Vázlat egy kirándulásról

Vilma megegyezik Baranyi felügyelővel, hogy kirándulnak a dobogókői víkendházba. Összkomfortos nyaraló, az erdő szélén áll, kilátással a Duna-kanyarra. Előtte kavicsos utak, virágok, kéreggel borított padka. Baranyinak ez a faház a szenvedélye – egyenesen Zakopanéból hozatta. Hetvenkét éves, de még mindig kitűnően tartja magát. Kedveli a kamáslit, az angolos öltönyöket, szivarzsebében csúcsosra hajtogatott díszzsebkendő. Negyedik éve özvegy.

Esti nyolckor telefonál Vilmának, hogy reggel nyolckor megy érte autóval. Szereti a szimmetriát. Sok idejük ugyan nem lesz, délutánra vissza kell érniük az irodába, ahol Vilma titkárnő, s ahol Baranyi is dolgozik, nyugdíjas félállásban; de legalább együtt töltenek egy kellemes délelőttöt. Vilmának még tíz éve van hátra a nyugdíjig. Kétszobás lakása kicsi, de lakályos, kilátással a henger formájú, tömzsi szalámira emlékeztető Budapest-szállóra.

Baranyi autója is komfortos, mint a faház. Minden van benne; kempingasztaltól a sóig, dupla segélyfelszereléstől a szőrcsipeszig, napolajtól a különböző késekig, felfújható ágyig, elemes ventillátorig.

Reggel pontosan nyolckor megáll a ház előtt, és becsenget. Kezet csókol Vilmának, és udvariasan közli, hogy kicsit fáradt, nem érzi jól magát, néha szédül. De csak annál jobban fog esni a kikapcsolódás.

Az autóban gondosan lenyomja az ajtóbiztosítókat, letörli az ablakot, a műszerfalat. S még mindig nem indít. Azt mondja, talán mégse menjenek a víkendházba, kicsit messze van; inkább valahová a közelbe, s majd valami szép helyet keresnek. Tüzet mindenütt lehet rakni.

– Jó – mondja Vilma, és megemlíti, hogy van egy cseh flekkensütője, visszamegy érte a lakásba.

– Ne fáradjon, van nekem is, én is megvettem.

Baranyi csak most fordítja el a slusszkulcsot. Az utca végén újra megállnak, ott a mészárszék és tejbolt, ahol kenyeret is tudnak venni. A mészáros kedves, figyelmes; ismeri Vilmát, de hat rá Baranyi megjelenése is. Nagyon szép húst ad.

– Majd veszünk még sajtot, virslit, azt be kell tenni a szeletek közé – mondja Vilma.

Mikor minden együtt van, újra biztosítják az ajtózárakat. Baranyinak eszébe jut, hogy az étkészlet-bőröndöt nem hozta magával; hiszen víkendházba készültek, s az komplettül fel van szerelve.

– Nem baj, forduljunk vissza, majd hozok az enyémből – ajánlja Vilma. De Baranyi nem akar annyi időt vesztegetni. – Talán a mészárostól egy kést?

– Jó – mondja Vilma, és visszamegy az üzletbe. A mészáros nem csodálkozik, megérti a helyzetet. Készségesen válogatni kezd. Hatalmas mészároskések, még a legkisebb is óriási. Bárdok. Egyik se alkalmas. Végre talál egy elfogadhatót, pengéje a sok köszörüléstől tenyérnyi hosszú, a nyele azonban ennek is óriási. Diszkréten elfordul, leszedi róla a nyél és penge közé rakódott fekete piszkot. Lekaparja, lecsomagolja, átnyújtja. Vilma beteszi a táskájába, de még így is vigyázni kell, hogy ki ne szúrja a táska oldalát. Aztán visszaül, indulnak tovább.

– Csak ide a Duna-partra, valami szép helyre – mondja Baranyi; és elfelejt bekanyarodni a megfelelő utcába. Ezt Vilma is észreveszi. – Nem baj, átmegyünk a Margitszigetre, és majd onnét – nyugtatja meg a felügyelő.

Nagy nehezen újra visszakerülnek a budai oldalra. Tűnődnek, hogy hol van egy közeli szép hely. Végül elindulnak Nagykovácsi felé, abba az irányba, amerről jöttek.

A villanegyedben járnak, mikor Baranyi váratlanul lefékez, hátramegy a csomagtartóhoz, előkotor egy légzáras üveget. – Elfogyott a só! – mondja bosszúsan, és visszateszi az üveget a fűszeres zacskóba.

Elég hamar találnak egy kis közértet a környéken, vesznek fél kiló jódozott sót, utána sietve visszaülnek. Fél tíz van már. A sort álló, szatyros asszonyok félig hátrafordulva nézik a kocsi begyújtását, lassú indulását.

 

Egyenes, fénytől vibráló betonúton haladnak kifelé, egyenletes zúgással. A motor hibátlanul húz. Jobbra és balra erdőcskék. A nap erősen tűz, az ég teljesen felhőtlen. Baranyi sápadtabb a szokottnál, s mintha a keze is remegne. Vilma balesetfóbiás, minden járművön fél. Óvatosan kérdezősködni kezd, hogyan kell autót vezetni. Arra számít, ha megtud valamit, legalább meg tudja állítani a kocsit. Ha mondjuk, történne valami… Baranyi szórakozottan válaszol, talán gyanút is fog. Vilma abbahagyja a kérdezősködést, és a fékezés technikáját igyekszik megfigyelni.

– Legjobb a slusszkulcsot kihúzni – mondja Baranyi később. – Akkor a kocsi egy idő múlva úgyis megáll.

– És addig?

Baranyi is elmosolyodik.

Közben unalmas falvakat hagynak el, s valahogy a táj se annyira vonzó, hogy megálljanak.

– Ha a felső úton mentünk volna, ott nagyon szép helyeket ismerek – mondja a felügyelő. – De most már tényleg késő visszafordulni.

A hőség is egyre nagyobb. Végre úgy találják, ha az egyik oldalúton behajtanak, szebb lesz a táj. De csak a főútról látszott úgy, még megfelelő árnyékos helyet se találnak. Hátrálva mennek vissza a betonútra, s majdnem belefarolnak egy teherautóba. A sofőr káromkodva ordít ki. Baranyi úgy tesz, mintha nem hallaná, egyenesbe hozza a kocsit, tovább hajt. Vilma se szól semmit.

Jó tíz perc múlva arányos, hangulatos erdőt pillantanak meg jobbra, a fák alatt ritkás fű. De éppen kanyarodik az út, s kanyarban nem lehet megállni.

– Pedig kár – mondja Vilma, és visszanéz az erdőre. – Nem kellene mégis megállni?

Baranyi megigazítja a visszapillantót, lelassít, megint gázt ad.

– Itt nem tudok megfordulni, sajnos. Tudja, itt elég veszélyes. De most már biztos találunk valami kellemes helyet.

Elhagynak egy újabb falut. A táj kopárabb, de azért még mindig szép. Baranyi kimutat egy ritkás akácosra, közepén tisztás. Szekérnyom, széles földesút vezet el mellette.

– Ez tetszik magának? Elég kellemesnek látszik. És könnyű behajtani.

Vilma bólint, hogy nagyon jó. S huppanva bekanyarodnak.

A kilátás csakugyan szép, csupán egy betonoszlopos szögesdrót kerítés csúfítja el, hosszan keresztbe szeli a földeket. Sikerül úgy leteríteni a pokrócot, hogy ne lássák; így viszont egy trágyadomb kerül a látóterükbe, nem is annyira messze tőlük. Csak a tisztás másik szélénél találják meg a végleges helyet. Ez hangyásabb ugyan, de Baranyi előszedi a lábfújtatót, gumiágyat – azt mondja, a gumiszagot nem szeretik a hangyák.

Leheverednek a tűző napon; a fák lombja ezen a szélen elég csenevész. Baranyi most gombolja ki a zakója középső gombját.

Vilma megemlíti, hogy tüzet kellene gyújtani, s gyufát kér.

Baranyi végigtapogatja a zsebeit; zavartan mondja, hogy nincs.

– Nem baj – nevet Vilma. – Kimegyek az országútra, valamelyik autósnak csak lesz.

Néhány autó lassítás nélkül robog el mellette, az egyik végül lefékez; egy egész skatulya gyufát kap.

Mikor visszatér a tisztásra, Baranyi a lelappadt gumiágy mellett áll, kezében a díszzsebkendőjével.

– Tudja, mit ajánlok? – mondja. – Olyan nagy a hőség, és az isten tudja, mikor lesz itt parázs. Rengeteg tüske is van ezeken az ágakon, ez itt mind akác. Menjünk vissza a maga lakására, megsütjük ott a húst.

Vilma szívesen beleegyezik, valahogy már ő sem érez kedvet, hogy itt bajlódjanak a flekkensütéssel. Gyorsan összepakolnak, beülnek a kocsiba.

Ahogy mennek visszafelé, Baranyi az elő elágazásnál lelassít.

– Nem emlékszik, merről jöttünk? Balról egy híd van, jobbra erősen lejt az út. Nem is tudom… átjöttünk ezen a hídon?

Vilma erősen töpreng, nem gyakorlott az ilyen tájékozódásban.

– Nem tudom… – Majd kicsit élénkebben. – Pedig, ha most eltévedünk, már nálam se tudjuk megsütni a húst, vissza kell érnünk az irodába.

Baranyi nem válaszol. Kiszáll, elsétál a hídig, hosszasan nézi. Vilma is utánamegy. Mind a ketten úgy érzik, hogy ezen a hídon nem jöttek át, és megkönnyebbülve visszaülnek.

– Akkor megyünk a másikon – mondja Baranyi, s hátrál egy kicsit, hogy irányba kerüljön. Beleütköznek egy terméskőbe.

A másik út, meglepetésükre, alig egy kilométer után le van zárva. Ezek szerint mégis a hídon jöttek át.

– Furcsa – morogja Baranyi. – Ketten nem szoktak pontosan ugyanúgy tévedni…

Mikor újra rátérnek a betonútra, egyre-másra veszik észre az erdőcskéket, osztásokat, ahol megállhattak volna. Gyönyörködve nézik a panorámát. Baranyi is jobbra-balra forog a volán mellett.

– Ez reflex kérdése – mondja. – Nem is kell néznem az utat, akkor is érzem, ha jön valami.

Az út erősen kanyarodik. Hatalmas, fehér hűtőkocsi közeledik feléjük, majdnem súrolják egymást. Vilma a nyakához húzza a kezét.

– Megijedt, ugye?

– Igen.

– Pedig nem volt oka. Pontosan éreztem, hogy tíz centi van közöttünk.

Baranyi arcszíne valamivel jobb most, a szeme csillog. Hátát nekifeszíti az ülésnek, karja majdnem kinyújtva pihen a kormányon. Vilma megállapítja, hogy a markáns arcél még jobban érvényesül ebben a tartásban.

Aztán hamarosan beérnek Budára.

A lift nem működik, lassan lépkednek föl a harmadik emeletre. A fordulóknál feltűnés nélkül pihennek meg, s felváltva részletezik, melyikük hogyan süti a flekkent.

Bent a lakásban, Baranyi megáll a konyhaajtóban.

– Szeretném nézni, hogyan csinálja, de ha megengedi, kicsit lepihenek előbb. De időben szóljon, mikor összeállítja, és sütni kezdi!

Vilma mosolyogva bólint, hogy jó, időben szólni fog.

Baranyi a kisebb szobát választja, ott csukja magára az ajtót. Vilma kiüríti az autóból felhozott szatyrot. Minden benne van, csak a kempinghűtőből felejtették el kivenni a két üveg export sört. Most már mindegy, gondolja; van két üveg Kinizsije, az is jó lesz. S van kovászos uborkája. Kötényt köt, kezdi előkészíteni a húst, közben terít is a nagyszobában.

 

Mikor a sütésre kerül sor, bekopog Baranyihoz, utána visszasiet a tűzhelyhez. Baranyi megjelenik a konyhaajtóban. Megint sápadtabb most, de azért érdeklődéssel nézi a készülő sajtos-virslis flekkent.

A két tálcát közösen viszik be az asztalhoz, meggyújtják az odakészített gyertyát.

– Ízlik? – kérdezi Vilma.

– Nagyon finom – mondja Baranyi, s a papírszalvéta helyett a díszzsebkendőjével törli meg a száját. Kitölti a sört, isznak. Nem tűnik fel neki, hogy nem az export sörből.

Kis idő múlva leteszi a húst.

– Úgy érzem, egy kicsit sok.

– De azért még enne valamit, nem?

– Esetleg – bólint bizonytalanul.

Megegyeznek, hogy Vilma csinál egy olajos szendvicset.

Baranyi ölbe tett kézzel várja. Közben egy repedést néz a falon. A villa hegyét belenyomja a résbe, hogy milyen mélyen megy bele. Pár perc múlva Vilma visszatér, leteszi eléje a szendvicset. Baranyi párat harap.

– Kicsit rágós a teteje – jegyzi meg.

Vilma átvesz a villával egy falást.

– Tényleg rágós kicsit. Biztos azért, mert kibontva állt a hűtőben.

Baranyi határozott mozdulattal félretolja a söröspoharat, föláll.

– Ne haragudjon – mondja mosolyogva –, kicsit megint lepihenek. Megszoktam, hogy étkezés után hanyatt fekve lélegzem.

Vilma párnát, könnyű takarót emel föl.

– Ne zavartassa magát. Addig én elmosogatok.

Baranyi nem veszi át a holmikat, tétován meghajol, átmegy a kisebbik szobába, az ajtót magára csukja.

Vilma mosogatni kezd. Eszébe jut, hogy jó volna még egy kávét odatenni indulás előtt; a kávé azonban bent van a kisszobában.

Vigyázva benyit.

Baranyi a szoba közepén, a szőnyegen fekszik, feje alá tett két kötet könyvvel. Keze összekulcsolva a mellén, egyenletes lélegzettel alszik. Vilma meghökken, aztán elmosolyodik. Puritán, egészségóvó relaxálás, gondolja. Biztosan igaza van. A színe is sokkal jobb most, majdnem pirosas, a vonásai pihentek. Halkan kinyitja a szekrényt, kiveszi a kávét, behúzza az ajtót.

Mire végez a mosogatással és a kávé is elkészül, Baranyi friss, ruganyos léptekkel jelenik meg a nagyszoba ajtajában. Mosolya, eleganciája, könnyedsége a régi.

– Ez igazán jólesett! – és kezet csókol, – Kávé?

– Gondoltam, indulás előtt jól fog esni.

– Maga igazán mindenre gondol!

Baranyi az egyik fotelbe ül.

– Tudja, hogy reped a fal? – S szórakozottan megtörli száját egy papírszalvétával, a szalvétát begyűri a díszzsebkendője mellé.

Vilma kitölti a kávét.

– Amióta a villamossíneket nem javítják, minden rázkódik itt.

Baranyi belekortyol a kávéba, utána hirtelen leteszi a csészét.

– Cukrot még? – kérdezi Vilma.

Baranyi ránéz.

– Tessék?

Néhány pillanatig tűnődve kibámul az ablakon, közben a kabátja belső zsebébe nyúl.

– Hol hagytam az irattárcámat? – fordul újra Vilmához.

– Az irattárcáját?

Vilma föláll, Baranyi is föláll. Baranyi kis gyors mozdulattal végigsimítja az arcát, mintha azt is ellenőrizné. Elmosolyodik.

– Biztos bent… amikor ledőltem. Kicsúszott valahogy. Bocsánat, mindjárt megnézem.

Nem hagyja, hogy Vilma keljen fel, ő maga megy a kisszoba ajtajához, kinyitja, belép.

– Addig hozok egy kis tejszínt – szól utána Vilma. Kis ezüsttálcával tér vissza, rajta a tejszínes kanna. Leteszi az asztalra, leül, önt magának a kannából. Látja, hogy a kisszoba ajtaja be van húzva. Óvatosan benyit. Baranyi a szőnyegen fekszik, kezében az irattárcájával, egészen mozdulatlan. Sietve leguggol melléje. Baranyi szeme nyitva, a fogai kilátszanak, már nem lélegzik. Vilma természetesnek érezné, hogy felsikítson, de nem akar hang formálódni a száján. Nem mer hozzányúlni Baranyihoz. Hátrálva kimegy. Jó tíz perc múlva tudja csak annyira összeszedni magát, hogy telefonáljon a vállalathoz. Megígérik, hogy azonnal kijönnek s a mentőket is értesítik.

Először Baranyi helyettese érkezik meg, aztán egy másik férfi munkatárs. Vilma a fotelban ül. Felváltva faggatják, hogyan történt, mi volt az előzmény. Vilma próbálja elmesélni a délelőttöt; s ahogy többször belekezd, mindig újabb részletekre tér ki. Mondja, hogy mikor a tisztáson először lehevertek, nemcsak a drótkerítés zavarta a kilátást, hanem valami erős büdösség is. De mégsem trágyadomb lehetett, valami gyár is volt a közelben, lehet, hogy onnét jött a szag. A teherautók azonban csak később jelentek meg. Azokat nem látták tulajdonképpen, csak a nagyon erős dübörgésüket hallották, az akácfa levelein látszott is a dübörgés.

Közben csöngetnek kint.

– Azt hiszem, a mentők – mondja a helyettes, és feláll.

Vilma önkéntelenül újra észreveszi, hogy a kisszoba ajtaja be van csukva. Ő csukta be. Gyorsan odamegy, kinyitja.