Farsang

Libidári dombon, longori hegy alatt, kilenc legény baktat.

Tréfás kilenc legények. Este betértek a kocsmába, és rendeltek kilenc messzely bort. Amíg a kocsmáros odajárt, előkotortak a tűzből kilenc szenesedő rőzseszárat, párat fújtak a pléh cigarettlidóznira, az volt a tükör. De előbb kitartóan dörzsölgették a combjukon.

– Fényesedik?

– Már füstöl! – felel rá a másik.

Nahát, ha füstöl, akkor igazán jó. S mindent elvégeznek a sárga gyertyavilágnál, ahogy sohasem látták senkitől.

A kocsmáros savó ember, nem iszik, pedig inna, csak magával nem tud egyezséget kötni. Ha keveset számol, ráfizet; ha sokat számol, sajnál kidobni annyit. Most rémületében majd elejti a halom üveget.

– Kilenc ördögöt nem szolgálok! – motyogja, s valamit tesz-csinál, amitől reped a köténye hátul.

– Böjti szél! – hangzik az asztalvégről, ahol a legfeketébb ül: fekete a szarva, fekete a bajusza, szeme körül fekete holdak. Ilyen fekete holdas a többi is, mindegyik borzas, szél hátán varrták a gúnyájukat, talán nincs is apjuk, csak anyjuk.

A kocsmáros megbátorodik. – Aztán fizetni tudtok-e?

Hirtelen kilenc macska nyávog, mintha egyszerre mind kölykezni akarna.

– Nyugodj, bácsu, nálunk a pénz is kölykezik!

S körbe négykézláb ugrálnak, nadrágjukból mindnek potyog valami bogyó, olyan mint a kecskebogyó.

– Istentelenek! Idepiszkíttok! Takarodjatok! – és suhogtatja a söröshordó csapját.

– Ha nem kell, ne egyed – nyávogják a legények, s amit elszórtak, szemenként felszedik és megeszik.

Alig győz szellőztetni utánuk.

A falu sötét már, az utca üres még. Kócból most kötnek kontyot a lányok, a górék mögött ingekbe, gatyákba zörgő kukoricaszárat tömködnek, a hegyébe kosfejet – csak a tülökszót várják.

Micsoda tánc lesz!

Megállnak a kerekszájú kútnál. Az ágason rúd himbálózik, de ők csak harangoznak vele, hogy a békákat felébresszék, és kitudják, mi bölcset brekegnek.

A legidősebb így szól:

– Hallottátok a szózatot! Kilenc vénember mellett kilenc gyönyörű badár menyecske fekszik…

– Kilenc kóró helyébe kilenc eleven vesszőt teszünk! – bakkant fel a másik.

– A jégre parazsat!

– Csukott ablakfára pántlikás madarat!

– A sötétbe csillagot!

– Az erdőbe ösvényt!

– Hordócskát a csepegő alá!

– Sót a levesbe!

– Kilenc monyast a hintó elibe!

Már csak a rikkogásuk hallatszik, amint verik egymást botokkal, hogy gyerünk ám, nem szikrázik a patkó, döcög a hintó!

Megállnak az első ablak alatt, és kiszáll a hintóból az első legény. Óvakodva besóvárog a homloknyi résen: a menyecske éppen tejjel füröszti az arcát, nyalogatja, törölgeti.

– Csak egy csöppet az édeséből… – sóhajt, de az ámbitusról vasvilla repül.

Ez bizony fogadjistennek keserves.

Üget tovább a kilenc monyas, csak az egyik húzza a lábát, elveszítette a patkóját. De hát, a többinek se szívvel vertek patkót a lábára: mind elhagyogatták, alig csak fickándoztak.

Kárvallottan ülnek az árok partján, ott vakargatják egymást.

– Az ám a baj, hogy nagyon kopog a csizmánk!

– Az még nagyobb baj, hogy nem csörgettünk mogyorót a zsebkendőnkben!

És kötik, kötik a kendert a lábukra, tömik, tömik a mogyorót a zsebükbe. Csak az egyik nem, a legkisebb.

– Rosszkor csikózott az anyánk, én nem bolondoskodom tovább! – és még a kecskebogyót is kihányja, azt is szétszórja.

Egyszerre megbiggyed a kedvük – hát a duda mégse nekik szól? S féltükben, hogy éhen maradnak, dühösen támadnak a kicsire, a hitványra.

– Add vissza a csontot, nyavalyás, mert, megropogtatunk!

Ebből nem kér a kicsi. Máris felkapnak kilenc redves fát, és abból szürcsölik a velőt nagy gyönyörűséggel. Dehogyis mennek haza! Hajgatva körüljárják a falut, s megnézik, megvan-e az eleje-hátulja meg a farka: ott kanyarog a csürhejárás a libidári dombra.

Megvolt.

Két sudár fa között kéken sütött a holdvilág, de a két fa ágán nem tollászkodott madár. Így aztán senki se szólt, semmi se mozdult; ők se. A domb meg a rét színültig rakva volt csenddel, abból éppen jóllakhattak volna.

– Hogyan hogy nem ugat egyetlen kutya sem? – csodálkoztak.

– Azért nem, mivelhogy itt feküsznek.

Pár bakugrásra tőlük, a csenderbe, kilenc szépen termett kutya hevert kinyúlva egy nagy mogyoróbokor alján.

Csendben odahajoltak föléjük, leültek a zöld gyepre. Észre se vették, hogy szemük gödrében megfialtak a fekete holdak.

– Madár kalitján ablakot nyissunk-e?

– Nyissunk – felelték, és rázendítettek siránkozva.

– Csatakos bundám sose szárítgattam… Sose víz mentibe mentem… Palló mindig eltörött alattam… Mindig kevés csontot porcogattam… Csenderesbe ritkán heverésztem… Farkamat egy vasas kerék csúful megnyomogatta…

– Szegény… szegény.

– Holdvilágnál szívesen ugattam…

– Kertmegi réten sündisznót kergettem…

– Azóta is orrodban a tüsök, jaj, jaj!

– Most ide jutottam… örök sötétségbe hanyatlottam.

Hirtelen mind felugrálnak: látják, hogy négy felől lobogó tűz keríti a falut. Verik a kolompot, fújják a tülköt.

– Most hová?

– Gyerünk a dombra, ott fúj a szél!

S húzni, vonszolni kezdik a kilenc döglött kutyát, hol nem bírják, leteszik, megint vállukra veszik, végül ölükben viszik. Ahol a szél legjobban fújt, ott költögette mindegyik a magáét, de hiába: a szemük nyitva volt, a csender árnyéka benne volt, csak a lábuk nem mozdult.

Hát, levágták mind a kilencnek a lábát, és egy falásra megették. A kilenc fület is lenyelték. Hasukat kifakasztván, belsőrészüket is mind magukba tömték. Csatakos bundájukat is gyomrukba gyűrték. Elcseppent vérüket is felnyalogatták. Aztán szép sorba, elöl a legvénebb, hátul a legkisebb, elindultak vissza a faluba.

Egyenesen a kocsmába.

Iszonyú csaholással rontják be az ajtót, senki se pisszen, a kilenc méltóságos bácsu se, a badár gödélyek se.

A kocsmáros rémülten gurítja elő a hordókat.

– Kedves farkasok, mit kívántok?

– Vályut, te kutya, és kilenc tehénfarkot!

Habos vályúból itatják a gödölyéket, a bácsuknak aranyrojtot kötnek kilenc tehénfarokból. Utána hátukra kapják a menyecskéket, és kivágtatnak az utcára.

– Farkasom, farkasom, fakardokkal szétszaggatnak, korbáccsal meghasogatnak, bújjunk a sötétbe…

– Ne félj, vastag a bundám, éles a fogam.

– Farkasom, farkasom, bundáddal engem melengess, fogaddal engem ropogtass, bújjunk a sötétbe…

– Ne félj, meleg a bundám, éles a fogam.

És hallik, amerre ügetnek, nekik van mindenütt sötét meg meleg: libidári dombon, longori hegy alatt kilenc kutya hátán kilenc gödölye sikongat…

 

Ideki a csenderbe, reggelre, Kilenc kutya, libidári dombon, Longori hegyen, dögölve.