Riport (2)

Mamka korán kelt, s ő többnyire félálomban hallgatta a kapkodó készülődést, látta a rézsút besütő napfényt; éppen a játéksarkot világította meg. De később már ez se volt izgalmas, lelepleződött, hogy üres, és Mamka hálóingének nem volt értelme többé. Egyszer apró darabokra tépte, nem dühből, inkább tompa nyugalommal. Mamka úgy talált rá este, ott feküdt a díványon lelógó karral, ujjai között egy gubancos selyemdarabbal. De akkor se kapott ki, pedig számított rá.

Az éjszaka végeérhetetlen, mint a kifeszített huzal. Egy nagy fekete macska mászik a háztető élén, de a padlásablakok mind zárva vannak.

Kálmus éjfél felé felsír. Mamka leteszi a spanyol nyelvkönyvet, odamegy a kiságyhoz, és elrendezi a takarót. Úgy érzi, hogy ezek az éjszakai, gyengéd mozdulatok minden fáradságért kárpótolnak; s csupán ezért is érdemes volt megszülnie a gyereket. Az apja ugyan nem akarta, de ő becsapta a férfit. S ez a legkevesebb, amihez egy szeretőnek joga van; különösen, ha a lelkiismerete tiszta. Az övé pedig az. Lacit nem vette el a feleségétől, de nem is volt szándékában, soha. Egyedül arról nem tudott lemondani, hogy ki ne csikarja a gyereket. Azzal a szívóssággal, ahogy a tanszékre bejutott, ugyanúgy akarta az anyaságot is, legalább egyszer életében. Még a tolófájdalmakat is úgy vette, mint ami a rangját biztosítja. Csak így lehetett egyenrangú; és büszke volt rá, hogy ugyanakkor a függetlenségét se vesztette el. Időnként egy-egy telefon, ünnepekkor ajándékcsomag a gyereknek; de nem is akart többet. Egyedül élt Kálmussal, szűzen, s szinte megkétszereződött a munkabírása. Az ország első robbantás-szakértőjévé képezte ki magát, előléptették, kitüntetést kapott, esténként nyelveket tanult, most éppen az ötödiket, a spanyolt. Éber értelmének ez volt a pihenés, s az öröm is, hogy mindezt a tudást egyszer majd átadhatja Kálmusnak. Igaz, hogy egyelőre nincs ideje foglalkozni vele, de ha nagyobb lesz kicsit, úgyis értelmesen helyükre rendeződnek a dolgok; s akkor a gyerek is megérti, hogy mit jelent semmiből teremteni szigetet.

Reggel fél nyolckor robban be a jólismert csöngetés. Ilyenkor jön Évi, a házmesterék kislánya, akit Kálmus gyűlöl. Évi készíti el a reggelit, a fürdőben begyújtja a gázt, kiszellőztet, rendbe rakja az ágyakat.

Az elutazásuk előtti reggel Kálmus megrángatta a kislány szoknyáját.

– Többet nem csöngetsz be hozzánk – mondta, de olyan gőggel, hogy a kislány fölkacagott, és leguggolt, hogy magához ölelje. – Aztán mért nem?

Kálmus öklözve verte Évi arcát, hogy kiszabaduljon, karmolni kezdte, és a fogával rángatta a copfját.

– Komisz vagy – mondta Évi, s nem bánta volna, ha újra kezdődik az öklözés.

– Elutazunk, azért – mondta Kálmus megcsöndesedve, s akkor már hagyta, hogy a kislány azt tegyen, amit akar, megmosdassa, felöltöztesse.

Aztán berohant a szobába, megállt tétován, mint aki elfelejtette, mért jött be. A játékokról eszébe jutott, hogy Mamka megígérte, együtt válogatják ki azt a lovat, amit magukkal visznek. S egyszerre félni kezdett, hogy este nem lesz idő rá. A reggelt pedig úgy képzelte el, hogy egy mozdonyban ébrednek, Mamka ismerni fogja a mozdonyvezetőt, s akkorra már a játékoknak is ott kell lenniök. Mikor kis idő múlva Évi benyitott, a parketten hasalt, félrehajtott fejjel. Nem sírt, csak vörös volt a szeme. Engedelmesen tűrte, hogy Évi elkísérje a sarokig, onnét már egyedül szokott tovább menni a napközibe.

A legtöbb gyereket már délben hazavitték aznap, csak páran maradtak délutánra. Az óvónő a homokozóhoz terelte őket, ő meg félreült az árnyékba, olvasott. Később észrevette, hogy Kálmus nincs sehol. Kis keresés után a pihenőszobában akadt rá; most is a földön hasalt, mint valami tárgy. Odasietett, és az ölébe vette.

– Mi bajod? Mért nem az ágyra feküdtél?

– Nem akartam.

– Mért nem akartál?

Elmosolyodott, és odafeszítette magát az óvónő melléhez.

– Többet nem jövök ide – mondta hízelkedve.

– Hogyhogy nem jössz? Hát nem szeretsz engem?

Kálmus – anélkül hogy leolvadt volna arcáról a mosoly – megrázta a fejét.

– Nem. Téged se. Holnap elutazunk, és nem jövünk vissza. Téged se akarunk többet látni – s hirtelen, ahogy Évi arcát szokta, most az óvónő fejét kezdte öklözni.

– Te ördög… kivered a szemem! – kiáltott az óvónő; de inkább csak fegyelmezettségből nevetett. „Valahogy a pillantása nem jó, igen, a pillantása” – és kiengedte öléből Kálmust.

Második hete tartott az örökkévalóság, a nyár, a Balaton. Különösen az első két hét sikerült jól. Együtt mentek a Gombába bevásárolni, kirándulni, a szomszédos villába vízért, mindenhová együtt. És minden pillanatban hozzá lehetett nyúlni Mamkához, hogy megbizonyosodjék: ő az, az ő húsa és szaga, az ő haja. Egyedül laktak a víkendházban, s Kálmus ennek is örült.

– Ugye, te is örülsz? – kérdezte a legváratlanabb pillanatokban.

– Hát persze. Azért hoztalak ide, mert tudtam, hogy mind a ketten örülni fogunk.

– Akkor feküdj le a földre – parancsolta.

– Azt nem.

– De igen.

– Rettenetes vagy. Na és, mit csináljak a földön?

A nádredőnyön betűzött a fény. A műanyag borítású padló hűvös volt, még jól is esett a felégett bőrének. Fájdalom, öröm, szórakozott tehetetlenség: mindez egyszerre zsibbasztotta el.

– És most?

– Ne mozdulj! Most átmegy rajtad a mozdony. Psssiii… psssüüü… psiii… psüüü…

Kálmus meztelen talppal taposta végig Mamkát, míg ki nem tört belőlük a nevetés. Aztán csakhamar elálmosodtak. Takarót húztak maguk alá, ott a földön aludtak el. Egyszer így zörgetett rájuk a postás. Mamka Kálmust szalasztotta ki, hogy vegye át a küldeményt; Pestről küldtek két szakfolyóiratot. Kálmus feltépte a borítót, felnőttesen megnyálazta az ujját, lapozni kezdett. De nem volt benne kép, se színes, se fekete. Eldobta dühösen.

– Mit csinálsz? Hozd ide.

– Nem lehet. A macska széttépte.

– Nem a macska tépte szét, hanem Kálmus. Hozd ide. – A tétovázott egy pillanatig, aztán a trikóját húzkodta lefelé, mintha gumiból volna.

– Ne húzkodd, mert elszakad. Inkább a nadrágodat húzd fel. Nem érted? Kibírhatatlan vagy – s a hangja száraz volt; de meg is bánta mindjárt. – Látod, milyen csacsi vagy? Pedig ha tudnád… Ebben a könyvben van leírva, hogy milyen a bányarobbantás.

Ez hatott. Hónapok óta ez volt a nagy ígéret, ami Pesten mindig elmaradt – de most…

– Meséljem? Most elmesélem, ha akarod.

Szerette volna azt mondani, hogy igen, de összeszorult a torka.

– Ne még… Majd én mondom, hogy mikor – s megbékélve odabújt Mamkához. Amíg Mamka nem meséli el, addig a nyárnak se lehet vége. – Gyere, menjünk el a piros sziklához – csókolgatta az anyját.

– Jó. Gyere. Húzd fel a szandálodat. – De amíg kint járt a gyerek, a két folyóiratot is beletette a strandtáskába.

Az egyik este meghűvösödött az idő, szúnyogok se jártak. Mamka szvettert húzott, és őrá is ráadta a kezeslábast. A partmenti vendéglőből felhallatszott a cigányzene s egy visszatérő kiáltás a közeli szőlőpásztából. Még nem volt sötét, csak szürkült. Kálmust szótlanná tette a mindenre ráülepedő titokzatosság. Nem nyűgösködött, amiért előbb kellett lefeküdnie, de nem tetszett neki, hogy Mamka még csak vetkőzni se kezd.

– Mit csinálsz most?

– Még olvasok egy kicsit, szívem. Aludj.

– Ne olvass. Nézd meg, hogy ki kiabál kint.

– Mondom, hogy senki.

– De igen. Hallom.

– Aludj.

– De akkor is hallom.

Kálmus tovább ismételgette a félszavait, s Mamkát pillanatonként öntötte el az ingerültség. Már azon volt, hogy ráver a gyerekre.

– Nem érted, hogy olvasni akarok?

De csak nézte a folyóiratot, a második sornál nem jutott tovább. „Egészen süket lettem. Egyszerűen nem fog a fejem. Ha az ember egész nap butaságokról beszél, maga is buta lesz.” S csöndben, minden lépésére ügyelve, még este becsomagolt.

Kálmus sikoltva ébredt hajnalban, és a párnájába kapaszkodott.

– Mit mondasz? Mi baj? – riadt fel Mamka is.

Egymásra néztek. A gyerek arca nyálfoltos volt. Észrevette a koffert.

– Mért utazik el a koffer?

– Mi is utazunk, szívem. De ma sok mindent csinálunk még. Amit akarsz. Csak aludj még egy kicsit.

– Mi nem utazunk el.

– Muszáj. Dolgozni kell. Megharagszik a pesti lakás, ha nem megyünk vissza. A mackód is poros már.

– Mi nem utazunk el – mondta Kálmus, s lassan, mintha félne, hogy zajt csap, lehúzta az asztalról a terítőt a vázával meg Mamka kölnisüvegével együtt. Nem hangosan, csöndben tört össze mind a kettő, s a víz összekeveredett a kölnivel. Mamka rávert Kálmus kezére.

– Megbolondultál? – Kálmus elmosolyodott, leguggolt s belenyomta a megvert kezét a szagos tócsába. Mamka dühösen dobbantott. – Most mért nem beszélsz? Megnémultál? – s maga felé fordította a gyerek fejét. – Eredj a sarokba.

Kálmus tovább mosolygott, és beállt a sarokba. Ott állt, amíg Mamka vissza nem hívta; s attól kezdve olyan kezes lett, mint egy bábu. Csak nem beszélt. Se délelőtt, se délután. Még az állomáson se, pedig három fekete mozdony állt bent. Az utat meg végigaludta Pestig. Vagy csak úgy csinált? Mamka nem próbálta felébreszteni; végül is örült, hogy nyafogás nélkül bonyolódik le az utazás, és nyugodtan olvashat. Akárhogyan is, de már hiányzott a hasznosan dolgoztatott értelem fáradtsága. Mégis, mikor hazaérkeztek és Kálmus még mindig nem beszélt, odavette maga mellé az ágyba.

– Nem érdemled meg… rossz kutya vagy… de Mamka nem haragszik… most elmesélem a bányarobbantást…

Amikor idáig jutott, Kálmus kirúgta magát a takaró alól, kirohant, és bezárkózott a vécébe. A házmestert kellett felhívni, hogy felfeszítse az ajtót. Némán mosolyogva ült a kagyló előtt, két csupasz lábát magához szorítva, mint egy kis Buddha. De megszólalni akkor se volt hajlandó. Másnapra belázasodott, kórházba kellett vinni.

Az éjszaka hosszú, mint a magányos sínek. Időnként egy fekete mozdony közeledik, de olyan nesztelenül, mint az árnyék. Semmi kattogás. Még fütty se. Mamka az üres kertet bámulja, csak az ő piros ernyős lámpája ég. Az orvosok biztatják, hogy nem lesz komoly baj, a szanatórium macskájával már beszél. Csak ezeken a nehéz éveken legyenek egyszer túl! Akkor minden másképp lesz. De addig ki kell használni az időt. „Mint két barát… mint két igazi munkatárs” – szívesen ábrándozik erről; a fiúról, akinek ő az apja is. S míg ül az ernyős lámpa mellett, önkéntelenül is sajnálni kezdi, hogy végére jár a spanyolnak. Az űr újabb táplálékot követel.