Az árnyék

Évekig azt hitték, három sóstó van a környékükön. Aki idegen arra járt, észre se vette őket, csak ha letért az országútról. Messziről olyanok voltak, mint három felére kopott süveg, alacsony dombocska. Ezeknek a kráterében csillogott a fémes, mozdulatlan tükrű sósvíz. A községből, sőt messzebb vidékről is, nyaranta kijártak ide a betegek, meddő asszonyok, különféle csodavárók. A gyerekek főképp azt élvezték, hogy alig kell tempózniuk, és mégsem süllyednek el. Így kiáltoztak egymásnak: „Gyertek, átsétálunk a vízen!”

A házat, ahol laktak, akáccserjés lejtőre építtette az egykori tulajdonos. Nyaranta a fürdőzők is megmászták a lejtőt, és bezörgettek tejért. Úgy vedelték, mintha a sósvíz minden nedvet kiszívott volna belőlük.

– Hogy milyen gyönyörű itt! – mondták lelkesedve. – Ugye, maguk víz helyett is kecsketejet isznak?

S most, hogy elcsitították a szomjukat, hirtelen túlzott elismeréssel dicsérték a tájat, a legelésző kecskét. Még a sűrű csalánost is megcsodálták.

– Bizony – mondogatták –, ilyen egyszerűen volna jó élni.

Ősz felé megritkultak a fürdőző vendégek. A házon megvörösödött az ampelopsis, feketerigók csipkedték a megfonnyadt bogyókat.

Esténként kisétáltak a sóstavakhoz. A víz dermedtbőrös volt a szürkületben.

– Ne nézzük – mondta az asszony – iszonyodva.

De azért végigsétáltak a három kráter peremén. A férfi szeretett játszani az iszonyattal; ha ökörnyálat fújt feléje a szél, kettészakította.

Az egyik őszi reggel váratlan s szinte kihívó ajándékként tűző napsütésre ébredtek. Az országút fehéren ragyogott fel a barna szántóföldek között. A horizont szélén érintetlen vattacsomókként rajzolódtak ki a havasok. Hihetetlenül megnőtt és mégis áttekinthető maradt a táj, amiből nem lehetett kilépni.

Az asszony kiszaladt a ház kapuján, és felkapaszkodott a dombhátra. Előbb csak a szemére gyanakodott és a szokatlanul éles napfényre. A domb túlsó oldalán, ahol sóvirágos, füves rét volt eddig, most hatalmas tavat pillantott meg, közepén szigettel. A sziget alig emelkedett ki a vízből, lapos volt, kicsi, mintha csupán árnyék esett volna a víztükörre. Bokor, fa sehol, csak a víz és a sziget.

Mégis ajándék volt. Nem úgy bőrösödött, mint a sóstavak. Apró hullámai lágy ezüstpapírként gyűrődtek. Boldog megindultsággal szaladt vissza a házba, és hívta a férfit.

– Gyere, hozz fürdőruhát – mondta.

A férfi épp nekifogott, hogy összegereblyézze és elégesse az őszi szemetet.

– Csak higgyél nekem, gyere – mondta az asszony.

És megmutatta a tavat.

– Mikor történt? – kérdezte a férfi elbizonytalanodva.

– Nem tudom… Talán éjszaka? – Gyermekesen tette hozzá: – Este későn aludtam el.

Levetkőztek, és lehevertek a parton, lábukat érte a víz. Langyos volt. Az asszony megnedvesítette a kezét és megnyalta.

– Nem sós! – kacagott.

Órákig hevertek kint a fűben, megmártóztak, újra megszáradtak. A nap úgy tűzött, mint nyár közepén. Az asszony délfelé szédülni kezdett a megkésett melegtől. Kérte a férjét, hogy ússzanak be a szigetre, ott van egy kicsi árnyék.

– Már hogyan lenne, nincs ott semmi árnyék – mondta a férfi.

– De hiszen látom, hogy van… Ülj fel, és nézd meg.

A férfi felült, és nevetve megrázta a fejét.

– Most se látom, hogy volna. Hidd el, csak képzelődsz. Hát nem jó itt?

– De jó – csöndesedett el az asszony. – Csak egy kicsi árnyékot kívántam volna.

S egyszerre nevetségesnek, kicsinek érezte magát. A tó ellenséges lett, a napfény halálos. Ott állt egy nagy, fényes kapuban, és azt hitte, belevakul. Megverten húzódott félre. Felállt, és karjára vette piros ruháját.

– Bemegyek… Te maradsz még? – kérdezte halkan.

A férfi hanyatt feküdt a fűben, széttárt karokkal.

– Még maradok egy kicsit – válaszolta.

Később kedve támadt, hogy újra megmártózzék. Futva belegázolt a vízbe, majd elengedte magát, hogy teljes hosszában elvágódjék. Aztán tovább futott, sokkal messzebbre, mint ameddig az asszonnyal bemerészkedtek. De a víz ott se volt mélyebb, mint a part közelében.

Kényelmesen begyalogolt a szigetig.

Meglepetve látta, hogy a szigetet csakugyan árnyék szeli ketté, pedig nem volt felhő az égen. Csepp zavart érzett, de aztán mégis leült az árnyékba, s elszundított.

Enyhe szélfúvásra ébredt föl. Nem sokat aludhatott, mert a nap még mindig magasan állt. A tó színe azonban elveszítette ezüstös ragyogását. Olyan volt, mintha nagy mélységéket takarnának a hullámai. Ettől a változástól megborzongott. Idegesen futkosni, kutatni kezdett a homokbuckás szigeten. Először körbeszaladt a partján, majd átlózva pásztázta végig, indokolatlan reménykedéssel. Végül is belátta, hogy csalja magát: egy kifosztott szigetet vallat.

És eltökélt, visszavonhatatlan szégyenkezéssel belegázolt a vízbe. Csúszkált, bukdácsolt az igyekezettől, hagy mielőbb kiérjen, de kiérve is csak ugyanazt érezte, mint a szigeten: hogy nem cselekedhetik másképp, csak maga mérheti ki a büntetését. Odament a vasnyilas útjelző tábla alá, mely az országút irányába mutatott, és még egyszer visszanézett a házuk felé. Figyelmét nem kerülte el, hogy a pirosló ampelopsist csapatostul lepik el a feketerigók. Összeszorult a szíve – de ez sem tudta visszatartani.

 

Az asszony az akáccserjésben várakozott. Útközben meggondolta magát, mégsem akart egyedül visszamenni a házba. Felhúzta a cipőjét, a ruhájába is belebújt, és türelmesen hallgatózott, hogy hall-e lépéseket. Ide a cserjésbe csak megszűrve sütött be a nap. A levelek halkan súrlódtak az enyhe szélfúvástól; de meghallotta bennük a távoli, pikkelyes habok kis csattanását. Ebben a törékeny csendben vette észre a közeledő csordát.

Elég messze üldögélt a kertjüktől, még könnyen bemenekülhetett volna a kerítés mögé, de meg se kísérelte, hogy elfusson. Első pillanatban felugrott ugyan – aztán lassan visszaereszkedett: a térdére, és összekulcsolta a kezét. Mint aki nem is titkolja, hogy imádkozik.

Nagy csapat fekete bivaly csörtetett feléje a sűrűből. Különös, kétfelé kinyúló szarvuk nemcsak egyenes volt, hanem csavart is, mint a fúró. Ezek a csavaros szarvak nem engedték, hogy másfelé nézzen. A bivalyokat sörtétlen, kis termetű, fekete disznók követték. Sárgálló fogukkal bele-belekaptak a földbe, de megállni egyikük sem állt meg. Lassú, fékezhetetlen futással özönlöttek elő, fejükkel föl-le bólogattak, hátuk vonala hullámzott vonulásuk közben.

Az asszony lehunyta a szemét, hogy még egyenlőtlenebbé, még alázatosabbá tegye a küzdelmet. A férfi helyett is.

Soká tartott.

Néha azt hitte, némelyik nekiront, a szarvak keresztülszúrják, a nedves orrok fellökik. A paták azonban mind hajszálra mellette csapódtak le. Ott húztak el a piros ruhája mellett, egyik-másiknak a leheletét is érezte. Megbátorodva nyitotta föl a szemét. Az állatok, ha lehet, erre még óvatosabb trappolással kerülték ki, mint előbb.

„Jólesik nekik, hogy bánthatnának, de mégse bántanak” – gondolta, s reménykedve elmosolyodott. Egyszerre úgy nézett összekulcsolt kezére, mintha már nemcsak az ő tulajdona volna.

Mikor a csorda elvonult, nem mert utánuk nézni. Ujjongva futni kezdett, vissza a tóhoz, hogy megkeresse a férfit, hogy együtt örüljenek és locspocsolva gyalogoljanak át a vízen, mint a gyerekek nyáron – de a tó helyén már csak pocsolyás talajvíz csillogott a fű közt.

Lassan az arcához húzta kezét. Körülnézett.

– Hol vagy? – motyogta; aztán kiáltva: – Hol vagy?

S megfordult.

A férfi az útjelző tábla vasnyilán lógott, előrebukott fejjel, furcsán megnyúlt lábbal. A nadrágszíj csatja úgy fénylett a feje fölött a tűző napsütésben, mint valami hamis, hivalkodó csillag.