Az Állatforgalminál

Altman, a Főnök hosszabb szünetet tartott. Vizsla szemekkel mérte végig a sápadt, borostás arcú fiatalembert, aki előtte ült: csukaszürke vászonnadrág volt rajta, napszítta khakiing, drapp kockás, kopott zakó, mint a jobb minőségű télikabátok bélése. Valószínűleg abból is készült. Kopaszra nyírt haja most kezdett sörtésedni, a hajszálak között látni lehetett a hámló fejbőrt. Arca tétova kisfiú arc. „Bakancsszaga van – gondolta a Főnök –, mindnek bakancsszaga van, úgy látszik, nehezen tudják kimosakodni a fogságot” – s szemügyre vette az ormótlan lábbelit is, a boka felett kigyűrődő újságpapír betétet. Tárgyias közönnyel nézte. Mint aki már sokakon kipróbálta ezt a pillantást, de sajnos, ezúttal se tudja megváltoztatni a véleményét.

Most mégis érdekelni kezdte a fiatalember. Kiszámíthatatlan, hogy min hatódik meg az ember. Előhúzta a tollkését, és kihegyezett két ceruzát. Íróasztalán egy minden ízében hibátlan alkatú, vöröses fából faragott tehénszobrocska állt. Szakértő azonnal megállapíthatta róla, hogy a berni-szimmentáli és a pinzgaui fajtának egy különlegesen sikeres keverékpéldánya. Kiállítási termekben láthatni hasonló szobrokat, életnagyságban, lemosható műanyag szőrzettel, hogy mindig tisztán és gusztusosan állhassanak a nézőközönség rendelkezésére. Esetleg a csontrendszer pontos térképét is rárajzolják az állatra, az eszményi méretek feltüntetésével, a konc és a csánk háromszögét, a fark- és nyakcsigolyák közti távolságot. A Főnöknek nem volt szüksége ilyesmire, maga is a szakértők közé tartozott. Csupán íróasztaldísznek használta a szobrocskát. A tehén szeme helyén lyuk volt, oda szokta bedugni a kihegyezett tartalék irónt. Az egyiket most is oda szúrta, a másikkal meg szórakozottan vonalakat húzgált egy kinyitott füzetbe.

– Mikor érkezett vissza a fogságból? – kérdezte.

– Három napja – mondta a fiatalember, s kissé előrenyújtotta a nyakát, mintha ezzel is bizonyítani akarta volna mindenre elszánt készségességét.

Az ablakon besütött a nap. A Főnök kinézett. Szemközt, a tér túlsó oldalán, egy teherautó farolt be a selyemgyár udvarára. Viszik a gubókat, hozzák a gubókat. „A hasznosított embriók.” A fél város ebből él.

– Odaát járt már? – nézett vissza a fiatalemberre. – A selymeseknél?

– Nem… nem jártam. Valaki önöket ajánlotta a vonaton. Hogy most sok a vidéki kiszállás, szükség van munkaerőre. És én megszoktam a vidéket, nincsenek igényeim. Egyáltalán nincsenek igényeim. Három napja érkeztem csak.

– Ezt már mondta – figyelmeztette a Főnök.

– Igen… de nekem is szokatlan még.

A Főnök feljegyezte a füzetbe: „kissé bárgyú, de őszintének látszik.” S gondolatban tovább folytatta: „A három a mindenük, ez tabu, erről nem lehet leszoktatni őket. Harmadik napja éheznek, harmadik napja nem aludtak, a szakálluk háromnapos, éjszaka háromszor riadtak föl… És még csak nem is titkolják. Bíznak benne és kifecsegik. Szerelmesek a háromba. Azzal ébrednek, feküsznek, mint valami amulettel.”

– Mutassa csak a nyakát – mondta hirtelen.

A fiatalember zavartan kigombolta az inge felső gombját. Egy spárgára fűzött, kerek alumíniumlapocska csüngött róla – a dögcédula. Ez volt a legelső, amit a kezükbe nyomtak, mikor beöltözésre jelentkeztek a laktanyaraktárban. Ősz volt, zuhogott az eső. Egyesével sorakoztak fel, mint a láncszemek. És még civilben. A sok agyonázott ballon meg lódenkabát nevetséges játéköltözetként hatott a salakkal felhintett udvaron. Az udvar akkora volt, mint egy túlméretezett futballpálya. Körben szürke betonkerítés, sehol egy fa. Az ilyen udvarok szerénnyé teszik az embert, s szinte megváltás, ha valaki név szerint kiszólít a sorból. Ugyanakkor homályos elképzelés élt bennük, hogy a kincstári köpenyben nem fognak átázni annyira. A kincstári posztó mindig vastagabb, mint a civil. Aztán az alumíniumlapocskához is hozzászoktak. Be kellett látniok, hogy ésszerű. S ami ésszerű, az már megköveteli a belátást.

Valószínűleg akkor kezdődött. A fiatalember biztató jelnek vette, hogy ilyen apróság is érdekli a Főnököt.

– Ez valahogy nálam maradt – forgatta két ujja között a lapocskát. – Nem vették el, mikor hazaengedtek. De már valahogy aludni se tudnék nélküle.

– Ismerem én, tudom én, hogy van ez… Hányas száma volt?

– Háromszázharminchárom.

A Főnök csettintett.

– Ez igen! Maga aztán szerencsés fickó!

– Igen, szerencsés vagyok… És igazán nincsenek igényeim.

– Azelőtt mivel foglalkozott?

A fiatalember lesütötte a szemét.

– Tulajdonképpen nemigen foglalkoztam még… Huszonhárom éves vagyok – s két horpadt orrú bakancsát illedelmesen egymás mellé csúsztatta. Nehéz helyzetekben ez segíteni szokott.

– De egyszer dolgoztam fél évig egy állatorvos mellett – folytatta. – Három község tartozott a körzetünkbe és két puszta. Komoly, nagy körzet volt, sok állat… persze, nem olyan nagy, mint az önöké. Motorkerékpárral jártuk a vidéket, én ültem hátul a műszerestáskával. Amíg a gazdám beadta az injekciót, addig én felszívtam a másik tűbe az oltóanyagot. Azt hiszem, meg volt elégedve velem.

Kis szünetet tartott, mint aki egy különösen fontos részletet akar fölidézni – de látszott az arcán, hogy bizonytalan.

– Emlékszem, egyszer egy hosszú, eperfás úton meneteltünk…

De nem mondta tovább. Elhallgatott riadtan.

– Nos? – dünnyögte a Főnök.

– Ne haragudjon… kicsit régen volt már – motyogta. – Összekeverem a dolgokat. De az állatorvos az igaz, biztos igaz… fél évig dolgoztam mellette. Azért is gondoltam, hogy inkább önöknél… hogy nem odaát.

A teherautó már bent berregett a selyemgyár udvarán. A tér elcsöndesedett. A hősök szobra körül egy nyugdíjas öregúr apportíroztatta a kutyáját.

A Főnök újra jegyzett valamit a füzetbe, aztán fölnézett.

– Nos… mondja csak még egyszer. Hogyan is volt ez?

A fiatalember engedelmesen megismételte. Görcsösen ügyelt rá, hogy semmi fölöslegeset ne keverjen bele – s a végén mégis félrebicsaklott a mondat azzal az eperfás úttal. Úgy érezte magát, mint a kutya, amelyik nyomot veszít.

– Nem kellene valami rendet csinálni az emlékei között? – kérdezte váratlan jóindulattal a Főnök.

– De igen – bólintott hálásan. – Jó volna valami rend. És ha talán önök is segítenének… A magunkfajtánál az első három nap a legnehezebb.

– Na jó, hát akkor beszéljen valamiről, amire pontosan emlékszik, és bennünket is érdekel. Remélem, nem gondolta, hogy minden tájékozódás nélkül alkalmazzuk. Képesítése nincs, rendben van. Majd a gyakorlat megteszi. Nem vagyunk kicsinyesek. De valamit… valamit mégis! Hogyan is volt azzal az inaskodással? Mire emlékszik?

– Azt hiszem, egy járványra… Akkor sok dolgunk volt.

– Helyes. Hát akkor beszéljen valamit a járványokról – mondta a Főnök, s kényelmesen hátradőlt a székén. „Ha úgy vesszük – gondolta –, ez is a szakmához tartozik.” Ámbár ők inkább a számbavétellel foglalkoznak, az értékes állomány felkutatásával, az elszállítás lebonyolításával… aztán egyfajta összetett ellenőrzés, a kiállítási törzsállomány védelme, különböző irányelvek a minőség biztosítására, központi lajstromok és a helyi megbízottak nyilvántartása, vidékjáró csoportok…

„Esetleg oda jó volna ez a fickó – gondolta –, vidékjárók közé. Ott majd kiszellőzik a feje. Ha meg nem, hát majd kinevelik a többiek.”

– Nos? – dünnyögte újra, s közben elolvasta, amit az előbb írt a füzetbe: „A jól ismert tétovaság. Még nem érkezett haza. A jelek szerint kitanítható.” Most áthúzta a „tétovaság” szót, és fölébe írta, hogy „tünetek”. Így általánosabb. Inkább majd a végén részletezi az eredményt – bár meg volt győződve róla, hogy nem éri meglepetés. Bőséges tapasztalattal rendelkezett.

A fiatalember monoton hangon kezdte mondani, mintha ítéletet olvasna fel:

– A járványos betegségeket egy bizonyos szervezetbe kívülről behatoló ok hozza létre, ezért mind a fertőző betegségek közé tartoznak. Megelőzésük az állam legfontosabb feladata. Ez a különböző betegségek szerint különböző intézkedéseket tesz szükségessé. A fertőzött területekkeli közlekedés lehetőleg megszorítandó, sőt megtiltandó, valamint az onnét egészséges vidékre kerülő tárgyak és egyedek szigorúan fertőtlenítendők, illetve elpusztítandók. Minden fertőző betegség elleni védekezésben nagy fontossággal bír az egyéni diszpozíció csökkentése. Erre leghatásosabb mód, ha…

– Nagyon jó! – szólt közbe a Főnök, s egy szagos Virginia-szivarra gyújtott. – Látom, konyít valamit. az irányelvekhez.

– Nem konyítok, kérem – mondta a fiatalember. – Mi csak egyszerűen végrehajtottuk, amit parancsoltak nekünk.

– Hogyhogy mi? Hát többen is voltak?

– Hol?

– Hát az állatorvosnál.

– Nem… ott nem.

– Na látja. Szedje össze magát, fiam. És ne szégyellje, ha esetleg csacsiságokat mond, úgyis kiderül, hogy mihez ért, mihez nem, az első kiszállás után kiderül. Hát csak szépen, őszintén…

S bizalmasan előrehajolt, mélyen az asztalra könyökölve. A szájában leffegő szivar még a szándékoltnál is közelebb vitte az arcát a fiatalemberéhez – mint egy csontos, nikotinos ujj, úgy mutatott rá.

– Azt hiszem, tudnánk használni önt – mondta, majd ismét hátradőlt. – Szóval?

A fiatalember mohón ivott egy kortyot a kikészített pohár vízből. Nagyot lélegzett utána. Most először engedte el magát, mióta a Főnök szobájában ült. S egyszerre a város is barátságosabb lett a szemében. A platánfasoros vasúti sétány, a főtér sárgára festett középületei, a macskaköves utcák, a híd a patak fölött, a transzformátoros vasbeton villanydúc a törvényszék mellett (két vasbeton lába között egy kis cukorkabolt) – mindez barátságosabb lett, s úgy tűnt egy pillanatra, hogy így már sokkal egyszerűbb lesz visszaemlékezni arra, ami volt. Vagy éppen elfelejteni, és újratanulni mindent. Igen, itt jó most, itt jó lesz az Állatforgalminál – és a Főnök az édesapánk. Hát csak őszintén, szép sorjában…

Hirtelen kérdés szegeződött neki a szivar mellől, mint egy halk kakascsattanás.

– Hány udvaros járvány volt?

– Nem számoltuk – mondta meglepetten.

– Hogyan? Számba se vették, hogy mi várható… mi a veszélyességi körzet… a statisztika? Semmi statisztika?

– Nem… ilyesmi nem volt. Tulajdonképpen csak a vége felé kezdtünk el gyanakodni.

– Na és?

– Gyanakodtunk, és adtuk az injekciókat. És ha végeztünk valahol, már mentünk is tovább. Én ültem hátul, a pótülésen… persze, ez nem fontos, nevetséges apróság, de valahogy mindig ez jut eszembe, mikor visszagondolok rá. A pótülés meg nem is volt igazi ülés, csak csomagtartó. Nem volt rugó alatta, és kegyetlenül rázott, egész a csontomig bevágott az a zománcos vasrács… tetszik érteni? Pedig amúgy jó motor volt, nem kellett azt soha javítani, és halk is volt, kifogástalan motor. Még mondták is, hogy mindenhová olyan elegánsan robogunk be, hogy nem is hallják a motorzajt, és máris ott vagyunk. Csak hát pótülés nem volt rajta. De aztán megszoktam.

A Főnök figyelmeztetően koppintott az ujjával.

– Nem fecsegünk egy kicsit sokat?

– Nem – mondta nekibátorodva a fiatalember. – Szerintem ez is hozzátartozik. És önnek őszinteséggel tartozom, semmit sem akarok elhallgatni. Azt se, hogy kezdetben undorodtam ettől a munkától. Csak amíg a motor vitt, addig nyugodtam meg kicsit. Addig olyan volt minden, mintha álom volna az egész. Községek mellett robogtunk el, ahol nem kellett kiszállnunk: egy másik körzet. Ott nem mi vagyunk a felelősek. S ez olyan volt, mint valami ajándék. Nézni messziről az utcákat, istállókat, ahogy jönnek-mennek az emberek… és még nem tudnak semmit. Mi vittük mindig a rémületet.

Lehalkította a hangját, s valami szomorú erőlködés torzította el a vonásait.

– Sokszor gondoltam is, de nem mertem soha kimondani: vajon nem mi visszük a járványt?

– Óriási! – hahotázott a Főnök. – Új szempontok a gyógyítás lélektanához. Maga kis filozófus, barátom!

S gyorsírással odavetett pár szót a füzetbe: „Szemmel tartani. Pár hónapos megfigyelés a kísérleti kiszálló csoportnál.”

– Nem szeretném, ha félreértene – szabadkozott a fiatalember. – Én akkoriban kerültem először közel ilyesmihez. Addig fogalmam se volt, hogy az efféle hogyan kezdődik, hogyan derül ki. De mikor már az ötödik házba mentünk be, a tizedikbe, a huszadikba, és mindenütt ugyanaz… Aztán kint a pusztán is ugyanaz, pedig ott már egész seregnyit hajtottak össze az érkezésünkre, már a karámba se fértek el, az is tele volt, a többi meg kint feküdt elnyúlva, szanaszét, mint a vadaskerti célpontok…

A fiatalember nem titkolta felindulását. A vallomástevők szúrós, merev pillantásával szinte belekapaszkodott a Főnökbe. Nézte, és közben a hajdani magukat látta azon az iszonyú sivár pusztán.

– Csak a mi motorunk berregett közöttük a kiszáradt füvön; és rajtunk kívül sehol senki szakértő. Csak ők. Ők meg bámultak ránk megadással, mint az elítéltek, hogy vajon mit viszünk, mit akarunk. El tudja képzelni, mit érezhet ilyenkor egy kezdő? Mi már kezdtük sejteni akkor, hogy mi mit jelent – hogy mitől van a fejlógatás, a nyáluk mért folyik, a szemük mért véreres, hogy a lábukat mért rándítják olyan nevetséges egyformasággal… De ők nem tudták még. Csak azt, hogy olyanok, amilyenek. Hogy egyformák. Mind ugyanattól bőgtek kínjukban, és mind ugyanattól nyugodtak meg. Mi meg kimondtuk az ítéletet, hogy: járvány. Ugyanis egyedül nekünk volt áttekintésünk.

– Szóval mégiscsak volt! – mondta a Főnök, s egy kis ügyeskedő mozdulattal lepöccintette a hamut. – De hiszen ez a lényeg, barátom! Az áttekintés nálunk is alapvető követelmény, azon áll vagy bukik az állomány helyes forgalmazása. Ezt jól vésse a fejébe.

– Igenis… az állomány helyes forgalmazása.

– Különben tetszik nekem, amiket mond, csak egy kicsit egyéni az előadásmódja – nem vette észre? – s nevetve elébe vágott a válasznak. – Nyilván elfogódott, igaz? Ugyan, ne szorítsa már így össze a térdét meg a bakancsát! Alkalmazzuk. – S hirtelen fölállt.

A fiatalember nem mozdult.

– Még nem mondtam el mindent – motyogta.

– Jó, jó, még lesz ideje rá.

– De most muszáj… nem hazudhatok.

– Hát akkor beszéljen… de gyorsan!

A fiatalember kicsit lejjebb ejtette a fejét.

– Nekem mégis jobb volt akkor…

A Főnök a karórájára nézett.

– Hogy?

– Mondom, hogy jobb volt akkor… ott, az eperfás úton. Harmadik napja meneteltünk már, és folyton a karám jutott eszembe meg az az óriási rét. Aztán a falvak is, a régiek… Mind egyformák. De hát a barakkok is egyformák. Nem is hinné, a barakkok milyen melegek tudnak lenni. Melegítettük egymást. De azóta ez sincs. Azóta egyedül vagyok.

Elhallgatott. Mint a ballon, amelyikből kifújódott a levegő.

A Főnök megfogta a vállát, és felhúzta maga mellé a székről.

– Tulajdonképpen mért jelentkezett maga nálunk?

– A vonaton ajánlották.

– Hogy ide jöjjön?

– Igen… Hogy úgyis ide kerülünk, mert először önök választanak közülünk. Azt mondták, mindegy, jobb, ha magamtól jövök.

A Főnöknek felhúzódott a szája széle.

– Úgy látszik, sokat fecsegnek a vonaton. De történetesen igazuk volt. Most már át se engedném a selymeseknek, se másnak. Közöttünk a helye.

Visszalépett az íróasztalához, és kinyitotta a füzetet. Még egy külön papírra is felírta a fiatalember nevét, s melléje az alumíniumlapocska számát: 333.

– Tessék – nyújtotta át. – Ezzel jelentkezzék a személyzeti osztályon, ott majd elintézik a többit. Holnap munkába áll. Szállása van?

– Nincs, az állomáson aludtam három napig.

– Úgy… Hát akkor menjen el a Vén apostol-csapszékbe, és kérjen egy szobát magának. Csak mondja azt, hogy nálunk van alkalmazásban. Ott már ismernek bennünket – s nevetett. – Az ilyen gólyák mind ott szokták kialudni magukat. Ott majd gondoskodnak magáról.

– Igenis – mormogta a fiatalember, s megilletődve az ajtóig hátrált. Most vette csak észre, hogy a falon, amelynek egész idő alatt háttal ült, egy robusztus podóliai bika képe függött. Duzzadó herezacskói csánkon alulra lelógtak, s a két szarva hegyére két hatalmas rézgomb volt ráhúzva. A bozontos szőrzettel benőtt alacsony homlok félelmes, uralkodói korlátoltságot sugárzott.

A Főnök elkapta a fiatalember pillantását.

– Ismerős? – kérdezte, s kis hunyorítással a kép felé intett. – Hát még a valóságban milyen volt! Bizony, ezek nélkül becsukhatnánk a boltot.

A fiatalember válaszolni akart valamit, de a Főnök már nem várta meg. Kinyitotta előtte az ajtót, és udvariasan kitessékelte a folyosóra. Egy lelket se talált kint. Az egyforma ingbarna ajtókon alig szűrődött ki nesz, az ablakok dürückös üvegén nem lehetett kilátni. Csak a házi csőposta csövei kattantak diszkréten a folyosó mennyezetén.