[5]

 

A mulasztás

Az utca északi házsora szorosan simult hozzá a dolomitsziklás domboldalhoz, itt kezdődött a város külső negyede. Amolyan se földszintes, se emeletes házak voltak ezek; mintha föltápászkodás közben földre lökték volna őket. Csupán egy volt magasabb közöttük, egy frissen vakolt, egyemeletes épület, fönt túlméretezett kétszárnyú ablakkal, francia erkéllyel – sokáig nem lakott benne senki. Nem sokkal a tatarozás után hatóságilag kiürítették, mert az alapzata megsüllyedt. Mikor az első repedés megjelent rajta – először csak mint fonálnyi, bizonytalan cikcakk, végig az utcára néző főfalon –, a ház akkori lakója, egy minisztériumi főtisztviselő, azonnal elköltözködött. Később, a súlyosbodó lakáshiány idején mérnökök szálltak ki, és dorongszálfákkal megtámasztották a veszélyeztetett főfalat; s egyben (míg le nem bontják és újat nem építenek a helyébe) lakhatónak nyilvánították a házat – a lakó felelősségére. A lakáshivatal senkit sem kívánt idekényszeríteni, senkinek sem utalta ki, de az igénylőnek rendelkezésére bocsátotta, mivel a házat valóban lakhatónak ítélte, noha látszatra nem volt az. A felelősség áthárítása így csupán előzékeny óvatosság volt, a hivatal jó lelkiismeretét bizonyította fölösen.

A házba fiatal házaspár költözött, s az asszony édesanyja. Kevés bútorukkal az emeleti két szobában rendezkedtek be, hogyha mégis történne valami, így mégsem őrájuk zuhan az egész ház, hanem ők zuhannak rá a java törmelékre, ami kisebb veszélynek látszott – s mindezt nyílt, fiatal házasokhoz illő vidámsággal latolgatták meg. Az öregasszonyt vidékről hozták fel magukhoz, hogy a gyerekeknek legyen majd gondozója. (Az asszony négy gyermeket akart szülni, két fiút, két leányt, csak még a szemük, hajuk színét nem tudták pontosan.) Ez az édesanya falusi volt, félt a várostól, az éjszaka kihaltan csillogó aszfaltutaktól, s főképp a tompa morajlásoktól. Nem lehetett tudni, hogy a sziklákat robbantják-e valahol, hogy a város zöldség és baromfi tartalékának újabb bombabiztos hűtőpincéket építsenek (legalábbis így találgatta a néni) – vagy egyszerűen az üres autóbuszok zúgatják a motorjukat a közeli téren. Mindenesetre, rémüldözve szokta meg a házat, s a fiatalok tréfálkozását még csak hallgatni se tudta.

Az egyik hétvégen moziba ment a házaspár, korai előadásra, hogy még időben hazaérkezzenek. Mindig alkonyattájt volt legnépesebb a város. A vendéglők, kávézók zsúfolásig tömve, a színházakba alig lehetett jegyet kapni, a bérházak félemeletén gombamód szaporodtak a táncos-zenés „hodályok” – maguk közt nevezték így –, hatalmas girlandokkal díszített termek, a dobogón öt-tíz merev arcú zenész, a teremben úgyszólván semmi bútor, csak néhány szék, a bejárat mellett szendvicses asztal, csupa idős, táncból kiöregedett nő árusította a készletet. Ilyenkor alkonyat után még sokáig sötétek voltak az utcák, csak minden harmadik-negyedik ívlámpa égett, s ebben a sötétben hullámzott a tömeg. A részegeket idegenek kísérték haza, ha meg tudták mondani, hol laknak; ha meg nem tudták, a járőr kísérte be őket az őrsre, és elvették az igazolványukat, s másnap valamennyit megbüntették, amiért nincs náluk az igazolványuk. Mire kiürültek az utcák, egyszerre az ívlámpák is kigyulladtak, az aszfalt síkosan fénylett, mintha olaj permetezne rá, s már egy kilométerről meg lehetett látni, ha közeledett valaki.

Az asszony ártatlan jókedvvel dúdolt hazafelé, és minden második lépésnél erősebben dobbantotta le a sarkát. A ritmust a férfi is átvette, s pár perc múlva már szalamandert játszottak az úttesten, egyik járdaszéltől a másikig.

– Ma nem félek – súgta az asszony.

A férfi gyanakodva állt meg.

– Mitől?

– Nem tudom. Láttam egy macskát reggel, mikor mentem a gyárba. Egy lyuk volt a kerítésen, azon dugta ki a fejét, a feje fehér volt, az orra meg fekete.

– És mit láttál még?

– Két tolatómozdonyt, egymással szemben álltak, és felváltva azt mondták: psssiii-psssüüü… psssiii-psssüüü… Aztán mind a kettő gőzfelhőt fújt, és elbújtak a gőzben. – Kicsit felágaskodott, belefújt a férfi fülébe. – Psssiii-psssüüü…

Teherautó robogott el mellettük. A faránál visszhangozva csattogott a borítóponyva, a szele fölcsapta a ruhájuk szélét – sokszor éjszaka is fölébredtek erre a zajra. Éjszaka mindig sürgősebb a teherautóknak, vadabbul sivítanak, mintha félnének, hogy elkésnek valahonnét.

Abbahagyták ők is a szalamanderezést; az asszony ideges ásítást nyomott el.

– De jó lesz megint aludni!

– Jó… De azért utazni is fogunk egyszer, és akkor mindig ébren leszünk.

– Azt hiszed?

– Biztos.

– Honnét tudod?

– Ma láttam egy bedekkert meg egy menetrendet, húsz évvel ezelőttit. Pontosan leírják benne, hogy hol kell kiszállni, mennyibe kerül a szálloda, s hogy hol van a taxiállomás. Ha egyszer volt már ilyen, az ilyesmi nem szűnhet meg.

Elcsöndesedtek.

Az úttestről behúzódtak a házfalak mellé, s gyors lépésekkel tűntek el a fordulóban, ahol valamikor a kocsma állt. Jó ideje raktárnak használták az alagsori helyiséget, a kerület plakátragasztói tartották itt a létrákat, vödröket, a bálákba halmozott plakátokat. A legújabbakból mindig fölragasztottak egyet a lejáró vasajtajára, s reggel, munkába menet, szinte elsőnek olvashatták, amivel délig tele lett a város. Egy pillanatra most is odafordultak, de még mindig ugyanaz a plakát ráncosodott az ajtón, ami már másfél hete: piros alapon egy lombba borult fa, ágain liláskék virágok, alatta felírás: SZERESD A FÁKAT.

Az asszony előresietett, felgyújtotta a lépcsőházi villanyt. A földszinti lakrész üresen állt. Valahányszor elmentek előtte, mindig eszükbe jutott a repedés a falon, de nem a támasztódorongokról (azokat megszokták), hanem a pecsétes zárról – hogy csak ők olyan bátrak. Ide a földszintre nem akadt jelentkező. Az asszony most sem állhatta meg, odabökött az ajtóra.

– Mikor költözünk le? – (mármint, hogy mikor zuhannak) és bohóckodva felfújta az arcát, mint a gyerekek, mikor megjátsszák, hogy butát mondanak.

Fönt az emeleten a férfi hosszan tisztogatta a cipőjét, s ahogy húzkodta a talpát, összehajtogatott papiros csúszott ki a lábtörlő alól. Meglepetten hajolt le érte.

– Levél? – kérdezte az asszony az előszobából.

Beljebb lépett a világosságra.

– Valami nyomtatvány…

– Nyomtatvány? De mért oda rakták? Mutasd csak – és felszakította a ragasztást.

Összehajolva, szótlanul olvasták végig. Egymásra néztek.

– Ez micsoda?

A férfi újra átfutotta a gépírásos szöveget, utána körömmel odakarcolt a papír aljára: a dátum másfél hetes volt (akárcsak a vasajtón a plakát) – és a postai bélyegzőn is ugyanazt a régi dátumot betűzték ki.

– Pedig ez tegnap nem volt itt! – mondta az asszony, s látszott, hogy erősen tűnődik. – Hiszen söpörtem, észrevettem volna! És most is… Ha véletlenül nem jut eszedbe!

A papíron ez állt: „…Lakótárs! Felhívjuk figyelmét és egyben utasítjuk, hogy a házhoz tartozó kert karbantartási munkálatait, amire a bérleti szerződés értelmében anyagi és bérleti felelősség terhével kötelezve van, kellő időben, határidőre végezze el. Az elvégzendő munkák jelenleg a fákon levő gyümölcsmúmiák leszedése, összegyűjtése, falevelek összegereblyézése és mindazok gondos elhamvasztása. Legkésőbb III. 15-ig elvégzendő munkák: a fák koronájának ritkítása, metszése; törzsek lekaparása és drótkefével való lekefélése; a sebek, sérülések fasebkátránnyal való bekenése; a törzsek és koronák 5%-os téli hígítású mészkénlével bepermetezése. Felhívjuk figyelmét, hogy ha mindezen munkálatokat kellő időben el nem végzi, a Központi Gyümölcsfaápolási Szabályrendelet, és hivatkozott szerződésünk értelmében kénytelenek leszünk…”

Szólni akart, de az asszony a szájára tette az ujját.

– Ne mondd ki! – S még egyszer végigolvasták a felhívást.

A kitűzött határidő változatlanul meredt rájuk: pontosan ma járt le, ma, szombat este. Fülükben még mindig a moziban hallott sláger zsongott – s ez az egész most! Olyan egyszerű volt, mint egy porcelán teáscsésze az úttest közepén, egyszerűen nem lehetett nem tudomásul venni – csak éppen ki rakta oda? És miért?

Közben halkan csikordult a szobaajtó, az öregasszony türelmetlenül szólt ki.

– Mit csináltok? Mért nem jöttök már?

– De hiszen megyünk, anyu – és sietve megsimogatták az arcát, és visszakísérték a heverőhöz.

Az öregasszony ettől még nyugtalanabb lett. Hirtelen nem tudta, mit csináljon: most mindjárt megmondja – vagy várjon még vele? Mikor látta, hogy a lánya a szoba közepén áll, s a körmét rágja, a veje meg egyre szorosabbra húzkodja a nyakkendőjét – közelebb intette őket.

– Két ember volt itt délután… összevissza járkáltak a kertben… – mondta suttogva.

– De mi közünk nekünk a kerthez? – csattant fel a férfi. – Hiszen nem a miénk, be se tehetjük a lábunkat!

– Persze… de akkor ezt meg is lehet magyarázni csitította az asszony.

– De kinek? Én nem írtam alá semmiféle szerződést!

Az öregasszony izgatottan ült fel.

– Jaj, istenem. Ugye, sejtettem én… Még ide is feljöttek, és azt kérdezték, hogy ki lakik még a házban, de mást nem is akartak kérdezni, csak azt, hogy ki lakik még itt…

A férfi föl-alá járkált, zsebében gyűrögette a papírt. Néma egyetértéssel nem beszéltek róla az öregasszonynak. A szoba sötét volt, csak az utcai ívlámpák világítottak be, a csillár árnyéka lapuló skarabeuszként terpeszkedett a plafonon. A földig nyíló ablakon csíknyi függöny se volt, az üveglapok meztelenül tükröztek a szemükbe. Mikor odalépett, az asszony bizonytalanul visszahúzta.

– Most ne… Tudod, hogy mindig rosszabb, ha az ember kinéz.

De azért egy pillanatra mind a ketten kilestek. Az aszfaltos úttest fényárban úszott, sehol egy lélek, csak a tömzsi, egymáshoz szoruló házak. Mégis úgy érezték, hogy meglátták őket. Visszamentek a szoba belső sarkába, és leültek egy alacsony asztal mellé. Az asszony felkattintotta a rádiót, érzelmes tánczene erősödött fel – s mint a lépcsőházban, bohóckodva most is felfújta az arcát.

– Nincs kedved táncolni? – Majd hirtelen odaszaladt a heverőhöz. – Anyu, böjt van vagy farsangutója? Látja, mi már nem tudunk semmit. Maguk még biztos tudták. Az öregek mindent tudnak – és szórakozottan megcsókolta az anyját.

Az öregasszony zsörtösen szorított a karjába.

– Mi van veletek? Miért volt itt az a két ember?

– Miért… hát érdeklődtek, hogy meg vagyunk-e még. Nagy csuda ám, ha valaki ilyen repedt házban lakik! – s dúdolva megfordult, lassan felhúzta elől a szoknyáját. – Szabad, uram? Egy fordulóra…

Majdnem szeretkezve táncoltak a szoba hátsó fala mellett, a sötétben csak a lassú billegésüket lehetett látni. Az öregasszony közben nagy kortyokban nyelte az esti orvosságot.

– Tudod, hogyan csinált a mozdony?

Válasz helyett beleharapott az asszony hajába, s csak utána húzódott el.

– Holnap már új plakát lesz, meglátod. Most már az sem időszerű, lejárt.

És újra egymásra fonódtak. Néhány perc telt el így, de az öregasszony egyetlen szót sem értett a suttogásukból; s az altatótól is egyre bágyadtabb lett.

– Mért nem feküsztök már! – motyogta ásítva.

S akkor egyszerre abbahagyták a táncot. Meghallották a lépéseket. Az asszony először belemarkolt a férfi ingébe, majd szó nélkül kirángatta az anyja alatt a heverő fiókját, ahová az ágyneműt szokták berakni, és oda tuszkolta a férjét.

– Gyere, térdelj le… Feküdj be ide gyorsan…

A férfi kelletlen arcot vágott.

– Szorítani fog – mormolta, de azért engedelmeskedett, s mint a skarabeusz, ellapult a szűk helyen. Mikor sikerült visszalökdösni fiókot, az anyja fölé hajolt.

– Anyu, maga nagyon beteg, nagyon beteg, érti? Maga csak legyen nagyon beteg… – hadarta.

De nem tudta befejezni, három csöngetés szakította félbe; mintha ismerős érkezne. Az öregasszony ügyetlenül feljebb gyűrte magán a takarót.

– Kislányom…

– Igen! – kiáltott vissza, s egy pillanatra nekitámaszkodott az előszobai tükörnek, és közelről belenézett a saját szemébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Barátságos, kissé hermafrodita hang szólalt meg a lépcsőház-beugróban.

– A férje itthon van?

Két sötétkék felöltős, szürke kalapos férfi volt a látogató. Az egyik, aki előrébb állt, a cipőjét odacsúsztatta az ajtónyílásba.

– Nincs… nincs itthon – mondta. – A barátjánál van. Ki keresi?

A két férfi legyintett.

– Nem fontos, igazán nem tesz semmit. Ha egyszer a barátjánál… Akkor inkább majd máskor. Most maga is biztos nagyon várja, igaz?

A magasabbik előrenyújtotta a nyakát, és a szoba felé fülelt.

– Milyen jó kis zene! Ilyenkor este egész kellemes a műsor – s mindjárt visszahúzódott, mintha őt is zavarba hozta volna a bizalmaskodás.

– Hát akkor jó szórakozást! – mondták. – Majd egyszer máskor. Majd ha visszajöttek az utazásból.

– De mi nem akartunk elutazni! – csúszott ki a száján.

– Nem? Pedig azt hittük… – csodálkozott a két idegen, és udvariasan megemelték a kalapjukat, majd gyors talpcsattogással lesiettek a lépcsőn.

Megvárta, míg lent becsukódik a kapu, és csak akkor futott vissza a szobába. Látszott a mozdulatain, hogy kész terve van, és már döntött. Újra kirángatta a heverő fiókját, és leporolta a férjét; közben ugyanazon a hangon hadarta, mint az előbb.

– Anyuka mondja azt, hogy vidékre mentünk… Mondjon akármit, bármit… Anyu öreg már, nyugodtan elfelejtheti, amit tud meg hall. És nevetgéljen sokat, ha kérdezik, az mindig jó, ha nevetgél…

A férfi lopva hátraintett az ablakszárny mellől.

– Nézd csak… ott mennek!

A két felöltős éppen cigarettára gyújtott az úttest közepén, majd kis idő múlva befordultak egy közbe. Az utca gyanútlanul üres lett megint.

– Akkor lehet, hogy nem is voltak itt? – kiáltott fel az asszony, s a fenekét riszálva, mint a film sanzonénekesnője, elsétált az ablak előtt.

Az öregasszony riadtan nézett rá.

– Mit csinálsz? Tényleg el akartok menni?

Igyekezett tárgyilagosan összeráncolni a homlokát, és megigazította a harisnyakötőjét.

– Nem… Csak egy kis időre, anyu. Amíg elfelejtjük… meg ők is elfelejtik. Tudja, hogy van az ilyen. Csak egy kis időre…

– Meg a plakátokat is cserélik közben – tette hozzá a férfi.

Aztán készülődni kezdtek.

Pár meleg holmit szedtek magukra, a zsebüket teletömték kockacukorral, de csomagot, egyebet semmit. Mintha csak sétálni indulnának. Már az ajtóban álltak, mikor az asszony még egyszer körülnézett, és leemelt az éjjeliszekrényről egy apró játékállatot. Mint a két nagyujja körme, akkora volt: a világ legkisebb mackója. És sietve újra megcsókolta az öregasszonyt.

– De maga csak nevetgéljen, anyu… mindig csak nevetgéljen sokat…

És halkan behúzta az ajtót.

A kerten át vágtak neki a sziklás domboldalnak. Máskor eszükbe se jutott volna, hogy ezt az utat válasszák; de most valahogy – ilyen rövid idő után – nem akartak ők is ugyanazon a kapun kilépni. Valahol távolabb úgyis visszakanyarodnak az utcára – aztán majd meglátják, hogy merre menjenek tovább.

A kert nevetségesen kicsi volt, összesen nyolc fa állt benne. Igaz, hogy nemes és gyönyörű példány mindegyik, de még nem is ettek a gyümölcsükből, mióta itt laktak: egyszerűen úgy tekintették a kertet, mintha nem is létezne. És csak most nézték meg jobban. Az ágakon, mint idejétmúlt karácsonyfadíszek, sűrűn sorakoztak a töppedt gyümölcsmúmiák.

– Ezek azok – mondta a férfi.

– Sose tudtam, hogy múmiáknak hívják őket – mondta az asszony.

– És el kell hamvasztani – mondta a férfi.

– Hogy az újakat ne bántsa a pondró – mondta az asszony.

De nem tudták folytatni ezt a komor beszélgetést. Igyekeztek zajtalanul lépkedni a köves ösvényen, és jó másfél kilométer után visszakanyarodtak az utcára.

– Csináljunk úgy, mintha szerelmesek volnánk – súgta az asszony, és megkínálta magukat kockacukorral. – Jövendő első gyermekünk a világ legkisebb mackója. Úgy szültem, hogy egyszer elkezdett szaggatni a fülem, és egy szép napon itt volt. Majd ezzel játszanak a gyerekeink is.

A férfi megrázta a fejét.

– Ez mese. Egészen másról van szó. A mackó én vagyok, és szerintem alig várod, hogy engem is te szülj meg. Az anyamedvék mind ilyenek.

– Persze. Csak a mackók se bánják néha, ha a markunkba elférnek.

– Például, most?

– Például, most.

– És ha most idelépne valaki, és megkérdezné…?

Az asszony pisszentett.

– Ne mondd ki! Várj még… Ez szabály.

S ez csakugyan hatott. Megpróbáltak mind a ketten hallgatni, a nyelvüket kidugták, és ráharaptak a nyelvükre; s közben a gyérülő, kopott, ismeretlen házakat nézegették, és az ismerős plakátokat. Már kint jártak a városnegyed szélén. Az aszfaltos út a síkság felé vezetett tovább, messziről hatalmas bérkaszárnyák körvonala látszott, és egy magános gyárkémény. A férfi csak most szólalt meg.

– Azt hiszem, van itt egy kiszáradt patakmeder… ott följebb, ahol a völgy kezdődik. Ne sétáljunk föl a patakmederben? – kérdezte.

– Jó, menjünk – mondta az asszony, és selypített, a nyelve úgy kiszáradt a hosszas szellőzéstől.

A völgy a domboldalt szelte ketté. Előbb a szemétlerakodó mellett haladtak el, aztán egy bogáncsos réten bukdácsoltak át. A rét tele volt széttört szobrokkal. Kiselejtezett márvány és mészkő torzók, lófarkak és paták, duzzadt mellek hevertek a dudva között, néhol egy fej a földre állítva, mintha beásták volna a testét, s mind mocskosak voltak a koromtól, amit az eső szétmaszatolt.

Az asszony kockacukrot tett az egyik márványkézbe.

– Mire visszajövünk, biztos nem lesz már itt, fölemeli és beteszi a szájába. Elhiszed?

– Hát persze… De ugye, nem mi törtük össze ezeket a szobrokat?

– Buta vagy, ezek maguktól törtek össze. Mikor megöregednek, kisétálnak ide, mint az elefántok, aztán hagyják, hogy elfelejtsék őket. Csak egyedül a cukrot szeretik nagyon – és óvatosan még egy szemet pottyantott a márványkézbe.

De ezt a beszélgetést se tudták folytatni tovább; és egymás karján érezték, hogy reszketnek, annyira hűvös volt. A patakmederben aztán még hűvösebb lett.

A part két oldalán alacsony törzsű fák sorakoztak, s ahogy följebb kapaszkodtak, kisebb csoportot vettek észre: nyolc-tíz fekete bőrkabátost, akik fától fáig sétáltak, körülállták a kiszemelt fát, aztán mentek a következőhöz.

Mindez olyan váratlan volt, hogy szinte föllélegztek tőle.

– Figyeld, ellenőrzik a fákat – mondta a férfi, s már nem is igyekezett tompítani a hangját. Legjobb nyíltan megállapítani a tényeket, gondolta. Igen – talán mégis így a legjobb! Ők szerelmesek, azok meg a fákat vizsgálják: ez világos, érthető, és semmi ok, hogy egymás dolgába avatkozzanak. S majdnem kedve támadt, hogy harsányan énekeljen, hogy azok is meghallják – hogy ennyire világos és természetes minden. Milyen gyönyörű is az éjszaka, ha az ember így elrendezi és tisztázza a dolgokat! Mint ahogy a moziban látták a pálmákat, pedig még sohasem láttak pálmafát; de a bizonyosság, hogy valahol van, már attól is meg lehet nyugodni. S már alig tudott uralkodni magán, hogy ki ne eressze a hangját – de végül mégiscsak dúdolni kezdett: Patakmederben jártam, rigóra találtam, a rigó mind azt fütyülte, kövön kopik el a csőre…

A favizsgálók közben egy egészen közeli fát vettek körbe, s ez a közelség újra bátrabbá tette, kicsit megemelte a hangját. Az asszony átölelte gyorsan.

– Csókolj meg – súgta. – A szerelmesek nem csak énekelni szoktak…

Úgy álltak a hordalékos mederben, mint két összeillesztett szobor. Hallották, hogy valaki kedélyeskedve lekiált hozzájuk: „Jó étvágyat!” – de erre se mozdultak, sőt, még hevesebben csókolták egymást, és csak percek múlva hagyták abba. S mire újra kibontakoztak egymás karjából, már a favizsgálókat se látták sehol. Ez nyugtalanná tette az asszonyt, és a nagy csend is zavarta.

– Jó étvágyat! – utánozta kis fintorral, és bedugta a kezét a férfi inge alá. – Nem szeretem az ilyet. Mért nem voltak kíváncsibbak? Csak a fák, csak a fák… És ha elfogynak a fák? Mackónak mi a véleménye erről?

– Tovább kell mennünk – mondta kedvetlenül a férfi. – Nem maradhatunk itt.

– Helyes. De merre?

Bizonytalanul néztek körül. Az asszony a völgy partoldala felé mutatott.

– Nézd csak! Mintha kerítés kanyarogna arra. Valahol úgyis meg kell aludnunk. A szerelmesek nemcsak aludni szoktak…

És sietve nekivágtak egy meredek ösvénynek. Hamarosan kiderült, hogy amit messziről kerítésnek néztek, a domboldal teraszos földcsíkjainak a támasztófala. A teraszokat vastagon borította a vörös kőtörmelék, s ez olyan személytelenül véglegesnek látszott, mintha a falaknak, lépcsőknek is ez volna az egyetlen értelmük: a puszta véglegesség.

A legfelső teraszon barakkforma, palatetős épületet találtak, s mellette egy cement ciszternát, fekete vastetővel. Ez a ciszterna majdnem fele akkora volt, mint maga az épület. Őket is meglepte, hogy a léccel betámasztott ajtón milyen természetes mozdulattal nyitnak be; de már elég fáradtak voltak hozzá, hogy a legkényelmetlenebb zugot is olyannak érezzék, amihez joguk van, s amit birtokba vehetnek egy éjszakára. A barakkba kevés fény szűrődött be, de ennyire szükség is volt, hogy ne botladozzanak. Ugyanis csak középütt volt egy ovális szabad térség, különben zsúfolásig megtöltötték a különböző építkezési anyagok, szerszámok, épületalkatrészek, a felhalmozott mész és betonpor, a felgöngyölt kátránypapír kötegek, a gyapot meg kócrakások. mint egy elfelejtett raktár. Az asszony zsibbadtan dőlt le az alsó kócrakásra, és percekig nem mozdította a fejét. Csak utána könyökölt fel, és sokáig nézte a rengeteg szerszámot, anyagot.

– Látod, ezekkel is milyen jól lehetne… De sose lesz az már. Egyszer úgyis a földszintre költözködünk. Vagy még lejjebb, a pincébe. És még csak nem is tudhatunk róla, hogy itt…

Hirtelen elcsuklott a hangja, arcát beletemette a kócba. A férfi tehetetlenül térdelt mellette, simogatta a haját, a nyakát karmolta – de ez csak ügyetlen árnyéka volt a réginek. Most kezdett egyszerre félni, hogy elvesztek.

Kis idő múlva halk fütyörészés hallatszott kintről, erre gyorsan beborították magukat kóccal. Csak a fejüket hagyták szabadon. Hamarosan nyílt az ajtó, és két férfi lépett be. Az egyik hajadonfőtt, színes flanellingben, zsebre dugott kézzel. Harminc-harmincöt éves lehetett, fekete haja fénylett, nyílt vonásait még a több napos szakáll se tudta kellemetlenné tenni. Vizsgálódva nézett körül, és megállt a barakk közepén. A másik nemcsak idősebb volt, de rendezettebb külsejű is, sötét ruhája fölött sápadt fehéren világított az arca: akár egy orvosé. Egy pillanatig egymást méregették, mintha versenyeznének, hogy melyikük nyugodtabb; aztán a sötétruhás leemelt a bejárat mellől egy hosszú kötelet. A kötél másik vége a gerendás mennyezetig fölívelt. A flanellinges egykedvűen nézte a készülődést. Mikor, a kötél véletlenül a kócbálára lódult, ahol feküdtek, a sötétruhás úgy hajolt le érte, mintha ott se lettek volna. Pedig az asszony minden porcikájával érezte, hogy összeakadt a pillantásuk. Utána lassan fölfelé csúsztatta a kötelet, egészen addig, míg egy piros hurok le nem ereszkedett melléje; majd bocsánatkérő nyíltsággal bevazelinozta a fiatalember nyakát és a hurkot ráhúzta. A flanellinges mosolyogva tűrte ezt is, és csak akkor jelent meg két fényfolt a homlokán, mikor a szél kijjebb nyomta az ajtót, s kicsit világosabb lett. A másik meg ezt a pillanatot használta fel, hogy végigsimítson a haján, és hirtelen odalépjen mögéje; és onnét, hátulról rántott egy akkorát a kötélen, hogy jó másfél méternyire fölemelte a flanellingest, és így is tartotta néhány percig. Aztán a karjába vette, és kivitte az ajtón. Még a kóc alatt is jól hallották, ahogy a ciszternatető csikorogva fölemelkedik, és megint visszazuhan; majd a távolodó lépéseket, ahogy beleolvadnak a csendbe.

Az asszony zsibbadtan tápászkodott fel, s nem tudta levenni a szemét az üres térségről.

– Mért nem vett észre minket? – motyogta. – Hiszen itt voltunk…

És kirohant a barakk elé; de a férfi még időben utolérte. Rányomta a kezét a szájára.

– Hallgass… hallgass… – mondta gépiesen, és vagy tízszer elismételte. – Úgysem értené meg… Ezt nem lehet megmagyarázni…

Még sokáig ott álltak a ciszterna mellett, a szél csapkodta a ruhájuk szélét. Innét, a legfelső teraszról az egész város elébük tárult, az aszfaltos utak szövevénye, a sötét ablakok és a vakító ívlámpák. Mindketten érezték, hogy vissza kell fordulniuk – ez az egyetlen, amit tehetnek.

 

Hazaérve ismét a kert felől ereszkedtek le a házig, s ahogy átmentek a kerten (ahová be se léphettek jog szerint), megálltak egy pillanatra. Az a képtelen gondolatuk támadt, hogy végig tisztogatják a fákat, már amennyire tudják, előírás szerint. És neki is láttak mindjárt. A fáskamrából szerszámokat hoztak elő, s felváltva metszettek, ritkítottak, ástak, a törzseket végigkaparták, végül a halomba gyűjtött múmiákat elhamvasztották. A tűz gyermekesen meghatotta őket. Ahogy a sűrű füst alól egy-egy lángnyelv fölcsapott, egyedül ebben volt valami önmagát felülmúló élet.

Aztán fölmentek a lakásba.

Az öregasszony nem aludt még, hangos nevetgéléssel ment ki ajtót nyitni, pontosan úgy, ahogy meghagyták neki.

– Mi történt? – kérdezte dadogva, mikor az arcukba nézett.

– Nem vettek észre – mondta az asszony.

– És ez baj? – képedt el az anyja.

– Nem baj. Csak mindegy – mondta a férfi.

Az öregasszony a maga ágyába fektette őket, hogy hamarább átmelegedjenek; de hiába ült ott lábuknál és kérdezősködött, néhány perc múlva a két fiatal ruhástul, egymást átölelve elaludt.

 

Hajnalban türelmetlen csöngetésre ébredtek.

– Biztos a szomszédból… – mondta bizonytalanul az öregasszony, aki elsőnek kelt föl, és a szoba közepén csoszogott föl-le. – Én üzentem át tegnap…

S ez elég megnyugtatóan is hangzott, hiszen már napok óta vártak egy nyugdíjas szerelőt, hogy a csapokat megjavítsa; de azért mind a hárman kimentek az előszobába. Két munkászubbonyos férfi állt az ajtó előtt. Arcukon ingerült bosszankodás – látszott, hogy alig tudják türtőztetni magukat.

– Maguk jártak a kertben? – kérdezték.

– I… igen – mondták ők is egyszerre.

– Szép munkát végeztek, hallják! Helyettünk! Mikor éppen ezért küldtek ide minket, ezért, mert ez a mi munkánk, és maguk még ezt is el akarják venni! Nem szégyellik…? Itt a papír, tessék. Ki jogos hát, maguk vagy mi?! – és lobogtatták a Gyümölcsfaápolási Hivatal igazolását.

A férfi idegesen rántotta elő a nyomtatványt, amit ő kapott; de aztán összegyűrte, leejtette a földre. Az csak még jobban összebonyolítana mindent. S kire akarná a felelősséget hárítani? És ha áthárítja, a felelősség elmúlik-e?

A két munkás odalépett eléje.

– Van szíve magának? A máséból? És mi mit mondjunk most, mit csináltunk? Csak a napot loptuk? Nekünk ez volt kiosztva mára, pontosan ez!

Szégyenteljes pillanat volt. A férfi kínjában az ujjait húzkodta.

– De hiszen le is járt… hiszen mindegy…

– De hát nem érti, hogy nekünk ez volt kiosztva mára?!

Az asszony hirtelen mentőötlettel az anyjához fordult.

– Anyuka, hozzon egy kis szalonnát… meg egy kis pálinkát is! – Aztán a két munkáshoz: – Higgyék el, mi is csak… – és zavartan rájuk mosolygott. – Nem jönnének beljebb? Üljenek le… Mi igazán szívesen… Ugye, elfogadják?

A két munkás bizalmatlanul lépett beljebb. Az első poharat a konyhaajtóban hajtották le, a másodikra már leültek, aztán újra koccintottak, szaftos mozdulattal a szalonnából is szeltek. A férfi is velük ivott. Kis idő múlva a fiatalabbik munkás elkezdett nevetni, töltött magának, tovább nevetett, erre a másik is, az asszony is, s közben csak nézték egymást, és egyre hangosabban nevettek. Végül az idősebbik széttárta a karját, s körbenézett, ahogy a szűk konyhában összeszorultak.

– Hát… mi aztán jól kitaláltuk! – és a férfi hátára vert; az meg úgy megbillent az ütéstől, hogy az asszony a levegőben kapta el az egyik poharat.

– Jaj, csak el ne törjön… – törölgette a szemét.

És tovább nevettek.

 

Befejezhetetlen

Gyermekkoromban egy éjszaka katonák jöttek a városba, pedig nem volt háború. Anyám akkoriban hordta a második gyermekét, a húgomat. Szekrényemben már készen várták az elnyűtt, széttört játékok, előre őrizgettem neki, s csak vasárnap játszottam velük, hogy épségben megmaradjanak. Egy régi, emeletes házban laktunk akkoriban, alattunk a Takarékpénztár irdatlan páncélszekrényei nem engedték, hogy lezuhanjunk a földszintre. Azon az éjszakán megkérdeztem anyámat: „Ha valami baj lesz, ugye, a páncélszekrénybe rejtjük majd Csöpit?” – a kishúgomat. Anyám nem válaszolt, az asztali lámpára zöld kendőt terített, és becsukta a spalétokat. Aztán leült a zongorához, és négykezes kottából játszott egyedül. Valahányszor lenyomta a pedált, a sarka mindig lekoppant a földre; mulatságos volt ez a ritmikus kopogás, hallgatni, ott a zongora alatt ülve – a szoba felé vaskos várbástyák vettek körül, a lőrésen bevillant a fahasábok lobogása.

Apám késő este tért haza, egy szőrcsizmás, hatalmas gátőr is vele jött. Kellnernek hívták, a csuklóján liláskékre tetovált rajz volt, s mindig megilletődtem, mikor ezzel a kezével simogatta meg a fejemet: vártam, hogy egyszeribe bátrabb és felnőttebb leszek. Soká fent virrasztottak ketten, s már hajnalban elmentek, mielőtt fölébredtem volna.

– Hová ment apa? – kérdeztem reggel.

– A hídhoz ment, fiacskám.

Anyám lassan elhúzta a szoknyáját, amibe kapaszkodtam, és kinézett a térre; én is odaágaskodtam. Az utcák két oldalán, amelyek ide torkolltak, katonák vonultak kis távolságra egymástól, szorosan a házak mellé húzódva, s valahogy az egész térre ráerőszakolták a csendet. Ez a csend volt a legiszonyúbb, és hogy nem csináltak semmit, még a kapuk mögött lapulókat se bántották, csak a csizmájuk kopogott tompán, és mindig újak jöttek a helyükbe. A fegyverüket lógatva vitték a jobb kezükben, mint az óriásmajmok a dorongot. Kis idő múlva teljesen körülállták a teret, de a tér közepére – ahol három, oldalára borított piaci bódé hevert – egy se ment be közülük. Mintha mind azért jöttek volna, hogy azt körülállják. Anyám el akart húzni, de mind a tíz körmömmel kapaszkodtam a párkányba.

– Nézzük még… – könyörögtem. – Valaki elbújt a bódékban… Ugye, attól félnek?

Anyám rám meredt.

– Ki bújt volna oda?

– Hát a Foncsor… Láttam, hogy ott szaglászik.

Ez a Foncsor a szomszédék komondora volt, apám minden csontot, maradékot át szokott vinni neki. Most egyszerre megrémültem apámért, egy pillanatra a katonákról is megfeledkeztem.

– Miért ment a hídhoz apa? – kérdeztem újra.

– Mért, hát máskor nem ment oda? Felrobbantják a folyón a jeget, hogy le ne dőljön a híd.

Ezt súgva mondta, mintha félne, hogy hangja kihallatszik az utcára; s a kendője alatt odahúzott magához, a hosszú selyemrojtok elfedték az arcomat.

– Gyere – mondta. – Menj játszani.

De már nem lehetett mozdulni az ablaktól. Az egyik tagbaszakadt katona a szemközti utcatorokból elindult a tér közepe felé – mintha egyenesen a mi emeleti ablakunkba igyekezett volna. A rojtok minduntalan visszacsúsztak a szemem elé, s valami furcsa szaggatottsággal láttam, ami történt: letakaródott a kép, újra fölvillant. Így kétszeresen éles és izgalmas volt minden. A katona megállt a bódék mellett, megbontatta elöl a köpenyét, döngetni kezdte a mellkasát, s miközben egyre vadabbul döngette, mély torokhangon ordított, a puskáját előre-hátra lóbálta. Erre az egész tér megtelt katonákkal, és darabokra törték a három bódét. Végül a parancsnok előhúzott a romok alól egy véres szőrfarkot, s feldobta a levegőbe. Hirtelen valamennyi puska eldörrent, és ízekre szétlőtték, ami Foncsorból megmaradt. Ettől a naptól kezdve tilos volt kint járni az utcán, apát se láttuk napokig. Anyám még azt is megtiltotta, hogy leskelődjem a házkapun; de a padlástól és a pincétől nem tudott visszatartani.

A Takarékpénztár pénzkihordója – egy sovány, szemüveges özvegyember – fiával lent lakott a szűk, kockaköves udvar végén. A konyhaablakuk előtt fölszedtek néhány követ, és a kis földkarikába meggyfát ültettek. Sandrival úgy terveztük, hogy az első termést a pincében esszük meg, titkos találkahelyünkön; de még csak vesszőnyi volt a fa. Sandri emeletes ház minden kulcsát el tudta csenni az apja fiókjából; de most a pincéjét sehol se találta. Később azt mondta, hogy odalent őrzik azokat, akiket összefogdostak az utcán: „Aputól elvették a kulcsot.” Többé nem volt biztonságunk a házban, lopva közlekedtünk a hátsó lépcsőn. A kapu előtt szuronyos őr állt; éjszaka az udvaron raktak tüzet, hogy ott melegedjenek. Puskájukat a pince alacsony, rácsos ablakához támasztották, onnét bármikor lelőhettek a dohos sötétbe. A tűz nyomát, a puskaagyak nyomát ott találtuk reggel a hóban.

Sandri gyanakodott, hogy a padláson sincs minden úgy, mint azelőtt; hol nyitva látja az egyik padlásablakot, hol meg becsukva – valaki idegen jár odafent. Rábeszélt, hogy együtt menjünk fel, és lessük meg, ki az. A lépcsősor kanyarodó nélkül vezetett fel a fekete vasajtóig, s ez a fekete folt, első lépéstől az utolsóig, szembe nézett velünk. Előbb beszappanoztuk a kulcsot, hogy ne nyikorogjon, de a hirtelen légáram kiszakította kezünkből a kilincset. Óvatosan léptünk be a fénysávos homályba. Vastag falábakon pallók szelték keresztül-kasul a padlást, mintha alattuk mélység vagy süppedős iszap fenyegetne; vastagon állt mindenfelé a malteros kőtörmelék meg piszok. A padlásrekeszek lécfalas celláiba sorba belestünk, de sehol se zörrent semmi. Csak mikor visszafordultunk, akkor torpantam meg: a bejárat fölötti gerendás beugróban apám bundás kabátját pillantottam meg; ott kuporgott a kabát, fej nélkül, és előtte egy kicsi vaskályhában izott a tűz. A kályhából egy U alakú cső kacskaringózott a kéményfalba, s még azt is hallottam, ahogy a forróságtól megkattan a bádog. Biztos aludt apa, és ölébe ejtette a fejét. Halkan felkiáltottam hozzá:

– Apa, kérsz valamit?

Apa nem mozdult. Reszketve rohantunk le a lépcsőn, és mindent elmeséltem anyámnak. Emlékszem, nagyon elsápadt; akkoriban már majd mindennap rosszul lett, úgy kínozták a görcsök. Megígértette velem, hogy nem beszélek senkinek apáról: hogy nem is láttam, nem is tudom, hol van. A kezemet odahúzta a szívére, így kellett esküt tennem. De azért tovább faggattam.

– És ha elfogy a tüzelője?

– Nem fogy el, van ott elég.

– És ha megéhezik?

– Van ennivalója is bőven.

– És mikor jön vissza hozzánk?

– Most már nemsokára.

– Ő nyitotta ki a padlásablakot?

– Nem tudom…

Apa megsejthette, hogy szükség van rá, mert este megérkezett. Csupa sár meg piszok volt a bundája, csak megcsókolt bennünket, keveset beszélt. Anyuval sugdostak sokáig; anyut orvoshoz kellett vinni. Egyszer csak odajött az ágyamhoz, és úgy, ahogy volt, bundásan, fölvett az ölébe.

– Nem félsz, ha itthon hagyunk egyedül?

– Nem – ráztam meg a fejemet; s gyorsan odahajoltam hozzá. – Láttalak! De senkinek nem mondom el.

Apa hunyorított a szemével.

– Tudom. Azért is nem lett semmi bajom.

– És Kellner bácsi? – kérdeztem tovább.

Apa felállt, és visszament anyuhoz.

– És Kellner bácsi?

– Ő már nem jön vissza – mondta halkabban. – Kint maradt a hídnál.

A hír nagyon felcsigázott.

– Meséld el, hogyan volt… Olyan rajzot szeretnék a csuklómra, mint az övé, az, ugye, minden bajtól megvéd? Közben anyu is felöltözött, a hasa nagy volt, és mind a ketten odajöttek hozzám.

– Majd elmesélem egyszer – mondta apa.

– Majd ha nagyobb leszel… – tette hozzá anyu, s meggörnyedve kapaszkodott apám karjába.

A kislámpát égve hagyták, hogy amíg oda lesznek, ne legyen sötét, ha mégis félnék. Végig ébren voltam, egy pillanatra se hunytam le a szemem. Mintha magam is mögöttük lépkedtem volna, olyan közelről láttam, ahogy a behavazott Séd-mederben botorkáltak az orvos lakása felé, hogy elkerüljék a járőröket; és anyu is könnyebben lépkedett már, mert Sandrival (tudom, hogy ő is beleegyezett volna) kivágtuk a vesszőnyi meggyfát, hogy azzal botozzon a hóban.

A húgom már nagy, anyám őszül, apám régi bundás kabátját egy favágónak ajándékoztuk. Kellner bácsiról sokáig nem esett szó; de én nem feledkeztem meg róla. Mikor a húgom meg a szüleim kikísértek a felvirágozott állomásra, ahol bajtársaimmal együtt az indulásra vártunk, szigorúan ránéztem anyámra: „Most már csak eléggé megnőtt a fiad?” Szégyelltem volna, ha a fiúk előtt elérzékenyedik.

 

Éjszaka érkeztünk meg az idegen városba, mintegy ezerkétszázan. Fekete tél volt, hó semmi. A göröngyök, mint a gnóm törpék, ormótlan fejjel-lábbal odacövekelték magukat a hernyótalpnyomok széléhez, és pengve hasadtak szét a csizmáink alatt. A városszéli víztoronyból karcsú, egyre keskenyedő cső meredt az ég felé, a cső tompa árnyéka végigfutott a torony falán. A fal mellett szétlőtt lőszeresautók.

Parancsot kaptunk, hogy mindenki magának szerezzen szállást éjszakára; gyülekező hajnali ötkor a víztoronynál. A parancs nem keltett nagy lelkesedést, noha megnyugtatták a legénységet: a városka kétszer cserélt gazdát, már csak öregek és gyermekek lapulnak a házakban. Lassan csoportokra szakadoztunk. Rövid idő múlva kitartó ajtódöngetés hallatszott mindenfelől; a puskaagyak tamtamozása lüktető hálóba szőtte az utcákat. Az egyik ház padlásszobájából fény szűrődött ki, majd hirtelen az ablak is kivágódott: valaki háttal odaállt a fénybe, és egy harmonikát nyeggetett. Hangos nevetés harsant fel utána, s az ablak ismét elsötétült, csak a tamtamozás hallatszott megint.

Hatodmagammal egy szegényesebb mellékutcába fordultunk be. Jobb kívül a központon ilyenkor, gondoltuk; ha félnek is tőlünk, a nyomorultak szívesebbek. Az utca végén, egy roncsokkal telehordott telek mellett magános ház állt, a kerítés magas deszkalapjai mind egyforma csúcsosra voltak fűrészelve. Ez a mór hangulatú cikcakk-ciráda, a maga primitív zárkózottságával behatolásra ingerelt. A zörgetésre fiatal, tavaszikabátos nő jött elő. Kabátja alatt hurkákban vastagodott egy másik kabát széle, egy bundás bekecs, szvetter – nem értettük, hogy mit mond, de a kaput készségesen kitárta. Az üveges veranda mennyezetig rakva volt ládákkal, keskeny folyosó maradt csak köztük a konyhaajtóig. Jeges pincehideg csapott ki a kőpadlós szobából. A nő szeles mozgékonysággal azonnal rendezkedni kezdett, asztalt, székeket tologatott, pokrócot terített a padlóra.

– Itt akarsz megfagyasztani bennünket? – vakkant fel valamelyikünk, és be akart nyitni egy ajtón, hogy melegebb helyiség után kutasson. Erre egyszerre megváltozott a nő; sírva letérdelt, két karját széttárva elállta az utat.

– Ne bőgj! Eressz be! – röhögtünk és félrehúztuk a földön. – Isten ments, nem bántunk, csak a meleget ne sajnáld.

S kinyitottuk az ajtót. A nő sikoltozva felugrott, berohant előttünk, mi meg rögtön utána. De odabent is jéghideg volt. Ötkarú csillár lógott a széles ágy fölött, egy szál égő gyertyával; s az ágyban egy kislány feküdt.

– Hát ez?

– A lánya?

– De hiszen nem is él!

A nő az ágy mellé térdelt, ott sikoltozott tovább, és eltakarta kezével a lány arcát. Mikor közelebb léptünk, a nő lassan elhúzta a kezét. Egy nagy hajasbaba feküdt a párnán, betakarva, a hajában színes üveggyöngyök, az egyik üvegszeme törött. Az éjjeliszekrény tele gyógyszeres üvegcsékkel, fiolákkal; az egyik üvegcséből ott a szemünk előtt megitatta a hajasbabát. Utána ránk nézett és bólogatott, de most sem értettük, hogy mit mond. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy valaki lépked a konyhában: egy sálas, gyapjúsapkás gyerek, nem vettük észre, hogy mikor nyitott be az ajtón. Ezzel már valamennyire szót tudtunk érteni, a mi nyelvünkön is makogott valamit. Kérdeztük, hogy hol tanulta; erre elvigyorodott csak, és megvonta a vállát: „Háború…” Aztán megismételte: „Háború…” Úgy döntöttünk, hogy sorsára hagyjuk a nőt meg a csilláros jégvermet, és rábízzuk magunkat a gyerekre. Főképp az ébresztett reményt bennünk, hogy titkolózva előhúzott a zsebéből egy csillogó széndarabot, és begörbített marokkal integetett, hogy menjünk utána.

– Van sok, sok… nagy ház! – mondta; aztán kifutott a verandára, és onnét füttyentgetett. A nő csalódottan csoszogott mögöttünk: talán nem jó hellyel kínált? És sietve újabb pokrócot terített a kőpadlóra. Mikor a kerítéskapuból visszanéztem, láttam, hogy ott áll a veranda előtt, és mind a két kezével integet.

Aztán egyre távolodtunk a városszél házaitól. A gyerek egy barátságtalan réten kalauzolt át bennünket, s közben percenként szajkózta vigyorogva:

– Város rossz… itt jó!

Később egy kockaforma, kétemeletes épület bontakozott ki a sötétből, nagy, szárnyas kapuja tárva-nyitva, nyiszogtatta a szél.

– Ez jó – mutatott feléje büszkén.

– Mi ez? Laktanya? – lepődtünk meg.

– Mindegy… ha lesz fűtenivaló, maradunk.

A gyerek otthonosan rohant be a kapun, ajtókat nyitott ki, s meg se várta, hogy zseblámpával világítsunk. Óvatosságból leemeltük vállunkról a puskát, és egymást biztosítva, a fal mellett hatoltunk beljebb. A gyerek egy szűk és magas folyosón mutatott végig, ahonnét ajtók nyíltak; mindegyiket kinyitotta, hogy válasszunk. A szobákból nehéz szag áramlott ki; hogy rothadás bűze volt-e vagy fertőtlenítőszeré, nem lehetett tudni. Bútor egyik helyiségben se volt, de legtöbbjében még bent állt a kályha és a sarokba felhányt szén; ugyanaz a csillogó, aprószemű, mint amit a gyerek mutatott. De a gyereknek akkor már nyoma veszett. Kiáltoztunk utána, kerestük, de nem jelentkezett többé. Egy égő fahasábbal szemleútra indultunk a lakatlan épületben. Az emeleten is ugyanazt találtuk, csak itt több volt a betört ablak, a szél átsüvített a szobákon, így a szag se volt olyan elviselhetetlen. Az ablakokból a víztoronyra lehetett kilátni, alig voltunk pár száz méterre tőle; s ez ismét reményt öntött belénk: bármennyire szokatlan is a szállásunk, legalább nincs messze a gyülekezőhelytől. S indultunk vissza a földszintre. Az egyik lépcsőfordulóban kémlelőablakos ajtó mellett haladtunk el; emlékeztem, hogy ide még nem nyitottunk be. A kilincs engedett. Itt már árulkodó bútort is találtunk: egy viaszosvászonnal letakart priccset, fehér műszeres szekrényt. Az asztalon széthányt papírok közt kemény fedelű könyv, tele férfinevek listájával; a nevek mellett ismétlődő latin jelzések: cholera nostras; chol. asiatica. Elhagyott járványkórházba kerültünk, poklosok és kolerások köpetei közé. Kint a dermedő rét, a göröngyök gnómjai – ha a gyerek még ott van velünk, biztos felnyalatjuk vele a folyosót. Végül behúzódtunk az épület hátsó udvarán egy raktárforma hodályba, ahonnét nem szűrődhetett ki a fény, és ott raktunk tüzet a kihordott fával meg szénnel. Dobogva táncoltuk körül az izzó máglyát.

– Sovány lányka… – kezdett rá valaki. – Jég a keze, lába… – folytattuk mi is.

 

Nincs vigasztalása, Meghalt kolerába

 

A fiúk találgatni kezdték, hogy mi baja lehetett a tavaszikabátos nő hajasbabájának. Nostras? vagy asiatica?

Összefogózva ültünk a tűz körül, és szidtuk a gyapjúsapkás kölyköt. Valaki legyintett.

– Mit csodálkoztok… ők a vidám mészárosok, a gyerekek! Csak röhécselnek, mert nekik szabad, aztán beléd vágják a kést…

A fahasábok lobogása egyre távolibb sarkokat világított meg a beton hodályban. Most láttuk, hogy milyen sietve menekülhettek innét: mindenfelé roncsok, széttört ágyak, konzervesdobozok, zsákokból kidőlt, bolyhosra dermedt liszt. Pár lépésre egy lilásrózsaszínű, felhasított sertés meresztette patáit a levegőbe; a konyha felejtette itt. A kőkeményre fagyott hús a közeli tűztől fölengedett, nedvezve meglágyult, s a merev combok egy idő múlva szétváltak, kínálkozón széthajoltak, és az üres has is megnyílt. Valaki újra kezdte a dúdolást, de hamar abbahagytuk. Gémberedve raktuk a tüzet hajnalig, és elsőnek érkeztünk meg ötkor a víztoronyhoz. Mielőtt tovább indultunk volna, a rét felől rohanó nőalakot pillantottam meg: a kis duzzadt arcú, tavaszikabátos volt. Riadtan pillantott végig a hosszú menetsoron; tudtam, hogy bennünket keres. Szóltam a társaimnak, és odamentünk hozzá. A nő hálásan elmosolyodott, mikor felismert; tétován előhúzta kabátja alól a hajasbabát, és a kezembe nyomta. Mondott is valamit hozzá, de nem értettük, hogy mit.

Csöpinek kereszteltük el; s talán mulatságos, de a sok menetelés, viszontagság közepette is megőriztem. Közel húsz év múlt el azóta, s most a kislányomé, aki négyéves, és folyton mesélteti Csöpit. Azt állítja, hagy érti minden szavát; eteti, itatja, vele alszik – úgy félti a hidegtől.

 

Feleségem utolsó este még egyszer átkutatta a lakás két szobáját, hogy mit felejtett el becsomagolni – mi fér bele két szatyorba, aktatáskába?

– Rakd azért rendbe a befőttesüvegeket – mondta.

– Miért?

– Akkor nyugodtabb vagyok.

Az égőket mindenütt felgyújtottuk, még a mellékhelyiségekben is. Felelőtlenül pazaroltuk az áramot; de rossz lelkiismerettel. A kislányunk halkan szuszogva aludt Csöpivel. Még volt másfél óra az indulásig, akkorra ér ide a teherautó. Bezártam, kinyitottam a fiókokat. Fili, a törpedaxli, egész idő alatt a párnáján ült, és némán figyelte, hogyan járkálunk ki-be; később összegömbölyödve a fal felé fordult, és nem nézett többé ránk. Éjfél után megszólalt a vekker az íróasztalomon. Felébresztettem a kislányunkat, és öltöztetni kezdtem.

– Most nyárig nem jövünk haza? – faggatott.

– Nyárig – bólintottam.

– És ha befagynak a csapok?

– Majd megengedjük egy kicsit, akkor nem fagy be.

– És ha Fili éhes lesz?

– Majd megeteti a házmester… – s ránéztem a feleségemre. Már kint állt az ajtónál, és sürgetett, hogy induljak. Aztán ő maradt utolsónak. Leoltotta a villanyt, és a sötétben odament Filihez, de az még akkor se mozdult. Csendben fölemelte, és belecsúsztatta a szatyorba.

A teherautón már vagy harmincan szorongtak, gyermekek, felnőttek, öregek; a rájuk borított ponyva időnként felpúposodott, majd ismét behorpadt. Fojtós köd permetelt.

A sárhányó mellől rekedt férfihang ismételte gépiesen: „Csak öt kilót vihet mindenki, csak öt kilót.”

Filike könnyű volt, alig volt súlya. A kislányunk nevetve tapsolt, megsimogatta Filit. „Milyen jó, hogy sovány vagy, az én Csöpim is sovány.”

A motor recsegve indult. A dupla kerekek először egy helyben dagasztották a sarat, aztán az egész alkotmány hirtelen előrelódult. Kint a betonúton még nagyobb, emeletes teherautók dübörögtek el mellettünk, és vad szirénázással előzték egymást. Amelyik megfarolt, oldalára borult, otthagyták az árokban. Feleségem kikémlelt a ponyva alól.

– Nézd, otthagyták őket – mondta.

Később lassú derengés tört át a ködön, de nem tudtuk, hogy merről. Mintha a fekete föld villódzott volna. Ettől kezdve csak suttogva szóltunk egymáshoz. Pedig nem volt háború.

 

Vadászat

Kemény tél volt, zúzmarás ólomforgácsokat söpört a szél. Az egyik reggel kerékláncos terepjáró állt meg az elöljáróság előtt, és egy borzbundás idegen férfi szállt ki belőle. Mielőtt belépett volna a földszintes, falusias épületbe, az autó párás ablaküvegére odarajzolt egy nagy T betűt, és mosolyogva „tilost” intett az összesereglett gyerekhad felé.

– Itt székel a bíró? – kérdezte barátságosan.

A kucsmás süvölvények kórusban felelték, hogy igen; s látszott rajtuk, hogy nagyon izgatottak. Az efféle látogatók nemcsak változatosságot hoztak a falu életébe, de bőségesebb vacsorákat is. Ilyenkor télen érkeztek meg messzi országokból a vadászok, akik halomra lőtték a megye vadjait. A lőtt állatokból aztán a falubelieknek is jutott; ahány legény meg gyerek beállt hajtónak, mindegyik három-három vadat vihetett haza naponként. Sokszor hónapokig eltartott a folytonos körvadászat, a durrogástól nem lehetett hallani a harangszót. Már csömörlöttek a mindennapos nyúlpaprikástól, de azért ették engedelmesen, mert a vadászok benyitottak a portákra, s ahol nem látták kilógatva a bőröket, gyanakodva kérdezték: „No, hát nem ízlik? Nem vagytok megelégedve vele?” S leültek közéjük, és addig ültek ott, amíg a lábasok ki nem ürültek. Ez egyben különös megtiszteltetés is volt. Végre is megtehették volna, hogy szóba sem állnak az egyszerű parasztokkal: megfizetik őket, csináljanak, amit akarnak. De úgy látszott, a szívélyesség legalább olyan fontos volt számukra, mint az, hogy mindennap három-négy vaskos gúlát rakhassanak az elejtett vadakból.

A vadászokat a községi iskolában szállásolták el, és étkezőhelyiségül a nagyvendéglőt bocsátották rendelkezésükre. Este oda tértek be átforrósodott puskáikkal, s frissen fejt tejet, túrót, sajtot fogyasztottak. Vadhúst nem ettek soha. Vasárnaponként meghívták ezekre a vacsorákra a bírót is, az elöljáróság pénztárosát, az orvost, a gyógyszerészt – s a vállukat veregetve mondogatták: „Most lakjanak ám jól, nyáron nem lesz, aki durrogasson maguknak!” És másnap újra kezdték a hajtást. A kirendelt süvölvények kereplőzve, bádogdarabokat csapkodva egyre szűkítették a kört a havas mezőkön, fölöttük rózsaszínűre festette a nap a finom lőporfüstöt. A szüntelen futkosás közben – szedni, gúlába rakni, hajtani a vadat – nem is volt idejük szomorkodni, hogy újra elnéptelenedik a határ. Csak néhány zömök kannak meg szukának kegyelmeztek meg – hagyták, hogy a bokrosokba fussanak és beássák magukat a hóba. Mikor már pocok meg menyét se mutatkozott, már azok is elmenekültek, a vadászok nagy búcsúlakomát rendeztek a vendéglőben; ünnepélyes pohárköszöntőket mondtak, és megígérték, hogy a következő télen ismét visszajönnek. Ilyenkor rövid időre kinyitatták a vendéglő ablakait, hogy szavukat azok is hallják, akik kint szorongtak az udvaron meg a kuglizó tetején, és csak utána húzták össze ismét a függönyökét. S reggelre mind elvonultak a szánjaikon. A temérdek vadtetemet meg otthagyták a faluban, mondván, hogy ők úgyis csak szórakozásból lődözték le őket. A bíró gondja volt aztán, hogy mit kezdjen ennyi lőtt vaddal. Enni már senki sem akart belőlük, már a nyúzástól is undorodtak, így szokás szerint egy hússzor-húsz méteres mély gödröt ástak a falu szélén, oda hányták be őket, és a földet fölébe púpozták. Nyáron ezekről a halmokról kiáltoztak a gyerekek az elrobogó autók után; már egész sor volt belőlük, a burján magasra nőtt rajtuk. De ugyanilyen buján a nyulak is újra szaporodtak nyáron. Mégse merészkedett senki, hogy pusztítsa őket, a vadászok téli mulatságát tilos volt elrontani. Az iskolában, mielőtt bármit is fölírtak volna a táblára, előbb egy nagy T betűt kellett a közepére rajzolni, és egész óra alatt ez a T betű nézett farkasszemet velük. Már úgy megszokták, hogy szinte hiányzott, ha nem volt ott. Belenyugodtak, sőt még örültek is, hogy valójában ők járnak túl a vadászok eszén; hiszen ha a nyulakat nem hajtanák föl nekik, ki tudja, mire vetemednének.

Egy titokzatos mondás járta a faluban, amit öreg meg fiatal egyformán jól értett, s akár temettek, akár menyegzőt ültek, mindig ezt mondták levett kalappal: „A Nyúl nekünk tilos, de miénk a Piros” – s ettől mindig megvigasztalódtak.

Most a borzbundás láttán egyszerre szétfutott a hír, hogy a vadászok küldötte érkezett meg; lesz újra paprikás, míg meg nem csömörlenek tőle. A süvölvényen már előre nagycsizmát húztak, a lábukat rongyokba tekerték, hogy el ne gémberedjenek a sok havoncsászkálástól. Mert ha megindul, hajnaltól alkonyatig nem lesz pihenésük. Olyan gyakorlatuk volt ezeknek a puskásoknak, hogy még az esti árnyékuk nyomán is eltalálták a zsákmányt. De meglepetésükre sem az iskolát nem ürítették ki, sem a nagyvendéglőt. A borzbundás autója még késő délután is ott állt az elöljáróság előtt. A bíró felesége otthon várta az urát, de az még üzenni sem üzent, s besötétedett, anélkül hogy bármi biztosat megtudtak volna. Éjszaka közepe táján aztán erős lánccsattogás verte föl a falut; a terepjáró száguldott végig a főutcán. Sokan azt gondolták a pokróccal tömített ablakok mögött: „Elmarad a vadászat” – mások meg éppen azt: „Nahát, holnap megkezdődik akkor.” Egyedül a bíró felesége sejtette, hogy valami olyasmi készül, amire egyikük se számít: az ura még ezután sem érkezett haza. És rögtön sorba járta a házakat, és mindenütt elmondta a gyanúját. A falu vénei úgy vélekedtek, hogy nincs ok aggodalomra, a bíróban megbízhatnak, bármi történjék is. Amire nincs szó, azt úgyse tudja kivallani – amire meg van szó, az úgyis olyan, mint a féreg: ha elpusztul, új terem helyébe. Legjobb hát, ha mennek és kiürítik az iskolát, földíszítik a nagyvendéglőt, s begyújtanak a kályhákba, hadd legyen rendben minden, mire reggel megérkeznek a vadászok. És majd ott megvárják a bírót, aki bizonyára azokkal tér vissza. Az emberek megrágták a tanácsot, aztán belátták, hogy csakugyan ez a legokosabb; s mindjárt munkához láttak. Ágyakat húzkodtak az iskolaépületbe, fát vágtak, ajtókat csapkodtak – így meg sem hallhatták, hogy a terepjáró monoton zúgása időnként fölerősödik, mintha valahol a falu körül bukdácsolna.

A bíró a borzbundás mellett zötykölődött a bőrülésen. Mikor az országútról letértek egy mezei csapásra, az idegennek első dolga volt, hogy kinyissa az ablakokat. S attól kezdve hol előre, hol hátra kémlelt, kihajolva az autóból, mintha valami határjelet keresne. A ködlámpák fénye messze előrehasított, és megvilágította a fölzavart nyulakat; de a borzbundás rájuk se hederített. A bíró fásultan újra kezdte:

– Idén kétszerannyi a vad, mint tavaly… Mért nem jönnek már? A hajtóink mindennap várják.

Az idegen közömbös arccal figyelt előre, és átvezette a kocsit egy befagyott éren.

– Most merre? Jobbra kanyarodjunk?

– Nem tudom – válaszolt a bíró. – Itt már sehol sincs út.

– Rendben van, akkor fordulunk vissza – mondta a borzbundás, és hirtelen gázt adott, szinte helyből megfordította a kocsit. Eddig egyre táguló köröket írtak le a falu körül, most egyre szűkítették a kört. A terepjáró, mint egy szívós bulldog, minden akadályon áttört. Bokrokat, akácokat reccsentett szét, dombokra kapaszkodott föl, patakmedreken robogott át.

– Reggelre befűtjük a kályhákat… Holnap már el is kezdhetnék a hajtást – mondta a bíró.

Az idegen bólogatott, majd fölkattintott egy harmadik lámpát is; ennek a fénykévéje még élesebben világította meg a terepet. Kis idő múlva felkiáltott.

– Nézze csak! Itt még nem jártunk… semmi nyom a hóban! – és egy kékesen fehérlő lejtőre mutatott le: a lejtőt sűrű cserje vette körül. A lejtő közepén magános fa magasodott, az ágait zúzmara borította.

– Helyben vagyunk? – kérdezte a borzbundás.

– Nem tudom – mondta a bíró. – Azt hiszem, eltévedtünk.

– Rendben van – válaszolta az idegen. – Akkor átvágunk itt, és fordulunk vissza.

Azzal nekivezette a kocsit a cserjének, és éles kanyarokkal végigpásztázta. A lejtő alján, a cserjefal mellett, hirtelen megtorpant a kocsi. A borzbundás kihajolt, és visszanézett az összegázolt hóra. Csettintett az ujjával, és megbökte a bírót.

– Ez lenne az?

A bíró megfordult lassan.

– Nem tudom… Nem ismerem – mondta.

S most már ketten nézték: a szétdúlt cserjesűrűből egy bóbitás madár lépkedett elő, körülötte vörösen tükrözött a hó, a fejét előrenyújtva átugrotta a mély keréknyomokat, majd fölrebbent a zúzmarás fára, és ott világított.

A borzbundás lenyúlt az ülés mellé, fölemelt egy rövid karabélyt, s mielőtt még a bíró felocsúdhatott volna, odatámasztotta a csövet az ablakperemre, és lőtt. A madár mintha csak repülne, lecsapódott a hóba.

– Ugyan, hozza már ide, bíró uram! – mondta, s közben recsegtetve túráztatta a motort, az egész alváz remegett tőle.

A bíró kiszállt az autóból, de mindjárt vissza is fordult.

– Nem vinnénk haza inkább egypár kövér nyulat? Ez úgyis csak összevérezi az ülést – és a fa felé intett, ahonnét egyre vastagodva kanyargott lefelé egy pirosló ér.

A borzbundás legyintett.

– Nem baj az, csak hozza. Majd ide veszem a lábam alá.

Mire a bíró odaért a madárhoz, már alig volt színe. Óvatosan felemelte, összefogta a két szárnyát, és levitte az autóhoz.

– Már nem vérzik – mondta, hogy mondjon valamit.

– No, ugye – dörzsölte kezét az idegen. – Nem tart ez sokáig. Olyan szürke már, mint a nyulak. No, indulhatunk?

S odadobta a madarat a gázpedál mellé, aztán rögtön harmadik sebességre kapcsolt; a kocsi megugrott, és vadiramban áttört a cserjefalon. Rövid félóra múlva már kint száguldottak az országúton.

– Mit gondol, befűtöttek már a vendéglőben? Jólesne egy kis meleg harapnivaló.

– Nem tudom – mondta a paraszt. – Én már nem vagyok többé bíró.

A borzbundás mosolygott.

– Pedig tudja, hogy maga nélkül nem végeztem volna semmit? Ha nem ül itt mellettem, talán a madár se merészkedik elő.

– Nem tudom – hallatszott ismét. – Én már nem vagyok bíró.

A bóbita közben megmozdult a gázpedál mellett, s egy pillanatra mintha a két behúzott szárny is megemelkedett volna.

– No – kapott oda az idegen. – Hogy rázkódik ez a kocsi! – s a csizmája sarkát rányomta a madár fejére. – Rosszak az utak errefelé. Az ember meg könnyen eltéved segítség nélkül…

– Nem tudom – hallatszott harmadszor is. – Én már nem vagyok bíró.

A madár kis idő múlva újra megmozdult, és odaverte a szárnyát a bíró lábához. A borzbundás erre lenyúlt érte, csüdjénél fogva kilógatta az ablakon, párszor odalódította a láncos kerékgumihoz, aztán újra lecsúsztatta a lába mellé. A bíró csendben ült, mintha a hideg, a motorzúgás és a zötykölődés miatt nem tudna egészen fölébredni. Csak arra egyenesedett föl, mikor a faluszél házai feltűntek; s akkor egyszerre odafordult az idegenhez.

– Forduljon vissza… ez nem a mi falunk… forduljon vissza!

Mikor látta, hogy a borzbundás nem figyel rá, a kormánykerékhez kapott, és teljes erejéből maga felé rántotta. A kocsi megpördült az úttest közepén, majd nagyot huppant előre, egész az árokpartig. A borzbundás gyors ütést mért a bíróra a karabély agyával, s az rögtön lebukott az ülésről.

– Ostoba! – mondta, és kilökte az ajtón. Aztán elrobogott.

A bíró csak órák múlva tért magához. Annyira szédült, hogy nem tudott fölállni, négykézláb vonszolta magát az árokban, míg talált végül egy karót, és azzal indult el botozva a falu felé. Mire beérkezett, már hangosak voltak az utcák a szánok csengőitől. Éjszaka megérkeztek a vadászok. Az egész falu ott tolongott a nagyvendéglő körül, és bámész szemekkel lestek be a széthúzott függönyökön. Úgy el voltak foglalva az izgalmas látnivalókkal, hogy ügyet se vetettek a botorkáló bíróra. A befűtött nagyteremben feldíszített asztal mellett ültek a vadászok, a díszhelyen a borzbundás. A bíró azonnal fölismerte az asztal közepén a nyársra húzott madarat. Most ismét piros volt, s a vadászok egymásnak osztogatták a mellét, a szárnyatövét, a combját. A hajtók meg dobogva, türelmetlenül kiáltoztak be az ablakokon:

– Indulhatunk, vadász urak?

Az öregek, mint vasárnap a templom előtt, kis csoportokba verődve nézték a fiatalságot.

– Nohát, megkezdődik akkor – mondták; és félrehúzódtak az út szélére, mikor a szánok felsorakoztak, hogy vigyék a határba a puskásokat. A bíró felesége egyik csoporttól a másikig futkosott, és mindenütt ugyanazt ismételte:

– Csak az uram jönne már meg…

– Visszajön – vigasztalták az öregek, és cinkos hunyorítással levették a kalapjukat. – A Nyúl nekünk tilos, de miénk a Piros.

Az asszony összekulcsolta a kezét.

– Azt mondják…?

A bíró ott állt mögöttük, de nem ismerték föl. Aztán megfordult, és elbotozott. Nem volt ereje elárulni, amit még senki se tudott a faluban, csak ő; hogy – soha többé.

 

Az Állatforgalminál

Altman, a Főnök hosszabb szünetet tartott. Vizsla szemekkel mérte végig a sápadt, borostás arcú fiatalembert, aki előtte ült: csukaszürke vászonnadrág volt rajta, napszítta khakiing, drapp kockás, kopott zakó, mint a jobb minőségű télikabátok bélése. Valószínűleg abból is készült. Kopaszra nyírt haja most kezdett sörtésedni, a hajszálak között látni lehetett a hámló fejbőrt. Arca tétova kisfiú arc. „Bakancsszaga van – gondolta a Főnök –, mindnek bakancsszaga van, úgy látszik, nehezen tudják kimosakodni a fogságot” – s szemügyre vette az ormótlan lábbelit is, a boka felett kigyűrődő újságpapír betétet. Tárgyias közönnyel nézte. Mint aki már sokakon kipróbálta ezt a pillantást, de sajnos, ezúttal se tudja megváltoztatni a véleményét.

Most mégis érdekelni kezdte a fiatalember. Kiszámíthatatlan, hogy min hatódik meg az ember. Előhúzta a tollkését, és kihegyezett két ceruzát. Íróasztalán egy minden ízében hibátlan alkatú, vöröses fából faragott tehénszobrocska állt. Szakértő azonnal megállapíthatta róla, hogy a berni-szimmentáli és a pinzgaui fajtának egy különlegesen sikeres keverékpéldánya. Kiállítási termekben láthatni hasonló szobrokat, életnagyságban, lemosható műanyag szőrzettel, hogy mindig tisztán és gusztusosan állhassanak a nézőközönség rendelkezésére. Esetleg a csontrendszer pontos térképét is rárajzolják az állatra, az eszményi méretek feltüntetésével, a konc és a csánk háromszögét, a fark- és nyakcsigolyák közti távolságot. A Főnöknek nem volt szüksége ilyesmire, maga is a szakértők közé tartozott. Csupán íróasztaldísznek használta a szobrocskát. A tehén szeme helyén lyuk volt, oda szokta bedugni a kihegyezett tartalék irónt. Az egyiket most is oda szúrta, a másikkal meg szórakozottan vonalakat húzgált egy kinyitott füzetbe.

– Mikor érkezett vissza a fogságból? – kérdezte.

– Három napja – mondta a fiatalember, s kissé előrenyújtotta a nyakát, mintha ezzel is bizonyítani akarta volna mindenre elszánt készségességét.

Az ablakon besütött a nap. A Főnök kinézett. Szemközt, a tér túlsó oldalán, egy teherautó farolt be a selyemgyár udvarára. Viszik a gubókat, hozzák a gubókat. „A hasznosított embriók.” A fél város ebből él.

– Odaát járt már? – nézett vissza a fiatalemberre. – A selymeseknél?

– Nem… nem jártam. Valaki önöket ajánlotta a vonaton. Hogy most sok a vidéki kiszállás, szükség van munkaerőre. És én megszoktam a vidéket, nincsenek igényeim. Egyáltalán nincsenek igényeim. Három napja érkeztem csak.

– Ezt már mondta – figyelmeztette a Főnök.

– Igen… de nekem is szokatlan még.

A Főnök feljegyezte a füzetbe: „kissé bárgyú, de őszintének látszik.” S gondolatban tovább folytatta: „A három a mindenük, ez tabu, erről nem lehet leszoktatni őket. Harmadik napja éheznek, harmadik napja nem aludtak, a szakálluk háromnapos, éjszaka háromszor riadtak föl… És még csak nem is titkolják. Bíznak benne és kifecsegik. Szerelmesek a háromba. Azzal ébrednek, feküsznek, mint valami amulettel.”

– Mutassa csak a nyakát – mondta hirtelen.

A fiatalember zavartan kigombolta az inge felső gombját. Egy spárgára fűzött, kerek alumíniumlapocska csüngött róla – a dögcédula. Ez volt a legelső, amit a kezükbe nyomtak, mikor beöltözésre jelentkeztek a laktanyaraktárban. Ősz volt, zuhogott az eső. Egyesével sorakoztak fel, mint a láncszemek. És még civilben. A sok agyonázott ballon meg lódenkabát nevetséges játéköltözetként hatott a salakkal felhintett udvaron. Az udvar akkora volt, mint egy túlméretezett futballpálya. Körben szürke betonkerítés, sehol egy fa. Az ilyen udvarok szerénnyé teszik az embert, s szinte megváltás, ha valaki név szerint kiszólít a sorból. Ugyanakkor homályos elképzelés élt bennük, hogy a kincstári köpenyben nem fognak átázni annyira. A kincstári posztó mindig vastagabb, mint a civil. Aztán az alumíniumlapocskához is hozzászoktak. Be kellett látniok, hogy ésszerű. S ami ésszerű, az már megköveteli a belátást.

Valószínűleg akkor kezdődött. A fiatalember biztató jelnek vette, hogy ilyen apróság is érdekli a Főnököt.

– Ez valahogy nálam maradt – forgatta két ujja között a lapocskát. – Nem vették el, mikor hazaengedtek. De már valahogy aludni se tudnék nélküle.

– Ismerem én, tudom én, hogy van ez… Hányas száma volt?

– Háromszázharminchárom.

A Főnök csettintett.

– Ez igen! Maga aztán szerencsés fickó!

– Igen, szerencsés vagyok… És igazán nincsenek igényeim.

– Azelőtt mivel foglalkozott?

A fiatalember lesütötte a szemét.

– Tulajdonképpen nemigen foglalkoztam még… Huszonhárom éves vagyok – s két horpadt orrú bakancsát illedelmesen egymás mellé csúsztatta. Nehéz helyzetekben ez segíteni szokott.

– De egyszer dolgoztam fél évig egy állatorvos mellett – folytatta. – Három község tartozott a körzetünkbe és két puszta. Komoly, nagy körzet volt, sok állat… persze, nem olyan nagy, mint az önöké. Motorkerékpárral jártuk a vidéket, én ültem hátul a műszerestáskával. Amíg a gazdám beadta az injekciót, addig én felszívtam a másik tűbe az oltóanyagot. Azt hiszem, meg volt elégedve velem.

Kis szünetet tartott, mint aki egy különösen fontos részletet akar fölidézni – de látszott az arcán, hogy bizonytalan.

– Emlékszem, egyszer egy hosszú, eperfás úton meneteltünk…

De nem mondta tovább. Elhallgatott riadtan.

– Nos? – dünnyögte a Főnök.

– Ne haragudjon… kicsit régen volt már – motyogta. – Összekeverem a dolgokat. De az állatorvos az igaz, biztos igaz… fél évig dolgoztam mellette. Azért is gondoltam, hogy inkább önöknél… hogy nem odaát.

A teherautó már bent berregett a selyemgyár udvarán. A tér elcsöndesedett. A hősök szobra körül egy nyugdíjas öregúr apportíroztatta a kutyáját.

A Főnök újra jegyzett valamit a füzetbe, aztán fölnézett.

– Nos… mondja csak még egyszer. Hogyan is volt ez?

A fiatalember engedelmesen megismételte. Görcsösen ügyelt rá, hogy semmi fölöslegeset ne keverjen bele – s a végén mégis félrebicsaklott a mondat azzal az eperfás úttal. Úgy érezte magát, mint a kutya, amelyik nyomot veszít.

– Nem kellene valami rendet csinálni az emlékei között? – kérdezte váratlan jóindulattal a Főnök.

– De igen – bólintott hálásan. – Jó volna valami rend. És ha talán önök is segítenének… A magunkfajtánál az első három nap a legnehezebb.

– Na jó, hát akkor beszéljen valamiről, amire pontosan emlékszik, és bennünket is érdekel. Remélem, nem gondolta, hogy minden tájékozódás nélkül alkalmazzuk. Képesítése nincs, rendben van. Majd a gyakorlat megteszi. Nem vagyunk kicsinyesek. De valamit… valamit mégis! Hogyan is volt azzal az inaskodással? Mire emlékszik?

– Azt hiszem, egy járványra… Akkor sok dolgunk volt.

– Helyes. Hát akkor beszéljen valamit a járványokról – mondta a Főnök, s kényelmesen hátradőlt a székén. „Ha úgy vesszük – gondolta –, ez is a szakmához tartozik.” Ámbár ők inkább a számbavétellel foglalkoznak, az értékes állomány felkutatásával, az elszállítás lebonyolításával… aztán egyfajta összetett ellenőrzés, a kiállítási törzsállomány védelme, különböző irányelvek a minőség biztosítására, központi lajstromok és a helyi megbízottak nyilvántartása, vidékjáró csoportok…

„Esetleg oda jó volna ez a fickó – gondolta –, vidékjárók közé. Ott majd kiszellőzik a feje. Ha meg nem, hát majd kinevelik a többiek.”

– Nos? – dünnyögte újra, s közben elolvasta, amit az előbb írt a füzetbe: „A jól ismert tétovaság. Még nem érkezett haza. A jelek szerint kitanítható.” Most áthúzta a „tétovaság” szót, és fölébe írta, hogy „tünetek”. Így általánosabb. Inkább majd a végén részletezi az eredményt – bár meg volt győződve róla, hogy nem éri meglepetés. Bőséges tapasztalattal rendelkezett.

A fiatalember monoton hangon kezdte mondani, mintha ítéletet olvasna fel:

– A járványos betegségeket egy bizonyos szervezetbe kívülről behatoló ok hozza létre, ezért mind a fertőző betegségek közé tartoznak. Megelőzésük az állam legfontosabb feladata. Ez a különböző betegségek szerint különböző intézkedéseket tesz szükségessé. A fertőzött területekkeli közlekedés lehetőleg megszorítandó, sőt megtiltandó, valamint az onnét egészséges vidékre kerülő tárgyak és egyedek szigorúan fertőtlenítendők, illetve elpusztítandók. Minden fertőző betegség elleni védekezésben nagy fontossággal bír az egyéni diszpozíció csökkentése. Erre leghatásosabb mód, ha…

– Nagyon jó! – szólt közbe a Főnök, s egy szagos Virginia-szivarra gyújtott. – Látom, konyít valamit. az irányelvekhez.

– Nem konyítok, kérem – mondta a fiatalember. – Mi csak egyszerűen végrehajtottuk, amit parancsoltak nekünk.

– Hogyhogy mi? Hát többen is voltak?

– Hol?

– Hát az állatorvosnál.

– Nem… ott nem.

– Na látja. Szedje össze magát, fiam. És ne szégyellje, ha esetleg csacsiságokat mond, úgyis kiderül, hogy mihez ért, mihez nem, az első kiszállás után kiderül. Hát csak szépen, őszintén…

S bizalmasan előrehajolt, mélyen az asztalra könyökölve. A szájában leffegő szivar még a szándékoltnál is közelebb vitte az arcát a fiatalemberéhez – mint egy csontos, nikotinos ujj, úgy mutatott rá.

– Azt hiszem, tudnánk használni önt – mondta, majd ismét hátradőlt. – Szóval?

A fiatalember mohón ivott egy kortyot a kikészített pohár vízből. Nagyot lélegzett utána. Most először engedte el magát, mióta a Főnök szobájában ült. S egyszerre a város is barátságosabb lett a szemében. A platánfasoros vasúti sétány, a főtér sárgára festett középületei, a macskaköves utcák, a híd a patak fölött, a transzformátoros vasbeton villanydúc a törvényszék mellett (két vasbeton lába között egy kis cukorkabolt) – mindez barátságosabb lett, s úgy tűnt egy pillanatra, hogy így már sokkal egyszerűbb lesz visszaemlékezni arra, ami volt. Vagy éppen elfelejteni, és újratanulni mindent. Igen, itt jó most, itt jó lesz az Állatforgalminál – és a Főnök az édesapánk. Hát csak őszintén, szép sorjában…

Hirtelen kérdés szegeződött neki a szivar mellől, mint egy halk kakascsattanás.

– Hány udvaros járvány volt?

– Nem számoltuk – mondta meglepetten.

– Hogyan? Számba se vették, hogy mi várható… mi a veszélyességi körzet… a statisztika? Semmi statisztika?

– Nem… ilyesmi nem volt. Tulajdonképpen csak a vége felé kezdtünk el gyanakodni.

– Na és?

– Gyanakodtunk, és adtuk az injekciókat. És ha végeztünk valahol, már mentünk is tovább. Én ültem hátul, a pótülésen… persze, ez nem fontos, nevetséges apróság, de valahogy mindig ez jut eszembe, mikor visszagondolok rá. A pótülés meg nem is volt igazi ülés, csak csomagtartó. Nem volt rugó alatta, és kegyetlenül rázott, egész a csontomig bevágott az a zománcos vasrács… tetszik érteni? Pedig amúgy jó motor volt, nem kellett azt soha javítani, és halk is volt, kifogástalan motor. Még mondták is, hogy mindenhová olyan elegánsan robogunk be, hogy nem is hallják a motorzajt, és máris ott vagyunk. Csak hát pótülés nem volt rajta. De aztán megszoktam.

A Főnök figyelmeztetően koppintott az ujjával.

– Nem fecsegünk egy kicsit sokat?

– Nem – mondta nekibátorodva a fiatalember. – Szerintem ez is hozzátartozik. És önnek őszinteséggel tartozom, semmit sem akarok elhallgatni. Azt se, hogy kezdetben undorodtam ettől a munkától. Csak amíg a motor vitt, addig nyugodtam meg kicsit. Addig olyan volt minden, mintha álom volna az egész. Községek mellett robogtunk el, ahol nem kellett kiszállnunk: egy másik körzet. Ott nem mi vagyunk a felelősek. S ez olyan volt, mint valami ajándék. Nézni messziről az utcákat, istállókat, ahogy jönnek-mennek az emberek… és még nem tudnak semmit. Mi vittük mindig a rémületet.

Lehalkította a hangját, s valami szomorú erőlködés torzította el a vonásait.

– Sokszor gondoltam is, de nem mertem soha kimondani: vajon nem mi visszük a járványt?

– Óriási! – hahotázott a Főnök. – Új szempontok a gyógyítás lélektanához. Maga kis filozófus, barátom!

S gyorsírással odavetett pár szót a füzetbe: „Szemmel tartani. Pár hónapos megfigyelés a kísérleti kiszálló csoportnál.”

– Nem szeretném, ha félreértene – szabadkozott a fiatalember. – Én akkoriban kerültem először közel ilyesmihez. Addig fogalmam se volt, hogy az efféle hogyan kezdődik, hogyan derül ki. De mikor már az ötödik házba mentünk be, a tizedikbe, a huszadikba, és mindenütt ugyanaz… Aztán kint a pusztán is ugyanaz, pedig ott már egész seregnyit hajtottak össze az érkezésünkre, már a karámba se fértek el, az is tele volt, a többi meg kint feküdt elnyúlva, szanaszét, mint a vadaskerti célpontok…

A fiatalember nem titkolta felindulását. A vallomástevők szúrós, merev pillantásával szinte belekapaszkodott a Főnökbe. Nézte, és közben a hajdani magukat látta azon az iszonyú sivár pusztán.

– Csak a mi motorunk berregett közöttük a kiszáradt füvön; és rajtunk kívül sehol senki szakértő. Csak ők. Ők meg bámultak ránk megadással, mint az elítéltek, hogy vajon mit viszünk, mit akarunk. El tudja képzelni, mit érezhet ilyenkor egy kezdő? Mi már kezdtük sejteni akkor, hogy mi mit jelent – hogy mitől van a fejlógatás, a nyáluk mért folyik, a szemük mért véreres, hogy a lábukat mért rándítják olyan nevetséges egyformasággal… De ők nem tudták még. Csak azt, hogy olyanok, amilyenek. Hogy egyformák. Mind ugyanattól bőgtek kínjukban, és mind ugyanattól nyugodtak meg. Mi meg kimondtuk az ítéletet, hogy: járvány. Ugyanis egyedül nekünk volt áttekintésünk.

– Szóval mégiscsak volt! – mondta a Főnök, s egy kis ügyeskedő mozdulattal lepöccintette a hamut. – De hiszen ez a lényeg, barátom! Az áttekintés nálunk is alapvető követelmény, azon áll vagy bukik az állomány helyes forgalmazása. Ezt jól vésse a fejébe.

– Igenis… az állomány helyes forgalmazása.

– Különben tetszik nekem, amiket mond, csak egy kicsit egyéni az előadásmódja – nem vette észre? – s nevetve elébe vágott a válasznak. – Nyilván elfogódott, igaz? Ugyan, ne szorítsa már így össze a térdét meg a bakancsát! Alkalmazzuk. – S hirtelen fölállt.

A fiatalember nem mozdult.

– Még nem mondtam el mindent – motyogta.

– Jó, jó, még lesz ideje rá.

– De most muszáj… nem hazudhatok.

– Hát akkor beszéljen… de gyorsan!

A fiatalember kicsit lejjebb ejtette a fejét.

– Nekem mégis jobb volt akkor…

A Főnök a karórájára nézett.

– Hogy?

– Mondom, hogy jobb volt akkor… ott, az eperfás úton. Harmadik napja meneteltünk már, és folyton a karám jutott eszembe meg az az óriási rét. Aztán a falvak is, a régiek… Mind egyformák. De hát a barakkok is egyformák. Nem is hinné, a barakkok milyen melegek tudnak lenni. Melegítettük egymást. De azóta ez sincs. Azóta egyedül vagyok.

Elhallgatott. Mint a ballon, amelyikből kifújódott a levegő.

A Főnök megfogta a vállát, és felhúzta maga mellé a székről.

– Tulajdonképpen mért jelentkezett maga nálunk?

– A vonaton ajánlották.

– Hogy ide jöjjön?

– Igen… Hogy úgyis ide kerülünk, mert először önök választanak közülünk. Azt mondták, mindegy, jobb, ha magamtól jövök.

A Főnöknek felhúzódott a szája széle.

– Úgy látszik, sokat fecsegnek a vonaton. De történetesen igazuk volt. Most már át se engedném a selymeseknek, se másnak. Közöttünk a helye.

Visszalépett az íróasztalához, és kinyitotta a füzetet. Még egy külön papírra is felírta a fiatalember nevét, s melléje az alumíniumlapocska számát: 333.

– Tessék – nyújtotta át. – Ezzel jelentkezzék a személyzeti osztályon, ott majd elintézik a többit. Holnap munkába áll. Szállása van?

– Nincs, az állomáson aludtam három napig.

– Úgy… Hát akkor menjen el a Vén apostol-csapszékbe, és kérjen egy szobát magának. Csak mondja azt, hogy nálunk van alkalmazásban. Ott már ismernek bennünket – s nevetett. – Az ilyen gólyák mind ott szokták kialudni magukat. Ott majd gondoskodnak magáról.

– Igenis – mormogta a fiatalember, s megilletődve az ajtóig hátrált. Most vette csak észre, hogy a falon, amelynek egész idő alatt háttal ült, egy robusztus podóliai bika képe függött. Duzzadó herezacskói csánkon alulra lelógtak, s a két szarva hegyére két hatalmas rézgomb volt ráhúzva. A bozontos szőrzettel benőtt alacsony homlok félelmes, uralkodói korlátoltságot sugárzott.

A Főnök elkapta a fiatalember pillantását.

– Ismerős? – kérdezte, s kis hunyorítással a kép felé intett. – Hát még a valóságban milyen volt! Bizony, ezek nélkül becsukhatnánk a boltot.

A fiatalember válaszolni akart valamit, de a Főnök már nem várta meg. Kinyitotta előtte az ajtót, és udvariasan kitessékelte a folyosóra. Egy lelket se talált kint. Az egyforma ingbarna ajtókon alig szűrődött ki nesz, az ablakok dürückös üvegén nem lehetett kilátni. Csak a házi csőposta csövei kattantak diszkréten a folyosó mennyezetén.

 

Az árnyék

Évekig azt hitték, három sóstó van a környékükön. Aki idegen arra járt, észre se vette őket, csak ha letért az országútról. Messziről olyanok voltak, mint három felére kopott süveg, alacsony dombocska. Ezeknek a kráterében csillogott a fémes, mozdulatlan tükrű sósvíz. A községből, sőt messzebb vidékről is, nyaranta kijártak ide a betegek, meddő asszonyok, különféle csodavárók. A gyerekek főképp azt élvezték, hogy alig kell tempózniuk, és mégsem süllyednek el. Így kiáltoztak egymásnak: „Gyertek, átsétálunk a vízen!”

A házat, ahol laktak, akáccserjés lejtőre építtette az egykori tulajdonos. Nyaranta a fürdőzők is megmászták a lejtőt, és bezörgettek tejért. Úgy vedelték, mintha a sósvíz minden nedvet kiszívott volna belőlük.

– Hogy milyen gyönyörű itt! – mondták lelkesedve. – Ugye, maguk víz helyett is kecsketejet isznak?

S most, hogy elcsitították a szomjukat, hirtelen túlzott elismeréssel dicsérték a tájat, a legelésző kecskét. Még a sűrű csalánost is megcsodálták.

– Bizony – mondogatták –, ilyen egyszerűen volna jó élni.

Ősz felé megritkultak a fürdőző vendégek. A házon megvörösödött az ampelopsis, feketerigók csipkedték a megfonnyadt bogyókat.

Esténként kisétáltak a sóstavakhoz. A víz dermedtbőrös volt a szürkületben.

– Ne nézzük – mondta az asszony – iszonyodva.

De azért végigsétáltak a három kráter peremén. A férfi szeretett játszani az iszonyattal; ha ökörnyálat fújt feléje a szél, kettészakította.

Az egyik őszi reggel váratlan s szinte kihívó ajándékként tűző napsütésre ébredtek. Az országút fehéren ragyogott fel a barna szántóföldek között. A horizont szélén érintetlen vattacsomókként rajzolódtak ki a havasok. Hihetetlenül megnőtt és mégis áttekinthető maradt a táj, amiből nem lehetett kilépni.

Az asszony kiszaladt a ház kapuján, és felkapaszkodott a dombhátra. Előbb csak a szemére gyanakodott és a szokatlanul éles napfényre. A domb túlsó oldalán, ahol sóvirágos, füves rét volt eddig, most hatalmas tavat pillantott meg, közepén szigettel. A sziget alig emelkedett ki a vízből, lapos volt, kicsi, mintha csupán árnyék esett volna a víztükörre. Bokor, fa sehol, csak a víz és a sziget.

Mégis ajándék volt. Nem úgy bőrösödött, mint a sóstavak. Apró hullámai lágy ezüstpapírként gyűrődtek. Boldog megindultsággal szaladt vissza a házba, és hívta a férfit.

– Gyere, hozz fürdőruhát – mondta.

A férfi épp nekifogott, hogy összegereblyézze és elégesse az őszi szemetet.

– Csak higgyél nekem, gyere – mondta az asszony.

És megmutatta a tavat.

– Mikor történt? – kérdezte a férfi elbizonytalanodva.

– Nem tudom… Talán éjszaka? – Gyermekesen tette hozzá: – Este későn aludtam el.

Levetkőztek, és lehevertek a parton, lábukat érte a víz. Langyos volt. Az asszony megnedvesítette a kezét és megnyalta.

– Nem sós! – kacagott.

Órákig hevertek kint a fűben, megmártóztak, újra megszáradtak. A nap úgy tűzött, mint nyár közepén. Az asszony délfelé szédülni kezdett a megkésett melegtől. Kérte a férjét, hogy ússzanak be a szigetre, ott van egy kicsi árnyék.

– Már hogyan lenne, nincs ott semmi árnyék – mondta a férfi.

– De hiszen látom, hogy van… Ülj fel, és nézd meg.

A férfi felült, és nevetve megrázta a fejét.

– Most se látom, hogy volna. Hidd el, csak képzelődsz. Hát nem jó itt?

– De jó – csöndesedett el az asszony. – Csak egy kicsi árnyékot kívántam volna.

S egyszerre nevetségesnek, kicsinek érezte magát. A tó ellenséges lett, a napfény halálos. Ott állt egy nagy, fényes kapuban, és azt hitte, belevakul. Megverten húzódott félre. Felállt, és karjára vette piros ruháját.

– Bemegyek… Te maradsz még? – kérdezte halkan.

A férfi hanyatt feküdt a fűben, széttárt karokkal.

– Még maradok egy kicsit – válaszolta.

Később kedve támadt, hogy újra megmártózzék. Futva belegázolt a vízbe, majd elengedte magát, hogy teljes hosszában elvágódjék. Aztán tovább futott, sokkal messzebbre, mint ameddig az asszonnyal bemerészkedtek. De a víz ott se volt mélyebb, mint a part közelében.

Kényelmesen begyalogolt a szigetig.

Meglepetve látta, hogy a szigetet csakugyan árnyék szeli ketté, pedig nem volt felhő az égen. Csepp zavart érzett, de aztán mégis leült az árnyékba, s elszundított.

Enyhe szélfúvásra ébredt föl. Nem sokat aludhatott, mert a nap még mindig magasan állt. A tó színe azonban elveszítette ezüstös ragyogását. Olyan volt, mintha nagy mélységéket takarnának a hullámai. Ettől a változástól megborzongott. Idegesen futkosni, kutatni kezdett a homokbuckás szigeten. Először körbeszaladt a partján, majd átlózva pásztázta végig, indokolatlan reménykedéssel. Végül is belátta, hogy csalja magát: egy kifosztott szigetet vallat.

És eltökélt, visszavonhatatlan szégyenkezéssel belegázolt a vízbe. Csúszkált, bukdácsolt az igyekezettől, hagy mielőbb kiérjen, de kiérve is csak ugyanazt érezte, mint a szigeten: hogy nem cselekedhetik másképp, csak maga mérheti ki a büntetését. Odament a vasnyilas útjelző tábla alá, mely az országút irányába mutatott, és még egyszer visszanézett a házuk felé. Figyelmét nem kerülte el, hogy a pirosló ampelopsist csapatostul lepik el a feketerigók. Összeszorult a szíve – de ez sem tudta visszatartani.

 

Az asszony az akáccserjésben várakozott. Útközben meggondolta magát, mégsem akart egyedül visszamenni a házba. Felhúzta a cipőjét, a ruhájába is belebújt, és türelmesen hallgatózott, hogy hall-e lépéseket. Ide a cserjésbe csak megszűrve sütött be a nap. A levelek halkan súrlódtak az enyhe szélfúvástól; de meghallotta bennük a távoli, pikkelyes habok kis csattanását. Ebben a törékeny csendben vette észre a közeledő csordát.

Elég messze üldögélt a kertjüktől, még könnyen bemenekülhetett volna a kerítés mögé, de meg se kísérelte, hogy elfusson. Első pillanatban felugrott ugyan – aztán lassan visszaereszkedett: a térdére, és összekulcsolta a kezét. Mint aki nem is titkolja, hogy imádkozik.

Nagy csapat fekete bivaly csörtetett feléje a sűrűből. Különös, kétfelé kinyúló szarvuk nemcsak egyenes volt, hanem csavart is, mint a fúró. Ezek a csavaros szarvak nem engedték, hogy másfelé nézzen. A bivalyokat sörtétlen, kis termetű, fekete disznók követték. Sárgálló fogukkal bele-belekaptak a földbe, de megállni egyikük sem állt meg. Lassú, fékezhetetlen futással özönlöttek elő, fejükkel föl-le bólogattak, hátuk vonala hullámzott vonulásuk közben.

Az asszony lehunyta a szemét, hogy még egyenlőtlenebbé, még alázatosabbá tegye a küzdelmet. A férfi helyett is.

Soká tartott.

Néha azt hitte, némelyik nekiront, a szarvak keresztülszúrják, a nedves orrok fellökik. A paták azonban mind hajszálra mellette csapódtak le. Ott húztak el a piros ruhája mellett, egyik-másiknak a leheletét is érezte. Megbátorodva nyitotta föl a szemét. Az állatok, ha lehet, erre még óvatosabb trappolással kerülték ki, mint előbb.

„Jólesik nekik, hogy bánthatnának, de mégse bántanak” – gondolta, s reménykedve elmosolyodott. Egyszerre úgy nézett összekulcsolt kezére, mintha már nemcsak az ő tulajdona volna.

Mikor a csorda elvonult, nem mert utánuk nézni. Ujjongva futni kezdett, vissza a tóhoz, hogy megkeresse a férfit, hogy együtt örüljenek és locspocsolva gyalogoljanak át a vízen, mint a gyerekek nyáron – de a tó helyén már csak pocsolyás talajvíz csillogott a fű közt.

Lassan az arcához húzta kezét. Körülnézett.

– Hol vagy? – motyogta; aztán kiáltva: – Hol vagy?

S megfordult.

A férfi az útjelző tábla vasnyilán lógott, előrebukott fejjel, furcsán megnyúlt lábbal. A nadrágszíj csatja úgy fénylett a feje fölött a tűző napsütésben, mint valami hamis, hivalkodó csillag.