TragédiaA férfit éjszaka vitte el a rendőrség. A szögletes, fekete Studebaker keresztben állt meg az úttesten, reflektorával megvilágította a bérház tűzfalát. A kopár falból kályhacsövek szúródtak a levegőbe, némelyike derékszögben megtört, s fölfelé meredt, párhuzamosan a fallal. A világítóudvar függélyes csíkja varratként nyúlt le a földig. Ez a félig nyitott, ötemeletnyi akna a szomszédos telekre nézett. A házmester gyalogbodzát ültetett az akna alja köré, hogy szebb legyen. Meg talán babonából, hogy a házat elkerülje a bomba, ha sor kerül rá. A Studebaker késve, éjfél után érkezett. Útközben elromlott az akkumulátor, azt javítgatták az egyik mellékutcában. Most cinkos berregéssel állt az úttesten, mint egy futástól ziháló bulldog. Az éles fénypászma egyenletesen vibrált a malterfoltos falon. A tűzfalak mindig vedlenek.
A fürdőszoba fala is hólyagos. Judit évek óta úgy tett, mintha nem venné észre. Általában irtózott tőle, hogy bármi újítással, javítással megbontsák a lakás pusztuló jellegét. „Ez nagyon jó így nekünk, ezért senki se tehet szemrehányást. Ha meg a nyomorúság is bűn, hát dögöljünk meg, de minél előbb.” A zárkózás mozdulata annyira beléidegződött, hogy úgy érezte, mióta él, mindig ilyen volt. De ez nem volt igaz, csak az átmenet tartott soká, s a hosszú átmenet összemossa az éveket. Az, hogy mindig függöny mögül nézett ki az utcára; hogy leoltotta a villanyt, ha szellőztetett – alig egyéves görcse volt. Nemcsak a légó miatt. Az egész miatt. Pedig a háború még diszkrét messzeségben tombolt, távol az országtól, s a nap is ugyanúgy sütött, mint bármikor azelőtt. Az éttermek kilincseit is ugyanúgy szidolozták. Egyáltalán mindent úgy, olyan vak magabiztossággal, mintha a mérleg változatlan pontossággal működne. És semmin nem esett volna folt. Az embert végül is megbűvöli ez a kettősség, ez a fene nagy tisztaság, s hajlamos lesz rá, hogy a csillogó kilincsek tükrében nézze magát.
Még a barátságuk kezdetén történt. Marika egyedül csöngetett be Juditékhoz. Kis szőke, szőrmés állatként dugta oda a fejét a kémlelőablakhoz és meglepetést sejtető hangon beköszönt. – Jó napot! Megjöttünk! – s a szó végét elnyújtotta, mint a lágy cukrot. – Hát ez nagyszerű! – nevetett Judit. – Csak azt nem tudom, mért mondod többes számban? De hát jó, helyes, te képviseled Sanyit is – és félrehúzódott a szűk előszobában. Akkor vette észre. – Mi az, te kezedben hordod az igazolványodat? Igazoltatás ellen?! – Egy csudát, pénzt kerestem benne, de nem volt. Judit hirtelen becsukta az ajtót. – Azért nem muszáj, hogy az egész lépcsőház hallja… – Micsodát? Hiszen nincs senki a lépcsőházban. – Nincs? Hát akkor annál jobb! – és átölelte Marikát, energikusan kíváncsi, szinte birtokló mozdulattal. Ahogy a gyermekek gyámbásszák a gumibabájukat, és keresik, hogy honnét az a furcsa, kicsi hang, ami váratlanul kipöttyen belőle. Míg mentek befelé a belső szobába, gúnyosra játszott pátosszal szavalta: – A világ jó, és igazán rossz emberek nincsenek, csak betegek. Ugye, jól megtanultam? A hangütés nem volt szokatlan köztük; azonnal helyben voltak. – Most azt hiszed, hogy tréfálsz? – Dehogy hiszem. Csak sokszor magam se tudom már, mit hiszek. Marika – mint mindig, máskor is – otthonosan felkuporodott a heverőre, cipőjét lecsúsztatta a földre, lábát behúzta a szoknyája alá. – Na várj, majd én elmondom, mit hiszel. Judit melléje könyökölt, és állát föltámasztva fújta a füstöt. – Mondjad. – Így nem mondom. – Mért nem mondod? – Látom, hogy kinevetsz. – Dehogy nevetlek… Csak már igazán szeretném, ha meggyőznél, hogy csakugyan olyan kiszikkadt moralista vagyok. – Á, ez nem olyan egyszerű – legyintett Marika. – És különben se vagy az. Csak fegyelmezed magad. Mért nyitottál olyan sokára ajtót? – Mit gondolsz? – Hallgatóztál, hogy vajon ki csönget. Judit a hamutartóban turkált a cigarettájával. – Igen. És ezt te őrültségnek tartod. Jó, rendben van, őrültség. De hát én vagyok felelős érte? Hogy ilyen undok kocsonya lesz az ember? Hagyjanak békén. Ha éjszaka söpörni akarok a ház előtt, hagyják. És ne kérdezze senki, hogy mért éjszaka, és mért tollsöprűvel. Marika egyszerre fölvillanyozódott. Az asztalra hányt papírok, könyvek között biztos pillantással fedezte föl a zacskó cukrot; kivett egy szemet, és a szájába suppantotta. – Nem is tudod, milyen istenit mondtál. Egyszer ki kellene próbálni. Vinnénk az igazolványunkat meg egy kis ennivalót… Judit közbe kacagott: – Sanyi meg egy üveg bort! – Miért ne? És elkezdenénk söpörgetni a járdát. Hát nem volna isteni? Képzeld el, mit gondolnának. Először csak néznék, hogy megbolondultunk-e, aztán közelebb jönnének, először csak az egyik, aztán a másik sarokról is egy, a végén már négy-öt… még egy autó is megállna a sarkon. – Egy Studebaker. Egy szép, fekete, elegáns szörnyeteg. Hát ez nagyszerű eddig. És aztán? – Aztán leülnénk a járda szélére, és énekelnénk. Te ismersz engem… ha egyszer én rákezdek! Rögtön igazoltatnának. – Marika felült, kidüllesztette a mellét. – „Kérem, igazolják magukat! Kérem, ürítsék ki a zsebeiket!” – És mi kiürítenénk. Aztán? – Aztán, nem tudom. Valamit mondanánk, hogy mért söpörgetünk. – És miféle piszkot? „Tessék megmondani, hogy miféle piszkot!” Judit tenyerébe ejtette a homlokát. Már félig hasalt a heverőn, és egész közelről meredt rá a kopott mintás takaróra. Marika eltűnődött. – Azért sok mindent lehetne válaszolni. Például azt, hogy nem tudtunk aludni. És hogy a házmester gyerekei azt hiszik, éjszaka törpék járják az utcákat tollseprűvel. A gyerekeknek nem szabad hazudni. – És ez nem hazugság – jegyezte meg Judit. Mindketten a takarót birizgálták az ujjukkal. – Andris nincs itthon? – Jön mindjárt, csak vacsoráért ment le. Valami hideget hoz. Marika összecsapta a kezét. – Barátom, micsoda férjeink vannak! Az én Sanyim kenyérért áll sorba. – Hogy van a lábával? Belenyugodott már? – Ismered, milyen, neki csak az a fontos, hogy vadászni tudjon kijárni. Azt mondta, a nyulak nem fogják megszólni, ha biceg. – De mért jönnek ilyen soká? – túrt bele a hajába Judit. – Már Andrisnak is itt kellene lenni.
Nagyjában mindig ugyanarról beszéltek, legfeljebb az ürügy változott – egy új ruha, új könyv, egy álom, amit reggel úgy kellett összerakosgatni, mint valami titokzatos és félelmes játékszer darabjait: vajon mi bukkan elő az iszapból? S lehetőleg egyszerre vették ki a szabadságukat. Megegyeztek, hogy ha telefonálnak egymásnak, az első hívás után gyorsan leteszik a kagylót, és újra tárcsáznak: ez lesz a titkos jel. A Gestapo pár hónapja már hivatalosan is megjelent a városban. A két asszony azzal a hajszálfinom hálóval szőtte körül magát, amilyet a pókok legravaszabbja sző: olyan finom, hogy már láthatatlan. A puskások nagyvad után csörtetnek az erdőn, és szétszakítják a hálót, anélkül hogy észrevennék. Váltogatták az eszpresszót is, ahol összeültek egy feketére. Marikát nem törte le ez a bújócska. S hogy mégis elviselhetőbb legyen, úgy vette, mint hajdan a fiúktól elirigyelt hadijátékot: homlokukon előlegezett koszorú, cakkos tölgyfalevél, s fölötte a szám, ami az életet jelenti. Ha a számot leolvassák – halál. Felülhet az ember egy távoli dombra, és onnét szemlélődhet. Egyszer bevették őt is a játékba. Egy tisztás szélén hasalt, s három oldalról közelítettek feléje. Még idejében megszökhetett volna, de szinte megbénult a várakozástól. Először csupa hasszámmal „lődöztek” feléje: „Kilenc! Tizenhat! Hét!” – Ez taktika; patkánytaktika, a véletlenre spekulál. S dühös lett – hogy ha már egyszer úgyis fölényben vannak –, mért veszik el tőle a szép halált. Fölemelkedett a bokor mögül, ahol hasalt, és szembenézett az egyik támadójával: tüskés hajú kamasz volt, alacsony homlokán keresztben éles ránc, mint egy rosszul forradt vágás. Marika jól látta homloka fölött a számot, nyugodtan „lőhetett” volna, talán még meg is előzhette volna a fiút, de nem szólt semmit, úgy ráfeledkezett a magát féltő, izgatott arcra – s a fiú diadallal felordított: „Négyes! Tudtam, hogy nem tudod megállni, tudtam, hogy előbújsz! – röhögött Marikára. Most már mehetsz aszalódni, Copfos.” Akit kilőttek, annak el kellett hagynia az erdőt. Egyre távolabbról hallotta a visszhangzó kiáltásokat. Valahol leheveredett a földre, és boldog volt. Egyszer ezt elmesélte Juditnak. – Te mit csináltál volna a helyemben? – kérdezte. Judit rákönyökölt a kerek eszpresszó asztalkára; hunyorítva nézte Marika mókusarcát. – Először is, az a tüskés hajú disznó egy dög volt. Közönséges dög. Tudta, hogy körbe vagy fogva, és mégis lapított. Legalább ment volna közelebb hozzád, és kockáztatott volna valamit. Erre te szépen odaajándékozod magad. – De ha az arcát láttad volna! Fogadok, hogy te is… – Persze, meg kellett sajnálni szegényt… De még akkor se! Ezek olyan kegyes dolgok, jóistenke, meg mit tudom én, mi! Ezt az én eszem nem veszi be. Mért ne citerázzon az is – mért csak én? – De hiszen félt. Judit feltépett egy friss cigarettapaklit, és sorba végignyomkodta a cigarettákat. Marika kuncogott. – Mit csinálsz? – Hogyhogy mit? Keresek egy puhát. – Aztán mégis elszívod mindet. – Milyen utolsó vagy te is… – kedvetlenedett el. – De ezzel nem győztél meg. Marika fizetni akart. Judit nem mozdult. – Várj… Van még egy kis időd? Marika kíváncsian előrehajolt. Judit megrezzent. – Mit nézel? Látszik valami rajtam? – Csak én látom, nyugodj meg. – Azt hiszem, triumfálni fogsz – s ki-be nyomkodta ujjával a gyufásskatulyát. – Szóval, egy óriási strandmedencét láttam éjszaka, vakító fehér volt, de mégse lehetett tudni pontosan, hogy van-e benne víz vagy nincs. A medence végében meg valami vastoronyféle… olyan, mint az ugrótornyok… a belsejében egy keskeny csigalépcső, korlát persze semmi. Itt kellett fölfelé másznom. Minden harmadik forduló után egy trambulin nyúlt ki a toronyból, emlékszem, vörös kókuszszőnyeg volt rajtuk, és mindegyiknek a végére ki kellett mennem – azt várták, hogy leugorjak… – És leugrottál? – Dehogy! S méghozzá mindjárt az elsőről? Őrültség lett volna. Vártam, hogy mi lesz, hogy elfogynak-e a trambulinok. – Aztán? – Mit, aztán? A végén csakugyan elfogytak. Ott ültem a torony végében, és alattam már nem volt se trambulin, se lépcső. Elhallgatott. Marika megfogta a kezét. Mint egy puha tappancsot, úgy húzkodta az ujja hegyét az inas csuklón. – Ez iszonyú – mondta. – De akkor se ugrom le! – lökte odébb Judit a cigarettásdobozt. – A cementre nem ugrom le, eresszenek vizet a medencébe! Ha belefulladok, az más, az rendben van, azt elfogadom. Az én vagyok: az én eszem meg ügyetlenségem, az az én sorsom. De így nem ugrom le, nem ugrom le! Sírt. Az eszpresszógép gőzfelhője mögül odanézett a kisasszony. A közeli asztalnál abbahagyták a párok a suttogást. Judit hirtelen fölállt. – Menjünk.
Juditék későn feküdtek. Szerették későre hagyni a beszélgetést, a játékot, a céltalan rakosgatást a kicsi szoba-hallos lakásban – mindez segített közömbösíteni azt a sumákoló csöndet, ami az egyre ritkábban zakatoló villamosok után visszamaradt és fölszivárgott az ötödik emeletre. Judit félt is a sötéttől, meg vágyott is rá. „Legalább nem bámulhatnak bele az ember pofájába” mondogatta; de mindjárt hozzá is tette tárgyilagosan: „Viszont annál zavartalanabbul bámulhat az ember a saját pofájába.” – És ez még mindig a jobbik eset – folytatta Andris. Mozgása, egész megjelenése lágyabb volt, mint Judité, s pillantásában mindig ott bujkált valami a szeretkezni készülő férfiak aggálytalanságából. Szívpanaszai miatt egyelőre nem hívták be katonai szolgálatra – „majd csak végszükség esetén”, mondták a sorozóirodán. – Vagy te nem így gondolod? – kérdezte azon az akadémizáló hangon, amit még az egyetemi szemináriumokon szoktak meg. – Az egyéniségünk végeredményben a miénk, abba nem lehet belerondítani. Az ember őriz valamit, amit lassan mindenki elfelejt. Ez a humanizmus. Hát mért féljek én magamba nézni? – Tudnék válaszolni rá – mormogta Judit a heverőn, s pizsamás lábával egy ferdén lógó Botticelli-képet igazgatott helyre a falon. Közben hallgatta Andris csoszogását, ahogy a szobában járkált. Most a sublót alsó fiókját húzta kifelé, a nyiszorgásról megismerte, hogy az alsót. – Mit csinálsz? – kérdezte. – A Tengerész Közlönyt keresem. Tudod, amit még nagyapa szerkesztett Fiuméban. – Megbolondultál? Csak nem akarsz felolvasni belőle? – Nem, nem kínozlak – és odaült a heverőre. – De abban még sincs igazad, hogy így lenézed őket. Jó, szenvelegnek, finomkodnak még egy hajógép leírása közben is, de azért mégis volt bennük valami plusz. – Miféle plusz? – nézett rá Judit komoran. Andris megzavarodott. – Hát, amit az előbb mondtam. – Mit mondtál az előbb? Már megint csak úgy elkened a dolgokat. Mondd meg határozottan. Bosszantotta a pontatlanság. De ugyanakkor irigyelte is azt a könnyedséget, amivel Andris a fémjelzett, nemes eszményeket maga elé tartotta pajzsul. S milyen ragyogóan tud velük élni! Egyszerűen elbűvészkedi a haragot, ami ellene fordulhatna. A Studebaker motorja fölberregett az utcán. Judit összerezzent. Az autó most kanyarodott be a térre. – Csukd be az ablakot – mondta. – De hiszen most nyitottuk ki. – Csukd be, nagyon kérlek. Különben is március van még. Azt akarod, hogy megfázzon az a butus fejed? Aztán majd ápolhatlak. S belemarkolt Andris hajába. – Mondd, mitől vagy te olyan veszekedettül gyanútlan? Ennyire bízol magadban? Meg azokban a szép, jól ápolt eszményekben? Fölkelt, szórakozottan púdert dörzsölt az arcára, aztán újra visszafeküdt a díványra. – Te egyszer hazudtál nekem, igaz? – s addig nézte Andrist, míg az vissza nem nézett rá. – Egyszer becsaptál… mondjuk így – s a szeme összeszűkült. – Ugye, így mondják finoman? Vagy a bácsikák se szoktak beszélni a kalandjaikról? „Borítsunk fátyolt rá?” Igen? Andris meghökkent, majd göcögve arca elé tartotta a kezét, mintha így akarná távoztatni a vádat. – Mért kell ezt előrángatni most? Csak nem akarod összekeverni a kettőt? – De igenis, össze akarom keverni. Lássuk, mi van a humanizmus mögött. Mi van amögött, amit mondunk, és amit csináltunk. Vagy szerinted nem muszáj valahol egyeztetni? – Persze hogy muszáj. De én ezt nem tudom fölvetni ilyen komplikáltan. S mint egy utolsó szemeszteres diák, olyan összeszedett bátorsággal jelentette ki: – Az ember nem garantálhatja az ösztöneit. – Nagyszerű! – kacagott fel Judit. – Most nevetsz, pedig nincs igazad. És azért én se ölök meg senkit, és nem is bántok meg senkit… – Vagy ha mégis, akkor bocsánatot kérsz – igaz? – Miért, az bűn? Vagy egyáltalán semmi? – Érződött a hangján, hogy rátalált a keresett érvelésre. – A bocsánatkérés, az semmi? Te ugyanúgy meg akarod dermeszteni az erkölcsöt, a lelkiismeretet, mindent, mint azok, akik nem is köpnek rá. Azt hiszed, ez nem erőszak? Az öregek még igenis tudtak valamit. – Hogyne. Behunyni a fél szemüket. De úgy könnyű. – S hirtelen fölkapta a fejét. – Tudod, mit csinálsz te? Bízol a gyönge szívedben, hogy majd tekintettel lesznek rá, és megkegyelmeznek. Hát ez, ami nincs. Tegnap tízezer embert lőttek agyon válogatás nélkül, és holnap még egyszer ennyit fognak agyonlőni. Érted? Andris elkomolyodott. – Értem… de én így nem tudok vitatkozni. Az pedig különben is képtelenség, hogy én vagy te még a háborúért is felelősnek érezzük magunkat. Ez egyszerűen görcs nálad. Így nem lehet élni. A Studebaker ajtaját sűrűn csapkodták lent az utcán, de a zaj nem hallatszott fel az ötödik emeletre. Ilyenkor éjszaka a redőnyt is leengedték. Judit hanyatt nyúlva széttárta a karját. – Hát persze… persze hogy nem lehet. Sokkal nehezebb így – s a plafont bámulta. – És azt te is tudod. Talán mégis jobb lett volna… – Micsoda? – Ha felolvasol a Tengerész Közlönyből. Hogy mikről tudtak oldalakat írni! – Szórakozottan magához húzta Andris kezét. – Azért neked is igazad van. Egy kicsit. – Köszönöm. – Azért ne köszönd még. Amiben nincs igazad, az mégis nagyon fontos. Rendben van, az ösztönöket nem lehet garantálni. A hóhérnak is megbocsátok, a téveszméknek, mindenkinek. Még azt is, ha megcsalnak – de aztán, utána? Lehet még egyszer ugyanaz, ami volt? Andris föléje hajolt, a mellét csókolta, az arcát ráfektette. – Mit csináljak, hogy megbocsáss? Judit tűrte egy darabig a bűnbánó kedveskedést, majd józanul előhalászta párnája alól a karóráját. – Te jó isten! Fél egy. Tisztára őrültek vagyunk. Holnap két értekezletem lesz. – És nekem a gyűlés… Judit egyszerre kitört. – Semmiféle gyűlés, érted, itthon maradsz! Nem engedlek el több gyűlésre. Úgyis marhaság, és úgyse azt mondod soha, amit várnak tőled… Andris meg akarta csókolni, de Judit elfordította az arcát. – Holnap elmegyünk, táncolunk egy kicsit, jó? Vagy ilyet se szabad háborúban? – Eredj, vetkőzz le – bújt be a takaró alá, és leoltotta a villanyt. Andris sokáig piszmogott a fürdőszobában. Judit nem értette, hogy mit csinál ilyen sokáig. Csak nem a falakat bökdösi megint? A bácsikák és a humanista javítószándék szellemében képtelen volt elviselni, hogy a fal hólyagzik. Először csak körömnyi a dudor, aztán tenyérnyire nő – s Andris szenvedéllyel vadássza ezeket a dudorokat, az ujjával benyomja, elsimítja őket. Mintha így sommázva, elegánsan, el lenne intézve a dolog. A lehulló festékdarabkákat többnyire otthagyta a földön. – Mit csinálsz? – kiáltott ki. Közben felbúgott a fal. Beindították a liftet odalent. – Gyere már! – kiáltott még egyszer. Idegesítette ez a falbökdösés. Ha hólyagzik, ne szégyelljük. Az egész házat tatarozni kellene, minden egyéb félmegoldás. Alulról vizesedtek a falak. Benyitott a fürdőszobába. – Most borotválkozol? – képedt el. – Tudom az illemet – mondta Andris, s kezét becsúsztatta Judit pongyolája alá. Judit fölágaskodott, és kinézett a félig nyitott ablakon. Látta a kivilágított tűzfalat, látta a Studebaker-t, keresztben az úttesten. A reflektor fénycsíkján emberek lépkedtek keresztül, nem álltak meg a fénycsíkban, keresztülléptek rajta. Ott érezte a nyaka mögött Andris szappanos-hűvös arcát, odolos leheletét. Gyorsan be akarta csapni az ablakot. Mégse csapta be. Görcsösen mulatni akart az egészen, hogy milyen színpadias tud lenni még egy mocskos tűzfal is, ha kivilágítják – nincs semmi valószínűsége… sík… nincs mögötte semmi. Mondd – hát van…? – Ki az?! – ordította, mikor fölhangzott a csöngetés.
Három civil ruhás fiatalember lépett be, igazolták magukat, és kínosan udvariasak voltak. Nem engedték meg, hogy szóljanak egymáshoz. Pontosabban: kettő nem engedte meg, s a harmadik elnézte. Ez a harmadik tüzet adott Juditnak. Egyszer mosolygott is valami apróságon: egy széket akart odébb rakni, és a karfája a kezében maradt. – A meleg alsót is felhúzom – mondta Andris. Odaadta neki. Négyen nézték, hogyan húzkodja lábára a szűk jégert. – A fizetésemért menj be – mondta, miközben a nadrágját gombolta. – Jó, bemegyek. – A barna kabátomban még van tíz pengő. – Jó, megtalálom. Zsebkendőt tettél? Vigyél zsebkendőt. – Viszek. Mikor elkészült, megcsókolták egymást. A tüzet adó fiatalember, aki egész idő alatt hallgatott, elindult az ajtó felé. Judit odalépett hozzá, megfogta a karját, belekapaszkodott a pillantásába. Halkan, tagoltan kérdezte meg: – Tessék mondani, kérem, mért az uramat viszik el, mért nem engem visznek el? A fiatalember udvariasan megrázta a fejét; egy szót sem értett magyarul. Rámeredt, majd lassan hátrálni kezdett, s tétován eloltotta a cigarettáját. Aztán minden erejét összeszedve, a mögötte álló fiatalemberhez fordult. Megismételte a kérdést. A fiatalember megvonta a vállát. – Azt magának kell tudni. Én nem tudom.
A Studebaker lassan gyorsulva suhant végig a téren, akár egy síkosan csillogó, fekete bálna. Úgy lövellte a fényt, mint valami bénító magasabbrendűséget. Visszafordult az ablakból, és leült a toalettasztalka elé. Hosszan fésülködni kezdett, s még utána is a tükörbe bámult, mintha nem merne elszakadni a saját pillantásától. Így nyúlt bele az asztalka fiókjába is, vaktában kotort az ujjaival, előszedte az alapozó krémet, gondosan bekente az arcát, vattával lesimította, aztán rálehelt a pirosítótégelyre, és kifestette magát, végül a száját is vastagon berúzsozta. Így járkált egy darabig a szobában; mint valami rikító lárva. Aztán hirtelen leroskadt az egyik fotelbe, nyilalló görcsöt érzett az ágyékában. Kis idő múlva egész testét átjárta az a jól ismert, fájdalmas áramlás, ami máskor az érzékeny nyűgösködés örömét is jelentette, most mégis úgy hatott rá, mint az ítélet. Pedig nem is érte váratlanul, napok óta várta. Kezét hasára szorítva kiment a fürdőszobába, és szappanos kefével végigsúrolta az arcát. Undorította a festék. Aztán felöltözött. Felvette a tavaszikabátját, és leült a dívány szélére. Nem dőlt hátra, a szélén ült. Így várt hajnalig.
Marikáék lakása majdnem olyan beosztású volt, mint Juditéké, csupán az ablakai nem térre nyíltak, hanem egy szűk mellékutcára. A háztetők fölött távoli dombcsík zöldje látszott s a villanegyed fáinak a koronája; ősszel a kifeszített tenyerek ezer mutatóujja. Sanyi, pipával a szájában, legszívesebben itt, az ablak mellett olvasgatta kedvenc vadászkönyveit. Nagyszerű gyűjteményt hordott össze. Pontosan tájékozva volt Alaszka flórájáról és Ceylon vadállományáról. Ha odaállt az ablakba, eltakarta a kilátást; rövidre nyírt haja viccesen rajzolódott rá a vattás bárányfelhőkre. Marika a derekát csipkedte ilyenkor: „Nekem is egy kis kilátást… Kisvirág elszárad idebent!” Sanyi hajnalban takaróstól kiemelte az ágyból, és odavitte az ablakhoz a nyöszögve ébredező asszonyt: „Na, most nézz ki. Fölkelt a nap.” Marika meg hunyorgott és karmolt. De többnyire Sanyi aludt úgy, mint a növények az öntudat mélyvizein. Már a háború első hónapjaiban kikerült a frontra, de térdlövést kapott, és leszerelték. Ocsmány vadászatnak tartotta a háborút. Judit negyed hatkor csöngetett be hozzájuk. Marika azonnal fölébredt, felült, papucsba dugta a lábát, a hirtelen mozdulattól csepp szédülős ürességet érzett a fejében. – Csöngettek – rázta meg Sanyit. A férfi kinyitotta, majd ismét lehunyta a szemét. Nagy tenyerét rátette Marika combjára. – Mikor? – Most. – Ki csöngetett? Marika magára kapta a pongyoláját. – Ne butáskodj, ilyenkor nem szoktak csöngetni… Ébredj már! – és szorongva kiszaladt az előszobába. – Ki az? Judit szó nélkül lépett be, s mindjárt be is csukta maga után az ajtót. – Zárd be kulccsal – mondta. – Mi történt? Elvitték? – El. Éjfél után. Sanyi hol van? – Bent… Sanyi már ott állt az agancsból eszkábált lámpa alatt, alsónadrágban, kétméteresen. – Azt hittem, magát se találom itt… – mondta Judit. Hangja tényközlő volt, s még árnyalata se volt benne az irigységnek – pillantásaik közé mégis odalopódott valahogy a sérelem és sértés szigetelője. Mintha Judit mostantól csak másokkal lehetne igazán cinkos; Sanyiék meg valami kimondatlan szégyent kényszerülnének szépítgetni. Holott ők voltak az egyetlenek a városban, akikhez Judit így, ilyen állapotban is képes volt becsöngetni – szinte meztelenül még a vetkőztető, magányos éjszaka után. Sanyi báván megfogta Judit karját, s megpróbálta kimondani. – Ne haragudjon… Judit megütődve nézett rá. – Hogy mondhat ilyet? Gyerek maga? – Nem. De az ilyesmi természetes ilyenkor – s izmos combjait ütögetve föl-alá járkált a hideg szobában. – Andrisnak madárcsontjai vannak. Akkor már mért nem az erőseket teszik próbára? Még sportnak is izgalmasabb lenne. Szegény fiú… – s arca elsötétült a képzeletbeli visszavágás gondolatára. Judit idegesen fölnézett. – Mit akar most? Részletezni akarja, hogy Andris mért nem bírja ki? – Dehogy… A férfi elszégyellte magát. Marika pokrócot hozott, és Judit hátára terítette. – Megfázol… főzzek egy teát? – Jó, azt innék. Begyújtották a petrofort. – Hogyan történt? – Hát hogyan… Elvitték. Nagyon udvariasak voltak. Nem mondtak semmit, nem is mondhattak. Az a legiszonyúbb, hogy végül még meg is lehet… A maguk szempontjából. Valami van, elindul, és a dolog végrehajtódik… – Ez őrültség! – Én értem, mire gondolsz – mondta Marika. – De mért éppen őt? – Az más, Sanyikám, ezt én is kérdeztem magamtól, egész éjszaka ezt kérdeztem magamtól, de ez más… – s kis szünetet tartott. – Az egyik nem tudott magyarul. Egyszerre kínos csönd lett. – Akkor politikai ügy. – De Andrisnál?! Marika odakucorodott melléje. – Nem lesz baj… semmi baj se lesz. Érzem. Juditon nem látszott, hogy hallja, érti, amit Marika mond; pillantása határozatlan, de éles volt, mintha közel a szeméhez, a levegőben látott volna valamit nagyon pontosan. – Az autó, értitek? Ahogy ott végigment a téren… Annak már nem volt köze személyekhez meg ügyekhez. – Ráborult a tenyerére, és úgy maradt. – Olyan jó, hogy vagytok. Ne haragudjon rám, Sanyi. – Higgye el, szívesen cserélnék vele… Erre megint ingerülten csattant fel. – Könyörgök, hagyja abba! Mindenáron kínozni akar? Nem elég, hogy én… nem elég ez mindannyiunknak? Üljön a fenekén és pipázzon, és ne legyen olyan magas. És húzza be a nyakát, ha sorban áll. Súrolta őket a nevetés. – Nincs valami erősebb cigarettátok? – De van – ugrott fel Sanyi. – Ez kaparni fog. Tudja, a fronton, bevetés előtt, mindig erősebb cigarettát kívántunk, az isten tudja, mért. Az ember kalapáccsal veri be a gombostűt. Hogy akkor jobban tart…? Marika kifelé tuszkolta. – Jó, jó, de most már öltözz fel. Aztán befűtünk. Hozol fel egy kis szenet? Sanyi inget, nadrágot csapott a vállára, és kiment. A két asszony akaratlanul is hangot váltott, kényelembe helyezkedtek. – Szerintem jobb, ha bemész a hivatalba – mondta Marika –, az első napokban úgyse nagyon lehet érdeklődni. – Nem is tudnék otthon maradni. – Andris hogy vette? – Nem tudom. Veszekedtünk előtte. Veszekedtünk…? – s zavartan félrenézett. – Azt hiszem, megnyugtatta az udvariasságuk. A forma… Elhallgatott, majd ugyanazon a monoton hangon folytatta tovább. – Az egyik türelmetlenebbül szólt hozzá, erre még udvariasabb lett. Megmagyarázta, hogy a bakancsát mért nem tudja gyorsabban befűzni. Tudod, a fűző végéről az a keménység, az leesett, és folyton meg kellett nyálazni, hogy bemenjen a lyukba. „A csizma más – mondta nekik –, abba bele lehet ugrani, de nekem sose volt szükségem csizmára.” – Te! Hiszen szépen viselte akkor! – Andris nem gyáva, föl fogja találni magát. Tudja a mértéket, az arányokat, beszélni is tud, koncentrálni… Marika egy szemrezdüléssel megállította. – Este miről vitáztatok? Arról…? Judit a vízfoltos falra meredt. Az öregesen megkötött gyapjúsál zord keretbe fogta konokul szenvedő arcát. – Igen. Tudom, hogy őrültség most fölhánytorgatni neki, most, amikor ki tudja, miken megy keresztül… Mégis, egész éjszaka ezzel kínoztam magam. – Megakadt, s aprókat nyelt. – Andris most csakugyan ártatlan… Gyorsan elkapta a szót. – És nem is a vádra, bíróságra gondolok most… az mind Studebaker, azzal nem tudok vitázni, az rajtunk kívül van, és mi azon belül vagyunk. De a méltóságunk, a tisztaság… mi másom van?! Mit dobhatok a világ elé? Egészen halkra fogta a hangját. – Tudom, hogy undorító… hogy éppen most… – de mondd meg: lehet az ártatlanságot ugyanazokkal a szavakkal védeni, mint amikkel hazudunk? Lehet ugyanúgy bizonygatni…? Egy csepp hazugság, akárhol, akármiben, nem forgat fel mindent? Elképzeltem, ahogy vallatják, vádolják, láttam a gyanútlan arcát – de most ártatlan, érted?! Ártatlan! Hogy fogja védeni magát? Nem fog ráismerni a szavakra, amikkel máskor is hazudott… nekem? Ott bent majd hisznek neki, ahogy én hittem évekig? Marika lekönyökölt a térdére, és maga elé nézett. Kétoldalt lehulló haját odaszorítatta az arcához. – Iszonyú vagy – mondta. – Mondjad, mondjad csak… – nézett rá éhesen. – Én nem tudok érvelni. De nem is akarok úgy, ahogy te. A tisztaság, barátom… Hát tudom én, hogy mi a tisztaság? Meg a méltóság? – Szóval, Andrisnak adsz igazat? Tűnődött egy kicsit. – Amennyire neki, annyira neked is. Még a Studebaker-nek is. Judit megdöbbent. – De hát mi az, amin ülsz meg állsz akkor? Mindent kihúzol magad alól? – Nem. Csak azt, hogy élek, nem tartom többre, mint azt, ha nem élek már. Pedig én igazán szeretek élni, még egy bogárnak is örülök. – És ha Sanyit is elvinnék máma? – Ugyanúgy szenvednék. És tíz körömmel kaparnám vissza… – Csak? – nézett rá vallatón. – Miért nem mondod ki te is?
Sanyi nyitott be a hallba. Egyik kezében szenesvödör, hóna alatt pár hasáb fa. A másik, fekete maszatos kezében barnán fénylő fonott kalácsot tartott. Nem rakodott le, így felpakolva lépett oda a két görnyedő asszony elé. – Fogja csak – s nyújtotta a kalácsot. – Ez most jól fog esni. Éppen kinyitott a tejes. Éjszaka biztos nem volt kedve enni. Aztán mindjárt jól bedurrantunk. – Angyal vagy – mondta Marika. Judit is elmosolyodott. Sanyi nem engedte, hogy segítsenek neki a begyújtásnál, komótosan letérdelt a kályha elé, és maga végzett el mindent. Látszott rajta, hogy testtel-lélekkel elmerül a viharba kerültek rítusos matatásaiba. Lássuk, feszes-e a kötél; tüzelő van-e; gyufa van-e. Egy pillanat alatt kabinná rendetlenítette a szobát. Széket húzott a kályha mellé, és odaültette a két asszonyt. Ő maga az ajtónak támaszkodott felgyűrt ingujjal, és zsebre dugta a kezét. – Mit csináltatok egymással? – kérdezte kis vizsgálódás után. – Miért? – néztek rá hökkenten. – Most nem pazarolni kéne az energiát – mondta. – Tartalékolni. Aztán odaült eléjük, lábát fölrakta a kályhaellenzőre. Nézte a lángokat. – Úristen – sóhajtott föl –, hányfélék voltunk mi is, akik a fronton összeverődtünk! Aztán a rohamnál mégiscsak egy volt a fontos: van-e golyó benne vagy nincs. Ez volt a morál, hogy lenni lehessen. Nem volt idő szeplőt számolni. Judit a tenyerét melegítette a teáscsészével. – Ezt mire mondja, Sanyi? – s a csésze fölé hajolt. A férfi gyerekes ravaszsággal pislantott Marikára, hogy válaszoljon-e. Az asszony fölnevetett. – Mire! Hát semmire. Behunyja a szemét, aztán úgy céloz. – És átölelte Juditot. – Itt alszol nálunk este, most nem maradhatsz egyedül. – Hát persze, persze hogy itt alszom… – bólintott, majd hirtelen fölegyenesedett, és körülnézett idegenül. – Mit mondtam most? Ugye, mondtam valamit most? Fél nyolckor mind a hárman elindultak a hivatalukba. Judit a könyvtárba (ugyanott Andris fizetését is felveszi majd), Marika az iskolába, ahol tanított, Sanyi meg az erdészetre. Ha bármi történik is, a kilincseket szidolozni kell.
Még délután elkészítették a szükség fekhelyet a hallban, egy szétnyitható vaságyon. Ott is terítettek. Sanyi virágot vett, s egy szatyorra való csemegét vásárolt össze. Kilenc-fél tíz felé nyugtalankodni kezdtek. – Gyere, ölelj meg – kérte Marika. – Karikás a szemed… nem jól érzed magad? – Te sem ragyogsz éppen. – Nem… Még mindig szégyellem magam. – Buta vagy. De azért jó, hogy nem félsz. Így én is másképp féltelek – s elhelyezkedett Sanyi mellkasán, az inggombjaival játszott. – Te tudnál boldog lenni…? – kérdezte. – Mikor? – Ha meghalnék… ha történne valami. Nem érzed, milyen jó szembenézni vele… előre? – És ne is tegyek meg mindent, hogy ne halj meg? – Azt nem mondtam. De azért ne mindent – s végigtapogatta a férfi élesen kiugró állát. – Te olyan erős vagy… túlságosan is. És az se jó. Sanyi fölnevetett, s hátradőlt a megvetett vaságyon. – Majd megpróbálom sorvasztgatni magam. – Aztán elkomolyodva: – Meséltem már neked. Egyszer a bajtársaink hullájából csináltunk lövősáncot, egyszerűen nem volt más. Ezt kéne elfelejteni. Néha robbanok belülről. – Ne mutasd Juditnak. Ilyenkor jobb… – Micsoda? Elfordította a fejét. – Ha téged elvinnének, tudod, mit csinálnék? Mindig szépen öltözködnék, virágot tennék a szobába, ismeretlen gyerekeket hívnék meg uzsonnára… Rátette a kezét Marika arcára: a kis meleg lehelet az ujjközein fújódott ki. – Hát persze… így kellene! – s mint a pihét, fölemelte az asszonyt, és egy lexikonnal föltámasztott fotelbe ültette. Közben kacsintani próbált, de vaskos szemöldöke sehogy sem akart engedelmeskedni. – El akarsz menni? – lepődött meg Marika. – Judit mindjárt itt lesz. – Elfelejtettem bort venni. – De ne maradj sokáig… – Nem, most nem. Ha keres a rendőrség, mindjárt jövök. Várjanak meg. S már az előszobában kutatott demizson után. A demizsonról madzagon lógott le a dugó, s Marika nem tudta megállni, hogy bele ne dugja az üvegbe. Ahogy a Sanyi kabátját is be szokta gombolni, ha elment otthonról.
Mikor jó másfél óra múlva visszatért, a két asszony már a földön ült, a kályha körül. Leányinternátusi kép volt; a bujkáló feszültség minden pillanatban nevetésbe csaphatott át. Sanyi szeme gyanúsan csillogott. Édeset csak a negyedik bodegában talált. – Üdv és trón a szomorkodóknak! – hajolt meg. – És babér az elhunytaknak! – Remek! – rándult meg Judit arca. – Vegyünk számításba minden eshetőséget. Mi jót tud még? Mi már nagyszerűen berendezkedtünk. Elfoglaltuk a kabinját. Sanyi nagykabátosan ereszkedett le a székre. – A tenger csöndes, kicsi a haljárás – jelentette. – Egészen kicsi, szót sem érdemel – és kitöltött három pohárral. – Innét a házból nem vittek el senkit? – Nem – intett Marika. – Itt már tengerszint fölött vagyunk, ez már hatodik emelet. A maguké csak ötödik. Judit kis fintorral bólintott: – És legalább van lépcső is lefelé, nem úgy, mint az ugrótoronyban… Igaz? Marika válaszolt halkan: – Ha az ember nagyon akarja, fölfelé is talál lépcsőt. – Persze, de azért ilyen könnyen nem tudsz megtéríteni. Most még van egy kis jogom a gyűlöletre – s az ujjával belefésült Marika hajába. Sanyi fölfigyelt. – Gyűlölet? Nem. Barátság! – koccintott újra. – Szeretet! – rázkódott a nevetéstől Judit. Egymás után hajtogatták föl az édes vöröset, már dolgozott bennük a bor. – Andris egészségére! – A Studebaker egészségére! – Formidable! A Studebaker egészségére! Éjfél után feküdtek le.
Villanyoltás után Marika odament Judithoz, aki tréningruhában ült az ágy szélén. Megcsókolta. – Sírtál? – Nem. – Nedves az arcod. Nem lett volna szabad annyit innod… Adjak egy görcsoldót? – Nem kell, jobb, ha fáj. Igazán jobb így. – Hallgatott kicsit. – Ugye, nálatok is van lift? – Van hát. Hiszen tudtod. – Persze… Aztán később: – Itt is úgy búg tőle a fal? – Búg, de most nem működik. – Az jó. Végre valami nem működik. Még egyszer megcsókolták egymást. – Holnap is itt alszol nálunk. – Igen. Holnap is. Sanyi mélyen aludt már, mikor Marika bebújt melléje. Feje alatt erősen markolta a kispárnát, mintha ezen a szorításon múlna, hogy az álmuk zavartalan lesz, és csak két tigriskölyök játszik a szavannán, verő napfényben.
Marika sokáig nem tudott elaludni, folyton fölneszelt Judit forgolódására. Mintha a testével is átélte volna Judit hánykolódását. Hajnalfelé éles, húzó fájdalomra ébredt. Összekuporodva találta magát. Már jó ideje feküdhetett így, a párnáját is odahúzta a hasához. Első pillanatban megijedt, hogy mi baja lehet, annyira nem várta még. Aztán hirtelen a másik végletbe esett, s nemcsak megnyugodott, de valami elfogódott elégedettséget érzett. Csöndben fölkelt, és kiment a fürdőszobába. Pár perc múlva, mikor visszaindult, megállt a fürdő ajtajában. Halkan benyitott a hallba. – Alszol? – Nem… Mi történt? Odatérdelt melléje. – Semmi – s a hangjában majdnem kamaszos cinkosság vibrált. – Csak én is. Nekem is megjött. Judit magához húzta. – Most? Éppen most? – Mért csodálkozol? – Mert nem értem… Hiszen sose szoktunk együtt. – De mért akarod érteni? Úgy látszik, bajtársiasságból – kuncogott. – Én örültem neki. Judit hátraejtette magát. – Látod, milyen süket vagyok? Mint egy darab fa. Mint a rongy. Lassan Marika felé fordult. – Ha szerelmesek volnánk egymásba, ezt sose bocsáthatnád meg. Ugye, megbántottalak? – Dehogyis… – De igen, igen! Ezzel, ezzel bántottalak! – s a homlokát ütögette. – De hát mi vagyok én… miből vagyok én? Nem fogsz meggyűlölni te is? Marika Judit arcát kereste a sötétben. Egyszerre megdöbbent. – Mi az, te tréningruhában alszol? – s a hangja rögtön anyáskodó lett. – Látod, ez a bajod. Ez, amit nem szabad… így görcsösködni! Ha jönnek értünk, hát jönnek. De addig hálóingben alszunk. Engedd el magad. – Azt hogyan csinálják? – Vesd le, addig nem megyek el. Egy erőteljes mozdulattal kibújt derékig a mackóból, alatta ott volt a pizsamája. – A nadrágot is. Engedelmesen azt is lehúzkodta magáról. – Meg vagy elégedve? – s fázósan összefonta a karját. – Ugye, maradsz még? Sanyi úgyis alszik… Most te vagy nekem Andris. Marika várt egy kicsit, aztán befeküdt Judit mellé. Hátradőltek a párnán. Kis idő múlva Judit Marika fölé hajolt. – Most először jó nekem tegnap óta. De azt hiszem, mégis gyáva vagyok… Szökni szeretnék. – Mi elől? – Nem tudom. De végiggondolni mindent, magamat… ez sok. Aztán az alján, a végén… hogy ott mi van, úristen! De képtelen vagyok hazudni. Rájöttem, hogy bármit tudnék csinálni, bármit… – Ha belekényszerítenek? – Például, ha nem is kényszerítenek bele. – De hiszen akkor érted Andrist! – Persze… csak éppen úgy magamnak se tudok megbocsátani. A hűlő kályha éleset kattant; mind a ketten összerezzentek. – Melegíts, most kezdek fázni… Még egy takarót húztak magukra, és egymáshoz bújtak. Judit most aludt először Andris elvitele óta. Karja kapaszkodó mozdulattal fogta át Marikát, mintha álmában is azt a gumibabahangot keresné benne, amiben éppen az a jó, hogy nem is akar értelmes szó lenni, csak hang.
Judit még két éjszakát töltött Marikáéknál. Negyedik nap éppen vacsoránál ültek, mikor megszólalt a telefon. Marika vette fel a kagylót. Arca hirtelen kipirosodott az izgalomtól. – Ki az? – ugrott fel Judit. Marika rászorította kezét a kagylóra. – A rendőrség… Téged keresnek. – Itt… nálatok? – s megfogózott az asztalba. – Gyere, vedd át gyorsan! Sápadtan nyúlt a kagyló után. – Igen – mondta feszes torokhangon. – Én vagyok. Sanyi csípőre tett kézzel állt a széke mellett, mintha a jelet várná, hogy most mi lesz a tennivaló. – Igen… Igen… – motyogta. Aztán kagylóstól leejtette a kezét. Marika a nyakába ugrott, és úgy forgott vele. – Andris… ugye, Andris? – Igen. Húsz perce elindult. Kiengedték. „Az urát húsz perce szabadon bocsátottuk” – ismételte meg. S hirtelen fölnevetett, de kicsit remegősen, közben kapkodva lélegzett. – Hát nem… hát nem egyszerű? Hát nem kell hálásnak lenni? S vadul rohanni kezdett az asztal körül, a lábát dobálta, mint a bohócok, akik a balerinákat utánozzák. – Győzött az igazság! Győzött az igazság! Nyissuk ki az ablakokat! Győzött az igazság! Sanyi zavartan húzódott félre, de Marika csak azért is tapsolt, és Judit nyomába szegődött. – Igenis győzött az igazság! Igenis győzött!
A csöngetésre mind kirohantak az ajtóhoz, csak Judit torpant meg az utolsó pillanatban, és a naftalinos szekrénynek támaszkodott. Amikor belépett Andris, hóna alatt az újságpapírba csomagolt váltás fehérneművel, odaugrott hozzá, de nem csókolta meg. Két tenyerét fölcsúsztatta a nyakára, és hosszan nézte. – Most már ne félj – mondta Andris kicsit idegen hangon, és megpróbált mosolyogni. Sanyi és Marika visszahúzódtak a hallba, de hamarosan Juditék is utánuk mentek. Sanyi átölelte Andrist: „Öreg fiú, öreg fiú!” – ismételgette, és mind az arcát nézték, hogy van-e rajta valami áruló jel, ami addig nem volt, s ami nem fog eltűnni róla. Sápadtabb volt, mint máskor, és a szeme gyertyásabban, vibrálósan fénylett. Ez a kevés hatott soknak. Marika odaállt eléje. – Most akármit kívánhat… jól gondolkozzék! Amit a legjobban szeretne. – Egy cigarettát. – Sose cigarettáztál – jegyezte meg Judit. Aztán asztalhoz ültek. Andris mind a két kezét a terítőre fektette, és percekig úgy hagyta. Ezt valamennyien észrevették, annyira nem illett hozzá. Judit a kikészített evőeszközökkel játszott, s a kés élét húzgálta a tányér szélén. – Számoltad, hogy négy nap? De ne mesélj még, csak mondj valamit… Andris messze eltartotta magától a cigarettát, és hunyorogva könnyezett a füsttől. – Mit mondjak? Tévedtek. Mielőtt eljöttem volna, behívtak az irodára… – És? Bocsánatot kértek a piszkok. Judit nem szólt rá semmit. Amíg Marika tálalt, Sanyi meg bort töltögetett, szórakozottan a gyufaszálakat kezdte rakosgatni. Először a négyes számot rakta ki maga elé, de amikor észrevette, hogy Andris meghatódottan nézi, félresöpörte az egészet. Aztán megvacsoráztak. Igyekeztek minden apróságból kicsikarni a nevetést, és csak éjfél után csöndesedtek el. Megvárták a fél egyet. Nem csöngetett senki. – Aludjatok még itt máma – mondta Marika. – Mindegy, kisanyám – mondta Judit. – Most már megtörtént. Sanyi mindenáron taxit akart szerezni, de nem kaptak. Gyalog mentek haza.
1956 |