Koldustánc

Úgy kezdődött, hogy egy ostoba veszekedés miatt (ami egy púpos nő körül folyt, akinek a púpja állítólag nem volt valódi), lekéstem a csatlakozást, s a vonat az orrom előtt elrobogott. Ahogy szokás ilyenkor, először beültem a restibe, összevásároltam a képes és nem képes lapokat, végigböngésztem őket, s mikor a vasút környéki lehetőségek is kifogytak, a fasoron át besétáltam a városba, hogy ott üssem el az időt. Fülledtek voltak az utcák, a levegőt megülte a nyári kora délutánok piacszaga. Már úgy látszott, hogy semmi érdekesebb látnivalóra nem számíthatok, mikor egy sötét, kétudvaros átjáróházból váratlanul a macskaköves templomtérre értem. A templom körül szorosan tömörültek a zömök középületek (városháza, börtön, törvényszék, takarékpénztár, vármegyeháza, pénzügyigazgatóság, elemi népiskola, lelkészi hivatal), s mind ugyanolyan sárgára voltak festve. Ez a hibátlan egyformaság alvó várakozást kölcsönzött a térnek.

A koldus a templom oldalkijárójánál ült; pontosabban, szemben a törvényszékkel és azzal a sikátorszerű közzel, amely egy kis kerülővel visszavezetett a térre. Szunyókált. Ruhája csak annyira volt rongyos és piszkos, amennyire koldusoknál megszoktuk. Semmi rendkívülit nem lehetett felfedezni rajta: szabvány, göcsörtös bot, elnyűtt kalap, zsákcsíkokkal befáslizott, kinyújtott láb. Koldus, amilyen ezer és ezer van a világon. Borostás arcát keskeny sávban érte a nap, egyébként árnyék takarta. Vonásai nem árultak el többet, mint amennyi emléket egy rönk idézhet fel az irtás napjaiból.

Egy darabig a börtönsarokról néztem, majd köhintve közelebb sétáltam. Nem mozdult. Erre csoszogva a takarékpénztár felé kanyarodtam el, hogy a csoszogás talán működésbe hozza a reflexeit, de az se hatott. S akkor – lehet, hogy a hűség miatt is, nem tudom – bizonytalan ingerültség fogott el, hogy amit elkezdtem akaratlanul, most már folytassam is. És egy pillanat alatt kizökkentem az álmos lődörgés hangulatából. Először is, csakugyan lehetséges, hogy alszik, bóbiskol ez az ember, hiszen elég öreg már, hogy ne várjon túl sokat az ébrenléttől; másodszor, kora délután van, s tapasztalata szerint nyilván ilyenkor a legkisebb a járás-kelés – a bevétel. Azonkívül megszokott adakozói lehetnek (kisváros), akiket ismer, akiknek tudja az idejét, s elsősorban azokra van beállítva, a figyelme, az időérzéke, az egész szervezete. De az is lehet, hogy mindez kitanult rókaság, ami mögött ez lapul: bízd rám, én tudom, mikor kell a leghatásosabban működésbe lépni – s a távolság közöttünk még nem volt megfelelő. Mindenesetre elhatároztam, hogy kis idő múlva visszafordulok, s mintha csak arra vinne az utam, még közelebb sétálok el mellette, nem hangosabban, mint az első alkalommal. Valószínű, hogy most már szemügyre vesz, és a maga módján osztályozni is igyekszik: vajon „alkalmi” vagyok-e vagy visszatérő, akiből „állandó” is lehet.

A takarékpénztártól átvágtam a lelkészi hivatal elé, onnét a sekrestye mögé, és a templomfal árnyékában indultam el feléje, előkészített pénzdarabot plöckölve a zsebemben, mint akinek egészen másutt jár az esze. Aztán lassan elkezdtem kijjebb húzni a kezemet. Ha most odasandít, egyelőre azt is gondolhatja, hogy csak a zsebkendőmet akarom elővenni – s akkor meghallottam a halk nyögést. Megmozdult, észrevett. Szürke szeme éberebben villant, mint ahogy várni lehetett a bóbiskolás után; sőt, pillantásában már benne volt a latolgatás fékezettsége is, mint aki most készíti a tervet, ami szerint viselkedni fog. A jelek szerint a nem tolakodók fajtájához tartozott, akik jó ösztönnel tudják, hogy az emberek többsége viszolyog a siránkozással kikényszerített jótettektől, s ilyesmit szívesebben követnek el feltűnés nélkül. Csak akkor szólalt meg, mikor a kezemet már magam előtt tartottam, zsebkendő nélkül. Bár ez a mozdulat még mindig átválthatott volna egy hajsimítássá, nyakkendő igazítássá, számára mégis benne lehetett a lehetőség, ami már engem is kötelezhet; és ő ezt a pillanatot művészre valló fegyelemmel kivárta. A hangja énekelt. „A jó Isten áldja meg… az irgalmas Isten…” Ez is arra vall, hogy mértéktartó, hogy nem túlzással akarja kikényszeríteni a részvétet: rám bízza a döntést; illetve, éppen azért nem tér el a közhely szövegtől, hogy a döntésemet jobban a magaménak érezhessem. Kicsit lehajolva oldalt léptem, és a kalapba ejtettem a pénzt; s csak pár lépés után hallottam meg újra a hangját: „Jézus kísérje útjain… a kegyelmes Jézus…” Vagyis megsejthette, hogy idegen vagyok, vagy legalábbis számol vele, hogy egyhamar nem térek vissza, és a maga módján útravalót adott. Személyeskedett. Tudatta, hogy ez már nem feltétlenül szajkómondás volt.

De ha most újra meglátogatnám – mondjuk, napszemüveggel –, a helyzet megváltozna bizonyos fokig. Arról szó sincs, hogy ne ismerne fel, a napszemüveg ahhoz kevés; és a koldusok, naplopók különben is feltűnően jól tudnak visszaemlékezni arcra, mozdulatra. A napszemüveg csak annyi változást hozhat, hogy egy pillanatra megzavarja az emlékezés folyamatát, s bár tudni fogja, hogy ki vagyok, túlságosan mégse lepődik meg a visszatérésemen. A tökéletes és száraz ismétlődés hóbortosságát a szemüveg közömbösíti majd. Így is történt. A népiskola külső vécéjénél elszívtam egy cigarettát, és a másik oldalról közelítettem meg. Minthogy kizökkentettem az előbb, már messzebbről felfigyelt, és várakozón méregetett. Mikor a pénzledobásra került sor, az eddiginél durvább nyíltsággal nézhettem az arcába a sötét üveg mögül; most csak ő volt kiszolgáltatva. Első pillanatban ostobának ható csodálkozással nézett föl, ami mögött fintoros mosoly is bujkált már: a véleménye. Hogy tisztában van ugyan a dolog anyagi hasznával, s hogy a különcködésemet pusztán azon keresztül érdemes értékelni – mégis felfogta a helyzet nevetségességét. De ugyanakkor a zavarát se tudta palástolni, s látszott, hogy azért el van foglalva a szemüveg okozta változással. Minthogy közvetlenül nem tudott a szemembe nézni, homályos indítékú gyanakvás érlelődhetett benne, ami még teljesen tárgy nélküli és személytelen volt. Egyszerűen lehetősége mutatkozott, hogy ismételt megjelenésemmel továbbalakult viszonyunkat valami ösztön sugallta gondolat rendkívülivé tegye. A szajkómondást most is megkaptam tőle, de útravalót már nem adott. Az ő tudatosságának tehát ez a mértéke: ez a kis visszahúzódás, mert amikorra megemésztette a szemüveget, és az útravaló is időszerű lett, nyilván akkor kezdett rájönni, hogy nemcsak ő az, aki tervet dolgozhat ki. Én is.

És el is követtem mindent, hogy a fejleményeket most már filmszerű gyorsasággal pergessem tovább. A templom főkapujához érve gondolkodás nélkül léptem be a hatalmas tölgyfa ajtón. A hűvös félhomályban magam mögött hagytam az éppen fölemelkedni és leereszkedni készülő szobrokat, elhúztam a gyóntatófülkék, üres padsorok és imazsámolyok mellett, s nem tévesztettem szem elől az alagútszerű mélységbe távolodó örökmécs foltját. Csak egy pillanatra álltam meg a főhajóban, hogy megtöröljem a homlokomat, és kisiettem az oldalajtón. Ott ült előttem, és kémlelő mozdulattal jobbra-balra tekingetett. Most kell támadásba átmenni, gondoltam; az alap már megvan, csak a finomítás van hátra. Valószínű, hogy a gyanú már nem olyan homályos benne, mint eddig, de a lényegéről változatlanul nem tudhat biztosat. Hiheti azt, hogy őrülttel van dolga, de hiheti azt is, hogy csak bosszantani akarják, nevetségessé tenni, méghozzá úgy, hogy a keze kötve maradjon: a pénz mindig lecsörren. És ez nemcsak a gyanút táplálja, hanem az ingerültséget is; pedig igyekszik fegyelmezni magát. S bizonyára kísérletet is próbál tenni, hogy valami köznapi magyarázatot kapjon az egészre, valami feloldást, amin egy jót röhöghet; de elképzelhető, hogy ezt se egyértelműen kívánja, mert nem csupán fél a bizonytalantól, aminek a lehetősége fennáll – hanem kíváncsi is rá. Az bizonyos, hogy előbb-utóbb gyűlölni fog.

Én meg elindultam lefelé a lépcsőn, napszemüveg nélkül; hiszen már teljesítette feladatát. Ahogy a lépéseimre hirtelen hátrafordult, elárulta, hogy várt, csak nem ebből az irányból. Tehát megleptem, és most a rajtaütés ellenségességét érzi ki az átlátszó furfangosságból. S egyszerre a bujkáló mosoly is sokkal nyíltabb és zártabb lett az arcán: az öntudatos merevség tette felemássá. Most már ő is ellenfél volt. A küzdelem kezdett nyílt kártyákkal folyni, melyeket kézben tartottunk, de még nem adtunk ki. Mikor melléje értem, kicsit följebb támasztotta magát, bár még mindig ügyelt, hogy megmaradjon a kolduspózban. Aztán heherészve az arcomba bámult. „Szép templom…” – mondta, és a hangja most nem volt éneklő, inkább várakozó és gúnyos. „Szép…” – bólintottam én is, és egészen közel hajoltam, hogy ledobjam a pénzt; a kezemet azonban nem húztam vissza mindjárt, hanem pár pillanatig ott lógattam a kalap és az arca között. Egy ilyen mozdulat könnyen félreérthető lehet; és biztosra is vehettem, hogy az volt: a közelben senki nem járt, és ezt ő éppen olyan jól tudta, mint én. Végül is kirabolhattam, leüthettem, az arcába verhettem volna – a megalázás számtalan eszköze állt a rendelkezésemre. Támaszkodó kezét mindenesetre igyekezett szabaddá tenni, és odahúzta a térdére. Én meg odamutattam a kalapjára: „Látom, egész jól megy! Nem rossz hely… Jut egy kis borra is, mi?” Sértődötten rezzent össze: „De én templomi koldus vagyok, kérem!” – „Aha…” mormogtam, és gyorsan továbbsiettem. Vagyis nem akármilyen ember: rangja van. És ezt vagy tudomásul veszem, vagy nem. Neki kötelessége volt megmondani. Pár perccel később már a sikátor felől csaptam le rá, nyíltan és szemérmetlenül, nem titkolva és nem magyarázkodva semmit. Az időközben újra felvett szemüveget előtte dugtam vissza a zsebembe, hogy még közönségesebbé tegyem az eszközeimet. Már messziről észrevett, és nyugtalanul mocorgott. A kalapját idegesen közelebb húzta magához, s kicsit kapkodva nézett körül, járókelőt, ismerős adakozót keresve. De nem volt szerencséje.

A tér kihalt volt, párás, a hőség el-elmozdította az épületek körvonalát. Odavetettem a pénzt. „Sok van?” – vigyorgott, és láttam a sárga kapafogait. „Akad!” – legyintettem, és hogy megtévesszem, először a pénzügyigazgatóság felé kanyarodtam el, s csak onnét az állomás felé. Így néhány percig joggal gondolhatta, hogy végképp megszabadult tőlem; egy fasor azonban szerencsésen eltakart. A rejtőzési lehetőséget azonnal kihasználtam, és a vármegyeháza előkertje mögött széles ívben újra visszasétáltam a templom túlsó végéhez. Nem vett észre. Nem tértem le a macskaköves útra, hanem szorosan a fal mellett lopózva, egy bokrokkal körülültetett támasztófal mögött bújtam meg. Egészen közel voltam hozzá, pár lépésre a lépcsőtől, ahol ült. Hallottam a zihálását; s az egész testtartása olyan volt, mint aki támadástól tart. Nyugodtan újra elszívtam egy cigarettát, majd hirtelen úgy léptem elő, hogy csak az utolsó pillanatban vehessen észre. „Mit akar?” – mordult lihegve, és előrenyúlt. „Csak felváltani…”– mondtam. „Ötből hármat hagyok itt. Nagy pénz az!” „De minek?” – kiáltotta szemében leplezetlen gyűlölettel. Érezni lehetett, hogy most már majdnem mindenre képes; s szinte szó szerint is megnőtt. Kezével még feljebb tornázta magát. Gyorsan kivettem a kalapból, ami „visszajárt”, és tovább sétáltam. „Elutazom most…” szóltam vissza, és hallottam, ahogy harákolva utánam köp.

De azért még mindig úgy, mintha nem a vasútállomáson, hanem a törvényszéken volna dolgom; és megálltam a vasrácsos ablakok alatt. Mint egy katlan, úgy döntötte a meleget a sárga fal. És onnét néztem kitartóan a koldust; és ő is mozdulatlanul figyelt. A nap annyira vakított, hogy kénytelen voltam a szemüveget újra feltenni; aztán lassan elindultam. Vissza a térre. Közben egy pillanatra oda kanyarodtam hozzá, megcsördítettem az előbb visszavett pénzt, és a kalapba dobtam. „Ezt a kettőt is itthagyom már” mondtam; mire váratlan ügyességgel felugrott, belerúgott a kalapjába és felkapta a botját. A pénzdarabok csillogva gurultak szét. „Mit akar?” ordította, és a bottal felém vágott. Ha el nem ugrom, sípcsonton talál. Én meg válasz nélkül befordultam a fasorba, és meggyorsítottam a lépéseimet. Most már csakugyan sietnem kellett, ha nem akartam lekésni a csatlakozást.