Csöndes délután

Mi van ma? Milyen nagy csönd van ma! Dél óta nem válaszol a városi állomásfőnökség. A két teherszerelvény se vonult át a szokott időben. „Itt Takler, hatos őrház… itt Takler…” A készülék süket, úgy látszik, valahol elromlott a vonal. Elnézi: a tyúkok reggeltől kodácsolnak, s futnak a kakas elől, egyik se hagyja magát. A töltésen túl, a kubikgödrök békalencse-térítőin varangyok ülnek szobor-mozdulatlansággal, de ugrásra készen, hátukon a kicsinyükkel – azok is hogy megszaporodtak! Hiába, mindegyik nap másféle. Ez ilyen. Csendes itt az élet a várostól pár kilométerre. Leposa, a csemetefa-iskolából esténként átballag a pályaőrékhez, és kiönti a szívét: „Én mondom, barátom, kevesebbért többet adni bolondság. Nézd meg a kezem, negyvenéves se vagyok, de már öregember keze, ha lány volnék, én is ellökném a mellemről, és csak rosszabb lesz még, bemohosodunk, aztán még annyi nyom se marad, hogy na, ezt elvégezte, ez maradt utána, ezt a botot ő faragta, még ennyi se, ülteted a fákat, és sose szüretelsz róluk, megellik a disznó, nevelgeted a kicsiket, már az első fagynál szalmát dobsz, hogy ne fázzanak, röhögnivaló, kinek ellik, azt se tudod, nyomorúság, barátom, én mondom, kevesebbért többet adni bolondság. Itt van a te komád, a Baló, mire vitte? Te se viszed többre, elmúlik az atyaúristenbe minden, amit összekaparsz, abból se tapasztasz semmit, csak amin úgyis átfúj a szél, csak az asszonyok tudják, mire való, én már nem, azok mindig tudnak matatni, mindennek tudják az értelmét, még ha nincs is, közben kiszakad a nadrág, éhes a gyerek, háború tör ki, elhajtják a barmot, az ember megbolondulhat a várakozástól, hogy lesz-e már egyszer valami, de nem lesz, és ők mégis úgy csinálnak, mintha értenék, mintha nem volna gondolat a fejükben, csak tesznek, rakosgatnak, aztán ők is megráncosodnak közben. No persze, a gyerekek igen, azok talán többet tudnak nálunk, mert még nem tudnak semmit, de ezt még meg se magyarázhatod nekik, mert úgyse hiszik el, pedig mégiscsak az ér valamit, hogy ők azértse hiszik el…” Az egyik este ilyen, a másik olyan, de Leposa mindig tud valamit. A konyhában megvan a maga helye a platnis tűzhely mellett. A legkisebb platnikarikát kiemeli, oda hamuzik, közben a tűzhely vaskorlátjára könyököl, jobb kezével éppen eléri a borospoharat, észreveszi, ha piros abrosz helyett kéket terít föl az asszony. Leposa mindig észrevesz valamit. S hozza magával a szagát, kicsit italos szag, kaparós virginia szag, de azért jó szag, a gyerek szereti. A gyerek a másik szobából fülel, az anyját nyaggatja, hogy mondja tovább a mesét, mindig ugyanazt, a két egyforma királyfit, különösen télen, mikor a szél nekilódul a háznak. A tanyák között, a szállások körül jönnek-mennek az emberek, csak a varangyok ülnek mozdulatlanul.

Ma még senki se tért be hozzájuk, pedig mindenki ismeri őket a környéken. Takler alacsony, ritkás sörtehajú ember, tömzsi nyakát feszesen futja körül a zubbonygallér, feje úgy ül rajta, mint vaskos korsó száján a labda. A nemzetközi gyors délután fél hatkor robog el a vöröstéglás házikó előtt: a napraforgók tányérja egymáshoz csattan, a tyúkok rémülten rohannak át a síneken – ez volt az utolsó pillanat. Takler János tiszteleg. Ott áll egészen közel a sínekhez. A szelet, a sistergést az arcán érzi, a tizedik vagonnál már ő is száguld és dübörög, már nem hallja a gyerek kántálását, se a felesége szüntelen vízlocsogtatását, az alsóvárosi templom akkora már csak, mint egy asztalba szúrt kés, a dombhátak présházai belegöngyölődnek az elúszó füstbe, s mikor oszladozni kezd a füst, a házuk még kisebb, mint volt. Takler lassan visszaengedi a kezét, a másikat odaemeli a szájához, és tovább szívja a markába fordított cigarettát. Most megint civil. Ráérősen körüljárja a házat. Hátul, a nadrágja közepén olajfolt fénylik, de azért megint visszaül a vashordóra, veranda híján itt a ház mögött üldögél, jó messzire ellátni innét. A város szélső házsoráig talajvizes a rét, az elszórt pocsolyák közeiben tehenek kérődznek, távolabb, a Lisztes akácerdeit szurdikok sárga csíkja szeli keresztül-kasul. Esti rézsútfény világít be mindent; most már hamarosan szürkül.

Ma a nemzetközi gyors se robogott át. De hát mi van ma? Sokáig ül a hordón, és gondolkozik, de úgy gondolkozik, hogy nézi a rétet és elmerül benne. A hordó fölötti kamraablakon gyerekhang szüremlik ki:

 

Én sütök békát, Te sütő szalonnát, Én öszöm szalonnát, Te ösző békát!

 

Kicsit elmosolyodik, és bekocog az ablakon, a legényke rögtön előviharzik, és felugrik a térdére. A kopasz fejecske fölött fújja el a füstöt.

– No, te sárkányölő, tudod, mi hogy mondtuk?

– Nem tudom.

– Lesz barack, ha kitalálod.

– Fáról?

– Kézből.

– Akkor nem tudom.

Takler összeráncolja a szemöldökét.

– Süti-süti pecsönye, én is öszi belüle!

– A gyerek kacagva felkiált:

– Mondd tovább, mondd még egyszer! Én is öszi… én öszi… – Takler engedelmesen ismételgeti a mondókát, mint valami varázsigét.

Aztán kicsit később:

– Eredj, segíts anyádnak.

És újra visszamerül a rét pocsolyáiba. Egyszerre nyugtalan lesz, hogy a tehenüket még mindig nem látja hazafelé ballagni, pedig a csorda már a város felé húz; nyugtalan lesz, mert ez olyan nap, hogy jobb, ha minden idején hazakerül a ház köré, az istállóba. Ami a kerítésen belül van, arra a kis Lackó úgyis elmondja a varázsolást: Itthon maradsz, itt alszó, tűz ne bántson, víz ne bántson, főd melegítsen – s akkor már nem lehet nagy baj. S megint mosolyog, hogy a gyerekek mi mindenre emlékeznek még. Már kint ballag a töltés oldalában, viszi a nadrágján az olajfoltot. Valahol a rét közepén észreveszi a tehenét, magánosan lépked feléje; esküdni merne rá, hogy a tehén is látja őt. Végighever a töltésen, és ott várakozik. Akárhova néz, mindenfelé ugyanazt látja, amit mindennap, és mégsem lehet elunni. Így van az ember a falujával, a hazájával, még egy udvarral is, nem lehet elunni, az ember hozzáragad, mint a légy a fogóhoz. Takler szeret gondolkozni, Leposa szeret beszélni. Az emberek egyformák, és mégis mások. Égetik a gazt a Lisztesen, a füstcsíkok lassan tekergőznek fölfelé, néhol fölcsap a láng. Egyszer majd ott vesz szőlőt magának, Leposa hiába kárál; legföljebb a Baló komája nem vesz – annyira mégsem egyformán mér a szerencse. A tehén megáll kérődzni. Csak szép lassan, mindent a maga idejében. Az öregség is szép, ülni a diófa alatt, de akkorra már kell még egy gyerek, két egyforma királyfi, ahogy a mese is tudja; akik úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy az anyjuk sem ismerte meg őket, s amikor nagyok lettek, elmentek országot-világot próbálni… s hát, ahogy mentek, mentek, olyan helyre értek, ahol az út kétfelé ágazott, az elágazásnál volt egy nagy fa, abba belevágták a késüket, és azt mondták: – Ha valamelyőnk visszajön, és látja, hogy a másik kése után vér jön, az azt jelenti, hogy a másik meghalt. Takler látja maga előtt a kis Lackót holtan, s csak az a másik, aki még nincs is, csak az él most, az öcskös királyfi – és ilyenkor elborul a gondolkozástól. Úgy érzi, hogy füst minden, amit szépen eltervel, elszáll a füst, és még kisebb a házuk, vagy talán már nincs is. Ölni tudna a kicsi Lackóért. Egyszerű dolgok ezek, maguktól sodródnak, mint valami iszapos hullám, s mégis olyan, mint valami rossz varázsolás. Csak ha konokul szétveti a lábát, csak úgy tud megállni. A biztonság, a bizonyosság pillanatai azok, mikor a méteres vas csavarfeszítővel járja a pályát, hátán kis faládában az elemózsia, ahol éri az éhség, ott ül le, aztán megy tovább, s vizsgálja, melyik csavar lazult meg, melyik nem. Ilyenkor rajta múlik minden. A vasrúd meghosszabbítja a karját, a vas súlyától a karja is erősebb. A felső rámpánál találkoznak Balóval. Baló elég göthös, vállán viszi a vasat, s ebből mindig adódik egy kis mórikáló kötődés. „Látod, te Baló, azért nincs nálatok pulya, mert vállon viszed a vasat.” Baló elfogadja Takler zöldpaprikáját, csendben falatoznak. Mindig ugyanazt válaszolja: „Aztán ha volna? Azt is csak bekaparnák. Hát ne kaparják be. Nem kívánom én neki.” Takler azt álmodta egyszer, hogy a kis Lackó nem hal meg; keresztüllődözték a testét, de ő csak tűrte, hogy lőjék, aztán nevetve továbbment. Lehet, hogy az ő fia sose hal meg? Büszke volt rá, hogy ilyet álmodik, de elmondani már szégyellte, még Leposának se mondta. A tehén lassú bólogással lépked a pocsolyák között; éppen hazaérnek sötétedésre.

Leposa most kopogtat be otthon a konyhaablakon. Látja, hogy az asszony az istállót almozza, de azért illendőségből az ablakon kopog; az ilyen megrögzött szokások hozzátartoznak Leposához, akárcsak a félig elszívott virginia szivar. A kopogásra a gyerek jön elő.

– Hát apád? – kérdi tőle.

– A réten van biztos – és elmereszti a szemét, úgy újságolja. – Nem jött a vonat máma.

Leposa hümmög.

– Nem jött. Hát úgy van ám az, bikfic, hogy egyszer csak nem jön. Tudod – és tanítósan kinyújtja a mutatóujját –, egyszer utaztam Seregélybe, akkor is így volt…

A gyerek diadallal vág közbe:

– De nem igaz ám! A seregély az madár.

– Nono – folytatja Leposa –, várd csak ki a végét. Madár is volt ott, de mennyi! Sok fekete madár, kálomista varnyú. És csak vártunk az állomáson, akkoriban sokat utazgatott a Leposa bátyád. Olyan kis gyerekfákat ültettünk mindenfelé, akkorákat, mint te! Hm… – s nevetgél a szivar mellől, hogy ilyen jól beletalált a mesélnivalóba. – Kicsi gyermekfákat. Térdig beleraktuk a földbe mindegyiket, aztán egyszer csak mind kivirágzott. Nahát, de akkor nem volt szerencsénk mégse, mármint a vonat miatt, mert nem jött. Ott száradt mind a nyakunkon, egyiket se ültettük el, kihánytuk mind a szemétre. Bizony.

Leposa csűri-csavarja, de a történet sehogy se akar kikerekedni. Már egyéb motoszkál a fejében – aztán merészen mégis kivágja magát. Temérdek fekete madárról beszél, egy nap végig megszállták a vasúti pályát, ott károgtak, és hetekig nem akartak továbbrepülni, csak a csőrükkel kopácsolták a síneket, mintha el akarták volna vásni. Mert ilyen idők is voltak, és ilyen időkben nem lehet gyerekfát ültetni. Leposát kielégíti a rögtönzött história, örül, hogy ilyen szép csomót kötött a végére.

Most Taklerné közeledik feléjük, két nagyujjával a kendője alá nyúl, helyére igazgatja a haját. Feketére sült, nagydarab asszony, minden tagja kidolgozott, vaskos, csupán nagy, dióbarna szeme érintetlen és lányos. Lehajol, begyűrögeti a gyerek nadrágja alá a kilógó inget.

– Hogy marnak a szúnyogok – mondja –, elvihetné őket valami rossz szél. Mi újság maguknál?

Indulnak befelé a konyhába.

– Megvolnánk – mondja Leposa. – De meddig, ez a kérdés. – És leül a szokott helyére. – János? Bement a főnökségre?

Az asszony gyújtóst töröget, aztán előhúzza a krumplis szakajtót.

– Nem ment be. De én nem is szeretem, ha bemegy, akkor mindig rám marad a telefon, én meg mindig félek, hogy elrontok valamit. – Kis tűnődéssel leejti a kezét, kinéz az ablakon a város felé; itt-ott már hunyorog egy-két lámpa, mintha a szürkületben csónak imbolyogna. – Nem tudja, mért kongattak máma? Tűz volt?

– Nahát, éppen ez az – mondja Leposa –, én bent jártam délelőtt, de ott olyan minden, mintha csak aludni tudnának. Valami szögekre volt szükségem, és bementem ahhoz a Fischófhoz, tudja, ott a Várközben, annak mindig szokott áruja lenni, de persze semmije sincs. Mintha azok is csak aludnának. Nincs áru, ez nincs, amaz nincs. Meghalt a lánya, hallotta?

Taklerné erről se tudott. A kongatás érdekelte volna, de már megszokta, hogy Leposa kanyargóit ki kell várni, s most valami olyasmit érzett, hogy Leposa nem ok nélkül jött. Még ő se mondta meg az urának, hogy reggel a tehén sehogy se akart kimenni az istállóból, villanyéllel kellett noszogatni, s vagy háromszor is visszafordult, és csak nézett rá, hogy hadd maradjon otthon; aztán mégis elindult a rétre. De ha az állat is ilyen érthetetlen néha – vajon az is ok nélkül-e?

Kis idő múlva illatos büdösséggel telik meg a szoba. Ez az a bizonyos szag, amit úgy kedvel a kis Lackó ilyenkor este, mikor már az ágy körül sündörög, és várja az anyját maga mellé, a zsongító mesélő hangját, míg kint a konyhában a két férfi beszélget. Apa most jön haza a töltés mellett, s majd úgy tesz, mintha meglepné, hogy Leposa bácsit itt találja; és minden alkalommal ugyanúgy meglepődik. Lackó azt szeretné, ha az ő édesapja volna az egyik egyforma királyfi, aki a keresztútnál jobbra tért, és eljutott a király fényes udvarába, megismerkedett a király lányával, el is vette feleségül, és azontúl mindig csak boldog volt, és eljárogatott vadászni. Mondja egyszer neki a felesége, jaj, lelkem, édes uram, van itt egy csúf, boszorkányos erdő, abba semmiképp ne menjél, mert rettentő bajod lesz! És megy, mendegél az ő édesapja, találkozik egy farkassal, le akarja lőni, de a farkas könyörög: – Ne lőj agyon, királyfi, még hasznomat veszed. És megy vele a farkas barátsággal; találkoznak egy oroszlánnal, később egy tigrissel, de azokkal is csak ugyanúgy jár; végül elébük támad egy szarvas, s akkor azt kezdik űzni, hajszolni… – jaj, talán ki se keverednek az erdőből soha!

– Anya, anya…! – szól ki Lackó az ágyból, ahol ruhásan fekszik, annyira pilledt. A szoba sötét, a konyhából bevillog a gyújtós lángja. Gyorsan levetkőzik, fölhajtja a csöbör tejet, de a kenyeret már a takaró alatt majszolja. Taklerné elrendezgeti körülötte a párnát, takarót, Lackó a füléhez bújik.

– Ugye, bejössz majd?

– Be bizony – komolykodik a nagy barna szemével. – De söprűvel, ha ennyit morzsálsz az ágyban. – S visszamegy a tűzhely mellé, hallgatja Leposát, de még mindig nem tudja, mire akar kilyukadni.

– Itt úgy hallottuk, hogy kongattak – kezdi újra a magáét. – Csuda, hogy minden hogy kihallatszik ide. A rét viszi a hangot. Ha vásár van, halljuk, ha tülkölnek. Maga nem hallotta bent a kongatást?

– Hiszen ezt mondom éppen. Meg hogy igazán kongattak-e… ki tudja? A maguk Baló komájának az apját temették úgy, hogy mindenki azt hitte, tűz van. Amilyen kedve van a harangozónak. De máma? A Fischóf lány zsidó, azoknak nem jár harangozás. Igazuk is van, nincs arra szükség. Elment, hát elment. Szegény, fura kis teremtés volt. Éppen délelőtt jutott eszembe, hogy tavaly ilyenkor járt kint nálunk a telepen, orgonafát vitt, azt kívánta meg, hogy otthon elültesse a kertbe. – Leposa elmélázott, mintha a lány ott ülne közöttük s hallgatná, hogy milyen kis fura teremtés volt ő. – Tudja, ezek a zsidók valahogy másképp szomorúak, mint mi. Ez is csak nézte az egyik fát, nézte a másikat, már bosszankodtam is, hogy no, talán egyik se jó? Mégis milyen volna jó? Biztos olyan kellett volna, amelyiket virágozni is lát. Most az öreg azt mondja nekem: – Szög nincs, Leposa úr, semmi sincs, Leposa úr, a lányom sincs… – és csak nyújtogatta hozzá a nyakát, a pult mögött megszokta, hogy így nyújtogassa. – Hirtelen elhallgat. – Aha. Most jön a gazda.

A konyhaablak mellett, a sötétben lomha árnyékként vonul el a tehén, hallatszik, ahogy a szarvával félrelöki az istállóajtót. Kis idő múlva Takler is belép.

– Nocsak! – néz Leposára. – Vendég a javából.

De csakhamar komorabb lesz, lekezel Leposával, és lezöttyen a paprikás krumplija mellé.

– Mit hallani? – kérdi az első kanalazás után, s kíváncsi, hogy Leposa mire véli ezt a napot. Ő már nem tudja mire vélni. A főnökségtől még hajtányost se küldtek ki, hogy tájékoztassák, a vonalat se javítja senki. Már kint a töltésen elhatározta, hogy éjszaka begyalogol, hajnali kettőig úgyse lesz szerelvény, addig megjárja az utat. S aztán még egyéb is. Most hazafelé jövet látta, hogy végig a pályán sötétek a szemaforok, egyetlen jelzőlámpa se égett, mintha mindenestől felfordult volna rend, előírás – hát lássuk, mit tud Leposa.

– Éppen erről akartam beszélni veled – mondja, s minden teli kanalat megnéz, amit Takler a szájához emel; így tűnődözik. – Mondtam, ugye, neked, hogy kevesebbért többet adni bolondság. Most is csak úgy lesz.

– Nem tudom, hogyan lesz, de a szőlőt megveszem – mondja Takler; majd kis hallgatás után: – Egyszer. Igaz-e, Lackó? – és a széken hátradőlve behajol a sötét szobába.

– Hagyja – szól rá az asszony. – Olyan pilledt, talán elalszik.

A gyerek rögtön fölneszel.

– Nem alszom… beszélgessenek még. – Aztán nyűgösen: – Anya, gyere… onnét a szarvastól mondjad.

Leposa közelebb hajol a szivarjával.

– Ennél a Fischófnál jártam bent, de persze szög nem volt. Hanem azt mondja az öreg, hogy délire bezár, leereszti a redőnyt, neki most nem kell vevő. A lánya is meghalt, neki semmi se kell. Csakhogy nemcsak ő zárt ám be, hanem a Lipovszky kocsma is meg a Bernáth Jakab meg a Klézli mészáros. Hát így. De kongatás nem volt, én azt nem hallottam.

– Nem? – néz rá az asszony. – Az előbb nem azt mondta?

– Nem – rázza a fejét Leposa, – Csak beszéltek róla.

– Mit beszéltek?

– Hogy tűz lesz.

Takler az utolsót törölgeti a tányéron. Most fölnéz.

– Aki tudja, hogy tűz lesz, az egyebet is tud.

– Hiszen éppen ez az. Vannak, akik többet is tudnak, de mégis mindenki úgy csinál, mintha aludna. Én még nem láttam ilyennek a várost. És a Lisztesben is nagyon égették a gazt…

– Azt láttuk – veti közbe az asszony.

– Azt mondják, az is valamiért van. Bernáth Jakabéknál három idegen vett ki szobát, mutattak valami írást – pecsét, mifene, minden rendben volt rajta, muszáj volt kiadni nekik, de soha sincsenek otthon, autó hozza-viszi őket. El tudsz te ezen igazodni?

Apránként Takler is elmondja, amit a pályán tapasztalt, amit egész nap tapasztalt, s még egy óra múlva is így ülnek. Lackónak se jön álom a szemére, az anyja duruzsol neki, kint az ágasfán hirtelen megrémülnek a tyúkok, kodácsolva rebbegetik a szárnyukat. „Huss te!” – kiált ki Takler. Talán valami denevér? Hiszen jó is, ha pusztítják a szúnyogot, bár nem látszik, hogy fogynának. „Mi volt az, apa?” – kíváncsiskodik Lackó. „Banya ült a fán!” – tréfál vele az apja; de lehet, hogy nem is tréfadolog, a boszorkányos erdő ott terpeszkedik a töltésen túl, még a csillagok is elkerülik, a hold se világít fölötte, és ott rohan a szarvas, hívja, csalogatja őket mind beljebb a sűrűbe…

– És akkor? – csimpaszkodik anyja kezébe Lackó.

– S akkor eltűnt hirtelen a szarvas, ők pedig megálltak. Egy nagy fa alatt tüzet rak a királyfi, hogy majd szalonnát süt, meg is melegednek közben, s hát, mi történik, a fa tetejéről hallik: „Juj, de fázok! Juj, de fázok!” Fölnéz a királyfi, s látja, hogy egy vénséges vénasszony ül a fán. „Ha fázol, gyere le, itt a tűz, melegedj!” – kiáltja neki. De a vénasszony csak didereg. „Lemennék én, de félek attól a három állattól.” A királyfi meg mondja: „Ne félj semmit, bátran lejöhetsz…”

Takler hosszan nézi Leposa arcát – vajon tartogat még valamit? Valahogy nem tudják kielégíteni egymást a híreikkel, s valami hiányzik a csöndből is. Nem igazi csönd. A mozdulatlan varangyok képe minduntalan Takler szeme elé tolakszik, mintha nem is kép volna, hanem hang: a mozdulatlanságuk bele-belereccsen a csöndbe. Férfias nyögéssel fölkelnek az asztal mellől, a maradékot kiisszák a pohárból, kimennek az udvarra, és megöntözik az istálló oldalát. Leposa zsebre dugott kézzel fölkapaszkodik a pályára, elnéz az északi rámpa felé. Baló jelzőlámpája se világít most.

– Azt gondoltam, bemegyek a főnökségre – mondja Takler.

– Mikor?

– Most. Ha ők nem küldenek senkit, az én kötelességem. Gondoltam, addig ellehetnél a családdal, ha mégis adódna valami.

Leposa nem helyesel, de beleegyezik. Megjegyzi kis idő múlva:

– Persze, jobb volna, ha ketten mennétek. De Baló biztos ki se dugja az orrát. Igazán átjöhetett volna, hiszen se gyerek náluk, se semmi, de hát, ő már ilyen. – S bizalmasan szembefordul Taklerral. – Az asszony előtt nem akartam… Szóval, hogy nálunk a telepen se szól a masina. Nem csönög. Ezért mondom én, hogy alszik minden… pedig senki se alszik, csak úgy csinál! Mi meg páran, mint a hangyák, mászkálunk itt összevissza, mint a hangyák az eső meg földrengés előtt. Mindenki hangya, barátom. Csak gyűjt, rakosgat, elássa a tojásokat, aztán rátipornak a tojásra. Fischóf bácsi is hiába húzta le a redőnyt.

Takler dörmög valamit; most érett meg benne végleg az elhatározás, hogy úgy tesz, ahogy kigondolta. Végre is férfiak vagyunk, és érzi magában a súlyos lépéseket. Leposa nem rossz pajtás, érti a szakmáját, de túl sok virginiát szív. Míg mennek vissza a házba, a Lisztes oldalán ismét felvillannak a lángok, mint valami jeladás. Ezt valahogy biztatónak érzi – mintha a dombok szurdikjai biztos menedéket nyújthatnának; de maga se tudja: a gyerekkori csatangolások miatt érzi így? – vagy csak azért, mert a szőlejét oda képzelte a déli lejtőre?

Visszaülnek a piros abrosz mellé, vissza a boszorkányos erdő közepébe. Az asszony is elálmosodott közben, de azért tekergőzik a szál, bepólyálja Lackót a borzongásba – a vénasszony furfangjába, ahogy a három hajszálat ledobja a fáról, hogy a királyfi azokat vesse rá a három állatra, s az szegény nem gondol semmire, rádobja, s azok menten kővé válnak. Kővé válnak, s akkor a boszorkány lejön a fáról, nyársra húz egy varacskos békát, odaül a királyfi mellé, tűzre tartja a nyársat, s ahogy ott ül, elkezdi mondani… – Hirtelen megébred a gyerek, és ő maga motyogja halkan: „Én sütök békát, te sütő szalonnát…” A királyfi meg rámordul: „Mit beszél kend?” Mire a boszorka bátrabban: „Én öszök szalonnát, te ösző békát!” Erre rögtön fölugranak, a királyfi is, a boszorka is, a királyfi hívja az állatokat – de ami kővé vált, nem mozdulhat többé. Legyőzte a boszorka a királyfit és földarabolta…

– Édesapám! – riad föl egészen Lackó; de hallja, hogy beszélgetnek a konyhában, és megnyugszik. Most akár el is aludna már. A másik egyforma királyfi most tér majd vissza az útjáról, most látja meg, amikor kihúzza a kést, hogy vér jön utána. – Jaj, meghalt a testvérem! – Boldog büszkeséggel hunyja le a szemét, hogy majd ő lesz az, aki életre kelti az édesapját. Taklerné csendben feláll az ágy mellől, közben átfut rajta: Leposa is elköszönhetne már. És elrakja az üres borosüveget a stelázsira, lábasokat rakosgat; de ezt a halk kocogást egyikük se téveszti össze azzal a másikkal, ami egyre erősödik odakint, az északi rámpa felől. Mind a hárman egymásra néznek. Takler föláll lassan, indul kifelé.

– Két mozdonnyal jön – mondja, és megáll az udvar közepén.

Aztán később:

– Jó ötvenes szerelvény lehet.

Észre se veszik, hogy a gyerek is ott áll mögöttük az ajtóban; Taklerné ösztönösen hátranéz, odakapja magához Lackót.

A szerelvény már elhagyta a Baló őrházát. Két táguló pupilla. Dübörögve elrobog előttük a mozdony, senki se hajol ki rajta, egy pillanatra fölvillan a kazántűz, aztán sorba, mint a csapódó ajtók, az egyforma vagonok sora, mindegyik ponyvával letakart tehervagon, éles púpokkal, szögletekkel, a ponyva feszesen simul rájuk, sehol se libben föl, mind ugyanolyan púpos és szögletes – és akkor, a rengeteg ponyvás vagon közé beékelve, egyetlen kivilágított személykocsi, mind a nyolc ablakán élesen csap ki a fény, de utas sehol, csak középütt, az egyik leeresztett ablaküvegre tagbaszakadt, egyenruhás férfi könyököl, két ökle összekulcsolva nyúlik ki a levegőbe. Egy pillanat csak, amíg elrobog előttük, és a pillantását keresik, de nincs pillantása, és mintha arca se volna, csak egy hatalmas húsfej, száj, szem és orr nélkül, csak egy duzzadt hústömb az antantszíj csillogó csatja fölött – aztán ismét a ponyvás vagonok, és a szerelvény végén egy újabb mozdony.

Takler töri meg a csendet.

– Mégiscsak jól hallottam. Két mozdony vitte.

És csak most érzik úgy, hogy van vége a napnak; valami új kezdődik most.

 

Taklerné a kialudt tűz mellől néz az urára.

– És te? – kérdezi színtelen hangon.

– Majd én is – mondja Takler.

Leposa mégiscsak rágyújt.

– Hát azt gondolod?

– Azt.

– Menjek én is velük?

– Nem kell – mondja az asszony. – Maradjon itt Jánossal.

– Csak menjen ő is – mondja Takler. – Ha mégis adódna valami közben.

Leposa szétnyitja, összecsukja a tenyerét, aztán megint megnézi a tenyerét.

– Ahogy te gondolod.

– Én így gondolnám – ismétli meg Takler.

A mozdulatlan békák egyszerre zendítenek rá a kubikgödrökben, huppogva lepik el a töltést, araszos ugrásokkal áttörnek a síneken, majd ismét leereszkednek a töltés túlsó oldalán. Szétszórt csapatokban indulnak el a rét pocsolyái felé, hátukon a kicsinyeikkel. Ott se jobb, de más. Az asszony is ilyesmit szeretne kérdezni, de hallgat. A kis Lackó mintha értené. Csendben visszahúzódik a belső szobába, hallatszik, ahogy húzkodja magára a nadrágot, cipőt, a combjai remegnek, de mégis boldog. Kisomfordál a szobából, az apja után szalad az udvarra, és húzza magával.

– Mit akarsz?

– Gyere…

– Mit akarsz? Nincs most idő.

– Gyere.

Kéz a kézben vonulnak el a ház mögé, Takler semmit se sejt. A gyerek megáll a nyárfa előtt.

– Anya ne lássa meg. Anya félne tőle – és óvatosan körülnéz. Aztán előveszi a kis fanyelű bicskáját, és belevágja a törzsbe. Elsőre nem sikerül, de a másodikra már feszesen áll. Takler fölkapja a levegőbe és megcsókolja.

– Miket kigondolsz te!

De ahogy tartja maga előtt a kis testet, érzi, hogy ez a test megfeszül, mint a vas. Aztán maga is belevágja a fába a bicskáját, a gyermeké mellé. Cinkosan néznek egymásra – erről hallgatni fognak, látszik az arcukon.

– Megvagytok? – kérdezi Takler, mikor visszatérnek az udvarra.

Az asszony sietve gyömköd tele egy zsákot holmikkal; mindenre gondja van, hogy mindenből legyen valami. Leposa kukoricával csalogatja az ágasfáról a félkábult tyúkokat, s tereli egy süveges kosárba. Az asszony nagykendőt terít a vállára.

– Hát akkor igen – mondja.

A tehenet Takler vezeti ki az istállóból, a zsákot, kosarat kötéllel erősítik föl a hátára, a nyaktövéhez pokrócot raknak, oda ültetik a gyereket. Takler külön-külön búcsúzik el tőlük.

– A Szücsén-szurdikon menjetek föl, aztán majd megyek én is…

Egyszerűbben mondja, mint ahogy gondolták, valahogy a tehén nyugalma rájuk is átragadt. A tehenet az asszony vezeti, Leposa mögöttük ballag. Legtovább Lackó kucsmáját tudja szemmel kísérni Takler, ahogy lomha ringással süllyed és emelkedik – aztán már ő sem időzik soká, magára teríti a bundás szolgálati kabátot, minden ajtót bezár, s kezében a csavarfeszítő vassal elindul a város felé.