Vadászat

Kemény tél volt, zúzmarás ólomforgácsokat söpört a szél. Az egyik reggel kerékláncos terepjáró állt meg az elöljáróság előtt, és egy borzbundás idegen férfi szállt ki belőle. Mielőtt belépett volna a földszintes, falusias épületbe, az autó párás ablaküvegére odarajzolt egy nagy T betűt, és mosolyogva „tilost” intett az összesereglett gyerekhad felé.

– Itt székel a bíró? – kérdezte barátságosan.

A kucsmás süvölvények kórusban felelték, hogy igen; s látszott rajtuk, hogy nagyon izgatottak. Az efféle látogatók nemcsak változatosságot hoztak a falu életébe, de bőségesebb vacsorákat is. Ilyenkor télen érkeztek meg messzi országokból a vadászok, akik halomra lőtték a megye vadjait. A lőtt állatokból aztán a falubelieknek is jutott; ahány legény meg gyerek beállt hajtónak, mindegyik három-három vadat vihetett haza naponként. Sokszor hónapokig eltartott a folytonos körvadászat, a durrogástól nem lehetett hallani a harangszót. Már csömörlöttek a mindennapos nyúlpaprikástól, de azért ették engedelmesen, mert a vadászok benyitottak a portákra, s ahol nem látták kilógatva a bőröket, gyanakodva kérdezték: „No, hát nem ízlik? Nem vagytok megelégedve vele?” S leültek közéjük, és addig ültek ott, amíg a lábasok ki nem ürültek. Ez egyben különös megtiszteltetés is volt. Végre is megtehették volna, hogy szóba sem állnak az egyszerű parasztokkal: megfizetik őket, csináljanak, amit akarnak. De úgy látszott, a szívélyesség legalább olyan fontos volt számukra, mint az, hogy mindennap három-négy vaskos gúlát rakhassanak az elejtett vadakból.

A vadászokat a községi iskolában szállásolták el, és étkezőhelyiségül a nagyvendéglőt bocsátották rendelkezésükre. Este oda tértek be átforrósodott puskáikkal, s frissen fejt tejet, túrót, sajtot fogyasztottak. Vadhúst nem ettek soha. Vasárnaponként meghívták ezekre a vacsorákra a bírót is, az elöljáróság pénztárosát, az orvost, a gyógyszerészt – s a vállukat veregetve mondogatták: „Most lakjanak ám jól, nyáron nem lesz, aki durrogasson maguknak!” És másnap újra kezdték a hajtást. A kirendelt süvölvények kereplőzve, bádogdarabokat csapkodva egyre szűkítették a kört a havas mezőkön, fölöttük rózsaszínűre festette a nap a finom lőporfüstöt. A szüntelen futkosás közben – szedni, gúlába rakni, hajtani a vadat – nem is volt idejük szomorkodni, hogy újra elnéptelenedik a határ. Csak néhány zömök kannak meg szukának kegyelmeztek meg – hagyták, hogy a bokrosokba fussanak és beássák magukat a hóba. Mikor már pocok meg menyét se mutatkozott, már azok is elmenekültek, a vadászok nagy búcsúlakomát rendeztek a vendéglőben; ünnepélyes pohárköszöntőket mondtak, és megígérték, hogy a következő télen ismét visszajönnek. Ilyenkor rövid időre kinyitatták a vendéglő ablakait, hogy szavukat azok is hallják, akik kint szorongtak az udvaron meg a kuglizó tetején, és csak utána húzták össze ismét a függönyökét. S reggelre mind elvonultak a szánjaikon. A temérdek vadtetemet meg otthagyták a faluban, mondván, hogy ők úgyis csak szórakozásból lődözték le őket. A bíró gondja volt aztán, hogy mit kezdjen ennyi lőtt vaddal. Enni már senki sem akart belőlük, már a nyúzástól is undorodtak, így szokás szerint egy hússzor-húsz méteres mély gödröt ástak a falu szélén, oda hányták be őket, és a földet fölébe púpozták. Nyáron ezekről a halmokról kiáltoztak a gyerekek az elrobogó autók után; már egész sor volt belőlük, a burján magasra nőtt rajtuk. De ugyanilyen buján a nyulak is újra szaporodtak nyáron. Mégse merészkedett senki, hogy pusztítsa őket, a vadászok téli mulatságát tilos volt elrontani. Az iskolában, mielőtt bármit is fölírtak volna a táblára, előbb egy nagy T betűt kellett a közepére rajzolni, és egész óra alatt ez a T betű nézett farkasszemet velük. Már úgy megszokták, hogy szinte hiányzott, ha nem volt ott. Belenyugodtak, sőt még örültek is, hogy valójában ők járnak túl a vadászok eszén; hiszen ha a nyulakat nem hajtanák föl nekik, ki tudja, mire vetemednének.

Egy titokzatos mondás járta a faluban, amit öreg meg fiatal egyformán jól értett, s akár temettek, akár menyegzőt ültek, mindig ezt mondták levett kalappal: „A Nyúl nekünk tilos, de miénk a Piros” – s ettől mindig megvigasztalódtak.

Most a borzbundás láttán egyszerre szétfutott a hír, hogy a vadászok küldötte érkezett meg; lesz újra paprikás, míg meg nem csömörlenek tőle. A süvölvényen már előre nagycsizmát húztak, a lábukat rongyokba tekerték, hogy el ne gémberedjenek a sok havoncsászkálástól. Mert ha megindul, hajnaltól alkonyatig nem lesz pihenésük. Olyan gyakorlatuk volt ezeknek a puskásoknak, hogy még az esti árnyékuk nyomán is eltalálták a zsákmányt. De meglepetésükre sem az iskolát nem ürítették ki, sem a nagyvendéglőt. A borzbundás autója még késő délután is ott állt az elöljáróság előtt. A bíró felesége otthon várta az urát, de az még üzenni sem üzent, s besötétedett, anélkül hogy bármi biztosat megtudtak volna. Éjszaka közepe táján aztán erős lánccsattogás verte föl a falut; a terepjáró száguldott végig a főutcán. Sokan azt gondolták a pokróccal tömített ablakok mögött: „Elmarad a vadászat” – mások meg éppen azt: „Nahát, holnap megkezdődik akkor.” Egyedül a bíró felesége sejtette, hogy valami olyasmi készül, amire egyikük se számít: az ura még ezután sem érkezett haza. És rögtön sorba járta a házakat, és mindenütt elmondta a gyanúját. A falu vénei úgy vélekedtek, hogy nincs ok aggodalomra, a bíróban megbízhatnak, bármi történjék is. Amire nincs szó, azt úgyse tudja kivallani – amire meg van szó, az úgyis olyan, mint a féreg: ha elpusztul, új terem helyébe. Legjobb hát, ha mennek és kiürítik az iskolát, földíszítik a nagyvendéglőt, s begyújtanak a kályhákba, hadd legyen rendben minden, mire reggel megérkeznek a vadászok. És majd ott megvárják a bírót, aki bizonyára azokkal tér vissza. Az emberek megrágták a tanácsot, aztán belátták, hogy csakugyan ez a legokosabb; s mindjárt munkához láttak. Ágyakat húzkodtak az iskolaépületbe, fát vágtak, ajtókat csapkodtak – így meg sem hallhatták, hogy a terepjáró monoton zúgása időnként fölerősödik, mintha valahol a falu körül bukdácsolna.

A bíró a borzbundás mellett zötykölődött a bőrülésen. Mikor az országútról letértek egy mezei csapásra, az idegennek első dolga volt, hogy kinyissa az ablakokat. S attól kezdve hol előre, hol hátra kémlelt, kihajolva az autóból, mintha valami határjelet keresne. A ködlámpák fénye messze előrehasított, és megvilágította a fölzavart nyulakat; de a borzbundás rájuk se hederített. A bíró fásultan újra kezdte:

– Idén kétszerannyi a vad, mint tavaly… Mért nem jönnek már? A hajtóink mindennap várják.

Az idegen közömbös arccal figyelt előre, és átvezette a kocsit egy befagyott éren.

– Most merre? Jobbra kanyarodjunk?

– Nem tudom – válaszolt a bíró. – Itt már sehol sincs út.

– Rendben van, akkor fordulunk vissza – mondta a borzbundás, és hirtelen gázt adott, szinte helyből megfordította a kocsit. Eddig egyre táguló köröket írtak le a falu körül, most egyre szűkítették a kört. A terepjáró, mint egy szívós bulldog, minden akadályon áttört. Bokrokat, akácokat reccsentett szét, dombokra kapaszkodott föl, patakmedreken robogott át.

– Reggelre befűtjük a kályhákat… Holnap már el is kezdhetnék a hajtást – mondta a bíró.

Az idegen bólogatott, majd fölkattintott egy harmadik lámpát is; ennek a fénykévéje még élesebben világította meg a terepet. Kis idő múlva felkiáltott.

– Nézze csak! Itt még nem jártunk… semmi nyom a hóban! – és egy kékesen fehérlő lejtőre mutatott le: a lejtőt sűrű cserje vette körül. A lejtő közepén magános fa magasodott, az ágait zúzmara borította.

– Helyben vagyunk? – kérdezte a borzbundás.

– Nem tudom – mondta a bíró. – Azt hiszem, eltévedtünk.

– Rendben van – válaszolta az idegen. – Akkor átvágunk itt, és fordulunk vissza.

Azzal nekivezette a kocsit a cserjének, és éles kanyarokkal végigpásztázta. A lejtő alján, a cserjefal mellett, hirtelen megtorpant a kocsi. A borzbundás kihajolt, és visszanézett az összegázolt hóra. Csettintett az ujjával, és megbökte a bírót.

– Ez lenne az?

A bíró megfordult lassan.

– Nem tudom… Nem ismerem – mondta.

S most már ketten nézték: a szétdúlt cserjesűrűből egy bóbitás madár lépkedett elő, körülötte vörösen tükrözött a hó, a fejét előrenyújtva átugrotta a mély keréknyomokat, majd fölrebbent a zúzmarás fára, és ott világított.

A borzbundás lenyúlt az ülés mellé, fölemelt egy rövid karabélyt, s mielőtt még a bíró felocsúdhatott volna, odatámasztotta a csövet az ablakperemre, és lőtt. A madár mintha csak repülne, lecsapódott a hóba.

– Ugyan, hozza már ide, bíró uram! – mondta, s közben recsegtetve túráztatta a motort, az egész alváz remegett tőle.

A bíró kiszállt az autóból, de mindjárt vissza is fordult.

– Nem vinnénk haza inkább egypár kövér nyulat? Ez úgyis csak összevérezi az ülést – és a fa felé intett, ahonnét egyre vastagodva kanyargott lefelé egy pirosló ér.

A borzbundás legyintett.

– Nem baj az, csak hozza. Majd ide veszem a lábam alá.

Mire a bíró odaért a madárhoz, már alig volt színe. Óvatosan felemelte, összefogta a két szárnyát, és levitte az autóhoz.

– Már nem vérzik – mondta, hogy mondjon valamit.

– No, ugye – dörzsölte kezét az idegen. – Nem tart ez sokáig. Olyan szürke már, mint a nyulak. No, indulhatunk?

S odadobta a madarat a gázpedál mellé, aztán rögtön harmadik sebességre kapcsolt; a kocsi megugrott, és vadiramban áttört a cserjefalon. Rövid félóra múlva már kint száguldottak az országúton.

– Mit gondol, befűtöttek már a vendéglőben? Jólesne egy kis meleg harapnivaló.

– Nem tudom – mondta a paraszt. – Én már nem vagyok többé bíró.

A borzbundás mosolygott.

– Pedig tudja, hogy maga nélkül nem végeztem volna semmit? Ha nem ül itt mellettem, talán a madár se merészkedik elő.

– Nem tudom – hallatszott ismét. – Én már nem vagyok bíró.

A bóbita közben megmozdult a gázpedál mellett, s egy pillanatra mintha a két behúzott szárny is megemelkedett volna.

– No – kapott oda az idegen. – Hogy rázkódik ez a kocsi! – s a csizmája sarkát rányomta a madár fejére. – Rosszak az utak errefelé. Az ember meg könnyen eltéved segítség nélkül…

– Nem tudom – hallatszott harmadszor is. – Én már nem vagyok bíró.

A madár kis idő múlva újra megmozdult, és odaverte a szárnyát a bíró lábához. A borzbundás erre lenyúlt érte, csüdjénél fogva kilógatta az ablakon, párszor odalódította a láncos kerékgumihoz, aztán újra lecsúsztatta a lába mellé. A bíró csendben ült, mintha a hideg, a motorzúgás és a zötykölődés miatt nem tudna egészen fölébredni. Csak arra egyenesedett föl, mikor a faluszél házai feltűntek; s akkor egyszerre odafordult az idegenhez.

– Forduljon vissza… ez nem a mi falunk… forduljon vissza!

Mikor látta, hogy a borzbundás nem figyel rá, a kormánykerékhez kapott, és teljes erejéből maga felé rántotta. A kocsi megpördült az úttest közepén, majd nagyot huppant előre, egész az árokpartig. A borzbundás gyors ütést mért a bíróra a karabély agyával, s az rögtön lebukott az ülésről.

– Ostoba! – mondta, és kilökte az ajtón. Aztán elrobogott.

A bíró csak órák múlva tért magához. Annyira szédült, hogy nem tudott fölállni, négykézláb vonszolta magát az árokban, míg talált végül egy karót, és azzal indult el botozva a falu felé. Mire beérkezett, már hangosak voltak az utcák a szánok csengőitől. Éjszaka megérkeztek a vadászok. Az egész falu ott tolongott a nagyvendéglő körül, és bámész szemekkel lestek be a széthúzott függönyökön. Úgy el voltak foglalva az izgalmas látnivalókkal, hogy ügyet se vetettek a botorkáló bíróra. A befűtött nagyteremben feldíszített asztal mellett ültek a vadászok, a díszhelyen a borzbundás. A bíró azonnal fölismerte az asztal közepén a nyársra húzott madarat. Most ismét piros volt, s a vadászok egymásnak osztogatták a mellét, a szárnyatövét, a combját. A hajtók meg dobogva, türelmetlenül kiáltoztak be az ablakokon:

– Indulhatunk, vadász urak?

Az öregek, mint vasárnap a templom előtt, kis csoportokba verődve nézték a fiatalságot.

– Nohát, megkezdődik akkor – mondták; és félrehúzódtak az út szélére, mikor a szánok felsorakoztak, hogy vigyék a határba a puskásokat. A bíró felesége egyik csoporttól a másikig futkosott, és mindenütt ugyanazt ismételte:

– Csak az uram jönne már meg…

– Visszajön – vigasztalták az öregek, és cinkos hunyorítással levették a kalapjukat. – A Nyúl nekünk tilos, de miénk a Piros.

Az asszony összekulcsolta a kezét.

– Azt mondják…?

A bíró ott állt mögöttük, de nem ismerték föl. Aztán megfordult, és elbotozott. Nem volt ereje elárulni, amit még senki se tudott a faluban, csak ő; hogy – soha többé.