Sziklák alatt

Ültem a tanya előtt és bámészkodtam. Szép. Kis idő telt el így. Ez volt az első reggel, melyet az omladozó présházban töltöttem. Jobb híján béreltem ki ezt a denevérfészket, s csak most kezdtem barátkozni a vidékkel. Közben azon tűnődtem: hát valóban ennyi csak? Szép?

Végül meg kellett hallanom az óvatos lépések neszét.

– Hát te? Hogy kerülsz ide?

Furcsa valami a hang, mikor egyedül van az ember. Először a szemébe néztem, de csakhamar feljebb csúszott a pillantásom.

Aha. A sziklák.

Tanyám alig ötven méternyire feküdt a sziklaoldaltól, s most egyszerre megnőtt. A széljárta bazaltoszlopok, csipkés kiugrók, mint az egyensúly remeklései, éppen a fejem fölött sötétlettek. Árnyékuk a kőkerítésig előrekúszott. A sziklaoldalból gyökércsomók, torz bokrok és fák hajoltak ki a levegőbe. Szélcsend volt, meg se rezzentek.

Megismételtem:

– Hát te? Honnét?

Gyanakvón fürkészte az arcomat. Fölugrott egy földbe süppedt bazalttömbre, és gondosan szemügyre vette a fűben hagyott cipőmet. Régen talpalt, öreg cipő volt – de lehet, hogy az ő finomabb szimata még a hús szagát érezhette rajta, melyről a talpnakvalót lenyúzták. Nem ment a közelébe, csak körülötte szaglászott. Szeme gyulladásos volt, vörös, bordáira ráaszott a bőr. De az orra élt.

Kis nyugtalanság fogott el, hogy miért hallgatunk.

– Éhes vagy? – kérdeztem.

Nagy darab szalonnával kínáltam meg. Lassan eszegette, és nem mutatta, hogy éhes. Inkább az látszott rajta, hogy nem lepődne meg, ha elkergetném, ha minden indok nélkül abba kellene hagynia az evést. Míg csámcsogott, kiálló bordái hullámoztak a rágó mozdulattól. Csak egyszer rezzent össze: valahol kődarab csusszant meg felettünk, és lezuhant a mélybe. Az apró porfelhő hamarosan szétfoszlott. Mint valami habkönnyű, ezüstös virágpor.

De virág nem volt sehol a sziklafalon.

Ahogy szállt fel a nap, lassan az árnyék is visszahúzódott a tanyaudvarról, s rövidesen mindkettőnket tűző nap vakított. A nagy fényességben hunyorogni kezdtünk. Hirtelen úgy éreztem, hogy mondani kellene valamit; de csak az ember olyan ostoba, hogy minduntalan beszélni akar. Ő megnyalta még egyszer a zsírfoltot a kövön, aztán lefeküdt, lábát az álla alá húzta.

Éles hang törte meg a csendet. Vékony nyakú emberek hallatnak ilyen hangot, akiknek olyan az ádámcsutkájuk, mint valami fegyvervég.

A hangra hirtelen lecsapta a fülét, és a közeli szőlőtőkék közé futott. Őszintén meglepődtem: hogyan? Ez fél?

Szürke nadrágos, kék inges férfi tűnt fel a tanya végében. Magas volt, sovány, mint egy szálkás tollrajz. Ahogy állt, mögötte felrajzolódtak a sziklák tömbjei. A látványban rejlő ellentét elég erőszakos volt, hogy kíváncsian előrelépjek. Magabiztos mosollyal ő is elindult felém.

Ejha! Mint egy rókafej, olyan!

Erősen csillogó, apróka szemek, hegyes orr, vörhenyes haj. Bőre sárgásfehér és csupa szeplő. Másnapos szakálla egybeolvadt a bőre színével.

Zsebre dugott kézzel állt meg előttem.

– Ilyen ez, uram! – mondta nevetve. – Bizony isten, ilyen! Ha megverem, még a húst sem eszi meg. Elhiszi?

Hangtalan mosollyal nézte a kutyát.

– Egyébként nincs sok baj vele – folytatta. – Tudja, el nem menne innét a hegyről egy istennek se. Itt érzi jól magát. Nem is tudom, hogy került ide, egyszer csak kapart az ajtón, emlékszem, tél volt, aztán azóta itt van. Néha fönt alszik a sziklák között. Az ostoba. Bazalt! Bazalt, te!

A kutya nem mozdult.

A vöröshajú fölemelt egy követ – erre azonnal elősompolygott, és pár lépésnyire megállt előttünk. Tekintetében nem volt sem düh, sem alázat. Csak konok némaság.

A férfi felém fordult.

– Nyaraló?

Bólintottam, hogy igen.

– Hát, szép is az! – mondta elgondolkozva. – Mármint hogy nyaralni. Itt lakik a tanyában?

– Itt, igen.

– Hm… – és körülnézett. – Persze, semmije sincs? Ágy, miegymás… Mert ha kell, csak szóljon ám, én itt lakom a közelben – s egy szomszédos tanyára mutatott. – Ha bármi kell, csak szóljon. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymáson. Nem igaz?

Szívélyes mozdulattal nyújtotta a kezét és bemutatkozott. – Kocsis András vagyok.

Úgy látszik, minden egyszerűbb, mint amilyen lehetne. Valami mást vártam, nem ilyen mindennapi nevet.

Szomszédom barátkozó mosollyal hunyorított.

– Látom, jól megértik egymást. Mármint a kutyával.

– Azt hiszem, jóban leszünk – s próbáltam magamhoz hívogatni Bazaltot, de nem nézett rám, konokul csak a vöröshajút figyelte. – Jó kutyának látszik, hűségesnek…

– Az már igaz! Abban nincs hiba. De tudja, én nem szívelem a nagy hűséget. Mit kuncsorog mindig az ember után? Kell az? Éljen a maga szórakozására. Csak persze, lássa el a dolgát.

– És ellátja?

Fölnevetett.

– De furcsákat kérdez! Ha kell, hát ugat. Mit csináljon mást? Nem ember ez, hogy gondolkozzék, ezt meg azt tegyen. Az az én dolgom, a gazdáé! – s az ádámcsutkája kihegyesedett. – Mi, Bazalt?

Kezével suhintott egyet, és a kutya fegyelmezetten behúzta a nyakát – de meg se vakkant. Ez az egyszerű mutatvány szorongatóbb volt, mintha korbáccsal ütötte volna. Bár se vödröm, se székem nem volt, és az asztalom is nagyon rogyadozónak bizonyult – kezdtem gondolkodni, hogy elfogadjam-e az ajánlatát. Végül mégis megkérdeztem:

– Volna valami ilyesmije? – Fölényesen legyintett.

– Mért ne volna! Csak tessék átjönni, van ott minden, több is, mint kéne.

– Hogyan hogy több? Ezt hogy érti?

Pillantásom az egyik csúcs felé tévedt. Azt hittem, a szemem káprázik: egy sötét sziklarepedésben égőpiros foltot vettem észre, olyan volt, mint egy üde virágsziget.

– Nézze! Virág…

Kicsúszott a számon, de azonnal tudtam, hogy a szemem tévedett. A vöröshajú jóízűt röhögött.

– Virág? Úgy mondta? Még mozog is, nézze csak!

– Mit nevet? – kérdeztem bosszúsan.

Meghökkent.

– Még maga kérdezi? Hát nem látja, hogy szoknya? Egy piros szoknya. Még hogy virág! – és megint nevetett.

Nyaktörő volt a mutatvány, amit a pirosszoknyás végzett. Két kiugró csúcs között a mély szakadékban kúszott lefelé, és egy hatalmas rőzseköteget vonszolt maga után.

– Ez itt akar leereszkedni? – döbbentem meg.

– Ne féltse azt, megszokta már. Ügyesebben mászik, mint a kecskéi.

– Ismeri talán?

– Úgy gondolom, mivelhogy együtt élünk.

– A felesége?

– Nem.

– Hát akkor?

– Afféle hadiözvegy – mondta száját biggyesztve, urasnak játszott nemtörődömséggel.

Mikor látta, hogy továbbra is a mélység fölött egyensúlyozó piros foltocskát figyelem, magyarázkodva hozzátette: – Persze, mit tudhatja maga. Az ember nyűglődik, próbálkozik… nem olyan könnyű. A vége mindig ugyanaz. Hiszen jó asszony volna, nem mondom, de ez se az én ízlésem. Buta. Ide való a sziklák közé. Hallgat. Úgy hallgat, mint ez a kutya itt, akkurát olyan. Most lehozza a rőzsét, aztán megint fölmegy. Erre jó, csak erre, de semmi másra.

– Az ura meghalt?

– Tudom én? Ő se tudja. Eltűnt. Van négy gyerek a régitől, egy meg tőlem. Na, mit csináljon az ember? – és megvonta a vállát.

– Segítsen neki rőzsét hozni.

A rókaarc fintorba rándult.

– Ugyan, kérem! Én minden második nap tizenhat órát dolgozom, malomban, ki akarom tanulni a szakmát. S ez még olvasni se tud. De erre jó! – és felmutatott a magasba, ahol éppen megpihent az asszony. – Azt hiszi, volt ennek csak egy szeretője is? Soha. Ha lemegy a városba, csak azt várja, hogy visszajöhessen. Hogy hű? Legalább hű ne volna! Kódorogna el vagy ugatna, ha szólnak hozzá… De ez még a puskacsőbe is belenéz, és nem tudja, mi az.

– A Bazalt?

– Nem, az asszony! – s nevetett, hogy így tréfálkozom.

Kicsit hallgattunk.

– És már belenézett?

Megingatta a fejét; úgy tett, mintha nem hallaná.

– Most itt dolgozom a közelben, nekem így kényelmes. Aztán… Aztán a fene tudja, mi lesz. De az úr azért csak jöjjön, van ennek holmija elég, úgy se használja. Mért ne segítsünk egymáson, ha egyszer lehet. Nem igaz?

Azzal nyújtotta a kezét, elköszönt.

Bazalt hátra se nézett, úgy kullogott utána.

Ahogy a piros folt lejjebb ereszkedett, egyre jobban kirajzolódott az asszonyi formája, a fejkendő, a haj.

Kis idő múlva – pedig semmi sikoltás nem hallatszott a magasból – az eddig néma Bazalt vad nyüszítésbe kezdett, elhúzott a vöröshajú mellett, és rohanva megindult fölfelé a sziklás ösvényen.