Befejezhetetlen

Gyermekkoromban egy éjszaka katonák jöttek a városba, pedig nem volt háború. Anyám akkoriban hordta a második gyermekét, a húgomat. Szekrényemben már készen várták az elnyűtt, széttört játékok, előre őrizgettem neki, s csak vasárnap játszottam velük, hogy épségben megmaradjanak. Egy régi, emeletes házban laktunk akkoriban, alattunk a Takarékpénztár irdatlan páncélszekrényei nem engedték, hogy lezuhanjunk a földszintre. Azon az éjszakán megkérdeztem anyámat: „Ha valami baj lesz, ugye, a páncélszekrénybe rejtjük majd Csöpit?” – a kishúgomat. Anyám nem válaszolt, az asztali lámpára zöld kendőt terített, és becsukta a spalétokat. Aztán leült a zongorához, és négykezes kottából játszott egyedül. Valahányszor lenyomta a pedált, a sarka mindig lekoppant a földre; mulatságos volt ez a ritmikus kopogás, hallgatni, ott a zongora alatt ülve – a szoba felé vaskos várbástyák vettek körül, a lőrésen bevillant a fahasábok lobogása.

Apám késő este tért haza, egy szőrcsizmás, hatalmas gátőr is vele jött. Kellnernek hívták, a csuklóján liláskékre tetovált rajz volt, s mindig megilletődtem, mikor ezzel a kezével simogatta meg a fejemet: vártam, hogy egyszeribe bátrabb és felnőttebb leszek. Soká fent virrasztottak ketten, s már hajnalban elmentek, mielőtt fölébredtem volna.

– Hová ment apa? – kérdeztem reggel.

– A hídhoz ment, fiacskám.

Anyám lassan elhúzta a szoknyáját, amibe kapaszkodtam, és kinézett a térre; én is odaágaskodtam. Az utcák két oldalán, amelyek ide torkolltak, katonák vonultak kis távolságra egymástól, szorosan a házak mellé húzódva, s valahogy az egész térre ráerőszakolták a csendet. Ez a csend volt a legiszonyúbb, és hogy nem csináltak semmit, még a kapuk mögött lapulókat se bántották, csak a csizmájuk kopogott tompán, és mindig újak jöttek a helyükbe. A fegyverüket lógatva vitték a jobb kezükben, mint az óriásmajmok a dorongot. Kis idő múlva teljesen körülállták a teret, de a tér közepére – ahol három, oldalára borított piaci bódé hevert – egy se ment be közülük. Mintha mind azért jöttek volna, hogy azt körülállják. Anyám el akart húzni, de mind a tíz körmömmel kapaszkodtam a párkányba.

– Nézzük még… – könyörögtem. – Valaki elbújt a bódékban… Ugye, attól félnek?

Anyám rám meredt.

– Ki bújt volna oda?

– Hát a Foncsor… Láttam, hogy ott szaglászik.

Ez a Foncsor a szomszédék komondora volt, apám minden csontot, maradékot át szokott vinni neki. Most egyszerre megrémültem apámért, egy pillanatra a katonákról is megfeledkeztem.

– Miért ment a hídhoz apa? – kérdeztem újra.

– Mért, hát máskor nem ment oda? Felrobbantják a folyón a jeget, hogy le ne dőljön a híd.

Ezt súgva mondta, mintha félne, hogy hangja kihallatszik az utcára; s a kendője alatt odahúzott magához, a hosszú selyemrojtok elfedték az arcomat.

– Gyere – mondta. – Menj játszani.

De már nem lehetett mozdulni az ablaktól. Az egyik tagbaszakadt katona a szemközti utcatorokból elindult a tér közepe felé – mintha egyenesen a mi emeleti ablakunkba igyekezett volna. A rojtok minduntalan visszacsúsztak a szemem elé, s valami furcsa szaggatottsággal láttam, ami történt: letakaródott a kép, újra fölvillant. Így kétszeresen éles és izgalmas volt minden. A katona megállt a bódék mellett, megbontatta elöl a köpenyét, döngetni kezdte a mellkasát, s miközben egyre vadabbul döngette, mély torokhangon ordított, a puskáját előre-hátra lóbálta. Erre az egész tér megtelt katonákkal, és darabokra törték a három bódét. Végül a parancsnok előhúzott a romok alól egy véres szőrfarkot, s feldobta a levegőbe. Hirtelen valamennyi puska eldörrent, és ízekre szétlőtték, ami Foncsorból megmaradt. Ettől a naptól kezdve tilos volt kint járni az utcán, apát se láttuk napokig. Anyám még azt is megtiltotta, hogy leskelődjem a házkapun; de a padlástól és a pincétől nem tudott visszatartani.

A Takarékpénztár pénzkihordója – egy sovány, szemüveges özvegyember – fiával lent lakott a szűk, kockaköves udvar végén. A konyhaablakuk előtt fölszedtek néhány követ, és a kis földkarikába meggyfát ültettek. Sandrival úgy terveztük, hogy az első termést a pincében esszük meg, titkos találkahelyünkön; de még csak vesszőnyi volt a fa. Sandri emeletes ház minden kulcsát el tudta csenni az apja fiókjából; de most a pincéjét sehol se találta. Később azt mondta, hogy odalent őrzik azokat, akiket összefogdostak az utcán: „Aputól elvették a kulcsot.” Többé nem volt biztonságunk a házban, lopva közlekedtünk a hátsó lépcsőn. A kapu előtt szuronyos őr állt; éjszaka az udvaron raktak tüzet, hogy ott melegedjenek. Puskájukat a pince alacsony, rácsos ablakához támasztották, onnét bármikor lelőhettek a dohos sötétbe. A tűz nyomát, a puskaagyak nyomát ott találtuk reggel a hóban.

Sandri gyanakodott, hogy a padláson sincs minden úgy, mint azelőtt; hol nyitva látja az egyik padlásablakot, hol meg becsukva – valaki idegen jár odafent. Rábeszélt, hogy együtt menjünk fel, és lessük meg, ki az. A lépcsősor kanyarodó nélkül vezetett fel a fekete vasajtóig, s ez a fekete folt, első lépéstől az utolsóig, szembe nézett velünk. Előbb beszappanoztuk a kulcsot, hogy ne nyikorogjon, de a hirtelen légáram kiszakította kezünkből a kilincset. Óvatosan léptünk be a fénysávos homályba. Vastag falábakon pallók szelték keresztül-kasul a padlást, mintha alattuk mélység vagy süppedős iszap fenyegetne; vastagon állt mindenfelé a malteros kőtörmelék meg piszok. A padlásrekeszek lécfalas celláiba sorba belestünk, de sehol se zörrent semmi. Csak mikor visszafordultunk, akkor torpantam meg: a bejárat fölötti gerendás beugróban apám bundás kabátját pillantottam meg; ott kuporgott a kabát, fej nélkül, és előtte egy kicsi vaskályhában izott a tűz. A kályhából egy U alakú cső kacskaringózott a kéményfalba, s még azt is hallottam, ahogy a forróságtól megkattan a bádog. Biztos aludt apa, és ölébe ejtette a fejét. Halkan felkiáltottam hozzá:

– Apa, kérsz valamit?

Apa nem mozdult. Reszketve rohantunk le a lépcsőn, és mindent elmeséltem anyámnak. Emlékszem, nagyon elsápadt; akkoriban már majd mindennap rosszul lett, úgy kínozták a görcsök. Megígértette velem, hogy nem beszélek senkinek apáról: hogy nem is láttam, nem is tudom, hol van. A kezemet odahúzta a szívére, így kellett esküt tennem. De azért tovább faggattam.

– És ha elfogy a tüzelője?

– Nem fogy el, van ott elég.

– És ha megéhezik?

– Van ennivalója is bőven.

– És mikor jön vissza hozzánk?

– Most már nemsokára.

– Ő nyitotta ki a padlásablakot?

– Nem tudom…

Apa megsejthette, hogy szükség van rá, mert este megérkezett. Csupa sár meg piszok volt a bundája, csak megcsókolt bennünket, keveset beszélt. Anyuval sugdostak sokáig; anyut orvoshoz kellett vinni. Egyszer csak odajött az ágyamhoz, és úgy, ahogy volt, bundásan, fölvett az ölébe.

– Nem félsz, ha itthon hagyunk egyedül?

– Nem – ráztam meg a fejemet; s gyorsan odahajoltam hozzá. – Láttalak! De senkinek nem mondom el.

Apa hunyorított a szemével.

– Tudom. Azért is nem lett semmi bajom.

– És Kellner bácsi? – kérdeztem tovább.

Apa felállt, és visszament anyuhoz.

– És Kellner bácsi?

– Ő már nem jön vissza – mondta halkabban. – Kint maradt a hídnál.

A hír nagyon felcsigázott.

– Meséld el, hogyan volt… Olyan rajzot szeretnék a csuklómra, mint az övé, az, ugye, minden bajtól megvéd? Közben anyu is felöltözött, a hasa nagy volt, és mind a ketten odajöttek hozzám.

– Majd elmesélem egyszer – mondta apa.

– Majd ha nagyobb leszel… – tette hozzá anyu, s meggörnyedve kapaszkodott apám karjába.

A kislámpát égve hagyták, hogy amíg oda lesznek, ne legyen sötét, ha mégis félnék. Végig ébren voltam, egy pillanatra se hunytam le a szemem. Mintha magam is mögöttük lépkedtem volna, olyan közelről láttam, ahogy a behavazott Séd-mederben botorkáltak az orvos lakása felé, hogy elkerüljék a járőröket; és anyu is könnyebben lépkedett már, mert Sandrival (tudom, hogy ő is beleegyezett volna) kivágtuk a vesszőnyi meggyfát, hogy azzal botozzon a hóban.

A húgom már nagy, anyám őszül, apám régi bundás kabátját egy favágónak ajándékoztuk. Kellner bácsiról sokáig nem esett szó; de én nem feledkeztem meg róla. Mikor a húgom meg a szüleim kikísértek a felvirágozott állomásra, ahol bajtársaimmal együtt az indulásra vártunk, szigorúan ránéztem anyámra: „Most már csak eléggé megnőtt a fiad?” Szégyelltem volna, ha a fiúk előtt elérzékenyedik.

 

Éjszaka érkeztünk meg az idegen városba, mintegy ezerkétszázan. Fekete tél volt, hó semmi. A göröngyök, mint a gnóm törpék, ormótlan fejjel-lábbal odacövekelték magukat a hernyótalpnyomok széléhez, és pengve hasadtak szét a csizmáink alatt. A városszéli víztoronyból karcsú, egyre keskenyedő cső meredt az ég felé, a cső tompa árnyéka végigfutott a torony falán. A fal mellett szétlőtt lőszeresautók.

Parancsot kaptunk, hogy mindenki magának szerezzen szállást éjszakára; gyülekező hajnali ötkor a víztoronynál. A parancs nem keltett nagy lelkesedést, noha megnyugtatták a legénységet: a városka kétszer cserélt gazdát, már csak öregek és gyermekek lapulnak a házakban. Lassan csoportokra szakadoztunk. Rövid idő múlva kitartó ajtódöngetés hallatszott mindenfelől; a puskaagyak tamtamozása lüktető hálóba szőtte az utcákat. Az egyik ház padlásszobájából fény szűrődött ki, majd hirtelen az ablak is kivágódott: valaki háttal odaállt a fénybe, és egy harmonikát nyeggetett. Hangos nevetés harsant fel utána, s az ablak ismét elsötétült, csak a tamtamozás hallatszott megint.

Hatodmagammal egy szegényesebb mellékutcába fordultunk be. Jobb kívül a központon ilyenkor, gondoltuk; ha félnek is tőlünk, a nyomorultak szívesebbek. Az utca végén, egy roncsokkal telehordott telek mellett magános ház állt, a kerítés magas deszkalapjai mind egyforma csúcsosra voltak fűrészelve. Ez a mór hangulatú cikcakk-ciráda, a maga primitív zárkózottságával behatolásra ingerelt. A zörgetésre fiatal, tavaszikabátos nő jött elő. Kabátja alatt hurkákban vastagodott egy másik kabát széle, egy bundás bekecs, szvetter – nem értettük, hogy mit mond, de a kaput készségesen kitárta. Az üveges veranda mennyezetig rakva volt ládákkal, keskeny folyosó maradt csak köztük a konyhaajtóig. Jeges pincehideg csapott ki a kőpadlós szobából. A nő szeles mozgékonysággal azonnal rendezkedni kezdett, asztalt, székeket tologatott, pokrócot terített a padlóra.

– Itt akarsz megfagyasztani bennünket? – vakkant fel valamelyikünk, és be akart nyitni egy ajtón, hogy melegebb helyiség után kutasson. Erre egyszerre megváltozott a nő; sírva letérdelt, két karját széttárva elállta az utat.

– Ne bőgj! Eressz be! – röhögtünk és félrehúztuk a földön. – Isten ments, nem bántunk, csak a meleget ne sajnáld.

S kinyitottuk az ajtót. A nő sikoltozva felugrott, berohant előttünk, mi meg rögtön utána. De odabent is jéghideg volt. Ötkarú csillár lógott a széles ágy fölött, egy szál égő gyertyával; s az ágyban egy kislány feküdt.

– Hát ez?

– A lánya?

– De hiszen nem is él!

A nő az ágy mellé térdelt, ott sikoltozott tovább, és eltakarta kezével a lány arcát. Mikor közelebb léptünk, a nő lassan elhúzta a kezét. Egy nagy hajasbaba feküdt a párnán, betakarva, a hajában színes üveggyöngyök, az egyik üvegszeme törött. Az éjjeliszekrény tele gyógyszeres üvegcsékkel, fiolákkal; az egyik üvegcséből ott a szemünk előtt megitatta a hajasbabát. Utána ránk nézett és bólogatott, de most sem értettük, hogy mit mond. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy valaki lépked a konyhában: egy sálas, gyapjúsapkás gyerek, nem vettük észre, hogy mikor nyitott be az ajtón. Ezzel már valamennyire szót tudtunk érteni, a mi nyelvünkön is makogott valamit. Kérdeztük, hogy hol tanulta; erre elvigyorodott csak, és megvonta a vállát: „Háború…” Aztán megismételte: „Háború…” Úgy döntöttünk, hogy sorsára hagyjuk a nőt meg a csilláros jégvermet, és rábízzuk magunkat a gyerekre. Főképp az ébresztett reményt bennünk, hogy titkolózva előhúzott a zsebéből egy csillogó széndarabot, és begörbített marokkal integetett, hogy menjünk utána.

– Van sok, sok… nagy ház! – mondta; aztán kifutott a verandára, és onnét füttyentgetett. A nő csalódottan csoszogott mögöttünk: talán nem jó hellyel kínált? És sietve újabb pokrócot terített a kőpadlóra. Mikor a kerítéskapuból visszanéztem, láttam, hogy ott áll a veranda előtt, és mind a két kezével integet.

Aztán egyre távolodtunk a városszél házaitól. A gyerek egy barátságtalan réten kalauzolt át bennünket, s közben percenként szajkózta vigyorogva:

– Város rossz… itt jó!

Később egy kockaforma, kétemeletes épület bontakozott ki a sötétből, nagy, szárnyas kapuja tárva-nyitva, nyiszogtatta a szél.

– Ez jó – mutatott feléje büszkén.

– Mi ez? Laktanya? – lepődtünk meg.

– Mindegy… ha lesz fűtenivaló, maradunk.

A gyerek otthonosan rohant be a kapun, ajtókat nyitott ki, s meg se várta, hogy zseblámpával világítsunk. Óvatosságból leemeltük vállunkról a puskát, és egymást biztosítva, a fal mellett hatoltunk beljebb. A gyerek egy szűk és magas folyosón mutatott végig, ahonnét ajtók nyíltak; mindegyiket kinyitotta, hogy válasszunk. A szobákból nehéz szag áramlott ki; hogy rothadás bűze volt-e vagy fertőtlenítőszeré, nem lehetett tudni. Bútor egyik helyiségben se volt, de legtöbbjében még bent állt a kályha és a sarokba felhányt szén; ugyanaz a csillogó, aprószemű, mint amit a gyerek mutatott. De a gyereknek akkor már nyoma veszett. Kiáltoztunk utána, kerestük, de nem jelentkezett többé. Egy égő fahasábbal szemleútra indultunk a lakatlan épületben. Az emeleten is ugyanazt találtuk, csak itt több volt a betört ablak, a szél átsüvített a szobákon, így a szag se volt olyan elviselhetetlen. Az ablakokból a víztoronyra lehetett kilátni, alig voltunk pár száz méterre tőle; s ez ismét reményt öntött belénk: bármennyire szokatlan is a szállásunk, legalább nincs messze a gyülekezőhelytől. S indultunk vissza a földszintre. Az egyik lépcsőfordulóban kémlelőablakos ajtó mellett haladtunk el; emlékeztem, hogy ide még nem nyitottunk be. A kilincs engedett. Itt már árulkodó bútort is találtunk: egy viaszosvászonnal letakart priccset, fehér műszeres szekrényt. Az asztalon széthányt papírok közt kemény fedelű könyv, tele férfinevek listájával; a nevek mellett ismétlődő latin jelzések: cholera nostras; chol. asiatica. Elhagyott járványkórházba kerültünk, poklosok és kolerások köpetei közé. Kint a dermedő rét, a göröngyök gnómjai – ha a gyerek még ott van velünk, biztos felnyalatjuk vele a folyosót. Végül behúzódtunk az épület hátsó udvarán egy raktárforma hodályba, ahonnét nem szűrődhetett ki a fény, és ott raktunk tüzet a kihordott fával meg szénnel. Dobogva táncoltuk körül az izzó máglyát.

– Sovány lányka… – kezdett rá valaki. – Jég a keze, lába… – folytattuk mi is.

 

Nincs vigasztalása, Meghalt kolerába

 

A fiúk találgatni kezdték, hogy mi baja lehetett a tavaszikabátos nő hajasbabájának. Nostras? vagy asiatica?

Összefogózva ültünk a tűz körül, és szidtuk a gyapjúsapkás kölyköt. Valaki legyintett.

– Mit csodálkoztok… ők a vidám mészárosok, a gyerekek! Csak röhécselnek, mert nekik szabad, aztán beléd vágják a kést…

A fahasábok lobogása egyre távolibb sarkokat világított meg a beton hodályban. Most láttuk, hogy milyen sietve menekülhettek innét: mindenfelé roncsok, széttört ágyak, konzervesdobozok, zsákokból kidőlt, bolyhosra dermedt liszt. Pár lépésre egy lilásrózsaszínű, felhasított sertés meresztette patáit a levegőbe; a konyha felejtette itt. A kőkeményre fagyott hús a közeli tűztől fölengedett, nedvezve meglágyult, s a merev combok egy idő múlva szétváltak, kínálkozón széthajoltak, és az üres has is megnyílt. Valaki újra kezdte a dúdolást, de hamar abbahagytuk. Gémberedve raktuk a tüzet hajnalig, és elsőnek érkeztünk meg ötkor a víztoronyhoz. Mielőtt tovább indultunk volna, a rét felől rohanó nőalakot pillantottam meg: a kis duzzadt arcú, tavaszikabátos volt. Riadtan pillantott végig a hosszú menetsoron; tudtam, hogy bennünket keres. Szóltam a társaimnak, és odamentünk hozzá. A nő hálásan elmosolyodott, mikor felismert; tétován előhúzta kabátja alól a hajasbabát, és a kezembe nyomta. Mondott is valamit hozzá, de nem értettük, hogy mit.

Csöpinek kereszteltük el; s talán mulatságos, de a sok menetelés, viszontagság közepette is megőriztem. Közel húsz év múlt el azóta, s most a kislányomé, aki négyéves, és folyton mesélteti Csöpit. Azt állítja, hagy érti minden szavát; eteti, itatja, vele alszik – úgy félti a hidegtől.

 

Feleségem utolsó este még egyszer átkutatta a lakás két szobáját, hogy mit felejtett el becsomagolni – mi fér bele két szatyorba, aktatáskába?

– Rakd azért rendbe a befőttesüvegeket – mondta.

– Miért?

– Akkor nyugodtabb vagyok.

Az égőket mindenütt felgyújtottuk, még a mellékhelyiségekben is. Felelőtlenül pazaroltuk az áramot; de rossz lelkiismerettel. A kislányunk halkan szuszogva aludt Csöpivel. Még volt másfél óra az indulásig, akkorra ér ide a teherautó. Bezártam, kinyitottam a fiókokat. Fili, a törpedaxli, egész idő alatt a párnáján ült, és némán figyelte, hogyan járkálunk ki-be; később összegömbölyödve a fal felé fordult, és nem nézett többé ránk. Éjfél után megszólalt a vekker az íróasztalomon. Felébresztettem a kislányunkat, és öltöztetni kezdtem.

– Most nyárig nem jövünk haza? – faggatott.

– Nyárig – bólintottam.

– És ha befagynak a csapok?

– Majd megengedjük egy kicsit, akkor nem fagy be.

– És ha Fili éhes lesz?

– Majd megeteti a házmester… – s ránéztem a feleségemre. Már kint állt az ajtónál, és sürgetett, hogy induljak. Aztán ő maradt utolsónak. Leoltotta a villanyt, és a sötétben odament Filihez, de az még akkor se mozdult. Csendben fölemelte, és belecsúsztatta a szatyorba.

A teherautón már vagy harmincan szorongtak, gyermekek, felnőttek, öregek; a rájuk borított ponyva időnként felpúposodott, majd ismét behorpadt. Fojtós köd permetelt.

A sárhányó mellől rekedt férfihang ismételte gépiesen: „Csak öt kilót vihet mindenki, csak öt kilót.”

Filike könnyű volt, alig volt súlya. A kislányunk nevetve tapsolt, megsimogatta Filit. „Milyen jó, hogy sovány vagy, az én Csöpim is sovány.”

A motor recsegve indult. A dupla kerekek először egy helyben dagasztották a sarat, aztán az egész alkotmány hirtelen előrelódult. Kint a betonúton még nagyobb, emeletes teherautók dübörögtek el mellettünk, és vad szirénázással előzték egymást. Amelyik megfarolt, oldalára borult, otthagyták az árokban. Feleségem kikémlelt a ponyva alól.

– Nézd, otthagyták őket – mondta.

Később lassú derengés tört át a ködön, de nem tudtuk, hogy merről. Mintha a fekete föld villódzott volna. Ettől kezdve csak suttogva szóltunk egymáshoz. Pedig nem volt háború.