Varjak

A háború csúful megtépte a park fáit, a vadhajtások annyi év után sem tudják elkendőzni a régi sebhelyeket. Az egyik tölgy ágyéka helyén üreg sötétlik. Havazott nagy pelyhekben, mikor gránát csapott bele, a repeszek azóta belenőttek a húsába. Az üreg persze ott ásít azért, a kutyák hamar fölismerték az előnyeit, nappal a gyerekek is. Örökké bűzlik a töve.

A szél az ablakok előtt csattogtatja a csupasz ágakat, néha úgy hallatszik, mintha egy konok csőr kopogtatna az üvegen.

Varjú talán?

Az öregasszony régidivatú berliner kendőbe burkolózva jár-kel a lakásban, hol itt, hol ott tűnik fel. Gyűlöli a kicsi madarakat. Hangosak, hivalkodók, nincs bennük semmi szemérem. A függöny mögül szokott kilesni a párkányra, hogy lopkodják-e a szalonnabőrt. Legszívesebben úgy kapná el őket, mint a legyet; a markában aztán csipoghatnának. De csak az ág kopog, a szomorú varjak távolabb gubbasztanak a fákon.

Esteledik.

Az előszobában pár kerti szék, ingó, háromlábú asztalka, rajta művirág csokor. Itt várakoznak a betegek. Lila selyemernyő alatt kék lámpa világít; még az elsötétítés idejéből maradt meg. Annyi minden eltörött azóta, ez a huszonötös égő mintha vasból lenne.

Egyáltalán csoda, hogy a ház megmenekült. Egyik oldala még ma is tátong, mint egy szétroncsolt fogsorú száj: a gipsz, a cement, a fém kétemeletnyi magasságban szétmorzsolódott, a csonka falak peremét fölverte a gaz, s ahogy veri az eső, egyre jobban mállik, a szél átsüvít rajta.

Az öregasszony két sor szőnyeget akasztott az ebédlő falára, de az akkor is húzott. Valahányszor belép ide, mindig megborzong. Becsaphatatlan ösztönnel érzi, hogy a csillár igenis leng odafent, a légáram éjjel-nappal hintáztatja a fejük felett, szívósan és észrevétlenül. S egyszer le fog zuhanni. Azért ki lesz felelős?

Emésztődve néz ki az ablakon. A templom belevész a sötétbe, csak a vasbeton harangláb szürkéllik a fák mögött, mint egy befejezetlen lépcsőháztorony. Egyszer álmában látta ezt a tornyot, kerengő lépcsőin a plébános lépkedett fölfelé, denevérek között, a bűnös város fölé. Hálás, hogy itt élhet a litániák szomszédságában, egyébként elveszne a megváltozott világban.

Most sietve áttipeg az ebédlőn, és benyit a rendelőbe.

– Kezdhetjük?

Amióta megszülte a lányát, azóta együtt élnek. Júlia néha összetéveszti magát az anyjával. Az anyja kalapját hordja; ha ablakot nyit, ő is berliner kendőt terít magára; a postással ugyanúgy beszél. „Na, postás bácsi, jót vagy rosszat?” Egy ideje fiatal suhanc hordja ki a leveleket. Legutóbb az ajtó vasrács kockájába dugta be a fejét, és elvigyorodott: „Beférek ám, kisasszony!” – Gyorsan visszacsapta az ablaküveget. Ha legalább fehér köpenyben lett volna! De pongyolában volt.

Ősztől tavaszig mindketten térdig érő meleg alsót viselnek, a méret ugyanaz, mindegy, hogy melyik kié, hordják is, mossák is egymásét, nem dobnak ki pénzt mosónőre. Az efféle kint szárad az előszobában, a kályhavédőre akasztva, fel se tűnik a kék félhomályban. S ha meg szemet szúr, az se baj, ilyenkor délután többnyire ismerősök jönnek.

Kettő már bent ül közülük, egy fiatalabb és egy idősebb nő. Ott tollászkodnak a kályha mellett, egymás után bontják le magukról a több réteg ruhát pőre, konyhai mozdulattal. Az idősebb a fiatal szvettere alá nyúl, és úgy nézi az izzó dobkályhafényben. „Csak a nyersgyapjú jó” – bólogat. Így kitakarózva már jól érzik magukat. Később nyílik az ajtó, de csak annyira, hogy az öregasszony féloldalt kiléphessen rajta. Kezében kulcscsomó. A kályhánál végigtapogatja a száradó fehérneműt; még nyirkos. Aztán a gyapjút is meggyúrogatja. Az ősz a legalattomosabb; a templomok fűtetlenek. A lánya se bírja másképp, vitaminokat szed. „Az jó?” – halkítja le hangját a fiatalabbik, – „Az a legjobb, galambom.”

A szoba túlsó sarkából fojtott köhögés hallatszik. A két szvetteres bosszúsan néz oda: hogyan – megelőzték őket? De mikor? Annyira csendben ült, hogy nem vették észre; s most kilép a sarokból: alacsony, kecskeszakállas öreg, zsakett nadrágja fölött bekecs, a bekecs alól olajos zubbonyszél kunkorodik elő. Asztmásan lélegzik.

– Doktornő… – mondja halkan, és ügyetlenül egy papírlapot keresgél.

Az öregasszony szakértő arccal olvassa végig az írást, aztán bólint.

– Mindjárt, kérem, ön az első.

És már fordul is vissza a két nő felé.

– Tudják, ki volt ez azelőtt? – s lopva ismét szemügyre veszik a férfit, aki púposan, kezét kulcsolva ül az ablak mellett. Megbocsátanak neki.

Az öregasszony láthatólag türelmetlen. Akkor a legbüszkébb, mikor a lánya kinyitja a rendelőajtót és kiszól: „Tessék!” Ilyenkor úgy érzi, a tekintélyből neki is jut valami. Noha mehetne másfelé is, a kifőzött műszerekkel mindig az előszobán csoszog át; erről nem mond le – hadd lássák. Évek során megtanulta a műszerek latin nevét, s már rég úgy rakosgatja az üvegszekrény üvegcséit, olyan otthonosan, mint a konyhában az edényeket. „Tudják, a lányom…” – szokta mondogatni, és fontoskodva fülel, ha a rendelőből zaj szűrődik ki. Ő az egyetlen, aki kopogtatás nélkül benyithat a fehér ajtón; mint a ministráns az oltár mögé. A bekecsest is ő tessékeli befelé:

– Most már lehet, kérem…

S ekkor egyszerre magukra maradnak, férfi nélkül. Így mindjárt bizalmasabb a félhomály. Mindhárman kötést szednek elő, gombolyagot tekernek. A konyhából beszivárog a mosatlan edények szaga, a fal mögött csak berreg. Egyszer éjszaka riadt fel a berregésre, azt hitte, katonai autók dübörögnek a ház előtt. Istenem, azokból is mennyi van! Akárhová megy, katonák, rendőrök… De mit ér, ha lakatra zárja is az ajtót – számít az? Az ember folyton vacog. Most is, bár fullasztó a meleg, egyre a kendőjét húzogatja.

– Nem érzik? – kérdi borzongva.

– Micsodát?

– Hát a huzatot. Az egész ház ilyen… mindenütt húz a fal.

Legszívesebben bevinné őket az ebédlőbe, hogy bemutassa a mutatványt: a zsebkendőt, ahogy libegteti a szél. Legutóbb egy illetékes elvtársnak mutogatta a csillárt.

– Látja, kérem, mi gyógyítjuk a betegeket, mi megtesszük a magunkét – de ki felelős ezért?

A két nő leteszi a kötést.

– Ugyan, törődnek is azok…

– Csak hagyják, hogy pusztuljon…

– A betegek meg halnak…

És tovább babrálnak a fonállal. A fehér ajtó mögött az asztmás krákog, a parkra köd ereszkedik. Engesztelhetetlen a hitük, hogy igazuk van. S mert a kályha is hűlni kezd, az öregasszony újra megtömi. Egy perc nyugta sincs, és ez reggeltől estig így megy.

Később kopogást hall az ajtón, de senki sincs ott.

Vagy az ablakon talán?

Az öreg roncsoltlábú estefelé szokott a párkányra telepedni. Az éhség veri be őket a mezőről, de csak a háború óta; azelőtt egyet se lehetett látni a park fáin.

Óvatosan félrehúzza az ebédlőfüggönyt és kinéz, körmével hármat koppint az üvegre. Mindenesetre odakészíti a zacskóba gyűjtött hulladékot, hogy kéznél legyen. Nyáron úgyse merészkednek ide, minden este bömböl a megafon. Még a gondolatra is megborzad most: hogyan tudnak olyan szemétdombot csinálni mindenből? A májusi utcabálon letarolták a gyepet, az artézi csapot hajnalig zubogtatták, a játszóteret elöntötte a víz. A padokat meg kidöntötték és elcipelték a bokrok közé. A fiatalság. Aztán a végén az ő lánya álljon helyt! Már elmúlt éjfél, mikor becsöngettek hozzájuk, és egy kamaszt támogattak be. A szúrást a szeme alá kapta, két könyöke vöröslött a salaktól. De zúzódás is volt rajta bőven; a vállán, a combján, a mellén – szinte meztelenre kellett vetkőztetni. A lány, aki velük jött, kint sírt a váróban, és minduntalan be akart rohanni, a rendőr alig tudta lefogni. Mit tudhat az ilyen már! Amilyen szégyentelenek, még össze se házasodnak.

Ilyenkor olyannak látta a lányát, mint akit semmi be nem mocskolhat: alkoholos vattával odahajol a nyomorultak fölé, aztán a kezét is lemossa alkohollal. Az édeskés kölniszagot még napok múlva is ott érezte a váróban – csak ha rágondol, émelyegni kezd.

Mikor visszatér a kötése mellé, az asztmás helyén egy fiatal nőt pillant meg, de nem látja jól a félhomályban, hogy kicsoda. Halkan megkérdi a két szvetterest:

– Ismerik?

– Sose láttuk… nem a kerületbe való.

Szóval, idegen. Akkor pedig csínján a szóval, az ember sose lehet biztos. És letelepszik ismét a kályha mellé, ölébe veszi a kötést; mintha parázsló szálkákat forgatnának az ujjaik közt, úgy villogtatják a hosszú tűiket.

Kis idő múlva az idegen feláll, bátortalanul közelebb lép.

– Megengedik? Fázom az ajtó mellett…

Most látják, hogy gyereklány, alig tizenöt éves.

Az öregasszony nem tudja, miért ingerült. Csak később eszmél rá: ez is miféle kölnit használ!

A lány csendben odahúz egy széket, leül szembe velük. Lábát szétveti, mint a fiúk, a térdére görnyed, és így szorítja magához a kabátját.

– Én is tanultam kötni… – mondja.

– Aztán elfelejtett?

– Nem… tudnék még…

De ennél többre nem jut. Megint hallgatnak. A lány a hosszú tűk villogását nézi; aztán hirtelen lehunyja a szemét, majdnem leszédül a székről. A három nő lopva összenéz.

Mikor Júlia kiszól, a két szvetteres nem mozdul.

– Tessék… mi ráérünk. Tessék csak bemenni – mondják a lánynak.

Az öregasszony sietve bélyegzőt nyom a bekecses papírjára, kikíséri, becsukja utána az ajtót. A lány közben bemegy a rendelőbe. Most még töményebbnek érzik a kölniszagot, mint előbb.

– A lánya elmondja? – kérdezi a két szvetteres. Az öregasszony halkan pisszent. Az ő gyakorlott füle nem szokott tévedni: a fehér ajtó mögött egyre erősödik Júlia szenvtelen hangja.

Aztán még elutasítóbban.

Aztán a kilincs csikordul.

– Hallják? – suttogja az öregasszony.

Egymás arcába hajolva fülelnek. Bentről csukló sírás szüremlik ki.

A lány kitámolyog a kapun. Nem ismeri a környéket, botorkál, fejjel nekitámaszkodik a tölgyfának, ott öklendezik. Fölötte az öreg roncsoltlábú szaggatja a szalonnabőrt a párkányon; már majdnem azt hitte, hogy elfeledkeztek róla.