Király, akinek nem volt mestersége

Élt egyszer egy király, nem volt se népe, se országa, még mestersége se volt – afféle bolondos királynak csúfolták. Járta a világot, s úgy látszott, hogy ez a járkálás ritka haszontalan dolog, nem lesz tőle senki se gazdagabb, se kövérebb, se soványabb. A mi királyunk se ilyen, se olyan nem volt, mindenünnen kirítt, de olyan szerényen, hogy csak akkor vették észre, mikor belebotlottak.

Az üstfoltozó cigányokkal történt. Éppen kint sátoroztak a hegy aljában, ettek, táncoltak, csak a legöregebb kalapált. Ezt hallhatta meg a bolondos király, mert mind lejjebb ereszkedett a hegyről, csupasz mellel, mezítláb (pedig odafent már hó takart mindent), aztán úgy, ahogy volt, odaült közéjük. Nem azért, hogy vessenek neki valamit, de ha már megkínálták, evett.

Egyszer csak eléje guggolt egy szép, csigás hajú cigánylány.

– Aj, de szomorkodsz, gyere táncolni! Tudsz-e?

A bolondos király azt gondolta, hogy tud. Rakta, emelte a lábát, de olyan furcsán, hogy a lány leült a földre, úgy borzolta a haját. Aztán fölugrott.

– Táncos király nem lesz belőled! – mondta, és egy villogó legénnyel tovább perdült a gyepen.

Az öreg, aki kalapált, megsajnálta.

– Nem jó szekérre ültél, hallod. Gyere, tanulj mesterséget, az való neked.

S kezébe nyomott egy kalapácsvasat, hogy nyelet faragjon hozzá. A bolondos király megörült a munkának, hogy mégis hasznát veszik. S fogta a vasat, és elment a közeli erdőbe. Talált akácfát, gyertyánt, de egyikkel se volt megelégedve. Ha már nyél, legyen igazi. S jobb kezével megmarkolta a vasat, előrenyújtotta, és úgy méregette, hogy elég egyenes-e. Csupán a könyöke dudorodott kifelé kicsit, de azt egy rántással beljebb húzta, s mindjárt sokkal jobb lett. Így ment vissza az öreghez, és odarakta melléje tőből a karját, végén a marokra fogott vassal. A cigány a tűz mellett pipázott, a fiatalok aludtak.

– No, megvan? – kérdezte.…

– Megvolna – bólintott szerényen, és leült, maradék karjára támasztotta a fejét.

Az öreg hökkenten ráncolta a homlokát. Hirtelen maga sem tudta, miért nem tetszik neki a nyél. Hiszen jó volt, kézbevaló, még a kérge is le volt hántva, szép simán fehérlett – mégse tudta, mit gondoljon. Végül azt tanácsolta:

– Jobb lesz, ha nem várod meg a reggelt. És nekem is jobb lesz, ha eldugom ezt a kalapácsot.

S eldugta. A király meg elment, vándorolt tovább. Jó volt a cigányoknak a vajda is.

Sok év múlva egyszer, valahol a világ másik sarkán, összetalálkozott egy messze kígyózó menettel. Középtájon cifra zászló lobogott az emberek feje fölött, piros és arany szalagok díszítették. Szó nélkül beállt közéjük, már úgyis megkívánta, hogy valaki társa legyen. De hamar csalódott. A sok összeverődött ember egyik éneket nyújtotta bele a másikba, nem is ügyeltek egymásra. Elszánt igyekezettel mind a zászlóra meresztették a szemüket, s még azzal se törődtek, hogy kinek a lábát, kinek a gyerekét tapossák el közben.

Egy öregasszony – szája, mint a naspolya gyűrődött befelé – végre megszánta, és szóbaállt vele. Kiderült, hogy nem is tudja, hová mennek, ő csak a zászlót nézi, azt meg bizonyosan oda viszik, ahol az üdvösséget adják; hiszen mindenki arra vágyik. De ennél többet ő se volt hajlandó beszélni, fújta tovább az éneket, nehogy mulasztásban maradjon.

Amint így tipródtak az úton, a zászló egyre gyakrabban lekókadt, és eltűnt pillanatokra. De úgy látszott, ez csak neki szúrt szemet; a többiek úgy tettek, mintha változatlanul fönt látnák lobogni, ahol megszokták. Ő azonban kíváncsian előrefurakodott. Keserves arcú, görcs emberke vitte a zászlót, ráadásul a fél karja is hiányzott. Nem gondolkozott, gyorsan odalépett melléje, és a csonka vállra odahelyezte a maga másik karját; s már indult is tovább. De az ember utánakiáltott.

– Mit akasztottál ide? Nem viszed azonnal!

S indulatosan meredt arra a valamire, ami nem az övé, és most mégis a zászlót akarta fogni. Még ezt is el akarják rabolni tőle, az utolsót, hogy csak egy karja van? S dühösen rángatni kezdte a kéretlen kölöncöt, hogy bár sorvadna el; de a zászlót akkor sem engedte, fél karral cipelte azután is.

Így vonult tovább a menet. A bolondos király leült az út szélére, és hallgatta a távolodó éneket. Eszébe se jutott, hogy jót tett vagy rosszat. Így, kar nélkül már olyan könnyűnek érezte magát, hogy azt hitte: a világon mindenki így van ezzel, s legokosabb, ha ezentúl mindig jókedvű lesz.

Aztán megint elmúlt sok év. A vidám királyt még bolondabbnak csúfolták, mint azelőtt. Aki sírt, dühösen adta ki az útját; aki meg nevetett, az megvolt a maga jókedvével. Már rogyadozott a vándorlástól, de még egy kisujjnyit se tudott ajándékozni senkinek. Mégsem az embereket okolta ezért, hanem magát. Vajon nem ő a hibás, hogy mindig csak ezt-azt osztogat magából? Egyszerre kell mindent odakínálni, akkor biztos jobban észreveszik. S elhatározta, mihelyt az első városba érkezik, kiül a piactér közepére, s addig nem mozdul, amíg a többi portékával együtt ő is el nem kél. Sőt, még egy táblát is kerít a nyakába: „Drágán szolgált nekem, ingyen szolgál neked.” Ezen majd megakad az emberek szeme.

Másképp történt. Több napi járóföldre feküdt a város, de hogy eljusson oda, egy útvesztő mocsáron kellett áttörnie magát. Lába alatt orvul süppedezett a zsombék, buckáról buckára kellett ugrándoznia. Űzött vad menekül így; de még a vad sem ő volt, akit üldöztek, hanem egy vaddisznó. Négy lovas vadász szorította a gyűrűt a horkanó állat körül, alig kétszáz lépésnyire tőle. A kifulladt kan végül egy sásfüves dombra menekült fel, mellső lábait előre vetette, és várta a halált. Egyszerre két lövés dörrent. A disznó fara fölemelkedett, de mindjárt húzódzkodott is előre az agyarával, a fogaival, hogy belegörgesse magát a mocsárba. Mindezt elszánt értelmességgel tette: nem akarta, hogy foglyul ejtsék, még a hulláját sem. De felcsattant a harmadik lövés is, s erre ottmaradt fekve, a sásos domb alján. A vadászok odamentek, körülállták, és tanakodtak, hogy mit kezdjenek vele. Valami hibát mindegyikük talált rajta. Az agyara csorba volt, s a lövések is túlságosan megroncsolták – dicsőségnek már csúf, haszonnak pedig kevés. Így aztán sorsára hagyták, és elügettek a buckagátak mentén.

A bolondos király meg odaugrált az elejtett állathoz. A disznóban még volt egy csöpp rángatózó élet: két hátsó lábát és a fejét lőtték szét. Odafeküdt melléje, és a maga két lábát meg fejét odahelyezte a szétroncsoltak helyébe. Kis idő múlva éledni kezdett az állat és megszűnt mozdulni a bolondos király. A kan az ő lábain emelkedett föl, és sörtés nyakán az ő feje nézett körül, ámulva, hogy mi történt vele. S első botladozó lépésével, anélkül hogy észrevette volna, belegurította a mocsárba azt a fatörzsnyi csonkot, ami a bolondos királyból megmaradt. Nyom nélkül süllyedt el a fekete iszapban.

A vaddisznó meg elindult a város felé, ahová a bolondos király is igyekezett. Ünnepnap reggelén érkezett meg a tornyok alá. Az emberek azonnal összefutottak, hogy megcsodálják; s a csodálat hamarosan hódolattá változott. Simogatták a sörtés hátát, melyen még porzott a száradó iszap, a hangjából, pillantásából rég várt ígéretet olvastak ki. És azt mondták: Megérkezett. Aztán királyi trónusra ültették, és megtépték a ruhájukat.