A templom

Újra Miklós bácsiéknál Vízaknán (írja az unokahúgom). Három éve jártam itt utoljára Pestről; és most is nyár van, most is ugyanúgy kényeztetnek.

A két utcai ablak zárva, mint mindig; a hepehupás fal frissen meszelve, az udvar esővájta árkai gondosan kiseperve. Az alacsony deszkakerítésen ugyanazok a zörrenő babkórók. Persze, tudom, hogy nem, és mégis. A nyárikonyha ablakán ugyanott áll ki a meszeskaró, a rozsdás platnikarikákkal. S biztosra vehetem, hogy ha feljön a hold, a karikákat megint bevonja valami máz, sokkal finomabb, mint a dér.

Most anyám is velem van; ő itt született, de már majdnem ötven éve Kolozsvárt él. Róza néni azt írta neki legutóbb, hogy a süldőjük szólításra felráncolja az orrát, a fogai kilátszanak, s ilyenkor egészen olyan, mintha nevetne. Anyám nem tudta megállni, hogy vonatra ne üljön, s most bosszús, mert a süldő nem akarja produkálni magát. Este még meg is sértik egymást.

„Róza, te soha nem komolyodsz Hát nem jobb, hogy a gyereket nem tartottátok meg? Mi lenne most…”

Ez kényes téma. Negyvenéves bánat. Róza néni melléönti a kompótot, nem szól, a kompót levét itatja a terítőről.

„Pedig kár. Legalább volna még egy görögkeleti a családban” mondja.

Éjszakára ők ketten maradnak a konyhában, nekem a tisztaszobában ágyaznak. Miklós bácsi nincs otthon, Szebenben tatarozzák a városi börtönt, dupla műszakban.

Éjfél felé fölriadok, hallom, hogy anyám és Róza néni suttogva beszélgetnek. Amennyire ki tudom venni, a gyerekről, aki lehetett volna. Kábultan zuhanok vissza újra az álomba. Az utolsó kép, ami még becsúszik, a hasas uborkásüveg a szekrény tetején; de mintha egy magába görbülő fonnyadt uborka lebegne csak benne. Biztos a fény teszi – gondolom –, ami az utcáról beszűrődik. Nagyon álmos vagyok.

 

Reggel ragyogó napsütésre ébredünk; s az uborkásüveget is csak akkor nézem meg jobban. Nincs semmi benne, csak a lé meg néhány kaporszál.

Anyám benyit, és elképedve nézi, hogy a csukott szekrény előtt állok, kócosan, kombinéban.

„Mit csinálsz? Mért nem öltözöl? Elkésünk az istentiszteletről” mondja.

Még három óránk van; de azért igyekszem sietni. Anyám, mihelyt látja, hogy sietek, azonnal ráérősebb lesz. Döcögve tesz-vesz, fiókokat nyit ki, újrahajtogatja Róza néni fehérneműit, visszatolja a fiókot. Kimegy a disznóólhoz, megnézi a süldőt, visszajön a konyhába.

„Bolond Róza!” csapja össze a kezét. „Még hogy ez nevet! Dehogyis nevet ez! Ha nevetne, nem is tudnátok megölni.”

Ahogy a napsütésben áll, megroggyant derékkal, arcán majdnem kislányos a mosoly.

Róza néni közben elkészíti a reggelit. A birsalmafa alatt ülünk le a friss bivalytej, kalács, meleg keménytojás mellé. Róza néni inkább kínál, mint eszik; nehezen lélegzik a kövérségtől.

Végre kimondja, amit akar:

„Mit huzogálod te a fiókokat?”

Anyám fölnéz.

„Hallj oda! Már azt se szabad?”

„Dehogynem. Csak azt kérdezem, mért huzogálod? Keresel valamit?”

Anyám nem nyeli le a falatot, félrefordul, markába ejti, megigazítja a fogsorát.

„Az anyagot, amit tavaly küldtem, még meg sem csináltattad! Pedig Edit is mondta, hogy szép, igaz, Libus?”

Bizonytalanul bólintok. Nem tudom, ki az az Edit.

Róza néni hirtelen föláll, elindul a hátsó udvar felé. Látjuk, hogy gyors rántásokkal kukoricaszárakat húzgál ki a partoldalba vágott burgyékamrából.

„Eső lesz!” kiált vissza. „Nyirkos a szár!”

Anyám nagyothall, nem érti jól, rám néz, megint Rózára, s valahogy az egész úgy hat rá, hogy most már tényleg sietnünk kell. Idegesen bemegy a konyhába, aztán újra megjelenik. Még mindig pongyolában van. De akkor már Róza néni is ott áll, köténye alatt csípőre tett kézzel.

„Most mit nem találsz, drága szívem?” kérdezi olvadó hangon.

„A vasalót. Kicsit meg kellene… Így nem mehetek mit szólnak.”

Róza néni szó nélkül hozza a vasalót, pokrócot terít az asztalra. „Az emberek mindig szólnak” mondja; s utána megint hátramegy a burgyékamrához.

Mondom anyámnak, hogy majd vasalok én, addig fésülködjön. De nem engedi. Szívósan bajlódik a konnektorral, próbálok segíteni. Nekem se sikerül. A Falra csúszó árnyékból veszem észre, hogy Róza néni újra ott áll; az arcán gyanakvás, segítőkészség.

„Ráz a vasaló, édes szívem.”

Anyám elnémul.

„Ezt most mondod?”

„Csak azért, mert nem mindig ráz.”

Kicsit tovább tart a csend, mint ahogy indokolt volna.

„Talán ha vigyáznánk, hogy a vas részéhez…”

Róza néni közelebb lép, félretol.

„A nyele ráz, kis szívem. Bízzátok csak rám.”

Anyám ruhája körberakott barna selyem, fehér pöttyökkel. Végül ő se boldogul vele. Ideadja nekem.

„Hagyd jól bemelegedni, aztán húzd ki, és úgy vasalj.”

Anyám föl van háborodva.

„Hiszen akkor pocsékolod az áramot!”

De nem kap már választ. Róza néni újra kifordul az udvarra, a szomszéd kerítéséhez megy, és feszülten hallgatózik a bodzabokor mögött. Anyám sértődötten rakosgat a tisztaszobában, beveti az ágyat utánam. Kis idő múlva előjön, hozza az uborkásüveget.

„Nézd csak! Tisztára poshadt már. Minek ezt őrizni?”

„Éjszaka még volt benne egy kicsi” csúszik ki a számon.

„Hogyne! Aztán ki ette volna meg?” és kilép az udvarra. „Hallod, Róza?”

Éppen önti ki a nyálkás levet, mikor harangozni kezdenek.

„Jézusom! Már húzzák!”

Róza néni a csenevész birsalmafa alatt áll, onnét nézi anyámat. „Most meg mit csinálsz?” kérdezi, és összefonja a karját. Bokája vastagabb, mint a kis fa törzse. Anyám újra felsóhajt: „Jézusom!” Én meg éppen elkészülök a vasalással, és viszem ki, mutatni.

„Ráértek, ez még csak a román templomból jön. Majd én szólok, amikor indulni kell” mondja Róza néni, s az üveget magához veszi, hatalmas melle előtt tartja. Anyám bemegy a belső szobába. Róza néni könyékig nyúl az üvegbe, körmével kapargatja a ráragadt maszatot.

„Miklós bátyád bolondul az uborkáért. Négy ilyen üveggel kellett eltenni neki.”

„És sikerült mindegyik?”

„Ezek igen” bólint. „Az uborkáim mindig jól sikerülnek.”

Elhallgat, kicsit üresen nézzük egymást. Közben újra harangoznak, anyám nyugtalanul szól ki:

„Mindjárt indulni kell!”

„Ráértek. Ez is a románból jön” dönt Róza néni, s az üveget ráburítja egy karóra. „Majd szólok, ha késő lesz már.” És megint odamegy a kerítéshez, a száraz babszárakat rángatja a frissek mellől.

Fekete bársonykalapban, nagy, fekete retiküllel anyám kisétál a konyhából.

„Na, indulunk?”

Nem tetszik neki a karóra burított üveg. Leteszi a retiküljét, a vödörből vizet önt az üvegbe. Róza néni a kerítés mellől figyeli.

„Mit csinálsz?” szól oda.

„Mit gondolsz? Kiöntöttem az uborkádat. Libus azt mondja, még volt benne egy fonnyadt.”

Nevetve oda döcög mellénk.

„Azt nem lehet, te! Azt én kidobtam tegnap!” A harangszó közben újra felhallatszik; de erre is csak a fejét rázza. „Román. Ez se a tiétek.” Aztán mégis azt mondja végül, hogy induljunk. „Úgy látszik, megfordult a szél, azért nem halljuk a reformátust.”

Szél semmi nincs, inkább egyre perzselőbb a hőség; mindenesetre elindulunk lassan, Miklós bácsi lilás ernyőjével, napernyő helyett.

Róza néni a kapuig kísér, ott még egyszer utánunk szól.

„Aztán lehet ám helyettem is… Hallod, Zsuzsika?” Már a saroknál járunk, mikor visszanézek. Az udvar közepén áll a napon, és egy drótnyeles kefével súrolja az üveget.

 

A templom közelébe érve senkit se látunk. Harangszó nincs, csak a sövények mögött a pilledt kárálás. Anyám verejtékezve megáll, s felindulás nélkül, de kétségbe van esve.

„Ugye, mondtam! Lekéstük. Már biztos vége…”

„Vagy el se kezdték…”

„Ha elkezdték, már nem mehetünk be. Ez nem katolikus templom” mondja keményen.

„Ha elkezdték, anyukám. De szerintem akkor is bemehetünk, nem vagy már fiatal, jogod van bemenni. Majd beülünk valamelyik hátsó padba.”

„Azt nem lehet” csukja össze az ernyőt. „Elölről a harmadik pad a miénk.”

S megindul a templomot övező, törökkori kőfal bedőlt kapuja felé. Első pillantásra ott se változott semmi. Még mindig ott van az orgonabokor alatt a madáritatónak kitett piros lábas. Csupán a hársfa törzsén, a táblára mázolt nyíl mutat jobbra (a templomkert szemétlerakodója felé) – és nem balra. Vajon miért? Igaz viszont, hogy a szemétlerakodótól az út újra visszakanyarodik a templombejáróhoz. És a fű is tele van a hamvas sávokba torlódó tollpihékkel. A kapusház előtt – ahol Töreki néni szokott kinézni az ablakrésen – kiszáradt ágyás.

Most egy férfi lép ki a feketére festett ajtón. Rosszul öltözött, fáradt, sovány. Valahogy az egész arca buta és tompa, de mégsem érdektelen. Cseresznyepiros ing van rajta, kezében felébe tört gallyazó fűrész. Negyven-negyvenöt éves lehet; köszönés nélkül lép közelebb.

Kérdezzük, hogy elkéstünk-e.

Körmével a fűrész fogait pöcögteti, hosszan a cipőmet nézi. Kicsit idegenes a kiejtése.

„A tiszteletes úr nincs itthon, délután négykor lesz az istentisztelet. Szebenből jön egy másik tiszteletes úr.”

„Akkor nem késtünk el” nyugszik meg anyám. De mindjárt nyugtalan is lesz utána. „Csak hogy bírja a lábam még egyszer… Róza igazán megmondhatta volna!”

Elnevetem magam.

„De hiszen ő nem református, honnét tudná?”

Anyám bosszúsan legyint.

„Volt ő az is, csak visszatértek” – s még folytatná, de észbe kap, hogy az idegen férfi is hallja. Elindul a templombejáró felé. „Gyere, most már azért csak menjünk…”

Lassan lépkedünk. A férfi mögöttünk. Először azt hittem, hogy sokat fog beszélni, s most meglep, hogy mennyire szótlan.

„Mi van Töreki nénivel? Most nem ő a harangozó?”

„Meghalt. Most én harangozok.”

„Szép foglalkozás.”

„Már akinek” mormogja a hátam mögött. „A gyerekek például… Csak azokra nem lehet rábízni.”

Ahogy belépünk a templomba, egy pillanatra megtorpanok. Látszik, hogy nemrég renoválták belülről; de talán nem a legszerencsésebben. Igaz, hogy a repedéseket eltüntették és a falakat kimeszelték, viszont a tölgyfa padokat is befestették fehérre. S ez bántó. Anyámat mégsem ez zavarja, hanem az Úrasztalon a csipketerítő.

„Mi ez?” ütődik meg. „Olyan, mint a katolikusoknál. Nálunk nem szoktak díszíteni…”

„Ez még nem díszítés.”

„Nem! De csipketerítőt akkor se!” és felmutat a szószék bársonyára. „Még oda is, Jézusom! És csupa feltűnő helyre!”

A freskómaradványokon gondosan lefedték csomagolópapírral a meztelen részeket, és bemeszelték; de ezt nem teszi szóvá. Minduntalan a csipketerítőkre tér vissza.

„Fel tetszik jönni a toronyba?” kérdezi váratlanul a harangozó. „Láthat egy régi órát.”

Kezében ott lóg a törött fűrész, s a pillantása is élénkebb most.

„Már voltam fönt… jól ismerem.”

„Velem még nem tetszett” mondja határozottan, és kinyitja a feljáró ajtaját, villanyt gyújt. Ez is új dolog, három éve még nem volt itt villany. Utána újra felém fordul. „A torony is ki van takarítva.”

Anyámra nézek, hogy mit szól. Int, hogy menjek csak, ő majd imádkozik addig, Róza helyett is. Engem nem említ, de valami sértettség bujkál az arcán. Lassan előrebotoz az ernyővel, beül a harmadik padba. Ahogy belépek a vasajtón, még hallom az imádkozó mormogását.

A lépcsős, komor kőfolyosóba valahogy nem illik a villany; akkor már inkább piláccsal, ahogy a tiszteletes mesélte. A fal vakolatlan, mindenütt a csupasz, durván kidomborodó kövek. Mintha egy ősállat belsejében lépkednénk. Vagy egy kőbánya alagútjában.

A harangozó szótlanul elém kerül, a fűrésszel ütögeti a falat.

„Nem fél?” kérdezi, anélkül hogy hátrafordulna.

„Nem… már jártam itt.”

„Nem is azon múlik” neveti el magát.

Megint hallgatunk. Néhány forduló után felérünk az első magasházba, ahol a harangok élnek. Három harang és rengeteg galambpiszok; lent az udvar füvén a pihetollak ezüstös sávja. Mintha minden pontosan el volna osztva. A harangozó észreveszi, hogy elbámészkodom, nem szól. A falnak feszíti, s majdnem félkörösre hajlítja a fűrészcsonkot.

„Mehetünk tovább?”

„Persze… már kifújtam magam.”

Még két forduló, és fönt állunk az óraszerkezetnél. Most is ugyanúgy hat rám, mint amikor először láttam. A Verne-illusztrációk titokzatos gépszerkezeteiből egy részlet, s mindene fából, az utolsó fogaskerékig. Csak két oldalán áll ki egy-egy vasrúd, ez mozgatja a mutatókat.

„Mánusokat” javít ki mosolyogva, mikor látja, hogy kellőképpen érdeklődöm.

„Persze… mánusok.”

Láthatóan elégedett, hogy megismétlem.

Nagy csend van itt, csak a percenként fölerősödő nyiszorgás, súlyos kattanás figyelmeztet, hogy a hatalmas kőnehezék végzi a munkáját. Három nyiszorgást, kattanást kivárunk, hámor percet. Utána közelebb hajolok az egyik kerékhez, lenézek. Alattam sötétbe vesző gerendaszövevény. Kicsit gyorsan kapom vissza a fejemet, és nekiütöm a kiálló vasrúdnak, egészen gyengén. Alig koppan. Hirtelen megfogja a karomat.

„Megütötte magát! Ugye, megütötte?”

„Dehogy… semmi. Nem is érzem már.”

„Pedig jól beüthette…” és megsimogatja a kezemet. „Vigyázni kell a mánusokkal!”

Közelről, zavaros érdeklődéssel nézi az arcomat. Fél fejjel alacsonyabb nálam, borostás; cseresznyepiros inge rongyos bricseszben folytatódik, harisnya nélkül, lábán félretaposott szandál. Nehézkesen beszél, a szavakat úgy löki a szájába, mintha nem találná őket.

„Hová valósi?” kérdezem, s a boltíves ablakhoz lépek.

Hallom, hogy fél lépést tesz, aztán megáll.

„Én Alamorról. Tetszik ismerni?”

A név úgy hat rám, mint a behavazott tél, barnára pácolt ablakkeretben. Anyámék, mikor még lány volt, Alamorban vásárolták a disznókat. Alamornak nincs vasútállomása. Egyszer szánkóval jöttek vissza, a farkasok megtámadták őket, a lovak habzó szájjal vágtattak, ők meg égő papírokat dobáltak hátra. Végül a disznót is hátradobták.

A harangozó büszkén nevet.

„Ez igaz! Alamorban gyönyörű disznók vannak. Ha egyszer eljön megnézni…”

Indulok vissza a lépcsőhöz, de félúton megállít.

„Ezt tetszett már látni?” Mutatja, hogy a régi kenderkötelet kicserélték vassodronyra. „Amikor idejöttem, mindjárt mondtam, hogy inkább az óra álljon, de ilyen mázsás köveket nem lehet kötélen…” Közelebb húz, lemutat a kőnehezékre. „Alulról olyan, mint három akasztott… Elhiszi?”

Átmegyünk az óraszerkezet túlsó oldalára, ott a lejárat.

„Öt hete itt leesett egy gyerek.”

„Egy gyerek?” kapom fel a fejemet. „És mi lett vele?”

„Meghalt” guggol le fürgén, és a padlóra mutat a fűrésszel. „Tetszik látni ezt a sötét foltot? Ugye, itt vezet ki a vasrúd, és abba ütötte bele a fejét. Onnét föntről” int a fejünk fölé, a szűkülő toronycsúcsba. Lassan föláll. Rám néz. „Jánosnak hívták, de mi csak Janinak szólítottuk.”

„És milyen idős… hány éves volt?”

Lábával újra a foltra mutat. Nem nagyobb, mint egy tenyér, kicsit barnás, s már kezd halványulni.

„Tizenhárom.”

„És csak ennyi vére folyt ki…?”

„Ennek csak ennyi.”

„És hogy esett le?”

Hirtelen belejön a beszédbe; mintha eddig csak fékezte volna magát.

„Hát mert a nyulaknak meg a madaraknak volt a bolondja. Folyton füvet szedett, azokat etette. Aztán meg ez a sok templommadár, tett ezeknek is szárított gazt, hogy oda fészkeljenek. Mindig tudta, hogy melyik mikor költ. Szóval, ugye, ezeknek volt a bolondja, a faluban mindenki ismerte. Egyszer aztán jött a barátjával, mert a feleségem rosszul volt, lefeküdt egy kicsit, ők meg helyette harangoztak. És akkor hallották a szomszédok a nagy puffanást. Mármint a harangozás után. Úgy gondolom, oda mászkált föl a gerendák közé, és akkor zuhanhatott le. A másik persze leszaladt, és hozta az embereket, csak én el voltam kukoricát kapálni. Mire megjöttem, már lent feküdt a füvön. De ahogy ránéztem, tudtam, hogy többé nem lesz ember. Ez nem fog megélni. Pedig jöttek gyorsan a mentők, bementem én is velük Szebenbe, mégse tért észhez semmit. Nem is csoda, ugye, hiszen a fogai végig, meg a feje ott oldalt. Azt volt a baj. Tudja, én már akkor biztos voltam benne, mikor az orvos azt mondta, hogy hemarorgie interne – ezt nem tudom magyarul, de valami olyasmi, mintha belül vér folyna. És nála is úgy volt. Másnap reggelre halt meg. Ott voltam egész fél nyolcig a kórházban, és még akkor is hozták a baleseteseket. De hát, nagy kórház az, ha azt tetszene látni!”

Mikor az első magasház keskeny fordulójához érünk, figyelmesen a derekamhoz nyúl, hogy segítsen. Udvariasan el akarom tolni, de a fűrész éléhez nyomódik a kezem.

„Nem fél?” kérdezi, és elhúzódik.

„Mitől?”

„Szoktak itt félni” – És megint a gyerekre tér vissza. „Tudja, ha azt látta volna! A keresztapját! Elmentem hozzá, és mondtam neki, eredj, most már nézd meg te is… Első pillanatban nem értette, hová – de aztán már nem tudott többet nyelni. Úgy rohant el, hogy ott hagyta a vacsoráját. Ott volt ő is, amikor meghalt, reggel hat óra öt perckor.”

„Hát még a szülei! Azoknak lehetett szörnyű.”

Csodálkozva néz.

„Én vagyok az apja.”

„A maga fia volt?”

„Hiszen mondom, Jánosnak hívták, de mi csak Janinak szólítottuk.”

Ahogy tovább ereszkedünk lefelé, a temetést meséli. Innét a harmadik utcáig tartott a sor, annyi ember kísérte. S az a sok koszorúvirág, a fehérbe-feketébe öltözött osztálytársak. Alamorról a disznó, amit a torra hoztak.

„És az édesanyja?”

„Hát… tudja, hogy van. Igazi, mozgékony gyerek volt ez! Ha szóltunk, hogy menj oda, odament, ha hívták, odajött. A tiszteletes úr is mondta, hogy ezt a gyereket mindenhová el lehet küldeni. Azért is bíztuk rá a harangozást.”

Éppen befejezi, mire leérünk; s mintha ki is számította volna, hogy akkorra fejezze be. Így elszótlanodva, az élénkség is eltűnik az arcáról: akár a homok, ahogy benyeli a vizet.

Anyám még mindig ott ül a harmadik padban; mintha szundítana. Odamegyek hozzá, és kérek öt leit, hogy fizessek a kalauzolásért. A harangozó megrázza a fejét.

„Nem azért csinálom, kérem. Én szívesen megmutatok mindent. Ez a dolgom. Ugye, jönnek a turisták, idegenek. Én meg mutatom. A tiszteletes úr is mondta, hogy mindent mutatni kell.”

Sután állok a pénzzel, végül mégis odanyúl, elveszi, és begyűri a bricsesze zsebébe.

Elindulunk a kijárat felé. Most vesszük csak észre, hogy oldalt, a fal mellett, legalább ötméteres kecskelábú asztal áll, rajta rózsaszínű terítő, girlandmintás váza, szalmavirág. Az asztal mellett két ugyanolyan hosszú lóca, s azok is fehérre festve.

„Hát ez?” döbben meg anyám.

„Szeretet-akció, kérem.”

„Micsoda?”

„Gyakran adunk szeretet-vendégséget, és ahhoz kell az asztal. Itt elfér egy fél század” mosolyodik el.

„De mért van rajta virág? Meg terítő? Ez nem szokás nálunk…”

A harangozó vállat von.

„Hogy szebb legyen, kezicsókolom.”

Anyám rosszallóan néz.

Kint vakítóan tűz a nap. A templomkert, mint egy vibráló éden, olyan kihasználatlan. A fák roskadoznak. A fűben kismacska. Odajön, harapdálja a lábamat; a harangozó enyhén belerúg. „Menj kicsikém!”, és tovább sétál. Egy bokor mellett zsírosbödön, tele apró, sárga gyümölccsel.

„Ez mi?” kérdezem.

„Pálinkánakvaló.”

„És hogy hívják?”

„Zárzár.”

„Sose hallottam.”

Nevet.

„Ezt csak mi mondjuk így. Más nem ismerheti.”

Szinte cukros a levegő. A templomfal mellett óriási káposzták. Eső lehetett éjszaka, csillog rajtuk a vízcsepp; de eső mégsem lehetett, Róza néninél minden száraz. Biztos a kőfal tartalékolja a nedvességet. A harangozó észreveszi, hogy egy növendék szilvafát nézek.

„Megrázom, tessék csak szedni” s megfogja a csuklómat. Leveszek három szemet a fáról, és egy hatalmas káposzta mögé húzódom. Mintha bosszantaná, hogy nem abból szedek, ami a földre lepotyogott.

„Pedig azok a jók” mondja. „Ha már széttoccsadnak kicsit.”

Anyám komoran hallgatott eddig; most egyszerre türelmetlen lesz.

„Menjünk, kis szívem. Most már mindent láttunk.”

A harangozó tompán mosolyog.

„Hát ha úgy tetszik gondolni…” és félrenéz.

Anyám nem tud semmit a szerencsétlenségről, s ezt még pár szóval elmesélem neki. „Jézusom!” sikolt föl, és szája elé kapja a kezét. Pár pillanatig nem kap levegőt.

„Itt, a toronyból?”

„Nem úgy, hogy kívül, kezitcsókolom. Belül a toronyban…”

Ettől mintha megnyugodna kicsit, és kinyitja az esernyőt.

„Pedig ha nem arra a vasrúdra esik” folytatja a harangozó, és rám néz, „ha nem arra, amibe a nagyságos asszony is beütötte, akkor lehet, hogy meg se hal. Csak összetöri magát, de azt még meg lehet forrasztani.” Közben egészen közel lép hozzám, így magyaráz tovább. „A fejével esett a vasra, amibe a nagysága is beütötte… pontosan a feje oldalával…”

Anyám ingerülten belém kapaszkodik.

„A fejedet? Hol?”

„Dehogyis!” nyugtatom meg. „Csak éppen hozzákoccantam. Nem is érzem már.”

A harangozó keskenyre húzza a szemét.

„Pedig nem. Jól beleütötte.”

Amikor elbúcsúzunk, a fűrészt lecsúsztatja a földre, így fog kezet velem is, anyámmal is. A templomfal hátsó kapuján megyünk ki. A fű itt is tele van hamvas pihetoll sávokkal.