[3]

 

Farsang

Libidári dombon, longori hegy alatt, kilenc legény baktat.

Tréfás kilenc legények. Este betértek a kocsmába, és rendeltek kilenc messzely bort. Amíg a kocsmáros odajárt, előkotortak a tűzből kilenc szenesedő rőzseszárat, párat fújtak a pléh cigarettlidóznira, az volt a tükör. De előbb kitartóan dörzsölgették a combjukon.

– Fényesedik?

– Már füstöl! – felel rá a másik.

Nahát, ha füstöl, akkor igazán jó. S mindent elvégeznek a sárga gyertyavilágnál, ahogy sohasem látták senkitől.

A kocsmáros savó ember, nem iszik, pedig inna, csak magával nem tud egyezséget kötni. Ha keveset számol, ráfizet; ha sokat számol, sajnál kidobni annyit. Most rémületében majd elejti a halom üveget.

– Kilenc ördögöt nem szolgálok! – motyogja, s valamit tesz-csinál, amitől reped a köténye hátul.

– Böjti szél! – hangzik az asztalvégről, ahol a legfeketébb ül: fekete a szarva, fekete a bajusza, szeme körül fekete holdak. Ilyen fekete holdas a többi is, mindegyik borzas, szél hátán varrták a gúnyájukat, talán nincs is apjuk, csak anyjuk.

A kocsmáros megbátorodik. – Aztán fizetni tudtok-e?

Hirtelen kilenc macska nyávog, mintha egyszerre mind kölykezni akarna.

– Nyugodj, bácsu, nálunk a pénz is kölykezik!

S körbe négykézláb ugrálnak, nadrágjukból mindnek potyog valami bogyó, olyan mint a kecskebogyó.

– Istentelenek! Idepiszkíttok! Takarodjatok! – és suhogtatja a söröshordó csapját.

– Ha nem kell, ne egyed – nyávogják a legények, s amit elszórtak, szemenként felszedik és megeszik.

Alig győz szellőztetni utánuk.

A falu sötét már, az utca üres még. Kócból most kötnek kontyot a lányok, a górék mögött ingekbe, gatyákba zörgő kukoricaszárat tömködnek, a hegyébe kosfejet – csak a tülökszót várják.

Micsoda tánc lesz!

Megállnak a kerekszájú kútnál. Az ágason rúd himbálózik, de ők csak harangoznak vele, hogy a békákat felébresszék, és kitudják, mi bölcset brekegnek.

A legidősebb így szól:

– Hallottátok a szózatot! Kilenc vénember mellett kilenc gyönyörű badár menyecske fekszik…

– Kilenc kóró helyébe kilenc eleven vesszőt teszünk! – bakkant fel a másik.

– A jégre parazsat!

– Csukott ablakfára pántlikás madarat!

– A sötétbe csillagot!

– Az erdőbe ösvényt!

– Hordócskát a csepegő alá!

– Sót a levesbe!

– Kilenc monyast a hintó elibe!

Már csak a rikkogásuk hallatszik, amint verik egymást botokkal, hogy gyerünk ám, nem szikrázik a patkó, döcög a hintó!

Megállnak az első ablak alatt, és kiszáll a hintóból az első legény. Óvakodva besóvárog a homloknyi résen: a menyecske éppen tejjel füröszti az arcát, nyalogatja, törölgeti.

– Csak egy csöppet az édeséből… – sóhajt, de az ámbitusról vasvilla repül.

Ez bizony fogadjistennek keserves.

Üget tovább a kilenc monyas, csak az egyik húzza a lábát, elveszítette a patkóját. De hát, a többinek se szívvel vertek patkót a lábára: mind elhagyogatták, alig csak fickándoztak.

Kárvallottan ülnek az árok partján, ott vakargatják egymást.

– Az ám a baj, hogy nagyon kopog a csizmánk!

– Az még nagyobb baj, hogy nem csörgettünk mogyorót a zsebkendőnkben!

És kötik, kötik a kendert a lábukra, tömik, tömik a mogyorót a zsebükbe. Csak az egyik nem, a legkisebb.

– Rosszkor csikózott az anyánk, én nem bolondoskodom tovább! – és még a kecskebogyót is kihányja, azt is szétszórja.

Egyszerre megbiggyed a kedvük – hát a duda mégse nekik szól? S féltükben, hogy éhen maradnak, dühösen támadnak a kicsire, a hitványra.

– Add vissza a csontot, nyavalyás, mert, megropogtatunk!

Ebből nem kér a kicsi. Máris felkapnak kilenc redves fát, és abból szürcsölik a velőt nagy gyönyörűséggel. Dehogyis mennek haza! Hajgatva körüljárják a falut, s megnézik, megvan-e az eleje-hátulja meg a farka: ott kanyarog a csürhejárás a libidári dombra.

Megvolt.

Két sudár fa között kéken sütött a holdvilág, de a két fa ágán nem tollászkodott madár. Így aztán senki se szólt, semmi se mozdult; ők se. A domb meg a rét színültig rakva volt csenddel, abból éppen jóllakhattak volna.

– Hogyan hogy nem ugat egyetlen kutya sem? – csodálkoztak.

– Azért nem, mivelhogy itt feküsznek.

Pár bakugrásra tőlük, a csenderbe, kilenc szépen termett kutya hevert kinyúlva egy nagy mogyoróbokor alján.

Csendben odahajoltak föléjük, leültek a zöld gyepre. Észre se vették, hogy szemük gödrében megfialtak a fekete holdak.

– Madár kalitján ablakot nyissunk-e?

– Nyissunk – felelték, és rázendítettek siránkozva.

– Csatakos bundám sose szárítgattam… Sose víz mentibe mentem… Palló mindig eltörött alattam… Mindig kevés csontot porcogattam… Csenderesbe ritkán heverésztem… Farkamat egy vasas kerék csúful megnyomogatta…

– Szegény… szegény.

– Holdvilágnál szívesen ugattam…

– Kertmegi réten sündisznót kergettem…

– Azóta is orrodban a tüsök, jaj, jaj!

– Most ide jutottam… örök sötétségbe hanyatlottam.

Hirtelen mind felugrálnak: látják, hogy négy felől lobogó tűz keríti a falut. Verik a kolompot, fújják a tülköt.

– Most hová?

– Gyerünk a dombra, ott fúj a szél!

S húzni, vonszolni kezdik a kilenc döglött kutyát, hol nem bírják, leteszik, megint vállukra veszik, végül ölükben viszik. Ahol a szél legjobban fújt, ott költögette mindegyik a magáét, de hiába: a szemük nyitva volt, a csender árnyéka benne volt, csak a lábuk nem mozdult.

Hát, levágták mind a kilencnek a lábát, és egy falásra megették. A kilenc fület is lenyelték. Hasukat kifakasztván, belsőrészüket is mind magukba tömték. Csatakos bundájukat is gyomrukba gyűrték. Elcseppent vérüket is felnyalogatták. Aztán szép sorba, elöl a legvénebb, hátul a legkisebb, elindultak vissza a faluba.

Egyenesen a kocsmába.

Iszonyú csaholással rontják be az ajtót, senki se pisszen, a kilenc méltóságos bácsu se, a badár gödélyek se.

A kocsmáros rémülten gurítja elő a hordókat.

– Kedves farkasok, mit kívántok?

– Vályut, te kutya, és kilenc tehénfarkot!

Habos vályúból itatják a gödölyéket, a bácsuknak aranyrojtot kötnek kilenc tehénfarokból. Utána hátukra kapják a menyecskéket, és kivágtatnak az utcára.

– Farkasom, farkasom, fakardokkal szétszaggatnak, korbáccsal meghasogatnak, bújjunk a sötétbe…

– Ne félj, vastag a bundám, éles a fogam.

– Farkasom, farkasom, bundáddal engem melengess, fogaddal engem ropogtass, bújjunk a sötétbe…

– Ne félj, meleg a bundám, éles a fogam.

És hallik, amerre ügetnek, nekik van mindenütt sötét meg meleg: libidári dombon, longori hegy alatt kilenc kutya hátán kilenc gödölye sikongat…

 

Ideki a csenderbe, reggelre, Kilenc kutya, libidári dombon, Longori hegyen, dögölve.

 

A mindent próbáló szegényember

Élt egyszer egy szegényember, akinek egész életében keserű szerencse adódott. Végül semmije se maradt, csak egy szőleje a dombháton, abba ölte minden erejét. A tőkék mellé akácfakarót vert, s még a végüket is megpörkölte lángon, hogy ne korhadjanak. De mindez kárba veszett fáradság volt. Egyszer dér kapta virágjában a szőlejét, máskor vihar tette tönkre, legutóbb meg a jég verte el úgy, hogy bokáig gázolhatott az éretlen fürtök közt. S akkor már nemcsak a kedve borult el; ölre való sást gyűjtött, és a lehullott fürtöket visszakötözte a tőkékre. A hatodik nap után, mikor elfogytak a fürtök, kiült a tanya elé, és várta, hogy kisüssön a nap. Soha nem látott még ilyen gyönyörű őszt: minden azon volt, hogy a gyümölcsök megérjenek, a hordók megteljenek. Még arról se feledkezett meg, hogy kereplőt készítsen magának, és álló nap azt forgassa. A szüret napján már kora reggel nekifogott a munkának. A szikkadt fürtök kavicsként koppantak a puttonyban, de ő ezt nem hallotta. A szomszéd, akinek a domb túlsó oldalán volt szőleje, épp akkor állított be, mikor a sajtoló rúdját forgatni kezdte. Azt hitte, valami titokzatosságot művel a szegényember, de mikor látta, hogy csak a zaj nagy, a must kevés, megnyugodott.

– Ad a kóró is levet? – kérdezte mosolyogva.

A szegényember felsóhajtott.

– Amit a jég meghagy, azt kell megbecsülni.

– Az én szőlőmre egyetlen szem jég sem esett.

– És a madarak? Kereplőt csak készítettél?

– Van ott elég vércse, azok elbánnak a tolvajokkal.

– És a karókat se pörkölted lángon?

– Hát, valami hasonlót csináltam. Egyszer elfogyott a tüzelőm, akkor kirángattam tíz karót és felaprítottam. De az a tíz bokor lett a legszebb.

A szegényember nem kérdezett többet.

– Köszönöm, hogy meglátogattál – mondta. – De hogy emlékezz is, gyere velem.

És elindult a letarolt pászták felé, a szomszéd gyanútlanul ment utána. A tőkéken nem volt már se levél, se halott fürt, csak a kötözősás pántlikái. A szegényember körülmutatott.

– Úgy illik, hogy a temetőben imádkozzék az ember és térdre ereszkedett, majd a szomszédot is a földre kényszerítette. Az úgy megriadt, hogy nem mert ellenkezni. Jó két óra múlva megkérdezte a szegényember:

– Imádkoztál eleget?

– Azt nem tudom, de a térdem már zsibbad…

– Akkor jó. Ha a test fárad, akkor imádkozik.

S az egyik tőke mellől kihúzott egy hegyes karót. A szomszéd fehér lett, mint a mész.

– Mit akarsz? – hebegte.

– Elosztom az igazságot – mondta a szegényember. – Azt akarom, hogy megtudd, mit lát az én szemem, és mit ízlel az én nyelvem.

Azzal hanyatt döntötte a szerencsés embert, és kiszúrta a két szemét, megroncsolta a nyelvét. Így múlt el a szüret. De nyugalom ezután se költözött a szívébe. Látnia kellett, hogy az ő bora nem lett több, a szomszédét meg lopta, aki érte. Még az is tetézte a szomorúságát, hogy a szőlőbokor, amely mellé a véres karót leszúrta, elszáradt, s a kérgéből nyüvek milliója özönlött elő. A domb mindkét oldalán a nyüvek diadalmaskodtak. Őt pedig kerülni kezdték, mint a bélpoklost. Az a hír járta, hogy a tenger szenvedésnek egyedül ő az oka; s így már nemcsak szomszédja, de barátja se volt többé. Végül számvetést csinált, hogy vajon mit tehet még, amiért élni érdemes. Úgy találta, hogy sajtárnyi bora az egyetlen érték, ami igazán az övé: olyan sűrű, mint a karóról lecsöppent vér. S elhatározta, hogy elhagyja földjét, és addig nem nyugszik, míg nem talál egy igaz embert, akivel tisztességgel megoszthatja borát. A bort egy lapos hordóba szűrte, melyet az apja is csak akkor vett elő, mikor szűkös volt a termés. Vatalléból inni annyit jelentett, mint emlékezni a rosszra. Ezt vette a vállára, és még napkelte előtt útrakelt.

Hosszas bolyongás után egy kietlen pusztasághoz ért. Szakálla ekkor már lengő fonadékká nőtt. Egy nap észrevette, hogy szakálla bozontjában apró szirmú, piros virág nyílt ki. Ennek úgy megörült, hogy attól kezdve még kevesebb bogyót és gyökeret evett. Teste így készült a jövendőre, és megtelt bizonyossággal: az igazság meg fog nyilatkozni neki. S akkor elérkezett egy puszta hegyre, melyen semmi nem élt meg, csak pár csenevész bokor. Az egyik úgy világított, mint a láng. Mikor közelebb ért, lobogó tüzet látott, de a tűz a bokrot mégsem emésztette el. És a lángok se lángok voltak csak, hanem kéz és láb, fej és izzó haj. Megállt, és megszólította.

– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak láng vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem, hogy a boromat megosszam vele.

– Én az Isten vagyok! – hangzott a válasz.

A szegényember bizalommal lépett közelebb, de a bokor azonnal távolodni kezdett. Ez kedvét szegte ugyan, de a bátorságát nem vette el.

– Jó – mondta –, ha úgy tetszik, rejtőzz magadba. De előbb bizonyítsd be, hogy csakugyan az vagy, akit én keresek!

A bokor hirtelen ezernyi lánggá hasadt szét, és minden lángnyelvből fa növekedett: a kopár hegy és pusztaság rengeteg erdővé változott. A szegényemberre esti árnyék borult, s még annyit se látott, mint előbb. De azt jól látta, hogy az egyik fa óriás, a másik meg törpe, az egyiket folyondár béklyózza, a másikat semmi. S megingatta a fejét.

– Csodát műveltél, de mégsem vagy igaz ember. Én pedig megfogadtam, hogy nem alkuszom.

S tovább vándorolt. A bocskora szétfoszlott, az erdő fakóvá fonnyasztotta bőrét, csak a piros virág virított változatlanul a szakállában. Aztán egy nap ritkulni kezdett az erdő, bár világosabb nem lett, inkább a fák kezdtek még jobban hasonlítani egymáshoz: a folyondár mindet bekúszta, a rothadás mindet kikezdte. S akkor egyszerre megtorpant: ormótlan sziklák meredtek eléje, moha és zuzmó borította őket. Különösen az egyik villódzott zöldesen; mintha valami élő tapadna rá, ami mégsem él. Megállt, és megszólította.

– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak moha és zuzmó vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem.

– Én a Halál vagyok! – hangzott a válasz.

A szegényember nem akart, és mégis lépnie kellett közelébb.

– Nem tőled félek – mondta –, hanem attól, hogy a borom megecetesedik. Ha igaz ember volnál, veled osztanám meg. Tégy bizonyságot!

A villódzó szikla hirtelen ezernyi darabbá hullott, és az erdő valamennyi fáját lekaszabolta, a fák roncsait beborította. A Halál az egyik sziklaél hegyén ült.

– Kell ennél különb bizonyság? – kérdezte.

– Ami téged illet, abban jól mért a markod – mondta kényszeredetten a szegényember, és a vatallé után nyúlt. – Itt a hordó, igyál!

Rég ivott a Halál ilyen gyönyörűséggel. Rikkantott, szürcsölt, csámcsogott. Végül vigyázatlanul belemászott a feldöntött hordóba, hogy az utolsó csöppeket is kiszürcsölje. A szegényembernek egyszerre megvilágosodott, hogy milyen szerencse érte; gyorsan a hordó mellé ugrott, és a dugót a lyukba szorította.

– Méltó helyed lesz! – kiáltotta. – Magad választottad.

S akkor már hiába dörömbölt a Halál, nem szabadulhatott. Aztán mély gödörbe rakta a vatallét, sziklát gördített föléje, és ismét útrakelt. Csakhamar egy roppant völgykatlanhoz ért, mely tele volt elhullott állattal: mintha messzi földről vánszorogtak volna oda, hogy maradék erejükkel a mélységbe vessék magukat. S mikor az éjszaka is leszállt, hatalmas máglyák fényét pillantotta meg a távolban, a levegőt megülte a hánytató bűz. Hullák ezreit égették a város falai alatt. Bástyakapukon megrakott szekerek cammogtak kifelé, és üresen száguldottak vissza. A körforgás szüntelen volt, mint a magát nyeldeklő kígyó vergődése: amennyit elnyelt, ugyanannyit visszaokádni látszott. A zsíros pernye úgy ereszkedett a városra, mint valami förtelmes hóesés. Távolabb, a szántók felett, rőt felhő gomolygott, és finom permetként szitált. Odaérve üszkös gabonaföldeket látott, a földek szélén meztelen lányokat, akik sarlókkal sebezték a testüket.

A szegény ember nem fecsérelte az időt; sietve mindenhová betért, ahol sárból dagasztottak kenyeret, és üres bölcsőket ringattak.

– Bizakodjatok – mondta. – A Rém börtönbe záratott.

De nem hittek neki. Sőt, azt kezdték suttogni, hogy egy idegen járja a várost, aki, ahelyett hogy sírna, mosolyog, és ígéretekkel bolondítja az embereket. Minthogy se megalázni, se megszomorítani nem tudták, bilincset vertek rá, kiszáradt kút mélyére vetették, és hamarosan megfeledkeztek róla. De ahogy múlt az idő, mégis minden megváltozott. Az elgyengültekbe erő költözött, a pusztaság helyén búza nőtt, az egész világ lábadozni látszott. Ekkor történt, hogy egy halászember, mielőtt hazatért volna, még egyszer kivetette a hálóját, hátha kerül bele valami játékos hal, amit a gyermekének hazavihet. De nem halat fogott, hanem egy piros virágot. Földerengett benne, hogy ő már látta ezt valahol, és futott a társaihoz.

– Nézzétek! Ő küldte, akit bilincsbe vertünk!

A virág kézről kézre járt. Nézték, szagolták; aztán úgy döntöttek, hogy kiszabadítják az elfelejtett idegent. A kis csapat csakhamar tömeggé nőtt. De ahogy nőtt, úgy fogyott a virág. Végül már annyifelé osztotta magát, hogy minden pillantás őrzött belőle valamit. És mind a távoli kút felé özönlöttek, hogy megkövessék a szegényembert. Csodálatos idő következett ekkor. A gyümölcsök megértek, de nem férgesedtek meg, s amit nevelt az egyik évszak, a másik még teljesebbé tette. Akár a folyó víz, mely a partot mégse mossa, úgy ringatta őket az idő. A szegényembert különösen az tette boldoggá, hogy az, ő álmai is mind valóra váltak. Az utak mentén szőlőlugasok; zöldelltek, a bástyák köveiből házak emelődtek, a ciszternák vizéből bárki meríthetett, a kerítések vesszőiből annyi kosár lett, hogy a fák gyümölcse mind belefért.

Így szépült a világ, míg egyszer az Isten ki nem nyitotta a szemét. Azonnal szólította az Angyalt, aki leggyorsabb volt a többi között.

– Gördítsd el a sziklát a Halál fölül, és küldd ide hozzám! – mondta.

Az Angyal még sose látott vatallét. (Valahogy úgy esett, hogy mindig a bőséges termésből kapott kóstolót.) Mihelyt kirántotta a dugót, a Halál előrontott, és a vatalléba rúgott. De az Angyal elébe vágott a káromkodásnak.

– Menj félelemmel, mert Ő hívott!

– Ha félünk, ketten félünk – morogta a Halál, és elszáguldott.

Csupán az Isten előtt húzta össze magát.

– Hívattál! – szólt sunyítva.

– Hagytad kialudni a máglyákat – mondta az Isten. – Maholnap a csillagaim is kihunynak. Menj, és zabolázd meg a szegényembert, különben kifosztja a csűrjeinket.

– Többet nem fog ki rajtam! – ígérte a Halál. – Most megkaparintom, és a Te termésedet is begyűjtöm.

Azzal újra visszatért a földre, hogy megbosszulja a fogságát. A szegényember éppen egy diófa árnyékában ült, és mintákat vésett a botja nyelére. Ahogy farigcsált elmerülten, nagy bagolypille repült a kezére: párat tátogott a szárnyával, aztán a földre hullott. Riadtan nyúlt utána. Próbálta élesztgetni, de annyira nem mozdult, hogy hamarosan hangyák özönlöttek elő, és rést nyitottak a hamvas potrohon. Semmi nem maradt a pilléből, még egy íz sem. A Halál ekkor lépett elő egy bucka mögül.

– Drágán adtad a bort, de most nem menekülsz! – kiáltotta. – Az én vatallémból nem menekülsz!

És nekirontott a szegényembernek. Az első riadalmában a botját kapta fel – mint a karót valamikor –, és egy hatalmasat suhintott. Nem mintha hitte volna, hogy ez segít; inkább a kétségbeesés dolgozott benne, hogy amiért szenvedett, most mind odaveszhet. Vagy még ő sem szenvedett eleget? S felkészült, hogy szembenézzen a legnehezebbel. Ha már el nem emésztheti, legalább a teste börtönébe zárja! Azzal rávetette magát, iszonyú csuklásokkal a szájába gyűrte, és lenyelte a Halált. Aztán eldőlt a gyomrát facsaró fájdalomtól. A fogai csikkantak, a szeme vörös lett, mint a vajúdó asszonyoké. De tűrnie kellett, hogy a Halál rést ne találjon rajta; és belenyugodnia, hogy se a száját, se a csatornáit nem nyithatja meg többé. Csupán utána kezdett félni, hogy egyszer meggyűlöli azokat, akikért vállalta a szörnyeteg rúgásait. És inkább elbujdokolt. Erdőkbe menekült, és az állatokkal hált. Az érdes vakkanások feledtették vele a szót, ami szorongatta a torkát; és örült, hogy pillantásukban nem bujkált az izgága értelem. Így lettek társai az állatok, aztán a fák, amelyek ugyancsak a magukét fújták, nem vártak feleletet. Utoljára a kövekhez tért meg. Még leginkább ezek hasonlítottak hozzá: sem a magukét, se senkiét nem fújták, bezárkóztak a saját értelmükbe. Csak így érezte biztonságba magát.

Évek múlva egyszer, mikor zsibbadtan felülni próbált, észrevette, hogy a teste majdnem felényire zsugorodott, s hogy a bőre se bőr már, hanem inkább csonthéj, és a keze is inkább bütykös karom: úgy megapadtak a tápláló nedvei közben. S akkor kínzó szomjúsággal újra megkívánta az embereket. Úgy érezte, ha megint látná őket, az ő ereje is visszatérne. Félt azonban, hogy szörnynek nézik, így fölkereste előbb a völgyet, ahol valamikor a rengeteg elhullott állatot látta, s ahol azóta is romlás nélkül hevertek a hullák. Termetre leginkább egy bárány kínálkozott, azt megnyúzta, a bőrébe bújt, és abban vándorolt tovább. Egy dombtetőről aztán elébe tárult a város. A házak megszaporodtak, a lugasok megterebélyesedtek; s már alig várta, hogy emberrel találkozzék. De előbb ledőlt kicsit a fűbe, hogy próbálgassa a báránykodást, mielőtt a városba tér. Éppen a patáit húzta a hasa alá, hogy állatmódra négy lábra álljon, mikor a bokrok mögül egy legelésző szamár lépett elő. Csodálkozva bámult a botladozó bárányra, megszagolta a bundáját, majd egyszerre remegni kezdett, s úgy nekitámadt, mintha szét akarná tépni, mint egy bevarrt zaboszsákot. Taposta a fejét, tiporta a hasát, a szegényember meg csak nyelt és szorította magát, nehogy valamelyik nyílása megfeledkezzen magáról. Mikor látta a szamár, hogy nem boldogul a báránnyal, vad ordítással ott hagyta, és addig vágtatott, míg lábát törve egy mély árokba zuhant. Csak ott nyugodott el. A szegényember szokva volt a rúgásokhoz, de most vele is forgott a világ. Ami előbb olyan békésnek látszott – a fák, a házak, a lugasok – most mind darabokra tört szét. Időbe telt, míg annyira ocsúdott, hogy a szamarat látomásnak hitte, s a rúgásokat se olyanoknak, amelyek rajta estek, hanem benne.

És folytatta az útját.

Mikor a szántókhoz ért, az egyik búzatábla szélén fiatal lányt pillantott meg, aki a földön ült, s a sarlója élén húzogatta a tenyerét. Kíváncsian bújt a kepék mögé, hogy onnét leskelődjön, de nem lett okosabb. A lány még órák múlva is ugyanazt a mozdulatot ismételgette. Se a válla, se a dereka nem hajlott meg, se a haját nem fújta a szél: mintha szüntelenül csak egyetlen dologra figyelne. Talán ha mutatkoznék előtte, elárulná magát – gondolta a szegényember, és közelebb lépett. A lány révülten ugrott fel, amikor meglátta; aztán hirtelen leszaggatta az ingét, ledobta a szoknyáját, és vadul táncolni kezdett. Mint a pörgettyű, felszökkent, ismét a földre vetette magát, nem kímélve két duzzadt mellét, melyekből szétfröccsent a tej. S amíg hempergett a földön, apró hangokkal hívogatta a bárányt, hogy vegye fogai közé a csecsét, és lakjék jól vele. A szegényember rémülten kapdosta a fejét, s hirtelen még báránymivoltáról is megfeledkezett: úgy rohant el, a két hátsó lábára állva. A lány meg hanyatt dőlt a füvön; és most látszott csak, fogy mennyire megviselődött az esztelen ugrándozástól: az arca lehervadt, a szemérme kopár domb lett.

De ezt már nem látta a szegényember; a folyóparton bolyongott makacsul, míg meg nem találta a halászt, aki először emlékezett rá. Ott hevert az egyik füzes alján, és a könyökére dőlve bámult maga elé. A víz tükrén minden egybeolvadt: a felhők, a parti nádasok, a halak. Kár is volt iszákba szedni őket, minden karnyújtásnyira lebegett előttük. Mikor a halász feléje fordult, visszahőkölt a pillantásától. Két halszem meredt rá, s ezekben a halszemekben ugyanaz tükröződött, mint a vízen: a felhők, a parti nádasok, a halak.

A szegényember megfordult lassan, és ledobta magáról a bárány csapzott bőrét. Maradék erejével felvánszorgott a dombra, a kedves szőlőlugasai közé, és szaggatni kezdte az érett fürtöket, le a földre, s ahogy haladt tovább, mindjárt szét is taposta, amit leszaggatott. De alig ért a sor végére, messziről kereplőzés, vonító jajgatás ütötte meg a fülét. Toprongyos öregember közeledett feléje, a szeme helyén üreg sötétlett, mint két feketehátú bogár. Látszott rajta, hogy időtlen ideje bolyong tikkadt ínnyel, és vízért könyörög, de senki nem érti a szavát. S most lerogyott a tőkék közé. A szegényember lekuporodott az egyik vízgyűjtő gödör mellé, szürcsölt belőle valamennyit, aztán odahajolt az öregember szája fölé; és semmire nem emlékezett többé.

 

Az elvarázsolt tűzoltózenekar

Aki akar, emlékezhetik rá, a falu közepén trónolt a beszálló vendéglő, komoly, fehérre meszelt épület, az udvarán tágas leveles szín, ott muzsikált vasárnaponként a tűzoltózenekar. Aki látta, sose felejtheti el, hogyan játszott Vak Fördős: egyik kezével verte a taktust, a másikkal a billentyűket nyomogatta. Azóta sincs, aki különbül fújná; öblös trombitájából kifogyhatatlanul kacskaringóztak a finom dallamok.

Éppen vasárnap volt, rettentő meleg nyár, a bereken túl ropogott a nád, mintha valaki gyújtósnak törögetné. De begyújtani ilyenkor? És Szép Sulika tovább hevert a fűben. Róla csak annyit, hogy szépnek sose volt szép, és lánynak se lány volt; ő volt a kanász. És vasárnap is mindig kihajtotta a disznókat, mert a muzsika volt a mindene, s az kihallatszott a rétre; aztán este ő is beballagott a vendéglőbe, és odaült, a leveles szín mellé. Mikor a táncosok elfáradtak, Vak Fördős ölébe engedte a trombitáját, és szilvakék egyenruhájában odahajolt az öreglegényhez.

– No, mit láttál, Sulika?

S az rendre elmondta, hogy a világban mit látott. Zöld madarat, máskor pirosat, de mindig valami érdekeset. Legutóbb azt súgta izgatottan:

– Fekete nyárfára szállt a holló!

– No már megint? – mosolygott Vak Fördős; de Sulika annyira makacskodott, hogy már maga is látta a hollót.

– Hát majszter uram mit csinál?

Sulika sietve megkereste a vendégek között majszter uramat, megszámolta a mellényén a pitykéket, a három sárfröccsöt a csizmáján, és jelentette:

– A pityke most is ezüst, de a három sarkantyú nem tudom miféle.

Vak Fördős így mindig mindenről értesült, és Sulika se volt útjába senkinek. Ezen az estén valahogy mégis szemet szúrt. Majszter uramnak kialudt a pipája, s végül azt találta ki, hogy mindez a trombita miatt van. És verni kezdte az asztalt, hogy: hamis! hamis! – de nem hitték el neki. Erre Sulikát intette magához.

– Eredj, hozz parazsat a markodban! – parancsolta.

Sulika nem mert ellenkezni. Kikotort a kemencéből egy marokra valót, odavitte az asztalhoz, de közben szégyellte, hogy ilyen gyáva. Visszament a leveles színhez, és ott lógatta a fejét.

– Nem érdemlek jó szót – mondta. – Vérfüvet szedtem, most majd megesz minket a füst.

– Ameddig én fújom, addig ne félj – vigasztalta az öreg, és megveregette a trombitáját.

– De más baj is van. Valaki gyújtósnak törögeti a nádat… – s hogy mutassa, hogyan: az ujjait ropogtatta ízenként.

Ez volt az első eset, hogy Vak Fördős nem szólt semmit. Persze, azért a muzsika szólt tovább, éjfélig állt a tánc, csak az öreg hallgatott, mintha azt is értené, amit a kanász nem tud. Pedig mit nem tudott az! Este mindig megszámolt annyi csillagot, ahány disznó volt a kondában, így sose veszett el egy sem. De most a számolás se segített, s még a szokottnál is korábban ébredt, olyan nyugtalan volt. Majd alszom egy kis ráadást, gondolta, a nyárfák alatt hűvös az árnyék; s kihajtotta a disznókat, és leheveredett. De ahogy múlt az idő, váratlanul egy csupacsont, cingár ember tűnt fel a nádas felől, olyan magas, mint a meszelő. Színtiszta feketébe volt öltözve, a fején fekete keménykalap, a nyakán piros csokornyakkendő. Hosszú nádpálcát pörgetett a kezében, de olyan ügyesen, hogy az ujja hegyén is megállt, és ott forgott. Fütyörészve odasétált Sulikához.

– Megengedi uraságod? – és leült.

Sulika azt álmodta, hogy nagyon megijedt.

– Kicsoda maga?

– Kukumus vagyok.

– Az kicsoda?

– Az én volnék. Örvendek, hogy itt találtam. A faluban tetszik lakni?

Sulika sose lakott a faluban, így most sem akart hazudni.

– Nem, nem ott… – s mindjárt elmagyarázta, hogy hol. A lóherés mellett egy sárkalyiba, ott kaszáláskor minden illat az ő orra alá száll.

Kukumus bólintott, hogy ennél jobbat ő se tudna kitalálni; s hirtelen fölállt, megpörgette a pálcáját, mire egyszerre egy lampionos kocsmaudvar termett eléjük. Sulika ámulva látta, hogy az udvar közepén egyedül ő táncol, a lábán ragyogó csizma, s a csizmán három sarkantyú. De mikor közelebb akart lépni, minden szétfoszlott, és Kukumus se volt sehol. Ettől kezdve semmire se tudott biztosan visszaemlékezni; mégis úgy érezte, hogy valami nagyot hibázott. S ez így ment egész vasárnapig, míg az ismerős trombitaszó fel nem hallatszott újra, és csak akkor nyugodott meg. És megint úgy találta, hogy a világon minden a helyén van: a disznók a réten, a felhők az égen. De a jókedve nem tartott soká. A szép muzsikába vad lárma rontott bele; s akkor már ő se bírt a kíváncsiságával. Sorba megvakarta a disznókat, hogy bajuk ne essék, és megindult a vendéglő felé. Csuda ribilliót talált ott. Egy csupacsont, cingár férfi – fekete ruhás, csokornyakkendős – éppen vendégelte a falu népét, csak úgy dőlt a bor. Sulikának rémlett, hogy valahonnét ismeri ezt az embert, de nem tudott rájönni, hogy honnét. így elnevezte Kukumusnak. S már ment is a leveles színhez, hogy mindent elmeséljen; de ott újra elképedt. A zenészek közül már csak a pikulás és cintányéros tartott ki Vak Fördős mellett, a többi mind lerakta a hangszerét, és Kukumus borát itta. De a trombita szólt, szebben, mint valaha. Sulika a fülét kezdte csavargatni. „Nem hallják… megsüketültek!” És megrázta Vak Fördőst.

– Nagy baj van, egy fekete Kukumus zargatja a kondát!

– Isznak-e?

– Vedelnek!

– Esznek-e?

– Már a kórót is rágják!

– Majd jóllaknak – mondta az öreg, és fújta tovább trombitát.

Ezután Sulika sem ülhetett ölbe tett kézzel. De még ki sem gondolhatta, hogy mihez kezdjen, Kukumus máris megelőzte. Csontos tenyerét csapkodta, s terelte szét az embereket, az egyik oldalra csupa sovány került, a másikra csupa kövér, csak majszter uram feszített az udvar közepén, és harsogta:

 

Tíz faluban sincsen párja, csigirigiri, Az én három sarkantyúmnak, bagaragari!

 

Ez tetszett Kukumusnak.

– Rajtra, rajta! – veregette majszter uram vállát. – Én majd suhogtatom addig!

És elkezdte suhogtatni a pálcáját. Mire Sulika föleszmélt, már az egész falu táncolt, kövér a kövérrel, sovány a sovánnyal, vadul döngették a földet, míg az egyik kövér rá nem köpött az egyik soványra. Erre rögtön vége lett a táncnak, azonnal összecsaptak, szaggatták, taposták egymást, már porzott az udvar. Egyedül Vak Fördős nem mozdult a helyéről, egyre gyönyörűbb dallamokat eregetett, pedig már se cintányérosa, se pikulása nem volt. Sulika elszomorodott, odahúzódott a leveles szín mellé.

– Mi baj? – kérdezte az öreg.

– Már magam se tudom. Egymást eszi a kövér meg sovány, majszter uram meg veri a taktust.

– Majd elkopik az a harmadik sarkantyú – dörmögte Vak Fördős, és fújta tovább.

Sulika összerázkódott, mintha parázzsal dobták volna képen. Fölnézett – és Kukumus állt előttük.

– Hát te mit kullancskodsz itt? – mordult Sulikára. – Nem tartozol sehová? Eredj, még van egy kis alja bor – és nevetve megropogtatta az ujjait.

Sulika szó nélkül felállt, odahasalt az első hordó alá, de közben szégyellte, hogy ilyen gyáva. Egy kortyot lenyelt, egyet kiköpött, a feje mégis egyre jobban kóválygott. Kukumus közben előhúzott a zsebéből egy tallért, és beledobta a trombita szájába.

– Elég volt, mehetsz aludni, öreg – mondta.

Vak Fördős csak egy pillanatra hagyta abba a muzsikálást, s akkor már a tallér is neki segített: úgy koccant, verődött, hogy a trombita még szebben szólt. Kukumus dühösen sarkon fordult, és átcsörtetett az udvaron; közben odaszólt majszter uramnak:

– Gyerünk! – Aztán elrikkantotta magát: – Utánam!

Erre mind kitódultak az utcára. Kukumus elől ugrált, mint egy kecske, és a tálcáját suhogtatta; de ahányszor suhintott, a pálca mindig rövidebb lett, egy gyújtósnyi darab elrepült a végéről. De ki vesz észre ilyesmit? Sulika. És újra a leveles színhez rohant.

– Csillagzik a nád, ki akar virágozni!

– Nem baj – mondta az öreg. – Te csak a kondára ügyelj!

A biztatás jólesett Sulikának, s mindjárt keresett egy mogyoróágat, és elindult majszter uramék után. Szép kis menet volt! Ordítva vonultak végig a falun, az udvarokat feldúlták, a kutakat teleszórták kővel, alig tudott rendet csinálni utánuk. Épp csak elkezdte valahol, már futhatott máshová. Ráadásul a három sarkantyú is egyre jobban pengett, és Kukumus feje is mindenünnen kilátszott. Pedig a tűz még csak ezután lobbant fel. Persze, nem rögtön, hanem apránként, hol a szérűskertek mellől, hol egy pajta mellől kacskaringóztak elő a lángok; és majszter uramnak is egyre nőtt a kedve.

 

Vess figurát olyan cifrát, hej, data daj, daj, A sarkantyúd hányjon szikrát, dej, data daj, daj…

 

Ezt fújta a templomtérig, ahol már vastagon állt a füst, tele szárnyasokkal, ott röpdöstek a fejük fölött, feketén a pernyétől, vörösen a zsaráttól, s már a sötétség is olyan volt, mintha minden ablakba kitették volna a gyertyát. És Sulika azt gondolta: ahol ennyi gyertya ég, ott már nem elég a bot. S szerzett melléje egy szilvakék fazekat, és azt kezdte verni.

– Sírjatok! Száraz fű!

De senki se hallgatott rá, csak álltak megrökönyödve, nem tudták, mihez kezdjenek. Kukumus tudta helyettük. Rikkantva szétzargatta őket, s mikor üres lett a tér, nagy bakugrásokkal ő is elszáguldott. Mintha tízfelé szakadt volna, úgy cikázott házról házra; ugyanis mindenki a maga portájára rohant hirtelen. Kukumus meg mindenhová bekiáltott:

– Fújjátok, attól szelídül meg!

Mire mindenki a szomszéd háza felé fújt, s a lángok még magasabbra csaptak, ha kikergették az első ajtón, visszajött a hátsón. Csak egy ház fehérlett, majszter uramé, se szikra, se korom nem hullott rá, a szélkakasa sem olvadt meg, sőt, ahányszor kurjantott a gazda, visszakukorékolt neki.

És senki se sírt. Sulika ettől még szomorúbb lett. Végül fogta a fazekát, színültig merítette borral, és nekivágott a tűztengernek. De nem jutott messzire. Mikor látták, hogy mit akar, bőszülten támadtak rá: bolond ez? a vesztüket akarja? És egy markos legény nyakig belecsapta a fazekat Sulika fejébe. Az meg rögtön megtántorodott. A bor pirosan folyt végig ruháján, és így is hagyták ott az úton: fején szilvakék koronával. Ami lehet, hogy igaz is volt, mert alig rogyott le és nem mozdult, olyasmi történt, ami ellen Kukumus se tehetett semmit. A tűzropogáson keresztül felhallatszott a tűzoltózenekar muzsikája, előbb akadozva, majd egyre bátrabban. S egyszerre mindenki egymásra bámult. Hallod? – motyogták. És kiderült, hogy mindenki hallja. S ahogy áradt a muzsika, a lángok kezdtek lelohadni, a füst is oszladozott: a házak ismét úgy ragyogtak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Csak mikor visszamentek a kocsmaudvarra, akkor hőköltek meg: Vak Fördős egy szál egymaga fújta a trombitát, de úgy, hogy vele együtt szólt a többi gazdátlan hangszer is, mind eregették a finom dallamokat.

A fekete-piros ember egy darabig még ott ólálkodott, ízenként sorba törögette az ujjait, aztán befogta a fülét, öles ugrásokkal kirohant a faluból, vissza a nádasba. De majszter uramról még ennyit se tudtunk. A portája üszkösen maradt itt, a szélkakasa eltűnt, helyén egy kormos sarkantyút zörget a szél – azt a harmadikat.

 

Hét torony kedvence

Volt egyszer egy szép, ifjú király, boldogan élt a szép, ifjú feleségével.

Héttornyú palotában laktak, s valahányszor elmúlt egy év, a király mindig újabb tornyot építtetett a palotához, megépíttette, a tornyok ablakába virágokat rakatott – ilyen nagyon szerette a feleségét. A királyné pedig örült, hogy ezeknek a virágoknak senki se viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett öntözni, volt amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy fáradsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörködés nélkül.

Hát lehettek volna még boldogabbak?

A birodalom vezetése sok gonddal-bajjal járt; a király még a legtávolibb faluba is elnyargalt, ha a falu vénei már nem voltak elég okosak – de közben szüntelenül a feleségére gondolt: vajon nevet most? Vagy csak mosolyog? A királyt emlegeti? Vagy a hites urát?

És nem nyugodott addig, míg ki nem gondolta, hogy az ő szépséges asszonya éppen akkor mit csinál. S mikor hazatért a palotába, szerelmes arccal elmesélte, hogy mi történt otthon, amíg ő távol volt – hányszor szomjaztak meg a virágok, hányszor csordult az ezüst öntözőkanna –, s még sereg apróságot, ami senki másnak nem jutott volna eszébe.

Ez volt a legszebb mese, amit a nagyvilágban hallott; hazavitte, s míg a királyné el nem aludt, egyre azt mesélte.

– Ugye, tetszik, kincsem? – kérdezte ilyenkor; s a válasz mindig ugyanaz volt:

– Még sohasem halottam ilyen szépet, édes király uram…

Egyszer arra kérte a feleségét, hogy énekelne neki, hiszen a rigók, a csízek is énekelnek, mért ne tudna hát ő is, még sokkal szebben.

A királyné tűzpiros lett a boldogságtól, s mindjárt elfutott a hetedik torony hetedik ablakába – a király soha se tudta meg, hogy ott mit csinált.

Máris nyeregbe kellett szálljon, éjjel-nappal vágtatott. A birodalom legdélibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké sütött a nap, a tenger kék volt, a sziklák fehérek – most éppen oda sietett.

A jámbor népek leveles trónusra ültették, hogy ne unja magát köztük – és csakhamar nem is unatkozott. Valamelyik ház udvarán énekszó csendült fel, mintha rigó vagy csíz dalolna. De nem madár volt, hanem leány, fiatal, kékszemű, a haja derekáig ért, és egy fehér kövön ült.

A király mindjárt arra gondolt: „Milyen szép hangja van… a feleségem biztos szívesen elhallgatná… együtt énekelgetnének… hát nem lenne gyönyörű?”

És aranyos ruhába öltöztette a lányt, aranyos hintóba ültette, így vitte haza a palotába, hogy szép hitvesének udvarhölgye legyen.

Bizony, különb ajándékot ki sem találhatott volna. Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este lett, mind a hét torony csordultig volt az énekével – még csak fáradnia sem kellett a királynénak, csak hallgatni, hallgatni mindig.

És a király szíve tele volt megelégedéssel: „Hogy örülhet most a feleségem… milyen csudálatos a hangja!” – s az egész birodalom ujjongott, hogy a palotában örökké süt a nap.

Pedig zord idők is jártak, a tél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok ólálkodtak mindenfelé; alig győzték menedék alá hajtani a párás barmokat.

Egy nap szép növendék kutyát kergetett be a hóvihar a palota udvarára, senki se tudta, honnan, egyszer csak ott volt és nyüszített – mindjárt jelentették a királynak. Az pedig menten elhatározta, hogy a kutyát felséges asszonyának ajándékozza. Csak az ő kedvére fog szolgálni, csak az ő kezét fogja nyalogatni – micsoda meglepetés lesz!

S csakugyan úgy lett.

A királyné – ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az udvarhölgye énekét – mindjárt a kutyához sietett, azt simogatta, annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten. Már-már azt lehetett hinni, hogy értik egymás szavát.

De férjeurának még ez sem volt elég. Titokban véres hússal etette a kutyát, s megtanította minden mesterfogásra, amit csak tudnia kell egy igazi vadhajtónak – és alig várta, hogy megörvendeztesse feleségét egy szép mutatvánnyal.

A következő télen eljött a méltó alkalom. A szél megint a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok jártak mindenfelé olyan éhesen, mintha nyáron át, őszön át mind csak koplaltak volna. Üvöltésüktől visszhangzott a palota valamennyi tornya, valamennyi terme, mindenki remegett.

A nagy farkashajtásból azonban senki se maradhatott ki; így rendelkezett a király. Megnyergelték a lovakat, és kivágtattak a havas rétekre – köztük a királyné is. Mert hiszen nem a farkasokért: minden őérette volt.

Gyönyörűség volt nézni, hogyan hullott a sok állat, messze környéken vöröslött a hó. Csak, a vezérlő ordassal nem bírtak sehogy.

– Várjatok! – kiáltott sugárzó arccal király, és előparancsolta a kutyát, hadd mutassa be, mit tud.

A királyné nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad, harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.

– Ugye, hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is feleségének ajándékozta, aranyágya elé, puha lábalávalónak.

Most már igazán nem tudta senki, még a királyné sem, hogyan is lehetnének még boldogabbak?

De elmúlt a tél, s mire kitavaszodott, leégett a király legszebb erdeje. Mindenki azt hitte, hogy gyászba borul a palota, hiszen ott még soha nem próbálták a szomorúságot – mégis másképp történt.

A király hadba hívta legjobb embereit, riadót fúvatott, s elindult, hogy meghódítson egy még hatalmasabb erdőt, teli vaddal, szép agancsosokkal – hadd kószálgasson benne a felesége, a régit már úgyis jól ismerte.

És harcolt, küzdött a király, híre ment a világba. Mindenki csudálta, hogy milyen hős, milyen bátor – végre is megszerezte az erdőt. Megszerezte és körülkeríttette, az óriás fák között kanyargó csapást vágatott, széleset, mint egy igazi vadászhintó, nehogy tüske, inda felsértse a királyné lábát, ha arra jár.

Az pedig – úgy látszott – minden eddigi ajándéknál jobban örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy ki ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte virággal, az őzeket megsimogatta; de leginkább egy szép agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották egymást, a szarvas odament hozzá, s lehajtotta a fejét, mintha kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn – ez volt a legcsudálatosabb.

A király nem is sejtette, milyen örömet szerzett az asszonyának; és még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.

– Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királyné hálásan mosolygott rá:

– Még sohasem voltam ilyen boldog, édes király uram…

De a király nem nyugodott.

Két bízott emberével útrakelt hajnalban, senki se tudta, hová. Elmúlt dél, sehol se voltak; megjött este, akkor sem voltak sehol.

Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.

A királyné álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és újra behunyta a szemét. De a király szerelmes hangját akkor is hallotta:

– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a koronája, mind a tizenhét ágboga… Már igazán nem tudtam gyönyörűbbet kitalálni!

Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal, feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyújtózott fel a torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is otthagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királyné a ritka zsákmányban.

Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot – de hogy meddig, azt megint nem tudta meg a király.

Máris nyeregbe kellett szálljon, éjjel-nappal vágtatott. Még a birodalom legészakibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké fehér volt a föld, a hó szikrázott, a jég sosem olvadt el – most éppen oda sietett.

 

Kökény kisasszony

Napsütött hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, levélzsúp a teteje. Bármilyen szellő jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták – talán attól lett olyan gyönyörű kék.

Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy egy még csodálatosabb ablakban fog könyökölni azután is? Ki tudja.

Tavasztól őszig sok minden történt.

A meggy, a cseresznye, az alma – mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket. Féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül se mondtak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja – s titokban valamennyien irigyelték.

Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig szebb volt, mint valaha, majd kicsattant a boldogságtól.

Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta – mindjárt megrebbentek a szárnyai.

– Milyen kék! – ámuldozott, és odarepült a legfelső ablak alá.

– Kisasszony… – mondta zavartan –, még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem… Kegyed lesz a kék égen a legkékebb!

Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve.

De akkor már bizonyosan tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szárnyakát – és várt.

Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá, a puha pihe tollak közé.

Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa a birodalmát.

Csodálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová… Ő énekelne, Sas úrfi meg hallgatná – milyen szép is volna!

De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal – s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak; a rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol.

Talán a csillagok! – gondolta Kökény kisasszony reménykedve: és Sas úrfi máris megsuhogtatta szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra.

Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben.Ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony – és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét.

 

Csillagom, kökényem, Csillagom, kökényem…

 

Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette a legtöbbször. Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta. Előbb az egyiket húzta be, aztán a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá – már csak ehhez volt ereje.

– Megérkeztünk? – kérdezte kicsi hangján Kökény kisasszony.

Éppen megérkeztek.

Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most repültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette, jöhetett bárki, bármi – még csak meg se mozdult.

Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt – de akkor már nem volt sehol Sas úrfi; talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hova tűnt.

Kökény kisasszony pedig – akiből azóta gyönyörű bokor lett – unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Elmeséli, s olyankor mindig mosolyog.

 

Király, akinek nem volt mestersége

Élt egyszer egy király, nem volt se népe, se országa, még mestersége se volt – afféle bolondos királynak csúfolták. Járta a világot, s úgy látszott, hogy ez a járkálás ritka haszontalan dolog, nem lesz tőle senki se gazdagabb, se kövérebb, se soványabb. A mi királyunk se ilyen, se olyan nem volt, mindenünnen kirítt, de olyan szerényen, hogy csak akkor vették észre, mikor belebotlottak.

Az üstfoltozó cigányokkal történt. Éppen kint sátoroztak a hegy aljában, ettek, táncoltak, csak a legöregebb kalapált. Ezt hallhatta meg a bolondos király, mert mind lejjebb ereszkedett a hegyről, csupasz mellel, mezítláb (pedig odafent már hó takart mindent), aztán úgy, ahogy volt, odaült közéjük. Nem azért, hogy vessenek neki valamit, de ha már megkínálták, evett.

Egyszer csak eléje guggolt egy szép, csigás hajú cigánylány.

– Aj, de szomorkodsz, gyere táncolni! Tudsz-e?

A bolondos király azt gondolta, hogy tud. Rakta, emelte a lábát, de olyan furcsán, hogy a lány leült a földre, úgy borzolta a haját. Aztán fölugrott.

– Táncos király nem lesz belőled! – mondta, és egy villogó legénnyel tovább perdült a gyepen.

Az öreg, aki kalapált, megsajnálta.

– Nem jó szekérre ültél, hallod. Gyere, tanulj mesterséget, az való neked.

S kezébe nyomott egy kalapácsvasat, hogy nyelet faragjon hozzá. A bolondos király megörült a munkának, hogy mégis hasznát veszik. S fogta a vasat, és elment a közeli erdőbe. Talált akácfát, gyertyánt, de egyikkel se volt megelégedve. Ha már nyél, legyen igazi. S jobb kezével megmarkolta a vasat, előrenyújtotta, és úgy méregette, hogy elég egyenes-e. Csupán a könyöke dudorodott kifelé kicsit, de azt egy rántással beljebb húzta, s mindjárt sokkal jobb lett. Így ment vissza az öreghez, és odarakta melléje tőből a karját, végén a marokra fogott vassal. A cigány a tűz mellett pipázott, a fiatalok aludtak.

– No, megvan? – kérdezte.…

– Megvolna – bólintott szerényen, és leült, maradék karjára támasztotta a fejét.

Az öreg hökkenten ráncolta a homlokát. Hirtelen maga sem tudta, miért nem tetszik neki a nyél. Hiszen jó volt, kézbevaló, még a kérge is le volt hántva, szép simán fehérlett – mégse tudta, mit gondoljon. Végül azt tanácsolta:

– Jobb lesz, ha nem várod meg a reggelt. És nekem is jobb lesz, ha eldugom ezt a kalapácsot.

S eldugta. A király meg elment, vándorolt tovább. Jó volt a cigányoknak a vajda is.

Sok év múlva egyszer, valahol a világ másik sarkán, összetalálkozott egy messze kígyózó menettel. Középtájon cifra zászló lobogott az emberek feje fölött, piros és arany szalagok díszítették. Szó nélkül beállt közéjük, már úgyis megkívánta, hogy valaki társa legyen. De hamar csalódott. A sok összeverődött ember egyik éneket nyújtotta bele a másikba, nem is ügyeltek egymásra. Elszánt igyekezettel mind a zászlóra meresztették a szemüket, s még azzal se törődtek, hogy kinek a lábát, kinek a gyerekét tapossák el közben.

Egy öregasszony – szája, mint a naspolya gyűrődött befelé – végre megszánta, és szóbaállt vele. Kiderült, hogy nem is tudja, hová mennek, ő csak a zászlót nézi, azt meg bizonyosan oda viszik, ahol az üdvösséget adják; hiszen mindenki arra vágyik. De ennél többet ő se volt hajlandó beszélni, fújta tovább az éneket, nehogy mulasztásban maradjon.

Amint így tipródtak az úton, a zászló egyre gyakrabban lekókadt, és eltűnt pillanatokra. De úgy látszott, ez csak neki szúrt szemet; a többiek úgy tettek, mintha változatlanul fönt látnák lobogni, ahol megszokták. Ő azonban kíváncsian előrefurakodott. Keserves arcú, görcs emberke vitte a zászlót, ráadásul a fél karja is hiányzott. Nem gondolkozott, gyorsan odalépett melléje, és a csonka vállra odahelyezte a maga másik karját; s már indult is tovább. De az ember utánakiáltott.

– Mit akasztottál ide? Nem viszed azonnal!

S indulatosan meredt arra a valamire, ami nem az övé, és most mégis a zászlót akarta fogni. Még ezt is el akarják rabolni tőle, az utolsót, hogy csak egy karja van? S dühösen rángatni kezdte a kéretlen kölöncöt, hogy bár sorvadna el; de a zászlót akkor sem engedte, fél karral cipelte azután is.

Így vonult tovább a menet. A bolondos király leült az út szélére, és hallgatta a távolodó éneket. Eszébe se jutott, hogy jót tett vagy rosszat. Így, kar nélkül már olyan könnyűnek érezte magát, hogy azt hitte: a világon mindenki így van ezzel, s legokosabb, ha ezentúl mindig jókedvű lesz.

Aztán megint elmúlt sok év. A vidám királyt még bolondabbnak csúfolták, mint azelőtt. Aki sírt, dühösen adta ki az útját; aki meg nevetett, az megvolt a maga jókedvével. Már rogyadozott a vándorlástól, de még egy kisujjnyit se tudott ajándékozni senkinek. Mégsem az embereket okolta ezért, hanem magát. Vajon nem ő a hibás, hogy mindig csak ezt-azt osztogat magából? Egyszerre kell mindent odakínálni, akkor biztos jobban észreveszik. S elhatározta, mihelyt az első városba érkezik, kiül a piactér közepére, s addig nem mozdul, amíg a többi portékával együtt ő is el nem kél. Sőt, még egy táblát is kerít a nyakába: „Drágán szolgált nekem, ingyen szolgál neked.” Ezen majd megakad az emberek szeme.

Másképp történt. Több napi járóföldre feküdt a város, de hogy eljusson oda, egy útvesztő mocsáron kellett áttörnie magát. Lába alatt orvul süppedezett a zsombék, buckáról buckára kellett ugrándoznia. Űzött vad menekül így; de még a vad sem ő volt, akit üldöztek, hanem egy vaddisznó. Négy lovas vadász szorította a gyűrűt a horkanó állat körül, alig kétszáz lépésnyire tőle. A kifulladt kan végül egy sásfüves dombra menekült fel, mellső lábait előre vetette, és várta a halált. Egyszerre két lövés dörrent. A disznó fara fölemelkedett, de mindjárt húzódzkodott is előre az agyarával, a fogaival, hogy belegörgesse magát a mocsárba. Mindezt elszánt értelmességgel tette: nem akarta, hogy foglyul ejtsék, még a hulláját sem. De felcsattant a harmadik lövés is, s erre ottmaradt fekve, a sásos domb alján. A vadászok odamentek, körülállták, és tanakodtak, hogy mit kezdjenek vele. Valami hibát mindegyikük talált rajta. Az agyara csorba volt, s a lövések is túlságosan megroncsolták – dicsőségnek már csúf, haszonnak pedig kevés. Így aztán sorsára hagyták, és elügettek a buckagátak mentén.

A bolondos király meg odaugrált az elejtett állathoz. A disznóban még volt egy csöpp rángatózó élet: két hátsó lábát és a fejét lőtték szét. Odafeküdt melléje, és a maga két lábát meg fejét odahelyezte a szétroncsoltak helyébe. Kis idő múlva éledni kezdett az állat és megszűnt mozdulni a bolondos király. A kan az ő lábain emelkedett föl, és sörtés nyakán az ő feje nézett körül, ámulva, hogy mi történt vele. S első botladozó lépésével, anélkül hogy észrevette volna, belegurította a mocsárba azt a fatörzsnyi csonkot, ami a bolondos királyból megmaradt. Nyom nélkül süllyedt el a fekete iszapban.

A vaddisznó meg elindult a város felé, ahová a bolondos király is igyekezett. Ünnepnap reggelén érkezett meg a tornyok alá. Az emberek azonnal összefutottak, hogy megcsodálják; s a csodálat hamarosan hódolattá változott. Simogatták a sörtés hátát, melyen még porzott a száradó iszap, a hangjából, pillantásából rég várt ígéretet olvastak ki. És azt mondták: Megérkezett. Aztán királyi trónusra ültették, és megtépték a ruhájukat.