Farkasok

Mikor elhagytam a várost, azt hittem, mindent magam mögött tudok hagyni – de hogy visszajár minden pillanat! Ágnes aprókat dobbantva futott fel a sötét lépcsőházban, esőköpenye egyre halkulva suhogott. Ahhoz nem volt szíve, hogy bezárja az ajtót, de becsapta úgy, hogy megkoccant az ötszögű üveg. Egy személyre terített vacsorát. Alakja nyúlánk árnyékot vetett a falra, átívelt a plafonon, a szőnyegen. Hogy kibékítsem, úgy léptem egyet, hogy hozzáérjek az árnyékához. De nem hozott másik terítéket. Hagyta, hogy a kuckója partján álldogáljak, mint egy idegen, nekitámaszkodva az üres szekrénynek – ami nem is üres, belűt csupa francia könyv. Ó, Ágnes nagyon okos. Csakhogy mégse… Nem lehet ezt ilyen egyszerűen megmagyarázni.

De ezt a szelet se. Hetek óta zúg, vinnyog körülöttem, nem hagy nyugodni, itt a hegyek között se könnyebb. Lent a völgyben hullámzanak a házak tetői, vibrálnak az ablakok, a felkapott avar csattog. Még ősz van, de már közeledik a tél. Az erdőkerülők, akiket látok errefelé, már prémes kabátot, kucsmát hordanak, a vállukon puska. Eltávolodó alakjuk meglódul a recsegő fák között. Négy-öt nap is eltelik, míg szót váltok valakivel.

Meg kéne javítani ezt az átkozott redőnyt! – mondtam fél hangosan, de sután hangzott nagyon. Milyen meleget, féltek én, amit kivisz a szél? Bolondját, járja odakünt. A villamosokat csikorogva hajszolja, a tetőkről lesöpri a macskákat, egy éppen a járdaszigetre csapódott, meséli a házmester. Véres szőrcsomó. De hányszor, ha meztelen volt mellettem Ágnes – féltettem én őt igazán? Mindig magamra húztam a takarót, sosem aggódtam érte, és ez nekem se a legjobb érzés. Ő meg mindig csak nézett, nézett, és sohase tudtam, hogy mi van a szeme mögött, a két nagy mandulavágásban – mongol görcs, megkövesedett dallam emléke? „Villő, villő, faluvégen aranysátor…” Ilyeneket dúdolt félálmában. Babona van ebben a lányban, de nem értem ezt a babonát. Miért nem őszinte? Mondja azt, hogy sámán leánya, vagy azt, hogy becsapták: a titok beleszorult, és soha nem fogja tudni kimondani. Egyetlen szavad sincs? Azért kedvesebben is megtűrhetnél, enni is adhatnál… Aztán úgyis elmegyek. Nem hallod? Mintha jönne valaki a lépcsőn. Nem hozzád? Leskelődő lépések. Mondd csak… nincs neked még valakid rajtam kívül?

Tegnap éjszaka hallottam először a farkasokat. Senki se szereti őket; akit meg ők szeretnek, azt megölik. Elgondolkoztató ez. A falu retteg esténként, a gyerekeket a szobában tartják, s ha kibotorkálnak a hátsó kertekbe, fejszét dugnak az öv mellé. Zord, szótlan emberek laknak errefelé. Kilométerekkel odább kopár havasok, a falu fölött az erdő robajlik. Néha úgy érzem, ez a viskó se bírja sokáig itt a tetőn; se éjjel, se nappal nem szűnik körülötte az uszító örvénylés, elkergeti az esőt, a havat. Mióta itt vagyok, egyszer sem esett. Csak szikár, éles mozdulatokat tűr meg ez az idő, nincs semmi érzelmesség benne. Az se csoda, ha Ilon ajka cserepes és kemény, ő itt nőtt fel, itt él. De milyen lehetsz, te lány, tavasszal, mikor ragacsosak az ágak, és a kérgek úgy pattognak, mint a puskalövés?

Ágnes most is csak néz, az ő kimondhatatlan, ingerlő érzéketlenségével. De hiába, csak a legközönségesebb sámánszavakat tudja: szeretlek… itt a testem… Kevés. Ami túl van ezen, éppen az kellene; de úgy látszik, nem lehet. Már-már az eszemmel keresem, hogy mi kössön hozzád, mert sajnállak, s valami húz is feléd. Biztos, gyűlölsz is már – úgy adod ide azt a vajas kenyeret, olyan udvariasan, mintha mérget kentél volna rá. De segít ez? Feküdjünk le? Az se segít.

Ledőlnék kicsit, de izgat, hogy Ilon még mindig nem jön, pedig már alkonyodik. Ilonnak hívom, ő is így nevezi magát, elnyeli a neve utolsó betűjét. Vagy a szél kapja el? Mikor először jártam lent a faluban a kovácsnál – szeretem elnézni az izzó vasakat – , még csak fél szemmel vettem észre. Átsuhant a műhelyen, a tűz mögött olyan volt az arca, mint a vér. – Milyen nagy lánya van! – jegyeztem meg. Panta csak rábólintott. – Az enyém! – Végül megegyeztünk, hogy majd tőlük kapok tejet, amíg a hegyi házban tartózkodom; majd felküldi a gyerekkel. Kicsit elkedvetlenedtem – hát mégse Ilonnal? A maszatos süvölvényt eddig csak a fújtató mellett láttam álldogálni. No mindegy, hát hozza ő, legalább ennyi közünk legyen egymáshoz.

Ágnes, mikor először megláttalak! De hagyjuk a múltat. Most ágyban vagyunk megint, a nyak alatt, a fej alatt párna – így egyszerűbb a világ, ugye, ezt akartad mondani? Istenem, hányadik próba ez? Persze, megalázó kicsit ilyen tudatosan várni a csodát. Ámbár… ahogy ma odahagytál az utcán, ahogy becsaptad az ajtót, s csak magadnak terítettél – az igen. Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy okosodsz; csak hát későn, késő… Inkább a számítgatás játéka ez, olyan akart, érzelmes nőstény okosság. Nem a babona maga, az utánzata csak. Ne így legyél okos. Kedveld egyszer már a téli éjszaka csillagait is, mikor pengeéles a fagy, és úgy borul rád a geometria – az is lüktetés! Mért mindig csak a nyárit szeretni? Olyan adakozón folyik szét a fénye, mint a nyál. Ha hanyatt fekszel, kész belecsurogni a szemedbe, az első szóra az inged alá bújik…

Ilon folyton bujkál, sose tudom, melyik ösvényen bukkan elő. Estefelé idefönt kószál a tetőn, kis fonott puttonnyal a hátán, mintha éppen a szomszéd faluból igyekezne haza – de mindennap? S mindig errefelé, ezeken a koptatós, rossz utakon? A völgyben hamarább odaérne. Mikor pár napja utána kiáltottam, elfutott, nem akart észrevenni, s azóta nem is láttam többet. Csak az a három erdőkerülő, akik váltogatva járják a környéket, azok kopogtatnak be időnként, hogy melegedjenek egy kicsit. Kimustrált vadászlak a szállásom, az ablakon fekete fatábla, bent a szobában fapriccs; petróleumlámpa, jól fűtő, platnis tűzhely – és mégse tudok nyugodni idebent, szinte kívánom, hogy átfújjon a szél, hogy ez a fészek se legyen biztos. Valahol nagyon megmérgeződtem.

– Jó fegyvere van – mondta legutóbb az egyik kerülő, és szakszerűen forgatta a távcsöves golyósomat.

– Farkasoknak való – dicsértem; de nem gondoltam még semmire.

Aztán elment ez az ember, kis, fekete bajsza volt, felgyűrt prémgallérja egész a kucsmájáig ért.

Éjszaka elfutó lépéseket hallottam a ház körül, de mire az ajtóhoz siettem, már nem láttam senkit.

Azért furcsa ám, hogy csak most tudom meg, hogy vőlegényed van: s hogy mindennap találkozol vele! Ha elgondolom, ő éppúgy magáénak érzi ezt a szobát, mint én. Ha belép, ő is azonnal észreveszi a száradó selyemholmikat a fűtőtesten. Nézd csak, most is… Épp az előbb tűnt fel, hogy milyen otthonos erotikájú látvány ez. Nos, ez érdekes. Szóval, hazudtál eddig? Ne… ne mondj semmit. Most így jó. Látod, akár meg is fojthatnálak, olyan vékonyka a nyakad, fél kézzel is átérem. S ez a csönd. Valaki megint lépked kint. Mire gondolsz?

Az egyik reggel Ilon kopogott be, ő hozta fel a tejet. Piros kendő volt a fején, a nyakán piros sál. Beleöntötte a pattogzó fenekű lábasba a tejet, futtában körülnézett, s már fordult is az ajtó felé.

– Maradj – szóltam utána.

– Mit akar tőlem?

– Lássuk, mit adnál?

– Én már itthagytam, ami jár – és indulni akart.

A kilincsre tettem a kezem.

– Sokat jársz erre esténként…

Nyíltan, keményen nézett a szemembe.

– Nem tudhatja, mert én elkerülöm.

– Pedig nem bántanálak.

Hagyta, hogy lefogjam a karját, de utána mindjárt el akart lökni. Hideg és cserepes volt a szája, résnyit se nyílott szét. Aztán kicsapta az ajtót, elrohant. Másnap újra a maszatos süvölvény kopogott be a kannával; kérdeztem, hogy beteg-e Ilon. A kölyök vigyorgott.

– Én voltam beteg, azért jött ő helyettem.

Tegnap mintha a forrásnál láttam volna a piros fejkendőjét, este a nyíresben. Folyton itt bujkál, de nem tudok a nyomára akadni. Reggel majd lemegyek a kovácsműhelybe, úgyis kell javítani valamit a fegyveremen, talán ért hozzá az öreg Panta.

Még mindig ez a csoszogás az ajtó előtt… Nem is zavar téged, hogy esetleg becsönget valaki? Nem félsz a „tragédiától”? Szóval, most mindent oda tudnál dobni, vőlegényt, biztonságot, mindent – és én semmit sem ígértem, semmit se kínáltam ezért. De várj csak, kinézek egy pillanatra a kémlelőn. Azért ezt nem érdemeltük! Egy üres dobozt csúszkáltat a folyosón a huzat. Hát semmi se valódi már? Még a lépések sem?

A szél reggel óta tereli a felhőket, talán éjszaka megindul. Most majd Ilon se kerülheti el, arcába fog verni az eső, a kemény ajkakra rácsapódik a lágy nedvesség. Késő estig csavarogtam a bakhátas utakon. Hazafelé összetalálkoztam a feketebajszossal. Hirtelen bukkant fel az egyik fordulónál, a tanyámhoz közel, mintha a földből bújt volna elő. Ahogy meglátott, mindjárt elindult felém.

– Nincs jó vadjárás ma… – mondta, s szinte kényszerített, hogy vele tartsak. Vagy egy jó kilométert kísértette magát.

– Meddig marad itt? A télre is? Télen nem lesz, aki felhordja a tejet.

Mikor elváltunk, visszamentem oda, ahonnan előbukkant; de pontosan magam se tudtam, mit keresek. Az út mentén mohos sziklatömb domborodott a partoldalból, alája lehetett állni. Mégis az volt az érzésem, hogy valahol bejárata lehet, csak nekem nem mutatja magát.

Alszik Ágnes, haja összekeveredik az enyémmel, mintha így is, ezzel is tiltakozni akarna, hogy az ő hajának külön illata van. S közben szuszog kiszolgáltatottan: tégy velem bármit, minden úgy lesz jól. Semmiért se haragszik, és minden rosszat elfelejt. Ágnes mindent elfelejt. Nem hajlandó vívni, el akarja veszíteni önmagát. De ezt csak halkan mondom, hogy fel ne ébredj. Ringatlak inkább most, és holnap már nem jövök vissza. Majd gyémántot köszörülök. a körmömmel, az legalább lassan megy és kínnal. Elegem van a magam erejének, az igazolásából. Aludj csak, szívem, aludj, te vagy a jó, és én a rossz. El kell kerülnünk egymást, mert gyűlölni fogsz a végén, gyűlölni szeretettel. Jobb, ha most megyek el. Talán nincs is babona benned, csak én gondoltam beléd. Aludj, báránykám, most úgy szeretlek, mint a, jó barátaim kisgyerekeit.

De ezek most csakugyan lépések voltak.

Felültem a priccsen, és meggyújtottam a lámpát; valaki vadul dörömbölt az ajtón. Feldúltan, hajadonfőtt, Panta állt a falépcsőn.

– Ilont keresem! – mondta zihálva.

– Nálam?

Ahogy följebb lépett, hozzám nyomódtak a bekecse gombjai.

– Eresszen be!

Félrehúzódtam az ajtóból.

Tehetetlenül állt meg a szoba közepén, kezében zömök hántoló balta. A szél bezúgott, végigsöpört a padlón. Zavartan forgatta a fejét, kinézett, a hold bukdácsolt a felhők között.

– Ne menjen… – kértem.

Rám meredt.

– Hát mit csináljunk? Beszélgessünk?

Leült a priccs szélére.

– Azért mégse tudok bízni magában – mondta, s gyanakodva kifelé fülelt. Egy idő múlva elnyújtott fejhanggá erősödött a szél, majd megint a fenyves tompa zúgása hallatszott csak. Aztán egyszerre felkaptuk a fejünket; a kovács azonnal ráismert valami harmadikra.

– Jöjjön! Hozza a puskát! – kiáltott, és kilökte magát az ajtón; de tétován meg is állt mindjárt. Én gondolkozás nélkül a sziklafal felé kezdtem rohanni, és Panta szó nélkül követett. Közben egyre tisztábban hallottuk a szélben a farkasok vonítását, a hangjuk után jó húszas csapatra becsültem őket.

A sziklafal alján pillantattam meg; Ilont. Szívósan, kétségbeesetten próbált kitörni a gyűrűből, a farkasok meg egyre szűkítették a kört a meredek irtáson. Aztán hirtelen két lövés dörrent, de azt nem láttuk már, hogy ki lőtt és honnét. Erre egyszerre megszűnt minden mozgás, s a szürke árnyékok csak percek múlva nyomultak vissza az irtásra. És csak akkor emeltem föl én is a puskát. Panta odaszorította a hátamhoz a balta élét.

– A ringyó… Hát nem érti?! Mért nem lő már…?

A két hátráló folt felbukkan, újra eltűnik a szemem elől, a megnyúlt árnyékok szinte egészen eltakarják őket. Tudom, hogy ez sem segít; de már nem is lehetne másképp utolérni –

Úgy alszol itt mellettem, mintha megelőztél volna. Nagyon mély álmod lehet. De fel fogsz ébredni. S majd keresel. De mi jöhetne még? Kezdődne elölről, megint elölről. Reménytelen. Úgy hagylak itt, hogy észre se veszed. Felöltözöm, vissza se nézek, csak behúzom az ajtót.

Már a kénpor szagát sem érzem. Nem én vagyok az, aki odalent botorkál a sötétben, hogy az arcába hajoljon Ilonnak. Én már soha többé nem látom Ilont; de nem is veheti el tőlem senki.