TalálkozásA meredek hegyoldalt elborítják a vöröslő lombok. A fák között mészfehér szerpentin út kanyarog a gerincre, leplezetlenül, de ugyanakkor megtévesztően is; messziről olyan, mint valami hócsík. Két asszony sétál fölfelé a kihalt úton, kezükben maguk törte bot. Abban a párhuzamos mélyedésben lépkednek, amit az autók vájnak az országutakba. Egyikük nyúlánk termetű, lábán divatos trottőrcipő, bal arcán három heges himlőfolt. A másik alacsonyabb, férfias sportkabátot visel, szőke hajára csín nélkül hajlik rá a merev gallér. – Nézd, mennyi boglárka! – mondja a himlőfoltos, és az út menti, füves lejtőre mutat. – Az nem boglárka. – Hát? – Kikerics. Lila kikericsek. – Azt hittem, őszi boglárkák. A szőke elnézően mosolyog. – Őszi boglárka nincs, összetéveszted a tavaszi boglárkával. És az fehér. – Sose volt érzékem ilyesmihez – mondja a himlőfoltos. – De gyönyörűek. Ugye, gyönyörűek? Te mindig jeles voltál botanikából. – Rosszul emlékszel. Csak egyszer, félévben, év végén soha. – Igazán? – S megpróbál gyorsan másról beszélni. – Gyere, másszunk át. Átsegítik egymást az útmenti árkon, és leguggolnak a kikericsek közé. Egy-két fázós méh propellerez egy helyben a fűszálak fölött. A nap a tarkójukat süti. – Nálatok mért jött olyan sokára a gyerek? Nem akartál? – Dehogynem. Csak hát tudod, hogy van. Egy darabig terveztük, halogattuk… Nem akartam bizonytalanra. – Meg a konzervatóriumra is készültél, igaz? – Persze – mondja a szőkehajú, s ahogy guggol, szórakozottan a napot kezdi nézni, mintha egyáltalán nem vakítaná a fény. – Mit csinálsz? – hökken meg a másik. – Néha nem látok jól, és olyankor szoktam így. De ennek a napnak már úgy sincs ereje. – Akkor se csináld, ettől még rosszabb lesz. – Tudom. De ameddig belenézek, addig jó. És nevet. – Butaság, mi? – Elég nagy butaság – mondja a himlőfoltos. Aztán hirtelen fölkapja a fejét. – Azóta én is nagyon megváltoztam. Nem találod? – Te? A szőkehajú a tető felé pillant. – Te alig változtál. – Kedves vagy – mondja a himlőfoltos, és beharapja a szája szélét. Kis idő múlva recsegő kuplungolás hallatszik fel a gerincről, s a völgy egyszeribe megtelik a barbár hanggal… – A busz? – kérdezi a szőke. – Nem, az nem jöhet még. Korán van. – Messziről azt hihetné a sofőr, hogy pisilünk, úgy guggolunk itt. – Itt aztán nyugodtan – mondja a himlőfoltos. – Csak a kikericseket ne bántsuk. Tulajdonképpen most kellene nevetniök, de valahogy elkésnek vele. És a berregés is egyre halkul; ahogy a vonatot szippantja be az alagút. A himlőfoltos megvárja, míg egészen csend lesz, s csak akkor nyúl be a szoknyája alá, és megigazítja a harisnyakötőjét. Az ég olyan hűvös és kék fölöttük, mint egy túlságosan kitárt ablak. – Azért nagy szerencse, hogy ilyen isteni időt fogtunk ki – mondja. – Még nem is volt ilyen szép, amióta fönt vagyok. A szőkehajú megfogja a karját. – Vigyázz, eltaposol egy boglárkát. – Kikericset – javítja ki a másik tanulékonyan. – Nem, ez boglárka volt. Nézd csak – s a rövidlátók mozdulatával odahajol a megbarnult, penészes virágfejhez. Ha fonnyadtan is, de valahogy ittmaradt tavaszról. – Kár, hogy nem jöttél előbb – mondja a himlőfoltos. A szőkehajú elhúzza a száját, aztán lassan feláll. Visszamászik a szerpentin útra. Fönt átveti a lábát a vaskorláton, és párszor előre-hátra tolja magát lovaglóülésben, közben lebámul a völgybe – de túl kemény meg hideg a vas; nem úgy nyomja a lába közét, ahogy hirtelen megkívánta. – Gyere, hagyd már – szól le. – Ne szedjünk még? – Majd visszafelé, úgyis csak erre jöhetünk megint. Vagy van másfelé is út? – Azt hiszem, nincs. De még én se jártam a gerincen túl. Sétáljunk fel odáig? – Jó, menjünk, onnét biztos messzire ellátni. Nincs valami kilátó a közelben? – Állítólag egy viadukt van a hegy túlsó oldalán. – Nagyszerű. Akkor megnézzük azt. És újra beállnak a maguk keréknyomába. Két kanyart sétálnak fölfelé szótlanul, végül a szőkehajú töri meg a csendet. – Te otthon voltál még, amikori viaduktot felrobbantották nálunk? – Nem… éppen akkor helyezték át az uramat. – Arra emlékszem. Nagyon sürgősen költöztetek. – Ne is mondd. Gondolni se szeretek rá. – El se búcsúztatok tőlünk. A himlőfoltos a homlokát ráncolja. – Hogyhogy? Hiszen még a napra is pontosan emlékszem, egy szombati nap volt, október végén. – Novemberben költöztetek. – Tényleg? – és beleszagol a kikericscsokorba. – Iszonyú régen volt. És ti? – Egy év múlva mi is elköltöztünk… de hogy mikor? Egyszerűen nem tudom. – Háború volt. – Az is. – Szóval, mennyi is akkor? Tizenhét éve nem láttuk egymást? – Tizennyolc. Most már ez az év is számít. – Igazad van – sóhajt a himlőfoltos, és kipiszkál egy kavicsot a cipőjéből. A szőkehajú türelmesen nézi. – Mióta vagy fönt az üdülőben? – Tíz napja, de holnap már muszáj hazautaznom. Te mennyi időre jöttél? – Három napra. – Csak? És megéri? – Ez is nehezen ment. De legalább találkoztunk… Nem tudsz maradni még? – Sajnos… Pedig gondolhatod, hogy maradnék. De most estig beszélgetünk majd? A szőke elmosolyodik. – Pár éve egyszer sokat gondoltam rád, valami régi írás került a kezembe. De semmire nem emlékszem, amiket ott írsz. Ha érdekel, elküldöm egyszer. – Az én uram minden lánykori emlékemet elégette. Még a fényképeket is. Azt akarta, hogy emlékek nélkül menjek hozzá. A szőke arcán még mindig ott van egy félmosoly. – Iszonyúan szerelmesek voltatok. Nem is értem utólag, hogyan lehettünk jóba. – Mi ketten? – Bosszantóan csinos voltál. Egy újabb kanyar után megint megállnak, és visszanéznek a völgybe. Az üdülő hideg és pontos miniatűrrajz a mélyben: a fehér falak és kék ablakkeretek, a terasz előtt legelő teherhordó szamár, a nagy halom felpolcolt nyugágy. Csak az egyik asztal mellett hagyták meg a színes napvédő vásznat – ők az utolsó vendégek. – A himlőt mikor kaptad? – Mindjárt a gyerek után. – Nem is szoptattál akkor? – Csak másfél hétig. – Nekem annyi tejem volt, hogy alig tudtam szabadulni tőle. – Pedig az se jó. – Hát nem. Tönkre is ment a mellem – s az ujját végighúzza a himlőfoltos arcán. – Tegyél rá több festéket. – Ugyan! Egyáltalán nem zavar. – Igazán nem tudnál maradni még? – Nem tudom… Mára várok postát. S lassan továbbindulnak. – De lehet, hogy találkozunk is vele… erre szokott jönni. A szőke ütemesen ütögeti botjával az úttestet. – Tulajdonképpen én se panaszkodhatom – mondja. – Nem is tudom, mire panaszkodhatnék. A konzervatóriumot magamtól hagytam ott, butaság volna ráfogni valakire. Tizennyolc év alatt meg el is felejti az ember az okokat. Amikor abbahagyja az ütögetést, pillantása megint a napnál köt ki. – Emlékszel Csupira? – Hogyne… az a kis kövér? Mi lett vele? – Nem tudom. – És Beáról mit tudsz? – Tecáról? – Nem, Bea… – Jaj, arról hallottam egyszer. Várj csak, mit is…? – De nem jut eszébe. – Vigyázz, elszórod a kikericseket – mondja, és visszamennek pár lépést, hogy fölszedjék az elhullott szálakat. – Mit gondolsz, mért ilyen fehér itt a por? – Biztos meszes. De szebb így, nem? – Sokkal. A zöld meg a fehér… Tudod, hogy fél éve készülök erre a három napra? Most kialszom magam. – A gyereket kire hagytad? – A szomszédra… nagyon kedves asszony. Még jobban is szereti a lányomat, mint én. Több ideje van. – És az apja? – Hát nem mondtam még? – Valamit mondtál… De azt hittem, azért van valaki. – Rosszul értetted. – Aztán megismétli: – Rosszul értetted. – Nem akarsz beszélni róla? – Dehogynem. De hát van idő estig, nem? Vagy reggelig. Azért isteni, hogy ilyen jó napot fogtunk ki… Most fordulnak be az utolsó hajtűkanyarba. Az úttest lejtősen megferdül itt, mint a vásári, hajópadlós pályák, ahol körbeszáguld a motoros artista, először csak lent, aztán egyre följebb az emeletes bódé falán. A kanyarból két faoszlopra szerelt, domború fémtükör tűz a szemükbe: nézhetik magukat, ahogy megnyúlva, majd a következő pillanatban kövérre szétnyomódva botoznak fölfelé. Az egyik tükör mélyén az üdülőépület is ott rémlik, a másikon a gerinc fenyőfasora. – Azt hiszem, jön a postás – mondja a himlőfoltos, és a botjával előremutat. – Most hajtott ki a fenyőfák közül. A két útjelző tükör egymásnak adogatja a közeledő fiút. Végül az egyik befogja, s nem engedi el: már bent porzik a hajtűkanyarban. Lábát előredugja a sárhányó alá, és úgy fékez. Megismeri a himlőfoltost, és megáll mellette. Durva szövésű, fehér szvetter van rajta, a fején fekete svájci sapka. Az asszony ráteszi a kezét a kormányra. – Most elcsíptem! – és igyekszik tréfásra megjátszani a mozdulatát. – Ugye, máma kapok valamit? A fiú nagy igyekezettel kotor bele a táskájába. – Sajnos, nincs, kezicsókolom. De talán holnap majd – s a száját szélesre húzza, világítanak a fogai. – Nem kell úgy hazasietni… ha még vár egy hetet, addig biztos lesz levél. A himlőfoltos a kerékpár csengőjét kapirgálja a körmével, a szőke az út túlsó oldalán áll, nem lép közelebb. – Most bemegy az üdülőbe is? – Be, igen. – Mondja meg a gondnoknak, hogy tegye félre az ebédünket. – Ha sürgős, levihetem valamelyiküket – ajánlkozik a fiú. – Ha megfelel itt a vázon – s előbb az egyik, aztán a másik asszonyra néz. Nem szólnak. A gerincről idáig elhallatszik a halk fenyőfazúgás. A fiú megemeli kicsit a gépét, és talpa alá igazítja a pedált. A himlőfoltos homlokán pár csöpp verejték csillan, mint a szénsavbuborék. – Jó, hát akkor megmondom – bólint a fiú, s ujját a homlokához bökve gurulni kezd lefelé. Nézik a távolodó kerékpárt. – Csinos kölyök – mondja a szőkehajú; aztán megfordul. – Te igazán azt hiszed, hogy nem érünk haza ebédre? – Nem… de nem is azért mondtam. Valamit kellett mondani. – Különben igazad van, nincs miért sietnünk. És te sem veszítesz semmit, ha nem utazol holnap. Majd otthon elmondják, amit nem írtak meg. Én örülök, ha nem kapok levelet. – Tizennyolc éves a fiam. – Pláne. Azok tényleg nem leveleznek. – Meg nincs is ideje – mondja élénken a himlőfoltos. – Mindig élvezik ilyenkor, hogy magukban vannak. Jó pajtások az apjával. Sokszor nem is értem őket, amikor beszélnek… A tiédnek hol az apja? – Algírban. Még ötvenhatban ment ki. – Ja… Aztán később: – A fiúk az apjukkal értik meg egymást. – Ebben nincs gyakorlatom – mondja a szőke. – De az nem tesz semmit, hogy nem írtak. Majd holnap küldenek egy táviratot, hogy maradj még. – De én menni szeretnék… – mondja a himlőfoltos, és maga is meglepődik, hogy nedves a szeme. A levegő most kezd csípősödni. Már csak pár lépés a tető. Amikor felérnek, kis szél fut feléjük, mintha mostanig őket várta volna. Aztán egyszerre rátéved a szemük a viaduktra: lent, a szomszédos völgyben, egy mély szakadék fölött ível át, lábai belevesznek a lombsűrűbe. A traverzei csorbák, liánok fonják be, az üregeiből fűcsomók nyúlnak ki, a vasszerkezeten átsüt a nap. Elgazosodott bekötőút vezet le hozzá, de terméskövekkel azt is eltorlaszolták. Egy póznán rozsdás pléhtábla lóg: Út elzárva. – Azért ezt se irigylem éppen – mondja a himlőfoltos. – Úgy látszik, ezt csak próbálták felrobbantani. A szőkehajú az út szélén guggol, és hunyorogva méregeti a viaduktot. – Elég kontár munka… nálunk alaposabban csinálták. Emlékszem, éppen fodrásznál ültem, de még a bura alatt is hallani lehetett a robbantást. Ahányan csak voltunk az üzletben, mind egyszerre dugtuk ki a fejünket a burából, és belenéztünk a tükörbe. – Akkor menjünk a gerincen inkább? – Nekem mindegy – mondja a szőke. Tanácstalanul topognak az elágazásnál, nem tudják, merre induljanak tovább. Az út nyílegyenesen hasít végig a gerincen – mint valami kifeszített, fehér kenderkötél. A himlőfoltos nem akarja mondani, de viszolyog ettől a nyílegyenes látványtól. Akkor már jobban csábítja a völgy. – Onnét kellene lenézni – mondja, és lemutat a lejtő aljára, ahonnét a bekötőút a viadukt felé kanyarodik. – Jó – egyezik bele a szőke. – Ott legalább napozhatunk is egyet – és elkezdi kigombolni a blúzát. Először csak a kombinécsipkéig, végül a blúz alját is kihúzza a szoknyából. – Teljesen tönkrement a mellem – szögezi le újra. De ezt már nem hallja a himlőfoltos; már lent csúszkorál a magas fűben. – Emlékszel, hogy hengerigáztunk valamikor? A szőkehajú egy pillanatig ingerülten néz rá, aztán hirtelen térdre ereszkedik, és sebesen görgetni kezdi magát lefelé. A másik ugrálva igyekszik utána, s amikor utoléri, lehuppan melléje. A szőke éppen valami ragadós piszkot vakargat le a tenyeréről. A piszok alján megtalálják az árulkodó tobozpikkelyt. Felváltva szagolgatják. – Isteni szaga van! – Meseszag! S csak most nézi meg jobban a szőkehajú kezét: a körömágyak alatt, az ujjközökben kék elszíneződés látszik, s az egész kézről száraz pöszlékekkel hámlik a bőr. – A tintától? – A szőkehajú bólint. – És nem jön le? – Három nap kevés, hogy lekopjon. – De tulajdonképpen mivel… csak töltőtollal foglalkozol? – Főleg. Javítás, csere… Meg hát, ami jön még. Műanyagragasztás, Van egy segédem. – És a lányod? Ő nem tud segíteni? – De tud. Hiszen ketten tanítjuk – mondja gúnyosan a szőke, és apró ízekre szétrág egy fűszálat. – Lassan már önállónak is elmegy, amilyen tanulékony. Vagy csak neki lesz segédje… A himlőfoltos hirtelen felül. – Te… én mégis maradok. – De hiszen ezt eldöntöttük már. Annyi mindenről nem beszéltünk még. – Meg levél is jöhet holnap… Tíz napja nem írtak. A himlőfoltos valami választ várna, de a szőkehajú elfelejt válaszolni, megint a napot nézi. Aztán kis idő múlva felállnak, tovább ereszkednek lefelé. A part széle egy helyen messze kiugrik itt, mint valami levegőbe kitolt, sziklás móló. Annak a végére másznak ki, és a sziklába kapaszkodva lenéznek a mélybe. Egy falu hever lent, aktár egy akvárium fenekén, ahová a legkülönbözőbb tárgyak süllyedtek le, játékházak, kacsaúsztató, templomtorony ezüstpapírból. És semmi hang, még kutyaugatás se. Öt-hatszáz méterre lehetnek a falu fölött. – Ez maga megérte, hogy idejöttünk – mondja a szőke, és megdörzsöli a szemét. – Ugye, piros a torony lent? – Nem – mondja a himlőfoltos, és megfogja a karját. – Szédülsz? – Dehogy. Csak az a gőz otthon… – s tovább nyomkodja a szemhéját. – Az egyik műanyagot ha ragasztjuk. – Mért nem mész orvoshoz? – Minek. Abba kellene hagyni. De ez gyönyörű itt! – és újra lenéz a falura. – Most akár estig is itt maradnék. Azt hiszem, ma alaposan elkésünk az ebédről. – Mint a virágok és fák napján… Emlékszel? – Akkor sose értünk haza időben. Az utolsó óra helyett mindig kirándulni mentünk Ilonka nénivel. A szőkehajú fölvesz egy fehér követ, és halkan dúdolni kezdi:
– Mért sírsz? – Eszembe jutott. Az egyik sziklapadon helyezkednek el, szembe a nappal, és felhúzzák a szoknyájukat combig. Hamarosan mind a ketten izzadni kezdenek. A szőkehajú úgy támasztja fel a karját, hogy a hónalját is érje a nap, a himlőfoltos meg egy kölnisüveget vesz elő, de nem nyitja ki, ottfelejti az ölében. Közben lopva nézegetik egymást. Jó tíz percig egyikük se szól, akkor egyszerre sivító hang üti meg a fülüket. Nem éppen kellemetlen hang, de azért most szívesen elengednék. Elhúzzák a fejüket a sziklafaltól, és hátrafordulnak. – A busz? – kérdezi a szőke. – Nem hiszem, az kék. Inkább valami teherautó. Ahogy közeledik az országúton, egyre bulldogszerűbb lesz: hátracsapott sárhányófülek, két kidülledt reflektorszem, az ütköző vízszintese – mintha azzal harapná a köbmétereket. Egy darabig érdeklődve nézik, aztán visszafordulnak a völgy felé. – Dúdolj még valamit – mondja a himlőfoltos. – Én sose tudtam énekelni. – Azt hiszed, Ilonka néni tudott? Engem is le akart beszélni a konzervatóriumról. De hát én magamtól hagytam ott, nem volt muszáj. S szórakozottan tovább dúdol. A teherautó közben lefut a gerincél lejtős részén, mögötte mészfehér gomolygás – mint a bárányfelhő a szentképeken. Amennyire a zúgásából ki lehet venni, nem szándékozik megállni az elágazásnál. Pedig most még integethetnének a sofőrnek; de meg se fordul a fejükben, hogy kényelmesen levitessék magukat az üdülőig. A szőkehajú előrehajol, a sziklapart szélét ütögeti a botjával. – Nem tudod, mi ennek a falunak a neve? – Fogalmam sincs. – Meg kellett volna kérdezni a postástól. – Azám… az biztos tudta volna. Lehet, hogy a táviratot is innét továbbítják. – Csinos kölyök volt. – Ó… nagyon csinos a fiam. A szőkehajú belekarol a barátnőjébe. – Várj, most megtanítlak rá. Dúdold csak… Még egyszer… Egy kicsit följebb! – és türelmesen újrakezdi.
– Most jó volt!
A hímlőfoltos hálásan mosolyog. – Igazán nem volt hamis? Amikor a váratlan robajlásra hátrakapják a fejüket, már csak azt látják, hogy a cement csatornagyűrűkkel megrakott teherautó teljes erővel nekifut a korlátnak, két keréknyom szélességben áttöri, s azon a meredek lejtőn bukdácsol lefelé, amelyiken ők is leereszkedtek. És egyenesen feléjük. Egy pillanatig dermedten nézik, aztán hirtelen fölrántják egymást: de másra nincs is idő. Ha megpróbálnának visszafelé rohanni a keskeny sziklakiugrón, az autó útközben söpörné el őket. – Ne nézd! – kiált fel a szőke, és belemarkol a saját karjába. – Tudtam – motyogja a himlőfoltos. S reszketve, de nagyon határozottan visszafordulnak a völgy meg a falu felé. Azt már nem látják, hogy egy szürke overallos test lódul ki az autó ajtaján, pár métert görög lefelé, aztán nem mozdul. Néhány másodperc múlva az autó nekivágódik az első sziklasornak, hátsó kerekei fölcsapódnak a magasba, és így robajlik tovább, előredöntve magából a cementgyűrűket. Ott zuhan le a mélybe, pár méterre tőlük. Elég sokáig ott állnak még, de ahhoz már nincs erejük, hogy újra lenézzenek, és pontosan megállapítsák, az autó hová zuhant le. A tompa dübörgésből tudják, hogy már lent hever. Támolyogva másznak vissza a sziklamólóról, s csak akkor torpannak meg, amikor a sofőrt megpillantják. Két karját széttárva fekszik a fűben hanyatt, a szája nyitva. Valamivel idősebb lehet, mint a postás. Az arcán semmi komolyabb zúzódás nem látszik, s ettől ők is erőre kapnak egyszerre. Mint két nővér, odatérdelnek a fiatalember mellé, s anélkül hogy egymásra néznének, nyugodt, egyforma mozdulatokkal kigombolják az overallját, az ingét, le egészen a derekáig. A himlőfoltos a kölnisüveget is előszedi. – Még jó, hogy hoztam magammal – mondja. – Az jó ilyenkor – bólint a szőke. – Meg az ecet. Csak hát az nincs. Aztán közös erővel dörzsölni kezdik a fiatalember mellét, megosztozva a jobb és bal oldalán; de inkább csak az ő tenyerük melegszik már az erős dörzsöléstől.
1959 |