Szerelem

Átsétálok a trafikba – szólt vissza Baki, és a gépház hűvöséből kilépett a tűző napra. Amíg felkapaszkodott a töltésre, gondosan megigazította a sapkája ellenzőjét, hogy jól vessen árnyékot. Fent a zsiliphídon tenyérnyi Doxa-órát vett elő, füléhez tartotta, majd hunyorogva, mintha keresne valamit, a pilledt kertaljak felé nézett. A kertek a fűzbokros ártérig lenyúltak, felső végüknél már a Fő utca kanyargott. A folyó évenként többször is elöntötte az árteret; most szikkadt és repedezett volt, szétnyílt kagylók borították vastagon.

A zsiliphídtól nem messze vöröstetős ház emelkedett ki a többi közül, a kertje is dúsabb volt, mint a szomszédoké. Gyümölcsfák sorakoztak benne, virág és vetemény, magas vesszőkerítését ültetett folyondár kúszta be, az ártér felé sövénygát védte a víz pusztítása ellen. A parasztok nem sokat törődtek az ilyen ház körüli kertekkel – gyep, virág, ilyesmi nem foglalkoztatta őket – , ezen az egy kerten azonban ápoló kéz nyoma látszott. Még egy nádfüggönyös filagória is megbújt az utcáról behajló eperfa árnyékában.

Akár egy zöld oázis, közepén piros tetővel.

A gépész figyelmesen szemlélődött. Rezes arcú, szikár férfi volt, túl az ötvenen. Erős pofacsontja alatt két horpadás mozgott alig észrevehetőn, mintha a fogai szüntelen őröltek volna. A napfényben élesen kirajzolódtak a bőrébe ivódott olajrovátkák, a nyakán dudorodó erek. Ezek a határozott vonalak makaccsá és szigorúvá tették arckifejezését, csupán a szeme volt álmos és világoskék, mint egy gyermeké.

Az erdő felől, a töltésen, kerékpáros férfi közeledett feléje, válla fölött puskacső csillogott. Már messziről megismerte, Csollán volt, az egyik kerülő, aki betért néha hozzá; legutóbb a puskája závárját javította meg.

Az erdész lefékezett a hídnál.

– Itt hűsöl, Baki úr? – s törölgetni kezdte kis fogkefe bajuszát.

– Én nem – mondta az pontosan –, ahhoz találhatnék jobb helyet is.

– Hát veszettül süt, az isten verje ki. Az erdőben lélegzeni se lehet.

– Nagyon hihető – bólintott Baki, majd szakértői körülményességgel hozzátette: – Éjszaka nem szállt le a hő huszonnégy fok alá, így nem vált lehetővé a lehűlés.

Az erdésznek tetszett a cirkalmas válasz.

– Maga is mindig mér valamit, hallja. Aztán fizetnek legalább azok a metrológusok?

– Nem olyan ez, kérem. Ez tiszteletbeli megbízás.

– Ugyan? Az micsoda?

– Tudományos érdekből figyelem az időjárást.

– És jelenti a pesti uraknak ingyen! Hát ez is bolond dolog. Inkább esőt küldenének.

Úgy látszott, ezen mindketten elgondolkoznak. Csollán még várt egy darabig, aztán elköszönt.

– Majd benézek az egyik este, az órámat kéne megjavítani – s legurult a füves töltésoldalon.

Baki csak utóbb gondolt rá, hogy nem is válaszolt. Szeme újra ott járt a zöld oázison, s azon a furcsa fölfedezésen tűnődött, amit még kora hajnalban tett: azóta se tudta megfejteni.

Ott lakott a szivattyútelep szomszédságában, egy töltésoldalhoz tapasztott, vakolatlan házban; a falutól csupán a bokros ártér választotta el. Jobb lakást nem is kívánhatott magának: ha éppen kedve támadt, nyugodtan szemmel kísérhette, ami túl a kertekben vagy az utcán történt. Hajnalban, mikor a disznaját etette, feltűnt neki, hogy odaát, a filagória elől hiányzik az a kerti dísz (egy festett, törpét ábrázoló kőszobrocska), amit alig egy éve vettek az öreg Külüs hagyatékából, árverésen. De most bárhogy meresztgette szemét, a szobrot sehol nem látta, legalábbis ott nem volt, ahol eddig állt. Persze, az ilyesmit rózsaágyások közé szokták állítani az urak – az öreg Külüs is vásáron vette valamikor –, s talán erre gondolva kerestek neki megfelelőbb helyet. De mért ilyen váratlanul, ilyen meglepetésszerűen?

Bakinak nagyon szívéhez nőtt ez a kert, bár csak egyszer járt benne. Az elmúlt tavaszon történt; éppen ladikkal igyekezett hazafelé, s kifogyott a trafikja. Azt gondolta, kiköt a kertaljában, s majd hátulról kerül be a házba – de senkit se talált otthon, a tornácon üresen állt a szövőszék. Már épp indulni akart kedvetlenül, mikor a tornác végében egy ajtót vett észre, amelyen jókora lyuk volt. Kíváncsian bekémlelt. A szobát raktárfélének használták, s a szűk ablak éppen a töltés felé nyílt. Szorongó érzés vett erőt rajta: ekkor tudta meg, hogy az a csillogó, ezüstös fényfolt, amit annyiszor látott odaátról felvillanni, ennek a raktárszobának az ablaküvege! Percekig ott álldogált. Gondolatban beült a szobába, az ablak közelébe asztalt állított, zsineggel lámpát húzott föléje, és kirakta maga elé a szerszámait. Jólesett elgondolni, hogy egyszer mindez valóság lehet.

A Fő utcán vastagon állt az agyagsárga por, forrósága még a cipőtalpon is áttűzött. A tikkadt csendben távoli cséplőgép dohogása lüktetett. Útjába esett a kocsma, nem kerülte el. Odabent hűvös volt és sötét, az ivó nappali, savanykás szaga majdnem frissítőleg hatott rá. A kocsmáros sokára kecmergett elő, s mindjárt intett is hátra, ahonnét előjött.

– Ezek a nyüves disznók! – fakadt ki. – Úgy elfeküdtek, mintha nem volna élet bennük.

– Szerintem érthető – ült le a gépész; s mintha a vadőrrel megkezdett beszélgetést fűzögetné tovább. – Csak gondolja el, mi azt hisszük, hogy oktalan állatok, pedig jobban tudják nálunk, mi való…

– Hogyhogy mi való? – nézett rá a kocsmáros.

– Hát a melegben, a hőségben… A mozgás őbennük is hőt fejleszt ám!

– No, igaz, igaz… De tudja, hogy van. A bót nem megy, az anyjuk kínja se megy. Persze hogy fél az ember, hogy azok is elemésztődnek.

Komótosan kitöltötte a szokásos két decit.

– Rágyújt?

– Köszönöm, éppen a trafikba indultam.

– Ha ugyan nem zártak be.

– Miért zártak volna?

– Hát csak úgy gondolom… reggel a Nyékiék szekerére pakolt föl az asszonyka, biztos vásárba ment.

– Ma reggel? – hitetlenkedett Baki.

– Mondom, a Korpás Nyékivel, azok már learattak. De azért csak menjen, az anyja biztos őrzi a házat.

Kint az utcán már neki is eszébe jut: pár napja, mikor betért a trafikba, egy hatalmas vászonlepedőt látott a tornácon kiterítve, közepén magasra rakott szőttesekkel. Nyilván akkor csomagolták össze az eladásra szánt portékát. A fiatalasszony éppen háttal állt neki, s lehajolva rendezgette a készülő bugyrot. Feje nem is látszott, csak a barna kontya emelkedett föl-le, mint egy kicsi domb, s a szoknyája húzódott föl a térde hajlatáig. De annyira munkájába merült, hogy fel se nézett, amíg ő a pultnál időzött.

Baki sokszor csodálkozott, hogy a fiatalasszony milyen hosszú ideig hordja a fekete ruhát. És nemcsak az utcán, de otthon is; még csak egy szalagot vagy színes kendőt se tett magára soha. Persze, kemény ítéletű a falu, az özvegyeken rajta tartja a szemét, hiába dörgött el harmadik éve a háború. Pedig hát, az élet megy tovább. Mégis, ez a makacs, illemtudó gyász titokban neki is tetszett, becsülte érte a fiatalasszonyt. Más már ki tudja hol, miben járna! De nem is lehet őt összehasonlítani a vele egykorúakkal. Ha csak azt veszi az ember, hogy szinte minden vásárra elszekerezik, és mindig teli bugyorral – nincs ebben is valami csendes, szívós okosság? Tavaly az első tetőt cserepeztette, idén a hátsóra is sor kerül. Öregek gazdálkodnak ilyen megfontoltan.

De azt bizonyosra vette, hogy az anyja nem részes ebben.

Mikor legutóbb Pesten járt, egy kirakatban furcsa, négyszög alakú lemezeken akadt meg a szeme. Cikornyás levelek, madarak voltak a közepükbe vágva, s ezeket a mintákat bárki odavarázsolhatta a kimeszelt falra. Mindjárt kettőt vásárolt; az egyik összebújó gerlepárt ábrázolt, a másik félkörben elhelyezett ibolyacsokrot. (Ágya fölött még mindig ott fakult a két próbafestés nyoma.) Először a gerlepáros mellett döntött, majd elbátortalanodva a másikat csomagolta be. Estefelé állított be a trafikba. A pult mögött senki sem ült. Kis idő múlva kiáltás hallatszott az első szobából: „Édesanyám…” Első pillanatban csalódást érzett, hogy nem a fiatalasszony lép a pult mögé, de csakhamar megnyugodott. „Így mégis könnyebb lesz majd” – s már örült is, mikor az anyját pillantotta meg az ajtóban.

– Tessék, mit adhatok, Baki úr? – kérdezte sietősen az öregasszony, mintha munkát hagyott volna félbe. Ráérősen letette a csomagot, kifújta az orrát.

– Igen, majd kérnék akkor… – és felemelte a hangját, hogy az első szobában is hallják.

– Tudják, az a pesti áru mégsem olyan, mint egyebütt… Mint akár nálunk is.

Az asszony csodálkozva nézett.

– Hogyan hogy más? Hiszen mi is ugyanazt kapjuk.

– No, igen, nem is vitatom én. Csak hát éppen odafönt jártam, azért említem meg.

Míg beszélt, szeme megakadt valami új csomagolású dohányon.

– Megint újdonság?

– Most érkezett – emelt le egy paklit az asszony. – Dózsa dohány.

– Aha… Egészen új… – s megszagolta. – Jó szaga van.

– Meg nem is drága. Forint ötven.

– Igen, ismerem… – bólintott rá, holott akkor látta először. – Odafent is ennyi, mármint Pesten.

– Hát, tessék akkor…

A szobából halk neszek hallatszottak ki, mintha suhogó vásznat vagy puha selymet emelgettek volna.

Hirtelen elhatározással megkérdezte:

– Tetszett már ilyesmit látni?

– Micsodát, Baki úr?

Még ki se bontotta a csomagot; zavarában nem boldogult a csomóval, elszakította. Végre ott feküdt kibontva a piktorminta.

– Hát ez lenne az! Egy új találmány… Persze, nem mindenütt árulják, csak városon.

– De mire jó?

– Az ne okozzon gondot! Majd kipróbálják.

– De hát kinek tetszett hozni?

– Az most nem jelentős. Csak tessék rátenni a falra, utasítás szerint… – s elmondta aprólékosan, amit tudni kell a piktormintáról. – A párját én vettem meg, hát csak nyugodtan…

Az asszony érdeklődéssel bólogatott, de a csomaghoz nem nyúlt hozzá.

– Köszönjük, Baki úr, de mi nem használunk ilyet. Meg aztán, köllhet ez otthon is még, vigye csak haza szépen.

Ezt a visszautasítást nem tudta elfelejteni. Nemcsak udvariatlannak érezte, hanem árulkodónak is. Egyszerre rádöbbent, hogy amit ő eddig féltő aggódásnak vélt az öregasszonynál – a szüntelen leskelődést, kullancskodást a lánya körül –, az valójában zsarnokoskodás. Hiszen most is! Meg se kérdezte a lányát, hanem mindjárt ő maga döntött, mintha más nem is történhetne a házban, csak amit ő akar. S hozzá nem is a maga portáján uraskodott így, hanem egy olyan házban, amely mégiscsak a veje után maradt.

Gyorsan hóna alá kapta a piktormintát, és köszönés nélkül távozott.

Ezután hosszú hónapokig másutt szerezte be trafikszükségletét. A fiatalasszonyt is csak nagynéha látta. Egyszer találkozott vele, de mielőtt még köszönthette volna, már be is lépett a szikvízgyár udvarára. Mindjárt sejtette, hogy az anyja áskálódása rejlik a dolog mögött. Gyanúja csak megerősödött, mikor a kerítés mögül meghallotta azt a beszélgetést, amit egy eltört szódásüveg fölött folytattak. A jól ismert hang annyira zavartan és tájékozatlanul szólt közbe a vitába, hogy nem érthette félre: csak azért menekült be szegény, hogy elkerülje a kínos találkozást.

De akárhogy történt is, a fiatalasszonyra nem tudott haragudni. Időközben sok olyasmi jutott a fülébe, amire azelőtt föl se figyelt. Most a legapróbb részletek is érdekelni kezdték. Akik régóta éltek a faluban, sokat suttogtak az öregasszonyról, ki ezt, ki azt, de egyben megegyeztek: mind felrótták neki, hogy mikor fiatalon meghalt az ura, nagyon sürgősnek találta, hogy városi rokonhoz küldje a lányát, ahelyett hogy maga nevelte volna. S mikor a lánya is özvegy lett, akkor meg a nyakába varrta magát. Nyilván már nem akadt más, aki berakja utána az ajtót. Baki egyre inkább a sajnálat és gyűlölet megosztott érzésével gondolt a vöröstetős házra: amilyen békés, otthonos kívülről, belül úgy fojtogathatják a veszekedések. Holott másképp is lehetne. Egyszer alkalma volt a községházán a telekkönyvbe belelapozni; s a telekkönyv nem hazudik. Ott minden pontosan úgy állt, ahogy ő szerette volna. Nemcsak a ház meg a kert volt a fiatalasszonyé, hanem a hegyháti szőlő is, melyről azt hitte, hogy az anyjáé. Vagyis a fiatalasszony egyáltalán nem szorult rá, hogy az anyja kénye-kedvét tűrje. Persze, ravaszságért az se ment szomszédba: a szőlőt alig egy éve íratta át a lánya nevére, amikor ő maga az ágyat nyomta éppen. Hát nem számítás ez is? Olcsón venni meg a lánya jószívét, gondosságát? Igen, ehhez ért. Meg ahhoz, hogy a templomban gyertyát égessen minden ünnepen.

Bakinak fejébe szállt a hirtelen felhajtott bor. A tűző nap elől az ereszek keskeny árnyékába húzódott. A kutyák, mintha ki lettek volna terítve, sorban feküdtek a házak előtt; ha közelükbe ért, akkor se igen mozdultak, fektükben morogtak egyet.

Sose szívelte ezeket a keverék falusi kutyákat. Ha a párzás ideje rájuk jött, és naphosszat kergették egymást, mindig düh fogta el, s amikor csak tehette, szétkergette őket. Mikor kora tavasszal az öregasszony szukája megdöglött, kárörömmel vette tudomásul. Vén, lompos dög volt, undor volt ránézni. A szőre hullott, gyulladásos szeme csúnyán megduzzadt. De udvara olyan volt, akár két fiatalnak. Örökké öten-hatan sündörögtek körülötte, sokszor alig lehetett a trafikba belépni tőlük. Azt viszont észrevette, hagy a fiatalasszony nem kedvelte ezt az állatot. Ha indult valahová, soha nem vitte magával, visszakergette az udvarra. Az a lehetőség, hogy a kutya esetleg nem természetes módon döglött meg, valamiféle cinkosságot teremtett Bakiban a fiatalasszony iránt. Hiszen akármikor a vénasszony arcába vághatta volna, hogy – „na, előbb is be lehetett volna adni azt a mérget!” – de mindeddig ügyelt, hogy a dolognak ne legyen árulója.

A sok felgyűlt sérelem most éppen alkalmas módon fortyogott benne. Egyszerre kedve támadt, hogy jól szeme közé nézzen a banyának: vajon hogyan viselkedik, mikor tudja, hogy egyedül van a házban – Vajon elárulja magát?

Színlelt nyugalommal lépett be a harangcsengős ajtón. Az öregasszony kötényét söprögetve sietett a pulthoz, de még onnét is a csirkéket hessegette.

– Jaj, nehéz ám így egyedül… – mondta, s látszott, hogy most szívesen keseregne bárkinek.

– Tudja, Baki úr, aki öreg, már nem is tudja, hova tegye magát, annyi a gond ilyen kicsi ház körül is.

A gépészt nem érte váratlanul a panaszkodás. Sejtette, hogy az asszony előbb-utóbb közeledni próbál, talán még pletykálódni is, hogy elterelje a figyelmet a praktikáiról – s lám, most is kitalálta a módját: sopánkodva a kétnapos pesti újságokra mutatott.

– Lássa, ezek is mindig ugyanazt mondják… sose írnak jót. Mit hall, Baki úr? Ó, az a sok özvegy…

Hirtelen nem tudott mit válaszolni.

– Egy paklival kérek… – mondta, hogy időt nyerjen, majd hozzáfűzte. – Ki tudhatná azt, kérem? Egyszer mindennek eljön az ideje.

– Mindennek, az isten akaratából… – sóhajtott az asszony.

A trafik előtt acsarkodó ugatás hallatszott fel, mintha valakinek a bőrét nyúzták volna. Baki odalépett az ajtóhoz és kinézett. A kerékpáros már a kocsma körül járt, a kutyák is visszafeküdtek az árnyékba. Csak egy lompos, fekete dög állt az utca közepén, és dühödten vonított.

Visszasétált a pulthoz.

– Ennek se ártana egy kis méreg! – jegyezte meg hunyorítva.

Az öregasszony riadtan nézett rá.

– Méreg? Már hogy mondhat ilyet egy szegény kutyára?

– Nincs különösebb oka – mosolyodott el. – Ámbár az is megeshetik…

– Micsoda?

– Hát hogy valaki nem állhatja a kutyát.

Azzal felmarkolta a visszajáró pénzt, és elégedetten behúzta maga mögött az ajtót.

 

Pár nappal később, estefelé, vendég kopogott be Bakihoz, név szerint Gujdovics Milán. Hosszú ideig a falu tűzoltó parancsnoka volt, de a háború után – politikai okokból – lemondott az állásáról. Ez a tagbaszakadt paraszt mindenhová erős fokhagymaszagot vitt magával. Ha leült, két térdén húzogatta bütykös tenyerét, s általában nem szívesen nyúlt hozzá apró, törékeny tárgyakhoz. Talán ezért is, a gépészt szerfölött tisztelte. Sokszor elnézte az órásasztalát, megcsodálta a finom alkatrészeket, és sohasem mulasztotta el megjegyezni: „Istenemre, én megfogni se tudnám!”

Most is azzal lépett be, hogy a fejével intett:

– Dolgozol? Mert csak folytasd ám.

– Nem jelentős munka – legyintett. – Akármikor abba lehet hagyni.

Bakinak két szobája volt, de csak a kisebbiket lakta. Ide állította be a kevés bútorát, és ugyanitt rendezte be az órásműhelyét is. Tulajdonképpen ez volt a szakmája, amit igazában szeretett, de a legkevesebbet gyakorolt. Keze, ujjai idővel eldurvultak a gépészi munkában, a szeme is megromlott. De igazi mesterségére mégis úgy tekintett, mint valami ifjúkori álomra. Évek során halomba gyűltek szobájában a rossz órák, asztalát por fedte. Egy-egy alkatrész mindig ott hevert az üvegharang alatt. Órákig el tudott ülni az asztala mellett, egyik cigarettát szívta a másik után, anélkül hogy bármit csinált volna. A csikkeket egy lyukas lavórba dobálta. (Ez az előrelátás különösen a háború alatt tett jó szolgálatot; akkor még nem volt trafik a faluban, a fiatalasszony csak a férje eleste után kapott trafikjogot.)

Nagyobbik szobája az ártérre nyílt, és csaknem üres volt. A spalétok itt mindig csukva voltak, csak az egyik nyitható szárnyon szűrődött be fény. Kintről, a töltésről észre se lehetett venni, ha valaki a spalét mögül kilesett; az ártéren túlról – odaátról – pedig bizonyosan nem.

A konyhában ültek le, két egyenes hátú, kényelmetlen székre. A hőség fullasztó volt (Baki ilyenkor este főzte a moslékba való krumplit), de ablakot mégsem nyithattak, mert az ártér fölött miriád szúnyog zsongott, és pillanatok alatt ellepték volna a szobát.

– Kint jártam a Szigeten – mondta hosszabb szünet után Gujdovics. – Úgy nézem, nem lesz szénájuk a bitangoknak.

– Kiknek?

– Hát azoknak. Potyára fizettek, az már biztos! – nevetett kárörömmel.

Bakinak ránc húzódott fel a homlokán. A Sziget jó föld volt, a legjobb a közelben. Aki ott bérelt kaszálót, annak még alacsonyabb vízállás mellett se szikkadt ki a földje. De ezek a bérletek többnyire olyanok kezére kerültek, akik bejáratosak voltak a községházára. Gujdovics ezeket kivétel nélkül gazembereknek tartotta. Arról viszont nem tudott, hogy hadiözvegysége folytán a fiatalasszony is itt kapott bérletet. Most ráfizetne ő is? Ez elkedvetlenítette a gépészt.

– Persze, most aztán eszi a fene őket! – folytatta Gujdovics. – Éppen máma tárgyalták, hogy lesz-e víz, vagy csak ősszel. Az elnök káromkodott a legjobban.

– Mit tudják azok! – mordult fel Baki. – Egyik sem illetékes. Fog jönni a víz, már megindult a külországokban. Csak hát, annak is idő kell.

– No hiszen, te tudod – hagyta rá a paraszt. – Tinektek jelentik az ilyet. De ha már a külországokat említed – halkította le a hangját –, hát én Dániában voltam fogoly…

Baki már ismerte a történetet – inkább az nyugtalanította most, hogy valóban úgy van-e minden, ahogy Gujdovics állítja? Egyszer őt is cserbenhagyta a föld, így nagyon átérezte az asszony gondját. Mikor a faluba került, éppen kilenc éve, földet bérelt, és virágmagtermesztésbe fogott. De csak az első szállítmányt tudta elküldeni, az aszály még maradék pénzét is elúsztatta. Állást is ekkor vállalt a szivattyútelepen. A vállalkozásból csupán arra emlékezett vissza szívesen, hogy az egyik külföldi cég megbízottja személyesen is megjelent nála; sőt, az ügynök még le is fényképezte, ahogy a zsiliphídon állt, sárga szalmakalapban. A kép, a kalap megvolt még, de a föld mégiscsak „pucérra” vetkőztette – hát nem elég, hogy ő megjárta egyszer?

Gujdovics közben tovább rakosgatta emlékeit.

– Én mondom, barátom, ott Dániában nincs példa ilyenre… Ott aztán küldi a tenger az esőt. De van is ám szénájuk, nem úgy, mint nekünk – s rágyújtott kis mosollyal. – Emlékszem, egyszer kiküldött a gazda bennünket, hogy fejjük meg a teheneit. Hát az igen, azok tőgyek voltak! Az egyik bolond még oda is feküdt az állat alá, a szájába fejte… Persze, hallgattunk róla.

Baki fölfigyelt hirtelen; egyszerre furcsának találta, hogy férfi fejje a tehenet.

– Ugyanis úgy van az – jegyezte meg szárazon –, hogy mikor katona az ember, nem érez felelősséget, nem törődik a máséval.

– Az már igaz! – helyeselt a paraszt. – Lopni, rabolni, egykettőre megy az. Hiszen tudod, én még mindig arra gyanakszom…

Gujdovics a féllábú idegenre célzott, aki elmúlt télen a faluban koldult. Kopott zubbonyban járta végig a házakat, a gépészhez is bekopogott. Baki csak napokkal később vette észre, hogy értékes kakukkos órája eltűnt. Nem volt szokása, hogy ilyen személyes ügyben a hatósághoz forduljon, inkább ő maga látott neki a nyomozásnak. Odáig ment az alaposságban, hogy sorban felírta a gyanúsítottak nevét, váratlanul beállított hozzájuk, és lopva körülnézett a lakásukban. De hiába volt a fáradozás, az óra nem került elő. (A féllábúra nem gyanakodott; az efféle – gondolta – inkább kenyeret, tyúkot lop.)

Különösen az bántotta a dologban, hogy a tolvaj egy szép tervét hiúsította meg. A lopás előtti napokban éppen bent járt a trafikban, az ünnepekre vásárolt nagyobb mennyiségű dohányt. Már elmenőben volt, mikor az öregasszony leverte a pultról az újságokat, s ami azon volt – a többi között egy óra –, az mind a földre zuhant. „Jaj nekem, ez se kakukkol többet!” – kiáltott fel, s majdnem elpityeredett. Nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: „Ez bizony nem, mivelhogy vekker.” Az asszony szégyellhette az ügyetlenségét, mert mindjárt bizalmas hangot próbált. „Tudom én, Baki úr, de én mégis annak hívom. Mikor kicsi volt a lányom, mindig a kakukkot hívogatta belőle.” Ez ütött szeget a fejébe. Mindjárt említést tett a birtokában levő kakukkos óráról, majd felajánlotta, hogy a vekkert megjavítja. Persze, nem minden szándék nélkül. Helyette a kakukkos órát akarta visszaadni, mondván, hogy a másik javítás közben tönkrement. Az gondolta, így majd meglepheti a fiatalasszonyt a nyílt ajándékozás körülményessége nélkül. S ekkor történt a tolvajlás.

Baki lassan felállt, és megnézte a tűzhelyen fövő krumplit.

– Nehezen puhulnak az idén – mondta, s megemelte a födőt. – Pedig ez is a Szigetről való.

Az edénycsörgésre sántító lépések dobbantak a fejük felett. Kis idő múlva egy feketefoltos, sovány macska ódalgott le a padlásfeljárón; egyik hátsó lába tőből hiányzott, szőrcsonk lógott a helyén.

– Nem sikerült a vadászat? – szólt rá Gujdovics. A macska odadörgölőzött a lábához.

Baki szerette elmesélni, hogyan járt szerencsétlenül. Egyszer belemászott a kukoricadarálóba, ő nem vette észre, és gyanútlanul megforgatta a kereket. No hiszen, azóta óvatos a kisasszony! – szokta mondani. A macska második éve tanyázott a padlásán, de még egyszer sem kölykezett. Mikor alkalmilag megvizsgáltatta az állatorvossal, kiderült, hogy ritka példány, meddő. Most ennivaló után szaglászott a fáskosárban, és halkan nyávogott. A két férfi egykedvűen nézte, ahogy mászkált a szemét közt, a macska meg várakozón visszanézett rájuk.

– Különös teremtés egy ilyen állat, mint ez is! – morfondírozott Baki. – Az ember azt hinné, hogy megköveteli a maga porcióját, de nem jut eszébe. Csak száraz kenyeret kap, mégse mondhatnám, hogy elégedetlen.

– Sovány is! – jegyezte meg Gujdovics józanul.

– Sovány! Mert lusta, azért. Inkább nem eszik.

– Hát, ő tudja – pislogott a paraszt, s lomhán lekönyökölt.

Bakit indulatba hozta időnkint ez a nagydarab, mozdíthatatlan ember. Nem tudott eligazodni rajta. Szerinte úgy élt napról napra, mint akinek semmi terve nincs, de szándéka se talán, hogy változtasson a körülményein. Még a háza táját is pusztulni hagyta. Állítólag az alszegi kocsmáros feleségével folytatott viszonyt, de erről nem esett szó köztük. Bakinak elég volt az is, amit látott meg hallott. Hogy mégis becsülte, annak egyéb oka volt. Gujdovics, mint fuvarosember, sokfelé megfordult, és gyakran tett neki hasznos szolgálatot. Legutóbb is, valamelyik vásárról szekerezte haza a fiatalasszonyt, és útközben hosszan elbeszélgetett vele. Baki értett hozzá, hogy feltűnés nélkül szedjen ki a barátjából mindent, amit fontosnak vélt. Bár ez se ment mindig könnyen. Sokszor ő maga érzett kedvet, hogy Gujdovicsot beavassa a terveibe, tájékoztassa bizalmasan – de valahogy sose került rá sor. És utóbb már ő se bánta. Végre is, nem az a barátság, ha idő előtt fecseg az ember, hogy így akarom, úgy akarom. Ennél különb dolognak tartotta, ha juttat is a barátjának a magáéból, s ha kell, gondolkodik helyette.

Míg a paraszt a macskával játszott, Bakinak egy alkalmas ötlete támadt.

– Csak éppen megemlítem – mondta –, mivelhogy szóba hoztad. Én nem helyeslem az álláspontodat ebben a községházi dologban.

A paraszt elkomorodott.

– Bitangokkal nem ülök le cseresznyézni. Ezek csak a magot köpik másnak.

– Nos, lehető, hogy igaz. De neked szerzett jogaid vannak! Nyolc évig parancsnok voltál!

Gujdovics megrázta a fejét.

– Lemondtam, vissza nem vonom.

– Hát akkor majd beszélek közérthetően – mondta a gépész, és markába söpörte a kiszóródott dohányt. – Azt tudod, ugye, hogy a faluban csak én dolgozhatom robbanóanyaggal?

– Tudom hát. Ki értene más hozzá?

– Hát ezen lehet módosítani, ha az ember végiggondolja a szándékát.

Gujdovics előrehajolt. – A szándékát?

– Igen. Ha megfelelő lesz az idő, a te dolgodat is nyélbe lehetne ütni.

A paraszt eltűnődött, Baki meg elégedetten mosolygott: mégiscsak mézre szállt a légy! Ha azt eléri, hogy Gujdovicsot a tűzkárbizottságba jelöljék – már az is valami. Gonddal és felelősséggel jár, sőt tekintéllyel; s ki tudja, talán még asszonyt is kap akkor, hozzávalót, érdemeset.

Halkan kopogtak a külső ajtón.

– Ha! – nézett föl Gujdovics. – Valaki.

– Nem várok senkit – mondta Baki, mintha a barátja erre célzott volna.

Lassan kinyílt az ajtó, és egy tíz év körüli kislány lépett be a sötét töltésről. Zavartan megállt, és a két férfi közt tétovázva, a gőzölgő krumplisfazékon akadt meg a szeme. Míg beszélt, nem is nézett máshová.

– Baki bácsi, az ángyikám küldött át, hogy szóljak Baki bácsinak, mert Sümegiéktől oda volt náluk valaki, hogy a gatter elromlott, és a deszka is benne van a gépben, és azt kéne megjavítani – hadarta –, a gépet.

– Nofene! – mordult Gujdovics. – Ilyenkor?

Baki elővette a Doxa-óráját.

– Dolgoznak éjszaka is?

– Igen… de a deszka benne maradt, és azért nem tudnak.

– Nem is csodálkozom, megmondhatod nekik. Ha illetéktelenül nyúlnak a motorhoz, mindig előállnak az esetek.

S bement a belső szobába.

Gujdovics a kislányt kezdte nézegetni, akár egy növendék állatot.

– No, Teri, mit csinál az ángyikád? Tanul a tanfolyamra?

– Azt nem tudom… – pirult el a gyerek. – Otthon van, most jöttek meg a földről.

– Talán bizony arat?

– Igen, aratnak.

– Hát, van is hozzá idő – s a térdére könyökölt.

A gépész sokáig matatott, a kislány elunta a várakozást. Lassan hátrálni kezdett (valami csúfba léphetett, mert a kőpadlón mindenütt nyomot hagyott a talpa), s mikor az ajtóhoz ért, gyorsan elköszönt.

– Hogy megnőtt ez a kölyök! – rezzent föl Gujdovics. – Nemrég az ángyikája volt ekkora, most meg már tanul, urasodik.

– Tanul? Mit tanul? – szólt ki Baki a másik szobából.

– A franc tudja ezt az új módit. Úgy hallom, városra mennek, a selyemgyárba. Így van ez, ha büdös a főd itthon…

A gépész most hallott először a dologról – s egyszerre gyanú rémlett föl benne. Csóti Julis, a gyerek ángya, egy ideje gyakran megfordult a pirostetős házban. Többször is megfigyelte, hogy ott üldögél a fiatalasszonnyal a filagóriában, az öregasszony meg járkál, tesz-vesz körülöttük. Ez a Csóti lány világéletében nyugtalan természetű volt, olyan kisasszony forma, akit nagyon is sok föld nevelt – ismerte jól a fölfogását. A falu poros neki, inkább az aszfalton flangálna szívesen. Hol végzi ez, ha egyszer városra kerül? Mert nyilván oda igyekszik. A barátnők pedig hajlamosak rá, hogy tanácsokkal lássák el egymást. Eddig se volt ínyére ez a nagy barátkozás, de most már veszélyt is szimatolt benne.

Szerszámait belerakta egy aktatáskába, és visszament a konyhába.

– Átmész? – kérdezte Gujdovics.

– Kényes munka – mondta szórakozottan. – Nem utasíthatom vissza.

A zsiliphídig egyikük se szólt, főképp a szúnyogokat hessegették az arcukról. Mielőtt elváltak volna, végre kibökte a paraszt.

– Aztán gondolod, hogy azt a dolgot nyélbe lehetne ütni?

– No persze… – bólogatott Baki. – Csak hát az ilyesmihez diplomácia kell. Én azt ajánlom, csinálj egyszer fuvart a tűzkárbizottságnak.

Gujdovics hümmögve vakargatta az állát, aztán elköszönt.

 

Éjfélre járt, mikor végzett a gattermotorral. A falu aludt már. A kertaljakban csapatba verődött kutyák vonultak hangtalanul, az ártér posványaiban békák kórusoltak. A révház mögül, mint egy közeledő sárga reflektor, a hold emelkedett a fák fölé.

Nem volt kedve sürgősen hazatérni, egy kis kerülővel toldotta meg az utat hazafelé. Szeretett így éjszaka, munka után, egyedül végigbaktatni a kihalt utcasoron, a sötét ablakszemek között. Ilyenkor – hóna alatt a szerszámos táskával – még fokozottabban érezte azt a jóleső bizonyosságot, hogy nélkülözhetetlen a faluban. Legutóbb a szövetkezeti elnök célzott rá, mikor a masina mellett összetalálkoztak: „Látja, Baki, maga mindenütt megállja a helyét. Az ilyen embernek köztünk volna a helye.” Ez a megjegyzés gondolkodóba ejtette. Eddig, ha gyűlést hirdettek, legtöbbször el se ment, sose hallatta a szavát. Pedig hát, lett volna joga hozzá. Tárcája mélyén évek óra őrzött egy levelet, melyet a háború utolsó heteiben intéztek hozzá. A Társulat főmérnöke mondott benne köszönetet, hogy önfeláldozó bátorsággal megakadályozta a zsilip felrobbantását. A főmérnök hamarosan meghalt, s így Baki hőstette feledésbe ment. Ő ugyanis soha nem beszélt róla; sőt, éppen arra volt büszke, hogy azóta is úgy járt-kelt a faluban, hogy senki nem sejtette, mit köszönhetnek neki. Most viszont azt kezdte észrevenni, hogy ez a büszkeség nem elégíti ki. Többre, másra vágyott, valami megfoghatóbb elismerésre. Csupán az időt nem látta még elérkezettnek. Úgy érezte, amíg a töltés menti házban lakik, nem is kapcsolódhatik be igazán a falu ügyeibe; még azt hihetnék egyesek, hogy szomszédtalan, félreeső háza egyúttal állásfoglalását is jellemzi. Inkább várakozott hát és hallgatott a terveiről. Ahogy mondani szokták, kész helyzet elé akarta állítani a falut.

 

Az első alkalmas reggel kerékpárra ült, és kihajtott a Szigetre. Őszintén felháborodott, mikor a fiatalasszony földjét találta a legsiralmasabb állapotban. A konda átvonult rajta, és az amúgy is kókadozó csalamádét csúnyán letiporta. Hogy a bosszúságát kedvére kiélje, nem ült kerékpárra, hanem gyalog indult el a dűlő mentén, s közben pontosan megfigyelte, a konda merre csörtetett, és mennyi kárt okozott.

A füzesbe érve meglepetve pillantotta meg az öregasszonyt, amint kapával a vállán a földjük felé igyekezett. Mikor melléje ért, kelletlenül biccentette meg a kalapját.

– Nehéz a kapa, ugye?

– Jaj, csak látszatja is volna! – állt meg az asszony, s kicsit meghajolt, hogy a derekát pihentesse. – Hiszen minden kóró lesz már, csak port kapálunk.

Tanácstalanul felpillantott.

– Lesz víz, Baki úr?

A gépész elmosolyodott.

– Azt csak a jóisten tudhatja – mondta kenetes hangon. – Talán többet kellene imádkozni.

– Hiszen tudjuk mi azt – motyogta az asszony –, hiszen imádkozunk mi… – s aprókat bólintott.

Baki már ismerte ezt az álszent hangot. Gyorsan elköszönt, majd lopva meghúzódott a sűrű füzesben. Nem csalódott: az asszony még csak körül se járta a földet, hogy megnézze, mennyi a kár – egyszerűen semmit se csinált. Csak állt, bámészkodott a kapájára támaszkodva. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki tudja, mi a teendő ilyenkor. Legföljebb sír, panaszkodik majd, meg az özvegységet emlegeti, ahelyett hogy kártérítést követelne.

Rögtön elhatározta, hogy ő maga intézkedik a dologban: még frissiben szóvá teszi a községházán a konda pusztítását. De nem volt szerencséje, az illetékes tisztviselőt nem találta a szobájában. Viszont ott körmölt egy göndörhajú fiatalember, akiről rémlett, hogy egyszer a Csóti Julissal látta sétálni a Kálvária-hegyen. Még a gondolat is feldühítette most: ez a Csóti lány – a barátságuk ürügyén – ilyen zöldfülű tacskókkal ismerteti össze a fiatalasszonyt!

S végigmérte az írnokot.

– Tudja az írnok úr, hogy az ártéri birtokosság ügyében is itt felelősek?

A fiatalember ostobán nézett rá.

– Hogy tetszik ezt érteni?

– Úgy, kérem, hogy a kondás a község alkalmazottja. A kártevéseket illetően is! – és jelentősen elhallgatott.

Az írnok makogott valamit, hogy ez nem őrá tartozik, de Baki faképnél hagyta. Ha nem történik intézkedés, majd talál rá módot, hogy megleckéztesse a fiatalurat! S megnyugodva tovább karikázott.

Útközben összetalálkozott a szikvízkészítővel. A gyáros felhasználta az alkalmat, s megkérte bizalmasan, hogy nézzen meg egy rádiót, melyet meg akar vásárolni. Kiderült, hogy Strasszer, a falu terménykereskedője az eladó, akinek a raktárát nemrég vette igénybe a szövetkezet. Most aztán felszámol, és városra költözik. Bútorainak nagy részét azonban nem viszi magával, hanem eladja, persze elsősorban olyanoknak, akik tudják, mit ér egy-egy úri darab. A szikvizes mindezt úgy közölte a gépésszel, mint akire Strasszer feltétlenül számít.

Bakit váratlan izgalomba hozta ez a beszélgetés. Egyszerre ráeszmélt, hogy sok egyéb mellett, amit számbavett, éppen a legfontosabbról feledkezett meg: a bútorokról. Egyszerűen nem jutott eszébe, hogy mindazt, ami egy szobát otthonossá varázsol, beszerezze magának. Mint egy utolsó pillanatban elcsípett zsákmányt, úgy vitte magával a hírt. Délután a szokottnál korábban tért haza a gépházból. Mulasztását sürgősen jóvá akarta tenni. Nekiült, és hosszasan számolt. Csupán az zavarta, hogy nem ismeri pontosan a szoba méretét, amelyet be kell bútorozni. Bár ottjártában alaposan körülnézett (sőt, egyszer még azon is rajtakapta magát, hogy a töltés mögötti fáskamráját furcsa kis kerülővel közelíti meg, s csak utóbb jött rá: a veteményes odaát egész a kamráig felnyúlik, és ő azt kerülte ki) – most mégis hiányolta, hogy mindeddig nem látogatta meg a fiatalasszonyt. Akkor most nem kellene töprengenie. De aztán megnyugodott: a fontos az, hogy a bútorok javát válassza, természetesen az öregasszony holmijai helyett. Az Ő szobájához – tapintatosan – nem szándékozott hozzányúlni.

 

Mikor estefelé megjelent nála az erdész, még mindig ott ült a műszeres asztalka mellett bóbiskolva, kezében kialudt cigarettával. Sietve úgy tett, mintha éppen dolgozott volna.

– Tessék csak, kerüljön beljebb… – s felállt.

Az erdész csodálkozva méregette a fekete lupét Baki szemöldökcsontja alatt.

– Hát ez? Miért nem gyújt inkább villanyt?

– Éppen szándékoztam – mondta, s felkattintotta a kapcsolót.

A légypiszkos körte nagyra nőtt pettyárnyékokkal szórta tele a falat. Csollán nyugodalmasan leült, és előhúzta zsebéből a javítandó órát. Közben belelapozott egy megsárgult fedelű tudományos folyóiratba.

– Ezt olvassa? – és szeme megakadt egy címen: A csillagok vizsgálata.

Felpillantott.

– Ezek tudós dolgok, ugye?

Ahogy vesszük… – mondta mélyebbik hangján Baki, s egy apró csipesszel a szerkezetbe nyúlt. – Ugyanis az az igazság, hogy tévedések mindenütt előadhatják magukat. Kiváltképp a tudományokban.

Csollán olyan arcot vágott, mint aki erősen gondolkozik. Majd hasonló csodálkozással, mint Gujdovics szokta, így szólt:

– Babramunka ez, hallja!

– Hát, szó se róla. De úgy van ám, hogy mindenki a maga ízlése szerint választja meg a szórakozását. Én például fával sose tudtam bánni.

Ebben a megjegyzésben volt némi elismerő célzás. Az erdész barkácsoló ember hírében állt – s ezt becsülte benne a gépész.

– No hiszen, órához én is csak egyszer nyúltam – mondta nevetve. – Egyszer kakukkot faragtam bele, de az csudamód szépen sikerült.

Baki elcsodálkozott. – Kakukkot? kinek?

– Hát a Csóti Juliséknak. Az a gyereklány, a Teri verte le a falról, még kora tavasszal. Aztán odaadták, hogy faragnám meg szépen, mert régi emlék. De hallott már olyat, semmi baja se lett, csak éppen a madár törött el benne!

Baki úgyszólván minden órát ismert a faluban, de a Csótiék kakukkos órájáról semmit sem tudott. Vagy talán időközben vették, anélkül hogy tanácsot kértek volna tőle?

– Aztán miféle óra volt az?

Az erdész a vállát vonogatta.

– Bizony, nem tudom már… Olyan volt, mint a többi.

– Éppen olyan?

– Úgy emlékszem. Barnára meg zöldre volt festve a házikója.

– Aha… – mormogta és felállt. – Akkor már tudom. Svájci márka.

Csollán a félig szétszedett órára mutatott.

– Hát ez? Megéri a fáradságot?

Baki furcsán fölnevetett.

– Én mondom, ügyeljen rá. Ezzel se járna rosszul, aki ellopná.

– De velem igen! – hunyorított a kerülő.

Csollán maradt volna még, de a gépész annyira szórakozottan válaszolgatott, hogy illőnek találta, ha indul. Búcsúzóul megígérte, hogy ha megjön a víz – olyankor sok vad szorul szigetre az erdőn –, majd prezentál néhány nyulat az órajavításért. Baki sose fogadott el tilosban szerzett ajándékot, ezt mégsem utasította vissza. Úgy érezte, nem szegheti az erdész kedvét, mikor az éppen nyomra vezette őt.

Kikísérte Csollánt, és maga is elindult otthonról. A töltés mögötti kanális felé sétált. A felvégi gyerekek egész napjukat itt töltötték a fűzbokros parton, pecáztak, birkóztak, szerelmeskedtek gyerekmódra. De hiába kutatott köztük, dolgavégezetlenül kellett visszafordulnia. Alig tett azonban pár lépést, éktelen zsivaj harsant fel: akik békésen hevertek az imént, most egymásnak esve marakodtak. Meglepetve látta, hogy az is közöttük van, akit előbb keresett. Talán azóta érkezett? Vagy éppen őelőle bújt el?

– Teri! – kiáltott szigorúan.

A kislány kelletlenül indult meg a töltésen fölfelé.

– Tessék, Baki bácsi… Tetszik üzenni valamit az ángyikámnak?

– Nem, most nincs semmi olyasmi. Hanem várj csak… Csollán bácsit ismered, ugye?

– Igen, ismerem, szokott minálunk lenni.

– Hát, mondd meg neki, hogy hét végére kész lesz az órája. Személyesen üzenem.

– Igen, megmondom… – bólintott a lány, s menni akart. Baki visszahúzta.

– Na, hogy szolgál az óra? – kérdezte cinkos hunyorítással.

– Milyen óra?

– Ne tettesd magad, tudod te. Amit levettél a falról.

A kislány elpirult, hevesen megrázta a fejét.

– Nem igaz! Én hozzá se nyúltam… Nem is láttam!

S elrohant.

Baki még percek múlva is ott állt a töltésen: jól sejtette hát, hazudtak Csollánnak!

A gyűlölet, mely eddig csak füstölgött benne, most egyszerre izzani kezdett, mint a parázsra hányt szén. Úgy érezte, az a tervszerű gonoszság, amellyel az öregasszony keresztülhúzta tervét, már nem érdemel kíméletet. Hiszen még a tolvajlástól sem riadt vissza, hogy megkaparintsa a lányának kedves órát – őt pedig megfossza az ajándékozás örömétől! Csak most értette meg, hogy az asszonynak mért voltak fontosak bizonyos részletek. Ki mondogatta álnokul, hogy azt a sok értéket – mármint az órákat – ne hevertesse szabadon, hanem zárja vasládába? Kinek jutott eszébe figyelmeztetni őt, hogy legyen elővigyázatos, s a lakása kulcsát tartsa magánál, és ne könnyelműen az ajtó felső szegélyén. Csak annak, aki ugyanakkor puhatolódzott is. S mikor eltörte a lopott kakukkos órát – mert nyilván ő törte el –, volt oka rá, hogy ne a sajátjaként javíttassa meg. Hiszen Csollán bármikor elszólhatta magát. Ezért kellett azt a szajha Csóti lányt a házhoz édesgetni, a dologba beavatni – s lám, jól összetaláltak! Nem átallottak mindent annak az ártatlan gyereknek a nyakába varrni. Hiszen belepirult, mikor éppen csak megemlítette előtte. Pedig annyi idő után már bátran bevallhatta volna, hogy ő ügyetlenkedett – ha egyáltalán náluk lett volna az óra!

Bakiban a megtorlás legkülönbözőbb fajtái merültek fel. Gondolt arra is, hogy jelentést tesz, és nyomozást kér – de erről letett. Az órát mely így vagy úgy, időközben a fiatalasszony szívéhez nőhetett, ez esetben közönséges bűntárgyként kezelnék, s később egyikük se tudna keserűség nélkül ránézni. A hivatalos tárgyalás pedig elkerülhetetlenül megalázná őket, de különösen a fiatalasszonyt; már csak becsületből is kénytelen volna az anyját védeni. Baki úgy érezte, szorítóba került. Csak az segíthetne, ha az öregasszony elköltözne a faluból. Mert a végcél – most már nyíltan szembenézett vele – ez volt. Álljon félre az útból, és élje a maga világát. Akkor talán ő is meg tudná bocsátani a történteket.

Nyomasztó töprengései másnap tovább bonyolódtak.

Délután idézést kapott a rendőrőrsre. Hamarosan rossz sejtelme támadt: a kislánnyal folytatott beszélgetése jutott eszébe. A gyerek bizonyára megsejtette a hazugságot, amibe az ángya őt is beleártotta – és elkotyogta a sérelmét. S mi kell más? Csak a szomszéd tudja meg, a hír gyorsan fut, még meg is toldják szívesen. Lehetséges hát, hogy a tolvajlás híre a rendőrségig jutott? Sőt, talán már az óra is ott van? Azzal indult el otthonról, hogy kitérő választ ad, ha kérdik. Most kötelessége hazudni.

Az őrsön géppisztolyos őr tartóztatta fel. A parancsnok szobájába irányították. Mikor benyitott, kellő méltósággal köszönt, és a parancsnok asztalához. lépett. Az asztal úgyszólván üres volt, csak az ablakon betűző nap rajzolta rá a vasrács hibátlan négy szögeit. Átnyújtotta az idézőlevelet. A szűk zubbonyba bújtatott őrmester először a dátumot vizsgálta hosszasan, aztán a pecsétet, végül a saját aláírását. Miután semmi hibát nem talált, megkérdezte:

– Baki Bertalan?

– Igen. Gépész és órásmester.

– Mind a kettő?

– Mind a kettő! – bólintott önérzettel.

Az őrmester ismét a papírlap fölé hajolt.

Baki várt.

Kis idő múlva egy óra halk ketyegésére lett figyelmes. Mintha fiók vagy szekrény mélyéről ketyegett volna. Nyugtalanul fülelni kezdett, de akkor se hallotta másképp: az óra halkan, egyenletesen ketyegett valahol.

Az őrmester kutató pillantást vetett rá.

– Mióta foglalkozik kútrobbantással?

Baki elképedt. Nem értette az összefüggést.

– Nyolcadik éve… – mondta bizonytalanul.

Most már nemcsak a ketyegést hallotta, hanem a szerkezet apró kattanásait is. Az őrmester körmét koppintgatta a ceruzájával.

– Tehát még a háború előtt kapta az engedélyt?

– Nem, kérem. Megújították.

– Mikor?

– Háború után.

– Itt az engedély?

Sértődötten előkereste a papirost.

– Tessék.

Az őrmester rendíthetetlen türelemmel fogott hozzá az engedély tanulmányozásához.

Baki csak állt egyik lábáról a másikra, s zavarába most már bosszúság is vegyült. Végül is mire jó ez a hivataloskodás? Mért nem térnek a tárgyra? Miért ez a sok kerülő?

Kicsit közelebb lépett, és mutatóujjával megkoppintotta a zöld asztalt.

– Azt hiszem, siet ez az óra… – mondta, hogy elejét vegye a további keresztkérdéseknek. Ha ő kérdez, könnyebb lesz tagadni.

Az őrmester rámeredt.

– Miféle óra?

– Hát amelyik ketyeg… Nem hallja?

– Hol? Az őrszobán?

– Nem. Itt… – makacskodott Baki.

– Nahát, ugyancsak jó füle van! Egy óránk van, az is két szobával odébb.

Most Baki vágott ostoba arcot: mégis tévedett volna?

Az őrmester akkurátusan összehajtogatta az engedélyt és rátenyerelt.

– Ez rendben van, kérem, csak hát ez mégsem elég. Új rendelet jött, hogy felül kell vizsgálni a jogosult egyedeket. Mi persze ismerjük magát, de kötelességünk mindennek utánanézni. Majd írjon holnapra egy önéletrajzot, azt elküldjük a kerülethez, a többi az ő dolguk.

Baki erre végképp megzavarodott. Már a ketyegést sem hallotta. Csak egyet értett meg tisztán és világosan: a megbízhatóságában kételkednek. De kicsoda? S miért? Eszébe jutott a szövetkezeti elnök megjegyzése és megnyugodott; bizonyára terveik vannak vele, azért kíváncsiak a múltjára. Akkor pedig érthető, ha a rendőrőrs ilyesmit követel tőle.

Ám ha kell, szolgálhat ő bizonyítékkal is.

– Én nem szoktam dicsekedni – mondta bizalmasan –, az ember elvégzi a feladatát a lehető legjobban. De ez talán érdekelni fogja, mivel az ügyhöz tartozik.

S előhalászta tárcájából a főmérnök levelét. Az őrmester unottan kezdte olvasni, de a végén elismeréssel bólintott.

– No, hiszen ez nagyon szép. Tud erről valaki?

– Senki.

– Látja, ez baj. Az ilyesmit nem szabad elhallgatni. Ez közügy. Mások kevesebbért földet, kitüntetést kaptak!

Az őrmester magánál tartotta a levelet, és megígérte, hogy a zsilip megmentését is belefoglalja a jelentésébe.

Baki megnőtt öntudattal csukta be maga mögött a rendőrőrs kapuját. Hazafelé elidőzött a zsiliphídnál, ahol már gyülekeztek az esti kaszinózók, és ő is elmesélt egy háborús történetet. Aztán hazament.

Otthon derűs nyugalommal lépett be az üres szobába, és kitárta az ártérre nyíló ablak spalétját. A kert odaát aranyló fényben úszott. Később feltűnt valaki a tornác végében, és egy felfordított szakajtót ütögetett az egyik oszlophoz. Nyomában sűrű por szállt fel, melyen átsütött a nap, s úgy maradt pillanatokig. Annyira otthonos volt ez a kép, hogy azonnal ráismert a fiatalasszonyra. Míg nézte őt elmerült mosollyal, szinte észrevétlenül ötlött fel benne a mód, az egyetlen, amellyel kockázat nélkül kényszerítheti az öregasszonyt, hogy elköltözzék a faluból. A lányának kéne levelet írnom! – gondolta. Valahogy így: „Tisztelt Asszonyom! Egy kényes lopási ügyből kifolyólag, mely árthat a család jóhírének, tanácsos volna, ha az anyja városi rokonukhoz költözne…” S még pár szó, hogy mindez bizalmas figyelmeztetés. Így aztán még hazudnia se kellene. Úgy találta, hogy mindhármójuk számára ez lenne a legtapintatosabb megoldás. S még csak nem is ő figyelmeztetné a fiatalasszonyt, hanem egy „Jóindulatú Idegen”.

Vacsora után ült neki, hogy a levelet megszerkessze. Az elferdített írás olyan jól sikerült, hogy őt is meglepte. Mégis úgy döntött, hogy óvatosságból a vasútállomáson adja fel.

Épp a borítékot címezte, mikor halk dörömbölést hallott. Hallgatózva felállt, és kikiáltott az előszobába.

– Ki az?

Macskája nyávogott vissza a konyhából. Kinyitotta az egyik ablaktáblát.

– Ki az?

Az ébredő párás szél távoli égdörgés moraját hozta válaszul. Hogy tudományosan is meggyőződjék az időváltozásról, megnézte a barométert. A műszer pár óra alatt hat fokot süllyedt. Ez pedig annyit jelent, hogy nem késlekedhetik tovább a bútorvásárlással: addig kell nyélbe ütnie, míg meg nem indul az esőzés. Azt mégsem kockáztathatja, hogy szállítás közben tönkreázzanak a drága bútorok.

 

Gujdovicsot másnap délután hat órára kérette a kereskedő háza elé.

Bármennyire hosszúnak tetszett is az idő délutánig, tennivalót bőven talált. Azt akarta, hogy az érkező bútorokat ne csak beraktározza, hanem otthonosan el is rendezze a szobában, s így azonnal lássa: hogyan is fognak festeni odaát? Vagyis az ártérre nyíló szobát ki kellett takarítani. Utána még a szokásos krumpliadagot is odatette főni, hogy este ne legyen gondja vele. Aztán megmosakodott és átöltözött. Fehér vászonruháját vette föl és a régi, sárga szalmakalapját.

Ötre járt, mikor átvonult a terménykereskedőhöz. Szándékosan hagyta utolsó pillanatra a vásár megkötését. Esélyes vásárló úgysem akadt más, csak ő; nem kellett félnie, hogy bárki is megelőzi. Mire leszámolom a pénzt, gondolta, már a fogat is ott áll az udvaron.

Távozóban a macskájába botlott bele. Nem lökte odébb, mint máskor, hanem lehajolt, hogy megsimogassa – de a macska gyanakodva elugrott, és a kerítés mögé bicegett.

– Te nyomorék! Kényeskedsz? – s bosszúsan megfenyegette.

Már javában gyülekeztek a viharfelhők. A nap vakító fénnyel tűzött a falura, a felhők között kék árnyékba borult az ég. Az öreg templomban esőért kongattak. Az utcákon aggodalmas csend, mintha mindenki attól rettegett volna, hogy a felhők meggondolják magukat, és a szomszéd falura zúdulnak. A harangzúgás ünnepélyes hangulatra kapatta. Útközben vásárolt egy üveg bort, amit fizetség fejében szándékozott meginni Gujdoviccsal – aztán bezörgetett a kereskedőhöz. Elhízott, vöröshajú nő nyitott ajtót: ahogy lépett, mozgott, tömlőszerű emlői ide-oda ringtak a pongyolája alatt. Ásítást nyomott el, míg Bakit bevezette a verandára.

– Bútorügyben? – kérdezte gépiesen.

– Igen, az iránt érdeklődnék. Itthon van Strasszer úr?

– Ő csak estére jön haza. De hát, mi is megegyezhetünk, minden darabnak megvan az ára. Én mondom, jó vásárt csinálhat, Baki úr, a többiek se csapódtak be.

– A többiek? Kicsodák, ha szabad érdeklődnöm?

– Valami két paraszt a felvégről. Az isten se tudja ezeknek a nevét, mindnek ugyanaz.

Mikor látta, hogy a gépész tűnődve ráncolja homlokát, sietve kinyitott egy szutykosfehér ajtót.

– Ne aggódjon, a java még itt van.

A szoba olyan volt, mint egy feldúlt raktár: a bútorok helyükről elhuzigálva, a fiókok félig nyitva, sorsukra bízott kacattal. Az egyik sarokban morzsolt kukorica penészedett.

– Tulajdonképpen mi kellene magának? – kérdezte az asszony.

Bakit megzavarta hirtelen a válogatás lehetősége. Helyette azt kívánta meg, hogy a kinti fénnyel, harangzúgással megteljék a szoba.

– Nem volna lehető ablakot nyitni? – kérdezte óvatosan.

– Ablakot? Hát nem jó így?

– De igen… Csak gondoltam, akkor előnyösebb volna a világítás.

– Hát, ha akarja… – s odarengett az egyik ablakhoz. Kint már megindult a szél, a csipkefüggönyt az asszony derekára tekerte. Mikor kibontotta magát, epésen jegyezte meg:

– Most aztán örülhetnek a parasztok. Vihar lesz.

Baki a fölerősödő lármára figyelt.

– Hogy tetszett mondani?

– Tudja, minekünk már elég volt a faluból. A világ se olyan, mint azelőtt.

S büszkén kinyitott egy szekrényt.

– Látja ezt! Ilyet nem talál a szövetkezetben!

Baki engedelmesen megnézte, megkopogtatta. Aztán leült az egyik székre.

– Ebből hány van?

– Négy. És az asztal hozzá.

Az asztal kopott volt kicsit, de ez nem zavarta, úgyis kerül rá szőttes terítő.

– És ezek? – mutatott a sarokban álló két ágyra.

– Nem feküdt azokon évszámra senki. Itt állt a vendégszobában. Próbálja csak ki…

– Köszönöm… látom én.

– Csak üljön rá! Nem árulunk mi zsákbamacskát.

Baki leült az ágy szélére, és két tenyerét a csupasz matracokra nyomta. Az asszony a másik oldalon tenyerelt rá súlyosan.

– Úgy-úgy, csak bátran, ne féltse! – és hintáztatta az ágyat. – Tudja, az uram meg én mindig azt tartottuk, hogy csak jót érdemes venni. Legalább magát ne csapja be az ember.

Baki még ültében hátrafordult, hogy szóval is dicsérje – de benne szorult a szó: az asszony éppen a pongyolája alatt igazgatott valamit. Megütődve bámult rá.

– Bocsánat… – motyogta.

– Ugyan! – nevetett az asszony, s mint a nők az ilyen intim művelet után, a vállait húzogatta. – Nem féltem én, látott már maga ilyet.

Baki elvörösödött. Úgy érezte, hogy ez a szeplős, zsírpárnás terebély – akarva-akaratlan – Őt idézte fel, az Ő meghitt mozdulatát, amit nemegyszer elképzelt, s most megpillantani vélt.

Hogy elkerülje a további bizalmaskodást, sietve kiválasztotta a bútorokat, és megkötötték a vásárt. Egy fényesre politúrozott szekrénykén utólag akadt meg a szeme.

– Ezt mire használták?

– Nem is tudom – tűnődött az asszony. – Azt hiszem, a patefon állt benne.

Azonnal megalkudott rá. Toalettszekrényt gondolt belőle fabrikálni, melyben a fésű és a hajcsat mellett megfér majd az ő borotvakészlete is. Ennek az apróságnak szinte jobban örült, mint a támlás fotelnek, melyet az egyéb holmik mellé vett, a téli időkre gondolva, mikor a kályhában tűz ég, az ártér fölött szél poroztatja a havat.

Mikor Gujdovics befordult az udvarra, bosszúsan mérte végig: az arca borostás volt, nikotinos bajsza lefelé konyult. Akár egy fuvaros – legalább megborotválkozott volna!

De nem volt idő tanakodásra, a felhők vészjóslón gomolyogtak. Alig fordultak egyet, a gépészről is lekerült a fehér vászonkabát. Strasszerné karosszékbe telepedve nézte végig a rakodást, s folyton tanácsokat adott, mit hova tegyenek. Baki alig várta, hogy kívül legyenek a kapun. Már csak a kicsi szekrény volt hátra, mikor váratlanul megugrott a két ló, és az egyik ágy majdnem lezuhant.

– Kössem le? – kérdezte Gujdovics.

Baki kedvérevalóbb megoldást talált: a fotelt a saroglyába állították, abba ő beleült, s így fél kézzel az ágyat is tartani tudta. A szekrénykét pedig, akár egy gyereket, az ölébe vette. Így döccentek ki az utcára a keskeny pallón.

Mintha hangyabolyba csöppentek volna: mellettük kocsik dübörögtek el, kutyák nyargaltak, az udvarokon aprójószágot hajkurásztak, a szérűskertekben kazlakat hánytak sietve, a kitárt kapukon hazatérő marhák rohantak be bőgve – s mindez a lárma, rohanás a harangzúgásba olvadt bele, mely makacsul követelte az esőt. Amerre elhaladtak, sorban bukkantak elő a kíváncsiskodók az ablakokban, az alacsony kerítések fölött, és bámulták a ritka látványt. Egy hasas szuka hosszan követte őket, és vadul ugatta a szekér végében zötykölődő gépészt.

A trafik előtt fejébe szállt a vér. Bent a kertben, az ágyások között székekre, asztalra terítve ágynemű szellőzött vakító fehéren, az egyik párnán rózsaszín hálóing hevert, a tujabokron harangos fekete szoknya, a tornácon dobozok, ládák. A következő pillanatban a fiatalasszony is előtűnt a filagória mögül, s gyorsan ölébe kapva, amit ért, befutott a házba. Még arra se volt ideje, hogy a kalapját megemelje – a kocsi már továbbdöcögött. Egy pillanatig „megálljt” szeretett volna kiáltani Gujdovicsnak, de idejében észbe kapott. Mindent megértett. A szorgos takarítást, a rámolást, a készülődést – hiszen ők egyszerre gondoltak ugyanarra! Most már nem kételkedhetett többé.

Hazaérve éppen csak behordták a bútorokat a szobába, a rendezgetést Baki egyedül óhajtotta elvégezni. De előbb még megkínálta Gujdovicsot.

– Ha nincs más szórakozásod… – és előszedte az üveg bort.

A paraszt készséggel vállalta az áldomást. Közben mustrálni kezdte a bútorokat.

– Aztán most majd itt laksz?

– Igen… – hagyta rá. – Itt is.

– Hát, te tudod. De én a te helyedben visszamennék télen a konyhába. Ahol rotyog, mégiscsak ott van meleg – s körülpillantott.

A szobában majdnem sötét volt. Már nem hallatszott a kongatás.

– És te? – kérdezte Baki. – Te gondolkodtál a dolgon.

A paraszt legyintett.

– Nem bízok én azokban. Mind egykutya. És különben is, megvagyok én a fuvarommal, az biztos legalább. Enyém a ló, de enyém az ostor is. Na!

Baki felcsattant.

– Fuvar, fuvar! Mindig ezt hajtogatod. Így aztán ne csodálkozz, ha nem vesznek semmibe. Én – mondta ünnepélyes hangsúllyal –, én most jogosult vagyok, hogy kérjek tőlük ezt-azt.

A paraszt egy hajtásra kiitta a bort.

– Mire gondolsz?

– Először is kitanulod nálam a robbantást, nekem úgyis terhes lesz rövidesen. Akkor pedig illetékes leszel a tűzkárbizottságba.

– Ingyen fuvarra?

– Nem! – mondta diadallal Baki. – Visszamész parancsnoknak. Nekem megteszik.

A paraszt vakaródzott.

– Nehéz ügy…

– És ha az asszony kívánná? – Gujdovics elképedt.

– Miféle asszony?

– Hát a tiéd! Ha megházasodsz!

– Én?

– Te, te! De akkor nem élhetsz ám úgy, mint eddig… protekciós fröccsökön!

Gujdovics bambán pislogott, majd felugrott hirtelen. Hatalmas dörrenés reszkettette meg a levegőt, a lovak felnyihogtak a töltésen.

– Hijnye, ittkap az eső! – és rohant az ajtó felé.

A kerítésnél fordult csak vissza.

– Reggel fuvarom lesz az állomásra. Bejöjjek utána?

Bakinak kapóra jött a kérdés, a levelet még nem adta föl.

– Melyikhez indulsz?

– A fél hatoshoz.

– Ha nem esik nagyon, kimennék…

Gujdovics már a bakról ordított vissza:

– Gyere bátran, lesz hely. Csak a Csóti lányt viszem meg a trafikos asszonykát. De úgy nézem, eláznak a csomagjaikkal…

Baki megrezzent. Tenyerével lassan végigsimította a nyakát.

– Csomagokkal? Hát hová utaznak?

– Hát a selyemgyárba, oda szegődtek.

S a lovak közé vágva elrobogott.

 

Az utolsó felhőrés is bezárult. Hamarosan kövér cseppek kezdtek hullani, s mint a higany, aprókat gördültek a porban. Egy újabb dörrenésre Baki is megmozdult, visszament a házba. Bakancsának nyoma kis ideig még ott fehérlett a felázott töltésen. Bent a szobában villanyt gyújtott, szórakozottan kitöltötte a maradék bort, de nem nyúlt hozzá. Csak a fotelban elnyúlva kezdett igazán eszmélni, hogy mit is jelentenek Gujdovics szavai. Több volt az már ostoba gonoszkodásnál; aljasság volt, minden eddiginél különb aljasság. Az utolsó. Inkább gyárba küldi a lányát, el a faluból, ahol boldog lehetne a maga portáján… S ráadásul még a pénz is két helyről csurranna! Boszorkány! – motyogta, és az indulattól elvörösödött. Sokáig csak furcsa, aprólékos tennivalók jutottak eszébe. Bezárta a kertajtót, amit sohasem szokott; megszegelte egy öreg evező mankóját; a Csollán órájával pepecselt – s végül összetépte a gondosan megszerkesztett levelet.

Kint zuhogott már, alig lehetett a töltésig kilátni. Szakértő szemmel vizsgálta az esőt. Az egyenletes zuhogás kiadósnak ígérkezett. Ha így tart pár napig, az ártéren evezővel se lehet feneket érni. S akkor… – Itt megtorpant, mintha görcs bénítaná. Később cikázó villám szántott végig az ártér fölött, megvilágította a csapzott fűzbokrokat, s kint a parton egy hátára borított csónakot. Ez a villanó kép még percek múlva is makacsul elébe tolakodott. Mi lesz a szigeti bérletekkel? Ha az áradás eléri a hetvenes pontot, már csak ladikkal lehet betakarítani a termést, keresztül az erdőn, a nádasok között. De kicsoda takarítja be? Az öregasszony? Ha üres lesz a ház, ő lesz kénytelen.

Lassan visszazöttyent a fotelba. Nem talált hibát. A nádasban könnyen billen a megrakott ladik, legutóbb egy halász járta meg, valami Sümegi Tóth… vagy Vojtek? Törte sokáig a fejét, de nem jutott eszébe a neve.

 

Tíz óra felé, a zuhogó esőben két fiatal nő botladozott végig a pocsolyás Fő utcán; Csóti Julis és a fiatalasszony volt. Mikor a szivattyútelephez értek, a Csóti lány felkapta a szoknyáját, és sietve lekuporodott az egyik fa alá; nyugodtan tehette, az utca végig üres volt. Csak kis idő múlva kiáltott fel:

– Nézd csak! Ki jár ott a töltésoldalban?

A fiatalasszony kíváncsian guggolt melléje. A bokroson túl, a meder partján egy zseblámpás, gumicsizmás férfi gázolt a vízben, éppen a vízmérőoszlopot vizsgálta.

– Képzeld, egyszer az anyámat kerülgette valami ajándékkal…

 

A szekér, mely hajnalban végigdübörgött velük a falun, pár pillanatra megállt a gépészlak közelében, aztán tovább robogott. Azt hitték a ponyva alatt, hogy csak cigarettára gyújtott rá Gujdovics.