Agyagos utak

 

Bajtársaim, akik nem éltek már, ti vagytok a megmondhatói, hogy szelíd és szótlan voltam. Tűrtem, ahogy tűrnie illik egy fogolynak. A kimustrált konzervdobozt én is a szemétdombról kapartam elő, én is a nyakamba akasztottam dróttal, ott himbálózott. Ha százan ugyanezt teszik, különös zaj ám az! Csak lépsz, néha alszol is menet közben, hiszen oldalt el nem dőlhetsz, ugyanolyan pállott és savanyú testek vesznek körül, mint te magad. Alszol és lépsz, és megint alszol – így múlik el a nap. A silány fémcsengés hozzátartozik a csendhez. Néha kiált valaki. Mintha az erdők és szántók mögül leselkednének rád, de idegen a pillantás, nem érted. Végül te is magadra maradsz. Egyetlen óriás konzervdoboz nyiszorog csak.

Hiszitek-e, hogy mélyebbre süllyedhet ember?

 

Ha Döbrököz felé kapaszkodom a lassú emelkedőn, behunyom a szemem, errefelé minden fordulót ismerek. Pléhkoffer csattog a csomagtartón, üres, nem is tudom, mért viszem magammal, amire szükségem van, kapok mindent a darálómalomban. A gőzölgő levest Mária teszi elém, aztán félénk madárarccal kimegy – mégis úgy érzed, hogy ott ül valamelyik sarokban, ott ül és nem szól.

Egyszer télen vadtemetőt ástunk a tulajjal; nagy vadász. Kegyetlen hideg volt, emlékszem, a varjak ellepték az országutakat, s vad károgással túrták szét a friss lóürüléket. Két órát toltam fölfelé a kerékpárt, gémberedett öklöm majd beverte az ablakot.

– Ki az?

Ivanics óvatos gazda, meggondolja, mielőtt kinyitja az ajtót; de engem igazán jól ismer, bármikor érkezem, beenged. Szurokfekete ember. A szeme, a haja, a szemöldöke – még a bricsesze is fekete. Bőrkabátot hord, csak jár-kel kigombolkozva, nem tudod, hogy megy-e vagy marad.

Mintha testvére volna Hirsmann-nak.

Én bizony cingár emberke vagyok mellette, sápadt, mint aki belülről penészlik. A kályhának dőlve dörzsölgettem magam, ő a jeges ablakon bámult kifelé.

– Hol a lányod?

– Lement a faluba – s lassan felém fordul. Ahogy rám néz, még köpcösebbnek látszik, mint máskor. Egy láda mögül üveget húz elő, decinyi pálinkát tölt, állva issza meg. Ugyanabból a pohárból kínál meg engem is.

– Meddig maradsz?

– Holnap én is a faluba megyek.

– A gőzmalomba?

– Oda.

– Oda holnapután menj – sunyít rám. – Akkor rajtacsípheted őket, feketeőrlés lesz.

– És nálad? – hunyorgok vissza.

Ostoba arcot vág, aztán felröhög.

– Amikor akarod!

Lassan fél éve már, hogy nyíltan beszélünk ilyesmiről; fél éve dolgozunk együtt, azóta felezzük a hasznot. Magam se tudom, hogyan tévedtem meg, de most már nem tudok szabadulni tőle, talán nem is akarok. Gyűlölöm, mert a markában tart – és mégse mutatom.

Délután ástuk meg a gödröt az akácerdő mögött. Ivanics fejébe vette, hogy elriadnak a vadak, ha a fagyott hullákat kint hagyjuk tavaszig. Az eső áztatja, veri őket, igazi vadász nem tűr ilyet. Ő már tudta, hogy hol hevernek dögök; még őzet is dobtunk a gödörbe kettőt, karcsú lábuk acélmerev volt, szinte pengett.

– Csak nem undorodsz? – kérdezte nevetve; s én szégyelltem megmondani az igazat.

Ami puskavégre kerül, azt mindig Mária nyúzza meg; megnyúzza, megsüti, de soha nem eszik belőle. Sajnálja őket.

 

De hát a kopók, az éhes kopók – azokkal mit kezdjen az ember?

Ez a döbröközi emelkedő – kopasz eperfáival – minduntalan a várszerpentint juttatja eszembe. Végeérhetetlenül kígyózik fölfelé, azt hiszed, meghurkol odafent, a combodra, nyakadra tekeredik, s már ha akarsz se mehetsz tovább: fent a dombtetőn ott vöröslik a daráló csúcsos bádogteteje. Már messziről hallani a villanymotor zúgását; mintha dúdolna valaki, de csak egy nótát tud, mégsem unja soha. Az utolsó kanyar után néha belém nyilallik: mi lenne, ha egyszer a daráló helyett a bástyafalat találnám magam előtt; mint akkor, az első reggel, mikor a Várba fölhajtottak? Attól kezdve mindennap onnét ereszkedtünk le a rakodó kikötőhöz. Végig a parton vontatók horgonyoztak, kettőzött őrség, fényszórók – de hát ki robbant fel ilyen temérdek lőszert? A kölesleves durrogott bennünk. Hajnaltól estig rakodtunk, s már a súlyáról tudtuk, melyik milyen, nyomjelzős, kartács vagy egyszerű gránát. A folyó túlsó partján hangszóró bömböl, a szétlőtt hídláb tövénél két gyerek horgot vet: olyan mozdulatlanok, mint a meggörbült traverzek rózsái. Talán vége a háborúnak, és mi nem tudunk róla? Ilyeneket gondolsz, mert ez a másik part megőrjít, itt csak őrbódé van és póznák, de egyetlen fa sem, csak messze nyúló síkság és lucskos legelők. A várhegyen temetetlen meszesgödrökbe zuhog az eső. A rakodó mellett hulladékvasakból összehordott hatalmas szemétdomb, fölötte viadukt ível át. Betonpillérein szurokkal felmázolt nyilak és számok, két piros női mell. Mintha odafentről okádták volna ezt az óriási rozsdahegyet, hogy mi turkálhassunk benne. Ha az őr nem figyel, roncs ládát borítasz magadra, és úgy végzed el a szükségedet. A kolompos vízhordó szamár – hátán a csöcsös tömlővel – délelőttönként baktat át a viadukton, annak már tudjuk az idejét. Egyszer mégis megleptek. Hirtelen szapora dobogás hallatszott a magasból: mintha üldöznék, egy vöröskendős, fiatal lány rohant végig a korlát mögött, kendője két szárnya felcsapódott az arca elé. Éppen fölöttem pihent meg. Az ember elfásul idővel, semmit se szégyell; elszántan visszanéztem rá, és tovább kuporogtam a láda alatt. Vajon lekiált az őrnek?

– Mára! Mára! – hallatszott hirtelen.

A lány tovább rohant – de már későn; utolérték a döngő csizmaléptek. A férfi… – nem, nem az őr – ők dulakodtak odafent. Azt hittem, lehajítja a lányt.

Csak később tudtam meg, hogy ez volt a Kövér Hirsmann.

Mikor hetek múlva megjelent a Várban, és a táborparancsnokot kereste, mind arra vártam, hogy rám mutat, és kiszólíttat a sorból. De képzelődtem csak. Nem rám, mindannyiunkra szüksége volt; bort szállított a túlsó partra, és a rakodáshoz kért kölcsön bennünket.

 

Ha jól visszagondolok, Ivanics is szívességgel kezdte. Akkoriban zöldfülű voltam még a szakmában, a vidéket se nagyon ismertem. De hát, én akartam, hogy így legyen. Csak messzebb, minél messzebb a folyótól, a kikötőtől, ahol minden arra emlékeztetett – csak felejteni, és nem hallani többé a lánccsikorgást, a vontatók tülkölését, az éhes sirályok kiáltozását…

Mikor először jártam Ivanicsnál, maga javította ki a jelentést, amit a havi őrlésről készítettem.

– Erre ráfizet ám! – mondta.

Nem értettem. Tömpe ujjaival a papírt bökdöste, úgy magyarázott.

– Mázsával több a készlet, mint amennyit fölírt. Azt talán dugjam zsebre? – s végigmért. – Mióta ellenőr?

– Két hónapja.

– No, akkor még nem fog rókát… – s aprókat nevetett.

Hát, őt csakugyan nem fogtam volna meg. Ahány ellenőr volt, mindnek ismerte a bogarát, mindet becsapta. Engem valahogy bizalmába fogadott. Megmutatta a raktárt, a padláson a dinamót – végül bevezetett a lakásába. Ott meghökkentem kicsit. Leginkább hajókabinhoz hasonlított; a padlója, fala fából, a rések között szuroktömítés. Az ablaka se négyszögletű volt, hanem kerek; igazi kajütablak.

– Maga csináltatta ilyenre? – kérdeztem.

– Nem – mondta –, így vettem. Valami hajósé volt.

– Miféle hajósé?

– Hát, azt már én se tudom. De az szent, hogy nem szerették a parasztok, nem tudott a nyelvükön beszélni. – Kis vigyorral tette hozzá. – De hát, engem se szeretnek. Akinek fizetni kell, azt nem szeretik. Még vadászni is úgy akarnak, ingyen, adó nélkül. Mintha csak úgy lehetne.

Ivanics bármiről beszélt, mindig a vadászatnál kötött ki. Ezen az estén még azzal is kitüntetett, hogy megmutatta a vontcsövűjét; szép belga puska volt.

– Ezzel aztán oda lehet pörkölni! – mondta büszkén. – Csak egyszer kapjam őket az erdőn…

– Hogyan? – néztem rá gyanútlanul. – Hát kié az erdő? Nem a Társaságé?

Ivanics hirtelen felállt, csípőre tette a kezét.

– Ezt ki mondta magának? – s a hangja éles volt, támadó. Sietve megnyugtattam.

– Énnekem senki. Én nem tudtam… én csak gondoltam…

De nem nyugodott meg; járkált föl-alá, faltól falig, mintha ki akarná dönteni.

– Persze, akad a faluban is, aki rosszul gondolja – morogta közben. – De az erdő akkor is az enyém. Én bérlem, én gondozom!

Váratlanul tegezni kezdett.

– Tudod te, mit öltem már bele? – és odaült mellém. – Csak azért gürcölök itt, hogy megtarthassam. A fene tudja, mit szeretek rajta. Már minden zugát ismerem, most már nem tudnék meglenni nélküle. Tavaly nyáron még költőhelyet is kaszáltam a fácánoknak… azok meg beleülnének a készbe – a bitangok!

Arca vörös lett a dühtől, most már igazán őszintén beszélt. Én meg most kezdtem eltévedni.

– Nem értem… hát azelőtt kié volt az erdő?

– Kié? Hát éppen ez az! – csattant fel, és szinte elérzékenyült. – Nem volt annak senki gazdája… senki, érted? Mint a kóbor kutya… mint a zabilány, érted, akit csak úgy kiraknak az utcára, hogy éljen, ha tud, hadd koszosodjon minden csavargótól, olyan volt – de már kimosdatni kicsit, ahhoz nem volt gusztusuk. Csak nekem… Mert én tudom, hogy miből mi lehet, nekem van szemem az ilyenhez – és most egyszerre nekik is fáj a foguk rá! Te hagynád a helyemben?

Zavaromban csak motyogni tudtam, úgy meglepett a hirtelen vallomás. Így még sose hallottam senkit egy vacak erdőről beszélni.

– Igazad van. Ami tiéd, az a tiéd, az ember marokkal fogja a sajátját.

Ivanics bólintott, aztán megrázta a fejét.

– Marokkal… De az se könnyű ám. Örökösen félteni valamit, hogy egyszer csak nem lesz… hogy akárki belepiszkíthat…

– De az erdő nem szökik el.

– Az nem – mondta megcsöndesedve. – De a vad igen. Itt csak úgy marad meg, ha eteted, gondozod, és még akkor se biztos, hogy nem megy át a szomszédba… a szomszéd megyébe. És akkor sose jön többet vissza.

Ivanics ölébe engedte a puskát, és a závárral babrált. Kis idő múlva halk koccanás hallatszott az ablak felől, mintha madár verődött volna hozzá; azt hittem, hogy madár.

Szedelőzködni kezdtem.

– Hová sietsz? – nézett rám.

– Nem akarlak zavarni – mondtam.

– Engem ugyan nem zavarsz – és az ajtó felé fülelt. – Nem vendég jön. A lányom.

A sötét udvarról esőköpenyes lány lépett a szobába. Hajáról köpenyére csöpögött a víz, onnét meg a hajópadlóra. Pár pillanat múlva, mint egy bűvös kör, csillogó vízkarika csurgott köréje. Különösen a szeme lepett meg: sűrű szemöldök alatt két barna fészek, mindegyikben riadt fiókapillantás. Hát mégiscsak madár? És találgatni kezdtem, miféle; fácán vagy fürj? Vagy fogoly inkább? – és lopva Ivanicsra néztem. Egészen megzavart ez a gyerekes találgatás.

Ivanics megpaskolta a lány köpenyét.

– No gyere, ismerkedj össze az ellenőr úrral – s vizes tenyerével megsimogatta az arcát.

Kezet fogtunk. Mária lesütötte a szemét. Ivanics úgy nézte végig a jelenetet, mint valami mutatványt, amit a maga szórakozására talált ki. Aztán két tányért szedett elő a faliszekrényből, és odaadta a lánynak.

– Eredj, melegítsd meg a levest! – Engem meg visszanyomott a székbe. – Ugyan, ne menj már sehová, itt is megalhatsz nálunk.

– És ti? – kérdeztem csodálkozva, mert csak egy priccset láttam a sarokban.

– Majd elleszünk a kamrában – dörmögte. – hajnal előtt úgyse kerülünk ágyba.

S halkan dudorászott, míg a leány be nem hozta a levest. Mária nem evett velünk, mindjárt visszament a konyhába, odakint matatott. Ivanics kiszólt néha hozzá.

– Mi újság a gőzmalomban?

– Nem voltam ott – hallatszott kintről.

– Éjszaka is dolgoznak?

– Nem beszéltem velük.

– A gépész nem üzent semmit?

– Nem voltam a malomban – mondta újra a lány.

Emlékszem, furcsán hatott rám ez a beszélgetés; és a malmos nagy nyugalma se tetszett. De akkor nem nagyon törődtem vele. Ivanics vacsora után bekapcsolta a daráló villanymotorját, és a szoba egyszeribe megtelt a halk dongással. A deszkapadló remegni kezdett, a villanykörte fénye egyenletesen vibrált. Kis idő múlva már a talpam bizsergett, és szerettem volna lerúgni a bakancsomat. Ivanics újabb pohár pálinkát hörpölt fel, levetette a bőrkabátját, és egy zsákból összevarrt, bő köpenybe bújt. A feketeőrlést – biztonság okából – ő is éjszakára hagyta.

 

Végre is, mit csináljon az ember egy idegen szobában, ahol még sosem járt? Kerülgessem a fiókokat, amelyeket Ivanics szokott kinyitni? Egy darabig felhúzott térdekkel gubbasztottam a priccsen, aztán hanyatt végigfeküdtem a lisztszagú takarón. Leoltottam a villanyt. Lent a mélyben álmosítóan dorombolt a gép, a kajütablak előtt póznák suhantak el, kopasz eperfák, valahol távol egy parti útkaparó ház. Óriási viadukt alatt úsztunk el hangtalanul. Később egy arc nyomódott a kerek ablaküveghez, a szétlapított orr fölött szurokfekete szem világított – talán a Kövér Hirsmann arca?

– Mária!

Sejteni kezdtem, hogy Ivanicsnak nem lehet ilyen nagy lánya… hát akkor? Kinek a hangja ez? Az őr ordít? Vagy Mára? Néha hallom, hogy Ivanics szidja kint a lányt… hát érdemes egy felborult zsák miatt? Azt hiszem, segítenem kellene Máriának… segíteni… nem bántani… De ahhoz sincs erőm, hogy fölkeljek a priccsről. Minduntalan egy keskeny deszkapallón akarok az uszályfödélzetre jutni, vállamon a lőszeresládával. A láda éle a csontomig váj, mintha hús nem is volna rajta. A hús nem fáj, csak a csont; ez is furcsa. Pár forduló után már csuromvíz vagyok, a lábam remeg. Mi lesz, ha lebukom a vízbe? Hogyan veszkődöm ki a ládába akasztott hevederből?

 

Pontosan emlékszem már, a borrakodáshoz erősebb pallót kaptunk, olyasfélét, amilyen a daráló garatjához vezet, csak sokkal szélesebbet. De én azon is szédültem, már reggel óta szédültem az éhségtől. Ha nem figyelmeztetnek a fiúk, észre se veszem, hogy sikerült a kődarabot a palló közepére rugdosni… – közben hallom, hogy sugdosnak körülöttem: – Rúgd le… rúgd le a vízbe! – Úgy látszik, megijedt valamelyik, hogy fölneszel az őr. De nem, nincs semmi baj, csak unalmában ordít meg a géppisztolyát rázza, hogy ne cammogjunk. így aztán a hordó szépen rágurult a kőre. A bordája mindjárt megreccsent, és a résen széles sugárban ömlött ki a bor. Tiszta lucsok lettünk rögtön – de mit számított! Ész nélkül habzsoltuk az édes levet, a markunkba, a konzervdobozokba csurgattuk – és hagyták. A Kövér Hirsmann se szólt, a parton pöfékelt röhögve egy benzinestartály tetején. És az őr is röhögött. Talán mert úgy csámcsogtuk, mint a moslékot a disznók, egymást tiporva? Hirsmann később egy pakli cigarettát hajított a födélzetre, hadd kapkodjuk azt is. De gyufánk se volt, akkor meg egy égő csikket dobott a pakli mellé. És ez sok volt. Hirtelen megszédültem a füsttől, a bortól émelygett a gyomrom. Hát ilyen könnyű… ilyen olcsón is lehet? És teli torokkal ordítom:

– Mit akar? Szórakozni akar?!

A fiúk támogattak le a hajó hasába. Milyen jó, milyen okos fiúk! Pedig most szívesen megsimogattam volna a Hirsmann képét… kicsit megfojtogattam volna. Hiszen nem rossz ember…

 

Pincemély raktársarokban fekszem, egy szellőzőakna mellett. Fekszem, és makacsul számolom a pallóra görgetett hordók dübörgését… hányadik már? Mintha mindannyiszor tagló zuhanna le. Egy óra múlt el? Egy nap? Talán meg is feledkeztek rólam, és körülraktak a Hirsmann hordóival. Próbálok kimászni az odúmból, de mindenütt ládákba ütközöm. A ládáknak trópusszaga van. Mivel kereskedik ez az ember? Csak gazdagszik a háborún? Gömbölyűt és keményet tapintok, dühödten beleharapok egybe. Tépem, szaggatom a fogammal, és elképzelem közben: csakugyan szép látvány lehetek most! Négykézláb a sötétben, számból csurog a lé… Még csak ugatnom kellene megtanulni, ugatni, bőgni, röfögni. A dögkolomp már úgyis ott a nyakamban. Egyszerre észreveszem, hogy látom magamat, a két felemás csizmafejet, a rongyokból összecsomózott sálat, az öklömet, az én két öklömet. Lassan kiegyenesedem. Akár egy ember; a két kezem lefelé lóg. Nyugtatom magamat, hogy mindez nem káprázat, kiléptem a rongyaimból, ott hever kupacban a ládák mellett, semmi közöm hozzájuk. Csak a zsibbadtságot nem tudom levetni, a ládát, a hevederkötést. A sötétben nyirkos huzat csap meg. Váratlan ajándék. Mint a vakondok, úgy tapogatom a légáram útját. Elindulok fölfelé az aknán. A rozsdás falból vasrudak állnak ki, azokba kapaszkodom. Félúton meredek lépcsősorba torkollik az akna – nem tudom, hol vagyok. Óvatosan lépkedek tovább, és egyre gyorsabban rágcsálom a számban maradt keserű magot, forgatom a nyelvemmel, mint valami kincset, egy világért se köpném ki. A lépcsősor végén kékre festett, alacsony vasajtó. Valaki dúdol bent. Nincs időm visszafordulni. Egészen közelről Mára bámul az arcomba, meghallotta a lihegésemet. Az ajtórésben áll, csak a szembogara tágul és szűkül – én meg sután mosolygok. Nem jön ki hang a számon. Mára undorodva hátrál, erős kölniszaga van, fekete haja. Nő, igazi nő! – a pongyolája lazán félrecsúszik. Kicsoda ez? A lánya Hirsmann-nak? Vagy a szeretője? Egy pillantással fölmérem a szobát: nem is szoba, hanem egy ék alakú odú a hajó orrában, alatta raktár, fölötte a födélzet. Az egyik oldalon függőágy, a másikon asztal, szék; vaskályha önti a meleget. Legszívesebben nevetnék… micsoda kuckó! Hogy érti a vén kalmár! De a kicsike fél tőlem… fél a tetveimtől… hátrál… Nem látod, hogy mosolygok? Gyorsan felkap az asztalról egy gyűrött cigarettásdobozt, és nyújtja felém, de nem mer közelebb jönni. Nekidobja a mellemnek. De még ez se bánt most. Értsd meg, hogy megbocsátok. Aludni szeretnék. Semmi mást, csak aludni. De nem érti. Ordít, de nem értem, hogy mit – talán az őrt hívja? Vagy Hirsmannt? Egyszerre reszketni kezdek; muszáj megtennem. A két mutatóujjam éppen a körmömig összeér – – – – – – –

Pedig még így is milyen szép!

 

Megállás nélkül zuhog, a barakktető réseit kukoricaszárral tömködjük be, de a víz azon is áttör; a megbarnult rostok szálai, mint a megpödört bajuszvég, szorgalmasan csepegnek a fejünk felett. A padlón kövér tócsák áztatják a kiterített újságpapír lepedőt; a sorok fekete csíkokká maszatolódnak szét. Mintha rácson feküdnél, és rács mögül bámészkodnál – de hová? A soroknak nincs értelmük. És mindennek avas penészszaga van.

Az esőn át, messziről, harangzúgás hallatszik, kemény csizmaléptek. Mintha az udvaron dobognának – vagy a szomszédos barakkban?

A parancsnok! – riadok fel, és a kis bunyevácra nézek. Az újságpapírján térdel, a háta felpúposodik, a szája őröl: Bozse moj… Goszpodi pomiluj… – Sóvárogva lesem minden mozdulatát; ahogy rózsaszín szappandarabkát vesz elő, ahogy vályút vág bele bicskával, a vályúba szentképet csúsztat. Gresni szmo… Bozse moj… Goszpodi pomiluj… Akik kiűzettek a paradicsomból, elégedjenek meg az ő szomorúságukkal, és ne tápláljanak gyűlöletet a szívükben. Csöpögtess forró sztearint a szentkép elé, és állítsd oda a gyertyát, állítsd oda, és himbáld a fejedet. Majka Bozsija…

 

Ivanics háttal áll felém, nagy halom üres zsák között kotorgat, mintha a sok közül egyetlenegyet akarna kiválasztani. Mi lesz, ha megtalálja? Mi lesz, ha kihúz egyet, és odadobja elém? Vagy Mára elé?

Belesápadok. Nem bírok felejteni.

Mária se olyan, mint máskor, sűrű lisztfelhőbe burkolózik, porolja a zsákokat. Olyan, mint egy fehér angyal, csak mi bűzlünk a pálinkától. Azt hiszem, most kellene beszélnem vele, most kellene figyelmeztetnem (senkinek annyira, mint éppen énnekem) – szeretnék odamenni hozzá, és mindent bevallani. „Nézd, Mária, én már keservesen tudom, hogy milyen kevésen… Egy pillanat csak… még annyi se…” Én mégse merek szólni. Pedig tudom, hogy egyedül ő érthetne meg; de félek, hogy nem ő válaszol, valaki más lép ki a lisztfelhőből – mintha minden pillanatban újra ismétlődhetne minden.

Ivanicsot figyelem. Fecseg és nevetgél, nem tudok eligazodni az arcán. Újabban minden mögött szimatol valamit; sose mondja ki, hogy mit, csak kérdez összevissza, ok nélkül hosszú történeteket mesél, amiknek se füle, se farka – aztán zsebre dugja a kezét: „Na, mit szóltok hozzá?”

És ez egész délelőtt így ment.

Ivanics egyébként is értett hozzá, hogy jelentéktelen dolgokat úgy adjon elő, mintha titkot közölne, titkot, aminek a megfejtésére maga is kíváncsi. Egyszer együtt cserkésztünk a déli lejtőn, a Harangosban. Én persze csak puska nélkül, bottal, avval hajlítgattam félre a tüskés ágakat. Az ilyen szolgálatokért, meg hogy ügyesen beletanultam a hajtókutya szerepébe, mindig szívesen vitt magával. Sokszor voltam tanúja a meghatottságának. Ha bíborló vadszegfűt pillantott meg a csenderesben, odahajolt föléje, és kigazolta körülötte a földet. Eleinte azt hittem, hogy ez csak „alkalmi” kedvtelés; de majdnem minden közös utunkon meglepett valamivel. Már két-háromszáz méterről észrevette a fűben heverő őzet, s a kicsinyeket úgy tartotta számon, mint a dugott készletet otthon, a darálóban. Kedvenc cserkészútja a patakpart volt, mely hosszában szelte át a lejtőt. Ilyenkor a Kápolnánál pihentünk meg. Ez a terméskövekből összerótt csúcsos építmény a patakforrást védte beomlás ellen; Ivanics nevezte el kápolnának, s szurokkal még keresztet is rajzolt a falára. Vasajtaja kővel volt betámasztva, a rácsos ablakon gyér világosság szűrődött a nyirkos odúba. Ivanics mindig belépett ide, de én már az első alkalommal szorongva hátráltam ki az ajtón. „Jó kis fészek, mi?” – mondta hunyorítva, és a támasztókövet gondosan ugyanarra a helyre rakta vissza. Erősen állította, hogy ha az ajtót nem csukná be, az állatok ide járnának rondítani.

Most újra előadta az egész történetet, és várakozón felénk fordult: „Na, mit szóltok hozzá?”

Mária semmit se szólt, csak ült az ablak mellett, s a szakadt zsákokat foltozta. Én is jobbnak láttam, ha indulok, de Ivanics minduntalan elébem állt, és leszedte rólam a kabátot.

– Engedj, na! – mondtam. – Tudod, hogy várnak lent a malomban…

– Hadd várjanak! – csattant fel. – Most az én vendégem vagy, úgyse szeretek egyedül inni. Ilyet meg úgysem iszol a gépésznél. Igaz, Mária?

A lány megrezzent.

– Honnan tudjam én…

– Honnan, honnan! – nevetgélt Ivanics. – Hát azt nem tudja mindenki, hogy a tanító miből építette a házát? És hogy a lakásán különóráztatja a kislányokat? Kicsi falu ez… de még milyen kicsi! Nahát, a gépész meg gyomorbajos, ez se titok, egy kupica is odavágja… – és most makacsul ezt kezdte csűrni-csavarni, hogy a gépész „ilyen-olyan ember” – „és még ez akar vadászni!” – „kocavadász, barátom, pancser!” – s közben nem takarékoskodott a rakiával, hörpölte egyiket a másik után, és engem is itatott.

– Te mit mondasz? – nézett ismét Máriára. – Így van, vagy nem így?

– Nem tudom – mondta halkan a lány, s közben kinézett az országútra, de a varrást akkor sem hagyta abba; megvárta, míg Ivanics megnyugszik egy kicsit.

– Hozzak valamit a faluból? – kérdezte. – Ma korán becsuk a bolt.

Ivanics nem válaszolt mindjárt, előbb előszedett egy új üveget a faliszekrényből, aztán megint visszarakta.

– Máma… kinek kell lemenni máma? Neked?

– Nekem.

– Ilyen esőben? Hát nem ér rá holnap?

– És ha holnap is esik?

Ivanics odafordult felém.

– Akkor se mehetsz most… A vendéget nem hagyhatjuk egyedül.

Hökkenten néztem rá.

– De hiszen én is megyek…

Ivanics végigmért.

– Mondtam már, hogy maradsz.

S hirtelen megindult át a raktáron, az egyik sarokból gumicsizmát, vízhatlan esőköpenyt szedett elő, és részeg billegéssel magára húzkodta a holmikat.

– Jövök én is mindjárt – mondta – csak szerzek egy kis vacsorára valót. Ti csak szórakozzatok addig…

S dülöngélve odament a lányhoz, megcsókolta a nyakát.

– Fácánmadár… De jó legyél ám!

Úgy nevetett ezen, hogy egyikünknek se volt kedve szólni.

 

A bádogtetőről vörös rozsdalé csöpög, a csöpögés behallatszik a raktárba, mintha szüntelenül kopogtatnának. Ivanics még mindig nincs otthon. Zavartan köhécselek. Szólítom…

Mária csodálkozva néz rám.

– Mért szólít így!

– Féltem magát.

– Ne törődjön velem. Én mindig félek. Meg lehet azt szokni.

– Tőlem nem fél?

– Magától nem.

– Mit gondol rólam?

– Maga is gyengébb, mint ő.

– Úgy beszél róla, mint egy idegenről. Tudja, most hol van?

– Biztos az erdőn, akkor mindig beiszik előtte. De ezt is megszokhattam már… a vadak. Mindig a vadorzókat lesi.

– Mária…

– Tessék.

– Ne maradjon itt.

– Azt hiszi, másutt jobb lesz?

– Félreért… Nem úgy kérem, nem én. Hiszen oda megy, ahová akar. Csak itt ne maradjon… érti?

– De hát mitől fél… maga?

– Emlékszik, mikor először találkoztunk?

– Először?

– Mikor olyan sokára jött meg a faluból…

– Pedig nem voltam a malomban. Csak ő gyanakszik mindig.

– Úgy tesz, mintha vádolnám.

– Akkor miért vallat?

– Csak segíteni szeretnék. Ne maradjon itt.

– Nem mehetek.

– Szereti?

Lassan leteszi a zsákvarrótőt, bizonytalanul néz rám.

– Mint az apámat…?

Később tompa dörrenés visszhangzik az erdő felől, mint valami fémes csobbanás. Mária hirtelen feláll, és kimegy az udvarra, ott hallgatózik sokáig, aztán visszajön, és nekitámaszkodik a falnak; le se törli a gyöngyöző csöppeket, amit a szél az arcába vert.

 

Nehezen esteledik.

A kis bunyevác a szétlaposodott gyertya fényében jámbor szorgalommal végzi az együgyű szertartást, s még a fejét is ugyanúgy himbálja, mint egy órával ezelőtt. Szemközt, a barakk sarkában két fehérarcú horvát alszik egymást átölelve; azt beszélik, hogy testvérek, de ezt senki se hiszi el. A homályló falon szuronyos árnyék vonul végig: érzéketlen, pontos percmutató. A szomszédos barakból áthallatszik az esti névsorolvasás. A falon át is látom, ahogy sorba belenéznek mindenki arcába; ahogy kutató pillantással Hirsmann odaáll mindenki elé. És még mindig nem történik semmi. A hátsó barakkajtón, a ciszterna mellett észrevétlenül kilopózhatnék az udvarra, arrafelé ritkábban jár az őr.

De nem mozdulok. Csak fekszem és hallgatom, hogy túl a deszkafalon mindig ugyanazt a nevet kiáltja valaki.

 

Végre csikordult a kilincs.

Ivanics lépett be az ajtón, kezében egy lucskosra ázott hatalmas kannyúllal. Mária először megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Nyúl!

Aztán mégis elhallgatott. Ivanics elégedetten szögre akasztotta a puskáját, és odaült közénk, a nyulat meg ledobta maga mellé.

– Ebből belakunk! – mondta csettintve. – Jó paprikásan! – s a csizmája orrával addig bökdöste a nyúl fejét, míg engedelmesen oldalra nem billent. Attól kezdve, mintha nem is hozzánk beszélt volna. Az üveges szemeket befröcskölte a sár, de a sárfoltok között megcsillant a fény, mintha mégis élet bujkálna benne. Ez különösen tetszhetett neki, mert mindkettőnket odahívott.

– Nézzétek… éppen ide bámul! – s nevetett. – No, mi az, csíp a sörét, csíp? Hiszen alapos durrantás volt, egyből telibe…

Mária kis mozdulatot tett.

– Egy ide is elhallatszott…

– Egy? De hát nem is volt több, elég nekem annyi – s már ismét a nyulat piszkálta. – Persze, azért tudni kell, hogyan, apró sörét közé pár kövérebbet, akkor biztos jó helyre megy. Csak azt tudnám, mi a fenét kerestél az agyagbányában… ha?

S hosszan elmesélte, hogy mit csinált az erdőn. Mária összekulcsolt kézzel ült a padkán, és nem vette le a szemét a nyúlról. Ivanics meg csak darálta a magáét; hogy az etetőket milyen pocsékká rongálta a szél, hogy mennyi gondja-baja van…

– Tudjátok ti? Dehogy tudjátok. Aztán még nem is hálásak a dögök, csak enni járnak haza, másra már nem is jó nekik az erdő…

Nagyon elemében volt; meg se várta, hogy kérdezzünk, szóljunk valamit, csak beszélt, beszélt, közben egészen ránk esteledett, de nem tudta abbahagyni. Minduntalan az agyagbányára tért vissza, mely már kívül esett az ő területén, ahol már nem volt jogos a lövés – „hát éppen ott köll, hogy megbanyazzák egymást? Jobb helyet nem találtak?” – s mindezt úgy közölte velünk, mintha a mai zsákmányát akarná mentegetni.

– Hát mi vagyok én? Mi az úristen? Hagyjam, hogy egy büdös kan mind a szomszédba vigye a süldőimet? Mi? Mondjad!

Inkább semmit se mondtam; fáradt voltam és nyugtalan, és egyre inkább féltem, hogy még egy éjszakát kell a darálóban töltenem. Torkig voltam a nyulakkal, az erdővel, Ivanics eszelős bolondságaival. Akkor határoztam el végképp, hogy történjen bármi, de véget vetek a barátságnak, szakítok vele. Áthelyeztetem magam egy másik járásba, akárhová, csak ide ne kelljen többé visszatérnem. És most különösen mehetnékem volt. Csak Mária… Olyan makacs és süket, mintha kívüle történnének a dolgok; nem akar megérteni.

Kerestem a pillantását a homályban, de a szeme lehunyva, így ült mozdulatlanul. Csak mikor Ivanics újra rákezdett, és már ötödször-hatodszor vallatta a nyulat, hogy mit keresett az agyagbányában, akkor kiáltott fel.

– Hagyja már! Hát nem elég egyszer…

De nem folytatta; sietve összepakolta a halomnyi zsákot, és kiment. Ivanics felém csípett a szemével.

– Kényes a lelkem… nem szereti nyúzni. De nem baj. Máma ünnepi vacsora lesz, máma én nyúzom meg! – s cinkosan az ajtó felé intett, amerre Mária eltűnt. – Mit gondolsz, őt is megetessük? Ebből neki is muszáj…

A konyhafülkéből recsegés hallatszott; már a rőzsét törögette Mária, hogy begyújtson, vizet melegítsen. Ivanics lassan föltápászkodott, lábánál fogva fölemelte a nyulat, és kivitte az udvarra. Odakint nyúzta meg a sötétben; a kés úgy forgott a kezében, mint aki behunyt szemmel se téved. Előbb fölakasztotta az állatot a kamraereszre, aztán a farok alatt félkörös hasítást csinált, a két csülköt is körülmetszette, s a hüvelykujját belemélyesztette a nedvező vágásba; egyetlen rántással nyakig lehúzta a csapzott bundát.

Egy ideig ott álltam a nyitott szobaajtóban, és néztem őt – de nem bírtam sokáig, megszédültem az ismerős émelygéstől. Mi lenne jobb: ha maradnék, ha segítenék feldarabolni a dögöt, és szemmel tartanám Ivanicsot – vagy ha megragadnám Máriát, hogy ébredjen fel…

Észrevétlenül visszahúzódom a szobába, és magamhoz veszem a pléhkoffert, besurranok a konyhába. Mária a tűzhely mellett ül egy favágító tuskón és a fáskosárba bámul. Révetegen néz.

– Te vagy az?

Eddig még sose tegezett. Észreveszi kezemben a koffert; fénytelen szeme rémülettel telik meg, szája felett egy gyűszűnyi helyen megrándul a bőr. Hirtelen odalép elém.

– Ne hagyj most egyedül…

– Vigyelek le a faluba? – kérdezem súgva. – Elviszlek kerékpárral.

Fáradtan rázza a fejét.

– Mindegy már… Csak most éjszaka maradj még… – ismétli makacsul, és húz vissza; görbülő ujjai, mint a madárkarmok szorítanak. De már késő. A hajópadlós szobában Ivanics lépked, bármelyik pillanatban beléphet. Nincs vesztegetni való időm. Most kell hátat fordítani mindennek, ami volt; elfelejteni a monoton dongást, a padló remegését, a vörös bádogtetőt… Én mindent megpróbáltam.

 

Kivágódik az ajtó.

A csupasz százas égő egyszerre kigyullad a fejünk felett, és mindannyiunkat célbavesz, mint egy puskacsőnyílás. Milyen sápadt a sárga gyertyafény most! Szapora, fuldokló lobogással ég; most már igazán a végét járja. A parancsnok végigsétál a barakkon, a két sor kapcába bugyolált lábfej között. A törzsek és fejek alig moccannak a szalmán, de a félig hunyt szemek rése mögül százhúsz pillantás követi a mozdulatait. Hirsmann pár lépéssel mögötte lépked; arca egészségtelenül puffadt és vörös, látszik, hogy ivott. Újra és újra végigjárják a barakkot, egyetlen szó nélkül; mint a kopók, akik tudják, hogy jó nyomon vannak, de most egyszerre mindenütt ugyanazt a szagot érzik. Senki se mozdul; én se. Nem is sejtik, hogy engem keresnek. Csak a kis bunyevác húzkodja fektében a térdét, mintha takargatna valamit. A parancsnok meghökken, aztán indulatosan széttépi a szentképet, és beletapos a szétfolyt sztearinba. Kérdő pillantására Hirsmann bizonytalanul dörmög, mintha azt mondaná: Mit tudom én! Mind egyforma ez! – A parancsnok éppen csak megrándítja a szemöldökét, és a kis bunyevác feláll, megindul. Tétován visszanéz ránk, de senki se mozdul; én se. Most már hárman mennek ki az ajtón, s a villanyt is leoltják. Csend van és sötét.

Valaki hozzám hajol.

– Mit csinált… nem tudod?

– Biztos visszajön…

Csak ennyit tudtam mondani búcsúzóul.

 

A palánkon túl, a vízmosta országúton ereszkedtem lefelé. A szerpentinkanyargók forgó spirállá tágulnak a szemem előtt, s ez a spirál – mintha élne, és célja volna velem – egyik pillanatban összezsugorodik, a másik pillanatban megnő. Csak éppen vége nem akar szakadni.

Miben bizakodom mégis?

Talán a szomszéd megyében több szerencsém lesz talán. De mi lesz azután? A kopók itt dörömbölnek hátul a koponyacsontomon. Legszívesebben a falut is elkerülném most, éjszaka úgyse találok szállást – hacsak a gőzmalomban nem. Hogyan is mondta Ivanics? – „Holnap menj oda…” – Szinte hallom a hangját. Hiába, kezdő vagyok még az önállóságban, akarva-akaratlan engedelmeskedem neki. Még mindig őt kerülgetem, még mindig őrá fülelek: kell-e rohanni a vadért. Mert az biztos, nálam jobb hajtókutyája soha többé nem lesz.

Erősödik a szél. A felhők alacsonyan száguldanak, mintha a dombtetőt le akarnák metszeni. Néhol fölcsillan egy csillag, a hold úgy tör elő, mint egy fényszórócsóva. Sorban suhannak el az útszegélyre hányt kőkupacok. Az egyik tetején rövidnyelű, piros zászló lobog. Görcsösen fékezek – „aknazár”! Hirtelen csattogó hangra leszek figyelmes: az útkaparó bódé ajtaját csapkodja a szél. Imbolygó lámpa közeledik felém.

– Maga kiáltott? – szólít meg egy reszelős hang.

Lihegve lélegzem, s ez arra is jó, hogy ne válaszoljak mindjárt.

– Én?

– Maga hát! Nem hallotta?

Lassan megnyugszom; érzem a hangján, hogy csak beszélgetni akar, unja magát. Akkor meg miért ne járjak a kedvébe, miért ne hazudjak? Ha szívességet kér az ember, mindjárt kevésbé gyanús.

– Messze van még a falu? – kérdezem.

– Most akar odamenni?

– Igen.

– Hát, akkor még van egy kicsi – és visszacammog a bódéba.

 

Még nem esett meg, hogy Ivanics tévedett volna. Mindent pontosan tudott, ami a gőzmalomban történt – és most mégis csukva találtam a kaput.

Megkerültem az épületet, bekocogtattam az iroda ablakán; de csak a légypiszkos vászonfüggöny lebbent meg az üveg mögött. Barátságtalan, huzatos szoba, de ez is megtenné reggelig. Máskor is, jobb híján, itt az irodában szoktam meghálni, két összetolt íróasztalon, szemközt a Wertheim-kasszával. A gépész felesége – egy vöröses hajú, fakó szempillájú nő – vacsora után párnát, pokrócot hozott, és minden alkalommal, mintha éppen akkor találná ki, megkérdezte tőlem: „Ugye, a darálóban jobb helyet tetszik kapni?” Mikor már harmadszor-negyedszer ismétlődött meg köztünk ez az apró párbeszéd, gépiesen bólintottam rá: „Mindegy az nekem, kérem, aludtam én már vasszögön is.”

De hogy másról is beszélgettünk volna, arra nemigen emlékszem. Csak a pokróc, a párna meg a daráló; ezeket emlegette folyton, mint Ivanics a vadászatot. Hát, most majd szolgálok neki meglepetéssel: ezentúl az utódomnak vetheti az ágyat az íróasztalon. S ezt jó ürügynek is találtam, hogy ilyen későn bezörgessek. „Tudják, már nem az én körzetem ez, csak éppen itt kapott az eső, hát bejöttem éjszakázni.” És majd úgy teszek, mint aki a búcsúzkodást sem akarja elmulasztani.

Az utcaköz, ahol a gépész lakott, alig állt egy-két házból; a házak udvarán túl már a legelő kezdődött, és lassú emelkedéssel egész az erdőszélig felnyúlt. Az ajtó tárva-nyitva volt, a tűz is égett a sötét konyhában – csak a köszönésemre nem válaszolt senki. Végre a hátsó udvaron megtaláltam az asszonyt; fent ült a kukoricagóré lépcsőjén, kendőbe burkolózva, mint egy figyelő madár. Az erdő felé kémlelt.

– Jó estét! – kiáltottam fel.

Az asszony megrezzent; nehezen mozdulva állt fel, mint aki a hosszú üldögélésben elfeledkezett a kezéről, lábáról, és most újra mindegyiket meg kell szoknia.

– Egyedül? – kérdeztem.

– Egyedül – mondta tétován.

– És csak így nyitva hagyja a kaput? Hiszen akárki bejöhet.

– Nem szereti az uram, ha bezárom. Meg aztán, nincs is kulcs, csak egy.

– Hát nem elég az?

– De… Csak azt ő szokta magával vinni. – S letért a gyepes ösvényről, hogy helyet adjon nekem. Meztelen lábbal lépkedett a felázott földön, lábujjai között kitüremlett a sár. A kerítésig egyikünk se szólt. Ott ismét lelassított, hogy kinyissa a léckaput. A halk nyiszorgásra pittyegő hang válaszolt: fejünk felett, a kiszáradt körtefán egy bóbiskoló tyúk kezdett el mocorogni. Az asszonyt érthetetlenül felizgatta ez az apróság. Egy karóval megcsapkodta a fát, tapsolva hessegette a megriadt jószágot: – Mész be, te büdös… mész be! – és bezárta az ólba. De utána, mintha csak megszégyellte volna magát, már nem jött vissza hozzám, hanem besietett a konyhába, ott értem utol. Mindjárt hellyel kínált.

– Tessék csak… Ugye, itt tetszik maradni éjszakára?

A konyha olyan kicsi és zsúfolt volt, hogy alig lehetett mozdulni benne; és csak egy szoba nyílt belőle. Az iroda meg zárva. Most itt aludjunk ketten?

– És ha nem jön meg az ura?

Az asszony leguggolt, hogy megkotorja a tüzet.

– Az uram? – s a felizzó parázs megpirosította az arcát. – Mért gondolja, hogy nem jön?

– Nem gondolom… Csak a szoba végett mondtam.

De ez csak félig volt igaz. Az üres szobából kiáramló doh és szellőzetlen dunyhaszag váratlan bizonyosságként hatott rám: a gépész nem jön ide vissza többet, a lócán csak az asszony ül, a fiókokat az asszony nyitja ki.

– Már régen elment? – kérdeztem.

– Még délben.

– És nem is dolgoztak délután?

– Nem. Állítólag elromlott a gép… azt mondják. De magát már reggelre várta, hogy jön.

– Persze… csak hát az eső, tudja. Amiatt nem tudtam. Úgy zuhogott, hogy nem akartam nekivágni.

– Igen… mi is gondoltuk mindjárt.

– És maga azóta várja?

– Még az ebédje is itt van.

– De azt csak tudja, hol van?

Nem válaszolt. A nyers akáchasábok most kezdtek lángra kapni, fényük megvilágította a bútorok közé zsúfolt holmikat. Mintha csak a rend kedvéért tenné, két piszkos bakancsot, mely már napok óta heverhetett a fal mellett, becsúsztatott a tűzhely alá. Súlyosak voltak a rászáradt sárga agyagtól.

– Hát tudhatom én? – mondta. – Én csak ezeket takarítom, a csizmát, a bakancsot… – s ugyanazzal a gyáva pillantással nézett rám, mint az irodában annyiszor.

 

Ez a pillantás döntötte el a sorsomat.

A kannyúl…

És egyszerre érteni kezdtem Ivanicsot; hogy mért marasztalt olyan nagyon – hát ezért! Hogy velem őriztesse Máriát, amíg ő az agyagbányában járt – a gépész meg nem sejtett semmit. Nem jöttem, elindult. Végre is nem kötelessége, hogy egész nap várjon az ellenőrre. És ezt Ivanics és Mária is előre tudta.

Az asszony vacsorával kínál; nem nyúlok hozzá. Alig tudom levenni a szemem a két agyagos bakancsról; és tudom, hogy hiába is szöknék. Bezárult a kör. Mint a bekerített vad, olyan kiszolgáltatott vagyok; most már a gyávaság sem segít. Vissza kell mennem a darálóba, vissza Ivanicshoz, vissza Máriához. Csak időben érkeznék legalább!

Az asszony kikísér a kapuig, aztán visszamegy az üres házba. Az utca is üres. A pocsolyás közből vállon viszem ki a gépet a köves szerpentin útra, onnét nézek vissza. Az akácsoron túl csak a góré lécfala világít; a kendős árnyék újra ott sötétlik a lépcsős feljárón.

Ha valaki – én aztán tudom, milyen hosszú egy nap! S az éjszakák! Mindig ugyanarra a vacokra fekszel, és mindig ugyanúgy: összezárt combbal, háton, kezed összekulcsolva a melleden, és bámulsz, és csukott szemmel is látod a mindennap elsötétülő égdarabkát, a szigorú pontossággal kihunyó lámpafényt; hallod az ismerős szuszogást a sarokból, ahol senki se fekszik, de te mégis odakúszol, odafekszel melléje… Újra és újra eszedbe jutnak a mozdulatai; ahogy a fejét himbálta újságolvasás közben, ahogy a gyertyát meggyújtotta – egyszerre minden eszedbe jut. És már azt sem szégyenled, hogy idegenektől kérdezd meg: „Nem látta véletlenül? Mit hallott róla?” Így csalod magad, pedig ez még annál is rosszabb…

 

A darálóban minden lámpa ég.

Ivanics egy alacsony zsámolyon ül a raktár közepén, vakító százas körte alatt. Előtte, a széttúrt zsákhalmon szögletesre tömött vadonatúj zsák hever, gondosan bekötve zsineggel. A zsineg még le sincs vágva a gombolyagról – úgy látszik, elgurult valahová, csak a hosszú szál tekergőzik a földön. A levegőben átható pörköltszag keveredik az udvarról beszivárgó bűzzel; a nyúzott bőr szárad odakint. Már az ajtóban elfog valami tompaság. Ivanics cseppet sincs meglepődve, hogy ilyen hamar visszatértem, sőt, még azt se teszi szóvá, hogy megszöktem a vacsora elől. Egyszerűen úgy bánik velem, mintha a cinkosa volnék. Szó nélkül nyújtja felém az üveget, és hunyorgó szemmel figyeli, hogy mennyit iszom; hogy iszom-e eleget. Aztán megkérdi:

– Éhes vagy?

– Nem… – mondom erőtlenül.

De mintha meg se hallaná. Behoz a konyhafülkéből egy langyosodó fazekat, odarakja elém.

– Egyél.

Nem merek ellenkezni. Hát nem mindegy már? Mért ne osztoznánk ezen is? Bicskával kotorgatom az alvadó paprikás lét, bicskára szúrom az inas húsdarabokat; csak lenyelni nehéz. Ivanics nem mozdul mellőlem, belém diktálja az egész maradékot. Utána elszedi az üres fazekat, de nem viszi sehová, megint visszarakja a földre; és dünnyög; motyog közben.

– Szegény madárka… nem ízlett neki… nem ette meg…

– De te jóllaktál?

Nem válaszol. A gépszita mellől fölszedi az elgurult gombolyagot, ügyetlen mozdulatokkal elkezdi visszatekerni a zsineget. A zsák szájánál elmetszi, újabb csomót köt, és egy erőteljes mozdulattal vállára emeli a zsákot.

– Eredj, hozz ásót! – mondja, és megindul az ajtó felé. Próbálom visszatartani.

– Őrültség… Mit csinálsz? Most akarod?

– Most.

– A holdfényben? Az útkaparók őrt hagytak a rámpánál…

– Hát aztán? Sározd be az ásót, akkor nem csillog majd.

És kilép az udvarra.

Másfél óra járás az erdő, ha jól kilép az ember; és ha tudja, hogy mit akar. Nem sietünk, de nem is állunk meg sehol. Már túl a rámpán, a mogyorócserjésben, szinte négy-öt méterenként kanyarodik az út. Mintha ágak és lombok közé vágott futóárokban haladnánk, a cserjék – akár a futóárkok földhányása – éppen csak eltakarnak bennünket. Ivanics elöl baktat. Néha, mikor befordul és eltűnik egy kanyarban, csak a sildes, fekete sapkáját látom, és a púposodó zsákból egy darabkát. Aztán elhúzunk az agyagbánya mellett; a szakadékos partoldal sárgán világít alattunk. Ivanics kilép a cserjék közül, és szétvetett lábbal megáll; aztán lerúg egy kődarabot a mélybe. Sokáig nem hallunk semmit. Végre tompa csattanás jelzi, hogy a kő az agyagkútba esett. Erre közelebb lépek én is, hogy lenézzek, de Ivanics visszahúz.

– Ne félj, az iszap nem dobja föl. Követ is kötöttem rá.

Csak az erdőben nyugszom meg kicsit. A lombok alatt párás köd, tejfehér foltok gomolyognak, ahová besüt a hold. Makulátlan a csend. Milyen jó, ha a saját lépteid zaját se hallod! Nem figyelmeztet semmi önmagadra, csak lépsz, néha alszol is menet közben, annyira ismersz minden fordulót. A Harangosban pihenő fácáncsaládot riasztunk fel, barcogva futnak be a sűrű gazosba. A jó kutya ösztönösségével fülelek: mintha csibék hangját is hallottam volna. Ilyenkor ősz felé kezdenek hízni, erősödni – Ivanics azt mondja rá: „már lohasodnak a kicsik…” –, s most hirtelen ő is megáll. Hallgatózik, s nem mozdul addig, míg a fácánok el nem nyugszanak. Fásultan gondolok rá: legközelebb már én is így teszek majd; kitanulom a bogarait, a szavajárását. Kitanulom az erdőt, így fogok élni ezután. Ezeken a csapásokon vagyok csak biztonságban, sehol másutt a világon.

A gödröt a vadtemető mellett ástam meg, Ivanics pontosan megmutatta a helyet. Úgy látszik, előre kigondolta, mert egyből megállt egy tisztáson, és mindvégig ott állt, míg el nem készültem. Akkor leemelte válláról a zsákot, és a két karján tartotta egy pillanatig. Utána óvatosan leeresztettük a gödörbe. Tompán puffant, szinte nem is volt súlya. A cipősarok kidudorította a zsák oldalát, ezt mindketten észrevettük, és mind a kettőnket félelemmel töltött el. Kapkodva hánytuk be a gödörbe a földet.

 

Késő éjszaka volt, mire visszafelé megjártuk az utat. Ivanics otthon mindjárt bekapcsolta a villanymotort, aztán úgy, ahogy volt, sárosan, vizesen föl-alá kezdett járkálni a házban, mindenhova benyitott, és megint visszafordult, végül megállt a gépszita mellett; egy csavart húzkodott feszesre.

A halk dongás birtokba vette a házat.

Később egy teli zsákot löktünk fel a garatra, Ivanics megnyitotta a száját. A monoton zúgás egyszeribe felerősödött, mintha a gép nem bírná a megterhelést. De csak én éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, az őrlő robaj tűrhetetlenül dobolt a fülemben.

Ivanics hátra se fordult, oldalt pillantott le rám.

– Csukd be az ajtót – mondta. – Vagy menj, ha akarsz.

És tovább rázogatta a zsákot.

Kimentem az udvarra. A sötétségben együtt volt minden; a völgy, az erdő, a falu, pár napi járásra a folyó, a kikötők, a vontatók. Ilyen szűk a világ. Mindegy, hogy hová nézel, árnyékod rádermed a földre, a kerítés deszkájára – ki mondaná, hogy egy emberé? A te kezed, a te lábad, a te homlokod, de hiába emeled fel őket, nem mozdulnak a sárból. És csak a mesékből tudod már, hogy valamikor olyan nagy, olyan csendes volt az éjszaka, mintha semmi el nem romolhatna benne.