A mindent próbáló szegényember

Élt egyszer egy szegényember, akinek egész életében keserű szerencse adódott. Végül semmije se maradt, csak egy szőleje a dombháton, abba ölte minden erejét. A tőkék mellé akácfakarót vert, s még a végüket is megpörkölte lángon, hogy ne korhadjanak. De mindez kárba veszett fáradság volt. Egyszer dér kapta virágjában a szőlejét, máskor vihar tette tönkre, legutóbb meg a jég verte el úgy, hogy bokáig gázolhatott az éretlen fürtök közt. S akkor már nemcsak a kedve borult el; ölre való sást gyűjtött, és a lehullott fürtöket visszakötözte a tőkékre. A hatodik nap után, mikor elfogytak a fürtök, kiült a tanya elé, és várta, hogy kisüssön a nap. Soha nem látott még ilyen gyönyörű őszt: minden azon volt, hogy a gyümölcsök megérjenek, a hordók megteljenek. Még arról se feledkezett meg, hogy kereplőt készítsen magának, és álló nap azt forgassa. A szüret napján már kora reggel nekifogott a munkának. A szikkadt fürtök kavicsként koppantak a puttonyban, de ő ezt nem hallotta. A szomszéd, akinek a domb túlsó oldalán volt szőleje, épp akkor állított be, mikor a sajtoló rúdját forgatni kezdte. Azt hitte, valami titokzatosságot művel a szegényember, de mikor látta, hogy csak a zaj nagy, a must kevés, megnyugodott.

– Ad a kóró is levet? – kérdezte mosolyogva.

A szegényember felsóhajtott.

– Amit a jég meghagy, azt kell megbecsülni.

– Az én szőlőmre egyetlen szem jég sem esett.

– És a madarak? Kereplőt csak készítettél?

– Van ott elég vércse, azok elbánnak a tolvajokkal.

– És a karókat se pörkölted lángon?

– Hát, valami hasonlót csináltam. Egyszer elfogyott a tüzelőm, akkor kirángattam tíz karót és felaprítottam. De az a tíz bokor lett a legszebb.

A szegényember nem kérdezett többet.

– Köszönöm, hogy meglátogattál – mondta. – De hogy emlékezz is, gyere velem.

És elindult a letarolt pászták felé, a szomszéd gyanútlanul ment utána. A tőkéken nem volt már se levél, se halott fürt, csak a kötözősás pántlikái. A szegényember körülmutatott.

– Úgy illik, hogy a temetőben imádkozzék az ember és térdre ereszkedett, majd a szomszédot is a földre kényszerítette. Az úgy megriadt, hogy nem mert ellenkezni. Jó két óra múlva megkérdezte a szegényember:

– Imádkoztál eleget?

– Azt nem tudom, de a térdem már zsibbad…

– Akkor jó. Ha a test fárad, akkor imádkozik.

S az egyik tőke mellől kihúzott egy hegyes karót. A szomszéd fehér lett, mint a mész.

– Mit akarsz? – hebegte.

– Elosztom az igazságot – mondta a szegényember. – Azt akarom, hogy megtudd, mit lát az én szemem, és mit ízlel az én nyelvem.

Azzal hanyatt döntötte a szerencsés embert, és kiszúrta a két szemét, megroncsolta a nyelvét. Így múlt el a szüret. De nyugalom ezután se költözött a szívébe. Látnia kellett, hogy az ő bora nem lett több, a szomszédét meg lopta, aki érte. Még az is tetézte a szomorúságát, hogy a szőlőbokor, amely mellé a véres karót leszúrta, elszáradt, s a kérgéből nyüvek milliója özönlött elő. A domb mindkét oldalán a nyüvek diadalmaskodtak. Őt pedig kerülni kezdték, mint a bélpoklost. Az a hír járta, hogy a tenger szenvedésnek egyedül ő az oka; s így már nemcsak szomszédja, de barátja se volt többé. Végül számvetést csinált, hogy vajon mit tehet még, amiért élni érdemes. Úgy találta, hogy sajtárnyi bora az egyetlen érték, ami igazán az övé: olyan sűrű, mint a karóról lecsöppent vér. S elhatározta, hogy elhagyja földjét, és addig nem nyugszik, míg nem talál egy igaz embert, akivel tisztességgel megoszthatja borát. A bort egy lapos hordóba szűrte, melyet az apja is csak akkor vett elő, mikor szűkös volt a termés. Vatalléból inni annyit jelentett, mint emlékezni a rosszra. Ezt vette a vállára, és még napkelte előtt útrakelt.

Hosszas bolyongás után egy kietlen pusztasághoz ért. Szakálla ekkor már lengő fonadékká nőtt. Egy nap észrevette, hogy szakálla bozontjában apró szirmú, piros virág nyílt ki. Ennek úgy megörült, hogy attól kezdve még kevesebb bogyót és gyökeret evett. Teste így készült a jövendőre, és megtelt bizonyossággal: az igazság meg fog nyilatkozni neki. S akkor elérkezett egy puszta hegyre, melyen semmi nem élt meg, csak pár csenevész bokor. Az egyik úgy világított, mint a láng. Mikor közelebb ért, lobogó tüzet látott, de a tűz a bokrot mégsem emésztette el. És a lángok se lángok voltak csak, hanem kéz és láb, fej és izzó haj. Megállt, és megszólította.

– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak láng vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem, hogy a boromat megosszam vele.

– Én az Isten vagyok! – hangzott a válasz.

A szegényember bizalommal lépett közelebb, de a bokor azonnal távolodni kezdett. Ez kedvét szegte ugyan, de a bátorságát nem vette el.

– Jó – mondta –, ha úgy tetszik, rejtőzz magadba. De előbb bizonyítsd be, hogy csakugyan az vagy, akit én keresek!

A bokor hirtelen ezernyi lánggá hasadt szét, és minden lángnyelvből fa növekedett: a kopár hegy és pusztaság rengeteg erdővé változott. A szegényemberre esti árnyék borult, s még annyit se látott, mint előbb. De azt jól látta, hogy az egyik fa óriás, a másik meg törpe, az egyiket folyondár béklyózza, a másikat semmi. S megingatta a fejét.

– Csodát műveltél, de mégsem vagy igaz ember. Én pedig megfogadtam, hogy nem alkuszom.

S tovább vándorolt. A bocskora szétfoszlott, az erdő fakóvá fonnyasztotta bőrét, csak a piros virág virított változatlanul a szakállában. Aztán egy nap ritkulni kezdett az erdő, bár világosabb nem lett, inkább a fák kezdtek még jobban hasonlítani egymáshoz: a folyondár mindet bekúszta, a rothadás mindet kikezdte. S akkor egyszerre megtorpant: ormótlan sziklák meredtek eléje, moha és zuzmó borította őket. Különösen az egyik villódzott zöldesen; mintha valami élő tapadna rá, ami mégsem él. Megállt, és megszólította.

– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak moha és zuzmó vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem.

– Én a Halál vagyok! – hangzott a válasz.

A szegényember nem akart, és mégis lépnie kellett közelébb.

– Nem tőled félek – mondta –, hanem attól, hogy a borom megecetesedik. Ha igaz ember volnál, veled osztanám meg. Tégy bizonyságot!

A villódzó szikla hirtelen ezernyi darabbá hullott, és az erdő valamennyi fáját lekaszabolta, a fák roncsait beborította. A Halál az egyik sziklaél hegyén ült.

– Kell ennél különb bizonyság? – kérdezte.

– Ami téged illet, abban jól mért a markod – mondta kényszeredetten a szegényember, és a vatallé után nyúlt. – Itt a hordó, igyál!

Rég ivott a Halál ilyen gyönyörűséggel. Rikkantott, szürcsölt, csámcsogott. Végül vigyázatlanul belemászott a feldöntött hordóba, hogy az utolsó csöppeket is kiszürcsölje. A szegényembernek egyszerre megvilágosodott, hogy milyen szerencse érte; gyorsan a hordó mellé ugrott, és a dugót a lyukba szorította.

– Méltó helyed lesz! – kiáltotta. – Magad választottad.

S akkor már hiába dörömbölt a Halál, nem szabadulhatott. Aztán mély gödörbe rakta a vatallét, sziklát gördített föléje, és ismét útrakelt. Csakhamar egy roppant völgykatlanhoz ért, mely tele volt elhullott állattal: mintha messzi földről vánszorogtak volna oda, hogy maradék erejükkel a mélységbe vessék magukat. S mikor az éjszaka is leszállt, hatalmas máglyák fényét pillantotta meg a távolban, a levegőt megülte a hánytató bűz. Hullák ezreit égették a város falai alatt. Bástyakapukon megrakott szekerek cammogtak kifelé, és üresen száguldottak vissza. A körforgás szüntelen volt, mint a magát nyeldeklő kígyó vergődése: amennyit elnyelt, ugyanannyit visszaokádni látszott. A zsíros pernye úgy ereszkedett a városra, mint valami förtelmes hóesés. Távolabb, a szántók felett, rőt felhő gomolygott, és finom permetként szitált. Odaérve üszkös gabonaföldeket látott, a földek szélén meztelen lányokat, akik sarlókkal sebezték a testüket.

A szegény ember nem fecsérelte az időt; sietve mindenhová betért, ahol sárból dagasztottak kenyeret, és üres bölcsőket ringattak.

– Bizakodjatok – mondta. – A Rém börtönbe záratott.

De nem hittek neki. Sőt, azt kezdték suttogni, hogy egy idegen járja a várost, aki, ahelyett hogy sírna, mosolyog, és ígéretekkel bolondítja az embereket. Minthogy se megalázni, se megszomorítani nem tudták, bilincset vertek rá, kiszáradt kút mélyére vetették, és hamarosan megfeledkeztek róla. De ahogy múlt az idő, mégis minden megváltozott. Az elgyengültekbe erő költözött, a pusztaság helyén búza nőtt, az egész világ lábadozni látszott. Ekkor történt, hogy egy halászember, mielőtt hazatért volna, még egyszer kivetette a hálóját, hátha kerül bele valami játékos hal, amit a gyermekének hazavihet. De nem halat fogott, hanem egy piros virágot. Földerengett benne, hogy ő már látta ezt valahol, és futott a társaihoz.

– Nézzétek! Ő küldte, akit bilincsbe vertünk!

A virág kézről kézre járt. Nézték, szagolták; aztán úgy döntöttek, hogy kiszabadítják az elfelejtett idegent. A kis csapat csakhamar tömeggé nőtt. De ahogy nőtt, úgy fogyott a virág. Végül már annyifelé osztotta magát, hogy minden pillantás őrzött belőle valamit. És mind a távoli kút felé özönlöttek, hogy megkövessék a szegényembert. Csodálatos idő következett ekkor. A gyümölcsök megértek, de nem férgesedtek meg, s amit nevelt az egyik évszak, a másik még teljesebbé tette. Akár a folyó víz, mely a partot mégse mossa, úgy ringatta őket az idő. A szegényembert különösen az tette boldoggá, hogy az, ő álmai is mind valóra váltak. Az utak mentén szőlőlugasok; zöldelltek, a bástyák köveiből házak emelődtek, a ciszternák vizéből bárki meríthetett, a kerítések vesszőiből annyi kosár lett, hogy a fák gyümölcse mind belefért.

Így szépült a világ, míg egyszer az Isten ki nem nyitotta a szemét. Azonnal szólította az Angyalt, aki leggyorsabb volt a többi között.

– Gördítsd el a sziklát a Halál fölül, és küldd ide hozzám! – mondta.

Az Angyal még sose látott vatallét. (Valahogy úgy esett, hogy mindig a bőséges termésből kapott kóstolót.) Mihelyt kirántotta a dugót, a Halál előrontott, és a vatalléba rúgott. De az Angyal elébe vágott a káromkodásnak.

– Menj félelemmel, mert Ő hívott!

– Ha félünk, ketten félünk – morogta a Halál, és elszáguldott.

Csupán az Isten előtt húzta össze magát.

– Hívattál! – szólt sunyítva.

– Hagytad kialudni a máglyákat – mondta az Isten. – Maholnap a csillagaim is kihunynak. Menj, és zabolázd meg a szegényembert, különben kifosztja a csűrjeinket.

– Többet nem fog ki rajtam! – ígérte a Halál. – Most megkaparintom, és a Te termésedet is begyűjtöm.

Azzal újra visszatért a földre, hogy megbosszulja a fogságát. A szegényember éppen egy diófa árnyékában ült, és mintákat vésett a botja nyelére. Ahogy farigcsált elmerülten, nagy bagolypille repült a kezére: párat tátogott a szárnyával, aztán a földre hullott. Riadtan nyúlt utána. Próbálta élesztgetni, de annyira nem mozdult, hogy hamarosan hangyák özönlöttek elő, és rést nyitottak a hamvas potrohon. Semmi nem maradt a pilléből, még egy íz sem. A Halál ekkor lépett elő egy bucka mögül.

– Drágán adtad a bort, de most nem menekülsz! – kiáltotta. – Az én vatallémból nem menekülsz!

És nekirontott a szegényembernek. Az első riadalmában a botját kapta fel – mint a karót valamikor –, és egy hatalmasat suhintott. Nem mintha hitte volna, hogy ez segít; inkább a kétségbeesés dolgozott benne, hogy amiért szenvedett, most mind odaveszhet. Vagy még ő sem szenvedett eleget? S felkészült, hogy szembenézzen a legnehezebbel. Ha már el nem emésztheti, legalább a teste börtönébe zárja! Azzal rávetette magát, iszonyú csuklásokkal a szájába gyűrte, és lenyelte a Halált. Aztán eldőlt a gyomrát facsaró fájdalomtól. A fogai csikkantak, a szeme vörös lett, mint a vajúdó asszonyoké. De tűrnie kellett, hogy a Halál rést ne találjon rajta; és belenyugodnia, hogy se a száját, se a csatornáit nem nyithatja meg többé. Csupán utána kezdett félni, hogy egyszer meggyűlöli azokat, akikért vállalta a szörnyeteg rúgásait. És inkább elbujdokolt. Erdőkbe menekült, és az állatokkal hált. Az érdes vakkanások feledtették vele a szót, ami szorongatta a torkát; és örült, hogy pillantásukban nem bujkált az izgága értelem. Így lettek társai az állatok, aztán a fák, amelyek ugyancsak a magukét fújták, nem vártak feleletet. Utoljára a kövekhez tért meg. Még leginkább ezek hasonlítottak hozzá: sem a magukét, se senkiét nem fújták, bezárkóztak a saját értelmükbe. Csak így érezte biztonságba magát.

Évek múlva egyszer, mikor zsibbadtan felülni próbált, észrevette, hogy a teste majdnem felényire zsugorodott, s hogy a bőre se bőr már, hanem inkább csonthéj, és a keze is inkább bütykös karom: úgy megapadtak a tápláló nedvei közben. S akkor kínzó szomjúsággal újra megkívánta az embereket. Úgy érezte, ha megint látná őket, az ő ereje is visszatérne. Félt azonban, hogy szörnynek nézik, így fölkereste előbb a völgyet, ahol valamikor a rengeteg elhullott állatot látta, s ahol azóta is romlás nélkül hevertek a hullák. Termetre leginkább egy bárány kínálkozott, azt megnyúzta, a bőrébe bújt, és abban vándorolt tovább. Egy dombtetőről aztán elébe tárult a város. A házak megszaporodtak, a lugasok megterebélyesedtek; s már alig várta, hogy emberrel találkozzék. De előbb ledőlt kicsit a fűbe, hogy próbálgassa a báránykodást, mielőtt a városba tér. Éppen a patáit húzta a hasa alá, hogy állatmódra négy lábra álljon, mikor a bokrok mögül egy legelésző szamár lépett elő. Csodálkozva bámult a botladozó bárányra, megszagolta a bundáját, majd egyszerre remegni kezdett, s úgy nekitámadt, mintha szét akarná tépni, mint egy bevarrt zaboszsákot. Taposta a fejét, tiporta a hasát, a szegényember meg csak nyelt és szorította magát, nehogy valamelyik nyílása megfeledkezzen magáról. Mikor látta a szamár, hogy nem boldogul a báránnyal, vad ordítással ott hagyta, és addig vágtatott, míg lábát törve egy mély árokba zuhant. Csak ott nyugodott el. A szegényember szokva volt a rúgásokhoz, de most vele is forgott a világ. Ami előbb olyan békésnek látszott – a fák, a házak, a lugasok – most mind darabokra tört szét. Időbe telt, míg annyira ocsúdott, hogy a szamarat látomásnak hitte, s a rúgásokat se olyanoknak, amelyek rajta estek, hanem benne.

És folytatta az útját.

Mikor a szántókhoz ért, az egyik búzatábla szélén fiatal lányt pillantott meg, aki a földön ült, s a sarlója élén húzogatta a tenyerét. Kíváncsian bújt a kepék mögé, hogy onnét leskelődjön, de nem lett okosabb. A lány még órák múlva is ugyanazt a mozdulatot ismételgette. Se a válla, se a dereka nem hajlott meg, se a haját nem fújta a szél: mintha szüntelenül csak egyetlen dologra figyelne. Talán ha mutatkoznék előtte, elárulná magát – gondolta a szegényember, és közelebb lépett. A lány révülten ugrott fel, amikor meglátta; aztán hirtelen leszaggatta az ingét, ledobta a szoknyáját, és vadul táncolni kezdett. Mint a pörgettyű, felszökkent, ismét a földre vetette magát, nem kímélve két duzzadt mellét, melyekből szétfröccsent a tej. S amíg hempergett a földön, apró hangokkal hívogatta a bárányt, hogy vegye fogai közé a csecsét, és lakjék jól vele. A szegényember rémülten kapdosta a fejét, s hirtelen még báránymivoltáról is megfeledkezett: úgy rohant el, a két hátsó lábára állva. A lány meg hanyatt dőlt a füvön; és most látszott csak, fogy mennyire megviselődött az esztelen ugrándozástól: az arca lehervadt, a szemérme kopár domb lett.

De ezt már nem látta a szegényember; a folyóparton bolyongott makacsul, míg meg nem találta a halászt, aki először emlékezett rá. Ott hevert az egyik füzes alján, és a könyökére dőlve bámult maga elé. A víz tükrén minden egybeolvadt: a felhők, a parti nádasok, a halak. Kár is volt iszákba szedni őket, minden karnyújtásnyira lebegett előttük. Mikor a halász feléje fordult, visszahőkölt a pillantásától. Két halszem meredt rá, s ezekben a halszemekben ugyanaz tükröződött, mint a vízen: a felhők, a parti nádasok, a halak.

A szegényember megfordult lassan, és ledobta magáról a bárány csapzott bőrét. Maradék erejével felvánszorgott a dombra, a kedves szőlőlugasai közé, és szaggatni kezdte az érett fürtöket, le a földre, s ahogy haladt tovább, mindjárt szét is taposta, amit leszaggatott. De alig ért a sor végére, messziről kereplőzés, vonító jajgatás ütötte meg a fülét. Toprongyos öregember közeledett feléje, a szeme helyén üreg sötétlett, mint két feketehátú bogár. Látszott rajta, hogy időtlen ideje bolyong tikkadt ínnyel, és vízért könyörög, de senki nem érti a szavát. S most lerogyott a tőkék közé. A szegényember lekuporodott az egyik vízgyűjtő gödör mellé, szürcsölt belőle valamennyit, aztán odahajolt az öregember szája fölé; és semmire nem emlékezett többé.