Az elvarázsolt tűzoltózenekar

Aki akar, emlékezhetik rá, a falu közepén trónolt a beszálló vendéglő, komoly, fehérre meszelt épület, az udvarán tágas leveles szín, ott muzsikált vasárnaponként a tűzoltózenekar. Aki látta, sose felejtheti el, hogyan játszott Vak Fördős: egyik kezével verte a taktust, a másikkal a billentyűket nyomogatta. Azóta sincs, aki különbül fújná; öblös trombitájából kifogyhatatlanul kacskaringóztak a finom dallamok.

Éppen vasárnap volt, rettentő meleg nyár, a bereken túl ropogott a nád, mintha valaki gyújtósnak törögetné. De begyújtani ilyenkor? És Szép Sulika tovább hevert a fűben. Róla csak annyit, hogy szépnek sose volt szép, és lánynak se lány volt; ő volt a kanász. És vasárnap is mindig kihajtotta a disznókat, mert a muzsika volt a mindene, s az kihallatszott a rétre; aztán este ő is beballagott a vendéglőbe, és odaült, a leveles szín mellé. Mikor a táncosok elfáradtak, Vak Fördős ölébe engedte a trombitáját, és szilvakék egyenruhájában odahajolt az öreglegényhez.

– No, mit láttál, Sulika?

S az rendre elmondta, hogy a világban mit látott. Zöld madarat, máskor pirosat, de mindig valami érdekeset. Legutóbb azt súgta izgatottan:

– Fekete nyárfára szállt a holló!

– No már megint? – mosolygott Vak Fördős; de Sulika annyira makacskodott, hogy már maga is látta a hollót.

– Hát majszter uram mit csinál?

Sulika sietve megkereste a vendégek között majszter uramat, megszámolta a mellényén a pitykéket, a három sárfröccsöt a csizmáján, és jelentette:

– A pityke most is ezüst, de a három sarkantyú nem tudom miféle.

Vak Fördős így mindig mindenről értesült, és Sulika se volt útjába senkinek. Ezen az estén valahogy mégis szemet szúrt. Majszter uramnak kialudt a pipája, s végül azt találta ki, hogy mindez a trombita miatt van. És verni kezdte az asztalt, hogy: hamis! hamis! – de nem hitték el neki. Erre Sulikát intette magához.

– Eredj, hozz parazsat a markodban! – parancsolta.

Sulika nem mert ellenkezni. Kikotort a kemencéből egy marokra valót, odavitte az asztalhoz, de közben szégyellte, hogy ilyen gyáva. Visszament a leveles színhez, és ott lógatta a fejét.

– Nem érdemlek jó szót – mondta. – Vérfüvet szedtem, most majd megesz minket a füst.

– Ameddig én fújom, addig ne félj – vigasztalta az öreg, és megveregette a trombitáját.

– De más baj is van. Valaki gyújtósnak törögeti a nádat… – s hogy mutassa, hogyan: az ujjait ropogtatta ízenként.

Ez volt az első eset, hogy Vak Fördős nem szólt semmit. Persze, azért a muzsika szólt tovább, éjfélig állt a tánc, csak az öreg hallgatott, mintha azt is értené, amit a kanász nem tud. Pedig mit nem tudott az! Este mindig megszámolt annyi csillagot, ahány disznó volt a kondában, így sose veszett el egy sem. De most a számolás se segített, s még a szokottnál is korábban ébredt, olyan nyugtalan volt. Majd alszom egy kis ráadást, gondolta, a nyárfák alatt hűvös az árnyék; s kihajtotta a disznókat, és leheveredett. De ahogy múlt az idő, váratlanul egy csupacsont, cingár ember tűnt fel a nádas felől, olyan magas, mint a meszelő. Színtiszta feketébe volt öltözve, a fején fekete keménykalap, a nyakán piros csokornyakkendő. Hosszú nádpálcát pörgetett a kezében, de olyan ügyesen, hogy az ujja hegyén is megállt, és ott forgott. Fütyörészve odasétált Sulikához.

– Megengedi uraságod? – és leült.

Sulika azt álmodta, hogy nagyon megijedt.

– Kicsoda maga?

– Kukumus vagyok.

– Az kicsoda?

– Az én volnék. Örvendek, hogy itt találtam. A faluban tetszik lakni?

Sulika sose lakott a faluban, így most sem akart hazudni.

– Nem, nem ott… – s mindjárt elmagyarázta, hogy hol. A lóherés mellett egy sárkalyiba, ott kaszáláskor minden illat az ő orra alá száll.

Kukumus bólintott, hogy ennél jobbat ő se tudna kitalálni; s hirtelen fölállt, megpörgette a pálcáját, mire egyszerre egy lampionos kocsmaudvar termett eléjük. Sulika ámulva látta, hogy az udvar közepén egyedül ő táncol, a lábán ragyogó csizma, s a csizmán három sarkantyú. De mikor közelebb akart lépni, minden szétfoszlott, és Kukumus se volt sehol. Ettől kezdve semmire se tudott biztosan visszaemlékezni; mégis úgy érezte, hogy valami nagyot hibázott. S ez így ment egész vasárnapig, míg az ismerős trombitaszó fel nem hallatszott újra, és csak akkor nyugodott meg. És megint úgy találta, hogy a világon minden a helyén van: a disznók a réten, a felhők az égen. De a jókedve nem tartott soká. A szép muzsikába vad lárma rontott bele; s akkor már ő se bírt a kíváncsiságával. Sorba megvakarta a disznókat, hogy bajuk ne essék, és megindult a vendéglő felé. Csuda ribilliót talált ott. Egy csupacsont, cingár férfi – fekete ruhás, csokornyakkendős – éppen vendégelte a falu népét, csak úgy dőlt a bor. Sulikának rémlett, hogy valahonnét ismeri ezt az embert, de nem tudott rájönni, hogy honnét. így elnevezte Kukumusnak. S már ment is a leveles színhez, hogy mindent elmeséljen; de ott újra elképedt. A zenészek közül már csak a pikulás és cintányéros tartott ki Vak Fördős mellett, a többi mind lerakta a hangszerét, és Kukumus borát itta. De a trombita szólt, szebben, mint valaha. Sulika a fülét kezdte csavargatni. „Nem hallják… megsüketültek!” És megrázta Vak Fördőst.

– Nagy baj van, egy fekete Kukumus zargatja a kondát!

– Isznak-e?

– Vedelnek!

– Esznek-e?

– Már a kórót is rágják!

– Majd jóllaknak – mondta az öreg, és fújta tovább trombitát.

Ezután Sulika sem ülhetett ölbe tett kézzel. De még ki sem gondolhatta, hogy mihez kezdjen, Kukumus máris megelőzte. Csontos tenyerét csapkodta, s terelte szét az embereket, az egyik oldalra csupa sovány került, a másikra csupa kövér, csak majszter uram feszített az udvar közepén, és harsogta:

 

Tíz faluban sincsen párja, csigirigiri, Az én három sarkantyúmnak, bagaragari!

 

Ez tetszett Kukumusnak.

– Rajtra, rajta! – veregette majszter uram vállát. – Én majd suhogtatom addig!

És elkezdte suhogtatni a pálcáját. Mire Sulika föleszmélt, már az egész falu táncolt, kövér a kövérrel, sovány a sovánnyal, vadul döngették a földet, míg az egyik kövér rá nem köpött az egyik soványra. Erre rögtön vége lett a táncnak, azonnal összecsaptak, szaggatták, taposták egymást, már porzott az udvar. Egyedül Vak Fördős nem mozdult a helyéről, egyre gyönyörűbb dallamokat eregetett, pedig már se cintányérosa, se pikulása nem volt. Sulika elszomorodott, odahúzódott a leveles szín mellé.

– Mi baj? – kérdezte az öreg.

– Már magam se tudom. Egymást eszi a kövér meg sovány, majszter uram meg veri a taktust.

– Majd elkopik az a harmadik sarkantyú – dörmögte Vak Fördős, és fújta tovább.

Sulika összerázkódott, mintha parázzsal dobták volna képen. Fölnézett – és Kukumus állt előttük.

– Hát te mit kullancskodsz itt? – mordult Sulikára. – Nem tartozol sehová? Eredj, még van egy kis alja bor – és nevetve megropogtatta az ujjait.

Sulika szó nélkül felállt, odahasalt az első hordó alá, de közben szégyellte, hogy ilyen gyáva. Egy kortyot lenyelt, egyet kiköpött, a feje mégis egyre jobban kóválygott. Kukumus közben előhúzott a zsebéből egy tallért, és beledobta a trombita szájába.

– Elég volt, mehetsz aludni, öreg – mondta.

Vak Fördős csak egy pillanatra hagyta abba a muzsikálást, s akkor már a tallér is neki segített: úgy koccant, verődött, hogy a trombita még szebben szólt. Kukumus dühösen sarkon fordult, és átcsörtetett az udvaron; közben odaszólt majszter uramnak:

– Gyerünk! – Aztán elrikkantotta magát: – Utánam!

Erre mind kitódultak az utcára. Kukumus elől ugrált, mint egy kecske, és a tálcáját suhogtatta; de ahányszor suhintott, a pálca mindig rövidebb lett, egy gyújtósnyi darab elrepült a végéről. De ki vesz észre ilyesmit? Sulika. És újra a leveles színhez rohant.

– Csillagzik a nád, ki akar virágozni!

– Nem baj – mondta az öreg. – Te csak a kondára ügyelj!

A biztatás jólesett Sulikának, s mindjárt keresett egy mogyoróágat, és elindult majszter uramék után. Szép kis menet volt! Ordítva vonultak végig a falun, az udvarokat feldúlták, a kutakat teleszórták kővel, alig tudott rendet csinálni utánuk. Épp csak elkezdte valahol, már futhatott máshová. Ráadásul a három sarkantyú is egyre jobban pengett, és Kukumus feje is mindenünnen kilátszott. Pedig a tűz még csak ezután lobbant fel. Persze, nem rögtön, hanem apránként, hol a szérűskertek mellől, hol egy pajta mellől kacskaringóztak elő a lángok; és majszter uramnak is egyre nőtt a kedve.

 

Vess figurát olyan cifrát, hej, data daj, daj, A sarkantyúd hányjon szikrát, dej, data daj, daj…

 

Ezt fújta a templomtérig, ahol már vastagon állt a füst, tele szárnyasokkal, ott röpdöstek a fejük fölött, feketén a pernyétől, vörösen a zsaráttól, s már a sötétség is olyan volt, mintha minden ablakba kitették volna a gyertyát. És Sulika azt gondolta: ahol ennyi gyertya ég, ott már nem elég a bot. S szerzett melléje egy szilvakék fazekat, és azt kezdte verni.

– Sírjatok! Száraz fű!

De senki se hallgatott rá, csak álltak megrökönyödve, nem tudták, mihez kezdjenek. Kukumus tudta helyettük. Rikkantva szétzargatta őket, s mikor üres lett a tér, nagy bakugrásokkal ő is elszáguldott. Mintha tízfelé szakadt volna, úgy cikázott házról házra; ugyanis mindenki a maga portájára rohant hirtelen. Kukumus meg mindenhová bekiáltott:

– Fújjátok, attól szelídül meg!

Mire mindenki a szomszéd háza felé fújt, s a lángok még magasabbra csaptak, ha kikergették az első ajtón, visszajött a hátsón. Csak egy ház fehérlett, majszter uramé, se szikra, se korom nem hullott rá, a szélkakasa sem olvadt meg, sőt, ahányszor kurjantott a gazda, visszakukorékolt neki.

És senki se sírt. Sulika ettől még szomorúbb lett. Végül fogta a fazekát, színültig merítette borral, és nekivágott a tűztengernek. De nem jutott messzire. Mikor látták, hogy mit akar, bőszülten támadtak rá: bolond ez? a vesztüket akarja? És egy markos legény nyakig belecsapta a fazekat Sulika fejébe. Az meg rögtön megtántorodott. A bor pirosan folyt végig ruháján, és így is hagyták ott az úton: fején szilvakék koronával. Ami lehet, hogy igaz is volt, mert alig rogyott le és nem mozdult, olyasmi történt, ami ellen Kukumus se tehetett semmit. A tűzropogáson keresztül felhallatszott a tűzoltózenekar muzsikája, előbb akadozva, majd egyre bátrabban. S egyszerre mindenki egymásra bámult. Hallod? – motyogták. És kiderült, hogy mindenki hallja. S ahogy áradt a muzsika, a lángok kezdtek lelohadni, a füst is oszladozott: a házak ismét úgy ragyogtak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Csak mikor visszamentek a kocsmaudvarra, akkor hőköltek meg: Vak Fördős egy szál egymaga fújta a trombitát, de úgy, hogy vele együtt szólt a többi gazdátlan hangszer is, mind eregették a finom dallamokat.

A fekete-piros ember egy darabig még ott ólálkodott, ízenként sorba törögette az ujjait, aztán befogta a fülét, öles ugrásokkal kirohant a faluból, vissza a nádasba. De majszter uramról még ennyit se tudtunk. A portája üszkösen maradt itt, a szélkakasa eltűnt, helyén egy kormos sarkantyút zörget a szél – azt a harmadikat.