Riport (1)

Arról volt szó, hogy határidő előtt végezzük el a munkát, de hogy miért, nem tudtuk, az irodán tudják az ilyet. Az iroda ott volt a közelben, napjában hússzor is elmentünk mellette. A kerítése zöld vas, mögötte egy kis kert paprikavirággal; persze, nyáron csak, ilyenkor télen az is olyan, mint a szemétdomb, kidobáltak a hóra ezt-azt. Különben barakkforma épület, külsőre hasonlít a mi pihenőszállásunkhoz, csak nem fából van, hanem kőből. Éppen ősszel vertük be sárga habarccsal, hogy a muskátlik szebben mutassanak. Ez a habarcsozás amolyan ingyen fusi volt, Kutasi elvtárs kért meg rá bennünket, és ott is maradtunk két nap munkaidőn túl, utána sört kaptunk óriáskiflivel, és Sárikától egy puszit. De azt csak én, pedig nem hiszem, hogy különösebben tetszenék neki. Egyszer találkoztam vele a Nagyenyed utcában, és elég közönyösen köszönt, pedig nem pufajka volt rajtam, hanem a kék ballonom. Hát istenem. Ezen nem fogunk összeveszni. De azt meg kell hagyni, hogy csuda hangja van. Ha nyáron nyitva az ablak, akkor halljuk, de télen csukva az ablak, akkor csak a megafon szól, ha valamit akarnak; hogy az anyagszállító mért késik, hogy a brigád mennyi százalékot teljesített satöbbi. Azért én szeretem a telet. Iregről itt van két barátom, stramm gyerekek, mikor rá kell kapcsolni. „Hát, ha be kell fejezni határidő előtt, befejezzük” – és röhögve kiabálnak le a magasból, amikor Zsuzsa, a gépírós, lila szvetterben kiszalad, és kikotorja a hóra a kávézaccot. Különben nemcsak ő, az egész iroda izgul, hogy elkészülünk-e. Van az irodának egy előtérféléje, ahol a vaskályhán egész nap ott melegszik egy kondér csipketea, abban sok a C-vitamin. Plusz két csésze és merítőkanál, ott szoktunk lehajtani egy csészével, csak ne lenne olyan dög édes. De azért csak beleteszik, a cukor táplálja az erőnlétet. Másik adalék, ami a helyzetből adódik, hogy mi sokkal tágasabban vagyunk kint, mint ők bent. Amikor teázunk, néha benyitunk a belső helyiségbe. Hát röhej, ahogy hegyén-hátán állnak az asztalok, írógépek, számológépek. A vaskályha vörös, csoda, hogy nem pukkadnak ki, bár igaz, hogy mindig panaszkodnak. Én speciel nem szívesen megyek beljebb, inkább ott állok meg az ajtóban, és elszívok egy cigarettát, amit Sárika ad. Persze, jobb volna, ha Zsuzsa adna. Olyan kis sovány nő ez a Zsuzsa, meg vékony lábú, jólesik ránézni. Ilyen gusztusos sovány nőt én Iregen sose láttam. De azért sokáig mégse bírom ki bent, főképp a zaj miatt, s hogy folyton csevetelnek. Meg a telefon. Azért mégis biztató, hogy ilyen sokan irányítanak bennünket meg izgulnak, hogy elkészülünk-e. Közben hallom, hogy Zsuzsa este moziba megy, most rendelte meg a jegyet, de akkor már megint kopog a gép, szól a megafon, keresik Baricza bácsit. Hiszen kereshetik, az most nem jön le a magasból, az öregnél nem ismerek pedánsabb embert, amibe belekezd, nem hagyja abba. De végül ki is derül, hogy kár lett volna, Kutasi elvtárs rájött, hogy csak valami papírt kell előkeresni. Biztos az se könnyű; de kinek mi könnyű, mi nehéz? Én, például, belehalnék ennyi feketébe. És még jó is ez a szél kint, így lassabban nő a szakáll; másrészt szélárnyékot is lehet találni fönt, csak meg kell keresni. Én még tízóraizni is fönt szeretek. Általában nem hajtjuk egymást, de nincs is szükség rá. Ha valaki lógni akar, biztos oka van rá. Mondják, hogy Kutasi elvtársnak rossz a szeme, és valami színházi távcsővel néz bennünket a hátsó szobából. De én nem hiszem ezt a távcsövet, szerintem mese, az ember csak kitalálja. Néha odafönt is kell röhögni valamin. És minek is leskelődne, mikor látom, hogy milyen izgatottan bízik bennünk, szinte reszket. Hívtam is föl az egyik nap az állványokra, de azt mondta, autóra vár, viszik a minisztériumba. Csakugyan jött valami autó és elvitte, ebből gondolom, hogy nem gurított. És mi haszna lehet, ha nekünk hazudik? Mi azt csináljuk, amit ő mond, ha nem jót mond, maga alatt vágja a fát. És senki se szeret lezuhanni. Mi se. Pedig megtörtént múltkor, de szerencsére csak egy bal vese ment rá. A szeplős Anti zuhant le, volt kivizsgálás, figyelmeztetés, röpgyűlés, kaptunk további ötszázas égőket, hogy az éjszakai műszak még jobban hasonlítson a nappalihoz. Mindezt nem mi akartuk, a felfordulást meg a befektetést a lámpákba, hiszen az is pénz, de előírták, mi meg fölszereltük. Jó. Most aztán újságot is lehet olvasni éjfélkor. De én ezt inkább mellőzöm. Még csak fél éve jöttem fel Iregről, és még nem untam meg a Dunát, a Gellérthegyet, a hidakat. Gyönyörű város ez a Budapest, ezt már a nagyapám is mondta, és én igazában miatta szerettem meg az éjszakai műszakot. Emlékszem, ő beszélt nekem először kivilágított hajókról, egyszerre kettőt is látott, amikor operálni fölhozták, és most nekem is módomban van látni, csak sokkal magasabbról. Egyedül azt bántam ilyenkor éjszaka, hogy az iroda üres. Se Zsuzsi, se Sárika. Teáért is ritkában másztunk le, pedig fújt a szél cefetül, meg a határidő is közeledett, amit ők úgy mondtak, hogy határidő előtt. Hát rá is kapcsoltunk, éjjel-nappal dolgozott a malterkeverő, a lift, amibe személynek tilos volt beállni, de nem is álltunk be, nekünk van lábunk, az anyagnak nincs. Zsuzsika lába is biztos azért olyan vékony, mert autóval megy moziba. Hanem azért azokban az utolsó napokban nekik is fokozni kellett. Olyan nyüzsgés volt lent, mint a csibeólban. Csak hol a kakas? – kérdeztük. Kutasi elvtárs kicsit lappadt nyakú, inkább szakmai ügyekben lehetett tehetős. De azt láttuk, hogy tudja, mit akar. Bízott és biztatott bennünket, mintha az üdvössége függne tőle. És ment is a hajrá, pedig a havazás is megindult, hiszen karácsonyra járt. Még egy új széria kesztyűt is kaptunk a hideg meg hó miatt, ezt Sárika járta ki, a megafon meg közölte, hogy hol lehet átvenni. De hát kesztyűben olyan az ember, mint a kisasszony, nem érzi az anyagot meg a részleteket. Az egyik ebédszünetben az egész iroda kiállt az udvarra, szvetterben, kiskabátban (biztos nem akartak sokáig kint időzni), de hogy kijöttek, már az is jelentett valamit, és olyan kiáltozást csaptak a tiszteletünkre, hogy semmi rossz nem jutott az ember eszébe, csak jó. És az a sok színes gönc rajtuk! Nekem tetszett. Azt kiabálták föl, hogy finiselünk-e, mert most voltak kint a minisztériumból, Kutasi elvtársat is várják, és hogy már semmi baj nem lehet, karácsonyra mégis megjött a hó. Ilyen jópofák voltak, és nem is emlékszem, hogy volt-e eset, amikor ennyire ilyenek lettek volna. Úgy drukkoltak, hogy szinte kihozták belőlünk a virtust. Az egyik iregi azt kiabálta le, hogy Sárika énekeljen bele a mikrofonba. Ezen sokáig nevettek, aztán bementek az irodába, de az ének nem akart jönni, úgy látszik, történhetett valami. Na hiszen, meglesz anélkül is a munka; csak éppen nekem jött ki rosszul a lépés, mármint a brigádomnak. Még maradt egy kis szarakodnivaló az ünnep első napjára, így én se tudtam időre hazautazni. Káromkodtam, de röhögtem is, hogy legalább egy nappal tovább látni Zsuzsikát. De sajnos, ez se úgy lett, ők már Szenteste napján elmentek korán, én meg egész délelőtt nem másztam le, csak azt láttam, hogy odaáll egy autó, Zsuzsika beszáll, megint kiszáll, hátraszalad az irodakertbe, fölszed a hóról egy karácsonyfát, amit ott felejtett. Sárga nagykabát volt rajta, még szebb, mint Sárika szvettere, majdnem olyan sárga, mint amivel mi vertük be ősszel az iroda falát. És ez is valami. Az ünnepnek meg mindenki örül, remélem, én is, mikor az utójára hazaérkezem. Így még elpiszmogtunk néhány órát, aztán leálltunk, mert valami anyag hiányzott, csak másnapra futott be, az utolsó határidőre. És akkor megnyomtuk az utolsó kanyart. És estére kész lett minden; persze, mi is. De jólesett. Mi, iregiek megtesszük, amit lehet. Mire lemásztunk a magasból, a raktárőr, egy öreg pali, mutatta, hogy megjött az írás, dicséret meg minden, s hogy lesz prémium az irodán, talán nálunk is, és Kutasi elvtársat külön kiemelték. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt büszkeség bennünk ott a hóban, a pufajkánkban. „Hát akkor irány a Déli?” mondtam a két iregi haveromnak; de előbb bementünk a barakkunkba, hogy kicsit rendbeszedjük magunkat. Már sötétedett, amikor kijöttünk, s addigra az öreg őr is odaügyködött egy vadonatúj Rákosi-képet a falitáblára, alatta a dicsérő papírral meg a mi nevünk listájával, akik összedobtuk ezt a kis melót.