[7]

 

Riport (1)

Arról volt szó, hogy határidő előtt végezzük el a munkát, de hogy miért, nem tudtuk, az irodán tudják az ilyet. Az iroda ott volt a közelben, napjában hússzor is elmentünk mellette. A kerítése zöld vas, mögötte egy kis kert paprikavirággal; persze, nyáron csak, ilyenkor télen az is olyan, mint a szemétdomb, kidobáltak a hóra ezt-azt. Különben barakkforma épület, külsőre hasonlít a mi pihenőszállásunkhoz, csak nem fából van, hanem kőből. Éppen ősszel vertük be sárga habarccsal, hogy a muskátlik szebben mutassanak. Ez a habarcsozás amolyan ingyen fusi volt, Kutasi elvtárs kért meg rá bennünket, és ott is maradtunk két nap munkaidőn túl, utána sört kaptunk óriáskiflivel, és Sárikától egy puszit. De azt csak én, pedig nem hiszem, hogy különösebben tetszenék neki. Egyszer találkoztam vele a Nagyenyed utcában, és elég közönyösen köszönt, pedig nem pufajka volt rajtam, hanem a kék ballonom. Hát istenem. Ezen nem fogunk összeveszni. De azt meg kell hagyni, hogy csuda hangja van. Ha nyáron nyitva az ablak, akkor halljuk, de télen csukva az ablak, akkor csak a megafon szól, ha valamit akarnak; hogy az anyagszállító mért késik, hogy a brigád mennyi százalékot teljesített satöbbi. Azért én szeretem a telet. Iregről itt van két barátom, stramm gyerekek, mikor rá kell kapcsolni. „Hát, ha be kell fejezni határidő előtt, befejezzük” – és röhögve kiabálnak le a magasból, amikor Zsuzsa, a gépírós, lila szvetterben kiszalad, és kikotorja a hóra a kávézaccot. Különben nemcsak ő, az egész iroda izgul, hogy elkészülünk-e. Van az irodának egy előtérféléje, ahol a vaskályhán egész nap ott melegszik egy kondér csipketea, abban sok a C-vitamin. Plusz két csésze és merítőkanál, ott szoktunk lehajtani egy csészével, csak ne lenne olyan dög édes. De azért csak beleteszik, a cukor táplálja az erőnlétet. Másik adalék, ami a helyzetből adódik, hogy mi sokkal tágasabban vagyunk kint, mint ők bent. Amikor teázunk, néha benyitunk a belső helyiségbe. Hát röhej, ahogy hegyén-hátán állnak az asztalok, írógépek, számológépek. A vaskályha vörös, csoda, hogy nem pukkadnak ki, bár igaz, hogy mindig panaszkodnak. Én speciel nem szívesen megyek beljebb, inkább ott állok meg az ajtóban, és elszívok egy cigarettát, amit Sárika ad. Persze, jobb volna, ha Zsuzsa adna. Olyan kis sovány nő ez a Zsuzsa, meg vékony lábú, jólesik ránézni. Ilyen gusztusos sovány nőt én Iregen sose láttam. De azért sokáig mégse bírom ki bent, főképp a zaj miatt, s hogy folyton csevetelnek. Meg a telefon. Azért mégis biztató, hogy ilyen sokan irányítanak bennünket meg izgulnak, hogy elkészülünk-e. Közben hallom, hogy Zsuzsa este moziba megy, most rendelte meg a jegyet, de akkor már megint kopog a gép, szól a megafon, keresik Baricza bácsit. Hiszen kereshetik, az most nem jön le a magasból, az öregnél nem ismerek pedánsabb embert, amibe belekezd, nem hagyja abba. De végül ki is derül, hogy kár lett volna, Kutasi elvtárs rájött, hogy csak valami papírt kell előkeresni. Biztos az se könnyű; de kinek mi könnyű, mi nehéz? Én, például, belehalnék ennyi feketébe. És még jó is ez a szél kint, így lassabban nő a szakáll; másrészt szélárnyékot is lehet találni fönt, csak meg kell keresni. Én még tízóraizni is fönt szeretek. Általában nem hajtjuk egymást, de nincs is szükség rá. Ha valaki lógni akar, biztos oka van rá. Mondják, hogy Kutasi elvtársnak rossz a szeme, és valami színházi távcsővel néz bennünket a hátsó szobából. De én nem hiszem ezt a távcsövet, szerintem mese, az ember csak kitalálja. Néha odafönt is kell röhögni valamin. És minek is leskelődne, mikor látom, hogy milyen izgatottan bízik bennünk, szinte reszket. Hívtam is föl az egyik nap az állványokra, de azt mondta, autóra vár, viszik a minisztériumba. Csakugyan jött valami autó és elvitte, ebből gondolom, hogy nem gurított. És mi haszna lehet, ha nekünk hazudik? Mi azt csináljuk, amit ő mond, ha nem jót mond, maga alatt vágja a fát. És senki se szeret lezuhanni. Mi se. Pedig megtörtént múltkor, de szerencsére csak egy bal vese ment rá. A szeplős Anti zuhant le, volt kivizsgálás, figyelmeztetés, röpgyűlés, kaptunk további ötszázas égőket, hogy az éjszakai műszak még jobban hasonlítson a nappalihoz. Mindezt nem mi akartuk, a felfordulást meg a befektetést a lámpákba, hiszen az is pénz, de előírták, mi meg fölszereltük. Jó. Most aztán újságot is lehet olvasni éjfélkor. De én ezt inkább mellőzöm. Még csak fél éve jöttem fel Iregről, és még nem untam meg a Dunát, a Gellérthegyet, a hidakat. Gyönyörű város ez a Budapest, ezt már a nagyapám is mondta, és én igazában miatta szerettem meg az éjszakai műszakot. Emlékszem, ő beszélt nekem először kivilágított hajókról, egyszerre kettőt is látott, amikor operálni fölhozták, és most nekem is módomban van látni, csak sokkal magasabbról. Egyedül azt bántam ilyenkor éjszaka, hogy az iroda üres. Se Zsuzsi, se Sárika. Teáért is ritkában másztunk le, pedig fújt a szél cefetül, meg a határidő is közeledett, amit ők úgy mondtak, hogy határidő előtt. Hát rá is kapcsoltunk, éjjel-nappal dolgozott a malterkeverő, a lift, amibe személynek tilos volt beállni, de nem is álltunk be, nekünk van lábunk, az anyagnak nincs. Zsuzsika lába is biztos azért olyan vékony, mert autóval megy moziba. Hanem azért azokban az utolsó napokban nekik is fokozni kellett. Olyan nyüzsgés volt lent, mint a csibeólban. Csak hol a kakas? – kérdeztük. Kutasi elvtárs kicsit lappadt nyakú, inkább szakmai ügyekben lehetett tehetős. De azt láttuk, hogy tudja, mit akar. Bízott és biztatott bennünket, mintha az üdvössége függne tőle. És ment is a hajrá, pedig a havazás is megindult, hiszen karácsonyra járt. Még egy új széria kesztyűt is kaptunk a hideg meg hó miatt, ezt Sárika járta ki, a megafon meg közölte, hogy hol lehet átvenni. De hát kesztyűben olyan az ember, mint a kisasszony, nem érzi az anyagot meg a részleteket. Az egyik ebédszünetben az egész iroda kiállt az udvarra, szvetterben, kiskabátban (biztos nem akartak sokáig kint időzni), de hogy kijöttek, már az is jelentett valamit, és olyan kiáltozást csaptak a tiszteletünkre, hogy semmi rossz nem jutott az ember eszébe, csak jó. És az a sok színes gönc rajtuk! Nekem tetszett. Azt kiabálták föl, hogy finiselünk-e, mert most voltak kint a minisztériumból, Kutasi elvtársat is várják, és hogy már semmi baj nem lehet, karácsonyra mégis megjött a hó. Ilyen jópofák voltak, és nem is emlékszem, hogy volt-e eset, amikor ennyire ilyenek lettek volna. Úgy drukkoltak, hogy szinte kihozták belőlünk a virtust. Az egyik iregi azt kiabálta le, hogy Sárika énekeljen bele a mikrofonba. Ezen sokáig nevettek, aztán bementek az irodába, de az ének nem akart jönni, úgy látszik, történhetett valami. Na hiszen, meglesz anélkül is a munka; csak éppen nekem jött ki rosszul a lépés, mármint a brigádomnak. Még maradt egy kis szarakodnivaló az ünnep első napjára, így én se tudtam időre hazautazni. Káromkodtam, de röhögtem is, hogy legalább egy nappal tovább látni Zsuzsikát. De sajnos, ez se úgy lett, ők már Szenteste napján elmentek korán, én meg egész délelőtt nem másztam le, csak azt láttam, hogy odaáll egy autó, Zsuzsika beszáll, megint kiszáll, hátraszalad az irodakertbe, fölszed a hóról egy karácsonyfát, amit ott felejtett. Sárga nagykabát volt rajta, még szebb, mint Sárika szvettere, majdnem olyan sárga, mint amivel mi vertük be ősszel az iroda falát. És ez is valami. Az ünnepnek meg mindenki örül, remélem, én is, mikor az utójára hazaérkezem. Így még elpiszmogtunk néhány órát, aztán leálltunk, mert valami anyag hiányzott, csak másnapra futott be, az utolsó határidőre. És akkor megnyomtuk az utolsó kanyart. És estére kész lett minden; persze, mi is. De jólesett. Mi, iregiek megtesszük, amit lehet. Mire lemásztunk a magasból, a raktárőr, egy öreg pali, mutatta, hogy megjött az írás, dicséret meg minden, s hogy lesz prémium az irodán, talán nálunk is, és Kutasi elvtársat külön kiemelték. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt büszkeség bennünk ott a hóban, a pufajkánkban. „Hát akkor irány a Déli?” mondtam a két iregi haveromnak; de előbb bementünk a barakkunkba, hogy kicsit rendbeszedjük magunkat. Már sötétedett, amikor kijöttünk, s addigra az öreg őr is odaügyködött egy vadonatúj Rákosi-képet a falitáblára, alatta a dicsérő papírral meg a mi nevünk listájával, akik összedobtuk ezt a kis melót.

 

Riport (2)

Mamka korán kelt, s ő többnyire félálomban hallgatta a kapkodó készülődést, látta a rézsút besütő napfényt; éppen a játéksarkot világította meg. De később már ez se volt izgalmas, lelepleződött, hogy üres, és Mamka hálóingének nem volt értelme többé. Egyszer apró darabokra tépte, nem dühből, inkább tompa nyugalommal. Mamka úgy talált rá este, ott feküdt a díványon lelógó karral, ujjai között egy gubancos selyemdarabbal. De akkor se kapott ki, pedig számított rá.

Az éjszaka végeérhetetlen, mint a kifeszített huzal. Egy nagy fekete macska mászik a háztető élén, de a padlásablakok mind zárva vannak.

Kálmus éjfél felé felsír. Mamka leteszi a spanyol nyelvkönyvet, odamegy a kiságyhoz, és elrendezi a takarót. Úgy érzi, hogy ezek az éjszakai, gyengéd mozdulatok minden fáradságért kárpótolnak; s csupán ezért is érdemes volt megszülnie a gyereket. Az apja ugyan nem akarta, de ő becsapta a férfit. S ez a legkevesebb, amihez egy szeretőnek joga van; különösen, ha a lelkiismerete tiszta. Az övé pedig az. Lacit nem vette el a feleségétől, de nem is volt szándékában, soha. Egyedül arról nem tudott lemondani, hogy ki ne csikarja a gyereket. Azzal a szívóssággal, ahogy a tanszékre bejutott, ugyanúgy akarta az anyaságot is, legalább egyszer életében. Még a tolófájdalmakat is úgy vette, mint ami a rangját biztosítja. Csak így lehetett egyenrangú; és büszke volt rá, hogy ugyanakkor a függetlenségét se vesztette el. Időnként egy-egy telefon, ünnepekkor ajándékcsomag a gyereknek; de nem is akart többet. Egyedül élt Kálmussal, szűzen, s szinte megkétszereződött a munkabírása. Az ország első robbantás-szakértőjévé képezte ki magát, előléptették, kitüntetést kapott, esténként nyelveket tanult, most éppen az ötödiket, a spanyolt. Éber értelmének ez volt a pihenés, s az öröm is, hogy mindezt a tudást egyszer majd átadhatja Kálmusnak. Igaz, hogy egyelőre nincs ideje foglalkozni vele, de ha nagyobb lesz kicsit, úgyis értelmesen helyükre rendeződnek a dolgok; s akkor a gyerek is megérti, hogy mit jelent semmiből teremteni szigetet.

Reggel fél nyolckor robban be a jólismert csöngetés. Ilyenkor jön Évi, a házmesterék kislánya, akit Kálmus gyűlöl. Évi készíti el a reggelit, a fürdőben begyújtja a gázt, kiszellőztet, rendbe rakja az ágyakat.

Az elutazásuk előtti reggel Kálmus megrángatta a kislány szoknyáját.

– Többet nem csöngetsz be hozzánk – mondta, de olyan gőggel, hogy a kislány fölkacagott, és leguggolt, hogy magához ölelje. – Aztán mért nem?

Kálmus öklözve verte Évi arcát, hogy kiszabaduljon, karmolni kezdte, és a fogával rángatta a copfját.

– Komisz vagy – mondta Évi, s nem bánta volna, ha újra kezdődik az öklözés.

– Elutazunk, azért – mondta Kálmus megcsöndesedve, s akkor már hagyta, hogy a kislány azt tegyen, amit akar, megmosdassa, felöltöztesse.

Aztán berohant a szobába, megállt tétován, mint aki elfelejtette, mért jött be. A játékokról eszébe jutott, hogy Mamka megígérte, együtt válogatják ki azt a lovat, amit magukkal visznek. S egyszerre félni kezdett, hogy este nem lesz idő rá. A reggelt pedig úgy képzelte el, hogy egy mozdonyban ébrednek, Mamka ismerni fogja a mozdonyvezetőt, s akkorra már a játékoknak is ott kell lenniök. Mikor kis idő múlva Évi benyitott, a parketten hasalt, félrehajtott fejjel. Nem sírt, csak vörös volt a szeme. Engedelmesen tűrte, hogy Évi elkísérje a sarokig, onnét már egyedül szokott tovább menni a napközibe.

A legtöbb gyereket már délben hazavitték aznap, csak páran maradtak délutánra. Az óvónő a homokozóhoz terelte őket, ő meg félreült az árnyékba, olvasott. Később észrevette, hogy Kálmus nincs sehol. Kis keresés után a pihenőszobában akadt rá; most is a földön hasalt, mint valami tárgy. Odasietett, és az ölébe vette.

– Mi bajod? Mért nem az ágyra feküdtél?

– Nem akartam.

– Mért nem akartál?

Elmosolyodott, és odafeszítette magát az óvónő melléhez.

– Többet nem jövök ide – mondta hízelkedve.

– Hogyhogy nem jössz? Hát nem szeretsz engem?

Kálmus – anélkül hogy leolvadt volna arcáról a mosoly – megrázta a fejét.

– Nem. Téged se. Holnap elutazunk, és nem jövünk vissza. Téged se akarunk többet látni – s hirtelen, ahogy Évi arcát szokta, most az óvónő fejét kezdte öklözni.

– Te ördög… kivered a szemem! – kiáltott az óvónő; de inkább csak fegyelmezettségből nevetett. „Valahogy a pillantása nem jó, igen, a pillantása” – és kiengedte öléből Kálmust.

Második hete tartott az örökkévalóság, a nyár, a Balaton. Különösen az első két hét sikerült jól. Együtt mentek a Gombába bevásárolni, kirándulni, a szomszédos villába vízért, mindenhová együtt. És minden pillanatban hozzá lehetett nyúlni Mamkához, hogy megbizonyosodjék: ő az, az ő húsa és szaga, az ő haja. Egyedül laktak a víkendházban, s Kálmus ennek is örült.

– Ugye, te is örülsz? – kérdezte a legváratlanabb pillanatokban.

– Hát persze. Azért hoztalak ide, mert tudtam, hogy mind a ketten örülni fogunk.

– Akkor feküdj le a földre – parancsolta.

– Azt nem.

– De igen.

– Rettenetes vagy. Na és, mit csináljak a földön?

A nádredőnyön betűzött a fény. A műanyag borítású padló hűvös volt, még jól is esett a felégett bőrének. Fájdalom, öröm, szórakozott tehetetlenség: mindez egyszerre zsibbasztotta el.

– És most?

– Ne mozdulj! Most átmegy rajtad a mozdony. Psssiii… psssüüü… psiii… psüüü…

Kálmus meztelen talppal taposta végig Mamkát, míg ki nem tört belőlük a nevetés. Aztán csakhamar elálmosodtak. Takarót húztak maguk alá, ott a földön aludtak el. Egyszer így zörgetett rájuk a postás. Mamka Kálmust szalasztotta ki, hogy vegye át a küldeményt; Pestről küldtek két szakfolyóiratot. Kálmus feltépte a borítót, felnőttesen megnyálazta az ujját, lapozni kezdett. De nem volt benne kép, se színes, se fekete. Eldobta dühösen.

– Mit csinálsz? Hozd ide.

– Nem lehet. A macska széttépte.

– Nem a macska tépte szét, hanem Kálmus. Hozd ide. – A tétovázott egy pillanatig, aztán a trikóját húzkodta lefelé, mintha gumiból volna.

– Ne húzkodd, mert elszakad. Inkább a nadrágodat húzd fel. Nem érted? Kibírhatatlan vagy – s a hangja száraz volt; de meg is bánta mindjárt. – Látod, milyen csacsi vagy? Pedig ha tudnád… Ebben a könyvben van leírva, hogy milyen a bányarobbantás.

Ez hatott. Hónapok óta ez volt a nagy ígéret, ami Pesten mindig elmaradt – de most…

– Meséljem? Most elmesélem, ha akarod.

Szerette volna azt mondani, hogy igen, de összeszorult a torka.

– Ne még… Majd én mondom, hogy mikor – s megbékélve odabújt Mamkához. Amíg Mamka nem meséli el, addig a nyárnak se lehet vége. – Gyere, menjünk el a piros sziklához – csókolgatta az anyját.

– Jó. Gyere. Húzd fel a szandálodat. – De amíg kint járt a gyerek, a két folyóiratot is beletette a strandtáskába.

Az egyik este meghűvösödött az idő, szúnyogok se jártak. Mamka szvettert húzott, és őrá is ráadta a kezeslábast. A partmenti vendéglőből felhallatszott a cigányzene s egy visszatérő kiáltás a közeli szőlőpásztából. Még nem volt sötét, csak szürkült. Kálmust szótlanná tette a mindenre ráülepedő titokzatosság. Nem nyűgösködött, amiért előbb kellett lefeküdnie, de nem tetszett neki, hogy Mamka még csak vetkőzni se kezd.

– Mit csinálsz most?

– Még olvasok egy kicsit, szívem. Aludj.

– Ne olvass. Nézd meg, hogy ki kiabál kint.

– Mondom, hogy senki.

– De igen. Hallom.

– Aludj.

– De akkor is hallom.

Kálmus tovább ismételgette a félszavait, s Mamkát pillanatonként öntötte el az ingerültség. Már azon volt, hogy ráver a gyerekre.

– Nem érted, hogy olvasni akarok?

De csak nézte a folyóiratot, a második sornál nem jutott tovább. „Egészen süket lettem. Egyszerűen nem fog a fejem. Ha az ember egész nap butaságokról beszél, maga is buta lesz.” S csöndben, minden lépésére ügyelve, még este becsomagolt.

Kálmus sikoltva ébredt hajnalban, és a párnájába kapaszkodott.

– Mit mondasz? Mi baj? – riadt fel Mamka is.

Egymásra néztek. A gyerek arca nyálfoltos volt. Észrevette a koffert.

– Mért utazik el a koffer?

– Mi is utazunk, szívem. De ma sok mindent csinálunk még. Amit akarsz. Csak aludj még egy kicsit.

– Mi nem utazunk el.

– Muszáj. Dolgozni kell. Megharagszik a pesti lakás, ha nem megyünk vissza. A mackód is poros már.

– Mi nem utazunk el – mondta Kálmus, s lassan, mintha félne, hogy zajt csap, lehúzta az asztalról a terítőt a vázával meg Mamka kölnisüvegével együtt. Nem hangosan, csöndben tört össze mind a kettő, s a víz összekeveredett a kölnivel. Mamka rávert Kálmus kezére.

– Megbolondultál? – Kálmus elmosolyodott, leguggolt s belenyomta a megvert kezét a szagos tócsába. Mamka dühösen dobbantott. – Most mért nem beszélsz? Megnémultál? – s maga felé fordította a gyerek fejét. – Eredj a sarokba.

Kálmus tovább mosolygott, és beállt a sarokba. Ott állt, amíg Mamka vissza nem hívta; s attól kezdve olyan kezes lett, mint egy bábu. Csak nem beszélt. Se délelőtt, se délután. Még az állomáson se, pedig három fekete mozdony állt bent. Az utat meg végigaludta Pestig. Vagy csak úgy csinált? Mamka nem próbálta felébreszteni; végül is örült, hogy nyafogás nélkül bonyolódik le az utazás, és nyugodtan olvashat. Akárhogyan is, de már hiányzott a hasznosan dolgoztatott értelem fáradtsága. Mégis, mikor hazaérkeztek és Kálmus még mindig nem beszélt, odavette maga mellé az ágyba.

– Nem érdemled meg… rossz kutya vagy… de Mamka nem haragszik… most elmesélem a bányarobbantást…

Amikor idáig jutott, Kálmus kirúgta magát a takaró alól, kirohant, és bezárkózott a vécébe. A házmestert kellett felhívni, hogy felfeszítse az ajtót. Némán mosolyogva ült a kagyló előtt, két csupasz lábát magához szorítva, mint egy kis Buddha. De megszólalni akkor se volt hajlandó. Másnapra belázasodott, kórházba kellett vinni.

Az éjszaka hosszú, mint a magányos sínek. Időnként egy fekete mozdony közeledik, de olyan nesztelenül, mint az árnyék. Semmi kattogás. Még fütty se. Mamka az üres kertet bámulja, csak az ő piros ernyős lámpája ég. Az orvosok biztatják, hogy nem lesz komoly baj, a szanatórium macskájával már beszél. Csak ezeken a nehéz éveken legyenek egyszer túl! Akkor minden másképp lesz. De addig ki kell használni az időt. „Mint két barát… mint két igazi munkatárs” – szívesen ábrándozik erről; a fiúról, akinek ő az apja is. S míg ül az ernyős lámpa mellett, önkéntelenül is sajnálni kezdi, hogy végére jár a spanyolnak. Az űr újabb táplálékot követel.

 

Vázlat egy kirándulásról

Vilma megegyezik Baranyi felügyelővel, hogy kirándulnak a dobogókői víkendházba. Összkomfortos nyaraló, az erdő szélén áll, kilátással a Duna-kanyarra. Előtte kavicsos utak, virágok, kéreggel borított padka. Baranyinak ez a faház a szenvedélye – egyenesen Zakopanéból hozatta. Hetvenkét éves, de még mindig kitűnően tartja magát. Kedveli a kamáslit, az angolos öltönyöket, szivarzsebében csúcsosra hajtogatott díszzsebkendő. Negyedik éve özvegy.

Esti nyolckor telefonál Vilmának, hogy reggel nyolckor megy érte autóval. Szereti a szimmetriát. Sok idejük ugyan nem lesz, délutánra vissza kell érniük az irodába, ahol Vilma titkárnő, s ahol Baranyi is dolgozik, nyugdíjas félállásban; de legalább együtt töltenek egy kellemes délelőttöt. Vilmának még tíz éve van hátra a nyugdíjig. Kétszobás lakása kicsi, de lakályos, kilátással a henger formájú, tömzsi szalámira emlékeztető Budapest-szállóra.

Baranyi autója is komfortos, mint a faház. Minden van benne; kempingasztaltól a sóig, dupla segélyfelszereléstől a szőrcsipeszig, napolajtól a különböző késekig, felfújható ágyig, elemes ventillátorig.

Reggel pontosan nyolckor megáll a ház előtt, és becsenget. Kezet csókol Vilmának, és udvariasan közli, hogy kicsit fáradt, nem érzi jól magát, néha szédül. De csak annál jobban fog esni a kikapcsolódás.

Az autóban gondosan lenyomja az ajtóbiztosítókat, letörli az ablakot, a műszerfalat. S még mindig nem indít. Azt mondja, talán mégse menjenek a víkendházba, kicsit messze van; inkább valahová a közelbe, s majd valami szép helyet keresnek. Tüzet mindenütt lehet rakni.

– Jó – mondja Vilma, és megemlíti, hogy van egy cseh flekkensütője, visszamegy érte a lakásba.

– Ne fáradjon, van nekem is, én is megvettem.

Baranyi csak most fordítja el a slusszkulcsot. Az utca végén újra megállnak, ott a mészárszék és tejbolt, ahol kenyeret is tudnak venni. A mészáros kedves, figyelmes; ismeri Vilmát, de hat rá Baranyi megjelenése is. Nagyon szép húst ad.

– Majd veszünk még sajtot, virslit, azt be kell tenni a szeletek közé – mondja Vilma.

Mikor minden együtt van, újra biztosítják az ajtózárakat. Baranyinak eszébe jut, hogy az étkészlet-bőröndöt nem hozta magával; hiszen víkendházba készültek, s az komplettül fel van szerelve.

– Nem baj, forduljunk vissza, majd hozok az enyémből – ajánlja Vilma. De Baranyi nem akar annyi időt vesztegetni. – Talán a mészárostól egy kést?

– Jó – mondja Vilma, és visszamegy az üzletbe. A mészáros nem csodálkozik, megérti a helyzetet. Készségesen válogatni kezd. Hatalmas mészároskések, még a legkisebb is óriási. Bárdok. Egyik se alkalmas. Végre talál egy elfogadhatót, pengéje a sok köszörüléstől tenyérnyi hosszú, a nyele azonban ennek is óriási. Diszkréten elfordul, leszedi róla a nyél és penge közé rakódott fekete piszkot. Lekaparja, lecsomagolja, átnyújtja. Vilma beteszi a táskájába, de még így is vigyázni kell, hogy ki ne szúrja a táska oldalát. Aztán visszaül, indulnak tovább.

– Csak ide a Duna-partra, valami szép helyre – mondja Baranyi; és elfelejt bekanyarodni a megfelelő utcába. Ezt Vilma is észreveszi. – Nem baj, átmegyünk a Margitszigetre, és majd onnét – nyugtatja meg a felügyelő.

Nagy nehezen újra visszakerülnek a budai oldalra. Tűnődnek, hogy hol van egy közeli szép hely. Végül elindulnak Nagykovácsi felé, abba az irányba, amerről jöttek.

A villanegyedben járnak, mikor Baranyi váratlanul lefékez, hátramegy a csomagtartóhoz, előkotor egy légzáras üveget. – Elfogyott a só! – mondja bosszúsan, és visszateszi az üveget a fűszeres zacskóba.

Elég hamar találnak egy kis közértet a környéken, vesznek fél kiló jódozott sót, utána sietve visszaülnek. Fél tíz van már. A sort álló, szatyros asszonyok félig hátrafordulva nézik a kocsi begyújtását, lassú indulását.

 

Egyenes, fénytől vibráló betonúton haladnak kifelé, egyenletes zúgással. A motor hibátlanul húz. Jobbra és balra erdőcskék. A nap erősen tűz, az ég teljesen felhőtlen. Baranyi sápadtabb a szokottnál, s mintha a keze is remegne. Vilma balesetfóbiás, minden járművön fél. Óvatosan kérdezősködni kezd, hogyan kell autót vezetni. Arra számít, ha megtud valamit, legalább meg tudja állítani a kocsit. Ha mondjuk, történne valami… Baranyi szórakozottan válaszol, talán gyanút is fog. Vilma abbahagyja a kérdezősködést, és a fékezés technikáját igyekszik megfigyelni.

– Legjobb a slusszkulcsot kihúzni – mondja Baranyi később. – Akkor a kocsi egy idő múlva úgyis megáll.

– És addig?

Baranyi is elmosolyodik.

Közben unalmas falvakat hagynak el, s valahogy a táj se annyira vonzó, hogy megálljanak.

– Ha a felső úton mentünk volna, ott nagyon szép helyeket ismerek – mondja a felügyelő. – De most már tényleg késő visszafordulni.

A hőség is egyre nagyobb. Végre úgy találják, ha az egyik oldalúton behajtanak, szebb lesz a táj. De csak a főútról látszott úgy, még megfelelő árnyékos helyet se találnak. Hátrálva mennek vissza a betonútra, s majdnem belefarolnak egy teherautóba. A sofőr káromkodva ordít ki. Baranyi úgy tesz, mintha nem hallaná, egyenesbe hozza a kocsit, tovább hajt. Vilma se szól semmit.

Jó tíz perc múlva arányos, hangulatos erdőt pillantanak meg jobbra, a fák alatt ritkás fű. De éppen kanyarodik az út, s kanyarban nem lehet megállni.

– Pedig kár – mondja Vilma, és visszanéz az erdőre. – Nem kellene mégis megállni?

Baranyi megigazítja a visszapillantót, lelassít, megint gázt ad.

– Itt nem tudok megfordulni, sajnos. Tudja, itt elég veszélyes. De most már biztos találunk valami kellemes helyet.

Elhagynak egy újabb falut. A táj kopárabb, de azért még mindig szép. Baranyi kimutat egy ritkás akácosra, közepén tisztás. Szekérnyom, széles földesút vezet el mellette.

– Ez tetszik magának? Elég kellemesnek látszik. És könnyű behajtani.

Vilma bólint, hogy nagyon jó. S huppanva bekanyarodnak.

A kilátás csakugyan szép, csupán egy betonoszlopos szögesdrót kerítés csúfítja el, hosszan keresztbe szeli a földeket. Sikerül úgy leteríteni a pokrócot, hogy ne lássák; így viszont egy trágyadomb kerül a látóterükbe, nem is annyira messze tőlük. Csak a tisztás másik szélénél találják meg a végleges helyet. Ez hangyásabb ugyan, de Baranyi előszedi a lábfújtatót, gumiágyat – azt mondja, a gumiszagot nem szeretik a hangyák.

Leheverednek a tűző napon; a fák lombja ezen a szélen elég csenevész. Baranyi most gombolja ki a zakója középső gombját.

Vilma megemlíti, hogy tüzet kellene gyújtani, s gyufát kér.

Baranyi végigtapogatja a zsebeit; zavartan mondja, hogy nincs.

– Nem baj – nevet Vilma. – Kimegyek az országútra, valamelyik autósnak csak lesz.

Néhány autó lassítás nélkül robog el mellette, az egyik végül lefékez; egy egész skatulya gyufát kap.

Mikor visszatér a tisztásra, Baranyi a lelappadt gumiágy mellett áll, kezében a díszzsebkendőjével.

– Tudja, mit ajánlok? – mondja. – Olyan nagy a hőség, és az isten tudja, mikor lesz itt parázs. Rengeteg tüske is van ezeken az ágakon, ez itt mind akác. Menjünk vissza a maga lakására, megsütjük ott a húst.

Vilma szívesen beleegyezik, valahogy már ő sem érez kedvet, hogy itt bajlódjanak a flekkensütéssel. Gyorsan összepakolnak, beülnek a kocsiba.

Ahogy mennek visszafelé, Baranyi az elő elágazásnál lelassít.

– Nem emlékszik, merről jöttünk? Balról egy híd van, jobbra erősen lejt az út. Nem is tudom… átjöttünk ezen a hídon?

Vilma erősen töpreng, nem gyakorlott az ilyen tájékozódásban.

– Nem tudom… – Majd kicsit élénkebben. – Pedig, ha most eltévedünk, már nálam se tudjuk megsütni a húst, vissza kell érnünk az irodába.

Baranyi nem válaszol. Kiszáll, elsétál a hídig, hosszasan nézi. Vilma is utánamegy. Mind a ketten úgy érzik, hogy ezen a hídon nem jöttek át, és megkönnyebbülve visszaülnek.

– Akkor megyünk a másikon – mondja Baranyi, s hátrál egy kicsit, hogy irányba kerüljön. Beleütköznek egy terméskőbe.

A másik út, meglepetésükre, alig egy kilométer után le van zárva. Ezek szerint mégis a hídon jöttek át.

– Furcsa – morogja Baranyi. – Ketten nem szoktak pontosan ugyanúgy tévedni…

Mikor újra rátérnek a betonútra, egyre-másra veszik észre az erdőcskéket, osztásokat, ahol megállhattak volna. Gyönyörködve nézik a panorámát. Baranyi is jobbra-balra forog a volán mellett.

– Ez reflex kérdése – mondja. – Nem is kell néznem az utat, akkor is érzem, ha jön valami.

Az út erősen kanyarodik. Hatalmas, fehér hűtőkocsi közeledik feléjük, majdnem súrolják egymást. Vilma a nyakához húzza a kezét.

– Megijedt, ugye?

– Igen.

– Pedig nem volt oka. Pontosan éreztem, hogy tíz centi van közöttünk.

Baranyi arcszíne valamivel jobb most, a szeme csillog. Hátát nekifeszíti az ülésnek, karja majdnem kinyújtva pihen a kormányon. Vilma megállapítja, hogy a markáns arcél még jobban érvényesül ebben a tartásban.

Aztán hamarosan beérnek Budára.

A lift nem működik, lassan lépkednek föl a harmadik emeletre. A fordulóknál feltűnés nélkül pihennek meg, s felváltva részletezik, melyikük hogyan süti a flekkent.

Bent a lakásban, Baranyi megáll a konyhaajtóban.

– Szeretném nézni, hogyan csinálja, de ha megengedi, kicsit lepihenek előbb. De időben szóljon, mikor összeállítja, és sütni kezdi!

Vilma mosolyogva bólint, hogy jó, időben szólni fog.

Baranyi a kisebb szobát választja, ott csukja magára az ajtót. Vilma kiüríti az autóból felhozott szatyrot. Minden benne van, csak a kempinghűtőből felejtették el kivenni a két üveg export sört. Most már mindegy, gondolja; van két üveg Kinizsije, az is jó lesz. S van kovászos uborkája. Kötényt köt, kezdi előkészíteni a húst, közben terít is a nagyszobában.

 

Mikor a sütésre kerül sor, bekopog Baranyihoz, utána visszasiet a tűzhelyhez. Baranyi megjelenik a konyhaajtóban. Megint sápadtabb most, de azért érdeklődéssel nézi a készülő sajtos-virslis flekkent.

A két tálcát közösen viszik be az asztalhoz, meggyújtják az odakészített gyertyát.

– Ízlik? – kérdezi Vilma.

– Nagyon finom – mondja Baranyi, s a papírszalvéta helyett a díszzsebkendőjével törli meg a száját. Kitölti a sört, isznak. Nem tűnik fel neki, hogy nem az export sörből.

Kis idő múlva leteszi a húst.

– Úgy érzem, egy kicsit sok.

– De azért még enne valamit, nem?

– Esetleg – bólint bizonytalanul.

Megegyeznek, hogy Vilma csinál egy olajos szendvicset.

Baranyi ölbe tett kézzel várja. Közben egy repedést néz a falon. A villa hegyét belenyomja a résbe, hogy milyen mélyen megy bele. Pár perc múlva Vilma visszatér, leteszi eléje a szendvicset. Baranyi párat harap.

– Kicsit rágós a teteje – jegyzi meg.

Vilma átvesz a villával egy falást.

– Tényleg rágós kicsit. Biztos azért, mert kibontva állt a hűtőben.

Baranyi határozott mozdulattal félretolja a söröspoharat, föláll.

– Ne haragudjon – mondja mosolyogva –, kicsit megint lepihenek. Megszoktam, hogy étkezés után hanyatt fekve lélegzem.

Vilma párnát, könnyű takarót emel föl.

– Ne zavartassa magát. Addig én elmosogatok.

Baranyi nem veszi át a holmikat, tétován meghajol, átmegy a kisebbik szobába, az ajtót magára csukja.

Vilma mosogatni kezd. Eszébe jut, hogy jó volna még egy kávét odatenni indulás előtt; a kávé azonban bent van a kisszobában.

Vigyázva benyit.

Baranyi a szoba közepén, a szőnyegen fekszik, feje alá tett két kötet könyvvel. Keze összekulcsolva a mellén, egyenletes lélegzettel alszik. Vilma meghökken, aztán elmosolyodik. Puritán, egészségóvó relaxálás, gondolja. Biztosan igaza van. A színe is sokkal jobb most, majdnem pirosas, a vonásai pihentek. Halkan kinyitja a szekrényt, kiveszi a kávét, behúzza az ajtót.

Mire végez a mosogatással és a kávé is elkészül, Baranyi friss, ruganyos léptekkel jelenik meg a nagyszoba ajtajában. Mosolya, eleganciája, könnyedsége a régi.

– Ez igazán jólesett! – és kezet csókol, – Kávé?

– Gondoltam, indulás előtt jól fog esni.

– Maga igazán mindenre gondol!

Baranyi az egyik fotelbe ül.

– Tudja, hogy reped a fal? – S szórakozottan megtörli száját egy papírszalvétával, a szalvétát begyűri a díszzsebkendője mellé.

Vilma kitölti a kávét.

– Amióta a villamossíneket nem javítják, minden rázkódik itt.

Baranyi belekortyol a kávéba, utána hirtelen leteszi a csészét.

– Cukrot még? – kérdezi Vilma.

Baranyi ránéz.

– Tessék?

Néhány pillanatig tűnődve kibámul az ablakon, közben a kabátja belső zsebébe nyúl.

– Hol hagytam az irattárcámat? – fordul újra Vilmához.

– Az irattárcáját?

Vilma föláll, Baranyi is föláll. Baranyi kis gyors mozdulattal végigsimítja az arcát, mintha azt is ellenőrizné. Elmosolyodik.

– Biztos bent… amikor ledőltem. Kicsúszott valahogy. Bocsánat, mindjárt megnézem.

Nem hagyja, hogy Vilma keljen fel, ő maga megy a kisszoba ajtajához, kinyitja, belép.

– Addig hozok egy kis tejszínt – szól utána Vilma. Kis ezüsttálcával tér vissza, rajta a tejszínes kanna. Leteszi az asztalra, leül, önt magának a kannából. Látja, hogy a kisszoba ajtaja be van húzva. Óvatosan benyit. Baranyi a szőnyegen fekszik, kezében az irattárcájával, egészen mozdulatlan. Sietve leguggol melléje. Baranyi szeme nyitva, a fogai kilátszanak, már nem lélegzik. Vilma természetesnek érezné, hogy felsikítson, de nem akar hang formálódni a száján. Nem mer hozzányúlni Baranyihoz. Hátrálva kimegy. Jó tíz perc múlva tudja csak annyira összeszedni magát, hogy telefonáljon a vállalathoz. Megígérik, hogy azonnal kijönnek s a mentőket is értesítik.

Először Baranyi helyettese érkezik meg, aztán egy másik férfi munkatárs. Vilma a fotelban ül. Felváltva faggatják, hogyan történt, mi volt az előzmény. Vilma próbálja elmesélni a délelőttöt; s ahogy többször belekezd, mindig újabb részletekre tér ki. Mondja, hogy mikor a tisztáson először lehevertek, nemcsak a drótkerítés zavarta a kilátást, hanem valami erős büdösség is. De mégsem trágyadomb lehetett, valami gyár is volt a közelben, lehet, hogy onnét jött a szag. A teherautók azonban csak később jelentek meg. Azokat nem látták tulajdonképpen, csak a nagyon erős dübörgésüket hallották, az akácfa levelein látszott is a dübörgés.

Közben csöngetnek kint.

– Azt hiszem, a mentők – mondja a helyettes, és feláll.

Vilma önkéntelenül újra észreveszi, hogy a kisszoba ajtaja be van csukva. Ő csukta be. Gyorsan odamegy, kinyitja.

 

Történet

Egy völgyben szoktam tölteni a nyár három hónapját, szülővárosom szomszédságában. A várostól rég elszakadtam már, de a táj mindig újra visszahív, mint valami gyermekkor előtti emlék. Az egyik este, a présház előtt, épp erről beszélgettünk Buckóval, aki vadőr a környéken. Szolgált már a Mátrában, fönt a Bükkben, de egyik beosztási helyét sem érezte annyira véglegesnek, mint ezt a mostanit. Pedig nem itt született, rokona sincs errefelé, a táj is csak olyan egyhangú dél-dunántúli táj – kisebb-nagyobb erdőszigetek (azok is akácosok csupán), szurdikokkal szabdalt völgyek, szőlők, kaszálók, kukoricások. Komolyabb vaddal nem is lehet dolga errefelé, legfeljebb rókával. És mégis. Kis, tartózkodó mosollyal emeli fel a poharát, amikor faggatom. „Nincs az ilyesmire magyarázat – mondja. – Itt térkép nélkül is tudtam a járást az első héten.” „És hogy került ide?” – kérdezem. Megvonja a vállát. „Nem különösebben érdekes.”

 

Még negyvenkettőben, az egyik Urál melléki fogolytáborban megismerkedett egy Somodi Antal nevezetű géplakatossal, aki akkor már negyedik hónapja húzta magát, s fel is mentették a nehezebb munka alól mint gyenge tüdejűt. Buckó az első pillanattól kezdve rokonszenvet érzett a fekete, túlságosan is csillogó szemű fiatalember iránt. Olyan volt, meséli, mint aki éppen a tárgyalóteremből lép ki, s számít rá, hogy megint visszahívják. Körülbelül négyezren voltak a táborban, de Somodi állandóan valami reá vonatkozó, személyes döntést várt. Pontos dátumokról tudott s biztosra vehető intézkedésekről. Az egyik őrnek, akivel bizalmasabb ismeretséget kötött, sárgarézből órafityegőt kalapált; s cserébe megtudta, hogy a táborparancsnok évekig raboskodott Szibériában, a vállában golyó van, s hogy minden harmadik nap bejár a faluba egy ötvenöt éves asszonyhoz, fiatalabb nem kell neki. Ezek az intim értesülések mindig új reménységgel töltötték el a szabadulást illetően. S közben állandóan és makacsul a feleségéről mesélt sokat, aki Kispesten élt, és a fényképét is többször megmutatta Buckónak.

A kép után ítélve az asszony nem volt különösebben csinos, inkább tömzsinek látszott, mint karcsúnak, de a nyárias ruha, az erős mell mégis nagyon élővé tették a képet. Sokáig lehetett nézni, anélkül hogy közben szólni kívánt volna az ember. Somodi egyik vidéki útján ismerkedett meg vele. Hazafelé tartott motorral, mikor váratlanul szembetalálta magát az országúton egy nővel, aki guggolva lépkedett ide-oda, és elmerülten keresgélt. Somodi megállt s megszólította. Kiderült, hogy a gyűrűjéből veszített el valami hamis követ, és azt keresi. A követ nem találták meg, a nő kerékpárját viszont felkötözték az oldalkocsira. Kispestig nem sokat beszéltek egymással, mégis, amikor megálltak a villanytelepnél, már volt közöttük valami elintézett közvetlenség. Ildikónak hívták a nőt, és elvált asszony volt. Az ura valamelyik tengerjáró hajón szolgált, és kint maradt São Paulóban. Somodi nem nagyon hitte el a történetet, de nem is érezte lényegesnek, hogy igaz-e. Kis ideig még ott álldogáltak a motorkerékpár mellett, végül azt ajánlotta, hogy menjenek el az egyik közeli vendéglőbe vacsorázni.

Somodi nagyvonalúan rendelt, de Ildikó következetesen olcsóbb ételre javította ki a rendelést. Ez először gyanút keltett Somodiban, aztán az ellenkezőjét. Vacsora után egyre-másra hozatni kezdte a fél liter borokat. Ildikó keveset beszélt magáról. Épp csak megemlítette, hogy egy pesti üzletben dolgozik, elmesélt egy siófoki gyilkosságot, aminek a részleteit első kézből tudta, s még egy ingerlően színes Săo Pauló-i levelezőlapot is mutatott, amelyet nem neki címeztek. Somodi meg ivott, és mindenre azt mondta, hogy „fantasztikus”. Vagy azt, hogy „az adut mondd, anyukám”. Késő hajnalig boroztak együtt, jó hangulatban. Hajnalfalé odaült az asztalukhoz egy leszerelt rendőr a barátnőjével. A nő fodrászszalonban dolgozott, huszonöt éves volt, jópofa, csinos, főbérletben lakott, és Franciskának hívták. A rendőr meg, mint egy nagydarab, fövetlen marhahús. Ildikó és Franciska elég hamar hangot találtak, de a két férfi úgy összeszólalkozott a vécében valami politikai kérdésen, hogy egymást ütlegelve jöttek elő, a két nő alig tudta szétválasztani őket. Somodi szerint a rendőr fasiszta volt, s egyúttal gyáva takony, aki óvatosan kibújt az egyenruhából. Franciska, hogy a veszekedés politikai kínosságára fátyolt borítsanak, meghívta a társaságot a lakására. De mire odaértek, már nem nagyon jött ki belőlük semmi. Nem is igen ittak, csak lézengtek álmosan, s hamarosan mind lefeküdtek, Franciskáék a szobában, Ildikóék a konyhai priccsen. Somodi délfelé ébredt fel, s kereste maga mellett az asszonyt, de nem találta. Csak Franciska volt otthon, a rendőr elment halat venni, mert másnapos gyomornak a halpaprikás jót tesz. Ildikótól viszont volt egy üzenet Somodi számára, pár sor, hogy ha van kedve, menjen utána – s felírt egy címet, hogy hová.

Somodinak az volt az érzése, hogy a lány nem bánná, ha kihasználnák az időt, amíg a rendőr visszatér. Pongyolában jött-ment, rányitott a fürdőszobában, amikor mosdott, s marasztalta, hogy ebédeljen velük, az már nem időveszteség. Somodi csak annyit tett akkor, hogy erősen megcsókolta Franciskát a mosdó mellett. Erre mind a ketten elbizonytalanodtak, s abban maradtak, hogy majd meglátják. Nem várta meg, amíg a rendőr visszaérkezik, csupán megígérte, hogy hét közepén kiszalad motorral. S még aznap délután elment arra a címre, amit az asszony felírt.

A cím valahová a Szent István körútra szólt, s egy déligyümölcs-kereskedést talált a megadott helyen. Ildikó elárusítóként dolgozott itt, bár amióta akadozott a külföldi szállítás, és hazai gyümölcsökkel, zöldségfélékkel is foglalkozni kezdtek, a vidéki beszerzőutakra is őt küldték le. A főnöke – egy részeges ruszinszkói áttelepült – egyszer rávette, hogy lefeküdjenek, de a következő alkalommal Ildikó már nem volt hajlandó rá. A férfi még ezután is makacsul környékezni próbálta, de rájött, hogy kifizetőbb, ha nem szeretőnek tartja, hanem üzletvezetőnek.

Somodi jelentkezésének azonban annál őszintébben örült Ildikó, nem is titkolta. Tetszett neki a géplakatos, az ágyban is jól voltak éjszaka, s el tudta képzelni, hogy ezentúl kettesben járjanak le vidékre a parasztokkal tárgyalni. Zárásig együtt üldögéltek az alma- meg paprikahalmok mellett, utána Somodi hazafuvarozta Ildikót. Az asszony albérletben lakott. A háziak nem engedték, hogy hálóvendéget fogadjon, így Somodi se aludhatott nála. Mindenesetre ott vacsorázott. Az üzletből hozott másfél kiló almát ették meg friss kenyérrel, s utána még éjfélig szórakoztak a vályúvá süppedő vaságyon. Pár nap múlva Ildikó a Balaton mellékére utazott paradicsomügyben; Somodi meg hét közepén felkereste Franciskát.

Pechjére a rendőr nyitott ajtót, Franciska zavartan állt mögötte. A rendőr ugyancsak vidékre szándékozott utazni, az egyik bogyiszlói barátjához, de utolsó pillanatban meggondolta magát – legalábbis ezt súgta oda Franciska Somodinak. Mire az kínjában a zsebórája után kezdett érdeklődni, hogy nem felejtette-e a konyhában múltkor. A lány rögtön vette a lapot, s még a bútorokat is félrehúzta, a konyhakredencet – a rendőr meg pokoli kedélyes arccal asszisztált, és egy pillanatra se hagyta őket egyedül. Somodi legszívesebben újrakezdte volna a verekedést, de nyugalmat erőszakolt magára, s hamarosan elköszönt.

Csupán egyszer kereste még föl Franciskát, a fodrászszalonban. Aznap este éppen a lány volt a soros, neki kellett az üzlethelyiséget rendbe rakni és a redőnyt lezárni. Somodi segített neki. Először csak egy kicsit bakalódtak, végül otthagyták az összesepert hajkupacot a linóleumon, dülöngélve összeölelkeztek, és levertek egy fertőtlenítős üveget. Franciska bevallotta, hogy nem szereti a rendőrt, de fél tőle, mert állandóan revolvert hord magánál. És hogy ő nem akarja elvenni Ildikótól Somodit, csak azt szeretné, ha jóban lennének mind a hárman. Somodi szerint a kiömlött fertőtlenítő szaga bolondította meg őket, mint az alkohol. És a lányon se volt más, csak a fehér köpeny. Tíz óra lett, mire az üzletet rendbe rakták s a redőnyt lezárták. Utána Franciskát is hazafuvarozta, de nem beszéltek meg külön randevút, csak úgy általánosságban, hogy majd összefutnak. Aztán visszarobogott Pestre, az egyik söntésben megivott három deci bort, majd újra motorra ült. Egy idő múlva kint találta magát a Fehérvári úton. Körülbelül ugyanott állt meg a sötétben, ahol Ildikó kereste a hamis követ. Mindezt nem tudatosan csinálta, de azért mégis elég határozottan. Több mint egy órát üldögélt az egyik kilométerkövön, cigarettázott, és nézte a kis világító bogarakat a gazzal benőtt árokparton. S másnap megvette a gyűrűt Ildikónak. Aztán egy hét múlva összeházasodtak, s egy másik kispesti lakásba költöztek, nem messze Franciskától.

Ettől kezdve – ha éppen szabadnapja volt Somodinak – motorral jártak le vidékre. Egy alkalommal Bogyiszlóra is elvetődtek, paprikaügyben. A paraszt, akinél megszálltak, többször járt Kispesten, sőt, a rendőrt is jól ismerte, a feleségének volt valami távoli atyafisága. Tőle tudták meg, hogy a rendőr házasember. Ildikó napokig rágódott a dolgon, végül mégis úgy döntött, hogy felvilágosítja a lányt, már csak női cinkosságból is. S hívta a férjét, hogy menjen el vele Franciskához; de az kitért. Mikor késő éjszaka hazaérkezett, nem találta otthon Somodit, csak reggel felé állított be részegen. Akkor vesztek össze először. Ildikó ágyba rángatta, és kispárnával csapkodta a fejét, hogy térjen magához. Aztán sírva az ablaküveghez szorította az arcát, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt. Munkába is így ment el, gyűrű nélkül. S csak estére békült meg, amikor Somodi vacsorával, borral várta otthon. Akkor mesélte el a részleteket is – hogy Franciska közben szakított a rendőrrel, s hogy mennyire megcsúnyult időközben, puffadt és foltos lett az arca: szerinte vagy állapotos, vagy az idegei mentek tönkre. De hogy a lány és a férje között lett volna valami, arra nem gyanakodott Ildikó. Sőt, még ő nyaggatta Somodit, hogy ne hagyják most egyedül Franciskát, csináljanak vele egyszer közös programot. De erre már nem került sor, Somodi megkapta a behívóját, utaznia kellett másnap, s hamarosan kivitték a Don mellé. A frontról még elég sűrűn levelezett a feleségével, de amióta fogságba került, csak kétszer kapott otthonról hírt. Az első levélben azt írta az asszony, hogy Franciskának fia született, a rendőrt beperelte gyerektartásért, de mivel azt is behívták frontszolgálatra, a pert felfüggesztették. És hogy Franciska őket kérte meg keresztszülőknek. A másik levél arról tudósította, hogy keresztfiuk ahhoz a bogyiszlói paraszthoz került le a bombázások elől, akinél együtt jártak annak idején. De hogy Franciskával mi lett, arról semmit nem írt Ildikó.

Buckó többször is végighallgatta ezt a történetet, és Somodi mindig ugyanúgy adta elő. Ha a rendőrrel összetalálkozna még egyszer, biztos megölné, mondogatta. Mert az aztán rohadt egy alak. Viszont hozzátette, hogy ők meg így jutottak gyerekhez, ha csak keresztgyerekhez is, miután őneki nem sikerült családot otthon hagyni. De ha hazamegy, mindenképpen megvizsgáltatja az asszonyt orvosilag. S ha meg Franciska nem élne már, a keresztfiát fogadja örökbe.

Így beszélt Somodi Buckónak, s közben azzal a bizonyos őrrel is tartotta a barátságot, és mindig holott valami új hírt, amihez hozzá tudta fűzni a maga külön okoskodását a hazamenetelről, az esedékes postáról. Aztán nyár végén meghalt. Ahogy a vadőr meséli, iszonyú gyorsan szenvedett ki a géplakatos. Az egyik délelőtt vért hányt, s akkor rögtön őt kérte magához, hogy szeretne beszélni vele. Mire odaért a barakkhoz, Somodinak már alig volt hangja, a szeme meg sokkal feketébben csillogott, és körömmel kapaszkodott Buckó kezébe. Annyit tudott már csak mondani, hogy a tárcáját vegye magához, s hogy az asszonyt rábízza: ha megtetszik neki, vegye el. A láger mellett temették el, a többiek mellé. A temetésre az őr is elment, őszintén szomorúnak látszott, s hagyta, hogy keresztet tegyenek a sírra.

Buckó ezután még négy évet töltött a táborban, a tárcával a zsebében, Ahogy múlt az idő, a géplakatosra egyre érzelmesebben gondolt vissza; akár az öccsére. (Öt évvel tényleg idősebb volt nála.) Sőt, amióta meghalt, nem is érezte magát annyira egyedül a négyezer ember között. Esténként félrevonult valami zugba, és ott nézegette Ildikó fényképét. Így képről még mindig nem túlságosan tetszett neki, de mégis bízott benne, hogy kialakulhat közöttük valami. A tárcában levő iratokhoz azonban soha nem nyúlt hozzá, és a levelekbe se olvasott bele. Majd átadja őket Ildikónak, egyelőre csak őt illeti. Volt egy másik fénykép is a tárcában, azt viszont megnézte. És később már azt is programszerűen, az asszonyéval együtt. Ez egy présház előtt üldögélő társaságról készült. Az idősebb házaspár Somodi szülei lehettek, és ő maga is ott volt a képen, szőlőfürtöt tartott egy lány feje fölé, és nevetett. Buckó csodálkozott, hogy ezekről az időkről Somodi sose beszélt neki. S elhatározta, hogy majd a szülőket is fölkeresi, csak tudjon a nyomára akadni, hogy hol laknak, s merre van az a présház.

Mikor hazaszállították Magyarországra, első dolga volt kimenni Kispestre, a tárcában talált címre. Az asszony már rég nem ott lakott, bár Kispestről nem költözött el, megtudta a rendőrségen. És este beállított hozzá. Az asszony először bizalmatlanul fogadta, aztán zavarba jött, és sírni kezdett. Pedig akkor még nem mondott neki semmi lényegeset, még a halált se. De az asszony azt tudta. Odament az ablakhoz, rászorította az arcát az üvegre, és sokáig kibámult. Buckó a szoba túlsó sarkából nézte, s csodálkozott, hogy most látja először hátulról Ildikót, a képen mindig szembenézett vele. Kockás ruha volt rajta, derékban erősen összehúzva. A bugyi széle szétcsapott szárú v betűt rajzolt a szövetre; ahogy a gyerekek rajzolják a repülő varjakat. Alatta a két erős comb két karcsú lábban folytatódott, csak a harisnya csíkja volt zavaróan ferde. Ildikó ott, az ablaknál állva közölte, hogy együtt él valakivel, de ezért nem tehet neki senki szemrehányást, ugyanis biztos hírt kapott három éve, hogy a férje meghalt. Aztán megfordult, s megint úgy állt szembe Buckóval, mint a képen. Buckó ekkor még nem fogta fel teljesen a helyzetet. Ahogy meséli, tompa ébrenléthez hasonlított az állapota. S nem is annyira az asszonyt nézte most már, hanem a bútorokat. Leült az asztal mellé, kitette maga elé Somodi tárcáját, s pár szóval megerősítette, hogy a hír csakugyan igaz. És részletesen elmondta, amit tudott. Csak Somodi hagyatkozásáról nem beszélt. Ildikó közben megterített, vacsorát hozott be, s csak néha tett fel egy-egy kérdést. Például, hogy milyen vastag szalmán aludtak; vagy hogy mi volt a legnagyobb hideg, amit megértek. Buckó mínusz harmincöt fokra emlékezett. Ildikó erre újra sírni kezdett, és kiment konyhába. Vacsora végeztével megint kisietett, és ballonkabátban tért vissza. Azt indítványozta, hogy ne a lakáson töltsék az estét, hanem menjenek el egy vendéglőbe – nem mintha a lakásban nem maradna szívesen, de a férfi, akivel együtt él, vidéki kiszálláson van, s szeretné elkerülni a házbeliek pletykáját. Buckó azt következtette ebből, hogy az asszony fél attól a másik férfitól – s egyszerre biztató jelnek vette ezt az apróságot. Az utcán többször is lemaradt fél lépést, hogy újra megnézze hátulról az asszonyt, aztán az egyik rosszul világított mellékutcában belekarolt. Ildikó meg hagyta.

Rövid keresgélés után ugyanabba a vendéglőbe ültek be, mint Somodival annak idején – s ezt meg is mondta Buckónak. De nem azonnal, előtte jó negyedóráig csak a zenét hallgatták szótlanul, meg a morzsákat kotorgatták az abroszon. Amikor végre pincérhez jutottak, Ildikó tárgyalt vele, és a legfinomabb bort választotta ki – most ő rendelt Somodi helyett. És csak ezután került szóba, hogy ki az a másik férfi. Buckó az első mondat után kitalálta, hogy a volt rendőr az asszony vadházastársa. Nem lepődött meg a hírre, csupán még tompább ébrenlétbe süppedt. És Ildikó se védekezett. A rendőr a háború befejezése után mindjárt hazakerült Pestre, az infláció alatt talpbőrökkel kereskedett, később az egyik dunántúli megye burgonya kormánybiztosa lett, majd belügyi karhatalmista tiszt. Pillanatnyilag fajtiszta, fehér kuvaszokat tenyészt, és a téeszekkel igyekszik megkedveltetni ezt a régi magyar házőrző kutyafajtát. Aznap is egy ilyen kölyökkutya-kiszálláson volt. Buckó hallgatott és szédült. Hat éve nem volt a szájában alkohol, csak fertőtlenítő szagú víz. Aztán felállt, és kiment a vécére. Visszafelé jövet megfordult az agyában, hogy most kellene szó nélkül eltűnni, és megkeresni Franciskát vagy legalább a gyereket. Vagy motorkerékpárra ülni, és kirobogni valahová, leülni egy kilométerkőre – hátha ott eszébe jutna a megfelelő megoldás. De rájött, hogy semmi új nem tud az eszébe jutni. S lassan visszasétált az asztalhoz. Mielőtt leült volna a székre, egy pillanatra megállt Ildikó mögött, megsimogatta a nyakát, az asszony azonban szorításnak érezte, és ijedten előrebukott; azt hitte, valaki idegen szemtelenkedik vele a szomszéd asztaltól. Zavartan nevetett, amikor meglátta, hogy csak Buckó.

Aztán tovább mesélt, egyszerűen, kertelés nélkül; látszott, hogy mielőbb a végére akar jutni. Buckó megtudta, hogy Franciska még a bombázások alatt Nyugatra menekült, a hároméves fiát Ildikónál hagyta, hogy helyezze el vidéken, nem akarta magával vinni a bizonytalan útra. Így került a fiú Bogyiszlóra. Ott is maradt a háború utánig, Ildikó többször meglátogatta, sőt, szó volt róla, hogy magához veszi, mert Franciska eltűnt, nem írt, még a szülei se tudták, mi lett vele, és nem is nagyon érdeklődtek a gyereke után: még a háború alatt kitagadták a lányukat a családból. S pár év múlva Franciska szülei is kivándoroltak Amerikába. Az ő életében meg akkor tűnt fel újra a rendőr. Abban az időben már hosszabb ideje a Beszkártnál dolgozott Ildikó, villamoskalauz lett a felszabadulás után, és sikerült kijárnia, hogy a kispesti vonalra osszák be. És már nem is nagyon jutott eszébe, hogy más állás után nézzen. Különben az egész találkozásuk a véletlenen múlt. Az egyik téli éjszaka éppen kocsiszínbe vitték a szerelvényt, mikor a Nagyvárad téren felszállt egy bőrkabátos férfi. Ildikó nem kapcsolt azonnal, a volt rendőr azonban mindjárt felismerte – ráismert a nőre, akinek a partnerével egyszer összeverekedett. Mert a nevüket már elfelejtette. S akkor kezdődött közöttük az a viszony, ami még ma is tart. És a kutyatenyésztéshez is találtak a közelben egy alkalmas grundot.

Amikor Ildikó idáig ért az elbeszélésében, Buckó megfogta a kezét, és belenyomta a körmét a tenyerébe. „Így csinált az ura a kezemmel, mielőtt meghalt” – mondta. S néhány tőmondattal közölte, hogy Somodi gyűlölte a rendőrt, és legszívesebben megölte volna. Utána széles mozdulattal lesöpörte az asztalról a morzsákat, elsimította a kék abrosz ráncait, és megkérte Ildikó kezét, de nem a saját szavaival, hanem úgy, hogy pontosan elismételte, amit Somodi mondott. Pedig akkor már sejtette, hogy a barátja hagyatkozásából nem lesz semmi. Az asszony rámeredt, s két szemfoga alá lassan behúzódott az alsó ajka. Egyetlen szót se szólt. S még akkor is így ült, amikor Buckó újra elismételte Somodi szavait. De erre is csak annyit válaszolt, hogy a háború tette tönkre az életüket; s mint aki fél, hogy valami botrány központjába kerül, gyorsan odaintette a pincért, és fizetett. Már az ajtónál járt, amikor Buckó is felugrott, és utánarohant. Egy darabig hang nélkül lépkedtek egymás mellett. Az egyik saroknál Buckó nekiszorította a falnak, és erősen csókolni kezdte. De közben érezte, hogy könnyektől nedves Ildikó szája. Ez annyira kijózanította, hogy majdnem megütötte az asszonyt, de teljesen tehetetlen volt, Ildikó meg otthagyta, és előrefutott. Egy padon ülve talált rá, amint a mellét gyúrta a szíve fölött a tenyerével, s úgy lelapította, hogy szinte furcsa volt, amikor utána megint felgömbölyödött. Buckó azt mondja, hogy akkor, abban a pillanatban lett egyszerre világos előtte, hogy az ő feladata más: a gyerek. S mintha semmi se történt volna köztük, leült ő is a padra, és Franciska fia után kezdett érdeklődni.

Ildikó egyszer se nézett a szemébe, amíg erről beszélt – egész idő alatt a saját kezét nézte. Amikor a rendőrrel megismerkedett, a gyerek még lent volt Bogyiszlón, s ő hónapokig puhította a férfit, hogy vegyék magukhoz a fiút, de az hallani se akart róla. „Tudom én, hogy kitől szedte össze azt a kölyköt? Különben is kurva volt” – zárta le a vitát, s ha csak előhozta neki, dührohamot kapott. Egy idő múlva mégse tudta megállni, hogy utána ne nézzen a keresztfiának, s leutazott Bogyiszlóra. De a gyerek akkor már nem volt ott – a parasztcsaládról kiderült, hogy volksbundisták voltak, időközben kitelepítették őket Németországba, a fiút meg valami erdész vette magához, akit állítólag a Bükk hegység egyik körzetébe helyezték át annak idején. További sorsukról azonban ő se tudott semmit.

Ennyit mondott Ildikó. Aztán váratlanul megkérdezte Buckót, hogy van-e hol aludnia, s egyszerre keresni kezdte a férfi pillantását. Buckó azonnal rávágta, hogy van, és gyorsan elbúcsúzott, fölkapaszkodott az első villamosra, és kiment a Keleti pályaudvarra aludni.

Néhány kemény hónap következett ezután, meséli a vadőr. Alkalmi munkát vállalt, piacokon trógerolt, végül egy terményfuvarozó autóval Bogyiszlóra is lekerült. Alaposan körülnézett akkor a faluban, s megtudott néhány apróságot. Az egykori szomszédok közül volt néhány, aki emlékezett a gyerekre, de az erdészékről itt se tudtak közelebbit. Sőt, még arról sem, hogy a gyereket egyáltalán továbbadták volna valakinek. Viszont akadt olyan is, aki szerint a gyerek már régen meghalt. Buckó tanácstalanul hagyta ott a falut, s úgy érezte, hogy valami okból mindenki hazudott neki. Még másfél évig dolgozott ezután Budapesten, ágyra járt, rakodómunkás volt, s ha ideje maradt, kiment a Pest környéki erdőkbe fákat nézni. Másfél év után aztán választ kapott a kérvényére: kinevezték vadőrnek a Mátrába. Két telet, két nyarat töltött a szentimrei körzetben, s ez elég volt, hogy néhány olyan szálra bukkanjon, ami újra felébressze benne a reményt. Az egyik idősebb erdész tudott egy családról, akiket negyvenöt után helyeztek át valahonnét délről; de csak rövid ideig szolgált az illető a Mátrában, hamarosan átkerült a Bükkbe, a csehszlovák határ mellé. És gyerekük is volt három, két eladó nagylány és egy egészen kicsi fiú. Buckó az első szabadságideje alatt felutazott az északi erdőigazgatósághoz, és ott nyomozott tovább. Bizonyos Gelencsér Sándornak hívták ezt az erdészt. Buckó szerét ejtette, hogy megismerkedjék vele, s a családdal is jól összebarátkozott. A két nagylány férjhez ment már, s a fiú, aki akkor lehetett tizenkét éves, Sátoraljaújhelyen tanult, kollégiumban. És csak nyárra várták haza. De a fényképét azért jól megnézte a falon: nem hasonlított se az apjára, se az anyjára. A gyerek nyolcéves volt a képen. Lehet, hogy megváltozott azóta? Mindenesetre elfogadta Gelencsérék meghívását, és ottmaradt pár napra a vendégszobában. A második nap kiment Gelencsérrel, hogy bejárják a körzetet – s közben elmesélt neki ezt-azt a fogságbeli élményeiből, de csak úgy mellékesen. S kérdezősködött a felszabadulás utáni időkről, a sváb kitelepítésekről, és dicsérte Bogyiszlót, hogy milyen dolgos falu. Gelencsér korrektül válaszolgatott, ahogy annak szoktunk, aki idegenből jött haza, s most egyszerre minden új neki. De semmi olyasmi nem derült ki a szavaiból, ami megnyugtatóan igazolta volna a vadőrt; csupán annyi, hogy egyszer tényleg szolgált Bogyiszló környékén, de csak rövidebb ideig, kisegítőben. Buckó mégse olyan érzéssel búcsúzott el tőlük, hogy semmit se végzett. Sőt, még azt is sikerült elintéznie, hogy áthelyezzék a Bükkbe, s hamarosan át is költözött. Félnapi járásra esett a szállása Gelencséréktől, s lóháton, kisvasúton elég gyakran meglátogatta őket – és várta a nyarat.

Júniusban aztán megérkezett a gyerek Sátoraljaújhelyről. És kiköpött apja volt: százszázalékos Gelencsér. Buckó máról holnapra olyan lett, mint a rongy. Elhanyagolta az erdészéket, begubózott a munkájába, s régi levelekre várta a választ, melyeket még a Mátrából küldözött szét. Egy helyről kapott is értesítést, az Országos Bejelentő Hivataltól. A levélben az állt, hogy Somodi Gáspár és felesége (a szülők) 1944 novemberéig Budapesten, a Jégverem utcában laktak, de a felszabadulás után nyomuk veszett, valószínűleg a bombázások idején pusztultak el. S hogy a korábbi vidéki tartózkodási helyük ismeretlen. Így arról is le kellett tennie, hogy legalább azt a falut megkeresse, ahol az a bizonyos szüreti kép készülhetett.

S akkor megint jött néhány nyomasztó hónap, meséli Buckó, amire nem szívesen emlékszik vissza. De még a hivatalos munkájára se, pedig abba mindig bele tudott feledkezni. Amire évekig nem érzett vágyat, még Budapestre is felutazott azon az őszön, bár inkább hivatalos apropóból. És arra is főképp Gelencsér beszélte rá. Valami muflonfejet vitt fel a pesti igazgatóságra, az egyik közös körútjukon lőtte. Az állat hátracsavarodó szarva, amely rendes körülmények között még egy arasznyira sem közelíti meg a nyakat, valami érthetetlen túlburjánzással akkorára nőtt, hogy a vége már a húsba kezdett belefúródni, nyálkás légytenyészet volt a véres daganaton. Gelencsér azt mondta, hogy az ilyen unikumnak mindig örülnek az igazgatóságon, ő meg nem vitatkozott. Hazavitte a fejet, kifőzte a koponyát, becsmagolta, és másnap vonatra ült. Át is adta a csomagot a főosztályon egy hivatalnoknak, de utána már nem tudott mihez kezdeni. Ténfergett az utcákon, valahol megivott három deci bort. Látogassa meg Ildikót? Minek? Hogy összeverje a rendőrt? Vagy megölje? A délutáni vonattal visszautazott.

Buckó még másfél évet töltött ezután a Bükkben, mint az elítélt, aki már nem is reméli, hogy új tárgyalásra kerül az ügye, s akkor váratlanul áthelyezték a mi körzetünkbe. És azóta boldog. „Itt végre jól érzem magam – mondja –, itt már az első héten is térkép nélkül tudtam a járást.” És Bogyiszlótól sincs messze: egy ugrás csak, alig negyven kilométer.

– És az mért jó? – kérdezem.

Buckó arcán újra átsuhan a kis tartózkodó mosoly, és elnéz a csatári lapály felé.

– A gyerek miatt – mondja, s feláll.

– A gyerek miatt?

Kicsit hökkenten felállok én is. De azért nem akarom sürgetni. Buckó lassan előresétál a rőzserakáshoz, és a mellén összefonja a karját. Már alkonyodik a völgyben. Van egy madárfajta, amelyik ilyenkor húz át a dombok fölött csapatban, s olyan hangot hallat, mint a korcsolyák éle messziről. Közben, mint a permeteg, időnként föld zuhog le a szurdikoldalba, vakond dolgozik. Buckó előrebök a völgytorok felé.

– Már az öreg Zeman is elgyújtott – mondja. – A füstcsík ott tekereg a kukoricás fölött.

– És a gyerek? – kérdezem újra.

Buckó megfordul, rám néz. Most tűnik csak fel, hogy milyen inas, sovány. És szótlan, pedig már egy órája beszél.

– A gyerek? A gyerek megvan. Jól megvan – feleli.

– Hogyan? Hát megtalálta?

– Még a tavaszon.

– És hol?

– Bogyiszlón. Sose vitték el onnét, ott vette magához egy részeges cipész, csak nagyon titkolták. Nagy kamasz fiú már. Még ugyan egyszer láttam csak, a bogyiszlói moziban ült együtt valami ringyófélével, akkor ismertem föl. De kiköpött apja.

– Már úgy érti, a rendőr…?

Megrázza a fejét.

– Dehogy. Franciska elszámolta magát. De én már kint a lágerben sejtettem, hogy nemcsak keresztgyerekről van itt szó. Igaziról. Ott lett meg a fodrászszalonban, csak éppen Tóni se gondolt rá soha.

S nevet, mint aki végre helyére rakta a dolgokat. De azért még mindig nem egészen. Amíg elkísérem a kukoricásig, megtudom, hogy először a cipésszel szándékozik beszélni: rá akarja venni, hogy a gyereket Sopronba küldjék erdészeti iskolába. Az anyagiakat ő vállalja. Akkor pedig azt is elintézi majd, hogy nyaranként ideadják a fiút melléje, ide, a körzetbe, tanulónak. S búcsúzóul megkér, hogy nézzek be hozzá valamelyik nap, egy bizalmas levél fogalmazásával bajlódik – éppen ebben az ügyben –, s szeretné, ha segítenék neki.

 

Egy hét múlva találkoztam újra Buckóval, de úgy fordult, hogy nem a levélírás ügyében – egy váratlan tragédia hozott össze minket. Délután hat óra lehetett, mikor az öreg Zeman kiáltozására lettem figyelmes: „Gyüjjenek! Gyüjjenek! Ez itt megölte magát!”

Zeman a legközelebbi szomszédom a völgyben. Zupás őrmester volt valamikor, s öregségére költözött ide a feleségével. Az asszony már rég nem foglalkozott kaparással, bibliás öregasszony lett, de a mások ügyei azért változatlanul nagyon érdekelték. Így azt is ő állította, hogy a velük átellenben levő tanyába, melynek az ajtaja mindig zárva volt, s az ablaka is be volt támasztva deszkával, egy kerékpáros fiatalember szokott kijárni hetenként kétszer, de főképp éjszaka, és mindig ugyanazt a nőt hozza magával vázon, valami asszonyfélét, aki legalább húsz évvel idősebb a fiúnál. Aztán hajnalban, világosodás előtt, megint elkarikáznak a műút irányába. A pletykát az is hitelessé tette, hogy a présház nem odavalósi paraszté volt, hanem egy sárközi vasutasé, aki a sógorától bérelte. S így nem volt senki helybeli, aki cáfolni igyekezett volna.

Amikor meghallottam Zeman kiáltozását, azonnal rohanni kezdtem a tanyájuk felé, át a szőlőpásztákon – s egyszerre szorítani kezdett a szívem: csak nem Buckó…? Mire odaértem, már vagy tíz embert találtam ott levett kalappal. A kerékpáros fiatalembert állták körül, aki keresztben feküdt az úton, két szőlőpászta között. Éppen kiszenvedett. Az öreg Zemantól tudtam meg a részleteket. Kora délutántól vakart a szőlőjében, s nem is sejtette, hogy a szemközti présházban van valaki. Aztán egyszerre kivágódott az ajtó, kitámolygott a fiatalember, s a kezét a hasára szorítva, ész nélkül járkálni kezdett a tőkesorok között. Ő odakiáltott neki, az meg hirtelen kifutott az útra, és összeesett. Valószínűleg megmérgezte magát, Zeman szerint permetező nikotinnal. „Ez is megúszta a katonaságot” – mondta. Egy darabig tanácstalanul álltunk a fiatalember körül, aztán ketten megfogták, és felvitték a présház elé. Közben Zemanné nógatni kezdte a férfiakat, hogy valaki induljon már, menjen le a telekre szekérért, nehogy a völgyben maradjon éjszakára a halott, az ilyen szerencsétlennek jobb, ha sürgősen bekaparják.

Buckó csak később ért oda a színhelyre. Ő volt az egyetlen, aki véletlenül került arra, nem is hallotta Zeman kiáltozását. Éppen a városba indult a levéllel, amelyet végül is nélkülem írt meg, s föntről, a gerincről vette észre a szokatlan csoportosulást. Odacsatlakoztam melléje, amikor az útra leért. Zemanné neki is mesélni kezdte a szerelmi históriát, de Buckó félretolta, nem hallgatta végig. Közelebb lépett a halotthoz, és sokáig mozdulatlanul nézte. De még annyi se látszott az arcán, hogy meg van rendülve, majdnem egykedvű volt a pillantása. És csak percek múlva tört ki, a maga fojtott módján.

– Ilyet nem lehet csinálni… – motyogta, és az akácgallyat, amelyet szúnyoghajtónak tört le, odacsapta a fiú arcára. – Egy gyereknek nincs joga ilyet csinálni…! – s mintha bele akart volna rúgni a holttestbe.

De arra már gyorsan belekaroltam. Ő meg hagyta, hogy elvezessem. Hallottam, ahogy mögöttünk összesúgnak. A szurdikig egyikünk se szólt, ott kérdeztem meg tőle: „Csak nem ez a fiú az…?” Intett, hogy nem.

– De akkor is… nem érti?! – rázta meg a vállamat; de alig volt ereje a szorításának.

 

 

A templom

Újra Miklós bácsiéknál Vízaknán (írja az unokahúgom). Három éve jártam itt utoljára Pestről; és most is nyár van, most is ugyanúgy kényeztetnek.

A két utcai ablak zárva, mint mindig; a hepehupás fal frissen meszelve, az udvar esővájta árkai gondosan kiseperve. Az alacsony deszkakerítésen ugyanazok a zörrenő babkórók. Persze, tudom, hogy nem, és mégis. A nyárikonyha ablakán ugyanott áll ki a meszeskaró, a rozsdás platnikarikákkal. S biztosra vehetem, hogy ha feljön a hold, a karikákat megint bevonja valami máz, sokkal finomabb, mint a dér.

Most anyám is velem van; ő itt született, de már majdnem ötven éve Kolozsvárt él. Róza néni azt írta neki legutóbb, hogy a süldőjük szólításra felráncolja az orrát, a fogai kilátszanak, s ilyenkor egészen olyan, mintha nevetne. Anyám nem tudta megállni, hogy vonatra ne üljön, s most bosszús, mert a süldő nem akarja produkálni magát. Este még meg is sértik egymást.

„Róza, te soha nem komolyodsz Hát nem jobb, hogy a gyereket nem tartottátok meg? Mi lenne most…”

Ez kényes téma. Negyvenéves bánat. Róza néni melléönti a kompótot, nem szól, a kompót levét itatja a terítőről.

„Pedig kár. Legalább volna még egy görögkeleti a családban” mondja.

Éjszakára ők ketten maradnak a konyhában, nekem a tisztaszobában ágyaznak. Miklós bácsi nincs otthon, Szebenben tatarozzák a városi börtönt, dupla műszakban.

Éjfél felé fölriadok, hallom, hogy anyám és Róza néni suttogva beszélgetnek. Amennyire ki tudom venni, a gyerekről, aki lehetett volna. Kábultan zuhanok vissza újra az álomba. Az utolsó kép, ami még becsúszik, a hasas uborkásüveg a szekrény tetején; de mintha egy magába görbülő fonnyadt uborka lebegne csak benne. Biztos a fény teszi – gondolom –, ami az utcáról beszűrődik. Nagyon álmos vagyok.

 

Reggel ragyogó napsütésre ébredünk; s az uborkásüveget is csak akkor nézem meg jobban. Nincs semmi benne, csak a lé meg néhány kaporszál.

Anyám benyit, és elképedve nézi, hogy a csukott szekrény előtt állok, kócosan, kombinéban.

„Mit csinálsz? Mért nem öltözöl? Elkésünk az istentiszteletről” mondja.

Még három óránk van; de azért igyekszem sietni. Anyám, mihelyt látja, hogy sietek, azonnal ráérősebb lesz. Döcögve tesz-vesz, fiókokat nyit ki, újrahajtogatja Róza néni fehérneműit, visszatolja a fiókot. Kimegy a disznóólhoz, megnézi a süldőt, visszajön a konyhába.

„Bolond Róza!” csapja össze a kezét. „Még hogy ez nevet! Dehogyis nevet ez! Ha nevetne, nem is tudnátok megölni.”

Ahogy a napsütésben áll, megroggyant derékkal, arcán majdnem kislányos a mosoly.

Róza néni közben elkészíti a reggelit. A birsalmafa alatt ülünk le a friss bivalytej, kalács, meleg keménytojás mellé. Róza néni inkább kínál, mint eszik; nehezen lélegzik a kövérségtől.

Végre kimondja, amit akar:

„Mit huzogálod te a fiókokat?”

Anyám fölnéz.

„Hallj oda! Már azt se szabad?”

„Dehogynem. Csak azt kérdezem, mért huzogálod? Keresel valamit?”

Anyám nem nyeli le a falatot, félrefordul, markába ejti, megigazítja a fogsorát.

„Az anyagot, amit tavaly küldtem, még meg sem csináltattad! Pedig Edit is mondta, hogy szép, igaz, Libus?”

Bizonytalanul bólintok. Nem tudom, ki az az Edit.

Róza néni hirtelen föláll, elindul a hátsó udvar felé. Látjuk, hogy gyors rántásokkal kukoricaszárakat húzgál ki a partoldalba vágott burgyékamrából.

„Eső lesz!” kiált vissza. „Nyirkos a szár!”

Anyám nagyothall, nem érti jól, rám néz, megint Rózára, s valahogy az egész úgy hat rá, hogy most már tényleg sietnünk kell. Idegesen bemegy a konyhába, aztán újra megjelenik. Még mindig pongyolában van. De akkor már Róza néni is ott áll, köténye alatt csípőre tett kézzel.

„Most mit nem találsz, drága szívem?” kérdezi olvadó hangon.

„A vasalót. Kicsit meg kellene… Így nem mehetek mit szólnak.”

Róza néni szó nélkül hozza a vasalót, pokrócot terít az asztalra. „Az emberek mindig szólnak” mondja; s utána megint hátramegy a burgyékamrához.

Mondom anyámnak, hogy majd vasalok én, addig fésülködjön. De nem engedi. Szívósan bajlódik a konnektorral, próbálok segíteni. Nekem se sikerül. A Falra csúszó árnyékból veszem észre, hogy Róza néni újra ott áll; az arcán gyanakvás, segítőkészség.

„Ráz a vasaló, édes szívem.”

Anyám elnémul.

„Ezt most mondod?”

„Csak azért, mert nem mindig ráz.”

Kicsit tovább tart a csend, mint ahogy indokolt volna.

„Talán ha vigyáznánk, hogy a vas részéhez…”

Róza néni közelebb lép, félretol.

„A nyele ráz, kis szívem. Bízzátok csak rám.”

Anyám ruhája körberakott barna selyem, fehér pöttyökkel. Végül ő se boldogul vele. Ideadja nekem.

„Hagyd jól bemelegedni, aztán húzd ki, és úgy vasalj.”

Anyám föl van háborodva.

„Hiszen akkor pocsékolod az áramot!”

De nem kap már választ. Róza néni újra kifordul az udvarra, a szomszéd kerítéséhez megy, és feszülten hallgatózik a bodzabokor mögött. Anyám sértődötten rakosgat a tisztaszobában, beveti az ágyat utánam. Kis idő múlva előjön, hozza az uborkásüveget.

„Nézd csak! Tisztára poshadt már. Minek ezt őrizni?”

„Éjszaka még volt benne egy kicsi” csúszik ki a számon.

„Hogyne! Aztán ki ette volna meg?” és kilép az udvarra. „Hallod, Róza?”

Éppen önti ki a nyálkás levet, mikor harangozni kezdenek.

„Jézusom! Már húzzák!”

Róza néni a csenevész birsalmafa alatt áll, onnét nézi anyámat. „Most meg mit csinálsz?” kérdezi, és összefonja a karját. Bokája vastagabb, mint a kis fa törzse. Anyám újra felsóhajt: „Jézusom!” Én meg éppen elkészülök a vasalással, és viszem ki, mutatni.

„Ráértek, ez még csak a román templomból jön. Majd én szólok, amikor indulni kell” mondja Róza néni, s az üveget magához veszi, hatalmas melle előtt tartja. Anyám bemegy a belső szobába. Róza néni könyékig nyúl az üvegbe, körmével kapargatja a ráragadt maszatot.

„Miklós bátyád bolondul az uborkáért. Négy ilyen üveggel kellett eltenni neki.”

„És sikerült mindegyik?”

„Ezek igen” bólint. „Az uborkáim mindig jól sikerülnek.”

Elhallgat, kicsit üresen nézzük egymást. Közben újra harangoznak, anyám nyugtalanul szól ki:

„Mindjárt indulni kell!”

„Ráértek. Ez is a románból jön” dönt Róza néni, s az üveget ráburítja egy karóra. „Majd szólok, ha késő lesz már.” És megint odamegy a kerítéshez, a száraz babszárakat rángatja a frissek mellől.

Fekete bársonykalapban, nagy, fekete retiküllel anyám kisétál a konyhából.

„Na, indulunk?”

Nem tetszik neki a karóra burított üveg. Leteszi a retiküljét, a vödörből vizet önt az üvegbe. Róza néni a kerítés mellől figyeli.

„Mit csinálsz?” szól oda.

„Mit gondolsz? Kiöntöttem az uborkádat. Libus azt mondja, még volt benne egy fonnyadt.”

Nevetve oda döcög mellénk.

„Azt nem lehet, te! Azt én kidobtam tegnap!” A harangszó közben újra felhallatszik; de erre is csak a fejét rázza. „Román. Ez se a tiétek.” Aztán mégis azt mondja végül, hogy induljunk. „Úgy látszik, megfordult a szél, azért nem halljuk a reformátust.”

Szél semmi nincs, inkább egyre perzselőbb a hőség; mindenesetre elindulunk lassan, Miklós bácsi lilás ernyőjével, napernyő helyett.

Róza néni a kapuig kísér, ott még egyszer utánunk szól.

„Aztán lehet ám helyettem is… Hallod, Zsuzsika?” Már a saroknál járunk, mikor visszanézek. Az udvar közepén áll a napon, és egy drótnyeles kefével súrolja az üveget.

 

A templom közelébe érve senkit se látunk. Harangszó nincs, csak a sövények mögött a pilledt kárálás. Anyám verejtékezve megáll, s felindulás nélkül, de kétségbe van esve.

„Ugye, mondtam! Lekéstük. Már biztos vége…”

„Vagy el se kezdték…”

„Ha elkezdték, már nem mehetünk be. Ez nem katolikus templom” mondja keményen.

„Ha elkezdték, anyukám. De szerintem akkor is bemehetünk, nem vagy már fiatal, jogod van bemenni. Majd beülünk valamelyik hátsó padba.”

„Azt nem lehet” csukja össze az ernyőt. „Elölről a harmadik pad a miénk.”

S megindul a templomot övező, törökkori kőfal bedőlt kapuja felé. Első pillantásra ott se változott semmi. Még mindig ott van az orgonabokor alatt a madáritatónak kitett piros lábas. Csupán a hársfa törzsén, a táblára mázolt nyíl mutat jobbra (a templomkert szemétlerakodója felé) – és nem balra. Vajon miért? Igaz viszont, hogy a szemétlerakodótól az út újra visszakanyarodik a templombejáróhoz. És a fű is tele van a hamvas sávokba torlódó tollpihékkel. A kapusház előtt – ahol Töreki néni szokott kinézni az ablakrésen – kiszáradt ágyás.

Most egy férfi lép ki a feketére festett ajtón. Rosszul öltözött, fáradt, sovány. Valahogy az egész arca buta és tompa, de mégsem érdektelen. Cseresznyepiros ing van rajta, kezében felébe tört gallyazó fűrész. Negyven-negyvenöt éves lehet; köszönés nélkül lép közelebb.

Kérdezzük, hogy elkéstünk-e.

Körmével a fűrész fogait pöcögteti, hosszan a cipőmet nézi. Kicsit idegenes a kiejtése.

„A tiszteletes úr nincs itthon, délután négykor lesz az istentisztelet. Szebenből jön egy másik tiszteletes úr.”

„Akkor nem késtünk el” nyugszik meg anyám. De mindjárt nyugtalan is lesz utána. „Csak hogy bírja a lábam még egyszer… Róza igazán megmondhatta volna!”

Elnevetem magam.

„De hiszen ő nem református, honnét tudná?”

Anyám bosszúsan legyint.

„Volt ő az is, csak visszatértek” – s még folytatná, de észbe kap, hogy az idegen férfi is hallja. Elindul a templombejáró felé. „Gyere, most már azért csak menjünk…”

Lassan lépkedünk. A férfi mögöttünk. Először azt hittem, hogy sokat fog beszélni, s most meglep, hogy mennyire szótlan.

„Mi van Töreki nénivel? Most nem ő a harangozó?”

„Meghalt. Most én harangozok.”

„Szép foglalkozás.”

„Már akinek” mormogja a hátam mögött. „A gyerekek például… Csak azokra nem lehet rábízni.”

Ahogy belépünk a templomba, egy pillanatra megtorpanok. Látszik, hogy nemrég renoválták belülről; de talán nem a legszerencsésebben. Igaz, hogy a repedéseket eltüntették és a falakat kimeszelték, viszont a tölgyfa padokat is befestették fehérre. S ez bántó. Anyámat mégsem ez zavarja, hanem az Úrasztalon a csipketerítő.

„Mi ez?” ütődik meg. „Olyan, mint a katolikusoknál. Nálunk nem szoktak díszíteni…”

„Ez még nem díszítés.”

„Nem! De csipketerítőt akkor se!” és felmutat a szószék bársonyára. „Még oda is, Jézusom! És csupa feltűnő helyre!”

A freskómaradványokon gondosan lefedték csomagolópapírral a meztelen részeket, és bemeszelték; de ezt nem teszi szóvá. Minduntalan a csipketerítőkre tér vissza.

„Fel tetszik jönni a toronyba?” kérdezi váratlanul a harangozó. „Láthat egy régi órát.”

Kezében ott lóg a törött fűrész, s a pillantása is élénkebb most.

„Már voltam fönt… jól ismerem.”

„Velem még nem tetszett” mondja határozottan, és kinyitja a feljáró ajtaját, villanyt gyújt. Ez is új dolog, három éve még nem volt itt villany. Utána újra felém fordul. „A torony is ki van takarítva.”

Anyámra nézek, hogy mit szól. Int, hogy menjek csak, ő majd imádkozik addig, Róza helyett is. Engem nem említ, de valami sértettség bujkál az arcán. Lassan előrebotoz az ernyővel, beül a harmadik padba. Ahogy belépek a vasajtón, még hallom az imádkozó mormogását.

A lépcsős, komor kőfolyosóba valahogy nem illik a villany; akkor már inkább piláccsal, ahogy a tiszteletes mesélte. A fal vakolatlan, mindenütt a csupasz, durván kidomborodó kövek. Mintha egy ősállat belsejében lépkednénk. Vagy egy kőbánya alagútjában.

A harangozó szótlanul elém kerül, a fűrésszel ütögeti a falat.

„Nem fél?” kérdezi, anélkül hogy hátrafordulna.

„Nem… már jártam itt.”

„Nem is azon múlik” neveti el magát.

Megint hallgatunk. Néhány forduló után felérünk az első magasházba, ahol a harangok élnek. Három harang és rengeteg galambpiszok; lent az udvar füvén a pihetollak ezüstös sávja. Mintha minden pontosan el volna osztva. A harangozó észreveszi, hogy elbámészkodom, nem szól. A falnak feszíti, s majdnem félkörösre hajlítja a fűrészcsonkot.

„Mehetünk tovább?”

„Persze… már kifújtam magam.”

Még két forduló, és fönt állunk az óraszerkezetnél. Most is ugyanúgy hat rám, mint amikor először láttam. A Verne-illusztrációk titokzatos gépszerkezeteiből egy részlet, s mindene fából, az utolsó fogaskerékig. Csak két oldalán áll ki egy-egy vasrúd, ez mozgatja a mutatókat.

„Mánusokat” javít ki mosolyogva, mikor látja, hogy kellőképpen érdeklődöm.

„Persze… mánusok.”

Láthatóan elégedett, hogy megismétlem.

Nagy csend van itt, csak a percenként fölerősödő nyiszorgás, súlyos kattanás figyelmeztet, hogy a hatalmas kőnehezék végzi a munkáját. Három nyiszorgást, kattanást kivárunk, hámor percet. Utána közelebb hajolok az egyik kerékhez, lenézek. Alattam sötétbe vesző gerendaszövevény. Kicsit gyorsan kapom vissza a fejemet, és nekiütöm a kiálló vasrúdnak, egészen gyengén. Alig koppan. Hirtelen megfogja a karomat.

„Megütötte magát! Ugye, megütötte?”

„Dehogy… semmi. Nem is érzem már.”

„Pedig jól beüthette…” és megsimogatja a kezemet. „Vigyázni kell a mánusokkal!”

Közelről, zavaros érdeklődéssel nézi az arcomat. Fél fejjel alacsonyabb nálam, borostás; cseresznyepiros inge rongyos bricseszben folytatódik, harisnya nélkül, lábán félretaposott szandál. Nehézkesen beszél, a szavakat úgy löki a szájába, mintha nem találná őket.

„Hová valósi?” kérdezem, s a boltíves ablakhoz lépek.

Hallom, hogy fél lépést tesz, aztán megáll.

„Én Alamorról. Tetszik ismerni?”

A név úgy hat rám, mint a behavazott tél, barnára pácolt ablakkeretben. Anyámék, mikor még lány volt, Alamorban vásárolták a disznókat. Alamornak nincs vasútállomása. Egyszer szánkóval jöttek vissza, a farkasok megtámadták őket, a lovak habzó szájjal vágtattak, ők meg égő papírokat dobáltak hátra. Végül a disznót is hátradobták.

A harangozó büszkén nevet.

„Ez igaz! Alamorban gyönyörű disznók vannak. Ha egyszer eljön megnézni…”

Indulok vissza a lépcsőhöz, de félúton megállít.

„Ezt tetszett már látni?” Mutatja, hogy a régi kenderkötelet kicserélték vassodronyra. „Amikor idejöttem, mindjárt mondtam, hogy inkább az óra álljon, de ilyen mázsás köveket nem lehet kötélen…” Közelebb húz, lemutat a kőnehezékre. „Alulról olyan, mint három akasztott… Elhiszi?”

Átmegyünk az óraszerkezet túlsó oldalára, ott a lejárat.

„Öt hete itt leesett egy gyerek.”

„Egy gyerek?” kapom fel a fejemet. „És mi lett vele?”

„Meghalt” guggol le fürgén, és a padlóra mutat a fűrésszel. „Tetszik látni ezt a sötét foltot? Ugye, itt vezet ki a vasrúd, és abba ütötte bele a fejét. Onnét föntről” int a fejünk fölé, a szűkülő toronycsúcsba. Lassan föláll. Rám néz. „Jánosnak hívták, de mi csak Janinak szólítottuk.”

„És milyen idős… hány éves volt?”

Lábával újra a foltra mutat. Nem nagyobb, mint egy tenyér, kicsit barnás, s már kezd halványulni.

„Tizenhárom.”

„És csak ennyi vére folyt ki…?”

„Ennek csak ennyi.”

„És hogy esett le?”

Hirtelen belejön a beszédbe; mintha eddig csak fékezte volna magát.

„Hát mert a nyulaknak meg a madaraknak volt a bolondja. Folyton füvet szedett, azokat etette. Aztán meg ez a sok templommadár, tett ezeknek is szárított gazt, hogy oda fészkeljenek. Mindig tudta, hogy melyik mikor költ. Szóval, ugye, ezeknek volt a bolondja, a faluban mindenki ismerte. Egyszer aztán jött a barátjával, mert a feleségem rosszul volt, lefeküdt egy kicsit, ők meg helyette harangoztak. És akkor hallották a szomszédok a nagy puffanást. Mármint a harangozás után. Úgy gondolom, oda mászkált föl a gerendák közé, és akkor zuhanhatott le. A másik persze leszaladt, és hozta az embereket, csak én el voltam kukoricát kapálni. Mire megjöttem, már lent feküdt a füvön. De ahogy ránéztem, tudtam, hogy többé nem lesz ember. Ez nem fog megélni. Pedig jöttek gyorsan a mentők, bementem én is velük Szebenbe, mégse tért észhez semmit. Nem is csoda, ugye, hiszen a fogai végig, meg a feje ott oldalt. Azt volt a baj. Tudja, én már akkor biztos voltam benne, mikor az orvos azt mondta, hogy hemarorgie interne – ezt nem tudom magyarul, de valami olyasmi, mintha belül vér folyna. És nála is úgy volt. Másnap reggelre halt meg. Ott voltam egész fél nyolcig a kórházban, és még akkor is hozták a baleseteseket. De hát, nagy kórház az, ha azt tetszene látni!”

Mikor az első magasház keskeny fordulójához érünk, figyelmesen a derekamhoz nyúl, hogy segítsen. Udvariasan el akarom tolni, de a fűrész éléhez nyomódik a kezem.

„Nem fél?” kérdezi, és elhúzódik.

„Mitől?”

„Szoktak itt félni” – És megint a gyerekre tér vissza. „Tudja, ha azt látta volna! A keresztapját! Elmentem hozzá, és mondtam neki, eredj, most már nézd meg te is… Első pillanatban nem értette, hová – de aztán már nem tudott többet nyelni. Úgy rohant el, hogy ott hagyta a vacsoráját. Ott volt ő is, amikor meghalt, reggel hat óra öt perckor.”

„Hát még a szülei! Azoknak lehetett szörnyű.”

Csodálkozva néz.

„Én vagyok az apja.”

„A maga fia volt?”

„Hiszen mondom, Jánosnak hívták, de mi csak Janinak szólítottuk.”

Ahogy tovább ereszkedünk lefelé, a temetést meséli. Innét a harmadik utcáig tartott a sor, annyi ember kísérte. S az a sok koszorúvirág, a fehérbe-feketébe öltözött osztálytársak. Alamorról a disznó, amit a torra hoztak.

„És az édesanyja?”

„Hát… tudja, hogy van. Igazi, mozgékony gyerek volt ez! Ha szóltunk, hogy menj oda, odament, ha hívták, odajött. A tiszteletes úr is mondta, hogy ezt a gyereket mindenhová el lehet küldeni. Azért is bíztuk rá a harangozást.”

Éppen befejezi, mire leérünk; s mintha ki is számította volna, hogy akkorra fejezze be. Így elszótlanodva, az élénkség is eltűnik az arcáról: akár a homok, ahogy benyeli a vizet.

Anyám még mindig ott ül a harmadik padban; mintha szundítana. Odamegyek hozzá, és kérek öt leit, hogy fizessek a kalauzolásért. A harangozó megrázza a fejét.

„Nem azért csinálom, kérem. Én szívesen megmutatok mindent. Ez a dolgom. Ugye, jönnek a turisták, idegenek. Én meg mutatom. A tiszteletes úr is mondta, hogy mindent mutatni kell.”

Sután állok a pénzzel, végül mégis odanyúl, elveszi, és begyűri a bricsesze zsebébe.

Elindulunk a kijárat felé. Most vesszük csak észre, hogy oldalt, a fal mellett, legalább ötméteres kecskelábú asztal áll, rajta rózsaszínű terítő, girlandmintás váza, szalmavirág. Az asztal mellett két ugyanolyan hosszú lóca, s azok is fehérre festve.

„Hát ez?” döbben meg anyám.

„Szeretet-akció, kérem.”

„Micsoda?”

„Gyakran adunk szeretet-vendégséget, és ahhoz kell az asztal. Itt elfér egy fél század” mosolyodik el.

„De mért van rajta virág? Meg terítő? Ez nem szokás nálunk…”

A harangozó vállat von.

„Hogy szebb legyen, kezicsókolom.”

Anyám rosszallóan néz.

Kint vakítóan tűz a nap. A templomkert, mint egy vibráló éden, olyan kihasználatlan. A fák roskadoznak. A fűben kismacska. Odajön, harapdálja a lábamat; a harangozó enyhén belerúg. „Menj kicsikém!”, és tovább sétál. Egy bokor mellett zsírosbödön, tele apró, sárga gyümölccsel.

„Ez mi?” kérdezem.

„Pálinkánakvaló.”

„És hogy hívják?”

„Zárzár.”

„Sose hallottam.”

Nevet.

„Ezt csak mi mondjuk így. Más nem ismerheti.”

Szinte cukros a levegő. A templomfal mellett óriási káposzták. Eső lehetett éjszaka, csillog rajtuk a vízcsepp; de eső mégsem lehetett, Róza néninél minden száraz. Biztos a kőfal tartalékolja a nedvességet. A harangozó észreveszi, hogy egy növendék szilvafát nézek.

„Megrázom, tessék csak szedni” s megfogja a csuklómat. Leveszek három szemet a fáról, és egy hatalmas káposzta mögé húzódom. Mintha bosszantaná, hogy nem abból szedek, ami a földre lepotyogott.

„Pedig azok a jók” mondja. „Ha már széttoccsadnak kicsit.”

Anyám komoran hallgatott eddig; most egyszerre türelmetlen lesz.

„Menjünk, kis szívem. Most már mindent láttunk.”

A harangozó tompán mosolyog.

„Hát ha úgy tetszik gondolni…” és félrenéz.

Anyám nem tud semmit a szerencsétlenségről, s ezt még pár szóval elmesélem neki. „Jézusom!” sikolt föl, és szája elé kapja a kezét. Pár pillanatig nem kap levegőt.

„Itt, a toronyból?”

„Nem úgy, hogy kívül, kezitcsókolom. Belül a toronyban…”

Ettől mintha megnyugodna kicsit, és kinyitja az esernyőt.

„Pedig ha nem arra a vasrúdra esik” folytatja a harangozó, és rám néz, „ha nem arra, amibe a nagyságos asszony is beütötte, akkor lehet, hogy meg se hal. Csak összetöri magát, de azt még meg lehet forrasztani.” Közben egészen közel lép hozzám, így magyaráz tovább. „A fejével esett a vasra, amibe a nagysága is beütötte… pontosan a feje oldalával…”

Anyám ingerülten belém kapaszkodik.

„A fejedet? Hol?”

„Dehogyis!” nyugtatom meg. „Csak éppen hozzákoccantam. Nem is érzem már.”

A harangozó keskenyre húzza a szemét.

„Pedig nem. Jól beleütötte.”

Amikor elbúcsúzunk, a fűrészt lecsúsztatja a földre, így fog kezet velem is, anyámmal is. A templomfal hátsó kapuján megyünk ki. A fű itt is tele van hamvas pihetoll sávokkal.

 

Öregek, halottak

Negyedik napja, hogy folyton csak köztük, csak öregek között vagyok (írja tovább az unokahúgom). Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Az éjszakák meg különösen hosszúak. Valahogy mindig történik valami, szörtyögés, fulladás, bilikeresés, felváltva álmukban beszélnek. Anyám pár éve súlyos operáción esett át, nincs végbele, a derekán hord egy övet, arra van rászerelve egy hol jól, hol rosszul záró zacskó; s valahogy megoldhatatlan, hogy ki ne préselődjön egy kevés. A szép testet, melyhez úgy bújtam valamikor, birtokba veszi a fojtós szag; de mikor tisztán tudja tartani magát, megint nem igazságtalan, hogy a nap süt. Mindenesetre vigyázok, hogy a viselkedésemen ne vegyen észre változást. Pedig minden reggel foltos az ágynemű, a lepedő, a padlóra kisebb darabok esnek le, széttapossuk. Hiába van nyitva az ajtó-ablak, még sincs levegő. Ha lefekszünk, mintha a horkolás is helyet venne el a levegőtől, kiszorítja, és nem engedi vissza. De valami hasonlót érzek ebéd és vacsora közben is, akkor mintha a csuklás, böffentés törekedne ugyanarra. S közben, valahányszor kinézek az udvarra, a tyúkok is szünet nélkül megállnak, ürítenek, és tovább verik a csőrükkel a földet.

Róza néni, mióta az orrpolipját eltávolították, nem érez szagot; helyette a színeket látja másképp a szagoktól. Ez ugyan teljesen valószínűtlen, mégis többször bebizonyította már, hogy nem képzelődik.

Reggel óta különben Médi is rosszul van, lázas, reszket, csupa csont és bőr. Majdnem miniatűr kutya, valamilyen kibogozhatatlan keverék, s már tizenöt éves. Róza néni szalámit vesz neki, csirkehússal kínálja, de minél jobban kínálja, annál inkább nem eszik. Van egy macska is, az is nagyon öreg, és még mindig félős, minduntalan elugrik. Aztán váratlanul kihagy az emlékezete – hogy ő általában félni szokott –, s ráül a lábamra, gyöngéden karmol. Róza néni a tányérjából eteti őket, a tányér a lába között, a földön. A macska odaszagol, már kezdene enni, de Médi hörögve odarohan, elkergeti. Ez azért különös, mert hályogos a szeme, nagyon rosszul láthat, a tányér mellett mégis azonnal észreveszi a macskát. Sőt, valami módon azt is érzékeli, hogy a macska közben fölkapaszkodott a díványra, s most ott reszket. Ha egy újabb darabot ledobnék, most valószínűleg azt is megenné.

Nem én, Róza néni az, aki egy idő múlva megjegyzi.

„Nézzétek, hogy igyekszik szegény, hogy akarja…”

De nem mondja tovább. Ha itthon volna Miklós bácsi, most biztos nem nyelné le a folytatást, s lenne megint ürügy és alkalom. Este ugyanis Miklós bácsi rakja le a tányért, és ő figyeli Médi veszkődését.

„Nézzétek, hogy rágja! Hogy akarja…”

„Mert esze nincs, azért! Tudja is ez már, hogy mit…”

„Hogy ez ne…? Halljátok? Róza csak úgy elintézi! Sajnálja tőle, hogy él!”

Pár pillanatig szelíden, robbanva nézik egymást, de semmi újabb érv nem jut eszükbe. Róza néni végül kiviszi a maradék levest a sötét udvarra, és beleönti a tyúkok lábasába.

„De hát mért éljen tovább Médi?” halljuk kintről a hangját.

 

Miklós bácsi, aki hetvenhárom éves és még mindig kőműveskedik, őrjöngve és dühöngve szeret. Dühöng, hogy csak pár napig maradok, pedig már harmadik éve várnak; s hogy éppen most akarok bemenni Szebenbe, mikor végre ő is végez a dupla műszakkal. Anyám szintén kétségbe van esve, s folyton újrakezdi, hogy alig voltunk együtt, és máris programot csinálok. Hármójuk közül még Róza néni a legnyugodtabb, de ő száztíz kiló, s talán ezért.

Kicsit fáradtan, de azért igyekszem megmagyarázni, hogy ez nem olyan program.

„Tudod, hogy Arankát szeretném meglátogatni, most már tényleg öt éve nem láttam. Meg itt van a karikagyűrű is, te mondtad, hogy próbáljam eladni…”

„Jó, jó, de nem most. Azt nem mondtam, hogy annyira sürgős.”

„Persze. De itt Vízaknán nincs olyan üzlet.”

„Nincs hát, de még ha volna is… Az egész falu megtudná, beszélné. Isten őrizz! Itt még akkor se szabadna, kicsi szívem.”

S makacsul kitart, hogy szándékosan külön programot csinálok.

„De hát csak menjél” mondja dél felé sértetten, és veszi a kisseprűt, lapátot, föltakarítja maga után a padlót. Hátramegy a trágyadombhoz. Úgy teszünk, mintha nem vennénk észre. Mikor visszadöcög, még mindig ugyanazon a széken ülök, s számolgatom, hogy már úgyis lekéstem a legközelebbit, legfeljebb a reggeli busszal indulhatok.

Anyám hökkenten néz.

„De hiszen reggel megy Ági is…”

„És az baj?” kérdezi Róza néni.

„Mért volna baj?” mondja anyám, és beharapja a száját.

A födő alatt, mint a játékpisztoly, szaggatott sorozatokkal pattog a kukorica. Egy darabig ezt hallgatjuk; én meg hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a sok Ági, Gigi, Irma, Boriska, Éva, Ili közül melyik Ágira gondoljak. Az alkoholistára? Vagy arra a fiatalasszonyra, akihez a férje akkor szokott visszaköltözni, amikor hetedik hónapos és tejes a melle, mert igazában olyankor szeret vele?

Később sikerül feltűnés nélkül tisztáznom, hogy a szóbanforgó Ági valamelyik tordai ágról az unokatestvérem; Arankának viszont a vízaknai ágról. Anyám örül, hogy ilyesmiről beszélhet, s mintha a szebeni utamat is megbocsátaná átmenetileg. Hogy a kedvére tegyek, ebéd után kiülök vele a birsalmafa alá, és csupa olyasmit kérdezek, amit már többször elmesélt, de azért még mindig tud módosítani rajta.

A nap erősen tűzi a kopár parasztudvart. A két széket úgy állítom árnyékba, hogy az utcára, a patakpartra is kilássunk, de valahogy nem tetszik neki a látószög; továbbhúzza a magáét, hogy a disznóólat és konyhaajtót is szemmel tarthassa. Róza néni egy támlátlan széken ül a konyhában, és jobb markával a bal hüvelykujját szorítja. Lehet, hogy nyitva van a szeme és bennünket néz; de lehet, hogy nem, Médi az ereszárnyékban fekszik, hályogos szeme fölött koszorúban tapadnak egymáshoz a legyek. A macska meg eltűnt valahová. Ahogy elhelyezkedünk, anyám azonnal kötni kezd valami régi fonálból; azt mondja, egy másik gyapjúsapkát, hogy legyen tartalékban otthon, ha esetleg a tavalyit ellopnák. Már négy ilyen sapkám van Pesten. Amióta megoperálták, a feje elég erősen reszket, de a csúzos kezével változatlanul a megfelelő helyre tud bökni. Sokáig csak ezt a csendes mutatványt nézem, és ő is hallgat.

„Emlékszel, tegnap mutattad hazafelé azt a bedőlt házat… Birica, azt mondtad? De milyen Birica? Kláris… vagy Kaláris? Sose tudom jól megjegyezni.”

Azt hiszem, sikerült eltalálnom a hangot. Egyszerre élénkebb lesz.

„Ugyan! Azzal csak a milícisták csúfolták… Még, a milícisták is. De hát annyira bolondult a gyöngyökért, hogy nem is csoda. Még az Erzsi néni temetésére is úgy ment el, hogy elöl-hátul tele volt rakva…”

„Gyöngyökkel?”

„És csupa színessel! De jó, igaz, a temetésre nem, akkor befestette őket kályhafeketével, csak tudod, jött az eső, az meg a felét lemosta. Jaj, rettenetes volt. Pedig megvolt benne a jó szándék. Szegény Birica… Nem is tudom, hányszor aludtam ott nála. Most meg bedőlt.”

„És te? Hogyan lettél árva? Miklós bácsi egyszer valami egészen mást mesélt…”

„Eh, Miklós!” és fölemeli a kötést. „A görögkeletiek mindent másképp akarnak tudni.”

„De drágám, Miklós akkor még református volt” szól ki Róza néni.

Majdnem nevetni kezdünk; de mégse jutunk szóhoz. Dübörögve a kollektív traktorja fordul be a sarkon, és egy marhákkal megrakott pótkocsit húz, a marhák homlokán lila festékkel odamázolt kereszt.

Anyám csendesen sír.

„Miklós összetéveszti, kis szívem. Ő úgy emlékszik, anya Etussal halt meg gyerekágyban, pedig csak a következővel, a kis Lukáccsal. És akkor volt nyáron, hogy Róza néni is elvesztette az anyját, de az enyém még élt egy kicsit, így aztán ő szoptatta ki Rózát is.”

„És Erzsi néni?”

„Ó, az akkor már nagy volt. Már nagyon értett hozzá, hogy dresszírozzon bennünket. Meg a kis Lukácsot pelenkázta. De szegénykém, az sem élt sokat. Tudod, mindig odatették nagyanyám mellé a dunyhára, aki rettentő vastag volt, s egyszer rákönyökölt, és megfulladt reggelre. Apa meg akkor kezdett el úgy búsulni, hogy semmink se maradt. Se föld, se ház. De azért abba sose egyezett bele nagymama, hogy a kis Lukács esetleg őmiatta. Ezt még mondani se volt szabad. De hát, ki is tudja. Lehet, hogy tényleg a dunyha csúszott rá. De a Róza nénédet, azt aztán becézte mindig! Ő volt a kedvenc. Az a sok gyönyörű ruha, amiket Szebenből hozatott neki – emlékszel, Róza?”

A konyhából sokáig semmi hang; csak később, de Róza néni akkor sem engedi el a hüvelykujját.

„És az a pántos cipő, Zsuzsikám? Amit külön a lábadra csináltatott Brassóban?”

„De azt az Ambrus csinálta, azért csak fele árat kellett fizetni.” Aztán halkabban. „Pedig nem… Ambrus neki is csinált többször. De akkor se helyes az, annyira elkapatni egy gyereklányt. Csak hát, nagymama ilyen volt. Pedig mennyi gyász érte őt is! Rózsi menye is azon a nyáron halt meg Konstanzában a járványkor, aztán annak a gyereke is odakerült…”

„Ki? A sánta Ildikó?”

„Nem… az a mostohatestvére Crajovából. Tudod, aki Amerikába ment ki, hogy valami szektába belépjen, de már az első szentbeszéd alatt összeesett. Mi is csak a sírról láttunk már képet. Nagymama a Rózsi kisfiát vette magához…”

„És őt is Erzsi néni dajkálta?”

„Az első tavaszig igen… De ugye, ő is gyerek volt még, nem is tudhatta, mit csinál. Majd egyszer megmutatom a kertet, ahová a kis Édát kivitte tavasszal, és az egész kocsit teleszedte gyöngyvirággal. Az orvos azt mondta, attól fulladhatott meg, a gyöngyvirág szagától. Apa meg elivott mindent, még negyvenéves se volt, amikor eltemettük…”

Mindezt halkan, egyenletesen mondja, az arca is nyugodtabb. Ha így ül és köt, szinte fel se tűnik, hogy a feje is követi a kéz ritmusát. Mintha semlegesítené egymást a két különböző reszketés. Mikor a sor végére ér, aprólékosan eldolgozza a szemeket, nyomkodja. Körülöttünk halk tyúkkárálás, a disznóólban is kriptai a csend. Időnként tisztán hallom, ahogy a gyomra tompa buffanásokkal dolgozik.

„Csak tudnám, hogy erre is mi szükség… Nevelnek két süldőt, és még akarnak egy harmadikat. Minek? Hiszen a felét se tudják megenni. Miklós meg büszkébb, hogy eladja. Hogy ő nem cigány. Tavaly is minden rájuk romlott…”

S hirtelen felnéz.

„Róza alszik?”

„Nem tudom…”

„Csak folytasd, Zsuzsikám” mondja Róza néni, és továbbra se mozdul.

Néhány pillanatra engem is elfog az álmosság, és lehunyom a szemem. Amikor kinyitom, a patak csalánosából egy kérődző bivalyfej emelkedik föl.

„Azért Ágira vigyázz, ha holnap együtt utaztok” súgja bizalmasan.

„Ágira? Miért?”

„Jó, jó. Nekem mindegy. Hiszen az unokatestvéred. De majd meglátod, hogy tönkrement ő is. Csupa mitesszer az arca, valahogy a bőre nem tiszta, én még nem is láttam ilyet. Kellett annak is eljönni Tordáról, amikor mindenük megvolt…”

„Most Arankának segít?”

„Nyáron, de csak a fagylalt szezonban. Kint az állomáson kaptak egy asztalt, de én még nem ettem a fagylaltjukból. Meg nem is szabad nekem, éjszaka megint rosszul voltam. Szegény Birica is hogy mondta mindig… Aztán képzeld, este alig aludtam el, egyszer csak apádat láttam a kolozsvári piacon, pedig ő igazán nem ment ki soha, még egy fél kiló almát se tudott megvenni olcsón, mindig becsapták…”

És megint a konyha felé les.

„Róza, igen! Ő aztán tud éjszaka meg nappal is aludni…”

„Dehogy tud. Csak a napot nem bírom úgy, mint te.”

„De itt nem süt, édes szívem. Azért ülünk árnyékban.”

„Süt az akkor is, ne mondd. Hiszen még idebent is süt.”

„Hát ha a tűz mellé ülsz…”

Kis idő múlva abbahagyja a kötést, és mimikátlanul maga elé néz.

Megszorítom a karját.

„Mi az… érzel valamit?”

Lassan benyúl a pongyolája alá.

„Fogd csak… Most sokkal keményebb, mint reggel.”

Oldalról én is benyúlok, és közösen tapogatjuk a mellét.

„Szerintem nem… csak képzelődsz. Pontosan olyan, mint máskor.”

De látom, hogy nem hiszi. És hiába is olyan, mint máskor, akkor is neki van igaza. A rákja, a szívbaja, az ízületei, a műtéti helyek, az elmeszesedett gerinc. Fél az áttéttől.

„És ott lent is nagyon szorít…”

Amióta itt vagyok, mindennap megnézem az elzárt végbélnyílást, a varratnyomos keményedéseket. Valahogy megnyugtatja, ha én is látom. És mindig megkérdezem előbb, hogy akarja-e. De most se mondja, hogy igen, csak a vállamba kapaszkodik, füláll, és elindul a konyha felé. Róza néni éppen szundítani kezd, a hüvelykujja kicsúszik a markából. Nagy melleit csak erőlködve tudja megemelni a lélegzet, de lefelé már gyorsan ereszkedik a lágy tömeg. Amikor melléje érünk, szusszanva kinyitja a szemét. Anyám szétnyitja a pongyoláját, és összegyűr a terítőn egy Marasesti-s dobozt. Nem veszi észre, hogy van benne cigaretta.

„Hagytad kialudni a tüzet? Pedig mosni akartam még…”

„Még azt is” ásít Róza néni, és a dobozt bedobja a fáskosárba. Kicsit nevet. „Miklós örülni fog, ha este nem találja…” Aztán tapintatosan magunkra hagy, kimegy az udvarra. „Hiszen már kötél sincs, ahová lógassunk…” és a száradó ruhákat csapkodja.

Anyám kis nyögéssel az asztal fölé hajol, én meg leguggolok mögötte, felhúzom a pongyoláját. Gyöngén körbetapogatom, ahol a duzzadást érzi.

„Ott, ott… ugye, ki van dagadva?”

„Nincs… nem látom. Csak a barna foltokat a szélén. De azok ott is voltak.”

„Csak azokat?”

„Csak…”

Valamivel nyugodtabb most, de azért mégis bizonytalanul jön-megy. Csapzottan a macska is megjelenik, a szőre tele szivárványló lepedékkel, mintha most mászott volna ki a moslékos vödörből. Szórakozottan nézi.

„Azt már mondták a kórházban is, a foltokat… Tudod, a professzor Olariu. Hogy azokkal nem kell törődni. De én akkor se hiszem. Amikor fáj, akkor biztos kidagad.”

„Ne mutassuk meg az itteni orvosnak? Nem is ártana egy kis séta…”

Erre azonnal úgy tesz, mintha nem hallaná. Orvoshoz nem. S bizonyítékul megemeli a nehéz tölgyfa asztalt, hogy öt centivel odébb tolja. Róza néni elnéző mosollyal figyeli az ajtóból, a karján két száraz lepedő.

„Te, ha nem szakadsz meg addig, hozhatnátok Médinek is a patikából…”

„Médinek? Micsodát?”

„Egy kis pepszint.”

Anyám megdöbben.

„Meg akarod mérgezni?”

„Az én kutyám, kis szívem, ne akarj te engem fenyegetni. Nem azt mondtam, hogy sósavat az alimentárából.”

Most először sikerül úgy nevetnünk, hogy az arcukon fölrémlik valami régi vonás. A szuszék fölött besárgult kép: ők ketten állnak az egyik sóstó szélén, fekete bakancsban, fodros fehér ruhában, a hajuk vékony copf, a végén masni. Kicsit gúvadt szemmel, merev mosollyal várják, hogy a fotográfus kattintson. A karjukat előretolják, így fogják egymás kezét. A másik kezükben egy-egy pünkösdi rózsa, szár nélkül: mintha közvetlenül a markukból nőne ki a szirmos pamacs.

Odamutatok a képre, hogy próbáljam emlékeztetni őket; de valahogy mégsem sikerül jól. Elszótlanodnak. Anyám idegesen a gyűrűt kezdi keresni, amit Szebenben kellene eladnom.

„Bemegyek én is veled, és majd veszünk pohártörlőt” mondja váratlan határozottsággal.

„Azt nem! Arra a rázós buszra nem engedlek fölszállni. És Pesten különben is olcsóbb a pohártörlő.”

„Olcsóbb! De ha ott veszed meg, sose fogod beszegni…”

„Még a múltkoriak is megvannak, amiket adtál…”

Érzem, hogy ezt nem kellett volna; csak már késő. Ingerülten és kiszolgáltatottan vonja meg a vállát.

„Jó, akkor temessetek el. Majd bemegyek egyedül, és visszajövök vonattal. Nekem nem kell, hogy egész nap csak Aranka siránkozzon…”

S bemegy a lesötétített tisztaszobába. Kicsi szoba, alig több háromszor három méteresnél. A földön táskák, szatyrok, két olcsó-kék papírbőrönd. Minden gyűrötten kint lóg. A félhomályból apró puffanások, csattanások hallatszanak; de ugyanakkor a két süldő is rákezd, és eszelős visítással az ól deszkarésébe feszítik az orrukat. Szeretnék kimenni hozzájuk, de Róza néni újra ott ül a széken, és eltorlaszolja a kijárást.

„Hagyd csak, biztos a patkányok, Miklós tegnap is agyonvert kettőt. De én félek tőlük… Igaz, Zsuzsika?”

Valamilyen célzás lehet ez, aminek részletes története van, de most egyikük se tartja fontosnak tovább mesélni. Anyám közben visszabotorkál, és a nyitott retikülömet tartja maga előtt.

„Te jézusisten… ide tetted?”

A látvány megzavar; és látom, hogy Róza néni is összekulcsolja a kezét, mint aki felkészül.

„A gyűrűt? Talán ide sem adtad…”

„De igen. Tudom. Emlékszem. Szép sárga, bécsi arany volt… De hiába mondom, hogy eltedd, múltkor a táskádat is ott hagytad a boltban. A retikülödben meg nincs, megnéztem. De hát hol van akkor? Még anya kapta, mikor Bucurestben az ügyvédnél szolgált, és a felesége meghalt…”

S reszketve kisápad; de ahogy le akar ülni, leejti a retikült, s egy csomó apróság szétgurul. Amíg összeszedegetem, Róza néni megfogja a csuklóját.

„Ne izgasd föl magad. Meglesz.”

„Könnyen mondod te! Neked még itt van Miklós…” És gyanakodva megkeményedik az arca. „Ugye, Ági járt itt, amikor elmentünk tegnap?”

„Igen. Meg itt voltam én is. De az udvarról be se jöttünk a szobába… ha esetleg erre gondolsz.”

Ahogy a földön térdelek, csak a püffedt lábukat látom, az egyformán lecsúszott fáslikötéssel. Ez majdnem megakadályoz, hogy rájuk szóljak.

„Most már hagyjátok, mert még este visszautazom!”

Róza néni a szemével int.

„Eredj, nézd meg a bőröndöt, édes. Két éve Birica is húsz leit adott Szent Antalnak, pedig megspórolhatta volna.”

Anyám összeszorított szájjal ül, a karját keresztbe fonja. Kerüli a pillantásomat. És ők se szólnak egymáshoz. Én meg igyekszem minden dughelyet sorra venni, szatyorról szatyorra. Az egyik cipő orrában találom meg a kopott bársonydobozt. Mikor kiviszem mutatni, anyám éppen csak odanéz; és az arcszíne is sokkal jobb.

„Érdekes… Pedig biztosra vettem, hogy odaadtam. És né, még a doboza is megvan! De most aztán tedd el, ne hányd el. És tartsd mindig magadnál. Arankánál meg úgyis jobb, ha a retikült is viszed a vécébe, nem kell a szobában hagyni. Tudod, nekik nincs külön vécéjük, csak a másik oldalon, az udvar végében…”

Egy lélegzettel mondja ezt is, és még mindig összefont karral. Róza néni hajszálra ugyanúgy teszi keresztbe a karját, valószínűleg szándékosan.

„Tévedsz. Arankának most sok pénze van. Mért lopná el a gyűrűt?”

„A gyűrűt nem. De azért a pénzt megszámolhatja előbb, mielőtt kimegy…”

„Jó, megszámolja. Aztán? Üljön megint a vécébe, amíg visszarakják, ami hiányzik?”

Várnám a folytatást; de még egy halvány mosolyra se hajlandók. Két becsukódott szobor. Médi az ereszárnyékban csuklik, a macska eltűnt a fáskosárból. Úgy érzem, nekik is jobb most, ha magukra hagyom őket. S csendben hátraviszem a széket a ház mögé, ahol az üres műanyag dobozokat gyűjtik; mellette törmelék tégla. Van itt egy megcsonkolt ecetfa is, Miklós bácsi erre akasztja a rozsdás vaskarikákat, az egyikbe éppen beleesik a református templom tornya. A levegőben sok a galamb és fecske; és semmi felhő. Később eszembe jut a kérődző bivalyfej, de egyre bizonytalanabb, hogy csakugyan láttam-e vagy csak álmodtam. Aztán elalszom.

Már hatra jár, mikor visszamegyek a konyhába. Hanyatt, egymás mellett feküsznek a díványon. Mellükön a négy összekulcsolt kéz. Róza néni lehunyt szemmel, majdnem hortyogva szuszog, az orrából kifehérlik a vatta; anyám a gerendás mennyezetet nézi. Odaguggolok melléje, és hirtelen megcsap a fojtós szag. Róza néni ilyenkor szokta mondani, hogy „Zsuzsikám, már megint kékülsz”; de van úgy, hogy pirosat is mond. Eltéveszti a szagokat.

„Aludtál egy kicsit?” kérdezem.

Megrázza a fejét.

„Menjünk egy kicsit sétálni?”

Megrázza a fejét.

„Menj egyedül csak. Majd alszom holnap. Holnap úgyse leszel itthon.”

S megpróbál egyedül felülni, de meg kell támasztanom a hátát, hogy vissza ne dőljön. A keze nyirkosan hűvös, a háta izzadt-forró. Amíg a nyakát törölgetem, fél tenyérrel az asztalra támaszkodik, s erőlködve feláll. A kombinéja kilóg alól, a melltartója is félrecsúszott. Közben felsóhajt, és oldalt lép, hogy az utcára kilásson. Mondja, hogy mikor az előbb kinézett, Boriskát látta a patakhídon piros térdharisnyában, pedig még le sem telt a gyászév. Róza néni állítja, hogy letelt, hiszen neki kellett lemosni Gézát ecetes ronggyal, Boriska nem mert hozzányúlni. Meg különben is válófélben voltak, csak aztán mégse kellett ügyvéd. Egyszerre megint olyan zavart érzek, mint mikor Ági került szóba. Fogalmam sincs, hogy ki ez a Boriska. Rémlik, hogy az egyik mostoha unokatestvérem a brassói ágról; de felvilágosítanak, hogy Borica fogadott lánya volt húsz évig, csak úgy összevesztek, hogy kénytelen volt kitagadni, és semmit se hagyott rá. A bedőlt ház, az lett volna a Boriskáé, ha nem verik véresre egymást; de így az is az unitáriusokra maradt. Azok viszont kihaltak közben Vízaknán, és tavasszal a pap is elköltözött. Borica volt az utolsó a felekezetből, mondja elkönnyesedve anyám. Mikor Róza néni megjegyzi, hogy Borica nemcsak unitárius volt, hanem titokban a katolikusokhoz is eljárt, sőt, már lánykorában is folyton attól félt, hogy hátralékban marad; anyám vérig sértve csattan fel, hogy legalább a halottakat kímélhetné. S felindulásában megint bevonul a tisztaszobába. Ahogy nagy zajjal a szatyrukat húzkodja, véletlenül lever egy 1916-os emlékpoharat, rajta a Gyilkos-tó látképével, a fenyvesek koszorújával. Róza néni elmosolyodik a csörrenésre; de mintha mégis neheztelne.

„Hát, igen. Nekem nem szabad Biricáról. Pedig őt is én mosdattam ki a ravatalra, nemcsak a Gézát. Vagy ezt se mondom jól?”

„Ezt igen, mert a vonatom késett… De ki öltöztette? A sok gyöngyöt ki rakta föl rá?”

„Te, Zsuzsikám. De én most csak a mosdatásról beszéltem.”

Hosszú, majdnem néma félóra telik el, amíg rá tudom venni anyámat, hogy menjünk ki a fürdőkertbe. A hűvösség ilyenkor ér ide a havasokból, ilyenkor már kellemes a séta. Róza nénit nem látjuk, mikor elindulunk, már korábban bevette magát a disznóól mögé, ott kalapál egy kilazult deszkán. S anyám nem is erőlteti, hogy szóljunk. Váratlan fürgeséggel nekilódul a meredek udvaron; talán hogy nekem se legyen időm hátraszaladni az ólhoz. Csak kint a sarkon lassít le, s onnét már félóra alatt odaérünk a gyógyfürdőhöz. Nem nagy távolság, alig háromszáz méter; de szép út. Öreg fák, patakpart, néhány fölismerhetetlen arcú kő-Krisztus. Amióta a fürdőt bezárták, a parkba tilos belépni; de anyám nem veszi észre a figyelmeztető táblát. Csak arra panaszkodik, hogy a kavicsos sétány töri a lábát, s mintha szöggel vernék a sarkán a hegyes csontsarkantyút. Leülni meg nem lehet, mert a maradék két padot szögesdróttal tekerték körbe. A három sóstavat deszkapalánk veszi körül, a kabinok java része bedőlt; csupán a lombok között látszik ide a havasok masszív körvonala. Valamikor nagy élet volt itt, zene szólt, táncoltak, szeretkeztek, a nők fodros fürdőruhában ültek, és áztatták a petefészküket a vízbe süllyesztett padokon. Akkoriban a hosszított derék volt a divat, a lazára eresztett öv bőrrózsájáról cakkos szálak lógtak le a szoknya aljáig.

„És hol voltak a pálmák?” kérdezem.

Sokáig nézi a traktornyomos parkot, végül egy földhányásra mutat, ahol két egymásba olvadt bitumenes hordó áll. Mintha lett volna egy ilyen kép is valahol, anyám egyedül támaszkodik az egyik pálmafának, a haja a derekáig ér, nevet. A képre ő is emlékszik, de arra nem, hogy nevetett volna.

„Jaj, dehogy!” mondja. „Ugye, akkor volt az, hogy apád azt a sok szeretőt tartotta Kolozsvárt, és pénzt se adott haza semmit, én meg lent dolgoztam a Bărăgan-on egy uradalomban, annál a zsugori uraságnál. Jaj, szörnyű! Pedig milyen szép ember volt… Aztán mégis lopni kellett mindig, hogy jusson nektek is, ugye, zsírt meg lisztet… És az a sok szép gyümölcs! Te meg ilyen kicsi voltál még…”, s mutatja, hogy mekkora. „De a ruhát azt nem, azt csak kölcsönbe kaptam Biricától arra a délutánra…”

Közben egy tornyos, feketére evődött faépületen akad meg a szeme; mint valami túlméretezett filagória. Most cementes zsákokat tárolnak benne. Kis mosoly suhan át az arcán.

„Ott szólt a tárogató esténként… emlékszel?”

Nem emlékszem, de igyekszem erősen elképzelni.

Már sötétedik, mikor hazaérünk. Miklós bácsi még mindig nincs otthon; de az asztal már megterítve. Középütt, egy felébe tört tetőcserépen, nagy fazék túrós puliszka gőzölög.

„Na, ugye” mondja Róza néni. „Már a kapuból láttam, hogy jöttök. De jó is, hogy nem siettetek, mert Médi megdöglött közben. Már el is kapartam az ól mögött.”

„Hogyhogy megdöglött?” kérdezi anyám, és belemarkol a terítőbe.

„Hogyan! Hát csuklott egy darabig, aztán nem csuklott többet. Kár is lett volna az a pepszin… Vagy hoztatok mégis?”

„Nem… nem hoztunk” mondom; s anyám még mindig a terítőt markolja.

Ági csakugyan szokatlanul és csúnyán mitesszeres. Kint az autóbuszállomáson találkozunk reggel, és ő ismer föl a tömegben. Jó kabát van rajta, a lábán pionír fiúcsizma. Elképzelhető, hogy már régóta iszik, a szája cserepes, s ahogy sűrűn rányal, utána mindig aprókat nyel. Különben egyáltalán nem látszik, hogy harminckét éves, lehetne negyvenkettő is; a szeme azonban olyan világító kék és szép vágású, amilyen Róza nénié volt.

Amikor este újra szóba került a tordai ág, akkor mesélték el, hogy húszéves korában két gyereket fogadott örökbe pénzért, de csak három év múlva ment férjhez a bikaistálló egyik állatgondozójához; s hogy a férje másfél évig „politechnikát” is tanult Iaşi-ban, s csak akkor hagyta abba, mikor a hereműtétje után az évfolyamtársai csúfolni kezdték. Sőt, azt is beszélik, hogy a fogadott kislányt a hokedlire kötözi és úgy veri. Ezt az utóbbit Róza néni se cáfolja határozottan, bár biztosat egyikük se tud. Amikor meg Ágit faggatták egyszer, az nemcsak a hokedlit tagadta, hanem a hereműtétet is. Már ágyban voltunk, mikor anyám megint előhozta az egészet, de Miklós bácsi úgy horkolt, hogy csak kiabálva értették egymást; mi a tisztaszobában, Róza néni a konyhában.

„Jó, nem volt műtét… De akkor mért nincs saját gyerekük?”

„És nekem volt? Azt hiszed, én nem vertem volna szívesen a seggire?”

„De lekötni… És még nem is az apja! Jaj, te, Róza…”

„Azt nem mondják, hogy meztelenül, csak a hokedlit mondják. És nagymama engem is hányszor ráparancsolt…”

„Persze! Csak én nem emlékszem rá. Nem mertél te olyan makacs lenni. De hát védd, ha jólesik, téged úgyis mindenki becsaphat… De akkor legalább a két gyerekért csináld! A süldőket nekik adjátok?”

„Ugyan! Tavaly is nekik hizlaltunk egyet.”

S nagyjában, el is alszunk ezzel.

A buszon annyi az utas, hogy igazában állnunk se kell, olyan tökéletesen be vagyunk préselve, a hasunk egymásba nyomódik. Mégis, mintha zavarná Ágit, hogy ennyire közel esik az arcunk, és igyekszik hátrafeszíteni a nyakát. De így is jól érzem, hogy vagy a bimbója erős, vagy valami durva varrású melltartót használ.

„És ti? Ti mért nem neveltek disznót?” kérdezem.

Zavartan nyel és a szemöldökét húzkodja.

„Tetszik tudni, nem érdemes. Itt van nem messze a kukoricaföld… igen, már elhagytuk”, és megpróbál a fejek között kinézni. „Ha onnét megszedem, ami kell, és megfőzöm, azt jól el tudom adni Szebenben. Két leiért a csövit, az nem rossz ár…”

„És télire nem is hagysz…?”

Közbevág.

„Dehogynem. Ha már köd is van reggel, megyünk mind tollazni…”

„Az micsoda?”

„Hát, ki a határba. Ott még szedünk annyit, hogy kitartson.”

„És ezt szabad?”

„Persze. A kollektívben mindig marad, amit nem vesznek észre. És úgyis csak odapusztulna. Én így a négyszeresét is megkeresem a kukoricának.”

Az induláskor hűvös volt, most annál jobban izzadunk. Ági arcán, a mitesszerek között, kis árkokban csillan a verejték. A tartós préselődéstől apránként az egész alsó és felső öltözetét kiismerem, a kapcsokat és gyűrődéseket, mindent. Inas és izmos test; s valamilyen borotva-kölnit használhat.

„Ez itt már betonút” mondja, és behúzza a hasát, a mellkasát hátradönti, így viszont az ágyékunk nyomódik egymásra. „Ugye, szép? Most már mindenfelé betonutakat csinálnak. Tavaly még filmezni is voltak Bucurestből… Tankokat hoztak és sírokat ásattak. A sisakokat meg itt hagyták, tessék csak nézni!”

Kis ügyeskedéssel találok egy rést, ahol kilátok a mezőre. A szanaszét leszúrt karókon tényleg ott lóg néhány rohamsisak.

„De mért nem tegezel engem? Úgy beszélgetünk, mint két idegen.”

Elvörösödik és félrenéz.

„Ne tessék haragudni, de én nem tudnám jól… Valahogy nem jön.”

Valamit megérinthettem benne, amire nem számított, mert Szebenig már nem nagyon váltunk szót. Csak az állomástéren enged föl egy kicsit, és lelkesen kalauzol, mintha csakugyan idegen volnék. Arankáék nem laknak messze innét, de előbb elkanyarodunk a fagylaltos stand felé, s ez olyan ellenőrzésféle is. Ilyenkor reggel, amikor még nem nagyon vesznek fagylaltot, a szomszéd kislányára bízzák az árusítást. A stand jó helyen van, hármas utcakereszteződésnél. Egy darabig a túlsó oldalról nézzük a forgalmat. Ági precízen figyel.

„Jól mér” mondja elégedetten, s mikor a cingár kislány mögé érünk, nevetve beüt a szoknyája alá. „Csak aztán ne protekciózz! Majd tizenegy felé jövök!”

A kislány riadtan néz hátra, sietve tovább mér. Az ő arca is szokatlanul mitesszeres; mintha tényleg a gyereke volna.

Néhány utcával odébb egy sikátor nyílik, s onnét már nem kísér tovább Ági. Ügyetlenül nyújtja a kezét, és nem hagyja, hogy megcsókoljam. Azt mondja, úgyis találkozunk még; és váratlan bizalmassággal odahajol a fülemhez.

„Megyek gyertyát gyújtani a románokhoz, tudja, ott így is lehet imádkozni. És most muszáj… Tante Angelica mindig igazat jósol, és most én is megálmodtam…”

Egy pillanatra meghökkenek, ahogy anyám szokott, s még a mimikámon is érzem az ő arcmozdulatát.

„Jó, jó, de mit? Rosszat?”

Sután áll. Nem akar a szemembe nézni.

„Egy fekete kos állt a parton… De Arankának ne tessék beszélni róla!”

Úgy búcsúzik el, hogy tenyerét végighúzza a selyemballonomon, és gyorsan megfordul. Majdnem férfias lépésekkel csattog tovább a pionír csizmájában.

A harmadik ház az Arankáé. Hosszú és keskeny udvar választja el a kétrészes épületet. Az egyik szárny emeletes, a másik földszintes, s a kettőt elrozsdásodott télikert köti össze hátul, elöl meg egy bástyaszerű boltív. Aranka a földszinten lakik, és két utcai ablaka is van. Nem kell bekopognom, az ajtó kitárva, a küszöbön fényes linóleum. Valahová kimehetett éppen, mert a köszönésemre senki nem válaszol. Nagy, parkettás szobába lépek be. A szemközti falon nagyméretű gépi selyemperzsa, Szöktetés a szerájból. A csillagos éjszakában két fehér burnuszos arab vágtat, a lovukat ütik, hajsza, a lovak gyönyörűek. Az egyik arab ájult nőt tart a karjában. A háttérben mecset, pálmák, kaktuszok, az előtérben néhány kő. És az egész rikítóan színes. Ez alatt áll a kétszemélyes rekamié, még bevetetlenül, éjszakai összevisszaságban. Egyébként a szokásos berendezés, sok csipketerítő, hat lilahuzatos szék. És ragyogó tisztaság, mintha kizárólag a rekamiét használnák csak.

„Jézusom!” hallom egyszerre a hátam mögül, de már nincs időm megfordulni, maga Aranka lép oda mellém.

Ő is eléggé meghízott, csak arányosabban, mint Róza néni; s persze, sokkal fiatalabb is. A karomat szorítja és néz, eltol magától, megint visszahúz, elkönnyesedve megölel, a mozdulatában túláradó öröm és gyakorlatias felületesség.

„Nahát, mégiscsak! Persze, Ági szólt már, hogy itt vagy, én meg gondoltam is, hogy lesz-e benned annyi… De Jézusom, ha Mituka látna! Gyere, hadd nézzelek jobban… Pontosan, mint az anyád! Pontosan, mint az anyád!” és tapsolva a rekamié felé fordul. „Vali! Vali! Nézd, ki van itt! A nagynénicskéd Pestről!”

Nem azonnal, csak néhány pillanat múlva mozdulnak meg a párnák, és megjelenik Vali feje. Alig lát az álmosságtól, beletúr a hajába, valamit mormog románul, utána megint eltűnik. Aranka elérzékenyedve int.

„Kis szaros, sose tud fölébredni… Csak ne volna olyan szép meg ne szeretném annyira. Dragă, ne csináljak egy kávét?”

„Köszönöm, majd később, most csak ülj le inkább. Biztos túl korán is jöttem… De este már muszáj visszamennem.”

Leülünk a lila székekre, és mosolyogva nézzük egymást. Akármiről beszélgethetnénk most, de még nem tudjuk, hogy mi legyen ez az akármi. Mindenesetre meglep, hogy olyan gondosan fekete rajta minden, a blúz, a pecsétes szoknya, a zokni és a szandál, a keskenyre hajtogatott sál, amivel a festett szőke haját köti le. A festés alatt kezd kinőni a barna, és a szája is erősen festékes. Párnás ujján vastag karikagyűrű, belenőve a húsba, a nyakában aranylánc.

„Csak nem gyászolsz? Vagy még mindig a férjed?…”

Érzem, hogy örül a kérdésnek. Kezébe veszi a kezemet, és lehunyja a szemét.

„És az anyámat, lelkem… A négy legkedvesebbemet veszítettem el öt év alatt. A négy legkedvesebbet… Nincs éjszaka, hogy ne látnám őket, ne beszélnék velük. Itt a rekamié, a bútorok, a sok szerviz, ez mind Mituka nekem. Nem tudok én már igazán élni, csak meghalni… És ahogy Mituka tudott! Ezt a fali perzsát is közösen vettük Ephoriában, s még le is alkudott belőle egy negyed árat, pedig nem könnyű ám a tengerparton, mint a cukrot, úgy viszik az ilyesmit a külföldiek. Nézted a mecsetet rajta? Meg a pálmákat? Mituka azt mondta, olyan igazi ez, hogy el tudna gyalogolni odáig… De aztán máshová kellett neki. Én meg egy árva pálmát se ültethetek a sírjára! Itt elfagy.”

Nem siránkozva, inkább lendülettel beszél, mintha rá akarna venni valamire. S csak a legvégén csuklik el a hangja. Közben itt is bejön egy macska, mint Vízaknán, de ez annyira kicsi még, hogy minden szőrszála külön áll. S most kezd Vali is ébredezni. Aranka fölkapja a kismacskát, és odadobja a párnák közé.

„Menj, karmold meg!” Aztán szigorúbban. „Hallod? Öltözz fel, és megyünk a városba, csinálunk egy szép napot a nagynénicskédnek…”

Vali most lesz tizenhét éves. Álmos, lusta arc, kicsit ovális és keletiesen lágy, a szája puhán biggyed, a szeme sötét. Tulajdonképpen nagyon szép, csak valami öntudatlan unalom tompítja ezt a szépséget. Ahogy felül, világít a meztelen felsőteste. A haja elborítja a vállát, és az övé is festett szőke, mint Arankáé. Közömbösen és mégis érdeklődve bámul; s talán nem is érdektelen, ahogy ezt a kettőt egyeztetni tudja.

„Budapestről?” kérdezi kicsit élénkebben, és meztelenül kimászik a paplan alól, csak egy hálókabátot lógat maga elé.

„Gyere, csókoljátok meg egymást, addig én hozom a kávét” mondja Aranka, és ülve marad.

Vali félúton odapillant a tükörbe, utána oldalról az arcomhoz hajol.

„Akkor te is tante vagy?” és megcsókol.

„Szégyentelen!” nevet Aranka, s a lelógó hálókabátot hátrahúzza Vali lába között, és feltolja a fenekén a derekáig, hogy legalább így fogja maga köré. „Látod! Nem érzi, hogy mit szabad, mit nem. De még szegény Mituka se tudta leszoktatni. Ugye, mindig éjszaka jött haza, reggel korán ment el, ez meg mint a madár, ha fölébredt…”

Vali a szoba közepén áll, és ásít.

„Mit vegyek föl?”

„Amit akarsz, kis szívem. Tudod te. Csak gyorsan, hogy indulhassunk…”

Vali vállára dobja a hálókabátot, és kimegy a másik szobába. Aranka is föláll, és Vali után néz.

„Mit beleadtunk ebbe a kölyökbe is! Pénzt, szeretetet, mindent… Mituka az ilyesmiben mindig gavallér volt. Amikor meghalt Vali apja, a Feri…”, s egy pillanatra elakad, megfogja a vállamat. „Dehiszen ismerted! Az unokatestvéred volt, az én édesbátyám…”

„Persze… Találkoztunk is itt Szebenben. Vagy inkább Vízaknán?”

Öt-hat éves korunkban egészen biztos, arra emlékszem. Arra a nyárra, amikor a Róza néni kiskacsái folyton visszacsúsztak a földbe ásott itatóbili pereméről, mi meg addig nevettünk rajtuk, amíg elkéstünk a segítséggel. Nagy bili volt, három-négy kiskacsa fért el benne.

Aranka lassan visszahúzza a kezét.

„Na, majd azt is egyszer… Hogy Feri hogyan ment el. De Mituka már a temetésénél mondta, hogy a mi kötelességünk kiállni, és nem hagyhatjuk Ritát a három gyerekkel. A Valit meg ide is vettük mindjárt, Mituka annyira imádta. Mituka mindenkit szeretett…” s kicsit elgondolkozik, szeme rátapad a fali perzsára. „Mindenkit és mindent” ismétli meg, de valahogy közönségesebben, mint az előbb. És látom, hogy könnyes. „Tudod, hogy még a halála napján is táncolt? Egy órával a halála előtt? Csak nyúlt, és az első pincért derékon kapta…”

Sóhajtva visszaül mellém, s a csipketerítőt kapirgálja.

„Istenem, ha mindent el tudnék mondani neked… És este mész már? Azt mondtad?”

Nem akarom, hogy ő is úgy érveljen, mint anyám; inkább nevetve legyintek.

„Hagyd el, egy nap is hosszú tud lenni…”

Váratlanul hálásan bólint, és közelebb hajol.

„Nekem igen, dragă. Én aztán tudom! Csak ülök itt, és ülnek körülöttem a halottak, a széken, az ágyon, a küszöbön… Mérem a fagylaltot, és azt is ők nézik. Nézik az utcán, ha megyek, ha este odafekszem Vali mellé… Legalább egyszer lehetne csak elmondani! De nem megy… És látod, mégis szeretek enni! Szeretem a konyakot, amit Mituka is szeretett, szeretem, ha nevetnek körülöttem, és pusztulok bele, hogy nem állhatom meg… Tante Angelica egyszer azt mondta télen, hogy Aranka vigyázz, nehogy rád vigyázzanak úgy, hogy a végén megbánd! De hát teszek én mást…? Hiszen másom sincs már…”

Vali közben újra bejön meztelenül, de most egy lila kosztümöt hoz.

„Ez jó lesz?” kérdezi.

Aranka nem közvetlenül válaszol, nekem dicséri a ruhát.

„Ugye, szép?” s a szeméből kitörli a könnyet. „Az első modell volt a rajonban, a Casa de Mode ezzel nyert díjat a fesztiválon. És nem is engedték olcsó konfekcióra… Mi meg szeretjük a szépet. Én is mindig szerettem.”

Vali tanácstalanul áll, választ szeretne kapni.

„Azt mondd, hogy jó lesz-e…”

„Jó, jó, kis szívem, csak meg fogsz pukkadni benne, ha fölmelegszik, de hát csak vedd, ha szereted…” Majd újra felém fordul. „Ez is olyan ám, hogy itthon pucéran se fázik, a napon meg képes meghűlni, köhög. Én izzadhatok, mint egy ló, rajta meg se látszik. Persze, szegény Feri volt ilyen… Más szakács három inget is váltott, mikor az övé még mindig úgy állt, mintha éppen vasalták volna. Ezt tényleg az apjától örökölte Vali.”

„És az anyja?” kérdezem, hogy kicsit eltereljem a gondolatait. „Rita milyen?”

„Pocsék. Kurva” mondja egyszerűen.

Vali a rekamién ül, és a paplan alól szedi elő a bugyiját, kombinéját. Magába feledkezve kezd el öltözködni. Nem tudom eldönteni, hogy hallja-e, amit Aranka mond, s hogy egyáltalán ért-e annyira magyarul. A kiejtése elég jó, de azért lehet, hogy sokkal rosszabbul ért. Mindenesetre úgy tesz, mint aki oda se figyel. Egy pillanatra megszagolja a bugyiját, mielőtt belebújna; s kicsit széttartja a lábát felhúzás közben, hogy a bugyi feszesre táguljon. Láthatólag élvezi ezt a mozdulatit. De még az utolsó húzkodásra sem áll föl, hanem a könyökére támaszkodva emeli meg a fenekét. Aranka meg újra nekiindul, hogy hozza a kávét; de azért nyugodtan tovább marad, és kibámul az ablakon. Mintha volna ugyan időérzéke, csak valamilyen más formában, mint ahogy megszoktuk.

„Tudod, dragă, Rita román. Ritát ismerni kell, másképp őt nem lehet megérteni…”

Meghökkenek.

„De hiszen Mituka is az volt, nem?”

„Hát persze! De még milyen! Mondta is sokszor, hogy ti magyarok elbújhattok Rita mellett, ha az ki akar tenni magáért… És ő értett hozzá, nem a levegőbe beszélt.”

Valin már rajta van a kombiné, amikor némán kisétál a szobából. Lehet, sőt valószínű, hogy az ő időérzéke is hasonló az Arankáéhoz; s mintha rám is ragadni kezdene valami. Csak ülök és várok, nézelődöm. Aztán megint tovább ülök és várok.

Ide, a sikátorba kevés napfény süt be, de ebből a kevésből elég sok jut Arankának. Jó fekvésű ház.

„És télen milyen? Jól fűthető? Itt a havasok aljában azért mégse mindegy…”

„Hogy, édes…?”

Nemcsak én, ő is elkalandozott közben; s most egy másik székre zökkenti le magát, szemben a napsütött ablakkal.

„A tél nem az évszakom, dragă. Nem is élek télen. Hó meg jég… Inkább sose látnám. De ugye, Mituka itt született, neki így természetes, fönt azokkal a fehér csúcsokkal. De én nem. Télen soha.” S újra hosszabban rám néz. „A négy legkedvesebbem is mind nyáron halt meg… Mituka, Feri, az apám, az anyám. Ferinek majdnem háromszáz volt a vérnyomása. S hozzá egy olyan igazi augusztus, hogy még a fagylaltot is alig tudtuk jegelni. Képzelheted. Ő meg az első szakács a Hotel Sibiul-ban. Külföldi vendégek, pénzes turisták. Egy ilyen helyen nem lehet szórakozni, ott vágni kell a húst és csinálni a csorbát. Aznap is éppen csorbát főzött, s még mondta is, hogy na, ez olyan lesz, hogy az angolok nedvesre ehetik magukat… Aztán összeesett. Az a szép szál férfi! Ő ott szokott megállni” mutat a linóleumos küszöbre. „De beljebb sose jön, csak megáll, és nézi a többieket. Nézi Mitukát a rekamién, nézi az apánkat meg az anyánkat… Vali!” kiált ki váratlanul a másik szobába. „Eredj, csináld már azt a kávét a nagynénicskédnek!”

Vali feltűnik az ajtóban, a lábán halványlila cipő; látszik, hogy nagy gonddal választotta ki a kosztümhöz. De a kombiné megint nincs rajta, csak a bugyi.

„Az az aranycsipkés… nem tudod, hol van?”

Aranka szájához húzza a kezét, kis ideig így nézik egymást.

„De igen… Az alsó törött fiókban. Ott jobbra. Hanem most már kapsz az úri feledre, dragă, ha nem sietsz. Tante nem azért utazott ilyen messze Budapestről, hogy itt töltsük az egész napot. Ha nincs kávé, kérj Murgulicától.”

Vali bágyadtan nevet, visszafordul.

„Murgulicától? Jó.”

S a talpát csúsztatva kimegy.

Aranka egy pillanatra megrezzen, de végül mégse szól. Ő is kicsúsztatja egyik lábát a szandálból, s a talpát ráteszi a másik lábára. Az egymásra hajló, elformátlanodott lábujjait nézi.

„Szóval Feri, igen… Pedig előző este még úgy összevesztek Ritával, hogy fazekakat vagdostak a kályhához. A szomszédok nem is hitték, hogy lehet még rosszabb… Pedig, lett.”

„Mért, máskor is szoktak?”

„Hajjaj. De főképp nyáron, dragă. Tudod, akkoriban Rita is fagylaltot árult, és szerette otthagyni a standot, rábízta erre-arra, szomszéd gyerekre, ő meg ment a szeretőjéhez, amelyik éppen szabadnapos volt. És Feri néha rájött. Akkor este is ezen martak össze. De hiszed-e… Rita meg se rezdült, amikor Feri lehanyatlott a konyhán. Majd megmutatom a képet a halottaságyról. Száz szegfű, száz rózsa körös-körül. És igazi színes kép, szinte olyan, hogy meg lehet fogni a rózsákat. És Mituka hogy odavolt, mikor meghallotta! Képes volt még Ritát is megérteni, hogy meg se rezdült… Nézzétek, mondta a sírnál, nézzétek a torkát, ott szorul neki a sírás, csak nem tud kijönni, mint a gombóc! Mituka mindent meg tudott érteni. Mindenkit. Aztán csináltak mesterséges légzést, a fejére hidegvizes ruhát, pofozták, de nem tért magához. Csak egyszer emelte föl a karját, és mondott valamit, de sose tudtuk meg, hogy mit. És abban az iszonyú hőségben tették mentőkocsiba, a kocsi meg defektet kapott. Persze, próbáltak kereket cserélni, mert a másik késett, csak közben Feriből is jött a vér. De ide a szobába sose jön beljebb, mindig ott áll meg a linóleumon…”

Elhallgat, és az arcomat figyeli; de lehet, hogy rosszul ítélem meg, s csak jobb híján néz rám.

„Látod, tartalak szóval, s biztos nemcsak ezért jöttél” mosolyodik el hirtelen. „Anyád mit bízott rád? Róza néni? Szebenbe nem lehet bejönni anélkül…”

Én is nevetek.

„Az igaz… A város mégiscsak város.”

„És Zsuzsika bírja még?”

„Ismered, ő milyen. Amíg mozogni tud, segít, tesz… Persze, azért fél.”

„Az nem baj, dragă. Amíg félsz, addig ragaszkodsz is. De én már néha azt se… Egyik nap igen, a másik nap nem. És mégse tehetem meg, hogy ne ragaszkodjak. Igazán még ki se gyászolhattam őket, még időm se volt elég. Nekem muszáj ragaszkodnom. Nyáron a fagylalt, télen, ami jön. És itt van Vali. Mi lesz ővele? Ha átnyúlok éjszaka, és nem találom ott mellettem, a hideg kiráz…” Megragadja a csuklómat. „Vagy szeretnél vásárolni inkább? Mert indulhatunk ám… Murgulica mindjárt adja a kávét.”

„Nem… egy karikagyűrűt kellene eladnom.”

„Szóval aranyat?” s a hangja egy árnyalatnyit személytelenebb lesz. „Értem. De azt akkor le kell méretni előbb, dragă. És nem akárhol, az ilyet csak megbízható helyen szabad. Mutasd csak, milyen… Régi?”

Előveszem, de a bársonytokot már ő nyitja ki. Elismerően kiált föl.

„Jézusom, de szép!” s a szeme felcsillan, és el is nedvesedik. „Ti csak menjetek sétálni, elintézem én ezt… A legjobb árat, amit kapni lehet érte!” s forgatja, tapintgatja, majdnem gyermekes áhítattal. Már éppen lecsurran a könny az arcán, mikor fölnéz. „A legszívesebben én venném meg. Belevésetném, hogy Mituka, és ez lenne a jegygyűrűm Mitukával…”

Tétován elém tartja, de gyorsan vissza is húzza a kezét. Erővel nyomkodja föl az ujjára.

„Sokkal szebb, mint az enyém! Nem is tudom, miért… Talán mert vastagabb? És a széle is másképp gömbölyödik.”

Tulajdonképpen nem akarom lebeszélni, csak az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy nem értek egyet a vésetéssel.

„A másikat mégiscsak a férjedtől kaptad… Hogy lesz ebből jegygyűrű, ha tőlem veszed meg?”

„De igen!” kiáltja; aztán egészen halkan. „Belevésetem, hogy Örökre, Mituka…”

Közben apró csörrenések a szomszéd szobából, elég sokáig. A kismacska a párnák között nyávog, de csak a farkából látszik egy centi, mint a kinyalt ecsetvég. Végre megjelenik Vali a kávés tálcával. Már rajta van a lila szoknya és az aranycsipkés kombiné, csupán a kosztümkabátot nem vette még föl. Azt majd később, a fésülködés után.

„Murgulica nem adott, csak Viorica adott” mondja, és leteszi a tálcát.

„Hogyhogy nem adott? És kétszáz leit tudott kérni?”

Vali megint bágyadtan nevet.

„Nem volt neki. Vagy most rángassam ki az ágyból?”

A kávé híg és törökös; viszont édes és forró. Aranka majdnem egyből hörpinti fel, a lisztfinom zacc nyomokat hagy a repedezett rúzson. Dühös.

„Azért Murgulica is egy pocsék.”

Kis csend, Vali erőltetetten ásít; de nem veszi le szemét a nevelőanyjáról.

„Miért? És kicsoda még?”

Első pillanatban nem hiszek a fülemnek: a másik szobában most kezd csörömpölni egy vekker. S nemsokára a harangszó is beszűrődik az ablakon. Valami tévedés lehet, hogy dél van; pedig annyi. Aranka vastag csuklóján körömnyi aranyóra. Odanyúlok, megnézem, és felhúzom a megállt karórámat.

„Mintha már egy éve itt ülnénk… Neked nem? Valahogy nem is értem…”

„Akkor jó” mosolyodik el hálásan. „Akkor mégis itthon vagy nálunk.”

Vali még mindig ott áll mellettünk, és Arankát nézi; aztán váratlanul gyermekes fintort vág.

„A kávé a pocsék, nem Murgulica!” és leül a toalett-tükör elé egy nagy bontófésűvel.

Aranka sietve felém int.

„Jaj, dragă, ahhoz itt kellene élned, hogy egyszer mindent megérts. És ezt még Vali sem értheti meg. Azért mert Murgulica pincér, és Mituka is az volt? De ez nem ugyanaz. La diferenţa! La diferenţa! Murgulicának most is fegyelmije van, és Mitukának soha nem volt, soha! És micsoda temetés… Olyan sose lesz Murgulicának.”

Egy pillanatra a tükörbe néz, ott találkozik a pillantásuk.

„De hát jó, a kávéja Vioricának is pocsék… Hallod? Már igazán hagyhatnád ezt az örökös fésülködést, attól nem nől gyorsabban, kicsi szívem…”

Valami feszültség súrol mindhármunkat, de nem végleges, és továbbra se világos, hogy az egészet mi indokolja.

Vali minden húzás után kiszed a fésűből egy-két szálat, két ujjal odateszi a toalettasztalkára.

Aranka a gyűrűt nézi az ujján, rálehel, utána hosszasan dörgölgeti.

„La diferenţa!” sóhajt. „És micsoda temetés, dragă! Annyi nép, hogy nem is a fekete kocsin vittük, hanem teherautón, a kocsin el se fértek volna a koszorúk, virágok. Persze, körbe kibélelték perzsákkal az autót, mellette ott álltak őrséget a pincérek, mind pincérruhában. És egész a sírig szólt a cigánymuzsika, annyira bolondult a magyar nótákért. És én tudtam, hogy milyen nótákat akar. Pedig”, és bizalmasan közelebb hajol, „Mituka titokban nem hitte el, hogy meghal. Nem tudom, hogyan képzelte ezt, de nem hitte. És lehet, hogy Mituka él is. Én meg kétszer elájultam. És szólt a zenekar, három pap temette! Volt görögkeleti és görögkatolikus is, a párt meg lobogót küldött, és csillagos kitüntetést. Igen, még a párt is adott hozzá… azt mondták, legyen az ő halottjuk. Jó, mondtam, legyen, de pap akkor is muszáj. És beleegyeztek…”

Most az én pillantásom akad össze Valiéval; éppen a fogínyét nézi. Annyira közel hajol a tükörhöz, hogy az orra rányomódik, s ebből a természetellenes szögből figyel. Kicsit vicsorit, majd újból a gyermekes fintor jelenik meg az arcán. Végül úgy mosolyodik el, mintha igazában mi ketten lehetnénk cinkosok, valami nem tudom, miben.

Aranka közben a zaccot törölgeti az ujjával, és szórakozottan beszopja. Már nyúlna az én csészém után is, de meggondolja magát.

„És Mituka sohase csalt” mondja csendesen. „Legalábbis pénzben soha. Ezért is szerették úgy… Meg a kedélye, dragă! Hiszen most is, ha hazajön és odafekszik a rekamiéra… És most is éjszaka mindig, mint amikor munkából jött meg, csak most nem látszik rajta, hogy ivott… Az nem. Az az egy soha. Csak a kedélye, dragă! És ez a legborzasztóbb… Hogy ott fekszünk Valival, és ő is ott fekszik, érzem a bőrét és tudom, hogy lehetne szólni hozzá, de nem szabad fölébreszteni. És nem is hagyná magát, amilyen makacs…”

Vali hirtelen abbahagyja a fésülködést, és kirohan.

Aranka, mintha észre se venné, folytatja; a két térdemet fogja, és kikényszeríti, hogy a szemébe nézzek.

„Azóta többször is elmeséltettem a segédszakáccsal… tudod, kíváncsi voltam, hogy nem hazudtak-e. De nem. Már korán reggel kinyitották a rádiót, hogy legyen egy kis hangulat a konyhán, Mituka meg körülnézett, és derékon kapta az egyik pincért. Azt mondják, úgy forgott vele, mint a ventillátor. S akkor neki is a száján buggyant föl, mint a Ferinek. Rögtön odament a vizes ládához, amibe a csikkeket dobálták, és abba köpte bele. Nézzétek, mondta: vért köpök! Aztán újra nevetni kezdett: de ezt a táncot folytatjuk még! És forgatta tovább a pincért, csak akkor már hányt is. És úgy rendelkezett, mint egy igazi vezető. Gyertek, csináljuk meg a kasszát! Mert az esti kasszát csak úgy otthagyták, és az szigorúan tilos. És terítsetek! mondta. És a rádiót ne csukjátok el!”

Egy pillanatra a másik szoba felé néz, de Vali nem jön be, csak halljuk, hogy ott van, valamit kattint. A rádió lassan erősödik föl; a híreket most fejezték be, s utána rögtön bevág valamilyen gyors ritmusú sârba.

„Erre most nem volt szükség, kicsi szívem” szól ki Aranka, és mind a két szeméből patakzik a könny, de szinte felindulás nélkül. „Mit tudjuk mi azt elképzelni, hogyan volt azokban az utolsó percekben! Hogy ő mit látott?! Mert ugye, jöttek a mentők is hamar, és nekem is telefonáltak… Már bent a kórházban, azon a hosszú folyosón rohantam oda hozzá, de akkor már alul-fölül egyszerre ment belőle. Ki akart menni a vécére, de kérte, hogy ne vigyék hordágyon, s akkor én fölemeltem… nem is tudom már hogyan bírtam! Hideg is volt, és mégis olyan, mint egy gyerek. És ott kint… ott mondta nekem magyarul: Aranka, ha máshoz mész feleségül, az nekem nagyon fájna! De nem ígértem meg. Hiszen ha megígérem, abba is beleegyezek, hogy meghal! Csak visszaraktam a hordágyra, s mentem telefonálni a rokonoknak. És akkor. Közben. Amíg telefonáltam. Ott a folyosón. Mituka! Istenem… Olyan a szívem, mintha földből volna. Valami mindig szorít. Hiába süt a nap, dragă! Ha egyszer rám jön, tőlem pocsékba mehet a fagylalt, egyszerűen elfelejtem rátenni a szalmafödőt a jegesvödörre. Az Isten meg nem is figyel oda, ha az ember szól, már sokszor azt hiszem, hogy se magyarul, se románul nem tud…”

Vali bömbölteti a rádiót, az ablakon besüt a nap.

Aranka lehúzza a gyűrűt, és belerakja a tenyere közepébe. Lassú mozdulatokkal latolgatja a súlyát.

„Talán jobb is, hogy nem voltam ott, mikor meghalt. Biztos ordítottam volna… fogtam és szaladtam volna vele. Vagy az ölembe veszem, és akkor nehezebben hal meg…” Hirtelen fölnéz. „Tudod, az én anyám jegygyűrűjével mi lett? Én veszítettem el, emlékszel? Mentünk egyszer a Jungewaldba, még gyerekek…”

„Nekem csak mesélték már…”

„De hol volt még akkor Mituka! És az a rengeteg nyári madár! Persze, egy gyerek azt hiszi, hogy ő is tudna mindent, és még egy madár is csak az ő kedvéért… Pedig fenét. Repülnek, mert nekik úgy jobb. Én meg mondtam a mamának: add a gyűrűdet, mami, ha ideröpül, ráhúzom a lábára, és akkor mindig visszajön. És valami ágon kezdtem el pörgetni, hogy észrevegye és odaröpüljön, de aztán sikerült is! Úgy elhajítottam…”

Mint az anyám vagy Róza néni arcán, egy pillanatra az övén is fölrémlik valami egykori vonás. Szívesen figyelmeztetném, hogy próbálja megállni, ne sírjon, maradjon úgy, ahogy önkéntelenül kinézett az ablakon, azzal az elmúlt félmosollyal. De másképp dönt. A kombinált szekrényből virágmintás szatyrot vesz elő, és azzal ül vissza. Sokáig kotor, végül egy zacskót húz ki, a zacskóból összebogozott zsebkendőt, tele különböző gyűrűkkel, vegyes ékszerekkel. Antik lánc, olcsó kereszt, modernkedő bizsu-pipafej. Kiválaszt egy vésetlen pecsétgyűrűt.

„Ez majdnem tizenhat és fél. Szerintem a tied is megvan tizennégy.”

„Gramm?” – kérdezem kicsit hülyén, hogy mégis mondjak valamit.

Nem szól, helyette a számát nézi, s közben le-föl jár a két tenyere, mint a mérleg.

„Vagy tizennégy, vagy tizenhárom.”

„Jó, majd megméreted… Hiszen úgyis kapsz valami papírt. Nem az enyém a gyűrű.”

„És mennyiért adod?”

„Fogalmam sincs. Tavaly, azt hiszem, százhúsz volt. De tényleg nem tudom.”

„Százhúsz?”

Vali bejön a lila kosztümben, karján zöldeskhaki ballon.

„Nekem az is számít, hogy tőled veszem meg, dragă. Hogy nem akárkitől. Hogy legalább neked is közöd van hozzá, hiszen egy vér vagyunk. Így Mitukának is biztos könnyebb…” s egy hereformájú bőrzacskóból kiszámol ötszáz leit. „Most nincs több nálam, de délután kell kapnom. Vagy bemegyünk a csekkbe, és onnét veszem ki a többit. Délután, dragă, vagy este. És ezt fogom hordani… Vali, nézd csak! A nagynénicskédtől vettem! Ugye, gyönyörű?”

Vali a rekamié szélén ül, útra készen; kis undor az arcán, ahogy a párnákat emelgeti.

„Ez idepisilt!” mondja, és felugrik.

„Már hogy! Ne mondj ilyet!”

„De igen! Én nem fekszem ide többet…”

Aranka visszarámol a szatyorba, s csak utána megy oda a rekamiéhoz. Friss mozdulatokkal szétdobálja az ágyneműt, de a kismacska nincs sehol. A lepedőn tényleg látszik valami nedvességfolt. Nevetve nézi Valit, aki kényesen eltartja a tenyerét, mintha így akarná fertőtleníteni.

„Jaj, te!” és lerángatja a lepedőt, Vali tenyerét meg odanyomja a saját arcához, utána lenyalja róla a nedvességet. „Te virág… Majd ha egyszer neked is lesznek halottaid!”

Így indulunk el. Aranka egyik kezében a szatyor, a másikban a lepedő. A lepedőt kifelé menet belelógatja egy esővizes hordóba, megcsavarja, megint visszaereszti. A rádió változatlanul bömböl, kihallatszik az udvarra. Mikor szólok, hogy nem kellene-e lecsavarni, Vali megvonja a vállát.

„Majd lecsavarja Murgulica.”

Azt vártam volna, hogy Aranka megjegyzést tesz; de nem. Izmosan rengő farral előre megy, és kinyitja a kaput.

 

Valamelyik téren búcsúzunk el Arankától, már nem tudom, melyiken. Azt mondja, mi csak menjünk városnézni, vásárolni, be is ülhetünk valahová, bár sok okosat nem lehet csinálni ekkora hőségben. Ő majd leméreti addig a gyűrűt, s megy váltani Ágit. Arról nem esik szó, hogy hol ebédelünk. Igaz, a vízaknai nagy trakták után nem is nagyon jut eszembe. A sok „edd meg, kis szívem”, „még egy falatot, kis szívem” után szinte fellélegzés, hogy nem akarnak mindenáron tömni. Aztán megcsókoljuk egymást; de pár pillanatig még muszáj utána nézni, ahogy tovább reng a lármás forgatagban.

Tulajdonképpen cél nélkül vágunk neki az utcáknak; s mintha Vali is unná ezt a tante-kísérgetést. Először magába gubózik, és csak a kirakatok zökkentik ki, alig lehet elvonszolni a ruhák és cipők közeléből. S közben már a ballonját se a karján viszi, hanem belebújt. Nagyon elegánsan fest, csupán elképesztő a nagy melegben. De valószínű, hogy Arankának van igaza: így szokta meg. Otthon meztelenül, a napon meg képes rögtön benáthásodni. Egy kivágott orrú piros cipőt legalább tíz percig nézünk, s végül is nem tud ellenállni, adok neki kétszáz leit kölcsön. A maradékból még piros nadrágharisnyára is telik. Később nekem is eszembe jut, hogy anyám megkért, keressek egy 50-es hosszúszárú bugyi-nadrágot, amelyik kívül fényes, belül bolyhos. Erre mondják románul, hogy bugyigó lábakkal. Mondom így is, románul is, de egyik nyelven sem érti. Sőt, hangosan nevet; hogy a bugyinak nincs „lába”, és éppen attól jó, hogy a „lába” hiányzik. Ő egyébként a csipkés-virágosat szereti. Mikor találunk végre egy megfelelő üzletet, majdnem zavartan húzódik félre, mintha szégyellnie kellene, hogy hozzám tartozik. Igaz, 50-es nincs, csak 48-as, és kívül nem fényes; de hosszúszárú. „Akinek ekkora feneke van, dragă, annak nem számit két szám különbség” mondja az eladónő bizalmasan; mintha ő is az unokatestvérem volna.

Vali mulatságos nyíltsággal felsóhajt az utcán, és egyáltalán nem titkolja, hogy megviselte a bugyigó vásárlás.

„Te, ez butaság” próbálom magyarázni. „Az ilyesmit nem szabad szégyellni, nem vagy már gyerek! Aki öreg, annak mindene fázik meg fáj, annak már muszáj vigyázni magára. Látod, te hogy felöltöztél. Vagy nézd meg Arankát…”

Érzem, hogy nem a legjobb hangot ütöttem meg; akár egy idejétmúlt nevelőnő. S kicsit úgy is néz rám, tényleg csalódottan. De mintha mégis meg akarna nyerni, a maga módján.

„Én ott nem szoktam fázni” mondja. „És Aranka mama se, ő is a csipkés-virágosat szereti, pedig ő se fiatal már.”

„És én?”

Hirtelen elpirul.

„Nem, a tante fiatal…”

„Hát igen. Majdnem egyidősek vagyunk Arankával.”

„Nem tudom… mégis más tetszik lenni. De én félek az öregektől. Olyan más szaguk van… nem is tudom, milyen.”

Mikor látja, hogy nevetek, ő is nevetni kezd, kigombolja a kosztümkabátját, két ujjal összecsíp egy darabot a selyemblúzából, és szórakozottan ide-oda húzkodja a melle alatt.

„És Mituka fiatal volt?”

„Ő igen… Azt hiszem. És Murgulica is fiatal. Amióta Mitukától nem lehet, azóta tőle kapom a spionázs könyveket. Szeretek olvasni, csak unalmas, amit az iskolában kell. A spionázs sokkal jobb. Meg van egy Panaitistrat, az is nagyon jó, ha pontosan leír mindent…”

„És leírja?”

„Persze. Az embernek nem is kell elképzelni, hanem mindjárt látja, és még a tilos részeket is úgy tudja írni…”

„Hogy látod?”

„Igen. Én szeretek mindent látni. A mozi is azért a legjobb, mert minden azonnal ott van.”

„Ez érdekes” mondom. „Biztos igazad van. Csak furcsa, hogy az öregeket ennyire nem bírod… még a szagukat se.”

„Mit csináljak?”

„Akkor biztos a halottakat se…”

„Moziban igen, csak az más. Ott még sírni is szoktam. De már Mitukát se néztem meg, és apát se. Murgulicát se fogom megnézni, ha vele megtörténne.” Kicsit elmosolyodik. „Egyszer mondtam is neki viccből, amikor először voltunk úgy együtt, de nem haragudott meg. Azt mondta, nem is kell, és ő is másképp feküdne le velem, ha öreg volnék.”

Rám néz, mintha kíváncsi volna a válaszomra; aztán mégis egy koromszemcsét vesz észre az arcomon, ami elmaszatolódott. Megnyálazza az ujját, és letörli.

„Tante nem szokott használni rúzst?” kérdezi, s aránylag közelről pillant a számra. „Nálunk van olyan bolt, ahol idegen pénzért lehet vásárolni, francia rúzst is… Ne nézzük meg? Olyan szép kirakatuk van”

S közben már húz is egy közeli tér felé, ahol épp egy templomot tataroznak. Az állványzaton hatalmasra nagyított, színes plakát-arcképek. Valamilyen népgyűlés vagy ünnep alkalmából szegezhették oda, csak még nem vitték el.

„Abba szerelmes tudnék lenni” nevet föl, és a jobb szélső férfira mutat.

Az arc ismeretlen nekem, az újságokban se láttam; mindenesetre a nyolc közül ő a legfiatalabb. Kis bajusza van, fekete, göndör haja, a fekete zakóhoz jólszabott, modern vonalú inggallér.

„Te aztán jól megnézed, ami érdekel, igaz?”

„Á, dehogy” legyint. „Csak úgy játszom vele. A rúzst is csak azért mondtam…”, s kicsit vár, hogy félbeszakítom-e. „Gondolja, tante, hogy lehet forintért is kapni? A forint is külföldi pénz.”

„Az igaz, de ilyen helyen konvertábilis valutát kérnek.”

Ez elnémítja; és látom, hogy nem érti. De ettől kezdve az irányt se tartja már annyira határozottan, már kevésbé érdekli, hogy merre megyünk. Inkább csak kísér, jön mellettem, s minden különösebb „viselkedés” nélkül szép.

A térről egy fásított utca nyílik, ezen baktatunk végig. Többször odamosolyog rám, de sokáig nem szól.

Aztán hirtelen eszébe jut valami.

„És ha van egy barátom Angliában, és ő betesz a borítékba dollárt vagy fontot?”

„Az nem jó. Te kiskorú vagy, de Arankát biztos faggatná a rendőrség.”

„És elvinnék?”

„Esetleg igen.”

Ámulva néz; mint aki tényleg követni akarja a gondolatot.

„És mennyi időre?”

Egy pillanatra elhallgatunk. Nemcsak humor, valami tisztázatlan józanság is bujkál a kérdésben, csak nem tud jól megfogalmazódni.

Fél lépést elhúzódik tőlem, így sétálunk tovább.

A fásított utcából egy újabb térségre látunk ki, de ez egészen más, mint az eddigiek. Kopár, aszfaltos, sehol egy fa, középütt szorosan egymás mögé beállt teherautók rázkódnak, beindított motorral. A melegtől amúgy is vibrál a levegő, de ez a zúgás még anyagszerűbbé teszi a vibrálást. Szanaszét néhány beszélgető, bámészkodó csoport; mintha a rendező intésére várnának, hogy kezdődik a felvétel.

Az utcasarkon egyszerre erős bűz csap az orrunkba, s noha teljes a szélcsend, mégis hullámokban erősödik és gyengül.

Valinak fokozatosan eltorzul az arca, tenyerét odaszorítja az orra s a szája elé.

„Ez a vágóhíd” mondja. „Onnét jön. Tetszik érezni? A szartól meg a belektől van, de inkább a vértől…”

Igyekszik drasztikusan kifejezni magát, hogy az undorát ellensúlyozza.

„Mindjárt hányni fogok… Tante nem akar hányni?”

A hangjában segélykérő szemrehányás; nekem meg egyszerre nevetnem kell.

„Te sem akarsz, te buta. Legfeljebb muszáj. Gyere, menjünk valahová árnyékba…”

Némán bólint, aztán hirtelen egy frissen rendbehozott, alacsony épület felé szalad. Csak mikor a lépcsőkön leereszkedünk, akkor jövök rá, hogy egy félig földbe süllyedt, öreg kápolna.

Jólesik a váratlan hűvös és félhomály. Ha Valira nem jön rá a hányinger, biztos gyanútlanul megyek tovább, az épület annyira semmitmondó kívülről. A bejárat mellett egy asszony árulja a gyertyákat, a kis blokkpapírra gépelt tájékoztatókat; s éppen lábasból ebédel. Kicsi kápolna, nem nagyobb egy műteremnél, csupán szokatlanul magas; s ez végképp nem látszik az utcáról, az erős süllyedés miatt. A mennyezet kék, rajta csillagok. Két sor pad, csipkék, terítőcskék, még egy Szent Antal szobor is. Ez megzavar. A falak mentén szétfolyt sztearin, ott égetik a gyertyákat, s ez inkább román templomokban szokás. De úgy látszik, mégis katolikus. Igazában azonban más téveszt meg: belépéskor nem szemben találom. az oltárt. Csak később, mikor megfordulok, akkor veszem észre az oltár helyén az óriási kőkeresztet, rajta a szürke kőből kifaragott Krisztust, majdnem háromszoros életnagyságban. Még nemigen jártam így oltárral; érzem, hogy megijedek. Odamegyek alája, és félek. A két hatalmas karon, kiszegezett kézen hajókötélként dagadnak az erek és inak, s ez még a bonctani pontosságnál is valóságosabb. A has viszont gyöngéd és lágy, mint az állapotosoké, a köldök mélyre kivésett gödör, a mell és a bimbók is majdnem nőiesek. A kézből, ujjakból, mellkasból, lábból különböző nagyságú csöppek buggyannak ki; a vér. De hiába van kőből, mégis érezni, hogy ez kevésbé kőszerű, mint a test. Ezek a dudorok éppen csak megalvadtak, noha ugyanakkor lefelé is csurognak, mértanian rendben, fürtszerűen kiszélesedve, majd megint elkeskenyedve. Először nem is vérnek nézem, hanem valami archaikus piszoknak, ami évszázadok alatt rakódott a szoborra. Pedig vér, s bizonyára pontosan olyan, mint amikor kivésték. Maga a kereszt egyébként akkora, hogy nem fér el a kápolna szélességében, a kitárt kar két fülkeszerű mélyedésbe nyúlik bele.

Vali a hátam mögött tüsszent, és egy zsebkendőt kér.

„Ez a legszentebb hely” mondja, mikor látja, hogy elszótlanodtam.

Közben az asszony is befejezte az ebédet, a lábasra visszateszi a födőt, amin egy gyertya ég.

Odamegyek hozzá, és kérek egy tájékoztatót. A bejáratnál sötét van, inkább újra visszahúzódunk a szobor felé. A fény úgy szűrődik be az oldalablakon, hogy jobban látok, ha guggolok vagy térdelek. Vali is odatérdel mellém, és közösen olvassuk a gépelt történetet. Suttogva, félhangosan mormol, mint az iskolások. Sok mindent nem ért, pedig román a szöveg. A keresztet II. Endre készíttette az egyik győzelmes hadjárata után. Itt állíttatta föl. A Szenvedő Krisztust rendelte meg a szobor alkotójától. Dominikánus szerzetesrend is székelt ezen a helyen, de az épületet a török időkben lerombolták, a kereszt a föld és törmelék alá került, később iszap borította el, majd újra megtalálták, és egy újabb kápolnát építettek köréje.

Vali csodálkozik.

„Azt írja, hogy egyszer fa is nőtt fölötte. Akkor itt csupa gyökér volt?”

Megnézzük újra a szöveget.

„Nem… nem fölötte. Mellette. Biztos akkor vágták ki, mikor a kápolnát kellett építeni. Igaz, tante? Egy ilyen szobrot nem lehet akárhogy szétverni.”

„Nem… És meg is maradt szépen.”

Közben felállunk, és összehajtogatom a papírt. Valahogy engem se nagyon vonz, hogy a jó hűvösből kilépjünk a melegbe és vágóhídszagba.

„A tante milyen vallású?” kérdezi kis idő múlva.

„Katolikus. És te?”

„Nem tudom” mondja románul.

„Megkereszteltek?”

Kicsit zavarba jön.

„Azt hiszem, igen… De nem szoktunk beszélni róla. Apa, úgy emlékszem, református volt.”

„Én is az voltam.”

Erre még jobban megdöbben, nagy szemeket mereszt. Váratlanul letegez.

„Akkor mért vagy katolikus? Ez nálatok politikailag jó?”

„Nem azért… Csak úgy magamtól elhatároztam. Tudod, a mi családunkban nem ritkaság az ilyesmi…”, és belekarolok, hogy induljunk.

Nem szól, de látom, hogy nincs meggyőzve. Valami rejtélyt szimatol, amit nem tud hová tenni. Az asszonynál kifizetem a tájékoztatót, veszek egy színes fényképet a szoborról, és adok öt leit. Az aprót nem számolja vissza, de hálásan beleszorít a karomba.

„Iesus cel sfânt, dragă… Iesus miraculos… Biserica cea mai sfântă…”

Kint a téren éppen szembevág a nap. A hőség nem enyhült, de a bűz mintha nem volna annyira erős. Vagy csak mi figyelünk rá legkevésbé. Mindenesetre Vali se panaszkodik most; helyette kigombolja hóna alatt a dobozt, félig kihúzza a piros cipőt, nézegeti, megint visszacsúsztatja.

A teherautók közül néhány hiányzik már, a többi változatlanul üres járattal zúg.

Az aszfalt tele van lerágott kukoricacsutkával; lehet, hogy itt szokott árulni Ági is? Vali megrázza a fejét. Azt mondja, Ági sose szokott kukoricát árulni, csak fagylaltban segít Aranka mamának. Ha így igaz, akkor valamelyikük hazudik, vagy Vali tudja rosszul; bár annyira jelentéktelen az egész, hogy nem térek ki rá.

Végül úgy döntünk, hogy elsétálunk a standig, és megbeszéljük Arankával a továbbiakat. Vali közben visszatér II. Endrére, s megkérdezi, hogy ha magyar király volt, mért volt király Romániában? Egészen primitíven próbálom magyarázni, hogy akkor másképp volt, a határok, az egész világ, és most megint másképp van, ötszáz év múlva ismét másképp lesz, de egyszer arra is csak az öregek és halottak fognak emlékezni, s legfeljebb megmarad néhány szobor meg hasonló, amit aztán igyekeznek konzerválni, és mindenki büszke rá.

Azt hiszem érti is, nem is; de mégis inkább nem.

„Tante, ezt te se tudod jól” mondja nevetve. „Engem elhúztak történelemből” teszi hozzá románul.

És sietve megegyezünk még, hogy ha eljön Budapestre, ott majd veszünk forintért rúzst.

„A magyar rúzsok is biztos jók, igaz?”

Megnyugtatom, hogy igen.

Arankát viszont nem találjuk a standnál; megint az a cingár, rövidszoknyás kislány méri a fagylaltot, aki reggel. Úgy látszik, Ágit és Arankát tényleg untatja a fagylaltmérés. Mikor ajánlom, hogy menjünk oda, s legalább kérdezzük meg, hová ment, Vali olyan arcot vág, mint mikor a hányinger környékezte.

„Ugyan! Úgyse tudja ez… Menjünk Tante Angelicához, ilyenkor már ott szokott lenni.”

„És ki ez a lány? Azért szép tőle, hogy így segít nektek…”

Vállat von kelletlenül.

„Tőlünk a szomszédból, ott a házban… A Murgulica kislánya. De én nem szeretem. Ági imádja olyan rettenetesen.”

Így csak a következő sarkon iszunk egy szörpöt Aranka fagylaltja helyett. Anyám, ha kérdezi, nyugodtan mondhatom majd, hogy szót fogadtam neki; és ő is elmondhatja újra, hogy tavaly több mint harmincan haltak meg fagylaltmérgezésben.

 

Tante Angelicánál sincs szerencsénk.

Egy gótikus ház hátsó szárnyában lakik az emeleten, ahová egy függőfolyosó vezet, amit vagy javítanak vagy abbahagyták a javítását. Az ideiglenes gerendák, támasztékok mindenesetre feketék az esőtől, fagytól. A folyosó utolsó öt-hat métere hiányzik, s innét csak egy léckorlátos deszkapallón lehet tovább menni. Nem a legbiztonságosabb, de aki megszokta, annak bizonyára nem okoz gondot.

Valamilyen várakozásféle fog el, amikor felcaplatunk ide, talán a romantikus környezet miatt; meg amit Ági és Aranka elejtett félszavasból Angelicáról feltételezek. A lakása előtt kis négyszög alakú kiszögellés, valamikor a függőfolyosó ebbe torkollhatott bele. Most olyan a deszkapallóval, mint egy falból kitolt kőlap, amin éppen elfér a legszükségesebb; dézsában két oleander fa, egy rövid mosóteknő, sámli, a falon üvegre festett ikon, egy bili félig kopasztott csirkével. A fehér zománcon, kívül, elkenődött vércsurgás, ráragadt tollpihék. Már amikor közeledünk a pallós részhez, észreveszem, hogy Vali lelassít.

„Csak nem félsz? Tériszonyod van?”

„Az micsoda?” riad meg.

Mondom; de a válaszra már kevésbé figyel.

„Egyszer Mituka leesett itt…”

„Mituka? Ezt nem is meséltétek…” és lenézek az egyemeletes mélységbe.

„Már csak úgy majdnem” helyesbít. „Tetszik tudni, ivott és megcsúszott, de még a karjával elkapta a deszkát. Aztán úgy lógott. Angelica húzta vissza a deszkára, és le is fektette mindjárt…”

„Hát nem is csoda! A köves udvarra…”

Vali bosszús, hogy félreértem, s fontosnak tartja, hogy tisztázza.

„Nem Mituka… Angelica ijedt meg. Mituka sose félt semmitől. De akkor Angelica reszketett úgy, hogy Mituka nem hagyhatta magára. Muszáj volt neki itt aludni…”, s kis mosoly jelenik meg az arcán. „Aranka mama meg akkor törte össze a nagy ovális tükröt, arra ébredtem föl.”

„Mert nem aludt otthon?”

Bólint.

„Pedig nem volt oka rá.”

Még mindig nem léptünk rá a deszkapallóra.

Vali a függőfolyosó vaskorlátjára támaszkodik, s valahová a háztetők közé néz.

„És most jóban vannak Angelicával?”

„Azt nem tudom, de elég sokat van itt. Biztos együtt sírnak.”

Lehet, hogy gúnnyal mondja, nem tudom. Lassan szembefordul velem.

„Angelica azt hiszi, meg tudja mondani, mi lesz. De ez csak mese. Szerintem Murgulicát is ő jelentette föl, mert álmodott róla valamit, és azt akarja, hogy neki legyen igaza.”

„Szóval őt sem szereted!”

Elvörösödik.

„Azt nem mondtam. Tud ő azért rendes is lenni. Mitukát is ő húzta vissza a deszkára.”

Valami zaj hallatszik ki a nyitott ajtón; s erre hirtelen másképp dönt.

„Tante, én mégse megyek most… Majd megvárom a kapu előtt.”

S visszaszalad, eltűnik a csigalépcsőn.

Nem is tudom, hogyan érzem magamat. Jólesne valami ebéd, vagy inkább vacsora már. Kicsit az éhségtől is szédelgek. S főképp, egy nem túl késői buszt kellene elérnem, ha a reggeli vonattal indulni akarok Pestre. (Amit anyám még nem is sejt.) Pedig szívesen maradnék; hiszen igazában most zuhantan bele újra a családba nem először, de már régen ennyire. S ki tudja, legközelebb így alakulnak-e a dolgok, ahogy ma vagy tegnapelőtt. Öt év múlva biztos más lesz, amit most nem értek; s amit most nem értek, azt már ők is kevésbé vagy másképp fogják érteni. Akárhogyan is, de kölcsönösen elveszítünk valamit, bármit csinálunk, ha maradok, ha megyek. S már az a várakozásféle sincs bennem, amit a kapun belépve éreztem.

Pár pillanattal később kiderül, hogy a zaj, amire fölfigyeltünk, egy vergődő tyúk csapkodása volt.

Angelica a lekonyult tyúkkal jelenik meg a két oleanderfa között. Legalább egy fél fejjel magasabb, mint Aranka, és ehhez mérten testes. Mélybordó műselyem ruhája már az anyagánál fogva is felhívja rá a figyelmet; nemcsak mert annyira feszül, hanem a síkossága és fénye miatt is. Valószínűleg neki is az a gyengéje, ami Biricáé volt. A nyakában négyszálas gyöngysor, a fülén nagyvirágos klipsz, magasra gyűrűzött fekete hajában sárga művirág.

Mint egy feldíszített szakácsnő, noha egyáltalán nem az.

Az egyik karja könyékig szappanhabos, a másik kezében tartja a levágott tyúkot. Mielőtt még mondani kezdeném, hogy ki vagyok, olyan választékosan szólít meg, amihez hasonlót se Vízaknán, se Arankánál nem tapasztaltam.

„Ne haragudjon, doamnă, de nem tudok kezet adni, szappanhabos vagyok”, s a tyúkot átveszi a szappanos kezébe, hogy megtörölje a homlokát. Vérnyomos tenyere közben kifelé fordul; akkorra viszont már én is átmegyek a deszkapallón, és megállok a mosóteknő mellett. Kíváncsiságból megnézem, hogy mit mos: a befonnyadt szappanréteg alatt különböző színű fodros és csipkés babaruhák.

„Ennyi gyereke van?” csodálkozom; s csak utána említem, hogy Arankát keresem.

„Most mért mondja?” mosolyog. „Már ahogy kiléptem az ajtón, tudtam. Éppen itt volt a drágám, mesélt is magáról, alig tíz perce ment el. A Crişul-ban várja magukat. Pedig olyan szívesen bevezetném a szalonba, csak ez a rendetlenség…”, s a tyúkot odaejti a bilibe, a másik mellé. „Ha főzök, két napra főzök, ha mosok, mindjárt egy egész óvodának. Nincs békém, ha valami jót nem tehetek, ez a véremben van. Családom nincs, csak az életem… Aztán abból is kikopunk lassan.”

Szívesen benéznék a lakásba, de úgy áll az ajtóban, hogy ebből értenem kell: oda nem. Itt, ezen a kis teraszfélén fogjuk elmondani egymásnak, ami még eszünkbe jut, s ami az Aranka unokatestvérének kijár. Nem bizalmatlan, nem is tartózkodó, csak valami okból nem jó pillanatban érkeztem.

„Hallom, már utazik is este…”

„Sajnos, igen…”

Nyílt pillantással mustrál.

„Maga is milyen szép még… Feri fajtája. Jó vér. Erős vér.”

Ez a téma még hozhat pár mondatot, anélkül hogy sokáig feltartanám.

„Feri? Ő szép ember lehetett… Ismerte jól?”

„Kit nem ismerünk doamnă? Akit nem akarunk. És még Ceaucescut is ismerem, a nagy politikust. Csak nézem a tévében, és ismerem. Tudom a következő mondatát, és hogy mikor fogja rándítani a vállát, ha koncentrál. Szeretni kell az embereket, akkor nyitott könyv. Mituka is így maradt életben. Két órával későbbre ígérte, hogy jön, de én rögtön tudtam, hogy már itt kapaszkodik a deszkában. Ugye, megcsúszott véletlenül…” és diszkréten a pallóra mutat.

Aztán hirtelen hangot vált.

„Vali mesélte?”

„Valamit mondott…”

„Pedig szeret hazudni” jegyzi meg, és megforgatja a babaruhákat a teknőben. „Csak ha akarja, nem is veszi észre…”

Egy kék kombinét én is kihúzok, s megvárom, míg lecsurog róla a víz.

„Ez kedves… S az ember hogy nem felejt! A gyerekkor, úgy látszik, megmarad.”

A biliről eszembe jutnak a kiskacsák. Pár szóval említem a régi emléket, s hogy Ferivel hogy nevettünk rajtuk.

„Azokat persze nem húztuk vissza…”

De érzem, hogy üres a beszélgetés; s Aranka szóáradata és Vali nehezen kipréselhető válaszai után valahogy rajtam is eluralkodik a tehetetlenség.

Rég búcsúznom kellene, és mégse mozdulok.

„Feri még fiú létére is szeretett babázni…” mondom sután.

Angelica felkacag.

„Látja, ez új! Mindent én se tudhatok…”

És tovább nevet.

„Feriben volt szív” mondja derűsen. „Szív! Tudja, mi az doamnă? És mindig tudta, hogy hova kell nyúlni… De lassan már ez sincs. Csak esszük egymást, mint a vadak…” S csak most fordítja románra a szót. „Ahelyett, hogy simogatnánk egy mást.”

A fordulat megzavar.

„Már hogy… mi nők? Vagy a nők és férfiak?”

Kutató élesség rándul át a szemén.

„Mi nők? Nem… Mire gondol?”

„Tulajdonképpen semmire…”

„Hazudik” mondja majdnem durván; majd ismét mosolyog. „Én Olténiából települtem ide, de Aranka meg a többiek nélkül meghalnék itt…”

„Szerintem Aranka is így van a kis Valival” bólintok. „Úgy szereti, hogy… Talán túlságosan is.”

Angelica váratlanul ellágyul. Két szappanos-pirosfoltos tenyere közé veszi az arcomat, és vajákosan a szemembe néz.

„Az más, dragă. Az egészen más. De csak menjen ki egyszer a temetőbe… Hát én arra gondolok. Mituka ott fekszik Feri mellett, mi meg mellettük Arankával. És ez így jó. Úgyis megesznek a nyüvek, nem elég az?” s harsányan nevet, délies gátlástalansággal. „Maguk, doamnă, keveset nevetnek magyarok. De sírni senkivel se tudok olyan jól, mint Arankával.”

Pár pillanatig téma nélkül állunk. Angelica lenyúl a leforrázott tyúkért, amit kihozott magával, tépni kezdi a tollát, s ami összegyűlik a markában, odadobja az oleanderes dézsába.

„Trágya” mondja magyarázólag. „Rákaparom a földet, aztán megöntözöm. Ez a legjobb, ha nincs más.”

Kicsit még nézem, hogyan kopaszt, de már magamhoz veszem a táskámat, amit a korlátra akasztottam.

„Aranka emlegeti, hogy Mituka visszajár… hogy odafekszik közéjük. Maguk mégiscsak jóban vannak… Nem kellene lebeszélni erről?”

Meglepődve néz föl; de nagyon udvarias.

„Azt nem lehet, doamnă. Nem szabad. Nekünk sem esne majd jól, ha kinéznének bennünket a lakásból”, s a hangja megint választékos; mintha egy ügyfélnek adna tanácsot. De talán jelzi is, hogy már szívesebben foglalkozna mással.

Elbúcsúzunk egymástól, s én is megköszönöm, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk.

A deszkapallón visszaegyensúlyozom magamat a függőfolyosóra; de mielőtt befordulnék a csigalépcsőnél, még utánam kiált.

„Crişul! Ne felejtse, dragă! És jó utat! Csókolom Rózáékat és Zsuzsikát!”

Az ülőfülkés kapualjból szintén nyílik egy lakásajtó; ez is tárva-nyitva. Bent egyszerre szól a rádió és a tévé, a lesötétített szobában a képernyő fényei vibrálnak. A küszöbön, mint az orgonasípok, három különböző méretű pionírcsizma; nemrég moshatták le őket, és kirakták száradni.

Úgy látszik, még nyáron is divat errefelé ez a csizmaféleség.

Tante Angelica az oleanderfa mellől néz utánam. Kezében változatlanul ott a tyúk; de ami meglep, hogy mögötte egy pillanatra behajlik, majd újra kinyílik az ajtó. Akkor pedig mégis vendége lehet, és nem a legjobbkor alkalmatlankodtam.

A csizmákról még eszembe jut Ági; s hogy vele már biztos nem fogok összefutni a buszindulásig. Pedig érdekelne, hogy égetett-e gyertyát, és megnyugodott-e tőle.

Vali unatkozva, kicsit ellenségesen vár az utcasarkon. Mikor mondom, hogy a Crişul-ba kell mennünk, ásítva nyújtóztatja a karját.

„Tudom, voltam már ott. Csak azért jöttem vissza, hogy a tante odataláljon.”

Most csakugyan olyan szép, mint egy növendék állat.

Már kezd alkonyodni.

A Crişul az egyik legelőkelőbb vendéglő Szebenben. Az épületet, belső helyiségeket úgy építették újjá, amilyen százötven évvel ezelőtt lehetett. Igazi, ódon boltívek, igazi, dürückösre habarcsozott modern vakolat, csillogó szemcsékkel. A bútorzat javarésze is eredeti, szúpettyes keményfa, mindegyik darab műtárgy, higiénikusra lakkozva. Ha jól emlékszem, három terme van, a középső a legnagyobb, és két kisebb oldalhelyiség. Aranka a középső terem sarokasztalánál ül a főhelyen, még mindig ugyanabban a ruhában, szandálban, harisnya nélkül; virágmintás fekete szatyra a fehér abroszon. A délutáni hőség nem tett jót az arcán a festéknek, a haja is ziláltabb a kelleténél; mégis, így kell elfogadni őt. Sőt, jobban, mint azokat, akik a többi asztalnál ülnek. Méltóság van benne és olyan közvetlenség, ami félreérthetetlen jele a biztonságnak. Ő itt otthon van, még ha az utolsó évek megtaposták is, sorozatban a halál, a temetés, a sírás, az ájulás, a visszajáró emlékek.

Mituka itt a Crişul-ban volt főpincér.

Két karját kitárva ölel magához, de előbb a szatyrot átteszi a másik oldalra, hogy jobban hozzám férjen.

„Hát, ezt szántam neked meglepetésül!” mondja, és félrehúz két széket. „Gyertek, üljetek le, drágáim. Hallom, nem ebédeltetek… Még egy sört vagy kiflit sem! Szörnyű. Ez a gyerek egy szörnyeteg”, és megsimogatja Vali karját, kezét felcsúsztatja a hóna alá. „Jézusom, mint a kályha… Vesd le, kis szívem, meg fogsz nyuvadni itt.”

Vali nem nagy lelkesedéssel, de engedelmeskedik. Akkorra már két pincér is ott áll, segítenek levetni a kosztümkabátot, és közösen teszik a szék támlájára. Van ebben a közös ügyködésben valami enyhén megrendezett; mintha ezt is filmezni akarnák valahonnét. A két pincér kicsit hátrébb húzódik; Aranka meg összekulcsolja a kezét és lekönyököl.

„De most pótoljuk! Ebéd is, vacsora is… Amit kívánsz, mondjad. Ha valahol, itt biztos a legjobbat kapjuk. Amit idehoznak, azt Mituka küldi a konyháról. Aperitiv? Aperitivet muszáj. Konyak? Vagy cujka? Három konyakot, Miron!” szól a fiatalabbik pincérnek; de a másik továbbra is marad, s türelmesen vár.

Vali egy fogpiszkálóval sorba veszi az ujjait, enyhén benyomja a körme alá, de láthatólag csak az érintés, a ritmikus mozdulat kedvéért.

„Vagy te cujkát inkább…?”

„Nem. Konyakot.”

S tovább szórakozik a fogpiszkálóval.

Aranka elégedett, s mintha büszke is volna rám, annyi szeretettel, annyi melegséggel néz. És valahogy a közvetlen testközelt is jobban igényli, mint a délelőtti, hosszúra nyúlt beszélgetésünk alatt. Minduntalan megfogja a kezemet, csuklómat, valamit igazít a ruhámon, a hajamon; s ugyanakkor az egész termet is szemmel tartja, olyan pillantással, mintha több ismerőse ülne az asztaloknál. De ezt nem tudom eldönteni, ez csak bizonytalan benyomás. Néhány percig még várakoztatja a pincért, aztán francia sonkát, sós túrót, olajbogyót rendel előételnek.

Utána felsóhajt, és hirtelen a homlokához kap.

„Jaj, és nem mondom a legfontosabbat! Lemérettem, dragă. Képzeld, több, mint amire számítottunk… tizenöt gramm! De gyönyörű lesz, gyönyörű! Ott is hagytam, hogy mindjárt belevéssék… Örökre, Mituka! Holnapra már kész is komplettül, szép régi betűkkel. Istenem, milyen kár, hogy éppen te nem fogod látni! De majd legközelebb, igaz? Örökre, Mituka… Hiszen jössz még hozzánk, nem? Ilyet úgyse tehetsz többet, hogy annyi évig elbújsz… Csak tudod, a nyár, ilyenkor nincs megállás. Ha egyszer itt a hőség, az emberek veszik-nyalják, nem is győzzük kiszolgálni őket. De legalább ti szórakoztatok egy kicsit. Vali mesélte, hogy még a kápolnába is eljutottatok… Na, mit szólsz? Az a Krisztus! Nem is hiszem, hogy volna még valahol ilyen…”

Éppen próbálnám mondani, hogy milyen erősen, majdnem borzongatóan hatott rám; de már hozzák a konyakot, fémtalpas, régies pohárban.

Masszív féldeci.

„Nem lesz ez sok?” kérdezem.

„Aperitivnek?” csodálkozik Aranka, s mindjárt emeli is a magáét, hogy koccintsunk. „Egészségedre, dragă! Vali, mondd te is, csókold meg a nagynénicskédet!”

Vali úgy hajol felém, hogy közben a fogpiszkálót is forgatja az ujja között. A szemhéján, a pilláján, a szeme körül ugyanolyan hibátlan a festék, mint amikor elindultunk otthonról. Nem tudja, hogy szájon csókoljon-e vagy arcon; végül a szám sarka mellett köt ki. Utána megkönnyebbül és hálásan mosolyog; én meg gyors viszonzásul odasúgom, hogy a cipőt és nadrágharisnyát tőlem kapja ajándékba.

Megfogja a kezemet, és odahúzza a két melle köré.

„Nem felejtem el, tante.”

Koccintunk.

Aranka a pohár háromnegyedét egyből felhörpinti, Vali a felét, én a negyedét. A különbséget mind a hárman észrevesszük, és felnevetünk.

„Jaj, ha itt élhetnél közöttünk!” sóhajt Aranka. „Hány ilyen szép napot tudnánk csinálni! És biztos neked is sokkal könnyebb volna…”

Közben szórakozottan kiissza a maradékot, s elkomorul.

„Persze, jó, Angelica sokat segít, hiszen ismered már. Van benne valami, amitől megnyugszik az ember. És mégis…”

Észreveszem, hogy Vali újra szándékosan bezárkózik, unottan a szomszéd asztalokat nézi, mintha nem véglegesen tartozna hozzánk. Aranka azonban nem vesz tudomást róla. Az asztalvég teljes szélességében könyököl, és ő is elbámul.

„Tudod, az a baj, hogy még sokat nem tudsz. Vedd csak a mai napot, és próbálj elképzelni engem… Ez a nyár, ezek a gyönyörű utcák, ahogy mindenki nevet meg nyüzsög meg él… igen! Aztán csak éppen énfölöttem egy örökös felhő. Elhiszed?”, s hirtelen olyan vajákos pillantással néz, ahogy Angelica, ha szükségét érzi; csak azért mégis riadtabban. „Sokszor, ahogy lépek, megyek az utcán, szinte érzem, hogy az aszfalton ott van előttem az a felhő, mint egy fekete tócsa, és én abba gyalogolok bele…”

A másik pincér most hozza a francia sonkát, túrót, olajbogyót. Némán fogunk hozzá. Vali az olajbogyóval kezdi. Úgy csippenti föl a szemeket, mint a madár az emésztetlen magvakat a szikkadt ürülékből; vigyázva, hogy még véletlenül se érjen hozzá valami máshoz, ami szerinte tisztátalan. Aranka betartja a szokásos sorrendet; sóskiflivel a sonkát, hozzá a túróból egy púpozott késhegynyit, és közben a bogyókat, ínyenc ízesítőül. Én Arankát utánzom. Ugyanakkor egy újabb kör konyakot is odatesznek elénk, pedig erről szó sem volt; Aranka valószínűleg egy néma mozdulattal intézkedett.

„Meg talán ez a gyűrű is felbolygatott” folytatja. „A fagylaltot is csak úgy mértem délután, hogy a fele mindig mellé ment. Ott is hagytam. Ma valahogy nem volt idegrendszerem hozzá…” Újra koccint, iszik. „Kis szívem, igyál” mondja Valinak. „Ne csak azokat a bogyókat, akkor még szomjasabb leszel.” Aztán megint felém. „Hiszed-e, nem tudom, de én már öt évvel előbb tudtam, hogy halálos beteg. Bizalmasan mondta is az orvos, hogy májzsugorodás, s ha nem hagyja az ivást, vége. Én meg csak nevettem, és Mituka is nevetett. Jaj, nem hittünk mi a halálban… és még ma sem hiszek. Nem igazi halál az, ha ő mégis folyton itt van. És ezt mondja Angelica is. De hát ki is tudhatná, hogy mi az a halál? Elmegy? Hová megy? Mikor az élet olyan szép… még ha olyan pocsék is…”

Annyira belemerül a témába, mintha nem is érzékelné, mit csinál: kivesz egy nagyobb darab sonkát, rányomkodja a túrót, mint a félig megereszkedett vajat, belenyom három olajbogyót, az egészet összehajtja, összefogja a mutató- és nagyujjával, és nagyot harap belőle.

Vali szelíd undorral nézi.

„És én mégis megtettem mindent, pedig nem hittem benne” nyeli le a rögtönzött szendvics másik felét is. „Hozattam külföldi gyógyszereket, mindent, még a Szovjetekből és Amerikából is. Ilyenben nem ismerek lehetetlent, ha muszáj. Tablettákat, injekciókat… még most is van belőlük egy nagy dobozra való. Csak aztán? Aztán?” A szeme túl fényes, de azért vigyáz, hogy feltűnően ne sírjon. „Emlékszem, egyszer jött egy koldus hozzánk, már késő este volt, Mituka meg éppen szabadnapos, de valahol már ivott előbb a kollégákkal… És abba a koldusba diktált bele vagy öt tablettát, hogy attól biztos gazdag lesz. Tovarăs, mondta neki, bade dragă, mondta, most ütöd meg a főnyereményt, most jön az örökélet, még a bocskorod se lesz soha sáros, mindig csak tiszta folyóvízben sétálhatsz…! Jaj, Mituka gyönyörű szavakat tudott mondani, ha rájött. Pedig mennyit verekedtünk abban az időben…”

Vali félretolja a tányérját; a sonkához, túróhoz alig nyúlt hozzá, csak az olajbogyókat fogyasztja szorgalmasan, és aprókat kortyol. Arankát kizökkenti a mozdulat.

„Nem ízlik, kicsikém? Mit ennél, mondjad? Légy szíves, ne rontsd el, ha egy igazi szép napot akarok, mit gondol rólad a nagynénicskéd…”

„Tante, mit gondol?” kérdezi Vali rögtön, és a retikülöm csatját pattintgatja.

Látom, hogy szeretné kinyitni, de magától nem meri. Helyette én nyitom ki, úgyis ki akartam venni a zsebkendőmet; és már orrfújás közben mondom.

„Halljátok, ha még konyakot iszunk, tényleg csupa jót fogok gondolni…”

Aranka úgy nevet, hogy a szomszéd asztaloktól is odanéznek.

Vali vigyázva belenyúl közben a retikülömbe, és félig kiemeli a pudriémat. Visszacsúsztatja.

„Ez francia rúzs?” s kicsit mélyebbre nyúl le.

Mutatja.

„Nem, én nem használok. Ez csak olyan ajakír.”

Csalódottan visszaejti az opálos tokot, és bekattintja a csatot.

Csak most válaszol Arankának.

„Egy kis mitité-t ennék… De azt a Sibiul-ban jobban csinálják.”

Aranka cseppet összehúzza a szemét.

„Mondja Murgulica, mert véletlenül ott pincérkedik. Hát csak fogd be a szád, kis szívem, és hallgass rám. Olyan mitité-t kapunk itt, mint az álom.”

S már rendeli is; és hogy mindjárt utána hozzák a csorbát, a ciorba perişoară-t.

A két pincér mosolyogva bólint, és elsiet.

„És pezsgőt, Miron dragă!”

Utána kis csönd és szünet; mint a visszavonhatatlan döntések után.

Kis idő múlva Vali vontatottan feláll, és a karórájára néz. Felveszi a kosztümkabátot, a ballont.

„Hová mész?” hökken meg Aranka.

„Sehová… Jövök vissza mindjárt. És itt úgysem eszem mitité-t, csak csorbát. De a tante úgyse haragszik rám”, s valamivel természetesebben mosolyog.

Nem csak mi nézünk utána, ahogy kimegy, hanem mások is, a pincérek is.

Aranka aprókat bólint, de nem latszik rajta, hogy különösebben bosszankodna.

„Most végigmegy háromszor a korzón, és boldog. Ifjúság! Mit tudják ezek még, hogy mi a féltékenység…”

Közben hozzák a mitité-t, még serceg rajta a zsír, ahogy a rostról levették. Mustárral esszük, és valóban kitűnő. Nem tudom, hogyan csinálják a Sibiul-ban, de nem hiszem, hogy ennél jobb lehet.

Aranka két fogpiszkálóval rést nyit a kövér, nudliforma húsdarabkákon, és élvezettel szagolja a kicsapó, fűszeres gőzt.

„Mituka engem is sokszor megvert, ha féltékeny volt… de hát én is hányszor megvertem!” s nevet. „Egyszer egy nyári vendéglőben kaptam rajta egy nővel, egy olyan pocsékkal, én meg fogtam az abroszt, és mindenestül lerántottam. De borult is a pezsgő meg a leves, borult itt minden, dragă. És tudod, mit csinált az a nő? Elszaladt, a pocsék. Mituka meg otthon megpofozott.”

Fölemeli a poharát, és koccint. Most mi is pezsgőt iszunk, ami ugyan kevéssé illik a mitité-hez, de Aranka mégis erre szomjazott meg; talán kegyeletből is.

Utána tovább fújjuk a forró húsdarabkákat, és eszünk.

„Persze lehet, hogy nem jól tettem, de én mindig utánajártam, hogy kikkel csal meg. És őt én is csak akkor, ha nála rájöttem valamire. De hát ilyen az ember. Fél is, szeret is, féltékeny is… meg be is osztja. És Mituka juttatott szépen, volt mit visszaadni neki, a kölcsönt. De most már ez sincs. Már az sem a régi, ugye, ha éppen úgy jön… Hiába teszem meg, hiába tehetem, dragă, akkor is mit adjak vissza? Kinek? Őt büntessem?”

A mustárt kitörli egy kiflivéggel, lenyalja, a kiflit visszarakja a tányérra. S akkor már ott gőzölög előttünk a csorba is. Vali adagját Aranka visszaküldi, hogy tartsák melegen; és következő fogásnak megrendeli a gretar-t, paradicsomos salátával.

„Örökre, Mituka” ismétli meg, mint egy mai napra véglegesített igét; s kiönti a maradék pezsgőt, hozat egy másik üveggel. „Igyunk Mituka egészségére!”

Nem vagyok szokva ennyi italhoz; de egyre inkább úgy érzem, hogy ellenállhatatlanul történik velem a semmi, már reggel óta; s hogy ebben a semmiben nem is szabad, nem is lehet eligazodni. Minden csak egyedül így világos. Mitite, húsos leves, pezsgő; ehhez hasonlót még könyvekben sem olvastam. Hemingway pontosan tudja, hogy mihez mit kell inni; de szerintem mi is pontosan tudjuk most, csak másképp. Illetve, Aranka tudja. Az asztal alatt összeakad a lábunk, és a cipőn, keresztül is érzem, hogy megint kibújt a szandálból.

A leves is kitűnő, jó teli kanalakkal nyeljük.

„Perişoară… szereted ezt az ízt?” kérdezi, s a nyelvével behúz egy húsdarabot a kanálról. „Feri mondta mindig, hogy ez igen, ez az igazi fűszer!” s fölnevet, de úgy, mintha zavarba is jönne tőle.

„Most mért nevetsz? Tényleg isteni íze van.”

„Nem, ezt nem mondhatom… Tudod, ha Feri meg Mituka rákezdtek egyszer, akkor mindenre megtalálták a szót.”

„Mondd csak bátran, úgyis családban marad” biztatom, és igyekszem én is nevetni.

„Azt mondták, ha egy szűzlány belemossa a p… át, annak se lehet jobb íze. De tudod, ez románul sokkal jobban hangzik. Valahogy sokkal kedvesebben. Csak azért mégis rettenetes, hogy miket ki tudtak találni…”

S most ő is felibe hagyja a levest, félretolja.

Kicsit csodálkozom, hogy jobban bírom étvággyal, mint ő; én az utolsó csöppig kikanalazom. Az előbbi jókedv túl gyorsan hervad le az arcáról, de azért örül, hogy nekem ízlik, s figyelmesen nézi a kanalam útját a számig.

„Hogy…? Pedig olyan jóízűen fogtál hozzá. Jóllaktál?”

Tétován megrázza a fejét, s meztelen talpát rászorítja a lábamra. Szomorú, tiszta és szép a pillantása most. És majdnem öreg.

„Más is észre szokta venni, de soha senkinek nem mondom. Egyedül Angelica tudja, miért. Mituka imádta a perişoară-t, és mindig neki hagyom a felét. Egye, szagolja… fürödjön benne! Fürödjön, fürödjön…!” s talán csak azért nem sír most, mert még időben sikerül folytatnia. „De ez még mind semmi. És még a semmiből is csak kevés… Ha tudnád, hogy minden óra milyen! Az éjszakák! A születésnapjai, a névnapjai harmadik éve…!”

Vali most jelenik meg a teremajtóban, s mindjárt le is lassít; így bőven marad ideje, hogy odaérjen az asztalunkhoz. Lehet, hogy már jövet beszólt a konyhára, mindenesetre Miron is feltűnik mögötte a csorbával, amit Aranka visszaküldött, hogy tartsák melegen. S most is ugyanaz ismétlődik meg, mint az érkezésünkkor: a két pincér közösen segíti le a ballont, a kosztümkabátot.

Aranka szórakozott mosollyal nézi.

Vali árnyékos szemmel pillant ránk.

„Azóta mondjátok?” kérdezi. „Tante akkor biztos mindent tud már.”

„Micsoda mindent, édes? Azt hiszed, ahhoz egy nap elég? Neked igen… te aztán tudod egy szóval is, hogy ez meg az, csak legyen, aki eligazodik rajta. Hol voltál?”

„Láttam Ágit” fújja a levest Vali, és éhesen nekilát.

„És mért nem hívtad ide? Ki tudja, mikor leszünk így együtt…”

„Messziről láttam csak.”

„Jaj, jaj… Csak azt a kis lábadat föl ne törje az aszfalt! Mi van itt messze? A korzó az nem hosszú?”

Vali nagyot nyel, fölnéz.

„Mért? Az tényleg elég rövid.”

Aranka megadóan legyint.

„Reménytelen. Ha egyszer nem akar valamit megérteni, nem érti. Fejére húzza a párnát, és azt se bánja, ha a lába kilóg. Tőle összedőlhet a világ, elolvadhat a fagylalt…”

Kicsit nevetünk, és Aranka is érzi, hogy mesterségesen bosszantotta föl magát.

„Hanem az a csizma, arról igazán lebeszélhetnéd” mondja Vali, és belekortyol a pezsgőbe. „Ott ment el a Sibiul előtt, ott már felgyújtották a neont, de rémes, ahogy csámpázik benne.”

„Persze… De azért a temetőt mégse találja olyan messzinek, mint te!” csattan fel Aranka. „Ági tudja, mivel tartozik…”

Hallgatunk.

Vali tovább szürcsöl, s közben ujjára tekerget egy tincset a hajából; és Aranka is csak most húzza el a talpát a cipőmről. Miron meghozza a gretar-t a salátával.

Akkora adag, hogy enyhén megrémülök.

„Még egy pezsgőt!” mondja Mironnak; és megsimogatja az arcomat. „Ma kiteszünk magunkért, dragă! Mindent kárpótolunk… Borsot akarsz?”

De nem vár választ, otthonosan a szomszéd üres asztalhoz megy, hozza a borsot, ecetet, olajat. A szoknyáján hátul sárgás elszíneződés, valamibe beleülhetett. A szandálja félretaposva. Amikor szemben vagyunk egymással és beszél, egyáltalán nem tűnik fel a fölényes nemtörődömség, amivel a ruhadarabjait összeválogatja és viseli. Fáradhatatlan villantása minden mást mellékessé tesz.

Ő borsozza meg az én húsadagomat, és Valiét is.

„Akár szereted, akár nem, ehhez nem lehet másképp hozzányúlni… Ez szertartás! Az ízek! A fűszer! Feri igazi varázsló volt a konyhán…” s hirtelen rám néz, mint akit a saját gondolata lep meg. „Te… tudod! Az ember mindig későn okos. Ha úgy igazán lett volna bennünk bátorság, és nemcsak sírtunk volna, mirrha helyett borsot, perişoară-t, csombordot, gyömbért, tárkonyt kellett volna égetnünk a sírjuknál! Istenem…” s egy pillanatra a szomszéd üres asztalra, székekre néz, és ottfelejtkezik a pillantása.

Vali közben gondosan lekaparja a gretar-járól a borsot.

„Meg se kérdeztem, hogy ezzel a salátával szereted-e…” s újra visszazökken az asztalunk mellé. „Mert gîvec-cel is nagyon finom… Hozassak gîvec-et?”

Miron ott áll mögöttünk készenlétben; s Aranka talán szívesen szólna is hozzá, ha valamit kívánnék még. Bólintok, hogy jó, a gîvec nagyszerű lesz, úgyis régen ettem már.

Azonnal megrendeli.

De hogy addig se veszítsünk időt, és kihűlni se hagyjuk, hozzálátunk a húsnak, egyszerre mind a hárman. Omlós, mint a vaj, és mégis érzi az ember, hogy húst eszik (ez jut eszembe, ahogy Aranka elmerült szájmozgását nézem); igazi húst, amit nemcsak a forma kedvéért kell rágni, hanem a kielégülés és feladat kedvéért is, hogy a rostok a fogunk között lazuljanak szét, s a csontról közvetlenül mi válasszuk le a legjobb falatokat. Vagyis, a szánkban, kézbe fogva, és nem egyszerűen a tányéron villával, késsel. És Aranka mindjárt ezzel is kezdi. A színhúst levágja a görbülő lapockacsontról, s a csont elvékonyodó végénél fog hozzá, hogy tisztára dolgozza. Nincs benne semmi zavaró vagy helyhez nem illő ahogy csinálja, mégis ügyel, hogy begörbített kisujját kicsit eltartsa a többitől.

„Tudod, ha mással nem is, de a hússal mindig úgy vagyok, hogy akkor élvezem a legjobban, ha meg is foghatom, ha a csontját is érzem. Valahogy csak akkor él…” És nevet. „Jézusom, még gondolni is rá hogy él!” S kijavítja magát. „Csak akkor adja ki azt az igazi ízt.”

Eddigi tempójához képest elég hosszan elbabrál a csonttal, s mire visszateszi a tányérra, tényleg olyan, mint valami fosszolia, amit lehet, hogy nemrég temettek be, de folyton kiásnak, és végleg csak most csupaszodott le.

Amíg a gîvec-et hozzák, én is bele-belenyúlok a paradicsomos salátába, is; s szinte nem ismerek magamra. Majdnem falánkan eszem, és rájövök, hogy már hiányzik is, ha közben Aranka nem beszél, nem rág.

Vali más módszer szerint fogyaszt. Előbb apró darabokra vágja a húst, aztán megint lekönyököl, tovább folytatja a hajtincscsavargatást, és fél kézzel nyúl hol a salátás, hol a húsos tányérjába.

Közben halljuk és hallgatjuk egymás étkezését. Kis idő múlva Aranka minden átmenet nélkül felnéz.

„Temető” mondja csendesen, és tele tölti a poharainkat. „Látod, ennek a kis disznónak egyedül ezt nem tudom megbocsátani. Hogy úgy hanyagolja, mintha köze se volna hozzá. Mintha nem volna valóság! Jó, nem tudjuk, mit érezhetnek, ha éppen nincsenek köztünk, de az biztos, hogy egy látogatás nekik is jólesik… egy akármi! vagy egy szál virág. De ezeknek minden mese csak. Már sírni is csak akkor képesek, ha dühösek vagy unják magukat. De hogy egy ünnep mit jelenthet, még ha egy olyan ünnep is…”

Miron leteszi elém a gîvec-et, s a rövidre fogott pincérszalvétával a morzsákat is lesöpri Vali terítéke mellől. Aranka megvárja, míg Miron elmegy, s csak akkor szól rá Valira.

„Hogyan eszel, kis szívem? Leszokhatnál már erről a könyöklésről. És olajat meg nem tettél semmit…”

„Tettem. És a borsot is rajta hagytam” mondja Vali nyugodtan. „Vagy tegyek még rá?” s lassan legöngyöli az ujjáról a tincset.

Nem rám; csak Arankát nézi pislogás nélküli, fényképszerű pillantással; aztán tovább szurkodja villára a húsdarabokat.

Aranka koccint, én is vele iszom.

„A temetőkert után nálunk gyűltünk össze azon a rettenetes nyáron” folytatja, miután a csonttal végzett, s most a színhúsból vág le egy darabot. „Mert ha ünnep, ha tor nincs, akkor a papok is hiába énekeltek, ezt én mondom neked, és hiszem is nagyon. És tudom, hogy Mituka is örült neki, s még tapsolt is volna, ha lehetne hallani az ilyet…” A salátalé ott gyöngyözik a szája szélén. „Hiszen csak tyúkból ölettem vagy húszat! És még marhahúst is hozzá, hogy erősebb legyen a leves. És a borjú, amit Alamorból hozattam! Azt is ott vágtuk le az udvaron, nem engedtem, hogy idegenek nyúljanak hozzá. De azt hiszed, maradt nyoma? Semmi. Két talicska sárga homokot rá, és még szebb is lett, amikor elgereblyéztük. Ünnep! Mit tudják ezek már…” és újra koccint; közben szórakozottan a kézfejemet barázdálja a festett körmével. „Az ünnep csak akkor ünnep, ha nem spórolsz vele. Abba bele kell adni mindent, a szívedet, a májadat, hogy egyék… Róza nem mesélte? Pedig ő volt a szakácsnő. Én meg kétszer elájultam akkor is, de adtak valami gyógyszert, és végigcsináltam, ahogy kell, Mituka meg lehetett elégedve. Előételnek tíz kiló sonkát vágattam föl, melléje két kosár sajtot meg olajbogyót… Ilyen sós sajtot, tudod. Meg a salátákat. Meg a pálinkát, ahogy illik. Harminc liter pálinka fogyott el, és még hozattunk is éjfél felé… Aztán a töltött káposzta, a sültek körítéssel, a rétes. Talán háromszázan is voltunk… vagy százan? Nem tudom. De azt tudom, hogy háromszáz mucinic-et rendeltem a péknél. És el is fogyott mind, csak a csatatér maradt, dragă. Jött fel a nap, s akkor egyszerre olyan csöndes lett mindenki, mint a templomban…”

„De hogyan fértetek el annyian…?” kérdezem, és lenyelem az utolsó falatot.

„Hát az udvaron” és éppen ő is végez a hússal, de önkéntelenül még egyszer leszopja a csontot. „Ami asztal meg szék volt, mindent kihordtunk, mi is, a szomszédok is, és még a kultúrházból is kaptunk. Mituka szeretett olvasni, és ott van a könyvtár…”

Vali aprókat csuklik, s fázósan magára teríti a kosztümkabátját. A tányérján otthagy néhány húsdarabot; a csontot éppen csak körülnyesegette a késsel. A két pincér némán viszi el a terítékeket, Miron újra tölti a poharakat. Valahogy az arcunkra lehet írva, hogy nem akármiről fecsegünk, mert nem zavarnak a szokásos kérdésekkel, hogy „ízlett-e, doamnă?”, „parancsolnak-e még valamit?” Ránk bízzák, hogy akarunk-e szólni.

Aranka hátradől, mint valami ősrégi szobor. S még az a bizonyos „archaikus mosoly” sem hiányzik az arcáról. Valami se mosoly, se sírás. Csak az az egy biztos, hogy amit ő tud, azt kizárólag ő tudja. S talán nem is volt még ennyire nyitott és megközelíthetetlen; pedig semmi feltűnőt nem csinál, s még a szövege is nagyjában ugyanolyan, mint eddig.

„Tudod, feljött a nap, mi meg ott ültünk a fehér abroszoknál, azokkal a fekete szalagokkal. És az a sok nyári madár… Akkor már azok is rákezdtek az udvar fölött. Rájöttek, hogy majd lesz nekik is maradék, ha lepakolunk. Csak úgy gyűltek arra a sárga homokra! és várták, hogy mi is befejezzük. Tudod, dragă, akkor először éreztem, hogy talán mégis van halál… Már úgy, hogy ha belegebedsz, akkor is van, és még valami szép is lehet benne.” Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd ismét visszakönyököl. Kiiszik egy teli pohárral. Valira néz, aki éppen föláll. „Itt maradsz, kis szívem. Hallod?”

„Jó, akkor pisiljek be itt?”

Szorított combokkal, sietősen kimegy. Aranka követi a pillantásával.

„Amikor az apám meghalt” mondja, „Mituka letérdelt a koporsó mellett, és megcsókolta a halottat. Azt mondta: bocsáss meg, ha vétettem ellened. Pedig nagyon jó veje volt. Csak az a sok kurva, azoknak nem tudott ellenállni. Pedig tudom, hogy nem hozzájuk jár vissza, hanem hozzám. Az utolsó napokban már olyan vékony volt a bőre, mint a hártya. És barna. Sokszor még féltem is éjszaka és hallgatóztam, hogy lélegzik-e. Akkor már inkább Valival szerettem aludni, már csak ott érzem jól magamat, de azért mindig fölkeltem, hogy odamenjek és megérintsem. Az utolsó előtti nap kérte, hogy aludjak vele, de annyira hideg volt, hogy hajnalban visszamentem Valihoz. És azóta is felébredek éjjel, amikor haza szokott jönni. Este kikészítem a vizet, és reggel a szívem szorul össze, ha látom a teli poharat. És a születésnapját, a nevenapját is megüljük mindig… Összehívom a régi barátokat, és neki is terítünk, neki is mindenből tálalunk. Még koccintunk is vele. S akkor csak gyűlik az étel a tányérján, a szelet kenyér, a második szelet kenyér, a konyak, a bor, a pezsgő, a leves, a sült, minden. Aztán lefekszünk.”

„És ez jó?”

Megint tölt, de most nem nyúl a pohárhoz.

„Könnyebb. Olyan, mintha valamit mégis tettem volna.”

„És mit csinálsz az étellel, amit neki tálaltál ki?”

Vali most jön vissza a vécéből, kezében egy szál fehér szegfű. Aranka döbbenten nézi.

„Hát ezt hol…? Megint kimentél az utcára?”

„Nem” mondja tompán, és elnyom egy ásítást. „A vécében találtam a tükörnél…” s kis mosollyal felém fordul. „Vagy adjam a tanté-nak? Majd kint az állomáson, jó? Lassan úgyis indul a busz.”

Aranka az órájára néz, legyint.

„Még van időd, dragă. Ha a félnyolcassal elmész, az éppen elég.”

Azt hiszem, már nem vagyok teljesen a magam ura; s már a reggelre tervezett utazásomat sem érzem annyira sürgetőnek. De talán jobb is így. Anyám örülni fog, és a kötött sapkát is nyugodtan befejezheti az indulásig.

Emlékszem homályan, hogy valamit kérdeztem az előbb, de nem tudom visszaidézni pontosan. Aranka igen. Mintha egyre összefogottabb és józanabb lenne az italtól; s valahogy egyre méltóságosabb.

„Amit Mitukának kitálalok” mondja, „az szent. Ahhoz mi nem nyúlhatunk hozzá. Másnap mindig ki szoktam menni a térre, és addig várok, amíg jön egy koldus, azt beviszem a szobába, leültetem a Mituka helyére, és ő megeszi.”

„És a koldus tudja, hogy milyen ételt…?”

Elnézően simít végig a hajamon.

„Hát persze. És még a porcelánt, az evőeszközöket, a poharat is megkapja, mindent. Amiből evett meg ivott. Abból mi nem ehetünk, nem ihatunk többet. Az egyedül Mitukáé volt. És ahány koldus, annyival többen szeretik majd Mitukát, még ha nem tudják is, hogy őt szeretik… Ez így van, dragă. Ez a nagy gyász az, amitől Mituka nem halhat meg soha. És hiába tudom, hogy a többiek is ezt érdemelnék, a Feri, az apám, az anyám… Valahogy mégis érzem, hogy ezt nem szabad. Nem szabad összekeverni. Őnekik másképp kell megadni a nagy gyászt. Másképp kell szeretni őket. Én Mitukát gyűlöltem is, a drágámat, és ez diferenţa, diferenţa, dragă! Diferenţa…”

Aranka most sír utoljára a szebeni tartózkodásom alatt. Hangtalanul, és nem törődve, hogy látják-e a szomszéd asztaloknál. Miron a bejárati ajtóból nézi a jelenetet, és együttérző, komoly az olajosbarna arca. Vali már annyira útra készen ül, hogy a ballonját is magára teríti. Tördeli a fogpiszkálókat.

„És ha elfogy a szervized?” kérdezem szándékosan józanul, hogy a sírásból kizökkentsem.

„Ilyenkor nem abból szoktam adni” mondja csakugyan nyugodtabb hangon, és zsebkendővel nyomkodja a szemét. „Mindig újat veszek, és mindig a legszebből, ami a piacon van. A szerviz az emlék, még Mituka hozta Kolozsvárról. Ha abból adnék, huszonnégy év alatt fogyna el… vagy nem is! Tizenkét év alatt, hiszen kell a névnapra és születésnapra is, évenként kettő. De nem, az csak maradjon huszonnégy, amilyennek ő látta utoljára.” S kicsit sóhajt. „De bár beletettem volna a koporsóba, csak a pap nem engedte…”

Közben odaint Mironnak, hogy fizetni akar. Vali előtt már halomnyi a felibe tört fogpiszkáló. Miron kis ezüsttálcán hozza a letakart számlát. Nagy összeg, s hirtelen el is szégyellem magamat, de Aranka nagyvonalúan még komoly borravalóval is megtoldja.

Indulhatnánk, de az üvegben még van annyi pezsgő, hogy Aranka búcsúzóul megragadja a karomat és beleszorítson.

„Hallom, Zsuzsika sincs jól, hát akkor tudod te is, hogy mit jelent egy édesanya… Ha őt is elmesélném, az anyámat! Az is egy újabb nap volna, dragă. Egy másik, egy megint rettenetes nyár… Amikor Ági hajnalban fölvert otthon, hogy menjek gyorsan, mert vége. Tudod, ő nem itt lakott bent, hanem kint a tanyán… És mit is csinálhattam olyan hirtelen gyorsan? Vettem két juhot az állatpiacon, és fogtam egy taxit, vittem ki anyámhoz, hogy a nagy gyászt neki is meg tudjuk adni. De a legszörnyűbb az volt, hogy ott feküdt a földön, egy pokrócon… Hiába tudom, hogy ez tanyán így szokás, mégis alig tudtam lábon maradni. Legszívesebben odahanyatlottam volna melléje.” Kortyol, pár pillanatig a szájában öblögeti, s csak utána nyeli le. „Aztán taxival vissza Szebenbe, ott kapkodtam össze a saját ruhámat, mert még az se volt neki rendes. Az enyémnek fölvágtuk a hátát, és abba öltöztettük. Pedig hány kosarat vittem ki évek alatt, tele mindennel, hogy tartsák jól, hogy szeressék! És mégse vették semmibe. Úgy élt szegény, mint az árnyék, ami mellől kivágták a fát…”

„Mért nem vetted akkor magadhoz?” kérdezem.

Kis rándulás a szája szélén; mintha nem szívesen beszélne erről.

„Volt itt… lakott itt pár hónapig. De valahogy nem bírták egymást Valival. Meg félt szegénykém, hogy itt Szebenben a vízbe temettetem.”

„Hogyhogy vízbe?” s már kezdem én is az órámat nézni.

„Szebenben vizes a temető, dragă.”

„Ezt nem értem…”

„Hát úgy, hogy amikor esik, még másnap is úgy jársz a sírok között, hogy tocsog. A föld nehezen issza meg. És ettől félt. Azt hitte, ha a föld megissza, akkor szárazabban marad. Ilyen butácskán hitte, szegénykém. Pedig megesküdtem neki, hogy kiviszlek Vízaknára, nem temetlek vízbe. De nem… akkor sem akart itt maradni. Meg Valival se bírták egymást…”

Vali már hosszabb ideje a szájánál tartja a poharat, épp csak annyira megdöntve, hogy a pezsgő érintse a nyelvét, de tovább nem kortyolja. S közben Arankát figyeli; és most Aranka is őrá néz. Ez egy pillanattal tovább tart az indokoltnál, de szó, megjegyzés nem lesz belőle. Amikor Aranka újra felém fordul, Vali tovább dönti a poharát, és kiszürcsöli a maradékot.

„A víz, az tényleg szörnyű” folytatja Aranka, és már ő is a szatyrán kulcsolja össze a kezét. „A nedvesség… Ha érzed, hogy semmit se tehetsz ellene… Mitukának én is kicementeztettem a sírját. Ugye, a cement nem engedi át?”

„Nem, azt hiszem…” bólintok, bár azt nem tudom, hogy mennyire tartósan. „Egy ideig biztos nem” teszem hozzá.

Aranka föláll. Párszor föl-le húzza a vállát, hogy a zsibbadást kilazítsa belőle; s a szatyrot tartó kezével kicsit a mellét is megemeli.

„A cement az jó, dragă. De én még koporsót is olyat csináltattam, ami nem engedi át a vizet. Mituka ruhája nem fog megázni, dragă” s a combjával hátrébb tolja a székét, hogy induljon.

A poharában maradt még egy kis pezsgő.

„Azt már nem iszod meg?”

„Annyit itt hagyok neki” mondja mosoly nélkül.

A pincérek a bejáratig kísérnek bennünket. Aranka mindegyikükkel kezet fog; Vali csak mosolyogva biccent.

Kint valamivel már hűvösebb a hőség, és még világos az alkonyi sötétedés. Valahogy minden félúton, sem itt egészen, sem ott. Lehet, hogy én is? Lehet, hogy ők is? Az utcákon lármás áradat, sok színes ruha, rengeteg fiatal. S már néhány halvány csillag.

Éppen az utolsó pillanatban érünk ki az állomásra. Már tömve a busz, a kalauz két kézzel nyomkodja a lépcsőn az utasokat, s azért valamennyi hely mindig kiszorítódik; ami rejtély, mert nem lehet tudni, hogyan. Nevetünk mi is Arankával, hogy az ilyen préselődésnek nincs határa. Egyszerűen nincs határa. Aztán összeölelkezünk, többször megcsókoljuk egymást; s majdnem utolsónak a kalauz engem is fölnyom. És már csapódik az ajtó, neki a hátamnak. Épp csak annyira tudok megfordulni, hogy kiintsek. Ott állnak a megüresedett téren. Aranka kicsit terpeszben, amit a félretaposott szandál még ki is hangsúlyoz; és magasba tartott karral kulcsolja össze a kezét. Vali a szegfűvel integet aprókat; ami végül is ottmaradt nála. Ha még kiszólhatnék, mondanám, hogy tegye vissza a tükör mellé; biztos meglepődne a gazdája, ha véletlenül újra kimenne.

De már indít a sofőr, elveszítem őket a szemem elől.

Lehunyom a szememet, és sokáig nem nyitom föl. Az út nem hosszú Vízaknáig; s azért már kíváncsi is vagyok, hogy mi történt egész nap Róza néniéknél. Kevés dolog lehet biztosabb, mint az, hogy Médi nem vakkant föl az eresz alatt, mikor benyitok.