Balkon és jegenyék

Télen minden más – télen meg se nyitják a balkon szárnyas üvegajtaját, inkább a konyha és a szomszéd szoba felől szellőztetik a lakást. A lapos tetőről a balkonra csapódik a kémények füstje, csak behordanák a parkettra a piszkot. De a nyarat úgyszólván odakint töltik. Az Asszony bevezetgette a vadszőlő kacsait a mellvéd belső falára, azóta zöld szőnyeg borítja a hulló vakolatot, ha kinéznek a szobából, azt látják. Nyáron mindig boldogabbak. A kert egyszerre tömött és puha lesz, mint a vánkosokkal körülrakott heverő; nem lehet belesni sehonnan, a lombok eltakarják a kilátást. Csak ősztől tavaszig átlátszó minden, a világ a zsigereit mutatja. A balkon értelmetlen, vigasztalan ilyenkor, mint a világítóudvarok; rétegekben hull rá a hó, a friss takaró már délre fekete a koromtól. A piszkos, kásás havon árnyékrács rángatózik: a jegenyék csupasz ágai. A virágládák fölött éppen lelátni a szomszédos telekre; ott áll az öt fa egymás mellett, magas kőfallal körülzárt udvaron. Szűk, kicsi az udvar, az utcai oldalon roskatag, földszintes ház: nyomorék horpadás az emeletes bérvillák között. Valamikor a villához tartozott ez is, a kulcsár lakott benne vagy a kertész, már elfelejtődött, hogy ki. Később egy hentes bérelte; az udvaron disznót vágtak, beleket mostak (mint a girlandok, körbeaggatva várták, hogy töltőpumpára húzzák őket). A két középső jegenye között folyt a pörkölés; az egyik még ma is vállmagasig csupasz.

A hentes a háború alatt két zsidót gettóba vitetett, aztán a boltot is becsukta, de otthagyta a holmijait. Az ostrom után nem jelentkezett többé. A pult, a bárdolóasztal, a vaskampós állványok lent penészednek a pincében, az Elhagyott Javak Hivatala elfelejtett rendelkezni velük.

Borza néni időnként levonul baltával a pincébe, és gyújtóst aprít a pult oldalából; már korhadt ugyan, de azért gyújtósnak jó még.

Azt mondják, az öt fa egyidős a földszintes házzal. Úgy ültették őket, hogy éppen súrolják a kiugró cserépereszt, s ahogy múlt az idő, és vastagodott a törzsük, karéjos félköröket tördeltek ki az ereszből, a bádogcsatornát szétlapították. Borza néni csöbröket rak a csorgók alá, de már nem panaszkodik; úgyse javítanak itt semmit, mondogatja, előbb-utóbb úgyis lebontják a kis házat. Csak addig ne tennék legalább, ameddig ők élnek – mit számít az a pár év, talán várnak addig vele. Az ura asztalos. Ha süt a nap, kint gyalulgat, enyvez az udvaron – alkalmi munka. Nem is bírna többet. Az egyik jegenye mellé padot ácsolt össze, ott olvassa az újságot, télen a kőpadlós műhelyszobában; nincs is több helység. De azért így is megvannak, legalább magukban vannak. Csak a szomszédból ne jönne a bűz, a zúgó kattogás.

Horváthék laknak ott, az egysoros téglafalon túl; két gyerekük a felázott udvaron dagasztja a sarat, csak ing van rajtuk, ahogy éppen kifutottak a konyhából. Az egyik három-, a másik négyéves – mind a kettő fiú.

Az Asszony, akinek nincs gyereke, lekiált hozzájuk a balkonról:

– Mit mutatok? Piros madár!

S már röptet is a kezéből egy papírból hajtogatott madarat, a feje helyén apró tollbóbita.

Borza néni, amennyire a hajlott háta engedi, nehézkesen pislog fölfelé; aztán a két gyereket terelgeti.

– Csak vigyétek be a sarat, vigyétek… mért nem öltöztet fel az anyátok?

A két fiú felváltva kiáltoz a magasba: – Néni! Néni!

A madár keringél egy kicsit, aztán fönnakad a szélső jegenyén.

Újból felharsan a kiáltás:

– Néni! Néni!

Erre a Férfi is odakönyököl az Asszony mellé, és szórakozottan a virágláda földjét turkálja.

– Kígyóbűvölés?

– Igazságtalan vagy. Hozd a kefeseprűt.

– Micsodát?

– Nem repült tovább a madár.

– Majd lefújja a szél.

– De látod, hogy nem fújja…

Este, az ernyős állólámpa mellől, új arcot mutatnak a jegenyék. Feketék, mint a píniák. Innét a balkonról nézve éppen egy vonalba esnek – mintha nem öt, hanem egyetlen karcsú faóriás magasodna pár méterre tőlük.

– Mit gondolsz, mit hisz a két gyerek rólad?

– Nem értem…

– Te vagy a Piros Angyal. Ha te hívnád őket, a pincébe is le mernének menni.

Az Asszony eltűnődik.

– Oda én se szívesen megyek… Mindig félek azoktól a vaskampóktól. A maguk helyén se szeretem őket, de ott lent, a dohszagban… Butaság, biztos.

– Nem butaság.

– Hát akkor?

– Én se tudom… A tárgyakon nem lehet eligazodni, ha odébb rakod őket, megváltoznak. És meg is változik minden.

A Férfi hirtelen odakap a homlokához.

– Nézd, már megint mennyi…!

Kilenc-tíz óra felé mindennap megismétlődött a roham. Még fényt se kellett gyújtani, a kertből sűrű rajokban áradtak elő a pillék, bogarak, ott keringtek a balkon körül, aztán pár óra múlva ismét eltűntek. De addig szüntelenül jöttek-cserélődtek, a fajok és nemek elképesztő változatosságával, mint valami rovar-népvándorlás. Odakoppantak az újság lapjához, araszolva másztak a szoknyán, az ingujjon, az ernyőnek ütődve hímporukat permetezték az asztalra – s szinte kettő se volt köztük egyforma. És mégis egyszerre, egy pillanatban vonultak vissza búvóhelyeikre. Majdnem nevetségesen ijesztő volt ez – egyszerre mind! És mindez itt, a város szívében, a neonfény-derengésben. Az égalj késő éjszakáig rőtes, de ez a kert, ez a tenyészet fegyelmezhetetlen.

A Férfi szorgalmasan irtja a bogarakat, szinte lesi, hogy melyikre csaphat le.

– Ugyan, hagyd már – bosszankodik az Asszony. – Úgyis elmennek egy óra múlva.

– De ha idegesítenek…

– Uralkodj magadon.

Ez sokszor házi játék náluk. A bogár ott mászik az asztalon, a Férfi keze mellett. Nem mozdítja a kezét, nézi, a bogár átmászik a csuklóján, lerázza, a bogár megáll, a Férfi tovább erőlteti az olvasást, fordít a könyvben, a bogár, mint a pörgettyű forog, egy helyben verdes a szárnyával.

Az Asszony váratlanul felkapja a fejét.

– Most nyomtad el!

– Én?

– Te, te! Gondolatban… Láttam az arcodon. Azt hiszed, ez nem ugyanaz?

A Férfi feláll.

– Hát jó, igazad van. Persze hogy a bogarakon kellene kezdeni… De ha még ez se megy! Pedig undorító, hogy minden ilyen egyenlőtlen… és mégis megteszi az ember.

A bogarak koppanása mögött fáradhatatlanul ott hallatszik az a másik – Horváthéknál éjszaka is dolgozik az asszony, a kis házat átjárja a szövőszék ütemes csattogása. Horváthné, mikor lefekszik hajnalban, süket, a fejét olyan könnyűnek érzi a párnán, mintha magától fel akarna emelkedni a levegőbe – pedig éppen hogy ólomnehéz, még ahhoz sincs ereje, hogy oldalt fordítsa.

A napokban meghallotta, mikor az ura Borza nénivel beszélt.

– Mondja, mi baja Annusnak? Beteg?

– Eh, tessék hagyni vele… Csak most mondják meg nekem, mikor már itt van a két gyerek, hogy az apja hol végezte… a sárgaházban, kérem! Egyszerűen dilis volt. De hát láttam én rajta, tudhattam előre?

Annusnak fájnak ezek a szavak. Ő úgy emlékszik, hogy sose tagadta ezt, beszélt ő az apjáról, nem is egyszer. De mit csináljon, ha nem hallgat rá senki? Meg se kérdezik semmiről. Reggel kilencre mindig eljön egy oldalkocsis motorkerékpár a szövetkezettől, és felpakolják, amit kiadtak bérszövésre – csupán ennyit tud a világról. És a fülével is baj lesz alighanem, mert nem hall jól újabban, csak a csattogást mindig. Máskor meg a legkisebb zörejre is felriad; már hónapok óta gyanakszik a fülére.

Még nincs éjfél, de már minden tagja zsibbadt, a háta szúr, a szeme lecsukódik. A két gyerek nyugodtan alszik a poros, fülledt melegben. Hirtelen meghallja a kopogást és megijed: ki jöhet ilyenkor hozzájuk? Az ura csak nemrég ment el.

Az Asszony a szomszédból; kis, szabadkozó mosollyal nyit be.

– Láttam, hogy ég még a villany…

– Ó, tessék, csak egy kicsit hagytam abba. De úgyse szabad aludnom… Reggel jön a motorkerékpár.

Horváthné hálóingben áll a szövőszék mellett, sután befelé fordított lábfejjel, derekán sárga pongyolaöv. Közben jóindulatúan mosolyog, és nézi: milyen szép ez a szomszédné! – de erőlködve se tud mondani semmit. Úgy érzi, ha jól hallana, akkor most szavak is jutnának eszébe – és hirtelen elszégyelli magát. De azért tovább mosolyog, míg csak meg nem könnyebbül kicsit, s akkor egyszerre mondani kezdi:

– Az uram azt hiszi, hogy hibás vagyok… Ugye, tetszik tudni, hogy értem?

Az Asszony nem válaszol mindjárt, körülnéz a szobában, odalép a két gyerek ágyához, és megemeli rajtuk a takarót; látja, hogy csak a csupasz matrac van alattuk.

– Pihennie kellene – fordul vissza. – Pihenni, elmenni valahová… Tudja, hogy egyidősek vagyunk?

– Ó, nem – pirul el Horváthné –, én sokkal öregebb. És biztos hallani is jól tetszik. De most már én is elhatároztam, hogy megvizsgáltatom a fülemet. Csak adnának valami kenőcsöt… Ugye, van valami kenőcs?

Az urával nem tud ilyesmiről beszélni, valahogy nincs is idő rá. Horváth reggelenként jár haza, egy hónapja megint éjszakai műszakban dolgozik. Alacsony, betegesen sovány, higanymozgékonyságú férfi – mindig van valami terve. Egymaga cementezte le a lakószoba padlóját, ő festette ki a falakat, és sohasem tér haza csomag nélkül. A gyárból minden héten hazalop egy csomó selejtesen gombolyított orsót; sok ugyan a szakadás rajta, de azért felvetőnek tudják használni. Az orsókat aztán elégetik, nincs nyoma. De Annus ezt se tudja megérteni, az orsókat minduntalan otthagyja szem előtt – aki belép, azonnal láthatja, hogy gyárból való.

– Nem fér az eszedbe, hogy ezért börtön jár? – kiabál vele. – Hát mi a kínból neveljük ezt a két gyereket?

Annus csendesen sír. Épp most jutott eszébe, hogy el fogja égetni az orsókat, de az ura mindig megelőzi, mindig az utolsó pillanatban pirít rá – de ezt hiába magyarázza meg.

– Járt itt az asszony a ruhaszövetért?

Nem felel. Mint egy gyerek, szeretné megbüntetni az urát – most azért se válaszol! Aztán leül a szövőszék mellé, és már nem hall semmit.

Horváth, mihelyt hazaérkezik, azonnal tevékenykedni kezd; most kint az udvaron hordja nekivetkőzve a téglát. Borza bácsi enyves, zöld kötényben odaáll, és nézi: mi lesz ebből – ól? Úgy látszik, valami olyasmi: a ház sarka és az egyik jegenye között méter magas falat rak fel Horváth, s hogy erősebben álljon, a téglasorok között vastag drótokat feszít ki, a végüket ráerősíti a törzsre; közben a két gyerek közös erővel kevergeti a maltert egy faládában.

– Apa, mekkora a Rexi? – kérdezik.

– Akkora, mint te.

– Kutyát hoz ide? – lepődik meg Borza bácsi. – Ebbe a kicsi udvarba? Hiszen így is alig férünk…

Horváth villámgyorsan csapkodja a maltert.

– De majd meglátja, milyet! Odabent kaptam a portástól a gyárban, színtiszta fajkutya, farkas! Tudja, hogy vagyont ér az ilyen máma?… A rendőrség bukik rá. De én nem fogom eladni, a kutyát megszereti az ember.

Egy hétig mindennap épített valamit az ólon, de sose készült el vele egészen, mindig közbejött valami. Nappalra újságkihordást vállalt, s csak éppen hazaugrott délben, hogy megetesse a kutyát. A félbemaradt falhoz deszkát támasztott, és lefedte kátránypapírral, Rexi így is bebújhatott alája.

– Majd ha újrafestjük a lakást, akkor ezt is befejezem – mondta az Asszonynak, mikor összetalálkoztak egy reggel.

– De nem lesz szegénynek szűk az udvar?

– Aaa – nevetett Horváth –, kifutja az magát körbe. Aztán úgyis kiviszem minden vasárnap a Csillaghegyre. Tudja, mikor ideköltöztem, azt mondtam, hogy lehet itt is paradicsomot csinálni. És most is azt mondom, csak időm volna több, és Annus tartana egy kis rendet. Nem bírom, kérem, a piszkot…

– Pihennie kellene.

– Nekem is, tessék elhinni. De azért most majd más lesz. Ugye, csuda gyönyörű állat?

Éjszakánként új hang a környéken a Rexi vonítása. Nekirugaszkodik a kőkerítésnek, és felkapaszkodik a peremre – aztán visszahuppan.

Borzáék, a két öreg, amúgy is rossz alvók, nem tudnak megbékélni vele, de azért haragudni se tudnak rá. Szidják, odébb kergetik, s közben minden maradékot félretesznek neki. Rexi semmi fortélyt nem sajnál, hogy a kihűlt enyvesedényhez hozzájuthasson, s nyalogathassa. Brassóban, negyven éve, bútorgyárféléje volt az öregnek, afféle kisvárosi üzem, nyolc munkással – ott is az enyvért bolondultak a kutyák, szanaszét hurcolták az edényeket az udvaron.

Brassóról sokat beszélgetnek este az ágyban.

De hát az egészen más volt. Volt nagy udvar, hús is, csont is elég… Máma nem lehet kutyát tartani.

Borza néni fölkel, csoszogva kimegy vizet inni.

– Emlékszik a Palásthyra?

– Melyikre?

– Aki ott a Bástyáknál lakott.

– Az már meghalt akkor.

– Dehogyis halt meg… Kifőzése volt az anyjának. Akik azt az öt kutyát tartották. De ezek… Mikor még a gyerekeket se tudják öltöztetni?

Rexi kitartóan vonít odakint, hallani, ahogy föl-alá futkos.

– Kér maga is vizet?

Egy bögréből kortyolnak mind a ketten.

– Éhes ez a kutya – mondja Borza bácsi, és most ő kel fel, kinyitja a konyhaablakot.

– Mit csinálsz, te!? – szól ki halkan.

A kutya felugrik a párkányra, szájából hosszú vászoncsík lóg le kétoldalt. Az udvaron sötét van, csak a balkonról szüremlik le halványpiros fény.

Rexi tovább nyargal körbe, élvezi, hogy a két zászló a feje mellett lobog.

Kis idő múlva a Férfi becsukja a könyvet, fülelni kezd az erősödő zörgetésre. Csak nem a rendőrség Horváthéknál? Sietve áthajol a virágláda fölött, de a jegenyék oldalágaitól nem lát be a ház eresze alá. Pedig ott zörget Borza bácsi, a kutya nyüszítve ugrál körülötte.

– Mi történt? – lép ki a balkonra az Asszony is. Halkan lekiált a kutyának: – Rexi!

A kutya rögtön fölkapja a fejét, vakkantva leereszkedik a hátsó lábára, de nem ül le, csak ide-oda mozgatja a farát, mintha ugrani készülne.

– Horváthné!

Megismerik az öreg hangját. Csak nincs valami baj náluk?

– Mi történt, Borza bácsi?

– Tessék? – Az öreg előlép a lombok alól. – Jaj, kérem, ez a kutya, nem lehet itt kutyát tartani, kérem. Itt van, összetépte a gyerek ruháját… Hát olyan sok van nekik? Zörgetek, de nem hallja…

– Horváthné!

– Szegény Rexi – sóhajt az Asszony.

– Mért éppen most sajnálod?

– Meg fogják kötni. Iszonyú lesz neki.

Időbe telik, amíg Annus megérti, hogy mit akarnak tőle. Istenem, hát persze, este kint felejtette a ruhákat! És mindig vele történik ilyesmi. Csak hallotta volna legalább, hogy mit csinál a kutya, de semmit se hall odabent. S hirtelen bottal megy neki a farkát csóváló Rexinek.

– Mondtam én, hogy nem kell idehozni… Mit csináltál, mit csináltál?!

Borza bácsi húzkodja vissza az asszonyt, s próbálja csitítani.

– Hagyja… Ne verje most már… Inkább teregessen a padláson.

– De igenis verem! Az uram úgyse engedi soha… És úgyis többet eszik, mint egy gyerek… Megmondtam én neki!

És verte, ütötte egyre vadabbul a vinnyogó állatot; aztán láncot hozott elő, és odakötötte a csupasz törzsű jegenyéhez, ahol a disznókat pörkölte valamikor a hentes. Dühében olyan rövid szárat hagyott, hogy a kutya éppen csak le tudott feküdni. Egy ideig ugatott még dühösen, harapdálta a láncot, végül összegömbölyödve elaludt. A kölyökkutyák bármikor el tudnak aludni.

Csend mindenfelé.

Az Asszony eloltja a lámpát, és ledől a nyugágyra. A Széna tér felől zaklatott villamoscsörömpölés hallatszik, de megszűrve, desztillálva – szinte beleolvad a jegenyék halk zúgásába. A Vár fölött megvillan a kék-vörös derengés, de csak egy pillanatra: a rendetlenkedő neoncső már ismét üzembiztosan ontja a fényt.

– Lefekszel?

– Le – mondja a Férfi, és ásít.

– Horváth azt ígérte, jövő hétre megszövik a szövetet. Olcsóbb lesz, mint a bolti.

– A Rexit kellene megszerezni tőlük.

Az Asszony hallgat.

– Gyerekhez öregek vagyunk már?

A Férfi megrezzen.

– Mért mondasz ilyet?

Észreveszi, hogy a felesége sír. Zavartan odahajol föléje.

– Most mért kellett ez? Magad bántod magad.

Az Asszony fölegyenesedik; olyan az arca, mintha valami ismeretlen szorongásból, hínárból emelte volna föl, ide a magasba.

– Ennyire süket vagy? – és erőtlenül hátradől. Hallják, hogy a jegenyepínián feketerigó motoz; felriadt valamitől. Az Asszonynak még mindig csillog a szemalja.

– Most, hogy megkötötték Rexit… – mondja. A Férfi közelebb húzódik hozzá.

– Hiszen éppen azért mondtam…

Az Asszony megrázza a fejét.

– Nekünk nem lehet már… az ilyesmit megérzik a nők. Én mostantól tudom.

– Mit… hogy gyerekünk?

Borzáéknál még világos van. Az öreg, ha felizgatja magát, két bögre vizet is megiszik egymás után, pedig az ő korában nem egészséges a sok folyadék. De már túl vannak azon, hogy ügyeljenek magukra; ahogy fordul, úgy lesz jó. Csak azért szeretnének utóbb meghalni, hogy ne a másikuk maradjon egyedül.

Az öreg lekattintja a konyhában a kapcsolót, sötétben botorkál befelé. A küszöb közelében elakad a papucsa.

– Nézd csak… – dörmögi, és meztelen talpával tapogatja a dudoros repedést, amibe megbotlott.

– Te szórtál el valamit?

– Micsodát? – szól ki Borza néni.

Ismét felgyújtja a villanyt és dohogva vizsgálgatja: a deszkapadlón arasznyi hosszú feltüremlés, mintha feszítené valami alulról. Hüvelykujjával félrepiszkálja a korhadó padlódarabkát, alatta frissen barnálló gyökérdudort vesz észre. De nem szól mindjárt, előbb elrakja a bögrét, visszamegy a szobába.

– Mi volt az?

– Valami gyökérvég… felnyomta a padlót. Biztos a jegenyéé.

– Az lehet – mondja Borza néni. – Mikor az a nagy vihar volt, biztos a gyökere is…

Álmosan húzkodják magukra a dunyhát; nyáron se tudnak mással takarózni, így szokták meg. Nehéz megszokni az újat.

Aztán később, megint:

– Minek ezeknek a kutya?

– Hát, mert mindig kell valami. Ha lebontják a házat, talán jobb helyre költöznek. Makacs ember ez a Horváth, ez mindent megpróbál.

– Egyszer azt mondta, itt is szívesen építene.

– Ha hagyják. De ide úgyse engednek akármilyet, csak emeleteset.

– Akkor a jegenyéket is kivágják.

– Az biztos, már csak a gyökerük miatt is. De majd ültetnek másutt… Egyszer azok is megnőnek.

Rexi a verés óta, s amióta láncon van, nagyon megváltozott, a játékai vadabbak és váratlanabbak. Most már Horváth is amellett van, hogy büntetésből és fegyelmezésből kötve kell tartani, csupán a láncát eresztette hosszabbra, hogy ha piszkítani akar, legalább tudjon rohangálni előbb.

Az Asszony és a Férfi cinkos barátságban vannak Rexivel. Valahányszor éjszaka jönnek haza, a kutya már a kapunyitásra fölneszel, és ott várja őket a kerítés túlsó oldalán. Az Asszony nem éri el a kőfal peremét, a Férfi tart neki létrát a kezével, és azon kapaszkodik fel. Rexi halk vinnyogással felugrál ilyenkor, és megnyalja az Asszony kezét, hűvös orrát belenyomja a tenyerébe.

– Idenyomta… Nézd, milyen nedves!

Míg mennek föl a lépcsőházban, az Asszony lehalkítja a hangját.

– Tudod, mit csinálok egyszer? Veszek egy zsebkendőt, ráterítem a fejére, és megcsókolom az orrát.

Melegek az éjszakák.

A balkonon meztelenül lehet napozni, a rigók oldalt hajtott fejjel oda-odalesnek. A levegőben vasárnapi rádióhangzavar, mindenfelé nyitva az ablakok.

Horváthék kint ebédelnek az udvaron. Horváth szereti megadni a módját az ünnepnek. Sötét ruhába öltözik (de az ebédhez már ingujjasan ül le), időnként kirohan az utcára, és végigjárja a sarki beszélgető csoportokat. Óriási csomag csonttal meg hússal tér haza; a közeli internátusban pakolt fel, ismerőse a szakács.

Annus kétségbeesetten bontja szét a nedvesen pirosló csomagot: hogy lesz ebből ebéd most, az utolsó pillanatban? Az ura mindjárt két barátját is vendégül hívta – a többi „asszonydolog” már. Ha ő egyszer hazateremt valamit a házhoz, akkor joga is van, hogy abból rögtön örömöt csikarjon ki. Kint, a konyhaajtó előtt ül a barátaival, és egymás után rakják fel az ósdi patefonlemezeket. Közben bunkós csontdarabbal Rexit apportíroztatják. Horváth személyes művének érzi a kutya okosságát – s ezt Annus sose ismerné el, ezért kellenek tanúnak a barátok.

– Fényképed van már róla? – kérdezi az egyik; rikító, kockás ingű fiatalember, a téren újságstandja van. Horváth azonnal kerít a szomszédból fényképezőgépet, és addig szelídítgetik Rexit hússal, míg egy szép pózban nyugton marad.

Az érzelmes lemezek hatására lassan Annus is fölenged. Nézi a három férfit az udvaron, s egyszer ő is örülni kezd, hogy etetheti őket, hogy tartozik valahová – s hirtelen ledobja a kötényét, megigazítja a haját. Bátortalanul, mintha csak a szemetet vinné ki, odamegy az ura mellé, és rámosolyog.

– Most engem a Rexivel…

– Várj, előbb ugratjuk még egyszer – mondja Horváth.

De Rexi a legnagyobb könyörgésre sem hajlandó ugrani, folyton a konyha felé somfordál; végül Horváth végighúz rajta a szíjjal.

– Te disznó – súgja halkan –, hát erre tanítottalak?

Aztán odafordul Annushoz:

– Majd délután… most muszáj fegyelmezni, rögtön nem bocsáthatunk meg neki.

Annus visszasiet a konyhába a szemetesvödörrel, s úgy érzi, megint nem hall jól, nem érti, hogy miről beszélnek. Feltálalja az ebédet, de ő maga hozzá se nyúl, nem éhes.

– Most mért nem eszel?

– Majd eszem.

– De most egyél! Mindig elrontod az ember kedvét.

Kényszeredetten merít a tálból. Valami szomorút szeretne elmagyarázni magáról, hogy végre megértsék, de megint csak nem találja a szavakat.

A kockásingű otthonosan hintázik a széken, közben fölfelé bámul.

– Szépek ezek a jegenyék – mondja. – Falusi fák.

– Csak ez az egy olyan nyamvadt – jegyzi meg Horváth. – Már szándékoztam is kivágni. Mindjárt több helyünk is lenne… vagy szőlőt ültetnék a helyébe, lugasnak. Hiszen tudnék én sok mindent…

– Csak azért jelentsd be előbb, ha kivágod, én már megjártam. Ha nem a tiéd a telek, megbüntetnek.

Horváth nevet.

– Engem ugyan nem… ez majd szépen magától szárad ki – s hunyorít.

– Mésszel?

– Aha – bólint Horváth. – Már régen kifundáltam.

S már nem is bír higanymozgékonyságával. Rögtön nekilát, kapával mélyen körülárkolja a fát, hogy majd odaönti a meszet. A két vendég zsebre dugott kézzel adja a tanácsokat. Annus egyedül marad a gonddal terített asztal mellett, a tányérok alján hűlő maradék.

– Hát nem ér rá máskor? – kérdezi. Azt hitte, beszélgetnek egy kicsit, együtt hallgatják a lemezeket.

Horváth egyre komorabban kutat a pincelejáróban.

– Hol a mész? – kiált ki.

– Hát odaadtuk… te mondtad, hogy nem kell már.

– Én mondtam? Mikor külön ezért vettem? – s dühödten csapkod. – Mert sose hallod, amit mondok. Kinek adtad oda?

De Annus nem emlékszik rá, elfelejtette a nevét.

A két fiatalember elfele készülődik, Horváth is velük megy. Nem is köszön Annusnak. Csak a két gyerek örül, a recsegő patefont piszkálgatják, míg az anyjuk be nem parancsolja őket a szobába.

A balkon kihalt, csak estefelé érkezik haza a házaspár. Az Asszony, mikor odébb rakja az íróasztalon a süteményestálat, gyanús morzsákra lesz figyelmes: szanaszét a zöld posztón széthordott darabkák. Ha hetekig így hagynák a lakást, nyitott ajtóval, biztos beköltöznének a madarak, huzigálnák a szőnyeg rojtjait, a csöpögő kádcsap alatt a szárnyukat fürdetnék… Percekig játszik a gondolattal, s amíg játszik, nem olyan üres a lakás.

Kint a balkonon forrázza le a teát, a szűrt-piros lámpafényben. Párás, mozdulatlan a levegő.

– Aludjunk idekint? – kérdezi, és kigombolja, leveti a blúzát, hosszú haját odahúzza a melle fölé. Olyan, mint egy Gauguin-kép.

A Férfi megágyaz a szétnyitható nádheverőn, közelebb húzza a lámpát, könyvet hoz mindkettőjüknek. Az Asszony már a formájáról fölismeri a magáét: Noa-Noa. Elérti a célzást, nevet.

– Ugye, máma nem bántod a bogarakat?

A Férfi bosszúsan nevet.

– Úgy teszel, mintha született civilizátor volnék. Ha ütnek, visszaütök, ennyi az egész. Minden férfi ilyen. És a különbség se más, csak az, hogy téged véd, ami itt van… ez a komfort… ez az egész… én meg próbálom megvédeni. Persze, lehet, hogy ez is egészségtelen. Valahogy össze kellene mosni, vegyíteni a kettőt… Mit tudom én!

És lefekszik ő is; de nem tud se aludni, se olvasni, csak lapozgat a könyvben, közben hősiesen tűri a bogarak rohamát. A fülledt melegben most még váratlanabb hevességgel rajzanak elő a kertből – és mindig, újra akad köztük olyan, amilyet még nem láttak, új törzsek, kifogyhatatlan változatok.

Kis idő múlva tompa dongással egy hatalmas lepke is megjelenik: izgékony, fekete-vörös szőrpotroh, két áttetsző szárnyán barbár jelképfiguráció.

A Férfi először csak hessentő mozdulatot tesz, de a lepke annál jobban nekibátorodik. Kicsit továbbrebben, aztán sebesen irányt vesz, nekiront az arcának, és erősen odakoppanva, hímporos foltot hagy a homlokán.

A Férfi hirtelen felül.

– Nézd, hogy megvadult! Támadni akar…

Az Asszony is leteszi a könyvet. Az apró tűfej-szemek újra felcsillannak a sötétben. A lepke most már leplezetlenül nem tágít a közelükből, percenként előront és visszahúzódik, s ez a szándékosság, ez a szinte emberi tervszerűség felbőszíti a Férfit. Felkap egy kendőt, és csapkodni kezd, de a lepke villámgyorsan mindig továbbrepül – és újra ott terem. Az Asszony nevetségesnek érzi ezt a tusát, s a férjét, ahogy lihegve leguggol, fölegyenesedik, és vagdalkozva körbetáncolja a balkont – de most maga se tudja, mit szóljon. Hallja, hogy felszisszen az ura.

– Hagyd már… – könyörög.

– A nyakamba csípett!

A kendő csücskével végre sikerül rávágnia, s mindjárt ki is lódítja a jegenyék felé; az egyik szélső ágon lapul most, szétvetett, csipkésre töredezett szárnnyal. Már azt hitte, végzett vele, de nem, a lepke újra támad, s hangos dongással nekivágódik a mellének, onnét söpri le a cementre és ott csapkodja tovább.

Csuromvíz, mikor abbahagyja. A lepke mozdulatlanul, hátára fordulva fekszik előtte. Föléje hajolva nézi. Az arca kemény, de zavart is, mint aki nem tud mit kezdeni a kierőszakolt győzelemmel.

– Szép kis vasárnap este! – szólal meg végül, s leül a nádágy szélére, cigarettára gyújt.

– Aludjunk bent?

– Eh, most már maradjunk. Ilyenkor úgyis visszahúzódnak.

És ledől a felesége mellé. Hanyatt fekve, szótlanul hallgatják, ahogy Rexi megcsörrenti a láncát álmában; biztos a csillaghegyi futkározásról álmodik – hiszen vasárnap volt.

A Férfi, mielőtt lámpát oltana, még egyszer odapillant, ahol a lepkét földre verte. És idegesen ismét talpra ugrik: a lepke nincs sehol. Nyomtalanul eltűnt.

– Mit csinálsz? – riad fel az Asszony.

– Már semmit – mondja, és lassan kikönyököl a párkányra, szemközt a lombsűrűvel. – Úgy látszik, magához tért…

De nem mondja ki, amit gondol; szégyelli, hogy fél.