben – mínusz húszfokos napsütésre ébredek. Két frontszerelvény között német közlegényt vezetnek a rendező pályaudvaron. Mondják, hogy bajtársi lopás; öt cigaretta. Arccal a vagon felé fordítják, szorosan állják körbe. A bal lapocka fölött célozzák meg, pisztollyal. Másnap Friedrich Romm őrnagy engedélyt ad, hogy használjuk a fabarakk fürdőjüket. Rangját nem kímélve vetkőzik meztelenre; heréi féloldalasan megnyúltak. A sűrű gőzben ügyetlenül törölgeti több dioptriás szemüvegét, de nem téveszt meg. A barakk mellett, mint a megdermedt röppályák, jeges telefondrótok. Második hete éjszakázom már a felső-iregi darálómalomban; a malmos ellenőr úrnak szólít. A malom mögött egy gödörben tenyérnyi tócsa, két döglött méh úszik benne. Itt, az iregi tanítónál hallok évek óta először brácsaszót. Makacsul iszom, de most nem tudok hányni. A kert, ahová egy idő óta lelátok, tele van fákkal. Szeretem órákig, mozdulatlanul nézni őket. Mindig újra megrendít az utánozhatatlan hajlásszög, ahogy kinőnek a földből. A dívány, amelyen alszom, még a szekszárdi diákszobámból való. Már nem kell figyelmeztetnem Ágnest, hogy ne hunyja le a szemét. Pontosan akkor nyitja ki, amikor kell. Fontos az is, hogy egymást, egyszerre vetkőztessük. Feje alá becsúsztatott tenyérrel, nincs egyáltalán szükség párnára. Szeme félbeszakadt pillantással, védtelen bizsuként csillog; két sarkát rászorítja az alsó gerinccsigolyámra. 1950. március 7-én idéznek meg először a Gyorskocsi utcába, államvédelmi ügyben. Az ajtón nincs kilincs. A nyomozó egy fényképet tart elém; hogy ismerem-e azt a férfit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy szemből nem – „esetleg, ha profilba fordíthatnám az arcát”. Karácsonykor meglátogatom anyámat. Egy félig lebontott ház kiutalt konyhájában lakik; a zongorától nem lehet mozogni. Nagy sétát teszek a keselyűsi úton, késő éjszaka térek haza. Anyám állítja, hogy a régi előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom. Még egy év, akkor leszek ötvenéves. Az udvaron malomkő asztal, széttört befőttesüvegek. Ingben, zsebredugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Tényleg nem tudom.

 

Nyomozás (2)

Apám kedvenc szava járása volt, földközelben a fácánok. Kérdezi a feleségem, hogy mire használták ezt a gépet, húsz éve rozsdásodik a pincében. Semmire se tudok már pontosan válaszolni, pedig ismerem a követelményeket. Karácsonykor, az ünnepi vacsora után, apám asztalközépig felhajtja a fehér abroszt, zöld kendőt terít le. Erős vászonkendő, tele kiégett, gondosan bestoppolt lyukkal. Egyik sarkában kifakult monogram. Dobozokban különböző méretű sörétek, szemcsés puskapor, mindegyikhez külön mérőkanál. A puskapor hangtalanul pereg, mint a granulás gyógyszer. A záró zsetont forgókaros préssel szorítjuk rá a töltényhüvelyre, s ahogy forgatjuk, viaszosan egymásba préselődik a két papírperem. Ügyes kis szerkezet, miniatűr húsdarálóhoz hasonlít. Még Vízkereszt előtt szánkóutat teszünk a védtöltésen egy Duna melléki faluba, puska nélkül. A mély szánkónyom biztosan vezet, orrunk aljára ráfagy a gömbölyödő nyálka. A társaság egyik tagja, apám mostohanővére, váratlanul lefordul az ülésről, minden különösebb ok nélkül. Inkább mulatságos látvány, mint ijesztő, az égnek csapódó lábak, az elgurult prémsapka. „Vili néni meghalt!”, kiáltok az alacsony szembeülésen; de a harsány nevetés nem kedvez korai megjegyzésemnek. A hideg napfényben, a lábakkal egyvonalban, idelátszik a bátaszéki vöröstéglás templom; a töltés alján gödörbe fagyott rókatetem, bundája szálanként zúzmarás. Amíg a forró teát isszuk, kezemet ott felejtem a combom között, nézem a gőzölgő lovak csapzott-szőrös hátát. Az ebesi makadámút az alsóvárosi Hármashídnál kanyarodik be a kuplerájhoz. Kivételesen keskeny utca, halkan is át lehet szólni a szemközti mosókonyhába. Karácsonykor még keskenyebb, a hótól. „Jó, akkor vigyétek ki a levegőre, itt még nem volt eset, hogy valaki rosszul lett volna”, mondja a jakis néni, a főnök. Erősen izzad. A lányoknak hatalmas kötegekben vásárolja a retket, a meglékelt dinnyét; délután a hosszúkás udvar végében alszik egy nádkarosszékben. Ide nem lehet sehonnan belátni, eltakarja a magas tűzfal. Két petúniaágyás között slaugból bugyborékol a víz, a vécéhúzó fogantyúján kék harisnyagumi. Erre Walter Karcsi hívja fel a figyelmemet. A Hármashíd lépcsőjénél próbálom magyarázni neki, hogy pazarlás macskára lőni longriffel, a tompa fejű short ugyanúgy megteszi. Lassan, zsebredugott kézzel sétálunk le a korzó sarkáig. Az árnyékban olasz jelzésű kocsi, hátsó ülésén ledobott laméblúz, mellette loknis műhaj, párnán egy törpe uszkár alszik. A nyári filléres gyors délelőtt fél tizenegykor érkezik meg a fővárosból; a városi tanács külön plakátot nyomat erre az alkalomra. A múzeum ablakairól már előző nap félrehúzzák a napvédő függönyt; egy ősállat feje pontosan az ablakkeretbe illeszkedik, a folyosó faláról néz le a térre. A zsinagóga ötszögű udvarán három festői szomorúfűz. Ismerjük a rabbit; második éve ő is tagja az Úri Kaszinónak, titkos szavazással. A szőlődombok szurdikjaiba csak délfelé süt be a nap, az üreges partoldal tele van gyökérvéggel. A tíznapos statárium alatt itt szúrnak agyon két orosz katonát, hegyezett karóval. A föld agyagos, sárga, sok a csillámhomok benne; a bicskával vésett nyomok a félhomályban is ezüstösen csillognak. H. T. VI. 3. Bogyó meg én, május. A Töttős-féle présház fölött burjánnal benőtt kivégző barlang. Szemre olyan, mint a többi szurdik odú; a háború után átmenetileg cigányok laktak benne, a falon még látszik a meszelés. Bónis hegypásztor azt vallja a politikai igazolóbizottság előtt, hogy a rókák rájártak a hullákra, a tábori csendőrök temetetlenül hagyták ott a szökevényeket. A forrásnál én is megtalálom a nevem kezdőbetűit. Az évszám nem látszik jól, de valószínű, hogy ez még ugyanaz a nyár. A felhőszakadás kora délutánig eltart, a piactérre agyagos folyóként zúdul le a víz. A Pirnitzer-üzletház előtt belükig szétroncsolt dinnyék piroslanak a vastag iszapban, a fákról gőzölögve csöpög a víz. Vili néni mozdulatlanul fekszik a lesötétített ebédlőnkben. Órákig tud deszkalaposan feküdni, a párnája is lapos, csak két lábfeje nyomódik föl a takaró alatt, mint a V-betű. Elbocsátották a kórházból, de már nem vitték haza Tengelicre. Édeskés, fojtó szag üli meg a szobát; ő nem érzi, arcüregrákja van. Amikor benyitok, éles fénysáv éri a székre dobott pongyolát. Halkan félrehúzom a függönyt, a szőnyegről fölemelek egy kiskanalat. Meztelen combomat vakargatva állok a dívány mellett. Mesélem, hogy most jött divatba a vágott orrú cipő, és szeretnék vásárolni egyet; de nem érti jól, mit mondok. Később megkérdezi, hogy költöző madárra is szoktunk-e lőni. A cipőbolt a Kaszinó Bazárban van, kék napvédő árnyékolja; Walter Karcsi itt szeret támaszkodni, talpát hátranyomja a kirakat pereméhez. Augusztus harmadikán késő este jövök haza a Csörge-tótól, s a Bazárnál egyszerre közrefognak. „Hát te itt vagy? Nem fulladtál bele?” Ahogy a karomat szorítják, abból érzem a kérdés komolyságát, és az elmulasztott lehetőségeket. Utolsó vasárnap odasegítjük Vili nénit az asztalhoz, hogy ebédeljen velünk. Féloldalasan nyel, utána mélyen belenyomja ujját az állkapcsa alatti puha húsba. Kéri, hogy mutassunk régi fényképeket. Behavazott sorompónak támaszkodunk többen, meredek rámpa vezet le a kubikgödrökhöz. Itt még a legnagyobb nyárban is feltör a talajvíz. A fahíd középső deszkája hiányzik, a résbe egy lány lógatja le a lábát; én a híd alatt vesszővel csapkodom a békalencsés vizet, ő meg hirtelen rányomja meztelen talpát a fejemre. Sok kép elveszett azóta. Vili néni hosszan nézi, a képet fordítva tartja. „Mit is csinálnak a fácánok?” – kérdezi sípoló, szörtyögő hangon. „Barcognak” – mondja apám, háta mögött a fegyverállvánnyal. Ebben a szobában van a zongora is. Anyám már harmadszor kezd bele a Heilige Nacht-ba, a karácsonyfán égnek a gyertyák. Kint, az erkélyen, csonttá merevedett nyúl lóg a fali virágtartón. A kész töltényeket sorba rakom az asztalon, közben mandarint eszem szaloncukorral. Nagy pelyhekben esik. Éjszaka koccanásokat hallok az erkélyen, kinyitom az ajtót. Alsó szegélyén púposan áll a hó. A parkett fölé behúzva idétlenül hat a fehér csík, a küszöbre hajló jeges buckából szakadt ki a nyitásra. Mintha tokba tenném vissza, mikor becsukom. Apám az ebédlő benyílóban áll, hálóingben, onnét nézi, hogy mit csinálok. Nem szól, csak a kezével int, hogy az asztalon felejtettünk egy töltényt. Még egy hónap, aztán augusztusig nem lesz fácán, kezdődik a tilalmi idő. Nehezen alszom el. Reggel magamra zárom a kamraszoba ajtaját, és levelet írok egy elképzelt barátomnak. „Kedves G. – az elmúlt nyáron többszörösen alkalmam volt elképzelni a halált. Amit eddig olvastam róla, az vagy érzelmes volt vagy nagyképűen tárgyilagos. Meggyőződésemmé vált, hogy a halál csak akkor lehet igazán izgalmas számunkra, ha megfelelő kíváncsisággal várjuk. Különben siralmas nyöszörgés. De még a jobb koponyáknál is megfigyelhető a félelem. Ennek okát abban látom, hogy képtelenek megérteni, mi történt velük, amíg éltek. Vili néni, például, akit tényleg szerettem, még utolsó este is az után érdeklődött, hogy a fácán költöző madár-e. Félelemből csinált úgy, mintha érdekelné. Vagyis hazudott, mert az könnyebb. Ezek csak kezdetleges gondolatok egy későbbi koncepcióhoz, amire most nem térek ki.” Walter Karcsi már fél éve levelez egy pécsi jezsuita pappal; mondja, hogy Emil atya zöld tintával ír. Tárcájában hordja a fényképét. A pécsváradi gesztenyés egyik tisztásán fognak újra találkozni, nyár végén; és erről a tisztásról is mutat fényképet. A magas fűben durván ácsolt fűrészbak, lábánál világos porköpeny, mellette négyzet alakú, fekete táska. A pap másfél méterre áll a fűrészbaktól, csak a képen nem látszik már. „Az ördög nem részese a kegyelemnek”, írja egyik levelében, „mégsem állítható, hogy a Szentháromságból minden vonatkozásban ki van közösítve.” Ezt a részt többször is elolvassuk a Kaszinó Bazár sarkán. Már tele van a város a filléres gyors utasaival. Megszállják a Szent Imre-parkot, a Megyei Pincészet borivóját, a tűzoltózenekar a Hősök-szobránál játszik. Anyám napok óta sír. Apám nem eszi a nyúlhúst, de szereti nézni, ahogy mi esszük. A szomszéd biztosító társaság kézbesítőjét kérjük meg a nyúzásra, anyám nem vállalja. Neki csak a bőny lehúzása marad, és a szivárványló réteg, ami huzatként tapad a húsra. Alatta, szétszórva, néhány lapos szögből befúródott sörét. Ezeket külön dobozban gyűjtöm a kamraszobában. A lombok fölött átlátni a Régi Fürdőház utcába. A vonatérkezésre a rabbi is kinyitja a zsinagóga-múzeumot; sötét ruhában ül a bejáratnál, a politúros asztalkán kapcsos vendégkönyv. A Hármashídnál, a szőke Lil, macskával a karján vásárol cigarettát. Átlátszó pongyolája miatt igazoltatja a rendőr, de Lil nevetve mutatja a bárcáját. Már sok a részeg az utcán. Walter Karcsi szerint ma sem fog történni semmi; azt mondja, nincsenek illúziói. A szőlődombok felől négy macskaköves utca vezet a piactérre; 1944. március 19-én mindegyiknek a torkolatához beáll egy páncélautó, frissen újrafestve. Mintha ragadna rajtuk a terepszín. Délutánra erős szél támad, alacsonyan hajtja a felhőket. Anyám utánam szól, hogy ne vigyek magammal revolvert. A lépcsőházba behúzva ferde porolóállvány, kiálló végén szíjjal összekötözött katonanadrág. Vízkereszt után pár hétig itt szárad a lekopasztott karácsonyfa, tele selyempapír csonkkal. A patakpart mellett, százméterenként, géppisztolyos őrszem; az egyik szétvetett lábbal vizel, keze a géppisztolyán, a szél visszadobja a vizeletet a csizmájára. Hosszas keresgélés után még találok egy szem keményre fagyott szaloncukrot, szopogatni kezdem; de elég avas és kesernyés, kénytelen vagyok kiköpni. Ősszel együtt megyünk ki apámmal az ártéri szarvasbőgésre. A védtöltésen, Báta és Lankóc között, Delmár autóversenyzővel találkozunk az ötös rámpánál. Piros sportkocsija centire a sorompó előtt áll meg, s egy perc beletelik, mire szétoszlik a por. Fehér ingére szürke csík rakódik. „Mi van a szép fácánokkal, amice? Gyenge volt az etetés télen?” kérdezi olaszos kiejtéssel, s mint egy piros rakéta, szabad kipufogóval száguld tovább. Apám rosszkedvűen száll vissza a bricskára. Gyűlöli ezt az embert. A töltés két erdő közt kanyarog Borrévig, hűvös sarjúszag csapódik az orrunkba. A telefonpóznákra alkonyatkor ülnek ki a sasok, ritkábban a héják. Vacsora közben mesélni kezdem, hogy kivel találkoztunk, de apám indulatosan kiküld. Anyám váratlanul megint sírni kezd. Éjszaka Lil megtanít néhány új fogásra. A fiatalkorúak ablakán mászom be hozzá, ez a patakra néz. Lil beleegyezik, hogy a lavórt meg a hipermangános üveget előbb betoljam a vaságy alá. Délben átküldenek apámék a Hamistanú-sörözőbe szódáért; de már egy üveg sincs, a pestiek mindent kifosztanak. A Dinga-patak itt a legmélyebb, az akácfák a mederből nőnek fel a sörözőteraszig, behajlanak az asztalok fölé. Középütt kampós vasrúd, alatta alacsony téglatűzhely, itt tartják melegen a halpaprikást. A téglákon zsírosan fénylő, vörös foltok. Tétován állok a két csereüveggel. A sarkon túl, a törvényszék börtönudvarát sárga fal veszi körül, a tetején szögesdrót magasítás. A falárnyékban cigarettázom. Walter Karcsi három sötétbe öltözött fiatalemberrel jön fölfelé a téren; pécsi vendégek, Emil atya tanítványai. Tárgyilagosan érdeklődnek, hogy itt a börtönudvaron ítéletet is szoktak-e végrehajtani, vagy csak sétáltatás célját szolgálja. Nem tudom pontosan. Helyesebben, akasztásról egyikünk se tud, csupán golyó általiról. Az egyik pécsi megjegyzi, hogy az embert feltétlenül megilleti a megbocsátás, de ha ez bekövetkezne, megszűnne a történelem lehetősége. Komoran, mellünkön összefont karral nézzük egymás. A nap erősen tűzi a sárga falat. A téren párolgó tócsák, a Hősök-szobra felől ide hallatszik a bombardon böfögése. A Kispipa vendéglőben több szerencsém van, ott kicserélik az üvegeket. Zsuzsa a sekrestye ajtó előtt egy kőpadon ül, és zacskóból kenyeret, barackot eszik. Zavartan nevet, mikor szódát spriccelek a szájába. Megpróbálom rávenni, hogy ne utazzon vissza a filléressel, ki tudom fizetni a szobáját. Délután kimegyünk a szőlődombok közé; a Hármashídnál összetalálkozunk Lillel, de Lil tapintatosan nem köszön. „Ha akarod, megmutatom a kivégző barlangot” mondom, de Zsuzsa félni kezd, és rókának néz egy kutyát. Ijedtében fölkapaszkodik a szurdik tetőre, s hív, hogy menjek én is. Szoknyáját csapkodja fönt a szél. Komikus, ahogy ott áll, az utazószatyrához kötött férfiernyővel. Egyedül maradok a kutyával. Tréfából szőlőkaróval célzom meg, és lassan követni kezdem; erre azonnal visszasompolyog Töttősék gyümölcsösébe. Csak másnap, a városban találkozom vele újra, a Szent Imre-parkban nyalogat egy friss ürüléket. Anyám már kora reggel a piacra indul, de előbb benyit a fürdőszobába. Véletlenül kiüti kezemből a patronos dobozt, a töltények begurulnak a kád alá, tollseprűvel kell összekotornom. „Most már igazán abbahagyhatnád”, mondja, „tegnap a konyhában is töltényt találtam.” Halk csoszogással Vili néni is benyit, egyik kezével a pongyoláját fogja össze, a másikat az állkapcsa alá szorítja. Úgy kell visszavezetni az ágyhoz, annyira gyönge. A töltények viaszos fejéről zsebkendővel törölgetem a ráragadt pöszléket; később, egy lomha szarvasbogarat birizgálok a vágott orrú cipőmmel. Zsuzsa guggolva nézi. A Bartina-kápolna kertjében állunk a stációk mellett, a kert szomszédságában elgazosodott szőlő, a pászta végében kék csurgásoktól rücskös gálicos hordó. Hangjuk után ítélve három fácán barcog a pipacsos fűben. Zsuzsa próbálja fölröptetni őket, de hiába tapsol, továbbszaladnak. Végül kettő fölszáll, a harmadik befészkeli magát a szeder-sövénybe. „Nyisd ki az ernyőt, attól megijed”, ajánlom, de megrázza a fejét. „Azt nem akarom”, mondja. Ügyetlen bugyi van rajta, gumi helyett a derekán máslira kötött szalag. Az édesanyja varrta. Közben kicsi hangokat ad, fejét a stációoszlopnak feszíti, s ettől enyhén fölível a nyaka, mintha golyvás volna. Érzem, mikor alája nyúlok, hogy csomó füvet is hozzászorítok a húsához, közben megint kicsi hangokat ad, s a végén alig pár centire rándul föl a térde. Utána mindjárt visszaejti. Azt mondja, tizenhétszer csókoltam meg, számolta. Legközelebb ősszel járok itt, egyedül. Bemegyek a kápolnába is. Zsuzsa gyűrűjéből nyáron itt esik ki a színes üveg, a padok alá hasalva gyufával keresgélem, utána odanyomom a gyűrűt a hónalj bozontjába. A szitáló esőben alig látszik a város, az ágak között ügyetlen verébfészek. Otthon, az íróasztalomon, vörösernyős lámpa világít az erkélyablak előtt. Éjszaka kettő felé koccanást hallok, s látom, hogy Walter Karcsi néz be az erkélyről, az orra félrenyomódik az üvegen. Szégyenlem, hogy megijedek ilyen baromságtól. Kimegyek, és nekiszorítom a mellvédnek. „Megőrültél?” Röhög, hogy nem tehet róla; a piactérre csak az én lámpám világít ki, s már a Bálint-köznél tudta, hogy egyenesen a lámpámig jön, a házfal mintázatán föl lehet kapaszkodni az erkélyig. Közben névjegyet és egy zacskó mozaikkövecset szed elő a zsebéből; mondja, hogy Pompejiből küldi a pap barátja. A névjegyen néhány zöldtintás sor: „Csak cinizmussal állíthatjuk, hogy a kép, ami ilyen apró darabokra tudott szétesni, abszolút értelemben is megszűnt létezni.” Az erkély sarkában ülünk félmeztelenül, és a csillagokat nézzük. Még a hajnal is ott talál bennünket. „Az ilyesmi nem szokott megismétlődni” mondom délben a Kaszinó Bazárnál, mielőtt elválnánk. Este tíz órakor már kint az állomáson játszik a tűzoltózenekar, búcsúztatja a részeg pestieket. Zsuzsát zuhogó esőben kísérem ki a vonathoz, a zenekar beszorul a fedett peron alá, a tetőről függönyként csurog a víz. „Ne sírj!”, kiáltok föl az ablakba, „úgyis nedves minden!” A Babócsa és Gyékényes között bevetett büntetőszázadból huszonhárman maradunk életben. A rét sárgásszürke az aknatűztől. Hányadékomba fagyott szájjal térek magamhoz egy horpadásban, s csak a fejemet tudom mozdítani. Gondolok rá, hogy esetleg szánalomból is lelőhetnek, megrövidítendő a szenvedést. Mintha Tolsztojból emlékeznék valami hasonlóra. Látószögembe, jobbról, éppen beleesik a Teréz-major, az istállók hatalmas lánggal égnek; s ez mindentől függetlenül szép, akkor se mondhatok mást. És dühöngve félek tehetetlenségemben. Alig öt órája egy kölcsönkért ollóval még levágtam a körmömet a lövészárokban, és nálam maradt az olló. Most újra esni kezd a hó. Már sötétedik, mikor jönnek a szanitécek. Anyám kéri, hogy hagyjuk végre abba, inkább játsszunk zsetonos rulettet. Két olajtól fénylő fegyver fekszik szétszedve a zöld kendős ebédlőasztalon, az egyik Scholberg-féle golyós, a másik magyar gyártmány, Zubek-sörétes. Két dákóforma rudat használunk csőtisztításhoz; egyiknek a végén hajszáldrótból tekercselt puha gubanc, a másikra olajos kócot tekerünk. Minden négy-öt húzás után lámpa felé tartjuk a csövet, hunyorítva átnézünk rajta. Anyám a zongora elé ül, fél kézzel az O, sole mió-t kezdi játszani. Apám leinti: „Mit akarsz ezzel? Hagyd csak ezt a digóknak.” Anyám lecsukja a zongorát, nem szól. Még van másfél óránk az éjféli miséig, addig mézes diót eszünk, vörösborral. „Na, hát rulettezünk akkor?” – kérdezi kedélyesen apám. Számolgatom, hogy Walter Karcsi ezen a karácsonyon akart-e öngyilkos lenni vagy a következő évben. Mindenesetre, rám hagyja a mozaikkövecseket.

 

Nyomozás (3)

Megpróbálok a csendre koncentrálni. Az alacsony földbunker gerendamennyezetére sárga kört rajzol a hátára fordított elemlámpa. A drezdai kisfiú, Heinemann már reggel óta szorongásosan ürít; négykézláb átmászik az alvó testeken, a holdfényben letolja a nadrágját, körömmel kapaszkodik a lövészárok földhányásába. Anita rázkódva sír mellettem. Stargard belvárosában, egy szecessziós magánpalota kertjében, két nyúlánk lány karcsú dogot sétáltat piros fonottszíj pórázon. Arcuk lesimított és fehér, mintha a világon semmi nem történt volna, mióta megszülettek. Bőrük a tizennyolc fokos hidegnek is ellenáll, éppen csak annyira piros, amennyit egy félreértés okozhat. Az országúton délután ötkor fordul be az utolsó járat. Doboz formájú, rozoga autóbusz; csupán két bécsi nagynéni száll le róla, kézen fogva egy idióta kisfiút vezetnek a füvön, a fiú hápogó játék-kacsát húz maga után. Figyelmesen nézzük. A közeli Duna-erdőből betévedt réti sas már vagy öt perce köröz a felhőtlen égen, előbb a nádas, majd a tó tükre fölött. Egyedül Walter Karcsi nem vesz tudomást róla. Megigazítja az alumínium keretes napszemüvegét, nekifut, átugorja a csalános árkot, fejjel nekivágódik a szélső kabinnak. Nevetve int, hogy menjek oda. Mannlicher-hüvellyel beüt néhány csomót a kabin hátsó falán, az utolsóra az ajtó is kinyílik. Mutatja, hogy a lyuk és az ajtó kettős résén sokkal közelebbinek látszik a túlsó part a bedőlt szerszámos kunyhóval. „Nem jössz át?” kérdezi. „Drahosch Ildikóék ott várnak.” Megegyezünk, hogy a gátőrháznál találkozunk legkésőbb kilenckor, addigra biztos behozzák a szigetről a reggeli hajtásban elejtett disznókat. Anita fürdőruhában vár otthon, és megkér, hogy vakarjam le a talpáról a ráragadt szurkot. A nyitott szekrényajtó tükréből az üres templomtérre látok, a sarkon túl a saját lakásunkra. Sötét ablakok, csak az íróasztallámpám világít, mintha ott ülnék. A fény az erkély mellvédjéig kivilágít, a virágládák földjébe szúrva elhasznált gyufaszálak. „Várj” mondom kiszáradt szájjal, és leoltom a villanyt. A hallon át kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Érzem, hogy remeg a gyomrom. A dívány végénél ülök vissza a földre, egyik lábát a vállamra, a másikat az ölembe veszem, kitapogatom a ragacsos dudorokat. Nyomjeltől nyomjelig haladok előre. Még nincs tizenegy óra. Távolról hallani a magányos dörrenéseket, a hajtók kiáltozását. Heinemann nemcsak a körmével kapaszkodik, az arcát is rászorítja a lövészárok falára; csupa sár, mikor visszajön, kezét a csajkájába mossa. Most tavaly lesz másfél éve, hogy a gátőrház és a Csörge-tói strand között Anitának megjött a vérzése. A nádasba vágott V alakú irtás szélén feketére ázott varsarudak, nádcsonkra kötve felfújt koton, árnyéka lassan himbálózik a vízen. A levegő mozdulatlan, párás. Az akácfasor mellett foghíjas vetkőzőfülkék, az árok partján rozsdás Hofher-Schrantz vontató alváza, a lendkerék tengelyfuratából vadkosbor hajlik ki. A kerékre állva a szerszámos kunyhóra látni. Kohut törvényszéki bíró múlt nyáron ott szeretkezik B. Zolnai Félix feleségével, később Lontai úr doberman kutyája költözik a kunyhóba, és ugyanazon a szalmán alszik. Már sárgulnak a levelek, de azért még aranyos ősz volt. Az üres strandbüfé elől partra visszük az egyik vaslábú asztalt, belenyomjuk az iszapba, körbeüljük a vízben. Elsőnek Poss Öcsi keveri meg a kártyát. Walter Karcsi távolabb fekszik hason, maga alá húzott biciklipumpával, s úgy tesz, mintha aludna. Időbe telik, míg az asztal alatt elrendeződnek a lábak. Anitáé beszorul a combom közé, csak a csontos nagyujja emelkedik ki a vízből. A felkavart iszap, mint az elektrokardiogram, éles vonalként rakódik a kiszőkült piheszőrre. Este, már meztelenül, keskeny rést nyit a tapétaajtón, és benéz az öregekhez. Apja nyitott szájjal horkol, anyja féloldalt dőlve, jobb kezével bágyadtan markolja a bal mellét. Kis idő múlva újra émelyegni kezd a gyomrom. Részeg ökrendezéssel támolygok végig a gátőrház udvarán, és ledobom magamat az istálló mellett. Innét sokkal feltűnőbb most, hogy a két szederfa törzséből vaskampó áll ki, egy magasságban. Mikor visszamegyek, apám már szemben ül velem a verandán, a fején trópusi sisak. Ahogy hintáztatja magát a széken, lelöki a mellvédről a nagy uborkásüveget, az uborkák begurulnak a dáliabokrok alá. Sokáig érezzük a kovászos lé szagát. Mikor sötétedni kezd, keretes szúnyoghálót támasztunk a veranda oszlopközeibe, meggyújtjuk a petróleumlámpát. Lábunk alatt kitépett fácántoll, tyúkpiszok, elcsöpögött vér. A cigarettafüst sávokban húzódik ki a hálóketrecből, s hol eltakarja, hol fölvillantja a rajzó lepkéket. Csak Kohut Ábris szivarozik masszívan. A csikket nedves-feketére dolgozza, a parazsat egy lerágott csirkeszárny porcogóján maszatolja szét. A sötét udvaron még hárman állnak kint szétvetett lábbal, B. Zolnai Félix, Poss Béla és Walter Karcsi nagybátyja. Jól hallani a surrogást, ahogy egy középpont felé igyekeznek célozni, ugyanabba a tócsába. Az árvízvédelmi raktár sarkánál frissen ásott gödör, mellette a gátőrék komondora; délután ütötte el az ebesi makadámúton Delmár, a nemzetközi autóversenyző. Poss Béla belemászik a gödörbe, lassan körbe forog. „Mit akartok, elég mély ez egy kutyának!” – kiáltja. „Ennél mélyebb nem kell!” A raktár hátsó ablakáról le lehet emelni a hálót, s be lehet mászni a gúlába rakott ásók, csákányok, viharlámpák közé. Később, a 44-es tányérakna robbanás után a muslincák holttestét ide szállítják először a Daragórót, elsőnek Kohut Ábrist, majd az útközben kivérzett B. Zolnai Félixet és Walter Karcsi nagybátyját. A gátőr felesége tujaágakkal rakja körül a bejáratot, a gyertyáknak légópapírból csavar szélvédőt. Apám közben újra szóba hozza a tegnapi rendellenes vadvonulást. Azt mondja, ugyanaz fog megismétlődni, mint harmincegyben, a víz újra tíz centire lesz a töltés tetejétől, és a fűzfákból nem látszik semmi. De erre mindenki másképp emlékszik, apám egyedül marad a jóslatával. Két év is eltelik, mire az árvízi képeket megmutatjuk Vili néninek a rákosztály betegtársalgójában. A lombokon délutáni fény, metszett árnyékok, túlexponált pacnik. Könnyű, féderes bricskával hajtunk át a pollókai füzesen, puska nélkül, gumicsizmában. A fákon vastagon áll az iszap, a vaddisznónyomokban nyálkásodó víz. B. Zolnai Félix korhadt fatörzsnek támaszkodva áll az öreg Voigtländerrel, s várja, hogy a ló megnyugodjon; fél belelépni a habos tócsába. Vili néninek reszket a keze, ahogy a fényképek után nyúl, kerüli a pillantásunkat, s újra azt kérdezi, amit évek óta mindig: „Igaz, hogy költöző madárra is szoktatok lőni?” Amíg a fotókat nézi, narancsot hámozok a finn tőrömmel, és az ajándékba hozott fácánfejet is odateszem melléje. A gumicsővel kifújt fej tiszta sztearinnal van kiöntve. Mielőtt teljesen elkészülne, kint hagyom száradni a vaskampón, s csak utána ragasztok a szemek helyére gyöngyöt, többnyire gipsszel. Estére már a szaga is gyengül. Éjszaka közepe felé nagy vas-spulnikra tekert drótok érkeznek a raktárba, és két rongyokba csavart kerti törpe, dísznek. Az egyiket a füves földhányásra tesszük, ahol a komondor fekszik, és színes kavicsokkal rakjuk körbe. Vili néni akkor már nem él, télen hal meg, Vízkereszt másnapján. Anitának január végén van a születésnapja. A megmolyosodott fácánfej helyett egy másikat tömök ki újabb eljárással, s ezt most ő kapja ajándékba. Nem tudom, hogy örül-e neki, mindenesetre nem az ágya fölé akasztja, hanem a kefetartó mellé. Utána a behavazott Szűcsén-szundikon gyalogolunk fel a Bati-kereszthez. Gyönyörű az idő. A nap zsibbadt-vörös, a szőlőkarókon csillog a jégmáz. Anita a kereszt elé áll, én meg elkezdem kövecsekkel dobálni. Vastag bekecse alatt alig látszik a melle; kérem, hogy gombolja ki végig, és sokáig célzok. A háttérben, a Sötét-völgy oldalában hosszanti irtás, halványpiros a naptól, mint egy diluviális szeméremrés. Egyszerre mind a ketten nevetni kezdünk. Guggolva nézzük a hóban a tűéles rovátkákat, próbálunk rálehelni, hogy felolvadjon, habos nyálgolyókat köpdösünk rá, de azonnal megfagy. Walter Karcsiék csak késve, tíz óra felé érkeznek meg bringán; vázon hozzák Drahosch Ildikót és valami Ágit, Pécsről. Feltűnően csendesek. Később arra figyelünk fel, hogy kivezetik a tehenet az istállóból, és meggyújtanak egy szarvára kötözött szalmacsutakot. A tehén először maga körül forog, bőgve az országútra vágtat, és föl-le dobálja a két mellső lábát. Aztán kialszik. Sikerül a Sió-partig a nyomában maradnom, hallom a fújtatását a sötétben. Innét, a Suhancásról indul az erdei kisvasút a borrévi kavicsrakodóhoz; innét indulnak a tábori telefonvezetékek a túlsó part ütegállásaihoz. Mikor idáig érek, a tehén éppen egy lombrésben áll, mögötte a hold, és egy csupasz fára kiakasztott háló. A lehajló kötél befejezhetetlen hiperbola benyomását kelti. A levegő annyira mozdulatlan, hogy az országúton még mindig érződik valami a tehénből. Apám utasítja Walter Karcsit, hogy kérjen bocsánatot Szedlacsek gátőrtől; de a jelenetnél nem vagyok ott. Csak azt látom, hogy pár perc múlva ő is az országútra rohan, feje fölött lobogó csutakkal. Ez annyira ingerültté tesz, hogy elrángatom Drahosch Ildikót az istálló mellől, és hívom, hogy másszunk be a raktárba. Már hajnalodik, mikor hazaindulunk az eperfás úton. A Paradicsom-pusztai téglaszárító lécbarakkján sávos röppályákkal tör át a nap. Néhány cigány munkás keménykalapban guggol egy égő rönk körül, mellettük felpuffadt tarka malac, hátikosárban egy pirosmáslis gyerek. Kórusban kiáltoznak utánunk. A kamraszobámban otthon eres levendulaillat fogad. A falon fa-Krisztus szögesdrót glóriával, szíve helyén pingponglabda nagyságúra felfújt fekete léggömb. Ezt mindig újra megcsodálom. Van egy ágysodrony is a sarokban; ha az ablak elé támasztom, perforált árnyékkal lesz tele a fal. Nem nagyon tetszik, de a lehetőség, hogy megtehetem, mindig újra rávesz. A rácsozat mögül a Régi Fürdőházra látok. Udvara ovális térség, gyeppel, közepén antikizáló kőnimfa, aranyszínűre festve, a nyakán ruhaszárító kötél. A kötél másik vége nem a szokásos módon van kikötve, csipeszestül bemegy a ház ablakán, a szemköztin kijön, és onnét lóg le a fal mellett, alján egy vasnehezékkel. Ezt elmesélem Pesten a Három Huszárban egy idegen melósnak. Mondja, hogy keszonban dolgozik, bizonyítékul leveszi a sárga „rohamsisakját”, megkopogtatja belülről is, különben hülye értetlenséggel néz, és fölényesen újabb söröket rendel. Éjszaka behajtott sarkú névjegyet találok a Só utcai albérleti szobámban, néhány zöldtintás sorral: „Hadnagyom! Beszereztem egy nóniusz hátaslovat, és a pincében rendeztem be istállót. Sajnos, mégis hiányzik a régi flóbert, a szentendrei HÉV töltése mellett túl sok az anarchista macska. Persze, kiművelődtünk azóta, a tetűt is radarral nyomjuk szét. Egyszer láttalak erre utazni, elég avittul néztél ki pofaszakállal. Akkor már inkább a Kohut törvényszéki bíró racionálisra borotvált kuglifeje. Feltétlenül olvasd el (utólag) Bergson: Les deux sources de la religion et de la morale-ját, még nem poros. Néhány végleges megállapítás. Karol von Walter.” S alatta egy óbudai cím: özvegy Halakis Mártonné gipszöntő és stukkókészítő műhelye. Augusztus hetedikén látogatom meg először, de alig ismerek rá. Mellén vastag a szőr, az egyik metszőfoga hiányzik. Sokkal öregebb, mint amennyi az éveinkből kijön. Két szobát bérel az özvegytől, fizetés helyett ő mintázza a gipszangyalokat. Már sötét van, mikor Halakisné is benyit a műhelybe, teát hoz, s részletesen elmeséli a férje halálát az ostrom alatt. Közben kialszik a villany, a pincéből fölhallatszik a nyerítés. Jó tíz percig ülünk sötétben, az özvegy egy gipszes zsákon, és Walter Karcsi combját szorítja. Azt mondja fél, és kérdezi, hogy visszajöhet-e a férje. Másnap kijegyzek néhány mondatot Bergsonból a könyvtárban, és elküldöm a címükre: „Ha bizonyosak, egész bizonyosak volnánk a túlvilági életben, valójában nem tudnánk másra gondolni. Örömeink megmaradnának, csak színtelenül, fakón, amilyen erővel a figyelmünket fordítanánk rájuk. Megsápadnának, mint a lámpák a reggeli fényben. Örömeinket elhomályosítaná az öröm.” Még az áramszünet alatt rábeszélnek, hogy éjszakázzam náluk. A fekhely, amit Walter Karcsi átenged, egy koporsó formájú se priccs, se láda, magas oldalfalakkal; ha belefekszik az ember, nem látszik ki belőle. Halakist annak idején ebben hozták haza a romok alól, de egy másik, kisebb ládában temették el. Éjfél után kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Visszafelé egy másik, kisebb szobán botorkálok végig, benézek az asszony hálószobájába. Kitakarózva, lábtól fejig alszanak Walter Karcsival a széles rézágyban, a sarokban mögöttük fluoreszkáló lourdes-i kereszt; az ajtó fölött régi stukkóminták s egy színes mélynyomat Wesselényiről, az árvízi hajósról. A sárgára beeresztett padlón ökölnyi repesznyomok. Erős a holdfény, az ablakok a Mókus utcára néznek, ahol a nagy Krúdy is lakott. Pár nap múlva express csomaggal csönget fel reggel a postás; anyám küldi utánam Pestre a Poss Bélától örökölt vadászbekecset. Állítólag most került elő egy háború alatt elrejtett ládából; és azt akarja, hogy minél előbb örüljek neki. Halottak napjára már ebben a bekecsben utazom haza. Az egész város krizantémszagú. Az apám sírjára rendelt márványkő csak az utolsó pillanatban készül el; de elég szegényes, a rossz festékkel kihúzott vésetekből szétfolyik a maszat. Anyám napokig beteg a látványtól, vajákosan szidja a kőfaragót, a mesterembereket, a papokat, akik civilben járnak. Csak este, az ágyban nyugszik meg, s még sokáig elbeszélgetünk utána, hogy mi hogyan volt, hogyan lehet még. Akkor emlékeztet újra, hogy a régi előszobánkban soha nem állt semmilyen sárga jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. S hogy Csépány Elemérre is rosszul emlékszem, a 44-es robbanáskor ő is meghalt, nemcsak Poss Béla; a német kommandó késve közölte, hogy hol aknásítottak az ártéri erdőben. Sokáig nem tudok elaludni. Az udvaron világít a bedöglött gipsz és mész, kupacokban a stukkó- és angyaltörmelék; anyámnál a széttört befőttesüvegek a mézgás birsalmafa alatt. A régi bútorok közül már csak alig néhány van meg, a zongora, a könyvszekrény; apám zöldposztós fegyverállványán családi fényképek és egy tizennégy villás agancs a Daragórót. Vili néni egyszer ebbe akasztja a botja kampóját, hogy lerángassa; de már nincs ereje hozzá. Még az utolsó délután is arra kért, hogy olvassak fel neki a Bibliából. Találomra nyitja ki, s mutatja, hogy honnét: És mikor a tengeren túlra ment a gerazénusok földjére, két ördöngös került eléje, akik a sírboltból jöttek ki, és nagyon vadak, úgy  hogy senki sem mehetett el azon az úton. És így kiáltoztak: Mi közünk hozzád? (Az emberekből ugyanis az őket megszálló ördög beszél.) Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj bennünket? (Vagyis, az utolsó ítélet előtt.) Nem messze pedig nagy sertésnyáj legelt. Az ördögök tehát kérték őt: Ha kiűzöl bennünket, küldj a sertésnyájba. (Ti. az volt a céljuk, hogy még így is kárt okozzanak a lakosságnak, és Jézus ellen ingereljék őket.) És akkor mondta nekik: Menjetek! Azok pedig kimentek, megszállták a sertéseket, és erre az egész nyáj hanyatt-homlok rohant a meredeken a tengerbe, és a vízbe veszett. (Az Isten ugyanis feltétlen ura a teremtményeknek, s bizonyára a lakosok is megérdemelték a károsodást.) A pásztorok pedig elfutottak, és a városba érve mindent jelentettek. S íme, az egész város Jézus elé ment, és kérték, hogy távozzék a határaikból. Még kétszer felébredek azon az éjszakán, de másodszorra már nem tudok ellenállni: az udvar hátsó sarkában nyitva a pinceajtó. Tulajdonképpen nem igazi pince, inkább egy félig földbe süllyesztett raktár, kék-üveg ablakkal, hogy a legyeket távoltartsa a lótól. Most nem nyerít, mint az áramszünet alatt, de azért jól hallani a fújtatását. Lemegyek hozzá, és elkötöm az abrakoló mellől. Engedelmesen követ, mikor kivezetem az udvarra. Kikerüli a mész- meg gipszkupacokat, csak az artézi csap tócsájánál áll meg, és percekig vizel. A pécsi Emil atya szerint ezen az éjszakán valószínűleg misztikus élményem volt. Nem tudom. 44-ben mindenesetre úgy sodródom be Stargardba ötödmagammal, hogy félreértünk egy német mondatot: azt hisszük, ha ott éjszakázunk, reggel ugyanúgy el is hagyhatjuk a várost. A gót Mária-templom mögött félig rombadőlt ház, de a manzárdjára még föl lehet kapaszkodni. Szemben a sarkon elgörbült lámpaoszlop, kampóján szakadt kombiné, alatta „ÁRULÓ” cédulás fiatalasszony holtteste, bizonyos Frau Fried. Az őrjárat itt fedez fel bennünket, este tíz és tizenegy között. Amíg ellenőrzik a holttestet, hogy a cédula rajta van-e, valamelyikünk lelök a balkon mellvédjéről egy jegesre fagyott strandlabdát, s ezt hallják meg. Akkorát csattan, mint egy súlygolyó. S végül is gyanúsnak találják a papírjainkat. Nem azonnal kísérnek be, csak a fegyvereinket veszik el, s az egyikük ott marad velünk. Kint a balkonon helyezkedik el, és köldökmagasságban tartja a géppisztolyát, hogy pásztázni tudjon, ha kell. Egyik csizmaszára valamivel hosszabb, mint a másik, s ez még merevebbé teszi a tartását; mintha egy műláb támaszkodna a másik ép lábra. Sisakjára ragasztva papírból kivágott fekete V betű: Victoria. Később két kopaszra nyírt gyerek lopakodik oda Frau Friedhez, s valami ruhafélét dobnak rá; az őrünk meg gyors sorozatot ereszt ki feléjük. Utólag valószínű, hogy csak figyelmeztetésül, de azért félreérteni is könnyű a helyzetet, a két gyerek annyira hangtalanul esik arccal a hóba. Emil atya megkér, hogy ezt meg ami még hozzá tartozik, írjam le többször egymás után, ahányszor csak tudom, de lehetőleg mindig részletesebben. Azt hiszem, azóta kezdődik minden változat ugyanúgy másképp. És a ló is belekerül mindig. A Mária-templom tornyát éppen csak érinti a fényszóró sáv, s ez hirtelen teljesen megbénít. Fektemből annyira skurcban látok mindent, hogy lehetetlen pontosan felmérni a távolságokat. A manzárd viszont nincs annyira magasan – egyszerű magasföldszintes ház –, hogy a géppisztolyt feltűnően lejjebb kelljen engedni: egy kis mozdulat is elég, hogy a lámpavas töve legyen a célpont. Így hiteles és végleges a benyomás, hogy a kieresztett sorozat a két gyereket éri. Csak az nem világos, hogy a begombolt köpeny alól, a zubbonyom zsebéből, hogyan tudom előrántani a finn tőrömet, és belenyomni az őr tarkójába. Ahogy hátrabukik a feje, jobban szemügyre tudom venni: még nálam is fiatalabb lehet, még nem lehet húszéves. És szeplős. A két ágban meginduló vér megcsomósodik a szája szélén, közben a két gyerek felugrik, és rohanva átvág a téren. A hó szinte vigyázatlanul világítja meg őket. De ez csak az egyik változat; és Emil atya se igazában elégedett vele. S valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy én igen. Mindenesetre jó, hogy Walter Karcsi meg az özvegy olyan mélyen alszanak. Most szükségem van rá, hogy ne kérdezzenek semmit. Először csak a Mókus utcában járatom meg a nóniuszt, és benézek néhány nyitott ablakon. Porcelán fogantyús sublóton kitömött madár, fölötte kagylókkal díszített keretben vakfoltos tükör. Csak melltől látszom a tükörben, mint egy ódon képkivágat. Próbálom úgy felfogni, hogy hiába lépek el, ha visszamegyek, változatlanul ugyanazt a képet találom a keretben. A dupla ágyban csontsovány férfi fekszik, a dunyháján befáslizott fejű mankó. Első pillanatban puska agyának nézem, a mankó szárát csőnek. Az öregnek nyitva a szeme, de nem vagyok biztos benne, hogy lát is, mikor megmozdítja a fejét; de már nem akarok tovább lépni. Asztmásan lélegzik, és megkér, hogy engedjem följebb a rolót, fektéből nem lát ki a háztetők fölé. „Akkor jobban el tudok aludni”, mondja. Apám egy másik augusztus elején hal meg; s ez még mindig emlékezetes dátum. Az utolsó napokban tüdővizenyő, fulladás, rövidülő lélegzetek; de viszonylag tiszta tudat a maradék néhány pillanatra. Ahogy az ágya szélén ülök, a toalett-tükörben nézem magunkat: fogom a vállát, hogy ne hánykolódjon, ő meg föl-le rángat, hogy segítsem a lélegzetemmel. Az oldalszárny tükörből átlátok a szomszéd szobába, onnét a másikba, ahová besüt a nap. Meglep, hogy a bútorok milyen mozdulatlanok. Apámhoz képest én is tárgyszerű vagyok most, ahogy őt figyelem, a szobát, a félrecsúszott szőnyeget, a perforált fényt a parketten. A fegyverállványon még ott a vadásztáska a töltényövvel, a két Scholberg-féle golyós, a Zubek-sörétes, egy Isonzónál zsákmányolt tábori távcső. A kavicsos udvaron fonnyadnak az ecetfák. Ez különben kedvenc pihenőhely. Innét messzire ellátni a Duna-erdőre, tiszta időben ki lehet venni a Daragó nyárfasorát. Az ecetfáktól pár méterre téglából felrakott támasztófal, hétméteres mélység, ennyi a szintkülönbség az udvar és az alsókert között. A falat befutja a lonc. Kálmán bácsi, a nagybátyám, a harmincegyes árvízkor bricskán érkezik meg Bogárdiból éjszaka, nagy svunggal végighajt az udvaron, és az ecetfák mögött akar megfordulni. Mire odanézünk, a ló, mint egy levegőbe kilökött szobor, szakadt istránggal ágaskodik, mellette a fölcsapódó kocsirúd. Mozgásuk egy pillanatra annyira felgyorsul, hogy majdnem mozdulatlanul zuhannak le a pinceajtó elé. A szálkásra széttört kerekek szanaszét, darabokban; a ló szétroncsolt fejjel, féloldalt. Ép hátsó lábát bágyadtan húzza előre a mellső combtő alá, a meleg hajlatba. Akár egy elrontott csendélet. Kálmán bácsi a beroggyant bakon ül és sír, fejéről leesett a kalap. „Basszátok meg” mondja, és nem akar leszállni a bakról. A lóban még van annyi élet, hogy apám érdemesnek tartja lehozni az egyik Scholberget, és ott előttünk csúsztat bele töltényt. Közben megnézik, hogy a szénával bélelt saroglyában nem történt-e baja a brácsának. De semmi, csak a húrok lazultak meg az erős ütődéstől. B. Zolnai Félix az ecetfáknál dülöngél, gyufával nézi az egymást keresztező keréknyomokat; s valahogy szeretne beletalálni valamilyen dallamba, de csak a szöveget tudja motyogni: A mezei kis pacsiiirta, mind a két szemét kisiiirta… Poss Béla ingerülten pisszent rá az alsókertből: „Hallgass! Mit kell most harangozni!” „Hagyjatok magamra” mondja Kálmán bácsi, és még mindig nem száll le a bakról. A burás kerti-lámpa fényben valószínűtlenül nagy és tömbszerű a ló feldomborodó hasa. Apám bevallja, hogy nincs ereje elhúzni a ravaszt. Egy disznó vagy bika az más, ott bele van kalkulálva az ilyesmi – „De most én legyek az isten? Milyen alapon”? Kohut Ábris az én kezembe nyomja a Scholberget, és biztatóan beleszorít a nyakamba. „Te még megteheted, öcsi. Neked az isten se néz oda, és akkor is mi van?” Nem sietem el. Előbb megpróbálom én is kiüresíteni a pillantásomat, s kiválasztani valahol egy háztetőt, ami fölött már nincs semmi. De érzem, hogy ez is hamis. Látni akarom, hogy mit csinálok. S hirtelen elhúzom a ravaszt. Kráterszerű, villámgyors nyom; a széleken, mint egy köldökmélyedés, ráncolódva rándul össze a bőr. Anyám minden kapcsolatot elveszítve fekszik az ebédlődíványon, és megállás nélkül ütögeti a falat. Később a verandáról hallatszik be a csukló vinnyogása; néha majdnem nevetésnek hat, ahogy sír. Még később az udvarról hallom a csoszogó karistolást; úgy lépked, hogy nem emeli föl a lábát, csak csúsztatja, görcsösen hozzátapad a földhöz. Már van öt óra is, mikor apám minden jel szerint az utolsókat lélegzi. Ahogy föléje hajolok, egy apró bogár röpköd az arcunk között, hangja egyenletes, mint a hajszáldrót. Szárnya szivárványló zöld, kidudorodó pontszeme bíbor és türkizkék. Kint a gátőrháznál rajzanak tömegestül a petróleumlámpa körül, s színtelen pöszlékké zsugorodnak a lángtól. Észreveszem, hogy ő is a bogarat nézi, s hogy beáll a pillantása egy bizonyos szögbe. Nem hozzám igazítja a szemét, noha érzem, hogy engem is figyel; s most talán kell is ennyi eltérés, hogy valóban egymást lássuk. „Ne tiltakozz” mondom. „Meg fogsz halni. Próbálj elaludni. Én csukom le a szemedet. Gondolj valami olyanra, amit még sose gondoltál. Amit már nem lehet elrontani. Aludj el. Ne tiltakozz, apa.” Nehezemre esik ezt a semmit mondani; de magamnak se tudnék jobbat. S látom, hogy pontosabban érti, mint én. Lassan engedem vissza a fejét a párnára; egyik ujja élesen beleszorít a bicepszembe. Este úgy sétálok végig az utcákon, mintha egy idegen városba tévedtem volna. A lakásunkban valamennyi lámpa ég, az ablakok nyitva, a rolók egész a rúdig fölengedve, porcelán-gombos húzójukat csapkodja a huzat. A templomtér – ahová az ablakaink néznek – akár egy likvidált nézőtér. Akkor még nem emlékezhetem rá, hogy a Mókus utcától nem esik messze a Templom utcai plébániakert; de azért mégis van hasonlóság a két éjszaka között, pedig nem erőszakolom. A nóniuszt ide vezetem ki legelni, a plébániakertbe, én meg hanyatt heveredem, és hallgatom a hersenő neszt, ahogy tépi a füvet. Gondolatban addig próbálom nyújtani a templom tornyát, míg olyan vékony nem lesz, mint az ökörnyál. Erős a kísértés, hogy az észrevétlenségig megszűnjék, és otthon érezzem magamat. De ez már nem sikerülhet; egy idő múlva kénytelen vagyok felülni, és megigazítani a kemény dudorodást a farzsebemben, annyira vág. Inkább játékszer, mint pisztoly, mintás gyöngyház berakással; apám évekig őrizte a fiókjában. Velem van a fronton is, hogy legalább ez legyen, ha nem lesz jobb megoldás; s szerencsére elég lapos meg kicsi, hogy megússzak vele néhány motozást. Kétszer is elveszítem, és mind a kétszer előkerül: mint a kullancs, úgy ragaszkodik hozzám. Fönt a manzárdon se találják meg, pedig még a nadrágom alá is benyúl a buzeránsforma altiszt, aki a járőrt vezeti. Közben arra figyelek föl, hogy a nóniusz abbahagyja a legelést, erősen a Duna felé figyel, s váratlanul nyeríteni kezd. Egy rendőr tűnik fel később valamelyik mellékutcából, s megáll a gázlámpaoszlop mellett; de nem jön oda igazoltatni, helyette behúzódik az árnyékba, leül egy gömbölyű kapukőre. A ló erre újra fölnyerít, és fölemeli az egyik lábát; pedig nincs semmi olyan, amit az eddigieknél jobban lehetne észrevenni. Legfeljebb az, hogy a plébániatemplom tornyán is áthúz valami fény, aminek semmi köze semmilyen fényszóróhoz: csak a hold előtt ritkul fel kicsit a felhő, majd megint tömöttebb lesz. Időben nem sok az egész, de ahhoz elég, hogy a szeplős arc lassan hátrabukjon a vállamra, és a rohamsisakja hozzáérjen a számhoz. A feszesre húzott sisakszíj mély árkot nyom a húsába, s ezt majdnem elviselhetetlen látnom. De még így is percekbe telik, mire sikerül kilazítanom a csatot; Dramburg és Stargard között annyira elfagytak az ujjaim. És a nóniusz is csak most engedi le a lábát, és felém fordítja a fejét. Mintha tényleg valamilyen választ várna. Először úgy próbálom megfogalmazni, hogy a szűgytől fölívelő kicsavart nyakvonal beszédesebb, mint egy lehetséges szemrehányás – de Emil atyát ez egyáltalán nem elégíti ki. Megkér, hogy írjam le újra az egészet, és kezdjem még messzebbről, amilyen részletesen csak tudom. És egyáltalán nem baj, ha az időpontok nem egyeznek, csak az a fontos, hogy kezdjem még régebbről. Azt hiszem, a következő nyár lehetne a legmasszívabb dátum, mikor a Csörge-tónál először látok vadnyulat vízbe fulladni: éppen a Lontai úr dobermanja üldözi az egyik közeli kukoricásból. A nyúl először megkapaszkodik egy vasrúdban, de látszik, hogy nem érzi biztonságban magát, és nekivág a tó közepének. A kutya a nádas széléhez fut, ahonnét zavartalan a kilátás, és veszettül csahol. Én a szerszámos kunyhó tetejéről nézem a jelenetet. A nyúl hamar kifullad (vagy már előzőleg harapást kapott), és egyre gyakrabban bukik le, majd váratlanul fölemelkedik, s két mellső lábát pingvin módjára lelógatja. Gereznája annyira lenyalt és csúszósan fényes, akár a fóka bőre. Érthetetlen, hogyan tud ennyire kiemelkedni a vízből, és másodpercekig ebben a pózban maradni. Lehet, hogy az egykori zsilip besüllyedt betonoszlopára akadt rá a lába; de sokáig abban se bízik, tovább úszik, és vakkogó nyüszítéssel elmerül, mielőtt sprintelve odaérnék. Kis késéssel a kutya is követi a példámat, de akkor már hiába csapkodunk a tó közepén, nem tudunk többé ráakadni. A rendőr csak később sétál oda mellém, mikor már kezd pirkadni. De akkor se az ő lépéseire riadok fel, hanem arra, hogy a ló gyengéden ráteszi a patáját a combomra. Kiderül, hogy ismeri a nóniuszt, ismeri Walter Karcsit és Halakisnét is. „Az a stukkós, igaz?”, és szotyolamagot nyomkod a foga közé, aprólékosan eldolgozza, mint Kohut Ábris a szivarvéget. Majdnem csukott szájjal pöttyenti ki a héjat. „Akkor most már engem is ismer”, állok fel zavart kedélyességgel, s egy szórakozott mozdulattal eligazítom a farzsebemben a kemény dudorodást. Tulajdonképpen kedvetlenné tesz, hogy nem faggat jobban; s valahogy sajnálom is, hogy nem fiatalabb nálam, és nem szeplős az arca. Walter Karcsiék még alszanak, mikor a nóniuszt visszavezetem a pince-istállóba; és Vili néni is alszik, mikor hazaérkezem a Csörge-tóról. Csak másnap délelőtt mesélem el neki a kalandomat a kutyával, s hozzáteszem, hogy ilyen körülmények között nem is lett volna szabályos rálőni a nyúlra. De nem vagyok biztos benne, hogy pontosan érti, mire gondolok. Vagy egyáltalán elhiszi-e az egészet. Riadt gyanakvással nézi az arcomat, kezemet odahúzza a sajátja mellé, és apró keresztet rajzol rá, ahogy a kenyérre szokták. Mikor látja, hogy elnevetem magamat, lassan visszahúzza a kezét; én meg ügyetlenül feldöntöm a gézzel letakart orvosságos asztalkát. „A Csörge-tó különben se vadászterület” mormogom, s letérdelek, hogy kupacba söpörjem a színes tablettákat. Anyám, aki a szomszéd szobából hallgatja a beszélgetésünket, idegesen leint. „Azt hiszed, érdekel ez valakit?”, és kimegy a konyhába. Simon, a vadhívogató, bizalmasa a muslincáknak. Estefelé állít be hozzánk, és gyenge borjúhúst hoz Vili néninek; szinte tejszagú még. Az ecetes kendőbe tekert csomagot az asztalra teszi, utána hátralép, kalapját két kézzel fogja a slicce magasságában. Anyám kérdezi, hogy mit csináljon a húsból – becsinált levest? Vili néni megtörli a száját az ecetes kendővel, és elmosolyodik. Végül azt mondja, hogy semmit. Két hét múlva, a temetés után, Walter Karcsi is eljön kondoleálni. Valami bonyolult nevű virágcsokrot hoz, a szirmai olyanok, mint a húspotyoló, tele szemölcsszerű kidudorodással. Egy másik alkalommal, ősszel, azzal válunk el a Mókus utcában, hogy legközelebb Szentendrén vacsorázunk, ő majd lóháton jön ki, és az egyik szerb templomban töltjük az éjszakát. Állítja, hogy van egy bordóvörös szín az ikonokon, ami a hajnali fényben majdnem ultramarin. „Hozzál pokrócot is”, mondja, „éjszaka dög hideg van a templomokban.” Ezen viszont nekem kell röhögnöm. Nyugodtan mondhatnám neki, hogy takaróztam én már kocsmaasztallal is. Ezután hónapokig nem találkozunk megint, csak egy távirat jön tőle, hogy a nóniusz vemhes, és hamarosan csikózni fog. De már ezt is hetes késéssel kapom meg, fönt Szabolcsban; még szeptemberben oda szerződöm egy burgonya-begyűjtő villámcsoporthoz, és határidőre vállaljuk a szovjet jóvátételi szállítások ránk eső részét. Furcsa, de Anitáról is ott hallok először hírt: a Lóvizeletgyűjtő Vállalatnál dolgozik titkárnőként. A Teréz körút egyik bérházában van az irodájuk, félig kibombázott ház, nem működnek a csapok, stílusosan vécé is csak a második emeleten van, a baptista szeretetcsomag elosztónál. Anita szebb, mint valaha. Az Amerikai Misszió egyik sajtópropagandistájának a szeretője, tőle kapja a különböző pipere- és szagtalanító készítményeket. Rögeszméje, hogy a munkája se szagtalan. Nézi a keményre ráncosodott melóscsizmámat, közben egy töltőtollat nyomkod a rugós tartóba, s ahogy kipattan, elkapja a két ujjával. Búcsúzóul megmutatja a füstcsipkés bugyiját, erős fanszőrzete puhán felnyomja a selymet. Ez újdonság a régi emlékeinkhez képest, s kicsit el is csodálkozom báván. „Te se fiatalodtál!” mondom, és éppen csak odanyúlok. Este a hajósok kocsmájában ülök a Vámház rakparton, a mellvéd tetején felfordított rohamsisakok, mindegyikben muskátli. Azt hiszem, akkor este határozom el századszor, hogy ebben a szezonban csak a burgonyákra koncentrálok. A szabolcsi munkásszállás fabarakkja még háborús maradvány, hadifogoly-karám, a deszkafalon cirill-betűs vésetek mellett német és magyar vésetek. A környéken egyetlen látható ló van, de az is inkább csontváz. Valamilyen megegyezés lehet, mert senki se fogja be, hagyják szabadon legelni, különböző neveken szólítják. A ló mindegyikre hallgat. Szakállamban most kezdem észrevenni az első ősz szálakat. A barakk latrinája előtt magas királybogáncs, fénylő bolyh-gubancként zúgják körül a nem-tudom-milyen bogarak. Látom a nyitott ajtókivágatban, hogy árnyék közeledik, de mintha az égett fű fölött lépkedne, semmi dobbanás. Kis idő múlva megjelenik a bogáncs mögött a beaszott lófej. A szárnyasangyal rézkarcot, amit egy kifosztott kastély könyvtárszobájában találok, anyámnak ajándékozom később. Azóta az is ott lóg a fegyverállványon, a családi képek mellett. A begyűjtött burgonyát kiürített tantermekben, kápolnákban tároljuk; mindegyik raktár ajtajában kirendelt őr, akik ideiglenes fegyverviselésre jogosultak. Esténként egy burjánnal benőtt vízmosás szélén gyakorlom a jóga-ülést, és képtelen vagyok meggyőző magyarázatot találni. Néha a nevemet hallom messziről; de lehet, hogy csak a tanácstitkár hív kártyázni, vagy valami tanyai lányt sikerült bevonni a „pártmunkába”. A pataknál mosakodó munkások kiáltozása egész a barakkig fölhallatszik; közben a gyülekező hajtók is megkezdik az osztozkodást a hullott agancsokon. A védtöltés mögött, a kubikgödröknél bennszülött ordítozással rohangálnak, és homlokukhoz szorítva a villás szarvakat, öklelős kiszorítóst játszanak. Körülöttük a földbe szúrt botokon szakadt ingek, szárig agyag-sáros csizmák. Mi akkor már újra a veranda szúnyoghálója mögé húzódunk, karnyújtásnyira a mellvédnek támasztott puskáktól. „Hogy tudná most húzni szegény Kálmán!” – jegyzi meg B. Zolnai Félix, s nem veszi észre, hogy körmére ég a gyufa. Poss Béla a petróleum-lámpát csavarja magasabbra, s ebben az emelt fényben hallgatjuk a borica táncot. Elképzelt barátomnak másnap a következő tudósítást jegyzem le a kamraszobában: „Kedves G. – néhány alkalmi adatot szeretnék megemlíteni, hogy az ártatlan tébolynak, amivel napjainkat bearanyozzuk, milyen mélyek a gyökerei. A táncoló legényeket két kuka kíséri, öltözetük ócska posztóból maszk, disznósörte bajusz, tehénfarok szakáll. A fejüket tollkorona díszíti. Kezükben korbácsnyél, a végén szalagokra hasított bőrdarab. Ezzel riasztják a gyerekeket. Havas idő lévén, hatalmas hógomolyát gyúrnak, és bevetik a kemencébe. A lányokat döglött madarakkal ijesztgetik, a madarakat nagy ceremóniával megsütik nyárson, széttépik, összevesznek rajta. Ezután szánkóra hordót raknak, benne bundába öltözött négy legény. Mikor a nép közé érnek, a legények előbújnak, és meztelenül rohangálnak a hóban. Végül a két kuka közül a gyengébbiket (!) földhöz vágják, fakarddal felhasítják, feldarabolják, megnyúzzák, mint a mészáros a marhát. Utána kezüket csapkodva sírni (!) kezdenek. Az egyik korbács nyelét az áldozat szájába, a másikat a seggébe dugják, és közösen fújni kezdik a szemét, az ágyékát, míg a leölt kuka föléled (!). Mondják, hogy Simon egy alkalommal további részletekről is beszélt már. Meggondolandó, hogy mindez a fölélesztéssel rokonszenvező elgondolást példázza-e jobban (továbbélés, föltámadás stb.) vagy a nyúzást, ami megelőzi.” Figyelem Simon arcát, hogy tudna-e válaszolni. A dáliabokrok mellett támaszkodik a botjára, arca félárnyékban. Slicce rosszul van begombolva, buggyosan felpúposodik a fekete kord, ahol egy lyukat kihagyott. Kohut Ábris nagy pohár színbort tölt cserébe a borica táncért; Simon óvatosan benyúl érte a szúnyogháló alatt, kiissza, a poharat leburítva teszi vissza a párkányra. Mintha maga akarna előre gondoskodni, hogy véletlenül se igyunk utána. Emil atya szerint ezt nevezhetnénk az „önérzet önkéntes megadóztatásának”. Nem tudom. De valami baj lehet mégis ezzel az örökös túlbiztosítással. Drahosch Ildikóéknál színezüst tokja van a likőrös poharaknak, hogy el ne törjenek; Poss Öcsiéknél mintázott bronzlánc rögzíti a lábtörlőt a küszöbhöz – s közben kiderül, hogy a hamis papírjaink is egészen jól beválnak; legalábbis a stargardi igazoltatásig. Pedig már második hete tapossuk Pomerániát. A szecessziós magánvilla kertjében délután újra kint sétál a két nyúlánk lány a tizennyolc fokos hidegben; nevetve végigdörzsölik az arcukat hóval, utána szájon csókolják egymást, a nyelvüket összeérintgetik közben. Az ég valószínűtlenül üres, és borotváltan kék; mint valami kísérleti szünet egy végleges mozdulat előtt. Már késő délután lehet, mikor hangszórós páncélautókról kihirdetik a város körkörös védelmét, a szigorított statáriumot. „Meghaltak a madarak” – mondja valaki a levesosztó pincehelyiségben; de nem kap rá szóbeli választ, csak éles, figyelmeztető pillantást az egyenruhás konyhafelügyelőtől. Attól kezdve nem is hallani mást, csak a tányérok, kanalak csörömpölését. Mikor már harmadszor járjuk végig a stukkótörmelékes udvart, egyszerre Walter Karcsi pillantása is olyan éles-szürke lesz, amilyennek még soha nem láttam. Valahol ott akadunk el a témában, hogy mikor kellene meghalnunk, mikor lenne a legjobb, hogy ne rontsuk el, amit lehet; vagy csak annyira, amennyire muszáj. Azóta hallgatunk. S most egyszerre rám szúrja a pillantását. Mikor próbálom említeni, hogy a lezárt Hirosimában szőrös óriásvarangyok szaporodtak el, izgatottan közbevág, hogy az Apokalipszis szörnyalakjai logikus következményei egy olyan ártatlanságnak, ami teljesen tőlünk függ. És hogy érzi, ő is áldozata lesz az általános őszinteségnek, amivel szemben egyikünk se próbált kellő eréllyel hazudni. „Most már csak az a dolgunk, hadnagyom, hogy figyeljük magunkon a tüneteket, és még időben levonjuk a következtetést.” Halakisné a konyhaablakban áll, és némán, széles mozdulatokkal integet, hogy ne válaszoljak. Walter Karcsi közben ledobja magáról az inget, s mutatja, hogy nemcsak a hátán, a hónaljától a csípőjéig is vastagabb a szőr, mint a mellén. „Valamennyien meg vagyunk jelölve, barátom, mint a bélpoklosok hetedíziglen, ezt most már nem felejthetjük el. És ez nem tegnap kezdődött, hanem sokkal korábban.” S újra magára ráncigálja az ingét, a hangját lehalkítja. „Emlékszel… Drahosch Ildikón már akkor szaporodtak a kis fekete szőrök… még a bimbója körül is kezdett mutatkozni, pedig az duplán kivételes.” Halakisné szerint Walter Karcsi öt hónapja mondogat ilyesmiket, amit akkor sem értett, és most sem ért világosan. Mindenesetre megvárja, míg egyedül maradunk a konyhában; Walter Karcsi csak a közeli Két Mókusba ugrott át borért, és bármelyik pillanatban visszajöhet. Sietve, kicsit dadogva beszél; s közben egy fekete házinyulat is segítek megnyúzni, amit ebédre akar kirántani a tiszteletemre. A megkeményedett sódarabokat olyan erővel dörzsöli egymáshoz, mintha megkötött gipszet akarna újra porítani. Inkább korlátolt, mint értelmes; bár azért gyanú is marad bennem, hogy valami okból megjátssza magát. Aztán váratlanul elpirul, s még a nyaka is vörös lesz. Azt mondja, hogy Walter Karcsi újabban csak lábtól-fejtől hajlandó aludni vele, de úgy egyáltalán nem nyúl hozzá, pedig azelőtt még napközben is sokszor. Mikor végzett pár stukkóval vagy angyallal, utána mindig bement lemosakodni, és sose öltözködött fel rögtön. „Tudja, csak úgy járkált a szobákban, mint egy gyerek, és akarta, hogy én is vele járkáljak, amíg csak rá nem jött az az erős melegség. Most meg valami artistát emleget folyton, akivel a Két Mókusban ismerkedett össze, az Rómában hallott valami hangot a trapézon, és utána sterizálta magát.” Első pillanatban nem értem. „Már úgy, hogy sterilizáltatta…?” A pincéből fölhallatszik a tompa nyerítés, a Templom utcából az óraütés. Az asztalon ott hever a nyúl, Halakisné tétova mozdulattal, visszájáról simít végig a hátán. „Aztán ez a legújabb most! Hogy már a karján belül is, ahol sose szokott… Hiába mondom, hogy én így szeretem, nekem így jó. De már ez se számít neki. Vagy szóljak orvosnak? Attól meg félek.” „Mitől?” „Hát attól” – mormogja, és benyit a kamrába. Ahogy lehajol, térde fölött kilátszik a kékeres bőr, a harisnyagumi csíkja. A kamraablak előtt nagy rozsdáslila rakás; csak az erős szagból jövök rá, hogy a szomszédos szeszfőzde kidobott cefréje. Halakisné sokáig keresgél egy fonott kosárban; s közben egy veréb csapódik az ablak dróthálójához. Egy pillanatra megkapaszkodik, pillantás nélküli gombszemében kíváncsi rémület. A koppanásra Halakisné indulatosan fölegyenesedik, összecsapja a kezét. „Nem mész! Ezek se tudják, hogyan szaporodjanak!” A számon van, hogy válaszoljak, de nem jut eszembe a megfelelő szó. Walter Karcsi csak késő délután jön haza a Két Mókusból, s egészen úgy viselkedik, mint aki elveszítette a hangját. A kihűlt húsdarabokon hártyásan fénylik a megdermedt zsír. Végül azt mondja szórakozottan, hogy a barátja levonta a következtetést, nem kellett hozzá trapéz meg fűrészpor, ahová nyilvánosan lezuhanjon. Még alkonyatig ott maradok náluk, de már semmi lényegeset nem beszélünk közben. Rájövök, hogy tulajdonképpen én se tudok semmit megfogalmazni elég világosan. Ott van, például, az a bizonyos október huszonegy, délután hat óra. Még fogolyként, negyvenötben, kisebb tömegsírt exhumálunk Bortól északra egy völgykatlanban; bár inkább kocsonyás földet már, mint konkrét hullákat. A lejtős úton hiába próbálom visszafogni a talicskát, valami föld vagy egyéb mindig lerázódik a zökkenőknél. Aztán nincs is tovább. És különben is lehet, hogy ennyi éppen elég. S megint csábítóan erős a kísértés, hogy elképzeljem a szabolcsi földeket burgonya nélkül, hóban, patadobbanás nélkül. S egy pillanatig tényleg sikerül elképzelni nélkülem magamat. Mikor a vízmosás szélén felbukkan a ló, még mindig jógi-ülésben vagyok. A jegenyesor fölött geometrikusan zárt, sárgás fénycsík, a széleinél vonalzó-élességgel folytatódik a sötétség. Ezt nézem, mint valami lehetséges példázatot; és a ló bordáit, ahogy aprólékos vázként függetlenítik magukat. Aztán felállok, s elindulok a jegenyesor felé; ott kell elkanyarodni az állomás irányába. A ló sántítva követ, felzárkózik mellém, majd ismét lemarad. Szép, ahogy feltartja a fejét a csillagderengésbe; és egyáltalán nem makacsolja meg magát, mint a tehén, mikor végre sikerül fölhajtani a védtöltésre. Szedlacsek gátőr husánggal bökdösi a sorompónál; Szedlacsekné a kútnál szitkozódik, hogy mért nincs több félelem bennünk; Poss Öcsi a pécsi Ágit igyekszik egy kiterített lepedőre fektetni a fűben, karját szétfeszítve, mint egy Krisztust, a keresztről levétel után. Miért? És ha Jézus is nő lett volna? Kapott volna ő is ágyékkötőt. Egyedül Walter Karcsiról nem tudom, hol van. Csak abból sejtem, hogy a Paradicsom-pusztai nóniusz-telepre lógott el, mert hiányzik az egyik bringa. Szereti éjszaka meglesni az alvó lovakat; azt mondja, utána mindig megnyugszik, s el tudja képzelni, hogy más nyelven is lehetne beszélni, mint magyarul vagy másképp. Közben Ildikó megkér, hogy hagyjam egyedül a raktárban, valamit szeretne végiggondolni, amiben úgyse tudok segíteni neki. Mikor benézek hozzá később, látom, hogy a viharlámpa fényénél a két lábfejét mozgatja, és árnyjáték mozgásokat próbálgat az egyik talicska oldalán. A tehenet sikerül ugyan a sorompótól tovább hajtani, de most az istállóajtóban cövekeli le magát, s még a vasvilla böködésre se mozdul. A ritkás szempilláktól harlekinszerűen értelmes a tompasága. A beaszott fejű lovam is megáll az állomás salaklerakodójánál, onnét már nem követ tovább. Szándékosan nem fordulok vissza, hogy elbúcsúzzam tőle, sietve bemegyek a váróba, és lefekszem az egyik padra. Utas nincs senki rajtam kívül; s valószínűleg vonat is csak hajnalfelé lesz, valami vegyes teher-személy. Közben pontos listát csinálok, hogy mit hagyok ott a munkásszálláson: egy inget, amerikai zoknit (Anita ajándéka), egy glicerines szappant, néhány kitépett lapot Pascaltól, amit a kastély udvarán találtam; és bőrzacskóban még néhány hülyeség: tavalyi zsebnaptár, brillantin, hamisított zászlóaljstempli 1943-ból, s valamilyen zoknilyuk ragasztó, ami bírja a mosást. A szárnyasangyal rézkarc inkább csak véletlenül marad nálam: annak a hátlapjára írtam fel azt a kaposvári címet, ahol egy katonatársam lakik, aki nem tudott kiszökni Stargardból, s a hírek szerint személyesen ott volt, amikor Poss Öcsit tévedésből kivégezték. Már tizenegyre jár, mikor Drahosch Ildikó újra előjön a raktárból; és apámék is ott hagyják a verandát. A szalmával bélelt szekér most érkezik meg a Daragóról, egy közepes és egy kétszázötven kilós disznóval. A két szederfa kampójára kötözzük a kant, fölötte pumpálós lámpa. Ahogy kezd bemelegedni, akkora zajt csap, mint egy gőzszelep. Szedlacsek sárga bőrkötényt köt maga elé, és hozzákezd a trancsírozáshoz. Anyám nincs közöttünk, valószínűleg otthon olvassa a Faustból a Gretchen-epizódot. Előbb csak apámék, aztán mi is odamegyünk a trancsírozó padhoz. Ahhoz képest, hogy mekkora test, viszonylag kevés vért enged, és az is alvadt, sűrű. „Mi lesz a kutyával?” – kérdezi Poss Béla. „Most már azt is be lehet kaparni.” „Még ne!” – mondja Szedlacsekné, és leteszi a vödröt, szétvetett lábbal a roncsolt komondor fölé hajol. Feneke, mint a körbevágott tócsa, éles árnyékot vet a fűre. Apám újra megemlíti a tegnapi rendellenes vadvonulást. „Még a verebek is… figyeltétek? Mintha valami lekötött zsákból!” „És a telefondrótok?” – kérdezi Walter Karcsi nagybátyja. A lüktető zúgás hirtelen időváltozást jelent. Néhány pillanatig csak a rovarok zsongása hallatszik, a lámpa kifullad, újra kell pumpálni. Aztán ismét a drótok fejhangja a védtöltésről. Odahúzódunk a nádgúlás jégverem ajtajához; most ott világít a lámpa. A kiáramló hidegtől gyors párafoltok homályosítják el, majd megint kitisztul. A hajtók kerek dagasztó teknőkben hordják be a feltrancsírozott húst, és becsúsztatják a törmelékes jégre. Simon szandálja beszorul két jéghasáb közé, de csak a csupasz lábát tudja kihúzni. Látom, hogy valami biztosabb támasztékot keres; végül kényszeredetten, mint akinek nehezére esik, belenyomja a talpát a húshalomba. Elálló, bütykös ujjai között kidudorodik a rugalmas máj.