Koldustánc
Úgy kezdődött, hogy egy ostoba veszekedés miatt (ami egy púpos nő körül folyt,
akinek a púpja állítólag nem volt valódi), lekéstem a csatlakozást, s a vonat az orrom előtt
elrobogott. Ahogy szokás ilyenkor, először beültem a restibe, összevásároltam a képes és nem
képes lapokat, végigböngésztem őket, s mikor a vasút környéki lehetőségek is kifogytak, a
fasoron át besétáltam a városba, hogy ott üssem el az időt. Fülledtek voltak az utcák, a levegőt
megülte a nyári kora délutánok piacszaga. Már úgy látszott, hogy semmi érdekesebb látnivalóra
nem számíthatok, mikor egy sötét, kétudvaros átjáróházból váratlanul a macskaköves
templomtérre értem. A templom körül szorosan tömörültek a zömök középületek (városháza,
börtön, törvényszék, takarékpénztár, vármegyeháza, pénzügyigazgatóság, elemi népiskola,
lelkészi hivatal), s mind ugyanolyan sárgára voltak festve. Ez a hibátlan egyformaság alvó
várakozást kölcsönzött a térnek.
A koldus a templom oldalkijárójánál ült; pontosabban, szemben a törvényszékkel és
azzal a sikátorszerű közzel, amely egy kis kerülővel visszavezetett a térre. Szunyókált. Ruhája
csak annyira volt rongyos és piszkos, amennyire koldusoknál megszoktuk. Semmi rendkívülit
nem lehetett felfedezni rajta: szabvány, göcsörtös bot, elnyűtt kalap, zsákcsíkokkal befáslizott,
kinyújtott láb. Koldus, amilyen ezer és ezer van a világon. Borostás arcát keskeny sávban érte a nap, egyébként árnyék takarta. Vonásai nem
árultak el többet, mint amennyi emléket egy rönk idézhet fel az irtás napjaiból.
Egy darabig a börtönsarokról néztem, majd köhintve közelebb sétáltam. Nem mozdult.
Erre csoszogva a takarékpénztár felé kanyarodtam el, hogy a csoszogás talán működésbe hozza
a reflexeit, de az se hatott. S akkor – lehet, hogy a hűség miatt is, nem tudom – bizonytalan
ingerültség fogott el, hogy amit elkezdtem akaratlanul, most már folytassam is. És egy pillanat
alatt kizökkentem az álmos lődörgés hangulatából. Először is, csakugyan lehetséges, hogy alszik,
bóbiskol ez az ember, hiszen elég öreg már, hogy ne várjon túl sokat az ébrenléttől; másodszor,
kora délután van, s tapasztalata szerint nyilván ilyenkor a legkisebb a járás-kelés – a bevétel.
Azonkívül megszokott adakozói lehetnek (kisváros), akiket ismer, akiknek tudja az idejét, s
elsősorban azokra van beállítva, a figyelme, az időérzéke, az egész szervezete. De az is lehet,
hogy mindez kitanult rókaság, ami mögött ez lapul: bízd rám, én tudom, mikor kell a
leghatásosabban működésbe lépni – s a távolság közöttünk még nem volt megfelelő.
Mindenesetre elhatároztam, hogy kis idő múlva visszafordulok, s mintha csak arra vinne az utam,
még közelebb sétálok el mellette, nem hangosabban, mint az első alkalommal. Valószínű, hogy
most már szemügyre vesz, és a maga módján osztályozni is igyekszik: vajon „alkalmi” vagyok-e
vagy visszatérő, akiből „állandó” is lehet.
A takarékpénztártól átvágtam a lelkészi hivatal elé, onnét a sekrestye mögé, és a
templomfal árnyékában indultam el feléje, előkészített pénzdarabot plöckölve a zsebemben, mint
akinek egészen másutt jár az esze. Aztán lassan elkezdtem kijjebb húzni a kezemet. Ha most
odasandít, egyelőre azt is gondolhatja, hogy csak a zsebkendőmet akarom elővenni – s akkor
meghallottam a halk nyögést. Megmozdult, észrevett. Szürke szeme éberebben villant, mint
ahogy várni lehetett a bóbiskolás után; sőt, pillantásában már benne volt a latolgatás fékezettsége
is, mint aki most készíti a tervet, ami szerint viselkedni fog. A jelek szerint a nem tolakodók
fajtájához tartozott, akik jó ösztönnel tudják, hogy az emberek többsége viszolyog a siránkozással
kikényszerített jótettektől, s ilyesmit szívesebben követnek el feltűnés nélkül. Csak akkor szólalt
meg, mikor a kezemet már magam előtt tartottam, zsebkendő nélkül. Bár ez a mozdulat még
mindig átválthatott volna egy hajsimítássá, nyakkendő igazítássá, számára mégis benne lehetett
a lehetőség, ami már engem is kötelezhet; és ő ezt a pillanatot művészre valló fegyelemmel
kivárta. A hangja énekelt. „A jó Isten áldja meg… az irgalmas Isten…” Ez is arra vall, hogy
mértéktartó, hogy nem túlzással akarja kikényszeríteni a részvétet: rám bízza a döntést; illetve,
éppen azért nem tér el a közhely szövegtől, hogy a döntésemet jobban a magaménak érezhessem.
Kicsit lehajolva oldalt léptem, és a kalapba ejtettem a pénzt; s csak pár lépés után hallottam meg
újra a hangját: „Jézus kísérje útjain… a kegyelmes Jézus…” Vagyis megsejthette, hogy idegen
vagyok, vagy legalábbis számol vele, hogy egyhamar nem térek vissza, és a maga módján
útravalót adott. Személyeskedett. Tudatta, hogy ez már nem feltétlenül szajkómondás volt.
De ha most újra meglátogatnám – mondjuk, napszemüveggel –, a helyzet megváltozna
bizonyos fokig. Arról szó sincs, hogy ne ismerne fel, a napszemüveg ahhoz kevés; és a koldusok,
naplopók különben is feltűnően jól tudnak visszaemlékezni arcra, mozdulatra. A napszemüveg
csak annyi változást hozhat, hogy egy pillanatra megzavarja az emlékezés folyamatát, s bár tudni
fogja, hogy ki vagyok, túlságosan mégse lepődik meg a visszatérésemen. A tökéletes és száraz
ismétlődés hóbortosságát a szemüveg közömbösíti majd. Így is történt. A népiskola külső
vécéjénél elszívtam egy cigarettát, és a másik oldalról közelítettem meg. Minthogy
kizökkentettem az előbb, már messzebbről felfigyelt, és várakozón méregetett. Mikor a
pénzledobásra került sor, az eddiginél durvább nyíltsággal nézhettem az arcába a sötét üveg
mögül; most csak ő volt kiszolgáltatva. Első pillanatban ostobának ható csodálkozással nézett
föl, ami mögött fintoros mosoly is bujkált már: a véleménye. Hogy tisztában van ugyan a dolog
anyagi hasznával, s hogy a különcködésemet pusztán azon keresztül érdemes értékelni – mégis
felfogta a helyzet nevetségességét. De ugyanakkor a zavarát se tudta palástolni, s látszott, hogy
azért el van foglalva a szemüveg okozta változással. Minthogy közvetlenül nem tudott a
szemembe nézni, homályos indítékú gyanakvás érlelődhetett benne, ami még teljesen tárgy
nélküli és személytelen volt. Egyszerűen lehetősége mutatkozott, hogy ismételt megjelenésemmel
továbbalakult viszonyunkat valami ösztön sugallta gondolat rendkívülivé tegye. A szajkómondást
most is megkaptam tőle, de útravalót már nem adott. Az ő tudatosságának tehát ez a mértéke: ez
a kis visszahúzódás, mert amikorra megemésztette a szemüveget, és az útravaló is időszerű lett,
nyilván akkor kezdett rájönni, hogy nemcsak ő az, aki tervet dolgozhat ki. Én is.
És el is követtem mindent, hogy a fejleményeket most már filmszerű gyorsasággal
pergessem tovább. A templom főkapujához érve gondolkodás nélkül léptem be a hatalmas
tölgyfa ajtón. A hűvös félhomályban magam mögött hagytam az éppen fölemelkedni és
leereszkedni készülő szobrokat, elhúztam a gyóntatófülkék, üres padsorok és imazsámolyok
mellett, s nem tévesztettem szem elől az alagútszerű mélységbe távolodó örökmécs foltját. Csak
egy pillanatra álltam meg a főhajóban, hogy megtöröljem a homlokomat, és kisiettem az
oldalajtón. Ott ült előttem, és kémlelő mozdulattal jobbra-balra tekingetett. Most kell támadásba
átmenni, gondoltam; az alap már megvan, csak a finomítás van hátra. Valószínű, hogy a gyanú
már nem olyan homályos benne, mint eddig, de a lényegéről változatlanul nem tudhat biztosat.
Hiheti azt, hogy őrülttel van dolga, de hiheti azt is, hogy csak bosszantani akarják, nevetségessé
tenni, méghozzá úgy, hogy a keze kötve maradjon: a pénz mindig lecsörren. És ez nemcsak a
gyanút táplálja, hanem az ingerültséget is; pedig igyekszik fegyelmezni magát. S bizonyára
kísérletet is próbál tenni, hogy valami köznapi magyarázatot kapjon az egészre, valami feloldást,
amin egy jót röhöghet; de elképzelhető, hogy ezt se egyértelműen kívánja, mert nem csupán fél
a bizonytalantól, aminek a lehetősége fennáll – hanem kíváncsi is rá. Az bizonyos, hogy előbb-utóbb gyűlölni fog.
Én meg elindultam lefelé a lépcsőn, napszemüveg nélkül; hiszen már teljesítette
feladatát. Ahogy a lépéseimre hirtelen hátrafordult, elárulta, hogy várt, csak nem ebből az
irányból. Tehát megleptem, és most a rajtaütés ellenségességét érzi ki az átlátszó
furfangosságból. S egyszerre a bujkáló mosoly is sokkal nyíltabb és zártabb lett az arcán: az
öntudatos merevség tette felemássá. Most már ő is ellenfél volt. A küzdelem kezdett nyílt
kártyákkal folyni, melyeket kézben tartottunk, de még nem adtunk ki. Mikor melléje értem, kicsit
följebb támasztotta magát, bár még mindig ügyelt, hogy megmaradjon a kolduspózban. Aztán
heherészve az arcomba bámult. „Szép templom…” – mondta, és a hangja most nem volt éneklő,
inkább várakozó és gúnyos. „Szép…” – bólintottam én is, és egészen közel hajoltam, hogy ledobjam a pénzt; a
kezemet azonban nem húztam vissza mindjárt, hanem pár pillanatig ott lógattam a kalap és az
arca között. Egy ilyen mozdulat könnyen félreérthető lehet; és biztosra is vehettem, hogy az volt:
a közelben senki nem járt, és ezt ő éppen olyan jól tudta, mint én. Végül is kirabolhattam,
leüthettem, az arcába verhettem volna – a megalázás számtalan eszköze állt a rendelkezésemre.
Támaszkodó kezét mindenesetre igyekezett szabaddá tenni, és odahúzta a térdére. Én meg
odamutattam a kalapjára: „Látom, egész jól megy! Nem rossz hely… Jut egy kis borra is, mi?”
Sértődötten rezzent össze: „De én templomi koldus vagyok, kérem!” – „Aha…” mormogtam, és
gyorsan továbbsiettem. Vagyis nem akármilyen ember: rangja van. És ezt vagy tudomásul
veszem, vagy nem. Neki kötelessége volt megmondani. Pár perccel később már a sikátor felől
csaptam le rá, nyíltan és szemérmetlenül, nem titkolva és nem magyarázkodva semmit. Az
időközben újra felvett szemüveget előtte dugtam vissza a zsebembe, hogy még közönségesebbé
tegyem az eszközeimet. Már messziről észrevett, és nyugtalanul mocorgott. A kalapját idegesen
közelebb húzta magához, s kicsit kapkodva nézett körül, járókelőt, ismerős adakozót keresve.
De nem volt szerencséje.
A tér kihalt volt, párás, a hőség el-elmozdította az épületek
körvonalát. Odavetettem a pénzt. „Sok van?” – vigyorgott, és láttam a sárga kapafogait. „Akad!”
– legyintettem, és hogy megtévesszem, először a pénzügyigazgatóság felé kanyarodtam el, s csak
onnét az állomás felé. Így néhány percig joggal gondolhatta, hogy végképp megszabadult tőlem;
egy fasor azonban szerencsésen eltakart. A rejtőzési lehetőséget azonnal kihasználtam, és a
vármegyeháza előkertje mögött széles ívben újra visszasétáltam a templom túlsó végéhez. Nem
vett észre. Nem tértem le a macskaköves útra, hanem szorosan a fal mellett lopózva, egy
bokrokkal körülültetett támasztófal mögött bújtam meg. Egészen közel voltam hozzá, pár lépésre
a lépcsőtől, ahol ült. Hallottam a zihálását; s az egész testtartása olyan volt, mint aki támadástól
tart. Nyugodtan újra elszívtam egy cigarettát, majd hirtelen úgy léptem elő, hogy csak az utolsó
pillanatban vehessen észre. „Mit akar?” – mordult lihegve, és előrenyúlt. „Csak felváltani…”–
mondtam. „Ötből hármat hagyok itt. Nagy pénz az!” „De minek?” – kiáltotta szemében
leplezetlen gyűlölettel. Érezni lehetett, hogy most már majdnem mindenre képes; s szinte szó
szerint is megnőtt. Kezével még feljebb tornázta magát. Gyorsan kivettem a kalapból, ami
„visszajárt”, és tovább sétáltam. „Elutazom most…” szóltam vissza, és hallottam, ahogy harákolva
utánam köp.
De azért még mindig úgy, mintha nem a vasútállomáson, hanem a törvényszéken volna
dolgom; és megálltam a vasrácsos ablakok alatt. Mint egy katlan, úgy döntötte a meleget a sárga
fal. És onnét néztem kitartóan a koldust; és ő is mozdulatlanul figyelt. A nap annyira vakított,
hogy kénytelen voltam a szemüveget újra feltenni; aztán lassan elindultam. Vissza a térre.
Közben egy pillanatra oda kanyarodtam hozzá, megcsördítettem az előbb visszavett pénzt, és a
kalapba dobtam. „Ezt a kettőt is itthagyom már” mondtam; mire váratlan ügyességgel felugrott,
belerúgott a kalapjába és felkapta a botját. A pénzdarabok csillogva gurultak szét. „Mit akar?”
ordította, és a bottal felém vágott. Ha el nem ugrom, sípcsonton talál. Én meg válasz nélkül
befordultam a fasorba, és meggyorsítottam a lépéseimet. Most már csakugyan sietnem kellett,
ha nem akartam lekésni a csatlakozást.
Papúr
Este hét óra lehetett, mikor beérkeztünk a faluba. Rövid pihenő és a holmijaim
rendezgetése után azonnal borbély után érdeklődtem. Nagy út, nagy fáradtság után nem is tudok
épkézláb ember lenni addig, míg bele nem esem valamilyen borbélyszék álmosító puhaságába.
Ilyenkor egyszeribe elfelejtek mindent, és átadom magam a fülledt, töményen keveredő
illatoknak, ami különösen télen, idegenben, annyira vonzóvá tudja tenni a borbélyműhelyeket.
Az előttünk járó részlegek már napokkal előbb továbbmeneteltek, s a minden
éjszaka meginduló havazás még a nyomukat is eltüntette az utcákon. A zegzugos kanyarodók
önmagukba forduló magányt sugároztak, a nádfedelek fekete sávjai az ítélet pontosságával
rögzítették a házak körvonalát. Hang, kutyacsaholás sehol, csak a hó csikorgott a lábam alatt,
néha olyan élesen, hogy akaratlanul is felkaptam a fejem: vajon nem figyelnek valahonnét? A
templomtér közepén behavazott kerekes kút állt, jégtömbbé növekedett vödörrel az
itatóvályúján; akár egy sarki karaván elszórt maradványa. A templom fatornya feketén nyúlt a
magasba, a kórus ablaka kitörve. Ez a sötét üreg minden felhallatszó nesz forrásának tetszett a
nagy fehérségben. A parókia mögött, egy mellékutcában akadtam rá a borbély házára.
Hosszú, L alakú épület volt, rikító kékre festve; az udvarán néhány törpe gyümölcsfa,
csontkeményre fagyott fehérneműk száradtak rajtuk, csillogó szemcsékkel teleszórtan. Csak a
hátsó szárny egyik ablakán szűrődött ki fény.
Kopogtatásomra senki se válaszolt – benyitottam.
Még túlságosan meg se szokhatta a szemem a félhomályt, ami egy előtérfélében
fogadott, melyről csakhamar kiderült, hogy esetleg konyha, a sercegve égő fa bizalmas
duruzsolásával – mikor hirtelen meglibbent egy függöny, s valamelyik szomszéd helyiségből
fehér köpenyes, középkorú férfi lépett ki, és széles mozdulatot tett.
– Tessék, fáradjon beljebb!
Szögletes, nagy pofacsontú arcához valahogy nem illett a hanglejtés finomkodása.
Ujjai feltűnően ápoltak voltak, pajzsszerűen elálló körmei kínosan egyformára voltak
kireszelve. A félrehúzott függönyt száraz ujjcsettintéssel engedte vissza a helyére, s
mozdulatai szinte állandóan ilyen ok nélküli ügyeskedést hangsúlyoztak. Mikor láttam, hogy
már ül valaki a székben, visszahúzódtam egy kicsit.
– Köszönöm, nem olyan sürgős…
– Mindenki sorra kerül, uram. És az idő is segít. Tessék, ott a szék, géppisztolynak
a fogas – mondta merev mosollyal, s hirtelen visszafordult a vendégéhez. – Rövidre?
A fehér kendő alól vörös tokás fej látszott ki, a táskás szemek hunyorogva néztek
rám a homályos tükörből. A mester szüntelenül mozgó karja miatt nemigen tudtuk szemügyre
venni egymást.
A műhelynek használt szobát újabb kék csíkos függöny választotta ketté, s mögötte
halk beszélgetést, motozást lehetett hallani időnként; mintha ott lett volna a szoba lakórésze.
A választófüggöny mellett néhány támlátlan szék állt, egy asztal, rajta bádogedényben
muskátli. Kis idő múlva, mikor már kényelmesen nekivetkőztem, óvatos mozgást éreztem a
hátamon: éreztem, hogy az a szilárd valami, aminek eddig semmire se gondolva nekidőltem,
lassan elhúzódik a függöny mögött. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy bocsánatot kérjek.
Mert nem lehetett más: valaki éppen ott ült, és én annak támaszkodtam neki, s most, anélkül
hogy bármit tudnánk egymásról, mégis egymásra gondolunk. De az is lehet, hogy csak
szédülök. Nyolcadik napja nem melegedtem már tűz mellett, s most ráadásul ez a sok
pamacs, krém, törülköző, ezek a különböző üvegcsék, ez a szagokkal teli hőség: egyszerre a
legfélvilágibb emlékeket és mozdulatokat idézték fel bennem. S közben a vöröstokás is
kitartóan bámult a tükörből. Csupa életerő nagy étvágy – biztos felmentett. Egy pillanatig,
teljesen valószínűtlennek éreztem, hogy háború van, és én katona vagyok. Milyen jogon?
Miért? Ezeknek vajon mi a véleménye erről? Semmi? Ezt a tokásat mindenesetre
lelkiismeret-furdalás nélkül törülközőbe csavarnám, és kitenném a hóba. Ez se lehetetlenebb,
mint hogy én itt vagyok.
A mester különböző szerszámai, üvegcséi egy vasalódeszkán sorakoztak. Éppen
odapillantottam, mikor a függöny mögül kinyúlt egy kar, és gőzölgő vizet helyezett a
deszkára. A borbély azonnal hátrafordult, felhúzta a kézelőjét, s egy pillanatra beledugta az
ujját a vízbe.
– Hányszor mondtam, hogy hűteni kell! – csattant fel. – Így szolgáljam ki a
vendégeket? Látja, uram, semmi sem úgy megy – fordult felém. – Ötödik éve tanítom, és még
mindig…
Szavaira egy tizennégy év körüli lány lépett be, sovány, koravén teremtés, nagy
árnyékos szemekkel, a halántékán körömnyi májfolt. Pillantása átfutott rajtam, mikor
fölemelte a lábast, s már éppen indulni akart, mikor a borbély megállította.
– Bogárkám, hát forrázóvizet kértem? Olyan nehéz ezt megérteni? – s ahogy a
lábast segítette fogni, a lány keze csuklóig belenyomódott a vízbe.
Halk szisszenést hallottunk csak, többet nem.
– Na, látod! Mert ilyen ám… Ügyetlen kis bohóc – szabadkozott a borbély.
A vöröstokás meg rázkódva nevetett. – Kedves… kedves…
Néhány perc múlva a lány visszahozta a lehűtött vizet; de most nem ment vissza a
függöny mögé, ott maradt a vasalódeszka mellett, egy porcelán tálban kimosta a pamacsot,
letörölte a szappan fogóját, a tubusokat a helyükre rakta, majd félrehúzódva helyet adott egy
szikár, hajlott hátú asszonynak, aki sietve a konyhába lépett be, mintha mi ott se lennénk: se
lámpát nem gyújtott, se zaj nem szűrődött ki, nem lehetett tudni, mit csinál. De azt már teljes
bizonyossággal tudtam, hogy előbb a kislánynak dőlhettem neki: míg a polcon rakosgatott,
többször is rám nézett, s csak akkor sütötte le a szemét, mikor a borbély szólt hozzá. Mégis,
amíg mindezt figyelgettem, álmos kóválygással egyre bizonytalanabb érzés kerített hatalmába
– most itt vagyok, holnap megint másutt…
Egyáltalán érdemes erőltetnem, hogy valami közöm legyen hozzájuk?
Arra riadtam fel, hogy valaki a karomat kopogtatja. Elég mélyen elbóbiskolhattam,
mert a vöröstokás már nem volt a szobában. De mért fűtenek itt ilyen veszettül? Helyettünk is
melegszenek? S kicsit roggyantan kapaszkodtam meg a székben. A borbély hosszasan
paskolta az ellaposodott párnát, és még alattam is húzkodott rajta párat. Összerándultam,
mikor a kézfejével végigsimította az arcomat.
– Persze, fáradt már uraságod. A sok nélkülözés… sok temető…
S mielőtt hozzákezdett volna, illegő mozdulattal kölnit spriccelt a fújtatóból, és
élvezettel beleszippantott a levegőbe. Én meg igyekeztem úgy elhelyezkedni, hogy lehetőleg
minél többet lássak a tükörből. A konyha felé egy keskeny ajtórés esett a látószögembe, de a
félhomályban minden összemosódott; a széket viszont, amelyen ültem eddig, kis idő múlva
valaki fölemelte odaát a függöny anyagával együtt, és visszarakta az asztal mellé. Talán a
lány? Vagy valaki más? Tulajdonképpen ma se tudom még pontosan, hogy hányan lehettünk
a szobában. S közben a borbély is csattogtatta az ollóját, hajlongott, eltávolodott, közelebb
lépett, és egyre erősebben csapott meg a nehéz lehelete. Mi lehet ennek a szájában? Daganat?
Az arcbőre sárgás volt, száraz, s egy kis tégelybe többször is belenyúlt, mintha csak
nedvesítené az ujját, s utána végighúzta az állán, az orra tövénél.
– Beteg? – kérdeztem.
Nem lepődött meg, elnevette magát.
– Szeretem az illatokat – mondta, majd hirtelen elkomorodott. – Másképp nem is
tudnám kibírni… minden kénszag meg rothadás. De már közeledik! Mit gondol, uram? – s a
tükörhöz hajolva, az arcom tükörképe mellé nyomta az arcát. – Oldalt is rövidebbre vegyük?
Lehunyt szemmel mormogtam valamit, és csak utána néztem meg, hogy mennyit
akar levenni. Nem tudtam, mit gondoljak. Az ollót mindenesetre ördögi ügyességgel kezeli,
azt nem lehet elvitatni tőle.
Időközben rájöttem, hogy ha egy kicsit oldalt hajtom a fejem, az udvarra is
kiláthatok egy lyukon: a légópapír lehajlott az egyik saroknál, s ezen a háromszögön bevillant
a kinti fehérség. Már egészen belezsongultam az ollócsattogtatásba, mikor váratlanul egy
tagbaszakadt férfi lépett el az ablak előtt. A havas háttér élesen kirajzolta a széles karimájú
kalapot, a szokatlanul bő köpenyt – és pár pillanat múlva már csikordult is az ajtó. Az idegen
benyitott a konyhába.
Meglepő változásnak lettem a tanúja. A borbély egyszeribe felvillanyozódott, s egy
ügyeskedő mozdulattal újra kölnit spriccelt a levegőbe.
– Jó estét, Papúr! – kiáltotta izgatottan. – Micsoda megérzés! Éppen a legjobbkor!
Csak egy kis türelmet… Akár itt vagy ott, ahol megfelelőbb. Hiszen otthon van! Micsoda
megérzés!
– Majd később visszajövök – mondta a vendég kissé tartózkodó, mély hangon; és
hallatszott a székreccsenés, ahogy kényelmesen leül.
Csakhamar halk beszélgetés hallatszott ki az előtérből. A borbély azonnal
rendelkezni kezdett, de olyan lendülettel, mintha bizalmas bőbeszédűsége valami mást
palástolna, amiről a házban mindenki tudhatott, csak én nem. Végül teát töltetett Papúrnak,
előbb azonban hosszan magyarázta, hogy melyik dobozból vegyenek hozzá füvet. Amennyire
követni tudtam, a teát valószínűleg a függöny mögött készítették el; legalábbis a lány onnét
lépett be a gőzölgő csészével, hogy a cukrot átöntse egy díszesebb tégelybe.
A borbély meg sürgetve, halkan rászólt.
– Siess már… Megvárod, míg kihűl? – s a szüntelenül csattogtatott ollóval, mintha
csak igazítana rajta, belenyírt a lány lelógó hajába. Utána újra a fejemre tette a kezét, és
vonalzó pontossággal meghúzta a választékot.
– Pedig micsoda idők! – mormogta közben. – Magunk se tudjuk…
– Mindenkinek megvan a magáé – mondta odakint Papúr. – Csak kevesen értik jól. Bocsásd a te sarlódat, és szedd meg a föld szőlőinek gerezdit, mert megértek
annak szőlői. És az idő is mindig segít.
– Hiszem… hiszem…! – bólogatott a borbély, s hol jobbra, hol balra fordította a
fejemet.
Közben kis halk sikkantás szűrődött be a konyhából, és ugyanakkor az asszony is
megjelent az ajtóban. Valaha szép lehetett, izzadságtól fénylő arcáról bizonytalan lelkesültség
sugárzott. Gyorsan ő is belemártotta ujját a tégelybe, megnedvesítette a száját, és szó nélkül
újra kisietett az előtérbe. Ezután hosszabb ideig nem hallottam semmi zajt, matatást, még
beszélgetést se; mintha a lakás minden zuga egyszerre kihalt volna. Sőt, még a borbély is
abbahagyta a fésülést, és szórakozottan bennehagyta a fésűt a hajamban. Már azt hittem, hogy
ő is ki akar menni valahová; de csak a kék csíkos függönyhöz lépett oda, és halkan átszólt.
– Te lány!
A lány azonban nem onnét, hanem a konyhából lépett be, kezében az üres
csészével. A borbély szigorú gyengédséggel simogatta meg az arcát.
– Tudod te is… Nem a magad ura vagy. Mindannyian az Egyetlen Valakié vagyunk
– mondta, s újra megsimogatta.
A lány kis bólintással támolygott be a függöny mögé, a borbély meg visszalépett
mellém.
– Ön hivő ember? – kérdezte, és olyan pőre kíváncsisággal nézett az arcomba, hogy
zavarba jöttem. Válasz helyett fölemeltem a kendő alatt a kezemet, mintha ezzel a
mozdulattal akarnám megnyugtatni; és úgy is látszott, hogy elfogadja ezt a néma választ. És
újra a fülem fölött nyiszogtatta az ollót. Csak már egyre kevésbé tudtam tájékozódni, hogy ki
kicsoda, és hol tartózkodik éppen.
Aztán Papúr is készülődni kezdett; odakint hallatszott az érdes suhogás, ahogy a
köpenyét magára teríti.
– Majd visszajövök vacsora után – szólt be búcsúzóul. – Fontos híreim vannak.
De mire odafordítottam a fejem, már csak a függönyt láttam visszalibbenni a
helyére, és a konyhában is ugyanolyan sötét volt, mint eddig. A borbély maga sietett ki, hogy
becsukja Papúr után az ajtót; a lány meg ezt az időt használta fel, hogy a konyhából
beszaladjon a függöny mögé. Összekulcsolt kezét szorosan odahúzta a melléhez, amíg
szaladt, de a pillantását nem tudtam elkapni.
Mikor a borbély elégedett mosollyal visszajött, hogy az utolsó simításokat
elvégezze rajtam, nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem:
– Úgy látom, kedveli magukat ez az ember.
Egy pillanatra abbahagyta a csattogást; aztán már nem is folytatta tovább. Egyszerre
bizalmatlan lett a hangja.
– Önnek se mondhatok mást, uram. Hiába a fegyver, a kelyheket a szeretet tölti meg
ígérettel.
Kissé dőlt háttal állt előttem.
– Ki mondta ezt magának? Papúr?
– Ez az igazság, uram! – és a hajamat söpörgette a köpenyéről.
Nem kérdeztem többet. Fizettem gyorsan, és felkaptam a vállamra a géppisztolyt. A
díványba, amelyen talán Papúr is ülhetett az előbb, ügyetlenül belebotlottam a konyhában.
– Kicsit szűken vagyunk – mentegetőzött. – Meg sötét is van ilyenkor már…
Kint egyszerre megcsapott a metsző, friss hideg, és a homályon is áttetsző, égi
világosság.
Farkasok
Mikor elhagytam a várost, azt hittem, mindent magam mögött tudok hagyni
– de hogy visszajár minden pillanat! Ágnes aprókat dobbantva futott fel a sötét lépcsőházban,
esőköpenye egyre halkulva suhogott. Ahhoz nem volt szíve, hogy bezárja az ajtót, de becsapta
úgy, hogy megkoccant az ötszögű üveg. Egy személyre terített vacsorát. Alakja nyúlánk árnyékot
vetett a falra, átívelt a plafonon, a szőnyegen. Hogy kibékítsem, úgy léptem egyet, hogy
hozzáérjek az árnyékához. De nem hozott másik terítéket. Hagyta, hogy a kuckója partján
álldogáljak, mint egy idegen, nekitámaszkodva az üres szekrénynek – ami nem is üres, belűt
csupa francia könyv. Ó, Ágnes nagyon okos. Csakhogy mégse… Nem lehet ezt ilyen egyszerűen
megmagyarázni.
De ezt a szelet se. Hetek óta zúg, vinnyog körülöttem, nem hagy nyugodni, itt a hegyek
között se könnyebb. Lent a völgyben hullámzanak a házak tetői, vibrálnak az ablakok, a felkapott
avar csattog. Még ősz van, de már közeledik a tél. Az erdőkerülők, akiket látok errefelé, már
prémes kabátot, kucsmát hordanak, a vállukon puska. Eltávolodó alakjuk meglódul a recsegő fák
között. Négy-öt nap is eltelik, míg szót váltok valakivel.
Meg kéne javítani ezt az átkozott redőnyt! – mondtam fél hangosan, de sután
hangzott nagyon. Milyen meleget, féltek én, amit kivisz a szél? Bolondját, járja odakünt. A
villamosokat csikorogva hajszolja, a tetőkről lesöpri a macskákat, egy éppen a járdaszigetre
csapódott, meséli a házmester. Véres szőrcsomó. De hányszor, ha meztelen volt mellettem Ágnes
– féltettem én őt igazán? Mindig magamra húztam a takarót, sosem aggódtam érte, és ez nekem
se a legjobb érzés. Ő meg mindig csak nézett, nézett, és sohase tudtam, hogy mi van a szeme
mögött, a két nagy mandulavágásban – mongol görcs, megkövesedett dallam emléke? „Villő, villő, faluvégen aranysátor…” Ilyeneket dúdolt félálmában.
Babona van ebben a lányban, de nem értem ezt a babonát. Miért nem őszinte? Mondja azt, hogy
sámán leánya, vagy azt, hogy becsapták: a titok beleszorult, és soha nem fogja tudni kimondani.
Egyetlen szavad sincs? Azért kedvesebben is megtűrhetnél, enni is adhatnál… Aztán úgyis
elmegyek. Nem hallod? Mintha jönne valaki a lépcsőn. Nem hozzád? Leskelődő lépések. Mondd
csak… nincs neked még valakid rajtam kívül?
Tegnap éjszaka hallottam először a farkasokat. Senki se szereti őket; akit meg ők
szeretnek, azt megölik. Elgondolkoztató ez. A falu retteg esténként, a gyerekeket a szobában
tartják, s ha kibotorkálnak a hátsó kertekbe, fejszét dugnak az öv mellé. Zord, szótlan emberek
laknak errefelé. Kilométerekkel odább kopár havasok, a falu fölött az erdő robajlik. Néha úgy
érzem, ez a viskó se bírja sokáig itt a tetőn; se éjjel, se nappal nem szűnik körülötte az uszító
örvénylés, elkergeti az esőt, a havat. Mióta itt vagyok, egyszer sem esett. Csak szikár, éles
mozdulatokat tűr meg ez az idő, nincs semmi érzelmesség benne. Az se csoda, ha Ilon ajka
cserepes és kemény, ő itt nőtt fel, itt él. De milyen lehetsz, te lány, tavasszal, mikor ragacsosak
az ágak, és a kérgek úgy pattognak, mint a puskalövés?
Ágnes most is csak néz, az ő kimondhatatlan, ingerlő érzéketlenségével. De
hiába, csak a legközönségesebb sámánszavakat tudja: szeretlek… itt a testem… Kevés. Ami túl
van ezen, éppen az kellene; de úgy látszik, nem lehet. Már-már az eszemmel keresem, hogy mi
kössön hozzád, mert sajnállak, s valami húz is feléd. Biztos, gyűlölsz is már – úgy adod ide azt
a vajas kenyeret, olyan udvariasan, mintha mérget kentél volna rá. De segít ez? Feküdjünk le?
Az se segít.
Ledőlnék kicsit, de izgat, hogy Ilon még mindig nem jön, pedig már alkonyodik.
Ilonnak hívom, ő is így nevezi magát, elnyeli a neve utolsó betűjét. Vagy a szél kapja el? Mikor
először jártam lent a faluban a kovácsnál – szeretem elnézni az izzó vasakat – , még csak fél
szemmel vettem észre. Átsuhant a műhelyen, a tűz mögött olyan volt az arca, mint a vér. –
Milyen nagy lánya van! – jegyeztem meg. Panta csak rábólintott. – Az enyém! – Végül megegyeztünk, hogy majd tőlük kapok tejet, amíg a hegyi házban
tartózkodom; majd felküldi a gyerekkel. Kicsit elkedvetlenedtem – hát mégse Ilonnal? A
maszatos süvölvényt eddig csak a fújtató mellett láttam álldogálni. No mindegy, hát hozza ő,
legalább ennyi közünk legyen egymáshoz.
Ágnes, mikor először megláttalak! De hagyjuk a múltat. Most ágyban vagyunk megint,
a nyak alatt, a fej alatt párna – így egyszerűbb a világ, ugye, ezt akartad mondani? Istenem,
hányadik próba ez? Persze, megalázó kicsit ilyen tudatosan várni a csodát. Ámbár… ahogy ma
odahagytál az utcán, ahogy becsaptad az ajtót, s csak magadnak terítettél – az igen. Ha nem
ismernélek, azt mondanám, hogy okosodsz; csak hát későn, késő… Inkább a számítgatás játéka
ez, olyan akart, érzelmes nőstény okosság. Nem a babona maga, az utánzata csak. Ne így legyél
okos. Kedveld egyszer már a téli éjszaka csillagait is, mikor pengeéles a fagy, és úgy borul rád
a geometria – az is lüktetés! Mért mindig csak a nyárit szeretni? Olyan adakozón folyik szét a
fénye, mint a nyál. Ha hanyatt fekszel, kész belecsurogni a szemedbe, az első szóra az inged alá
bújik…
Ilon folyton bujkál, sose tudom, melyik ösvényen bukkan elő. Estefelé idefönt kószál
a tetőn, kis fonott puttonnyal a hátán, mintha éppen a szomszéd faluból igyekezne haza – de
mindennap? S mindig errefelé, ezeken a koptatós, rossz utakon? A völgyben hamarább odaérne.
Mikor pár napja utána kiáltottam, elfutott, nem akart észrevenni, s azóta nem is láttam többet.
Csak az a három erdőkerülő, akik váltogatva járják a környéket, azok kopogtatnak be időnként,
hogy melegedjenek egy kicsit. Kimustrált vadászlak a szállásom, az ablakon fekete fatábla, bent
a szobában fapriccs; petróleumlámpa, jól fűtő, platnis tűzhely – és mégse tudok nyugodni
idebent, szinte kívánom, hogy átfújjon a szél, hogy ez a fészek se legyen biztos. Valahol nagyon
megmérgeződtem.
– Jó fegyvere van – mondta legutóbb az egyik kerülő, és szakszerűen forgatta a
távcsöves golyósomat.
– Farkasoknak való – dicsértem; de nem gondoltam még semmire.
Aztán elment ez az ember, kis, fekete bajsza volt, felgyűrt prémgallérja egész a
kucsmájáig ért.
Éjszaka elfutó lépéseket hallottam a ház körül, de mire az ajtóhoz siettem, már nem
láttam senkit.
Azért furcsa ám, hogy csak most tudom meg, hogy vőlegényed van: s hogy
mindennap találkozol vele! Ha elgondolom, ő éppúgy magáénak érzi ezt a szobát, mint én. Ha
belép, ő is azonnal észreveszi a száradó selyemholmikat a fűtőtesten. Nézd csak, most is… Épp
az előbb tűnt fel, hogy milyen otthonos erotikájú látvány ez. Nos, ez érdekes. Szóval, hazudtál
eddig? Ne… ne mondj semmit. Most így jó. Látod, akár meg is fojthatnálak, olyan vékonyka a
nyakad, fél kézzel is átérem. S ez a csönd. Valaki megint lépked kint. Mire gondolsz?
Az egyik reggel Ilon kopogott be, ő hozta fel a tejet. Piros kendő volt a fején, a nyakán
piros sál. Beleöntötte a pattogzó fenekű lábasba a tejet, futtában körülnézett, s már fordult is az
ajtó felé.
– Maradj – szóltam utána.
– Mit akar tőlem?
– Lássuk, mit adnál?
– Én már itthagytam, ami jár – és indulni akart.
A kilincsre tettem a kezem.
– Sokat jársz erre esténként…
Nyíltan, keményen nézett a szemembe.
– Nem tudhatja, mert én elkerülöm.
– Pedig nem bántanálak.
Hagyta, hogy lefogjam a karját, de utána mindjárt el akart lökni. Hideg és cserepes volt
a szája, résnyit se nyílott szét. Aztán kicsapta az ajtót, elrohant. Másnap újra a maszatos
süvölvény kopogott be a kannával; kérdeztem, hogy beteg-e Ilon. A kölyök vigyorgott.
– Én voltam beteg, azért jött ő helyettem.
Tegnap mintha a forrásnál láttam volna a piros fejkendőjét, este a nyíresben. Folyton
itt bujkál, de nem tudok a nyomára akadni. Reggel majd lemegyek a kovácsműhelybe, úgyis kell
javítani valamit a fegyveremen, talán ért hozzá az öreg Panta.
Még mindig ez a csoszogás az ajtó előtt… Nem is zavar téged, hogy esetleg
becsönget valaki? Nem félsz a „tragédiától”? Szóval, most mindent oda tudnál dobni, vőlegényt,
biztonságot, mindent – és én semmit sem ígértem, semmit se kínáltam ezért. De várj csak, kinézek
egy pillanatra a kémlelőn. Azért ezt nem érdemeltük! Egy üres dobozt csúszkáltat a folyosón a
huzat. Hát semmi se valódi már? Még a lépések sem?
A szél reggel óta tereli a felhőket, talán éjszaka megindul. Most majd Ilon se kerülheti
el, arcába fog verni az eső, a kemény ajkakra rácsapódik a lágy nedvesség. Késő estig
csavarogtam a bakhátas utakon. Hazafelé összetalálkoztam a feketebajszossal. Hirtelen bukkant
fel az egyik fordulónál, a tanyámhoz közel, mintha a földből bújt volna elő. Ahogy meglátott,
mindjárt elindult felém.
– Nincs jó vadjárás ma… – mondta, s szinte kényszerített, hogy vele tartsak. Vagy egy
jó kilométert kísértette magát.
– Meddig marad itt? A télre is? Télen nem lesz, aki felhordja a tejet.
Mikor elváltunk, visszamentem oda, ahonnan előbukkant; de pontosan magam se
tudtam, mit keresek. Az út mentén mohos sziklatömb domborodott a partoldalból, alája lehetett
állni. Mégis az volt az érzésem, hogy valahol bejárata lehet, csak nekem nem mutatja magát.
Alszik Ágnes, haja összekeveredik az enyémmel, mintha így is, ezzel is
tiltakozni akarna, hogy az ő hajának külön illata van. S közben szuszog kiszolgáltatottan: tégy
velem bármit, minden úgy lesz jól. Semmiért se haragszik, és minden rosszat elfelejt. Ágnes
mindent elfelejt. Nem hajlandó vívni, el akarja veszíteni önmagát. De ezt csak halkan mondom,
hogy fel ne ébredj. Ringatlak inkább most, és holnap már nem jövök vissza. Majd gyémántot
köszörülök. a körmömmel, az legalább lassan megy és kínnal. Elegem van a magam erejének,
az igazolásából. Aludj csak, szívem, aludj, te vagy a jó, és én a rossz. El kell kerülnünk egymást,
mert gyűlölni fogsz a végén, gyűlölni szeretettel. Jobb, ha most megyek el. Talán nincs is babona
benned, csak én gondoltam beléd. Aludj, báránykám, most úgy szeretlek, mint a, jó barátaim
kisgyerekeit.
De ezek most csakugyan lépések voltak.
Felültem a priccsen, és meggyújtottam a lámpát; valaki vadul dörömbölt az ajtón.
Feldúltan, hajadonfőtt, Panta állt a falépcsőn.
– Ilont keresem! – mondta zihálva.
– Nálam?
Ahogy följebb lépett, hozzám nyomódtak a bekecse gombjai.
– Eresszen be!
Félrehúzódtam az ajtóból.
Tehetetlenül állt meg a szoba közepén, kezében zömök hántoló balta. A szél bezúgott,
végigsöpört a padlón. Zavartan forgatta a fejét, kinézett, a hold bukdácsolt a felhők között.
– Ne menjen… – kértem.
Rám meredt.
– Hát mit csináljunk? Beszélgessünk?
Leült a priccs szélére.
– Azért mégse tudok bízni magában – mondta, s gyanakodva kifelé fülelt. Egy idő
múlva elnyújtott fejhanggá erősödött a szél, majd megint a fenyves tompa zúgása hallatszott csak.
Aztán egyszerre felkaptuk a fejünket; a kovács azonnal ráismert valami harmadikra.
– Jöjjön! Hozza a puskát! – kiáltott, és kilökte magát az ajtón; de tétován meg is állt
mindjárt. Én gondolkozás nélkül a sziklafal felé kezdtem rohanni, és Panta szó nélkül követett.
Közben egyre tisztábban hallottuk a szélben a farkasok vonítását, a hangjuk után jó húszas
csapatra becsültem őket.
A sziklafal alján pillantattam meg; Ilont. Szívósan, kétségbeesetten próbált kitörni a
gyűrűből, a farkasok meg egyre szűkítették a kört a meredek irtáson. Aztán hirtelen két lövés
dörrent, de azt nem láttuk már, hogy ki lőtt és honnét. Erre egyszerre megszűnt minden mozgás,
s a szürke árnyékok csak percek múlva nyomultak vissza az irtásra. És csak akkor emeltem föl
én is a puskát. Panta odaszorította a hátamhoz a balta élét.
– A ringyó… Hát nem érti?! Mért nem lő már…?
A két hátráló folt felbukkan, újra
eltűnik a szemem elől, a megnyúlt árnyékok szinte egészen eltakarják őket. Tudom, hogy ez sem
segít; de már nem is lehetne másképp utolérni –
Úgy alszol itt mellettem, mintha megelőztél volna. Nagyon mély álmod
lehet. De fel fogsz ébredni. S majd keresel. De mi jöhetne még? Kezdődne elölről, megint elölről.
Reménytelen. Úgy hagylak itt, hogy észre se veszed. Felöltözöm, vissza se nézek, csak behúzom
az ajtót.
Már a kénpor szagát sem érzem. Nem én vagyok az, aki odalent botorkál a sötétben,
hogy az arcába hajoljon Ilonnak. Én már soha többé nem látom Ilont; de nem is veheti el tőlem
senki.
Állatok, emberek
Tikkadt volt az idő, a Séd partján mozdulatlanul hajoltak meg az akácok, leveleiken
ujjnyi porréteg szürkült. A távoli dombokat egyetlen felhő sem árnyékolta be, a zöld és sárga
színek egybeolvadtak a vakító fényességgel. A falu a dombok alján húzódott meg, szikmarta
nádszálként kiemelkedő templomtornyával. Hetek óta nem esett, a kutak áporodott, nehéz szagot
árasztottak, s ha húztak belőlük, a víz nyúlósan csöpögött le a vödrök aljáról. A verebek pilledt
rebbenésükkel is port kavartak a bogáncsos huppanók alján; a vakondtúrások kupacai a legkisebb
szellőtől is gyöngyözve hullottak szét. A csend, a fény, a fátyolosan ragyogó ég a tücskök
idegesítő cirpelésétől lüktetett. A dombok lábánál hatalmas rét terült el, bokros sivatag.
Egyhangúságát csak elvétve élénkítette egy-egy csőszház fehéren villanó fala, szalagnyi
megsárgult kukoricatábla, távol egy jegenyés major szétszórt épületcsoportja. Még távolabb, a
majoron túl, sűrű porfelhő úszott a levegőben. Első pillantásra mozdulatlannak látszott, egy
helyben vibráló fénytömegnek – pedig mozgás volt mögötte, lassú és örvénylő mozgás: tehenek,
borjak és ökrök száza taposta a kiégett füvet, kotorta patájával a szikes homokot. Szemük nedves
gömbje előtt bogarak milliója zizegett, ellepve a szemaljak ráncos árkait, beleragadva az
izzadságmarta sebhelyekbe, befeketítve a rózsaszín tőgyeket. Hiába csapkodtak a szarvaikkal,
a bogarak fölrebbentek arasznyit, majd ismét visszatelepedtek rájuk, mint egy suhintás. A lomha
testek tehetetlenül rángatóztak a támadástól, csapzott szőrükön vastagon állt a por, és csúszós
sárrá kenődött szét. Olyan sűrűn lépkedtek egymás nyomában, mintha minduntalan egy keskeny
pallón kényszerülnének átkelni, s a hatalmas legelőnek mindig csak egyetlen darabkájához lenne
joguk; mintha a hőség gyűrűben tartaná őket, melyet nem hághatnak át, csak együttes
hömpölygésük áradásával. Nem száz és száz, egyetlen borzalmas test volt a gulya, s ha
megtorpant valamelyikük, a többi ellenállhatatlanul sodorta tovább. Repedezett patájukkal
elcsigázottan tapostak bele egymás piszkába, nyálukat egymás testére kenték, farukon és
combjukon sötétlett a csimbókos gané, s ahol a szőrzet közé ette be magát, véresre dörzsölte a
húst – és mégse látszott rajtuk, hogy tűrésen, ijesztő szelídségen kívül más is kitelnék belőlük.
A gulya közelében ketten ballagtak, egy öregember meg egy kamasz fiú. Hajnalban
szoktak összetalálkozni a rét közepén, és alkonyatkor váltak el; reggel kihajtottak az erdőre, és
csak délután hajtottak vissza. Mint a nap, olyan egyhangúan járták az útjukat. A két gulya – a
majorsági és a falu gulyája – hamar összeszokott, mint ahogy ők ketten is megszokták egymást.
Az öregember túl járt a hatvanon. Ha nézett valamit, hosszan nézte; dudoros homlokán
csíkokban rakódott le a por, ha köpött, fogai közt sercegtek a homok szemcséi. Az állatokat nem
távolról kísérte, szívesebben ballagott mellettük; és pihenni is ott pihent meg, amelyik éppen a
közelébe került, annak támaszkodott neki. Lábát csizmaszár magasig rongyba tekerte, s ettől
olyan vaskos lett, akár a pókos állatok lába. Úgy ment velük, mintha hét oszlopfa csoszogna. A
gyerek lábára még nem került rongy, de a bütykei már nőttek, s meg sem érezte, ha tüskébe
lépett. Arca csontos volt, szeplős, a nadrágja alig ért térden alul. Ingét nem tűrte be, inkább kívül
hordta, s így mindig kéznél volt, ha a homlokát akarta megtörölni. Időnként társalgott a
kutyákkal, elküldte, magához parancsolta őket, ha madár röppent fel, megnevezte, ha
elmaradozott egy borjú, maga hajkurászta vissza. Mindent észrevett. Látszott rajta, hogy nem éri
be annyi szóval, amennyi az öregből kipréselődik.
A négy puli utasítás nélkül csendőrködött, de sok dolguk nem akadt. Az állatok a
megszokás fegyelmezettségével vonultak a falu felé, hogy majd félúton szétváljanak, s egy
csoportjuk a major felé vegye az útját. Reggel még a szikes horpadáson hajtottak keresztül –
maguk se tudták, miért, talán, hogy elkerüljék a füves emelkedőt – , de most már a kitaposott
csapáson tértek vissza.
Alig huszonnégy órája itt kezdett kókadozni az egyik szép tartású tehén az erős
forróságtól. Először azt hitték, csak múló szédülés jött rá, de az állat egyre jobban gyengült, hiába
nógatták. Végül rövid bőgéssel elnyúlt, a szája széle meghabosodott. A gyerek úgy érezte, mintha
minden egyes sípoló lélegzet az ő mellkasát szorítaná a tehén az ő gulyájából dőlt ki. A jó
szimatú legyek és dongók csapatban köröztek az állat fölött, bemásztak a nedves orrlyukakba és
kiröppentek, hiába csapkodta őket a kabátjával. Az öreg egykedvűen nézte a vergődést, de
közben a gulyát is figyelte, s úgy látszik, észrevett valamit, mert a pulikkal gyorsan
továbbtereltette a hőkölő borjakat. „Ne lássák” – mondta, és durrogtatni kezdte az ostorár. Az
állatok egyszerre meglódultak nagy farkcsapkodással, a széleken ügetve, a középtájon egymás
hátára hágva. A bika nyugtalanul bődült fel a gulya élén, s csak akkor indult meg, mikor az áradat
hulláma elérte. A gyerek megszomjazott a habosodó test láttán, de egyedül mégsem akart inni,
s előbb megkínálta az öreget. De az se nyúlt az üveghez. „Eredj, hívj segítséget” – mondta. A
gyerek tétován nézett rá. „Leütjük?” „Le. Jobb neki, úgyse bírja.” Ügyetlenül guggolt a busa fej
elé, mintha a vörösödő szemek pillantását akarná elkapni. „Pedig hogy evett még tegnap… –
motyogta. – Most meg itt fekszik… Teri!” „Eredj!” – mordult rá az öreg. „Majd én ellátom őket…”
A Bazsó-tanya szegényes vályogviskó a pusztán. Amíg futott feléje, a szemét többször
is lehunyta, kinyitotta, mintha azt próbálgatná: milyen lehet egy bunkó, ha lecsap? Ha így tűz a
nap, gondolta, hamar fölissza a vért, nem marad nyoma, egy-kettőre befújja a szél.
Mikor megérkezett a segítséggel, az állat a végét járta. Alig észrevehetően puffadni
kezdett, a tüdő rosszul működött, egyre ritkábban böffent ki a behabzsolt levegő. A jól irányzott
ütés gyors és emberséges volt. A tehén pillanatok múlva elernyedt, könyörtelen mozdulatlanságú
testté vált, vértócsába nyújtózó nyakkal. Így hagyták ott a legyeknek, csupán a majorba üzentek
be, hogy küldjenek ki az állatért. Nyomott hangulatuk azonban estig sem engedett föl. Ha
legalább az eső megindult volna, vagy valami frissítő szél, akármi, csak nem a hőség, a tücskök,
a vakító ég. A gyerek a vértócsát látta maga előtt, melyet beleptek az éhes bogarak; a szagot
érezte, mely az élő állaté volt, de már a hulláé is; visszaemlékezett a paták réseibe szorult gazra,
virágfejre, ahogy magasba emelték a rángatózó lábak; a szarvra gondolt, ahogy tövig döfődött
a homokba; a megduzzadt tőgyre, melyből vizes sárga lé csöpögött, és véresre horzsolódott a
forgolódástól; a szemekre –
Ez történt előző nap.
Most ismét a tanya felé közeledtek. De alig hagyták el a tanyát, a riadt, rövid bőgések
egyszerre megszaporodtak. Különösen a bika kezdett el nyugtalankodni; lábát szétvetve fújt, a
fejét jobbra-balra himbálta, aztán megindult. A tehenek, borjak, ökrök sűrű csoportokban
követték a füves emelkedőig, ahol a társukkal végeztek – és ott egyetlen testként megálltak. A
bikából irtózatos bőgés tört ki; s erre az egész gulya ágaskodni kezdett. Nyálukat csorgatva fúrták
a fejüket a süppedős homokba, és így forogtak körbe, földobva a hátsó lábukat. Mind öklelt és
egymást tiporta, szemükön sörétként koppantak a bogarak. Csak a bika állt magánosan a füves
emelkedőn, és magasból lezuhantott lábbal verte a földet. Csakhamar vastag porfelhő úszott
körülöttük. A kutyák tanácstalanul, vonyítva köröztek, mintha a látvány vonzaná és taszítaná
őket; csupán a feszülő inakba nem volt merszük belemarni. A gyerek rohant és ordítozott, de a
szarvak csattogása elnyelte hangját.
– Mi lesz most? – kérdezte lihegve.
– Semmi – mondta az öreg alig hangosabban, mint máskor. – Menj a tanyára, aki tud,
jöjjön, kutyákkal, vasvillákkal…
Ahol a por megritkult kicsit, látni lehetett a vérző combokat, a leszegett, csapzott
fejeket s egészen közel egy ájulásig alélt borjút, mellső lábára bukva. Már maguk iránt sem volt
bennük irgalom.
A gyerek ettől rettent meg, az öreg ezért volt nyugodt. Tudta, hogy néhány száz
méterrel odébb ismét bambán és jámboran fognak hömpölyögni a sivatagos réten, mintha emlék
és indulat egyszerre elzsibbadt volna bennük.
Sziklák alatt
Ültem a tanya előtt és bámészkodtam. Szép. Kis idő telt el így. Ez volt az első
reggel, melyet az omladozó présházban töltöttem. Jobb híján béreltem ki ezt a denevérfészket,
s csak most kezdtem barátkozni a vidékkel. Közben azon tűnődtem: hát valóban ennyi csak?
Szép?
Végül meg kellett hallanom az óvatos lépések neszét.
– Hát te? Hogy kerülsz ide?
Furcsa valami a hang, mikor egyedül van az ember. Először a szemébe néztem, de
csakhamar feljebb csúszott a pillantásom.
Aha. A sziklák.
Tanyám alig ötven méternyire feküdt a sziklaoldaltól, s most egyszerre megnőtt. A
széljárta bazaltoszlopok, csipkés kiugrók, mint az egyensúly remeklései, éppen a fejem fölött
sötétlettek. Árnyékuk a kőkerítésig előrekúszott. A sziklaoldalból gyökércsomók, torz bokrok
és fák hajoltak ki a levegőbe. Szélcsend volt, meg se rezzentek.
Megismételtem:
– Hát te? Honnét?
Gyanakvón fürkészte az arcomat. Fölugrott egy földbe süppedt bazalttömbre, és
gondosan szemügyre vette a fűben hagyott cipőmet. Régen talpalt, öreg cipő volt – de lehet,
hogy az ő finomabb szimata még a hús szagát érezhette rajta, melyről a talpnakvalót
lenyúzták. Nem ment a közelébe, csak körülötte szaglászott. Szeme gyulladásos volt, vörös,
bordáira ráaszott a bőr. De az orra élt.
Kis nyugtalanság fogott el, hogy miért hallgatunk.
– Éhes vagy? – kérdeztem.
Nagy darab szalonnával kínáltam meg. Lassan eszegette, és nem mutatta, hogy
éhes. Inkább az látszott rajta, hogy nem lepődne meg, ha elkergetném, ha minden indok
nélkül abba kellene hagynia az evést. Míg csámcsogott, kiálló bordái hullámoztak a rágó
mozdulattól. Csak egyszer rezzent össze: valahol kődarab csusszant meg felettünk, és
lezuhant a mélybe. Az apró porfelhő hamarosan szétfoszlott. Mint valami habkönnyű, ezüstös
virágpor.
De virág nem volt sehol a sziklafalon.
Ahogy szállt fel a nap, lassan az árnyék is visszahúzódott a tanyaudvarról, s
rövidesen mindkettőnket tűző nap vakított. A nagy fényességben hunyorogni kezdtünk.
Hirtelen úgy éreztem, hogy mondani kellene valamit; de csak az ember olyan ostoba, hogy
minduntalan beszélni akar. Ő megnyalta még egyszer a zsírfoltot a kövön, aztán lefeküdt, lábát az álla alá
húzta.
Éles hang törte meg a csendet. Vékony nyakú emberek hallatnak ilyen hangot,
akiknek olyan az ádámcsutkájuk, mint valami fegyvervég.
A hangra hirtelen lecsapta a fülét, és a közeli szőlőtőkék közé futott. Őszintén
meglepődtem: hogyan? Ez fél?
Szürke nadrágos, kék inges férfi tűnt fel a tanya végében. Magas volt, sovány, mint
egy szálkás tollrajz. Ahogy állt, mögötte felrajzolódtak a sziklák tömbjei. A látványban rejlő
ellentét elég erőszakos volt, hogy kíváncsian előrelépjek. Magabiztos mosollyal ő is elindult
felém.
Ejha! Mint egy rókafej, olyan!
Erősen csillogó, apróka szemek, hegyes orr, vörhenyes haj. Bőre sárgásfehér és
csupa szeplő. Másnapos szakálla egybeolvadt a bőre színével.
Zsebre dugott kézzel állt meg előttem.
– Ilyen ez, uram! – mondta nevetve. – Bizony isten, ilyen! Ha megverem, még a húst
sem eszi meg. Elhiszi?
Hangtalan mosollyal nézte a kutyát.
– Egyébként nincs sok baj vele – folytatta. – Tudja, el nem menne innét a hegyről egy
istennek se. Itt érzi jól magát. Nem is tudom, hogy került ide, egyszer csak kapart az ajtón,
emlékszem, tél volt, aztán azóta itt van. Néha fönt alszik a sziklák között. Az ostoba. Bazalt!
Bazalt, te!
A kutya nem mozdult.
A vöröshajú fölemelt egy követ – erre azonnal elősompolygott, és pár lépésnyire
megállt előttünk. Tekintetében nem volt sem düh, sem alázat. Csak konok némaság.
A férfi felém fordult.
– Nyaraló?
Bólintottam, hogy igen.
– Hát, szép is az! – mondta elgondolkozva. – Mármint hogy nyaralni. Itt lakik a
tanyában?
– Itt, igen.
– Hm… – és körülnézett. – Persze, semmije sincs? Ágy, miegymás… Mert ha kell,
csak szóljon ám, én itt lakom a közelben – s egy szomszédos tanyára mutatott. – Ha bármi
kell, csak szóljon. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymáson. Nem igaz?
Szívélyes mozdulattal nyújtotta a kezét és bemutatkozott. – Kocsis András vagyok.
Úgy látszik, minden egyszerűbb, mint amilyen lehetne. Valami mást vártam, nem
ilyen mindennapi nevet.
Szomszédom barátkozó mosollyal hunyorított.
– Látom, jól megértik egymást. Mármint a kutyával.
– Azt hiszem, jóban leszünk – s próbáltam magamhoz hívogatni Bazaltot, de nem
nézett rám, konokul csak a vöröshajút figyelte. – Jó kutyának látszik, hűségesnek…
– Az már igaz! Abban nincs hiba. De tudja, én nem szívelem a nagy hűséget. Mit
kuncsorog mindig az ember után? Kell az? Éljen a maga szórakozására. Csak persze, lássa el
a dolgát.
– És ellátja?
Fölnevetett.
– De furcsákat kérdez! Ha kell, hát ugat. Mit csináljon mást? Nem ember ez, hogy
gondolkozzék, ezt meg azt tegyen. Az az én dolgom, a gazdáé! – s az ádámcsutkája
kihegyesedett. – Mi, Bazalt?
Kezével suhintott egyet, és a kutya fegyelmezetten behúzta a nyakát – de meg se
vakkant. Ez az egyszerű mutatvány szorongatóbb volt, mintha korbáccsal ütötte volna. Bár se
vödröm, se székem nem volt, és az asztalom is nagyon rogyadozónak bizonyult – kezdtem
gondolkodni, hogy elfogadjam-e az ajánlatát. Végül mégis megkérdeztem:
– Volna valami ilyesmije? – Fölényesen legyintett.
– Mért ne volna! Csak tessék átjönni, van ott minden, több is, mint kéne.
– Hogyan hogy több? Ezt hogy érti?
Pillantásom az egyik csúcs felé tévedt. Azt hittem, a szemem káprázik: egy sötét
sziklarepedésben égőpiros foltot vettem észre, olyan volt, mint egy üde virágsziget.
– Nézze! Virág…
Kicsúszott a számon, de azonnal tudtam, hogy a szemem tévedett. A vöröshajú
jóízűt röhögött.
– Virág? Úgy mondta? Még mozog is, nézze csak!
– Mit nevet? – kérdeztem bosszúsan.
Meghökkent.
– Még maga kérdezi? Hát nem látja, hogy szoknya? Egy piros szoknya. Még hogy
virág! – és megint nevetett.
Nyaktörő volt a mutatvány, amit a pirosszoknyás végzett. Két kiugró csúcs között a
mély szakadékban kúszott lefelé, és egy hatalmas rőzseköteget vonszolt maga után.
– Ez itt akar leereszkedni? – döbbentem meg.
– Ne féltse azt, megszokta már. Ügyesebben mászik, mint a kecskéi.
– Ismeri talán?
– Úgy gondolom, mivelhogy együtt élünk.
– A felesége?
– Nem.
– Hát akkor?
– Afféle hadiözvegy – mondta száját biggyesztve, urasnak játszott
nemtörődömséggel.
Mikor látta, hogy továbbra is a mélység fölött egyensúlyozó piros foltocskát
figyelem, magyarázkodva hozzátette: – Persze, mit tudhatja maga. Az ember nyűglődik,
próbálkozik… nem olyan könnyű. A vége mindig ugyanaz. Hiszen jó asszony volna, nem
mondom, de ez se az én ízlésem. Buta. Ide való a sziklák közé. Hallgat. Úgy hallgat, mint ez
a kutya itt, akkurát olyan. Most lehozza a rőzsét, aztán megint fölmegy. Erre jó, csak erre, de
semmi másra.
– Az ura meghalt?
– Tudom én? Ő se tudja. Eltűnt. Van négy gyerek a régitől, egy meg tőlem. Na, mit
csináljon az ember? – és megvonta a vállát.
– Segítsen neki rőzsét hozni.
A rókaarc fintorba rándult.
– Ugyan, kérem! Én minden második nap tizenhat órát dolgozom, malomban, ki
akarom tanulni a szakmát. S ez még olvasni se tud. De erre jó! – és felmutatott a magasba,
ahol éppen megpihent az asszony. – Azt hiszi, volt ennek csak egy szeretője is? Soha. Ha
lemegy a városba, csak azt várja, hogy visszajöhessen. Hogy hű? Legalább hű ne volna!
Kódorogna el vagy ugatna, ha szólnak hozzá… De ez még a puskacsőbe is belenéz, és nem
tudja, mi az.
– A Bazalt?
– Nem, az asszony! – s nevetett, hogy így tréfálkozom.
Kicsit hallgattunk.
– És már belenézett?
Megingatta a fejét; úgy tett, mintha nem hallaná.
– Most itt dolgozom a közelben, nekem így kényelmes. Aztán… Aztán a fene tudja,
mi lesz. De az úr azért csak jöjjön, van ennek holmija elég, úgy se használja. Mért ne
segítsünk egymáson, ha egyszer lehet. Nem igaz?
Azzal nyújtotta a kezét, elköszönt.
Bazalt hátra se nézett, úgy kullogott utána.
Ahogy a piros folt lejjebb ereszkedett, egyre jobban kirajzolódott az asszonyi
formája, a fejkendő, a haj.
Kis idő múlva – pedig semmi sikoltás nem hallatszott a magasból – az eddig néma
Bazalt vad nyüszítésbe kezdett, elhúzott a vöröshajú mellett, és rohanva megindult fölfelé a
sziklás ösvényen.
Varjak
A háború csúful megtépte a park fáit, a vadhajtások annyi év után sem tudják
elkendőzni a régi sebhelyeket. Az egyik tölgy ágyéka helyén üreg sötétlik. Havazott nagy
pelyhekben, mikor gránát csapott bele, a repeszek azóta belenőttek a húsába. Az üreg persze ott
ásít azért, a kutyák hamar fölismerték az előnyeit, nappal a gyerekek is. Örökké bűzlik a töve.
A szél az ablakok előtt csattogtatja a csupasz ágakat, néha úgy hallatszik, mintha
egy konok csőr kopogtatna az üvegen.
Varjú talán?
Az öregasszony régidivatú berliner kendőbe burkolózva jár-kel a lakásban, hol itt,
hol ott tűnik fel. Gyűlöli a kicsi madarakat. Hangosak, hivalkodók, nincs bennük semmi
szemérem. A függöny mögül szokott kilesni a párkányra, hogy lopkodják-e a szalonnabőrt.
Legszívesebben úgy kapná el őket, mint a legyet; a markában aztán csipoghatnának. De csak
az ág kopog, a szomorú varjak távolabb gubbasztanak a fákon.
Esteledik.
Az előszobában pár kerti szék, ingó, háromlábú asztalka, rajta művirág csokor. Itt
várakoznak a betegek. Lila selyemernyő alatt kék lámpa világít; még az elsötétítés idejéből
maradt meg. Annyi minden eltörött azóta, ez a huszonötös égő mintha vasból lenne.
Egyáltalán csoda, hogy a ház megmenekült. Egyik oldala még ma is tátong, mint
egy szétroncsolt fogsorú száj: a gipsz, a cement, a fém kétemeletnyi magasságban
szétmorzsolódott, a csonka falak peremét fölverte a gaz, s ahogy veri az eső, egyre jobban
mállik, a szél átsüvít rajta.
Az öregasszony két sor szőnyeget akasztott az ebédlő falára, de az akkor is húzott.
Valahányszor belép ide, mindig megborzong. Becsaphatatlan ösztönnel érzi, hogy a csillár
igenis leng odafent, a légáram éjjel-nappal hintáztatja a fejük felett, szívósan és észrevétlenül.
S egyszer le fog zuhanni. Azért ki lesz felelős?
Emésztődve néz ki az ablakon. A templom belevész a sötétbe, csak a vasbeton
harangláb szürkéllik a fák mögött, mint egy befejezetlen lépcsőháztorony. Egyszer álmában
látta ezt a tornyot, kerengő lépcsőin a plébános lépkedett fölfelé, denevérek között, a bűnös
város fölé. Hálás, hogy itt élhet a litániák szomszédságában, egyébként elveszne a
megváltozott világban.
Most sietve áttipeg az ebédlőn, és benyit a rendelőbe.
– Kezdhetjük?
Amióta megszülte a lányát, azóta együtt élnek. Júlia néha összetéveszti magát az
anyjával. Az anyja kalapját hordja; ha ablakot nyit, ő is berliner kendőt terít magára; a
postással ugyanúgy beszél. „Na, postás bácsi, jót vagy rosszat?” Egy ideje fiatal suhanc hordja
ki a leveleket. Legutóbb az ajtó vasrács kockájába dugta be a fejét, és elvigyorodott: „Beférek
ám, kisasszony!” – Gyorsan visszacsapta az ablaküveget. Ha legalább fehér köpenyben lett
volna! De pongyolában volt.
Ősztől tavaszig mindketten térdig érő meleg alsót viselnek, a méret ugyanaz,
mindegy, hogy melyik kié, hordják is, mossák is egymásét, nem dobnak ki pénzt mosónőre.
Az efféle kint szárad az előszobában, a kályhavédőre akasztva, fel se tűnik a kék
félhomályban. S ha meg szemet szúr, az se baj, ilyenkor délután többnyire ismerősök jönnek.
Kettő már bent ül közülük, egy fiatalabb és egy idősebb nő. Ott tollászkodnak a
kályha mellett, egymás után bontják le magukról a több réteg ruhát pőre, konyhai
mozdulattal. Az idősebb a fiatal szvettere alá nyúl, és úgy nézi az izzó dobkályhafényben.
„Csak a nyersgyapjú jó” – bólogat. Így kitakarózva már jól érzik magukat. Később nyílik az
ajtó, de csak annyira, hogy az öregasszony féloldalt kiléphessen rajta. Kezében kulcscsomó.
A kályhánál végigtapogatja a száradó fehérneműt; még nyirkos. Aztán a gyapjút is
meggyúrogatja. Az ősz a legalattomosabb; a templomok fűtetlenek. A lánya se bírja másképp,
vitaminokat szed. „Az jó?” – halkítja le hangját a fiatalabbik, – „Az a legjobb, galambom.”
A szoba túlsó sarkából fojtott köhögés hallatszik. A két szvetteres bosszúsan néz
oda: hogyan – megelőzték őket? De mikor? Annyira csendben ült, hogy nem vették észre; s
most kilép a sarokból: alacsony, kecskeszakállas öreg, zsakett nadrágja fölött bekecs, a
bekecs alól olajos zubbonyszél kunkorodik elő. Asztmásan lélegzik.
– Doktornő… – mondja halkan, és ügyetlenül egy papírlapot keresgél.
Az öregasszony szakértő arccal olvassa végig az írást, aztán bólint.
– Mindjárt, kérem, ön az első.
És már fordul is vissza a két nő felé.
– Tudják, ki volt ez azelőtt? – s lopva ismét szemügyre veszik a férfit, aki púposan,
kezét kulcsolva ül az ablak mellett. Megbocsátanak neki.
Az öregasszony láthatólag türelmetlen. Akkor a legbüszkébb, mikor a lánya kinyitja
a rendelőajtót és kiszól: „Tessék!” Ilyenkor úgy érzi, a tekintélyből neki is jut valami. Noha
mehetne másfelé is, a kifőzött műszerekkel mindig az előszobán csoszog át; erről nem mond
le – hadd lássák. Évek során megtanulta a műszerek latin nevét, s már rég úgy rakosgatja az
üvegszekrény üvegcséit, olyan otthonosan, mint a konyhában az edényeket. „Tudják, a
lányom…” – szokta mondogatni, és fontoskodva fülel, ha a rendelőből zaj szűrődik ki. Ő az
egyetlen, aki kopogtatás nélkül benyithat a fehér ajtón; mint a ministráns az oltár mögé. A
bekecsest is ő tessékeli befelé:
– Most már lehet, kérem…
S ekkor egyszerre magukra maradnak, férfi nélkül. Így mindjárt bizalmasabb a
félhomály. Mindhárman kötést szednek elő, gombolyagot tekernek. A konyhából beszivárog a
mosatlan edények szaga, a fal mögött csak berreg. Egyszer éjszaka riadt fel a berregésre, azt
hitte, katonai autók dübörögnek a ház előtt. Istenem, azokból is mennyi van! Akárhová megy,
katonák, rendőrök… De mit ér, ha lakatra zárja is az ajtót – számít az? Az ember folyton
vacog. Most is, bár fullasztó a meleg, egyre a kendőjét húzogatja.
– Nem érzik? – kérdi borzongva.
– Micsodát?
– Hát a huzatot. Az egész ház ilyen… mindenütt húz a fal.
Legszívesebben bevinné őket az ebédlőbe, hogy bemutassa a mutatványt: a
zsebkendőt, ahogy libegteti a szél. Legutóbb egy illetékes elvtársnak mutogatta a csillárt.
– Látja, kérem, mi gyógyítjuk a betegeket, mi megtesszük a magunkét – de ki
felelős ezért?
A két nő leteszi a kötést.
– Ugyan, törődnek is azok…
– Csak hagyják, hogy pusztuljon…
– A betegek meg halnak…
És tovább babrálnak a fonállal. A fehér ajtó mögött az asztmás krákog, a parkra köd
ereszkedik. Engesztelhetetlen a hitük, hogy igazuk van. S mert a kályha is hűlni kezd, az
öregasszony újra megtömi. Egy perc nyugta sincs, és ez reggeltől estig így megy.
Később kopogást hall az ajtón, de senki sincs ott.
Vagy az ablakon talán?
Az öreg roncsoltlábú estefelé szokott a párkányra telepedni. Az éhség veri be őket a
mezőről, de csak a háború óta; azelőtt egyet se lehetett látni a park fáin.
Óvatosan félrehúzza az ebédlőfüggönyt és kinéz, körmével hármat koppint az
üvegre. Mindenesetre odakészíti a zacskóba gyűjtött hulladékot, hogy kéznél legyen. Nyáron
úgyse merészkednek ide, minden este bömböl a megafon. Még a gondolatra is megborzad
most: hogyan tudnak olyan szemétdombot csinálni mindenből? A májusi utcabálon letarolták
a gyepet, az artézi csapot hajnalig zubogtatták, a játszóteret elöntötte a víz. A padokat meg
kidöntötték és elcipelték a bokrok közé. A fiatalság. Aztán a végén az
ő lánya álljon helyt! Már elmúlt éjfél, mikor becsöngettek hozzájuk, és egy kamaszt
támogattak be. A szúrást a szeme alá kapta, két könyöke vöröslött a salaktól. De zúzódás is
volt rajta bőven; a vállán, a combján, a mellén – szinte meztelenre kellett vetkőztetni. A lány,
aki velük jött, kint sírt a váróban, és minduntalan be akart rohanni, a rendőr alig tudta lefogni.
Mit tudhat az ilyen már! Amilyen szégyentelenek, még össze se házasodnak.
Ilyenkor olyannak látta a lányát, mint akit semmi be nem mocskolhat: alkoholos
vattával odahajol a nyomorultak fölé, aztán a kezét is lemossa alkohollal. Az édeskés
kölniszagot még napok múlva is ott érezte a váróban – csak ha rágondol, émelyegni kezd.
Mikor visszatér a kötése mellé, az asztmás helyén egy fiatal nőt pillant meg, de nem
látja jól a félhomályban, hogy kicsoda. Halkan megkérdi a két szvetterest:
– Ismerik?
– Sose láttuk… nem a kerületbe való.
Szóval, idegen. Akkor pedig csínján a szóval, az ember sose lehet biztos. És
letelepszik ismét a kályha mellé, ölébe veszi a kötést; mintha parázsló szálkákat forgatnának
az ujjaik közt, úgy villogtatják a hosszú tűiket.
Kis idő múlva az idegen feláll, bátortalanul közelebb lép.
– Megengedik? Fázom az ajtó mellett…
Most látják, hogy gyereklány, alig tizenöt éves.
Az öregasszony nem tudja, miért ingerült. Csak később eszmél rá: ez is miféle
kölnit használ!
A lány csendben odahúz egy széket, leül szembe velük. Lábát szétveti, mint a fiúk,
a térdére görnyed, és így szorítja magához a kabátját.
– Én is tanultam kötni… – mondja.
– Aztán elfelejtett?
– Nem… tudnék még…
De ennél többre nem jut. Megint hallgatnak. A lány a hosszú tűk villogását nézi;
aztán hirtelen lehunyja a szemét, majdnem leszédül a székről. A három nő lopva összenéz.
Mikor Júlia kiszól, a két szvetteres nem mozdul.
– Tessék… mi ráérünk. Tessék csak bemenni – mondják a lánynak.
Az öregasszony sietve bélyegzőt nyom a bekecses papírjára, kikíséri, becsukja
utána az ajtót. A lány közben bemegy a rendelőbe. Most még töményebbnek érzik a
kölniszagot, mint előbb.
– A lánya elmondja? – kérdezi a két szvetteres. Az
öregasszony halkan pisszent. Az ő gyakorlott füle nem szokott tévedni: a fehér ajtó mögött
egyre erősödik Júlia szenvtelen hangja.
Aztán még elutasítóbban.
Aztán a kilincs csikordul.
– Hallják? – suttogja az öregasszony.
Egymás arcába hajolva fülelnek. Bentről csukló sírás szüremlik ki.
A lány kitámolyog a kapun. Nem ismeri a környéket, botorkál, fejjel
nekitámaszkodik a tölgyfának, ott öklendezik. Fölötte az öreg roncsoltlábú szaggatja a
szalonnabőrt a párkányon; már majdnem azt hitte, hogy elfeledkeztek róla.
Képek egy utazás történetéből
Napok óta esett a hó. A patakok mély üregeket vájtak a süppedős takaró alá, a
réteket nyulak, kóbor kutyák lábnyomai szelték keresztül-kasul, s valami láthatatlan,
jelenségek mögé bújó élet bizonyosságáról adtak hírt; a tájnak ez az önkéntelen családiassága
enyhítette magányosságukat.
A szerelvény megállás nélkül robogott velük, senki se tudta, hová. Unalom,
egyformaság, kerékcsattogás. Az állomások alig különböznek egymástól, mindenütt
ugyanazok a vörös téglás épületek, ugyanaz a fejetlenség, sivárság, még kibámulni sem
érdemes. Ha mégis megálltak valahol rövid időre, az állomás környékét nem hagyhatták el. A
minap szerencséjük volt, vasút közelébe esett a kocsma. Igaz, bort ott se mértek, csak rossz
likőrt, karmos pálinkát, de az is jólesett; a behavazott kuglipálya, az ivó félhomályos ablaka
otthoni emlékeket ébresztett fel bennük.
Csapatostul tódultak be, mindent szemügyre vettek, és körülállták a pultot; a
tulajdonost azonnal öregnek szólították.
– Cigaretta?
– Hetek óta nem láttam, uram.
– Újság?
– Valahol elakadt a vonat.
– Mindenütt ez a nóta?
– Mit csináljunk, kérem, a bombázás… maguknak jobban kell ezt tudni. Töltsek még
egyet? Van énnekem sokfelé rokonom az országban, de mit tudunk egymásról? Semmit. Így él
az ember. Most meg a hó, már nyolcadik napja. Ha át akarunk menni orvosért a szomszéd faluba,
még jó, ha nem fagyunk meg visszafelé, mert itt nincs orvos. Katona.
– Mindenki katona.
– Igen ám, de hogyan lesz akkor? Rosszul gondolták ki, akárhogy is van. Az ember
már nem is tud örülni semminek.
Ravaszkás arc, de ugyanakkor közönyös is. A hajdani zsírpárnák ráncként lötyögtek
a nyakán, a pénzt úgy számolta, hogy oda se nézett. Míg beszélt, két ujját piszkos kendőbe
csavarta, s poharakat törölt. Demizsonból töltögette a pálinkát: olyan volt, mint az ízetlen
méreg. De azért kemény arccal itták, rákönyököltek a pultra, és verejtékeztek.
A pult mögött porosodó üvegek sorakoztak; a kerek unicumos, a nyúlánk vermutos,
a nemzetiszínű barackos. A habzó söröspoharat markoló kéz, mint egy elhanyagolt szentkép
kókadozott a falon; a plakát kettészakadt már, de visszaszegelték.
Köpködni tilos. Káromkodni tilos. Tizennyolc éven aluliakat kiszolgálni
tilos.
Valaki felröhögött.
– Kölyök, teszed le!
A fiú csak azért borotválkozott, mert a többiek is, s most mind őt nézték, a sárga kis
dudorokat a homlokán; kifényesedett arca lilás volt a pattanások szálkás árnyékától. Hegyes
ádámcsutkáját néha felsértette a késsel, ilyenkor titokban mosta ki a vérfoltos inggallért, mint
a lányok a kötőjüket; egyszer rajtakapták.
– Nincs jobb dolgotok? – és egy hajtásra kiitta a kétdecis poharat; megrázkódott
tőle. Utoljára márcot ivott, otthon, az István-napi búcsúban.
A kocsmáros nem nagyon értette, hogy mitől vidultak fel. Csak azt tudta, hogy ha
elmennek, pillanatok alatt kihűl a szoba, a poharak talpa hártyásan odafagy a pléhhez. A
rőzse, amit ellobbantott a tiszteletükre, semmit sem ér; de annál többet a pálinkás leheletek, a
ruhák, bakancsok szaga, a bűz. Ha elmennek, megint visszamehet hátra a konyhába, nézheti
az asszonyt, akin már semmi néznivaló nincs, ráncos, zsémbes, a melle olyan, mint a
tenyérrel szétlapított tészta. Kint meg a hó lassan térdig ér. Nincs is kedve eltakarítani, ha
eltakarítja, új jön helyébe. Az is reménytelen, ha gondolkozik, okosabb nem lesz, legfeljebb
még kedvetlenebb. Az állandó havazásban valahogy minden elveszítette ismerős jellegét. Ha
hátramegy a konyhaajtóhoz, neki is dörömbölnie kell, mint egy idegennek.
– Ki az?
– Én!
– Nem értem.
– Én vagyok, nyisd ki!
– Nincs itthon.
– Kicsoda?
Ilyesmi azelőtt nem történhetett meg; még aki tíz éve lakik itt, az is megzavarodik.
– Hogy az istenbe nem érted, ha ordít az ember?
– Szél van.
– Szél, szél, ki a franc jönne ide más?
– Te mondod mindig, hogy vigyázni kell.
És ez igaz, újabban a vaspántot is felrakja az ajtóra, nemcsak a lakatot. Késő
délután már csak a hó világít, az ég sötét, mintha ki volna tömve. A tűz prédálva habzsolja a
fát, a szél a füstöt nyomja vissza, a meleget nem. A lámpa égőjét olyan alacsonyra csavarják,
amilyenre csak lehet, így az is füstöl és bűzlik. Este nyolc óra felé egyenletes zúgás hallatszik
fel, de úgy, mintha nem egy meghatározott helyről jönne, hanem egyszerre mindenünnen.
Amikor felhallatszik, az ablaküvegek halk pengésbe kezdenek. Nem is zúgás ez, hanem erő.
Az asszony összekulcsolja a kezét, és töprengő arccal borzong, mint a templomban, praefatio
alatt.
– Hallod? Pontosabbak, mint az óra.
– Hogyan?
– Pontosabbak, mint az óra.
Fülelnek. Úgy érzik, ez a zúgás valamiféle rend a káoszban; ijesztő és
megközelíthetetlen, de mégiscsak rend.
Legalább állat volna a háznál! Azzal elszöszmötöl az ember, megveregeti a hasát,
beszél hozzá. De állat nincs, még egy kutya sem. Az volt ugyan, de páncélosok jártak a
faluban, és elvitték magukkal szerencse kutyának. Na hiszen, jól kiválasztották, sokra
mennek a szerencséjével; egyszer a kölykei döglöttek meg, a szénásszekér dőlt rá… Mit tud
majd csinálni abban a berregő acélmasinában? Meg fog bolondulni a durrogástól, vonítani
fog. Döglene meg inkább, nem kutyának való az ilyesmi.
Kölyök, teszed le!
Sokáig elrágódnak ugyanazon a dolgon, mintha mindig az utolsó alkalmat
használnák ki. Pedig van idejük bőven, annyi, mint soha még; akár új filozófiai rendszert is
kigondolhatnának. Mégis, minduntalan kicsúszik kezük közül az idő. Mintha hajszolnák őket,
és mégis unatkozni kényszerülnének. Botot farigcsálnak, először ilyen, aztán amolyan
rovátkával, a végén elfogy a bot. Töltényhüvelyből gyűrűt reszelnek, mintát karcolnak rá,
betűt, évszámot, kinek milyen a kézügyessége. Egy-két napig hordják, aztán zsebbe kerül, a
réz penészzöldre festi a bőrt. A pálinka egyszerűbb.
– Még egy kört, öreg!
Már vörösödtek az arcok. A kocsmáros próbált felmelegedni.
– Maguk aztán jótorkú fiúk! De csak igyák is, mert majd ez se lesz.
– Hát mi lesz? Megszűnik a világ?
– Azt én nem tudom… De nekem sokfelé vannak rokonaim, és már sehol sincs.
– Micsoda?
– Se tojás, se liszt. Az én rokonaim nem olyan szerencsések…
Hirtelen elhallgatott: ezeket nem érdekli, hogy mit mond. Ezek rabolnak maguknak,
könnyen megtehetik. És már gyűlölködve nézte őket. Egyik se volt több huszonöt évesnél –
egy másik világ. Kigombolt zubbonnyal vedelték az italt, szinte harapták. Holnapra már a falu
nevét is elfelejtik, és egy újabbal ismerkednek meg. Rabolnak, ölnek, nem lehet megbízni
bennük. Senkiben se lehet megbízni.
Végül is kinek jobb: nekik? Vagy neki, a bereteszelt ajtó mögött?
Az egyik sarokban rázendítettek:
fújja ja szél, fújja…
Kölyök félrehúzódva egy elgyűrődött levelet olvasott. Mindjárt odaszagoltak páran.
– Asszony?
– Nem, a húgom.
– Mit ír?
– Tankok éjszakáztak az utcánkban…
– Már ott is?
– Nézzétek, két ká-val írja a tankot!
– Mit csinálsz… add vissza!
– De mért írja két ká-val?
– Hallgass már… mit ír még?
– Valaki ellopta a kendőjét, az egyik ágyúcsőre kötözték.
– Én a halott szót írtam sokáig két el-lel. Mért csinál ilyet az ember?
– Milyet?
– Hát hogy nem érti…
Nagyot reccsent az ajtó, két társuk dülöngélt ki a hóba; az egyik visszakiáltott:
– Hé, öreg, lány nincs, a szentségit?
A kocsmáros bárgyúan pislogott, majd hirtelen felcsattant:
– Az ajtót!
Kintről behallatszott a csuklás, a zsivaj egyre nőtt. Kölyök vigyázva összehajtogatta
a levelet, a zsebébe süllyesztette; valaki megtöltötte a poharát.
– Hány éves a húgod?
– Tizenhat.
– Szép?
– Nem tudom… A húgom.
Az állomás felől felhallatszott az ismerős trombitaszó; sietve gombolkozni kezdtek,
és lehajtották a maradékot. A kocsmáros ingerülten nézte a készülődést.
– Még egyet, na! – makogta. – Ilyet nem kapnak másutt, már sehol se lehet kapni…
– Tudjuk, tudjuk, a rokonai az országban…
Arcába szökött a vér; ezek a tacskók beszélnek így, ezek?
– Ez nem tréfa, kérem! – kiáltotta. – Könnyű maguknak! Hol védik maguk az
országot? Hol?
Már nem is figyeltek rá, atyáskodva megveregették a vállát, és tódultak kifelé.
A sörösplakát csattogva lebegett a huzatban.
Monoton robajlás a csend. Fülsiketítő ritmus a vagonban, minden dallam belefér.
De kinek van kedve énekelni? És mi legyen az? mi-le-gyen…
Az éjszakát nehezebben viselték el; az éjszaka parttalan, formátlan, és ők megszokták,
hogy mindent megszámoljanak.
Meg-szá-mol-ni…
Mosakodás hét perc. Reggeli parancskiosztás hatszázhetven lélegzetvétel. Kikötés
mozgó vonaton tizennyolc-húsz perc – utána ájulás. Déli levesadag tizennyolc-húsz korty
(érdekes módon ez a két adat megegyezett). Kenyéradag napi ötven deka. Az első mohó
harapás után vékony szeleteket vágtak, így tovább tartott, s azt gondolhatták, hogy legalább
hatvan deka. A megtömött marhavagonban oldalt fekve aludtak, s ha fordult az egyik, vele
fordult az egész sor. Negyven személy helyett ötven is jutott egy vagonra.
A kocsi közepén felállított vaskályhát a naponként váltott ügyeletes kezelte. A
kályha vörösen izzott, de a sarkokban már alig volt érezhető a melege, csupán a búgása,
sistergése teremtett valami illúziót.
A fegyverek, kenyérzsákok a fejük felett lógtak; éjszakai tolatásoknál megesett,
hogy egy-egy puskaagy meglódult, mint az órainga, és fejbe vert valakit.
– Nem tudsz jobban vigyázni?
– Mit vigyázzak?
– Feküdj rá!
– Hallod, feküdj rá!
– Üres a hüvely!
Aki felébredt, röhögött. Rossz szellemeskedés volt ez, de mindenki élt vele, s csak
utána maradt bennük nyugtalanító üresség; mint a gyufaláng: melegíti a markot, de aztán még
vakabb a sötét.
Szokásaikat átformálta a tudat, hogy a legközelebbi lépést sem lehet előre
kiszámítani. A zsebek, mint a nemrég elhagyott kamaszkorban, újra az ismeretlenre való
felkészülés raktárai lettek. Nevetséges holmikból sose volt olyan készletük, mint most. Adott
pillanatban minden tárgynak értéke támadhatott, és semmi se volt felesleges, ami elfért a
kenyérzsákban vagy a zubbony zsebében.
Volt, aki egy doboz biztosítótűre tett szert, és ruháján minden rést eltüntetett velük;
a gombok között, a nadrág és az ing között, a sál és a gallér között. – Szélmentes! – mondták,
de a nevetés mögött az is ott bujkált, hogy a biztosítótű nem ostobaság.
Valaki más a kenőcsökre esküdött: megóv, tisztít, fertőtlenít. Lábát esténként
kibontotta a kapcából, hosszasan nézegette a bütykeit – aztán bekente.
– Imához! Lábszolgálat a bal kettesben! – A szertartás sose maradt el.
Vagonlakásuk leleplezőbb volt, mint egy tükrös falú szoba; nem lehetett
félrehúzódni. A legönfeledtebb mozdulat is éles megvilágításba került. Ez sokszor megalázó
volt, de kapcsolatuknak szinte állati meleget kölcsönzött. Egy idő múlva valamennyien
egyformává vedlettek.
Pontosan tudták, ki hány alsónadrágot visel, piszkos-e, tetvesedik-e, kinek zsíros
vagy himlős a bőre. Már a lencséikről is felismerték egymást. Halmai haskötőjét piros
cérnával kihímezték, míg aludt; de ez még az otthoni kiképzés alatt történt. Mikor útnak
indították őket, Halmai már nem volt velük, állítólag gyomorvérzést kapott. Arcára csak
halványan emlékeztek, de a száröltéses haskötőt még sokáig emlegették. A tárgyak, a tréfák, a
nagy ivások emléke maradandóbbnak bizonyult, mint az elsodródott bajtársaké. Aki kilépett a
körből, kiesett a cinkosság légköréből is. Legfeljebb irigyelni, gyűlölni lehetett, ha
szerencsésebb körülmények közé került – vagy elfelejteni. Az események kényszerű, közös
vállalása volt a legerősebb kapocs közöttük. A baljós fordulatokat csak úgy tudták elképzelni,
ha az mindannyiukat érinti. Annyira magánosokká és önzőkké váltak, hogy bajtársakká kellett
lenniök. Nem érzelmekben bíztak, hanem az egymásrautaltságban.
Pontosan ezt várták tőlük.
Egyik nap hajnalban lekapcsolták a mozdonyukat. Kint a nyílt pályán álltak meg –
mintha végleg magukra hagyták volna őket.
T. lassan felállt, és a dróthálós, jeges ablakra lehelt.
Éppen kelt fel a nap a síkság szélén. Olyan metsző, végtelen volt a kinti táj, mintha
egy idegen bolygó tárult volna a szeme elé. Mozdulatlan kórószárak, rokkant fák, egy
félbehagyott, toronyforma épület – se magtár, se pajta.
Valaki vállára tette a kezét.
– Hol vagyunk?
– Nem is tudom…
– Átmentünk már a határon?
– Talán most éjszaka.
Fejük összeért a szűk ablaknyílásban. A nap lassan emelkedett, kékesvörösre
festette a havas mezőt.
– Hová megyünk?
– Nem mindegy? Gyere, mosakodjunk meg a hóban.
Átlépkedtek egy-két horkolón,
félretolták az ajtót, leugrottak a töltésoldalra. Csakhamar észrevették, hogy a szájuk kékre
fagyott s remegnek a hidegtől: élesebb és alattomosabb volt, mint az otthoni.
Becsapottan kapták magukra a zubbonyukat.
Furcsa volt belegondolni, hogy a síkság, a sínek, a távírópóznák – már minden idegen.
A fiatalabbik hamarább szánta el magát.
– Félsz?
– Azt nem – mondta T. – De egyedül nem tudom, mit csinálnék. Pedig éppen azt
akarják…
– Mit? Hogy féljünk?
– Persze. Gondolj utána – hányan vagyunk itt? Kétszázan, kétszázötvenen? Ha ez
mind fél… Ha sokan félünk, annál biztosabb a siker.
Szórakozottan felkapart egy kis havat, a tenyere között gyúrogatta; végül elhajította
bosszúsan.
– Mit akartál…?
– A fene tudja. Olyan hamar elromlik minden. Álmomban megint vadásztam
otthon… de milyen más a fegyver olyankor! Mint egy bot, csak lógatod a válladon, ha akarod,
nem is sütöd el. Megállsz, bámészkodsz a hóban… Ha valahol megreccsen egy ér, biztos nyúl
dobbantott rá. Az igazi csend volt. Most meg…
– Talán a drótok?
T. fázósan dugta zsebre a kezét.
– Az túl egyszerű volna.
A másik a bakancsa sarkát ütögette össze.
– Mit csináljunk? Ordíts egyet.
Tetszett a fanyar ötlet, valahogy jólesett megsérteni a síkság csendjét. Tölcsért
formált a kezével, és hatalmasat halihózott. A kiáltás, mint egy bukdácsoló lavina, egyre
messzebb görgött.
– Nézd csak…
– Hol?
– Ott… a bokrokon túl.
– Lehet, hogy trágyadomb?
– Mintha megrebbent volna…
Kis szünet után még egyet kiáltott, és fürkésző szemmel figyelt; a folt nem mozdult.
Már ébredezett a szerelvény. Az egyik vagonból gajdolás hallatszott ki; a
fiatalabbik dúdolni kezdte az elrontott dallamot.
– Ez a harmadik szakasz, csak azok tudnak ilyen hamisan énekelni. Ha nem
lennének olyan büszkék, ének órát tartanék nekik.
– Te zenész vagy? – kérdezte T.
– Csak kontár – legyintett. – Kántor vagyok Somogyban. Azaz hogy voltam…
– Miért, ha visszamész, megint az leszel.
– Persze. Csak az már nem lesz ugyanaz.
– Semmi se lesz ugyanaz. Az apám most tavasszal halt meg, ő mesélte, hogy mikor
visszajött a Pó mellől, mindig másutt kereste a szőlőkulcsokat. Pedig ugyanazon a szögön
lógtak, mint azelőtt.
Összenéztek; talán semmitől sem féltek jobban, mint ettől: hogy így elcsúszik
minden.
Sorakozóóóó!
Sűrű egymásutánban bújtak elő a vagonokból: a kócos hajak megzúzmarásodtak a
fagyban, a feljárók vaskapaszkodóján szempillantás alatt megragadt a bőr.
– Gyere, menjünk együtt.
Magukra kapták a báránybőr mellényt, és beálltak a sorba. A kántor folytatta a
dúdolást, de most széles mozdulatokkal kísérte.
T. csodálkozva nézett rá.
– Néha rám jön, és orgonálok – mondta nevetve. – De a tremoló sehogy se működik
újabban… Úgy látszik, kikopott a húzókar, pedig megcsináltattam otthon.
A csajkák vásárian csörömpöltek; legtöbben most súrolták hóval az előző esti
piszkot. A sor sehogy sem akart kialakulni.
– Mi van itt? Csürhe! Feküdj!
Elhasaltak a sínek mellett. Aki ordított az élen, az se volt több huszonöt évesnél,
ökölbe szorított kézzel hadonászott, hangja rekedt, csak megszokásból tudták, hogy mit akar
mondani. Vonásai az onánia önelégültségével elevenedtek meg, s még az iramot is úgy
fokozta, mintha az utolsó pillanat kedvéért sietne.
– Ee! Keő! Ee! Keő! Ee! Keő!
Aztán elernyedt.
– Föl!
Megindult a sor, lassan csoszogtak a kondér felé. A konyha a kanyaron túl eregette
sovány füstkígyóit. Amint elhaladtak a nyitott vagonajtók előtt, megcsapta őket a kiáramló bűzhödt levegő;
ilyenkor undorodtak tőle, de éjszaka meleg volt, mint egy öl.
Igyekeztek egymás mellett maradni a sorban.
– Azért sokért nem adnám, ha orgonálhatnék egyet valahol. Talán az
megnyugtatna…
– Ee! Keő! Ee! Keő!
– Vagy szerinted hülyeség, hogy ilyesmin…
– Mit csinál ott a vége? Felzárkózni!
– Meg azért kíváncsi is volnék, hogy ki temet most otthon. Mert azért azok is csak
halnak… Persze, nem mondom, az egész más volt. Mit tudom én – rend volt benne?
Tudomásul vettük, és kész. Szinte ki tudtuk találni, hogy ki lesz a következő, olyan
természetes volt. A szertartás, a tor, a részegség…
– Ee! Keő! Ee! Keő!
– De itt mindenki csal, csak senki se beszél róla. Te nem unod a vicceket, amikkel
traktáljuk egymást? Meg a hadparancsok, a csöpögő dicsőség, a fegyelmező gyakorlatok –
hányni kell. Felvonjuk a zászlót, puskával tisztelegj, utódok boldogsága… Röhej. Ha röhögni
lehetne. De mért nem beszélnek? Mondják meg! Te ott voltál az őszi kiképző gyakorlaton?
– Egy másik csoporttal.
– Hát ez ott történt. Második héten került sor a gránátdobásra. Nem csináltak nagy
hűhót belőle, ezt kell meghúzni, így kell megfogni – mindenki megkapta a maga gránátját.
Aztán a szőke Tordaira került a sor. Nem volt az semmivel ügyetlenebb nálunk, talán még
pontosabban is csinálta, mint mi. És mégis felrobbant a kezében. Úgy lement a feje, hogy
egyet se nyikkant. Ha azt hallottad volna, hogy mit kaptunk mi akkor! Büdös civilek! Csorda!
Férfiak maguk? Csürhe! Nem tudnak koncentrálni, elvesztik a fejüket, kurvák, megérdemlik!
A sor összetorlódott, meg kellett állniuk. Akik már megkapták a részüket,
visszafelé csoszogtak, mohón szürcsölték a szacharinos feketét.
– Arról persze nem esett szó, hogy Tordai nem is számolhatott kilencet, mert előbb
robbant a gránát. De ha egy másodperccel később robban, akkor már minden rendben van. Jöhet
az áldásosztás, az úrfelmutatás…
Estefelé mozdony robogott el mellettük, majd kis idő múlva visszatolatott, és
bevontatta a szerelvényt a pár kilométerre fekvő állomásra. A táj semmit se változott,
ugyanolyan sivár és élettelen volt itt is, még a toronyforma épület is ide látszott. Az emeletes
állomáson kívül nem volt lakott ház a közelben; a falu valahol távolabb lehetett. Az egyik
váróteremben embermagasan állt a szén, s domborúra feszítette az ablakokra erősített hálót.
Az oszlopos eresz alatt csukott ajtajú őrbódé; mintha állva belézártak volna valakit. Az
ablakpárkányon üres cserepek, kipusztult virágszárral. Az iroda redőnye mögül kékes fény
szűrődött ki.
T. azon kapta magát, hogy mindent görcsösen számbavesz, meghatároz. Elnyomta a
cigarettáját, és leült a kályha mellé; felváltva bóbiskoltak az ügyeletessel.
Másnap elterjedt a hír, hogy bizonytalan ideig itt vesztegelnek, talán napokig.
Parancsot kaptak, hogy erre az átmeneti időre is ássanak illemhelyet maguknak.
A töltés lábánál csákányozták ki a fagyott földet. Heccből hosszúkásra méretezték,
olyanra, mint egy sírverem, s körbe karókat vertek le, hogy bele ne csússzanak. Mielőtt
ünnepélyesen felszentelték volna, valaki színes rongyokat kötött a karók végére. Az ünnepség
„zártkörű” volt, csak a síkság volt tanúja a szokatlan sorakozónak, a vagonsorok eltakarták a
kilátást az állomás felé. A szakaszok zárt rendben, énekszóval vonultak fel; örültek, hogy
történik valami.
Míg topogva négyszöget álltak, messze a síkságon lomha folt emelkedett a
magasba. Az éles levegő a vagonokig vitte a csattogás zaját: varjak voltak, félezres csapat
lehetett. Először csak a távoli pihenőhelyük fölött köröztek, majd sűrű rajokra oszolva
tempósan közeledni kezdtek.
Felharsant az ünnepi trombitaszó:
– Napooos!
A madárhad nem zavartatta magát. Olyan alacsonyan szálltak, hogy gránátot
lehetett volna közéjük dobni. Károgásuk nyugtalanító mozgalmasságot teremtett a fejük
fölött.
– Lőjetek közéjük! – hallatszott.
Gyors csattanás; a pisztolycsőből kis füst csapott ki, mint a filmeken. A varjak
nyugodtan köröztek tovább; később maguktól összetömörültek, és visszarepültek a síkságra.
Az ünnepség nem tartott soká. Először még harsány röhögés fogadta az egyes
„ürítő” csoportokat, de hamar szétszéledtek, és nem értették, hogy mért ingerültebbek, mint
máskor.
Este, a csend beálltával, finom csengéssel telt meg a levegő; mintha szüntelenül
huzalok erdeje visszhangzott volna.
Ketten álltak őrséget a szerelvény mellett.
Ötpercenként összetalálkoztak a szalmába csavart artézicsapnál, kis ideig ott
csapkodták a tenyerüket, a fülüket dörzsölték.
– Kivel beszélgettél az előbb?
– Én? Senkivel. Befordultam a szemafornál, és jöttem vissza.
– Mintha a hangodat hallottam volna.
– Pedig nem szóltam.
Aztán később, újra a csapnál.
– Mit nevetsz?
– Csak elképzeltem, ahogy énekelsz, orgonálsz magadban. Semmi nem kell hozzá,
se hang, se orgona…
– Csak emlékek, mi?
– Te sose beszélsz magadról – mondta a kántor egy újabb forduló után. – Mindig
ilyen vagy?
– Erdőben nőttem fel… Erdőben megszokja az ember.
Sután egymás bakancsáról rugdosták a rátapadt jeges havat – csak ennyi
érzelmességet engedtek maguknak.
– Azt hiszem, most kellene valamit… Most biztos elkezdődik.
– A bevetésre gondolsz?
T. bólintott.
– Arra is.
Lépések közeledtek. Gyorsan elváltak, vállukon előbbre húzták a puskát. Állandó
résenlét. Az oszlop mögött, a rozsdás víztartály mögött, mindenütt megbújhat valaki. Nem
lelet kiszámítani. T. behúzódott két ütköző közé; kis forróság indult el a nyakszirtjénél, és
lassan áramlott lefelé. Tikkadt csendben, vibráló hőségben érez ilyet az ember. Didergett.
– Ki az?
A vagonokban meg égtek a pipicsek.
Borra szomjaztak, de nem volt; a cigaretta is fogytán. Újra meg újra elölről kezdték
a találgatást. Térképek kerültek elő, ismeretlen helységneveket betűztek. Többen a
holmijaikat rendezték, fegyvert olajoztak, megkalapálták a lazuló csigaszögeket.
Számbavették a fehérneműt, gondosan összehajtogatták, hogy minél kisebb helyet foglaljon
el. Végül megemelték a hátizsákot. A súlyelosztás. Nagyon fontos. És kezdték elölről. Ami
baloldalt volt, jobb oldalra került, ami felül, alulra. Minden együtt. Feszesen. Le lehet kötni,
szíjazni.
Aztán?
Már nem volt mivel babrálni, s a hajnal messze még. A rakosgatás legalább
elfoglaltság, kitérés: nem szembenézni. Vagy ha igen, akkor túlzott durvasággal: az is
ellenméreg.
– Ha leszedik a hátadról, majd nem kell keresgélni. Itt a zsebkendő, fogkefe…
– Leltárt ne írjunk?
– Leltár a zubbonyzsebben!
– Előzékeny hulla!
– Pontos kiszolgálás!
Körülülték a vaskályhát, később kártya került elő, de azt is abbahagyták. Az
izgalom, amit nyújtott, nagyon távoli volt, nagyon steril; akkor már inkább a szorongás.
– Láttatok már dögtemetőt? Nálunk a Szikes-háton volt egy, az akácos mellett…
– Az se lehetett rigótanya.
– Mért, a madarak nem kényesek.
– Nem biztos. Egyszer temetésen voltam nyáron, csak úgy szédelegtünk a koporsó
mellett, de azok is elhúzódtak, egy se maradt a közelben.
– Biztos nem szeretik a szertartást.
– Ha betegek, akkor is elbújnak inkább. Mások, mint mi.
– Okosabbak.
– A fene tudja. Egyszer éjszaka mentem haza, egy kutya szegődött hozzám, olyan
senkikutyája, keverék. De okos volt, beszélt a szeme. Úgy ugrált a bolond, mintha vacsorára
csalogattam volna. Aztán egy autó jött, a reflektortól megvakult vagy mi… elütötte a gerincét.
Nagyon megsajnáltam. Felzörgettem vele az orvost; dühös volt, hálóingben jött ki, de azért
megnézte. Azt mondta, lőjem agyon, ha szeretem. Nem a bajáról beszélt, arról egy szót se,
csak így meg úgy, hogy úgyis jobb neki. Egy kutya csak, gondolta, és nem sokat teketóriázott.
Én meg vittem haza. Otthon csak egy flóbert volt, az is a padláson. Kint leraktam a kertben a
fűre, hogy majd ott végzek vele. De mit gondoltok, amíg a fején volt a kezem, nem nyüszített,
csak folyton nézett rám. És ahogy magára hagytam, mindjárt vonított, nem akart egyedül
maradni. Úgy lőttem agyon hogy közben simogattam. Pedig ma is élhetne, ha nem szegődik
mellém.
Hátradőlt, s hozzátette:
– Én nem tehettem róla.
– De mégiscsak megölted.
– De nem! Nem érted?
Mire valaki más:
– És mikor nem is tudod? Akik kint jártak, mesélik. Az árokból egész más… csak
töltesz, meghúzod, kicseréled a tárat, hamar vége. De ha úgy közelről, amikor pontosan látod,
hogy te…
– Az más, ha önvédelemből.
– És ha célja van.
– Persze… Csak utána! Könyvben olvastam egyszer, valami tengerészkapitány írta,
hogy fellázadtak a matrózok, és mindenkit megöltek, aki nem volt a pártjukon. Aztán várták,
hogy másképp lesz, de nem lett több a víz, se az élelem. És már nem lehetett senkire ráfogni.
– És? Mi volt még a könyvben?
Úgy érezték, csak addig vannak biztonságban, amíg beszél közülük valaki.
A sarokban gyufa sercent, az ujjnyi gyertyavég zöld katonaládán pislákolt.
– Kinek írsz, Kölyök?
A fiú letakarta karjával a papirost.
– Nem tudom… csak gondoltam, hogy írok.
– Majd kitalálunk egy címet, jó?
T. óvatosan továbblopódzott. Odalapult a vagon mellé. Árnyék vetődött a hóra, a
lépések elhalkultak.
– Ki az? Jelszó?
– Admiral – motyogta egy hang; báránybőr bekecsben, hosszú alsónadrágban
támaszkodott az ütközőhöz, és nézte, hogyan csurog a szájából a nyál.
– Mi van veled?
– Már régi…
– Hülye vagy. Összefázol.
– Bent se tudnak aludni, ha köhögök.
Egy darabig tanácstalanul álldogált, aztán magára hagyta.
Jobb, ha a végén egyedül marad az ember?
Elindult ismét az artézicsap felé. A csillagok erős, hideg fénnyel szikráztak, a
vagonablakok fénykockái egymás után sötétedtek el.
Milyen lehet itt a nyár, amikor békésen kiszekereznek a földekre, a lovak csüdig
harmatosak, a zabla megcsörren…?
A katonaládán még pislákolt a gyertya; Kölyök újra elolvasta a levelet.
…már éjszaka van, Húgocskám, végzem levelem, és sokszor gondolok Rád. Máma
eszembe jutott, mikor először szekereztünk át a szomszéd faluba. Nem ismertük a járást és
sötét volt, amikor hazaértünk. Sokszor eszembe jut, ami régen történt. Találtam az egyik nap
egy mogyoróbokrot, ki- faragtam egy ágát és el is küldeném, de kinevettek vele, és hát úgyse
lehet. Tegnap azt álmodtam, hogy a búcsúsok a Kálvária-dombon vertek sátrat, és a rétről
szekerek vágtattak, mint a cigányoké, tudod, és célba kellett lőnünk a lovakra, és muszáj volt
lövöldözni. Pedig én nem tudnék lovat ölni, bárcsak egy is volna velünk, ez nagyon hiányzik.
Rossz az is, hogy nincs, akinek elmondjam. A kendődet visszaszerezted-e? Én vettem neked,
őrizd meg. Édesapámékkal együtt sokszor csókol téged nagyon szerető
Bátyád.
Vasárnap délelőtt, szikrázó napsütés.
Hó reggel óta nem esett. Tágasság és törékeny könnyűség a levegőben, a távolság
leszűkül. Minden mozdulat pengés és karcolás. Egynemű csend ég és föld között. Amit a
havazás meggörnyesztett, összetöpörített, az most mind megnő, és függetleníti magát a
háttértől. Óriási fák, vésett füstkígyók, érintésre összehulló bokrok. A vagonok túlméretezett
játékkockák a magas töltésen. Összetörnének, ha megindul a szél.
Távol, a sínek között, oldalazó mozgással fekete folt közeledik, időnként megáll,
majd változatlan iramban ismét megindul. Hirtelen egy ugrással a síneken kívül terem, és
eltűnik. Mindez olyan gyorsan játszódik le, hogy a vakító fényben bizonytalanná válik:
valóban eltűnt? Vagy még mindig a töltésen van? A látvány folytatja önmagát? Már ismét a
sínek között üget. A vagonsor közelében figyelve lelassít. A töltés egyik széléről a másikra
kanyarodik át, majd indokolatlanul, de annál határozottabban letér a síkság felé. Hasig
süppedve lábal előre, néha beleharap a hóba, prüszköl. Később egy kitaposott térségre
bukkan; a sorakozók hagyják itt mindennap a nyomukat. Itt megpihen, a bundáját rázogatja,
és egy helyben topogva szimatol. Rövid gondolkodás után ismét visszafordul a töltésoldalba
vágott hólépcső felé. Hangokat hall. Jobb elülső lába tétován, behajlítva mered a levegőbe,
úgy figyel. Megnyúlt testén erősen kirajzolódnak a bordák félkörei, a hátán egy tenyérnyi
helyen nincsen szőr. Visszafelé néz, de közben előrekúszik. A napfényes fagyban bizonytalan
a hangok forrása. Merészen a vagonok mellé ugrik, és besomfordál a kerekek közé.
Nyugtalan. Felágaskodva megszagolja a vagon padlóját, orrát a résekre szorítja, kapar. Utána
izgatottan az egyik kerékhez fut, és rángatózó farral vizelni kezd; a következő keréknél
megismétli. Nem tudja eldönteni, hogy elhagyja-e a rejtekhelyét. Végül elszánja magát, és
kilép a keskeny gyalogösvényre. Az első vagonlépcsőnél vinnyogó hangot hallat – az ajtón
semmi rés. Tanácstalanul futkos a bejárat előtt, de ugatni nem mer. Ismét berohan a vagonok
alá, és ott kezd el ügetni; árnyéka követi kint a gyalogösvényen. Hirtelen abbahagyja a
rohanást, és előmerészkedik, zihálva fújtat. Csend. Érzi az emberszagot, de látni nem lát
senkit. Újra próbát tesz, sorra vizsgálja az ajtókat, végre az egyiknél lábfejnyi rést talál.
Felugrik a lépcsőre, és a rés meleg légáramába tartja a fejét. Nedves, fekete orra remeg,
fintorog. Benéz. Bent alvófélben pattog a tűz, a pokróccal letakart szalmafekhelyek üresek.
Senki, és mégis emberszag. Elülső lábával már bent tapogat, de két hátsó lába még a lépcsőn
áll; óvatosan azokat is maga után húzza. Most se lát még senkit, a szokatlan melegben
bizonytalanul szimatol. A vaskályha lenyűgözi: odalép melléje, és testével követve a kályha
henger alakját, majdnem hozzásimul, rátekeredik. De nem fekszik le, áll, minden pillanatban
ugrásra készen. Csak annyit tesz mégis, hogy kis idő múlva lehunyja a szemét, de lecsukló
fejét azonnal visszakapja. Később megmozdul valami a sarokban. Gyorsan összehúzza magát,
felvakkant, de a kályha mintha fogva tartaná.
– Ki az? – kiált egy hang; és már ugrik is valaki, nagy csörgés, kemény tárgyak
gurulnak szét a szalmazsákon. Egy csajka éppen eléje zuhan, a teteje lepöndörül, és kiesik
belőle egy megrágott kenyérvég. Villámgyorsan utánakap, a fogai közé veszi, lódulva kint
terem a vagon előtt. Mögötte kivágódik az ajtó.
– Te büdös! Nem rakod le!
Egyszerre kicsapódnak a szomszéd vagonok ajtajai is.
– Mi az? Mi történt?
Kapkod a fejével, menekülne, és mégis marad, szűköl.
– Nem rakod le!
– Mit kiabálsz? Hadd vigye…
Éles revolvercsattanás.
Vonítva felszökik a levegőbe, forogni kezd, nyüszít, de a kenyér nem esik ki a
szájából. Aztán hirtelen a síkság felé fordul, dülöngélve elrohan, fekete csíkot húz maga után.
Röhögés.
– Azt hiszed, most jobban visszahozza?
Még sokáig látták, ahogy a havas mezőn imbolygott; kanyargó utat írt le, mintha a
hótakaró alatt ösvényre akadt volna.
A vasárnap semmiben se különbözött a többi naptól, a rendje mégis másképp
alakult. Más volt a csendje, időbeosztása, a hangulata. Hosszabbnak tetszett, és a semmittevés
is indokoltabbnak. A beidegzések még nem koptak ki belőlük egészen, ilyenkor akaratlanul is
körülményesebben borotválkoztak reggel, a ruhatisztogatást, a friss ing felavatását nem
mulasztották el, se a ráérős fütyörészést a „korzón”, a szemafor és a konyha között.
Csak éppen íze nem volt; másoltak valami nemlétezőt.
Délfelé meglátogatták a szomszédos vagonokat, de ha akadt is prezent cigaretta, a
csikk végül visszakerült az ajándékozóhoz. Többnyire kiestek a szerepből, a gesztusok
elbizonytalanodtak félúton.
Otthon ilyenkor kínálják az embert egy kis pálinkával, pogácsával. A konyhából
behallatszik tűzpattogás, minden ragyog; a bútorok, terítők a derűs várakozástól fénylenek. A
pálinka kékesen szivárványlik az apró poharakban, már az illata is felizgatja a nyálkákat. Még
egy pillantás körbe, az egyformán csillanó szemekbe – aztán föl. Tapintani lehet az útját. Most
már jó. Keresztbe lehet vetni a lábat, a forróság lassan árad, az asszony valamit odébb tesz, kint
vakít a hó, mint felcsúszó szoknya alatt a comb csíkja…
Újabban elmaradt vasárnap a névsorolvasás; pótolta a megszokás és a félelem.
Mikor először került rá sor a laktanyában, inkább humorosnak találták, mint
bosszantónak. Ha már így illik, legyen; úgy látszik, ez is hozzátartozik a fegyelem rítusához.
S abban nem is volt hiány. Egy félrefordult gomb képes volt az egész század összhangját
megbontani. Húsznapos kiképzésbe került, míg a sorakozó minden igényt kielégített;
ugyanannyiba a tisztelgés, a feküdj, a kúszás. Utána kezdtek csak hasonlítani az óraműhöz.
Mikor kiürítették a tábort, melynek a palánkkerítését négy hónapon keresztül csak zárt
rendben hagyhatták el, szinte mindennap számbavették őket, megszámolták a készletet. Már
nem is vették észre, hogy kiszolgáltatottságukban a rang és méltóság homályos érzését kelti
bennük, mikor a nevüket hallják; mintha személyesen szólna hozzájuk valaki. Nem akarták
elhinni. A felhangzó nevek hallatára – ez ő… ez a másik… ez én vagyok… – valahogy újra
átélték egymás személyiségét, a jelenlét bizonyosságát. Nem; nem mint a tárgyak. Ezek a
pillanatok voltak a legemberibbek. Csak később váltak megalázóvá, mikor már nem is
titkolták előttük, hogy kijátszhatatlan szövevény veszi őket körül.
Hunyorgó szemmel nézte a lejtős síkságot.
Menjen egyedül?
Míg bámészkodott, mintegy fél kilométerre a töltéstől baktató alakot vett észre a
mezőn, sehol senki körülötte. Annyit szabad szemmel is ki tudott venni, hogy közülük való.
Unalmában előszedte a távcsövét (amit még az apja hozott a Pó mellől), és felderítette a terepet. Az arc érintésközelbe ugrott: Kölyök volt. Lassan lépkedett,
nem is sejtve, hogy figyelik. Kezét csípőre tette, a sapkáját feltolta a homlokán.
Szórakozottan egy kórószárat rágcsált. Aztán megállt, két ujja közt kifújta az orrát. Felnézett
az égre. Ujjbegyéről lerágott egy bőrdarabkát – vagy csak a fogát piszkálta?
Hirtelen megértette, hogy „odakint” ugyanígy lesz. Ha van távcső, először azzal.
Megnézi előbb az arcát, a szemét, a homlokát – és aztán elhúzni csak. Legjobb derék alá
venni a célgömböt, valamennyit úgyis fölfelé ránt. S próbálta elképzelni. És újra szeméhez
emelte a távcsövet. Tehát, derék alá. A rövid köpeny alatt komikus volt a két betekercselt láb,
a nagy bakancs. Ha valamit, ezt biztos lerángatják majd róla, s megmarad neki az elküldetlen
levél, a bicska. Bugylibicskája van, látta, mikor bevéste a nevét. Akkor persze nem gondolt
semmire még, mint ahogy most se gondol, csak áll és rugdalja a havat. De mért nem rohan…
mért nem vágódik el?! vagy ordítana legalább! Védekezne!
Egyszer mutattak neki valakit, aki világos nappal kimászott az árokból, és zsebre
dugott kézzel megindult előre, mintha éppen csak sétálna. Átlépkedte a gödröket, a hullákat,
mintha ez volna a legtermészetesebb. És nem lőttek rá; megvárták, míg visszatér, és csak
akkor kezdődött el a surrogás.
Most elhitte, hogy megtörténhet.
Hirtelen meglökték hátulról.
– Ki az? Ki mászkál ott?
– Nem tudom – mondta, és vállára akasztotta a távcsövet.
– Nagyon kódorog máma a nép. Nem jössz zsugázni?
– Most nem – rázta meg a fejét.
A korzózók legtöbbje már visszavonult a vagonokba; itt-ott énekszó hallatszott fel,
harmonikaszó. A kántor leült az egyik ütközőre.
– Tudod, hogy készül valami?
– Mit hallottál?
– A szakács földije a főhadnagynak, az mondta, hogy nem sokáig maradunk itt.
– Na, akkor pedig nincs más…
Nem messze tőlük a Kölyök baktatott vissza a mezőről a töltés felé; T. odakiáltott,
meglóbálta a karját. Aztán belekarolt a kántorba.
– Mit szólnál, ha őt is magunk mellé vennénk?
A kántor örömmel egyezett bele.
– Már én is gondoltam rá.
Kölyök még este áthurcolkodott melléjük, a kályha közelében szorítottak neki
helyet.
Ötödik napja szemlélik a hajnali akrobatikát: a vörös nap élére áll a síkság peremén.
Az ellátás észrevehetően romlik. Újabban énekszóval kell felvonulni az ebédhez. A
bab csírakukacai, mint a zsugorodott tetemek úszkálnak a csajkába mért lé tetején. Az ebéd is
késik, a reggeli is. Körmönfont rendezés. A fagyban még csikaróbb az éhség, és feldobja a
savat a nyeldeklőre. Csak éppen köpni nem szabad – most?!
Ünnepélyes parancshirdetés.
…átléptétek a határt, bajtársak, fiúk, testvéreim, kemény arcélek! Nagy
események előszele dübörög a levegőben, kemény előszelek. Az otthon üzen, az otthon vár.
Tőletek. Valamit. Mindent. Micsoda vérzivatar! – De dicsőség!
A zászló egykedvűen lobog a szélben. A tisztikar alatta áll, mosolytalanul,
cserzetten. Ezredes, százados, főhadnagy. Orgonasípok. Egyszerre csak az egyik szól,
mindegyik húzókar hibátlanul működik. Betéve tudják a műsorfüzetet. Pontosság, rend,
geometria. A bakancsok sarka a sínekkel párhuzamos, a sínek a Galaktikával, minden
mindennel. Nyilvánvaló a győzelem. Száz és száz, ezer és ezer köpeny nyolcas sorokban,
mozdulatlanná fegyelmezve. Kozmikus összhang pátosza, naponként megismétlődő próba a
sorakozó. Gombnyomásra működő sejthalmazok, gombnyomásra robbanó világegyetem.
Magasabb rendű szemlélet a fegyelem. Protonok, nyolcas sorokban. Micsoda kéj kézben
tartani a szétfutó szálakat! Megnyugtató. A parancs, a parancs, a parancsolás!
– Jobbra nézz!
A zászló elakad felhúzás közben; akkora, mint egy lepedő, rátekeredik a rúdra, már
nem lobog. Puskavéggel kell megpiszkálni, hogy ismét dagadozni kezdjen.
Nézik. A tekinteteket nem lehet párhuzamosítani. A gondolatokat se.
…dicsőséges szelek feszítik vitorláinkat a beláthatatlan tenger ölén! Ha
győzünk, minden a miénk! Emlékezzetek! Hány tenger mosta apáitok vérét! Ha el nem
pusztulnak, ma birodalom áll a csonka haza helyén – legyen áldott az emlékük, a
példaképeké! Doberdó, Isonzó, Galícia, Rigómező, ottomán hatalom, új Zrínyiász! – és mi
kivágjuk magunkat! Vadkan ölte meg szegényt.
Az egyik vagon tele vágott dohánnyal, szőnyeggel, ezüsttel, képekkel. Mire
számítanak ezek? Hősi feltámadásra?
Az orgonasípból hirtelen kifogy a levegő. Összedugják hárman a fejüket. Ki fognak
találni valamit – de nem sürgős. A várakozás edzi az önfegyelmet. A merev „vigyázz”-t nem
váltja fel a „pihenj”. Lesz még hidegebb is, ez még csak dedó, gyerekjáték. Majd megszokják.
A bakancsok talpa belefagy a hóba. Na és? Tornáztassák a lábujjukat a kapcában, azért van
négy pár kincstári fejenként. És ha nem volna?
Nem tudnak megegyezni. Cigaretta, bokacsattogás, parancsára, igenis. De nem
történik semmi. A hátsó sorokban lazul a fegyelem. Egy kéz elindul lassan a comb mellett,
már deréktájon tart. A főhadnagy felfigyel, a kéz megmerevedik. Csípőre tett kézzel bámul,
nem tágít. Meddig bírja ez a tulok kétcsillagos? Pillantása éles, de üres. Már megszokásból is
meresztgeti a szemét, ha nem is gyanakszik. Most! Végre! A kéz csigamódra ismét megindul,
és kiköt az orrnál. Tüsszenteni kellene, de az tilos. Nyomkodni kezdi az orrnyerget, és sikerül
visszafojtani az ingert. De csak annál rosszabb. Minek ásták az illemhelyet, ha nem
használhatják, amikor kell? Most már az esne jól tüsszentés helyett.
A százados orrfúvása recsegve töri meg a csendet. Kesztyűs kézzel gondosan
összehajtogatja a zsebkendőt, majd újra kezdi; úgy látszik, az élek nem fedték pontosan
egymást. Hideg, időt pazarló mozdulatok. Mintha színpadon állna. Köhint.
…mindannyian büszkék vagyunk, hogy miránk! A haza belénk helyezte,
hogy most vagy!
Ez pontos. Mindannyian! Csak éppen nincs hová nézni. Az érdes hang visszahúz,
lenyom; a tömött sorok közé csak törmelékképek hullanak be; egy vállpánt, egy fatörzs, egy
fej, egy darab ég, egy vállpánt… Nézhetik egymáson a tarkólövés helyét. A síkság
mozdulatlan, falu tíz kilométerre. Még senki falubelivel nem találkoztak. Élnek ott
egyáltalán? Vagy kiürítették? A tartalék vakvágányon. Elszakítva, kiszakítva, megszámolva,
becsomagolva, indításra készen. De akkor gyerünk legalább! Ha ők nem dönthetnek, legalább
döntsenek!
Mi lesz a reggelivel?
…ma negyedik éve, bajtársak! Ki kell vennünk a ré! A század közös óhaja, hogy!
Vége a pihenőnek! Éljen a közös, győ! Éljen a haza!
A vörös napkorong elszakad a láthatárperemtől.
Szerelem
Átsétálok a trafikba – szólt vissza Baki, és a gépház hűvöséből kilépett a tűző
napra. Amíg felkapaszkodott a töltésre, gondosan megigazította a sapkája ellenzőjét, hogy jól
vessen árnyékot. Fent a zsiliphídon tenyérnyi Doxa-órát vett elő, füléhez tartotta, majd
hunyorogva, mintha keresne valamit, a pilledt kertaljak felé nézett. A kertek a fűzbokros ártérig
lenyúltak, felső végüknél már a Fő utca kanyargott. A folyó évenként többször is elöntötte az
árteret; most szikkadt és repedezett volt, szétnyílt kagylók borították vastagon.
A zsiliphídtól nem messze vöröstetős ház emelkedett ki a többi közül, a kertje is
dúsabb volt, mint a szomszédoké. Gyümölcsfák sorakoztak benne, virág és vetemény, magas
vesszőkerítését ültetett folyondár kúszta be, az ártér felé sövénygát védte a víz pusztítása
ellen. A parasztok nem sokat törődtek az ilyen ház körüli kertekkel – gyep, virág, ilyesmi nem
foglalkoztatta őket – , ezen az egy kerten azonban ápoló kéz nyoma látszott. Még egy
nádfüggönyös filagória is megbújt az utcáról behajló eperfa árnyékában.
Akár egy zöld oázis, közepén piros tetővel.
A gépész figyelmesen szemlélődött. Rezes arcú, szikár férfi volt, túl az ötvenen.
Erős pofacsontja alatt két horpadás mozgott alig észrevehetőn, mintha a fogai szüntelen
őröltek volna. A napfényben élesen kirajzolódtak a bőrébe ivódott olajrovátkák, a nyakán
dudorodó erek. Ezek a határozott vonalak makaccsá és szigorúvá tették arckifejezését, csupán
a szeme volt álmos és világoskék, mint egy gyermeké.
Az erdő felől, a töltésen, kerékpáros férfi közeledett feléje, válla fölött puskacső
csillogott. Már messziről megismerte, Csollán volt, az egyik kerülő, aki betért néha hozzá;
legutóbb a puskája závárját javította meg.
Az erdész lefékezett a hídnál.
– Itt hűsöl, Baki úr? – s törölgetni kezdte kis fogkefe bajuszát.
– Én nem – mondta az pontosan –, ahhoz találhatnék jobb helyet is.
– Hát veszettül süt, az isten verje ki. Az erdőben lélegzeni se lehet.
– Nagyon hihető – bólintott Baki, majd szakértői körülményességgel hozzátette: –
Éjszaka nem szállt le a hő huszonnégy fok alá, így nem vált lehetővé a lehűlés.
Az erdésznek tetszett a cirkalmas válasz.
– Maga is mindig mér valamit, hallja. Aztán fizetnek legalább azok a
metrológusok?
– Nem olyan ez, kérem. Ez tiszteletbeli megbízás.
– Ugyan? Az micsoda?
– Tudományos érdekből figyelem az időjárást.
– És jelenti a pesti uraknak ingyen! Hát ez is bolond dolog. Inkább esőt küldenének.
Úgy látszott, ezen mindketten elgondolkoznak. Csollán még várt egy darabig, aztán
elköszönt.
– Majd benézek az egyik este, az órámat kéne megjavítani – s legurult a füves
töltésoldalon.
Baki csak utóbb gondolt rá, hogy nem is válaszolt. Szeme újra ott járt a zöld
oázison, s azon a furcsa fölfedezésen tűnődött, amit még kora hajnalban tett: azóta se tudta
megfejteni.
Ott lakott a szivattyútelep szomszédságában, egy töltésoldalhoz tapasztott,
vakolatlan házban; a falutól csupán a bokros ártér választotta el. Jobb lakást nem is
kívánhatott magának: ha éppen kedve támadt, nyugodtan szemmel kísérhette, ami túl a
kertekben vagy az utcán történt. Hajnalban, mikor a disznaját etette, feltűnt neki, hogy odaát, a filagória elől hiányzik az a kerti dísz (egy festett, törpét
ábrázoló kőszobrocska), amit alig egy éve vettek az öreg Külüs hagyatékából, árverésen. De
most bárhogy meresztgette szemét, a szobrot sehol nem látta, legalábbis ott nem volt, ahol
eddig állt. Persze, az ilyesmit rózsaágyások közé szokták állítani az urak – az öreg Külüs is
vásáron vette valamikor –, s talán erre gondolva kerestek neki megfelelőbb helyet. De mért
ilyen váratlanul, ilyen meglepetésszerűen?
Bakinak nagyon szívéhez nőtt ez a kert, bár csak egyszer járt benne. Az elmúlt
tavaszon történt; éppen ladikkal igyekezett hazafelé, s kifogyott a trafikja. Azt gondolta, kiköt
a kertaljában, s majd hátulról kerül be a házba – de senkit se talált otthon, a tornácon üresen
állt a szövőszék. Már épp indulni akart kedvetlenül, mikor a tornác végében egy ajtót vett
észre, amelyen jókora lyuk volt. Kíváncsian bekémlelt. A szobát raktárfélének használták, s a
szűk ablak éppen a töltés felé nyílt. Szorongó érzés vett erőt rajta: ekkor tudta meg, hogy az a
csillogó, ezüstös fényfolt, amit annyiszor látott odaátról felvillanni, ennek a raktárszobának az
ablaküvege! Percekig ott álldogált. Gondolatban beült a szobába, az ablak közelébe asztalt
állított, zsineggel lámpát húzott föléje, és kirakta maga elé a szerszámait. Jólesett elgondolni,
hogy egyszer mindez valóság lehet.
A Fő utcán vastagon állt az agyagsárga por, forrósága még a cipőtalpon is áttűzött.
A tikkadt csendben távoli cséplőgép dohogása lüktetett. Útjába esett a kocsma, nem kerülte
el. Odabent hűvös volt és sötét, az ivó nappali, savanykás szaga majdnem frissítőleg hatott rá.
A kocsmáros sokára kecmergett elő, s mindjárt intett is hátra, ahonnét előjött.
– Ezek a nyüves disznók! – fakadt ki. – Úgy elfeküdtek, mintha nem volna élet
bennük.
– Szerintem érthető – ült le a gépész; s mintha a vadőrrel megkezdett beszélgetést
fűzögetné tovább. – Csak gondolja el, mi azt hisszük, hogy oktalan állatok, pedig jobban
tudják nálunk, mi való…
– Hogyhogy mi való? – nézett rá a kocsmáros.
– Hát a melegben, a hőségben… A mozgás őbennük is hőt fejleszt ám!
– No, igaz, igaz… De tudja, hogy van. A bót nem megy, az anyjuk kínja se megy.
Persze hogy fél az ember, hogy azok is elemésztődnek.
Komótosan kitöltötte a szokásos két decit.
– Rágyújt?
– Köszönöm, éppen a trafikba indultam.
– Ha ugyan nem zártak be.
– Miért zártak volna?
– Hát csak úgy gondolom… reggel a Nyékiék szekerére pakolt föl az asszonyka,
biztos vásárba ment.
– Ma reggel? – hitetlenkedett Baki.
– Mondom, a Korpás Nyékivel, azok már learattak. De azért csak menjen, az anyja
biztos őrzi a házat.
Kint az utcán már neki is eszébe jut: pár napja, mikor betért a trafikba, egy hatalmas
vászonlepedőt látott a tornácon kiterítve, közepén magasra rakott szőttesekkel. Nyilván akkor
csomagolták össze az eladásra szánt portékát. A fiatalasszony éppen háttal állt neki, s
lehajolva rendezgette a készülő bugyrot. Feje nem is látszott, csak a barna kontya emelkedett
föl-le, mint egy kicsi domb, s a szoknyája húzódott föl a térde hajlatáig. De annyira
munkájába merült, hogy fel se nézett, amíg ő a pultnál időzött.
Baki sokszor csodálkozott, hogy a fiatalasszony milyen hosszú ideig hordja a fekete
ruhát. És nemcsak az utcán, de otthon is; még csak egy szalagot vagy színes kendőt se tett
magára soha. Persze, kemény ítéletű a falu, az özvegyeken rajta tartja a szemét, hiába dörgött
el harmadik éve a háború. Pedig hát, az élet megy tovább. Mégis, ez a makacs, illemtudó
gyász titokban neki is tetszett, becsülte érte a fiatalasszonyt. Más már ki tudja hol, miben
járna! De nem is lehet őt összehasonlítani a vele egykorúakkal. Ha csak azt veszi az ember,
hogy szinte minden vásárra elszekerezik, és mindig teli bugyorral – nincs ebben is valami
csendes, szívós okosság? Tavaly az első tetőt cserepeztette, idén a hátsóra is sor kerül. Öregek
gazdálkodnak ilyen megfontoltan.
De azt bizonyosra vette, hogy az anyja nem részes ebben.
Mikor legutóbb Pesten járt, egy kirakatban furcsa, négyszög alakú lemezeken akadt
meg a szeme. Cikornyás levelek, madarak voltak a közepükbe vágva, s ezeket a mintákat
bárki odavarázsolhatta a kimeszelt falra. Mindjárt kettőt vásárolt; az egyik összebújó
gerlepárt ábrázolt, a másik félkörben elhelyezett ibolyacsokrot. (Ágya fölött még mindig ott
fakult a két próbafestés nyoma.) Először a gerlepáros mellett döntött, majd elbátortalanodva a
másikat csomagolta be. Estefelé állított be a trafikba. A pult mögött senki sem ült. Kis idő
múlva kiáltás hallatszott az első szobából: „Édesanyám…” Első pillanatban csalódást érzett,
hogy nem a fiatalasszony lép a pult mögé, de csakhamar megnyugodott. „Így mégis könnyebb
lesz majd” – s már örült is, mikor az anyját pillantotta meg az ajtóban.
– Tessék, mit adhatok, Baki úr? – kérdezte sietősen az öregasszony, mintha munkát
hagyott volna félbe. Ráérősen letette a csomagot, kifújta az orrát.
– Igen, majd kérnék akkor… – és felemelte a hangját, hogy az első szobában is
hallják.
– Tudják, az a pesti áru mégsem olyan, mint egyebütt… Mint akár nálunk is.
Az asszony csodálkozva nézett.
– Hogyan hogy más? Hiszen mi is ugyanazt kapjuk.
– No, igen, nem is vitatom én. Csak hát éppen odafönt jártam, azért említem meg.
Míg beszélt, szeme megakadt valami új csomagolású dohányon.
– Megint újdonság?
– Most érkezett – emelt le egy paklit az asszony. – Dózsa dohány.
– Aha… Egészen új… – s megszagolta. – Jó szaga van.
– Meg nem is drága. Forint ötven.
– Igen, ismerem… – bólintott rá, holott akkor látta először. – Odafent is ennyi,
mármint Pesten.
– Hát, tessék akkor…
A szobából halk neszek hallatszottak ki, mintha suhogó vásznat vagy puha
selymet emelgettek volna.
Hirtelen elhatározással megkérdezte:
– Tetszett már ilyesmit látni?
– Micsodát, Baki úr?
Még ki se bontotta a csomagot; zavarában nem boldogult a csomóval, elszakította.
Végre ott feküdt kibontva a piktorminta.
– Hát ez lenne az! Egy új találmány… Persze, nem mindenütt árulják, csak városon.
– De mire jó?
– Az ne okozzon gondot! Majd kipróbálják.
– De hát kinek tetszett hozni?
– Az most nem jelentős. Csak tessék rátenni a falra, utasítás szerint… – s elmondta
aprólékosan, amit tudni kell a piktormintáról. – A párját én vettem meg, hát csak nyugodtan…
Az asszony érdeklődéssel bólogatott, de a csomaghoz nem nyúlt hozzá.
– Köszönjük, Baki úr, de mi nem használunk ilyet. Meg aztán, köllhet ez otthon is
még, vigye csak haza szépen.
Ezt a visszautasítást nem tudta elfelejteni. Nemcsak udvariatlannak érezte, hanem
árulkodónak is. Egyszerre rádöbbent, hogy amit ő eddig féltő aggódásnak vélt az
öregasszonynál – a szüntelen leskelődést, kullancskodást a lánya körül –, az valójában
zsarnokoskodás. Hiszen most is! Meg se kérdezte a lányát, hanem mindjárt ő maga döntött,
mintha más nem is történhetne a házban, csak amit ő akar. S hozzá nem is a maga portáján
uraskodott így, hanem egy olyan házban, amely mégiscsak a veje után maradt.
Gyorsan hóna alá kapta a piktormintát, és köszönés nélkül távozott.
Ezután hosszú hónapokig másutt szerezte be trafikszükségletét. A fiatalasszonyt is
csak nagynéha látta. Egyszer találkozott vele, de mielőtt még köszönthette volna, már be is
lépett a szikvízgyár udvarára. Mindjárt sejtette, hogy az anyja áskálódása rejlik a dolog
mögött. Gyanúja csak megerősödött, mikor a kerítés mögül meghallotta azt a beszélgetést,
amit egy eltört szódásüveg fölött folytattak. A jól ismert hang annyira zavartan és
tájékozatlanul szólt közbe a vitába, hogy nem érthette félre: csak azért menekült be szegény,
hogy elkerülje a kínos találkozást.
De akárhogy történt is, a fiatalasszonyra nem tudott haragudni. Időközben sok
olyasmi jutott a fülébe, amire azelőtt föl se figyelt. Most a legapróbb részletek is érdekelni
kezdték. Akik régóta éltek a faluban, sokat suttogtak az öregasszonyról, ki ezt, ki azt, de
egyben megegyeztek: mind felrótták neki, hogy mikor fiatalon meghalt az ura, nagyon
sürgősnek találta, hogy városi rokonhoz küldje a lányát, ahelyett hogy maga nevelte volna. S
mikor a lánya is özvegy lett, akkor meg a nyakába varrta magát. Nyilván már nem akadt más,
aki berakja utána az ajtót. Baki egyre inkább a sajnálat és gyűlölet megosztott érzésével
gondolt a vöröstetős házra: amilyen békés, otthonos kívülről, belül úgy fojtogathatják a
veszekedések. Holott másképp is lehetne. Egyszer alkalma volt a községházán a telekkönyvbe
belelapozni; s a telekkönyv nem hazudik. Ott minden pontosan úgy állt, ahogy ő szerette
volna. Nemcsak a ház meg a kert volt a fiatalasszonyé, hanem a hegyháti szőlő is, melyről azt
hitte, hogy az anyjáé. Vagyis a fiatalasszony egyáltalán nem szorult rá, hogy az anyja kénye-kedvét tűrje. Persze, ravaszságért az se ment szomszédba: a szőlőt alig egy éve íratta át a
lánya nevére, amikor ő maga az ágyat nyomta éppen. Hát nem számítás ez is? Olcsón venni
meg a lánya jószívét, gondosságát? Igen, ehhez ért. Meg ahhoz, hogy a templomban gyertyát
égessen minden ünnepen.
Bakinak fejébe szállt a hirtelen felhajtott bor. A tűző nap elől az ereszek keskeny
árnyékába húzódott. A kutyák, mintha ki lettek volna terítve, sorban feküdtek a házak előtt;
ha közelükbe ért, akkor se igen mozdultak, fektükben morogtak egyet.
Sose szívelte ezeket a keverék falusi kutyákat. Ha a párzás ideje rájuk jött, és
naphosszat kergették egymást, mindig düh fogta el, s amikor csak tehette, szétkergette őket.
Mikor kora tavasszal az öregasszony szukája megdöglött, kárörömmel vette tudomásul. Vén,
lompos dög volt, undor volt ránézni. A szőre hullott, gyulladásos szeme csúnyán megduzzadt.
De udvara olyan volt, akár két fiatalnak. Örökké öten-hatan sündörögtek körülötte, sokszor
alig lehetett a trafikba belépni tőlük. Azt viszont észrevette, hagy a fiatalasszony nem
kedvelte ezt az állatot. Ha indult valahová, soha nem vitte magával, visszakergette az udvarra.
Az a lehetőség, hogy a kutya esetleg nem természetes módon döglött
meg, valamiféle cinkosságot teremtett Bakiban a fiatalasszony iránt. Hiszen akármikor a
vénasszony arcába vághatta volna, hogy – „na, előbb is be lehetett volna adni azt a mérget!” –
de mindeddig ügyelt, hogy a dolognak ne legyen árulója.
A sok felgyűlt sérelem most éppen alkalmas módon fortyogott benne. Egyszerre
kedve támadt, hogy jól szeme közé nézzen a banyának: vajon hogyan viselkedik, mikor tudja,
hogy egyedül van a házban – Vajon elárulja magát?
Színlelt nyugalommal lépett be a harangcsengős ajtón. Az öregasszony kötényét
söprögetve sietett a pulthoz, de még onnét is a csirkéket hessegette.
– Jaj, nehéz ám így egyedül… – mondta, s látszott, hogy most szívesen keseregne
bárkinek.
– Tudja, Baki úr, aki öreg, már nem is tudja, hova tegye magát, annyi a gond ilyen kicsi
ház körül is.
A gépészt nem érte váratlanul a panaszkodás. Sejtette, hogy az asszony előbb-utóbb
közeledni próbál, talán még pletykálódni is, hogy elterelje a figyelmet a praktikáiról – s lám,
most is kitalálta a módját: sopánkodva a kétnapos pesti újságokra mutatott.
– Lássa, ezek is mindig ugyanazt mondják… sose írnak jót. Mit hall, Baki úr? Ó, az
a sok özvegy…
Hirtelen nem tudott mit válaszolni.
– Egy paklival kérek… – mondta, hogy időt nyerjen, majd hozzáfűzte. – Ki tudhatná
azt, kérem? Egyszer mindennek eljön az ideje.
– Mindennek, az isten akaratából… – sóhajtott az asszony.
A trafik előtt acsarkodó ugatás hallatszott fel, mintha valakinek a bőrét nyúzták
volna. Baki odalépett az ajtóhoz és kinézett. A kerékpáros már a kocsma körül járt, a kutyák
is visszafeküdtek az árnyékba. Csak egy lompos, fekete dög állt az utca közepén, és dühödten
vonított.
Visszasétált a pulthoz.
– Ennek se ártana egy kis méreg! – jegyezte meg hunyorítva.
Az öregasszony riadtan nézett rá.
– Méreg? Már hogy mondhat ilyet egy szegény kutyára?
– Nincs különösebb oka – mosolyodott el. – Ámbár az is megeshetik…
– Micsoda?
– Hát hogy valaki nem állhatja a kutyát.
Azzal felmarkolta a visszajáró pénzt, és elégedetten behúzta maga mögött az ajtót.
Pár nappal később, estefelé, vendég kopogott be Bakihoz, név szerint Gujdovics
Milán. Hosszú ideig a falu tűzoltó parancsnoka volt, de a háború után – politikai okokból –
lemondott az állásáról. Ez a tagbaszakadt paraszt mindenhová erős fokhagymaszagot vitt
magával. Ha leült, két térdén húzogatta bütykös tenyerét, s általában nem szívesen nyúlt
hozzá apró, törékeny tárgyakhoz. Talán ezért is, a gépészt szerfölött tisztelte. Sokszor elnézte
az órásasztalát, megcsodálta a finom alkatrészeket, és sohasem mulasztotta el megjegyezni:
„Istenemre, én megfogni se tudnám!”
Most is azzal lépett be, hogy a fejével intett:
– Dolgozol? Mert csak folytasd ám.
– Nem jelentős munka – legyintett. – Akármikor abba lehet hagyni.
Bakinak két szobája volt, de csak a kisebbiket lakta. Ide állította be a kevés bútorát,
és ugyanitt rendezte be az órásműhelyét is. Tulajdonképpen ez volt a szakmája, amit igazában
szeretett, de a legkevesebbet gyakorolt. Keze, ujjai idővel eldurvultak a gépészi munkában, a
szeme is megromlott. De igazi mesterségére mégis úgy tekintett, mint valami ifjúkori álomra.
Évek során halomba gyűltek szobájában a rossz órák, asztalát por fedte. Egy-egy alkatrész
mindig ott hevert az üvegharang alatt. Órákig el tudott ülni az asztala mellett, egyik cigarettát
szívta a másik után, anélkül hogy bármit csinált volna. A csikkeket egy lyukas lavórba
dobálta. (Ez az előrelátás különösen a háború alatt tett jó szolgálatot; akkor még nem volt
trafik a faluban, a fiatalasszony csak a férje eleste után kapott trafikjogot.)
Nagyobbik szobája az ártérre nyílt, és csaknem üres volt. A spalétok itt mindig
csukva voltak, csak az egyik nyitható szárnyon szűrődött be fény. Kintről, a töltésről észre se
lehetett venni, ha valaki a spalét mögül kilesett; az ártéren túlról – odaátról – pedig bizonyosan nem.
A konyhában ültek le, két egyenes hátú, kényelmetlen székre. A hőség fullasztó volt
(Baki ilyenkor este főzte a moslékba való krumplit), de ablakot mégsem nyithattak, mert az
ártér fölött miriád szúnyog zsongott, és pillanatok alatt ellepték volna a szobát.
– Kint jártam a Szigeten – mondta hosszabb szünet után Gujdovics. – Úgy nézem,
nem lesz szénájuk a bitangoknak.
– Kiknek?
– Hát azoknak. Potyára fizettek, az már biztos! – nevetett
kárörömmel.
Bakinak ránc húzódott fel a homlokán. A Sziget jó föld volt, a legjobb a közelben.
Aki ott bérelt kaszálót, annak még alacsonyabb vízállás mellett se szikkadt ki a földje. De
ezek a bérletek többnyire olyanok kezére kerültek, akik bejáratosak voltak a községházára.
Gujdovics ezeket kivétel nélkül gazembereknek tartotta. Arról viszont nem tudott, hogy
hadiözvegysége folytán a fiatalasszony is itt kapott bérletet. Most ráfizetne ő is? Ez
elkedvetlenítette a gépészt.
– Persze, most aztán eszi a fene őket! – folytatta Gujdovics. – Éppen máma
tárgyalták, hogy lesz-e víz, vagy csak ősszel. Az elnök káromkodott a legjobban.
– Mit tudják azok! – mordult fel Baki. – Egyik sem illetékes. Fog jönni a víz, már
megindult a külországokban. Csak hát, annak is idő kell.
– No hiszen, te tudod – hagyta rá a paraszt. – Tinektek jelentik az ilyet. De ha már a
külországokat említed – halkította le a hangját –, hát én Dániában voltam fogoly…
Baki már ismerte a történetet – inkább az nyugtalanította most, hogy valóban úgy
van-e minden, ahogy Gujdovics állítja? Egyszer őt is cserbenhagyta a föld, így nagyon
átérezte az asszony gondját. Mikor a faluba került, éppen kilenc éve, földet bérelt, és
virágmagtermesztésbe fogott. De csak az első szállítmányt tudta elküldeni, az aszály még
maradék pénzét is elúsztatta. Állást is ekkor vállalt a szivattyútelepen. A vállalkozásból
csupán arra emlékezett vissza szívesen, hogy az egyik külföldi cég megbízottja személyesen
is megjelent nála; sőt, az ügynök még le is fényképezte, ahogy a zsiliphídon állt, sárga
szalmakalapban. A kép, a kalap megvolt még, de a föld mégiscsak „pucérra” vetkőztette – hát
nem elég, hogy ő megjárta egyszer?
Gujdovics közben tovább rakosgatta emlékeit.
– Én mondom, barátom, ott Dániában nincs példa ilyenre… Ott aztán küldi a tenger
az esőt. De van is ám szénájuk, nem úgy, mint nekünk – s rágyújtott kis mosollyal. –
Emlékszem, egyszer kiküldött a gazda bennünket, hogy fejjük meg a teheneit. Hát az igen,
azok tőgyek voltak! Az egyik bolond még oda is feküdt az állat alá, a szájába fejte… Persze,
hallgattunk róla.
Baki fölfigyelt hirtelen; egyszerre furcsának találta, hogy férfi fejje a tehenet.
– Ugyanis úgy van az – jegyezte meg szárazon –, hogy mikor katona az ember, nem
érez felelősséget, nem törődik a máséval.
– Az már igaz! – helyeselt a paraszt. – Lopni, rabolni, egykettőre megy az. Hiszen
tudod, én még mindig arra gyanakszom…
Gujdovics a féllábú idegenre célzott, aki elmúlt télen a faluban koldult. Kopott
zubbonyban járta végig a házakat, a gépészhez is bekopogott. Baki csak napokkal később
vette észre, hogy értékes kakukkos órája eltűnt. Nem volt szokása, hogy ilyen személyes
ügyben a hatósághoz forduljon, inkább ő maga látott neki a nyomozásnak. Odáig ment az
alaposságban, hogy sorban felírta a gyanúsítottak nevét, váratlanul beállított hozzájuk, és
lopva körülnézett a lakásukban. De hiába volt a fáradozás, az óra nem került elő. (A féllábúra
nem gyanakodott; az efféle – gondolta – inkább kenyeret, tyúkot lop.)
Különösen az bántotta a dologban, hogy a tolvaj egy szép tervét hiúsította meg. A
lopás előtti napokban éppen bent járt a trafikban, az ünnepekre vásárolt nagyobb mennyiségű
dohányt. Már elmenőben volt, mikor az öregasszony leverte a pultról az újságokat, s ami azon
volt – a többi között egy óra –, az mind a földre zuhant. „Jaj nekem, ez se kakukkol többet!” –
kiáltott fel, s majdnem elpityeredett. Nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: „Ez bizony
nem, mivelhogy vekker.” Az asszony szégyellhette az ügyetlenségét, mert mindjárt bizalmas
hangot próbált. „Tudom én, Baki úr, de én mégis annak hívom. Mikor kicsi volt a lányom,
mindig a kakukkot hívogatta belőle.” Ez ütött szeget a fejébe. Mindjárt említést tett a
birtokában levő kakukkos óráról, majd felajánlotta, hogy a vekkert megjavítja. Persze, nem
minden szándék nélkül. Helyette a kakukkos órát akarta visszaadni, mondván, hogy a másik
javítás közben tönkrement. Az gondolta, így majd meglepheti a fiatalasszonyt a nyílt
ajándékozás körülményessége nélkül. S ekkor történt a tolvajlás.
Baki lassan felállt, és megnézte a tűzhelyen fövő krumplit.
– Nehezen puhulnak az idén – mondta, s megemelte a födőt. – Pedig ez is a
Szigetről való.
Az edénycsörgésre sántító lépések dobbantak a fejük felett. Kis idő múlva egy
feketefoltos, sovány macska ódalgott le a padlásfeljárón; egyik hátsó lába tőből hiányzott,
szőrcsonk lógott a helyén.
– Nem sikerült a vadászat? – szólt rá Gujdovics. A macska odadörgölőzött a
lábához.
Baki szerette elmesélni, hogyan járt szerencsétlenül. Egyszer belemászott a
kukoricadarálóba, ő nem vette észre, és gyanútlanul megforgatta a kereket. No hiszen, azóta
óvatos a kisasszony! – szokta mondani. A macska második éve tanyázott a padlásán, de még egyszer sem
kölykezett. Mikor alkalmilag megvizsgáltatta az állatorvossal, kiderült, hogy ritka példány,
meddő. Most ennivaló után szaglászott a fáskosárban, és halkan nyávogott. A két férfi
egykedvűen nézte, ahogy mászkált a szemét közt, a macska meg várakozón visszanézett
rájuk.
– Különös teremtés egy ilyen állat, mint ez is! – morfondírozott Baki. – Az ember
azt hinné, hogy megköveteli a maga porcióját, de nem jut eszébe. Csak száraz kenyeret kap,
mégse mondhatnám, hogy elégedetlen.
– Sovány is! – jegyezte meg Gujdovics józanul.
– Sovány! Mert lusta, azért. Inkább nem eszik.
– Hát, ő tudja – pislogott a paraszt, s lomhán lekönyökölt.
Bakit indulatba hozta időnkint ez a nagydarab, mozdíthatatlan ember. Nem tudott
eligazodni rajta. Szerinte úgy élt napról napra, mint akinek semmi terve nincs, de szándéka se
talán, hogy változtasson a körülményein. Még a háza táját is pusztulni hagyta. Állítólag az
alszegi kocsmáros feleségével folytatott viszonyt, de erről nem esett szó köztük. Bakinak elég
volt az is, amit látott meg hallott. Hogy mégis becsülte, annak egyéb oka volt. Gujdovics,
mint fuvarosember, sokfelé megfordult, és gyakran tett neki hasznos szolgálatot. Legutóbb is,
valamelyik vásárról szekerezte haza a fiatalasszonyt, és útközben hosszan elbeszélgetett vele.
Baki értett hozzá, hogy feltűnés nélkül szedjen ki a barátjából mindent, amit fontosnak vélt.
Bár ez se ment mindig könnyen. Sokszor ő maga érzett kedvet, hogy Gujdovicsot beavassa a
terveibe, tájékoztassa bizalmasan – de valahogy sose került rá sor. És utóbb már ő se bánta.
Végre is, nem az a barátság, ha idő előtt fecseg az ember, hogy így akarom, úgy akarom.
Ennél különb dolognak tartotta, ha juttat is a barátjának a magáéból, s
ha kell, gondolkodik helyette.
Míg a paraszt a macskával játszott, Bakinak egy alkalmas ötlete támadt.
– Csak éppen megemlítem – mondta –, mivelhogy szóba hoztad. Én nem helyeslem
az álláspontodat ebben a községházi dologban.
A paraszt elkomorodott.
– Bitangokkal nem ülök le cseresznyézni. Ezek csak a magot köpik másnak.
– Nos, lehető, hogy igaz. De neked szerzett jogaid vannak! Nyolc évig parancsnok
voltál!
Gujdovics megrázta a fejét.
– Lemondtam, vissza nem vonom.
– Hát akkor majd beszélek közérthetően – mondta a gépész, és markába söpörte a
kiszóródott dohányt. – Azt tudod, ugye, hogy a faluban csak én dolgozhatom
robbanóanyaggal?
– Tudom hát. Ki értene más hozzá?
– Hát ezen lehet módosítani, ha az ember végiggondolja a szándékát.
Gujdovics előrehajolt. – A szándékát?
– Igen. Ha megfelelő lesz az idő, a te dolgodat is nyélbe lehetne ütni.
A paraszt eltűnődött, Baki meg elégedetten mosolygott: mégiscsak mézre szállt a
légy! Ha azt eléri, hogy Gujdovicsot a tűzkárbizottságba jelöljék – már az is valami. Gonddal
és felelősséggel jár, sőt tekintéllyel; s ki tudja, talán még asszonyt is kap akkor, hozzávalót,
érdemeset.
Halkan kopogtak a külső ajtón.
– Ha! – nézett föl Gujdovics. – Valaki.
– Nem várok senkit – mondta Baki, mintha a barátja erre célzott volna.
Lassan kinyílt az ajtó, és egy tíz év körüli kislány lépett be a sötét töltésről.
Zavartan megállt, és a két férfi közt tétovázva, a gőzölgő krumplisfazékon akadt meg a
szeme. Míg beszélt, nem is nézett máshová.
– Baki bácsi, az ángyikám küldött át, hogy szóljak Baki bácsinak, mert Sümegiéktől
oda volt náluk valaki, hogy a gatter elromlott, és a deszka is benne van a gépben, és azt kéne
megjavítani – hadarta –, a gépet.
– Nofene! – mordult Gujdovics. – Ilyenkor?
Baki elővette a Doxa-óráját.
– Dolgoznak éjszaka is?
– Igen… de a deszka benne maradt, és azért nem tudnak.
– Nem is csodálkozom, megmondhatod nekik. Ha illetéktelenül nyúlnak a
motorhoz, mindig előállnak az esetek.
S bement a belső szobába.
Gujdovics a kislányt kezdte nézegetni, akár egy növendék állatot.
– No, Teri, mit csinál az ángyikád? Tanul a tanfolyamra?
– Azt nem tudom… – pirult el a gyerek. – Otthon van, most jöttek meg a földről.
– Talán bizony arat?
– Igen, aratnak.
– Hát, van is hozzá idő – s a térdére könyökölt.
A gépész sokáig matatott, a kislány elunta a várakozást. Lassan hátrálni kezdett
(valami csúfba léphetett, mert a kőpadlón mindenütt nyomot hagyott a talpa), s mikor az
ajtóhoz ért, gyorsan elköszönt.
– Hogy megnőtt ez a kölyök! – rezzent föl Gujdovics. – Nemrég az ángyikája volt
ekkora, most meg már tanul, urasodik.
– Tanul? Mit tanul? – szólt ki Baki a másik szobából.
– A franc tudja ezt az új módit. Úgy hallom, városra mennek, a selyemgyárba. Így
van ez, ha büdös a főd itthon…
A gépész most hallott először a dologról – s egyszerre gyanú rémlett föl benne.
Csóti Julis, a gyerek ángya, egy ideje gyakran megfordult a pirostetős házban. Többször is
megfigyelte, hogy ott üldögél a fiatalasszonnyal a filagóriában, az öregasszony meg járkál,
tesz-vesz körülöttük. Ez a Csóti lány világéletében nyugtalan természetű volt, olyan
kisasszony forma, akit nagyon is sok föld nevelt – ismerte jól a fölfogását. A falu poros neki,
inkább az aszfalton flangálna szívesen. Hol végzi ez, ha egyszer városra kerül? Mert nyilván
oda igyekszik. A barátnők pedig hajlamosak rá, hogy tanácsokkal lássák el egymást. Eddig se
volt ínyére ez a nagy barátkozás, de most már veszélyt is szimatolt benne.
Szerszámait belerakta egy aktatáskába, és visszament a konyhába.
– Átmész? – kérdezte Gujdovics.
– Kényes munka – mondta szórakozottan. – Nem utasíthatom vissza.
A zsiliphídig egyikük se szólt, főképp a szúnyogokat hessegették az arcukról.
Mielőtt elváltak volna, végre kibökte a paraszt.
– Aztán gondolod, hogy azt a dolgot nyélbe lehetne ütni?
– No persze… – bólogatott Baki. – Csak hát az ilyesmihez diplomácia kell. Én azt
ajánlom, csinálj egyszer fuvart a tűzkárbizottságnak.
Gujdovics hümmögve vakargatta az állát, aztán elköszönt.
Éjfélre járt, mikor végzett a gattermotorral. A falu aludt már. A kertaljakban
csapatba verődött kutyák vonultak hangtalanul, az ártér posványaiban békák kórusoltak. A
révház mögül, mint egy közeledő sárga reflektor, a hold emelkedett a fák fölé.
Nem volt kedve sürgősen hazatérni, egy kis kerülővel toldotta meg az utat hazafelé.
Szeretett így éjszaka, munka után, egyedül végigbaktatni a kihalt utcasoron, a sötét
ablakszemek között. Ilyenkor – hóna alatt a szerszámos táskával – még fokozottabban érezte
azt a jóleső bizonyosságot, hogy nélkülözhetetlen a faluban. Legutóbb a szövetkezeti elnök
célzott rá, mikor a masina mellett összetalálkoztak: „Látja, Baki, maga mindenütt megállja a
helyét. Az ilyen embernek köztünk volna a helye.” Ez a megjegyzés gondolkodóba ejtette.
Eddig, ha gyűlést hirdettek, legtöbbször el se ment, sose hallatta a szavát. Pedig hát, lett volna
joga hozzá. Tárcája mélyén évek óra őrzött egy levelet, melyet a háború utolsó heteiben
intéztek hozzá. A Társulat főmérnöke mondott benne köszönetet, hogy önfeláldozó
bátorsággal megakadályozta a zsilip felrobbantását. A főmérnök hamarosan meghalt, s így
Baki hőstette feledésbe ment. Ő ugyanis soha nem beszélt róla; sőt, éppen arra volt büszke,
hogy azóta is úgy járt-kelt a faluban, hogy senki nem sejtette, mit köszönhetnek neki. Most
viszont azt kezdte észrevenni, hogy ez a büszkeség nem elégíti ki. Többre, másra vágyott,
valami megfoghatóbb elismerésre. Csupán az időt nem látta még elérkezettnek. Úgy érezte,
amíg a töltés menti házban lakik, nem is kapcsolódhatik be igazán a falu ügyeibe; még azt
hihetnék egyesek, hogy szomszédtalan, félreeső háza egyúttal állásfoglalását is jellemzi.
Inkább várakozott hát és hallgatott a terveiről. Ahogy mondani szokták, kész
helyzet elé akarta állítani a falut.
Az első alkalmas reggel kerékpárra ült, és kihajtott a Szigetre. Őszintén
felháborodott, mikor a fiatalasszony földjét találta a legsiralmasabb állapotban. A konda
átvonult rajta, és az amúgy is kókadozó csalamádét csúnyán letiporta. Hogy a bosszúságát
kedvére kiélje, nem ült kerékpárra, hanem gyalog indult el a dűlő mentén, s közben pontosan
megfigyelte, a konda merre csörtetett, és mennyi kárt okozott.
A füzesbe érve meglepetve pillantotta meg az öregasszonyt, amint kapával a vállán
a földjük felé igyekezett. Mikor melléje ért, kelletlenül biccentette meg a kalapját.
– Nehéz a kapa, ugye?
– Jaj, csak látszatja is volna! – állt meg az asszony, s kicsit meghajolt, hogy a
derekát pihentesse. – Hiszen minden kóró lesz már, csak port kapálunk.
Tanácstalanul felpillantott.
– Lesz víz, Baki úr?
A gépész elmosolyodott.
– Azt csak a jóisten tudhatja – mondta kenetes hangon. – Talán többet kellene
imádkozni.
– Hiszen tudjuk mi azt – motyogta az asszony –, hiszen imádkozunk mi… – s
aprókat bólintott.
Baki már ismerte ezt az álszent hangot. Gyorsan elköszönt, majd lopva
meghúzódott a sűrű füzesben. Nem csalódott: az asszony még csak körül se járta a földet,
hogy megnézze, mennyi a kár – egyszerűen semmit se csinált. Csak állt, bámészkodott a
kapájára támaszkodva. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki tudja, mi a teendő ilyenkor.
Legföljebb sír, panaszkodik majd, meg az özvegységet emlegeti, ahelyett hogy kártérítést
követelne.
Rögtön elhatározta, hogy ő maga intézkedik a dologban: még frissiben szóvá teszi a
községházán a konda pusztítását. De nem volt szerencséje, az illetékes tisztviselőt nem találta
a szobájában. Viszont ott körmölt egy göndörhajú fiatalember, akiről rémlett, hogy egyszer a
Csóti Julissal látta sétálni a Kálvária-hegyen. Még a gondolat is feldühítette most: ez a Csóti
lány – a barátságuk ürügyén – ilyen zöldfülű tacskókkal ismerteti össze a fiatalasszonyt!
S végigmérte az írnokot.
– Tudja az írnok úr, hogy az ártéri birtokosság ügyében is itt felelősek?
A fiatalember ostobán nézett rá.
– Hogy tetszik ezt érteni?
– Úgy, kérem, hogy a kondás a község alkalmazottja. A kártevéseket illetően is! –
és jelentősen elhallgatott.
Az írnok makogott valamit, hogy ez nem őrá tartozik, de Baki faképnél hagyta. Ha
nem történik intézkedés, majd talál rá módot, hogy megleckéztesse a fiatalurat! S
megnyugodva tovább karikázott.
Útközben összetalálkozott a szikvízkészítővel. A gyáros felhasználta az alkalmat, s
megkérte bizalmasan, hogy nézzen meg egy rádiót, melyet meg akar vásárolni. Kiderült, hogy
Strasszer, a falu terménykereskedője az eladó, akinek a raktárát nemrég vette igénybe a
szövetkezet. Most aztán felszámol, és városra költözik. Bútorainak nagy részét azonban nem
viszi magával, hanem eladja, persze elsősorban olyanoknak, akik tudják, mit ér egy-egy úri
darab. A szikvizes mindezt úgy közölte a gépésszel, mint akire Strasszer feltétlenül számít.
Bakit váratlan izgalomba hozta ez a beszélgetés. Egyszerre ráeszmélt, hogy sok
egyéb mellett, amit számbavett, éppen a legfontosabbról feledkezett meg: a bútorokról.
Egyszerűen nem jutott eszébe, hogy mindazt, ami egy szobát otthonossá varázsol, beszerezze
magának. Mint egy utolsó pillanatban elcsípett zsákmányt, úgy vitte magával a hírt. Délután a
szokottnál korábban tért haza a gépházból. Mulasztását sürgősen jóvá akarta tenni. Nekiült, és
hosszasan számolt. Csupán az zavarta, hogy nem ismeri pontosan a szoba méretét, amelyet be
kell bútorozni. Bár ottjártában alaposan körülnézett (sőt, egyszer még azon is rajtakapta
magát, hogy a töltés mögötti fáskamráját furcsa kis kerülővel közelíti meg, s csak utóbb jött
rá: a veteményes odaát egész a kamráig felnyúlik, és ő azt
kerülte ki) – most mégis hiányolta, hogy mindeddig nem látogatta meg a
fiatalasszonyt. Akkor most nem kellene töprengenie. De aztán megnyugodott: a fontos az,
hogy a bútorok javát válassza, természetesen az öregasszony holmijai helyett. Az Ő
szobájához – tapintatosan – nem szándékozott hozzányúlni.
Mikor estefelé megjelent nála az erdész, még mindig ott ült a műszeres asztalka
mellett bóbiskolva, kezében kialudt cigarettával. Sietve úgy tett, mintha éppen dolgozott
volna.
– Tessék csak, kerüljön beljebb… – s felállt.
Az erdész csodálkozva méregette a fekete lupét Baki szemöldökcsontja alatt.
– Hát ez? Miért nem gyújt inkább villanyt?
– Éppen szándékoztam – mondta, s felkattintotta a kapcsolót.
A légypiszkos körte nagyra nőtt pettyárnyékokkal szórta tele a falat. Csollán
nyugodalmasan leült, és előhúzta zsebéből a javítandó órát. Közben belelapozott egy
megsárgult fedelű tudományos folyóiratba.
– Ezt olvassa? – és szeme megakadt egy címen: A csillagok vizsgálata.
Felpillantott.
– Ezek tudós dolgok, ugye?
Ahogy vesszük… – mondta mélyebbik hangján Baki, s egy apró csipesszel a
szerkezetbe nyúlt. – Ugyanis az az igazság, hogy tévedések mindenütt előadhatják magukat.
Kiváltképp a tudományokban.
Csollán olyan arcot vágott, mint aki erősen gondolkozik. Majd hasonló
csodálkozással, mint Gujdovics szokta, így szólt:
– Babramunka ez, hallja!
– Hát, szó se róla. De úgy van ám, hogy mindenki a maga ízlése szerint választja
meg a szórakozását. Én például fával sose tudtam bánni.
Ebben a megjegyzésben volt némi elismerő célzás. Az erdész barkácsoló ember
hírében állt – s ezt becsülte benne a gépész.
– No hiszen, órához én is csak egyszer nyúltam – mondta nevetve. – Egyszer
kakukkot faragtam bele, de az csudamód szépen sikerült.
Baki elcsodálkozott. – Kakukkot? kinek?
– Hát a Csóti Juliséknak. Az a gyereklány, a Teri verte le a falról, még kora
tavasszal. Aztán odaadták, hogy faragnám meg szépen, mert régi emlék. De hallott már olyat,
semmi baja se lett, csak éppen a madár törött el benne!
Baki úgyszólván minden órát ismert a faluban, de a Csótiék kakukkos órájáról
semmit sem tudott. Vagy talán időközben vették, anélkül hogy tanácsot kértek volna tőle?
– Aztán miféle óra volt az?
Az erdész a vállát vonogatta.
– Bizony, nem tudom már… Olyan volt, mint a többi.
– Éppen olyan?
– Úgy emlékszem. Barnára meg zöldre volt festve a házikója.
– Aha… – mormogta és felállt. – Akkor már tudom. Svájci márka.
Csollán a félig szétszedett órára mutatott.
– Hát ez? Megéri a fáradságot?
Baki furcsán fölnevetett.
– Én mondom, ügyeljen rá. Ezzel se járna rosszul, aki ellopná.
– De velem igen! – hunyorított a kerülő.
Csollán maradt volna még, de a gépész annyira szórakozottan válaszolgatott, hogy
illőnek találta, ha indul. Búcsúzóul megígérte, hogy ha megjön a víz – olyankor sok vad
szorul szigetre az erdőn –, majd prezentál néhány nyulat az órajavításért. Baki sose fogadott
el tilosban szerzett ajándékot, ezt mégsem utasította vissza. Úgy érezte, nem szegheti az
erdész kedvét, mikor az éppen nyomra vezette őt.
Kikísérte Csollánt, és maga is elindult otthonról. A töltés mögötti kanális felé sétált.
A felvégi gyerekek egész napjukat itt töltötték a fűzbokros parton, pecáztak, birkóztak,
szerelmeskedtek gyerekmódra. De hiába kutatott köztük, dolgavégezetlenül kellett
visszafordulnia. Alig tett azonban pár lépést, éktelen zsivaj harsant fel: akik békésen hevertek
az imént, most egymásnak esve marakodtak. Meglepetve látta, hogy az is közöttük van, akit
előbb keresett. Talán azóta érkezett? Vagy éppen őelőle bújt el?
– Teri! – kiáltott szigorúan.
A kislány kelletlenül indult meg a töltésen fölfelé.
– Tessék, Baki bácsi… Tetszik üzenni valamit az ángyikámnak?
– Nem, most nincs semmi olyasmi. Hanem várj csak… Csollán bácsit ismered,
ugye?
– Igen, ismerem, szokott minálunk lenni.
– Hát, mondd meg neki, hogy hét végére kész lesz az órája. Személyesen üzenem.
– Igen, megmondom… – bólintott a lány, s menni akart. Baki visszahúzta.
– Na, hogy szolgál az óra? – kérdezte cinkos hunyorítással.
– Milyen óra?
– Ne tettesd magad, tudod te. Amit levettél a falról.
A kislány elpirult, hevesen megrázta a fejét.
– Nem igaz! Én hozzá se nyúltam… Nem is láttam!
S elrohant.
Baki még percek múlva is ott állt a töltésen: jól sejtette hát, hazudtak Csollánnak!
A gyűlölet, mely eddig csak füstölgött benne, most egyszerre izzani kezdett, mint a
parázsra hányt szén. Úgy érezte, az a tervszerű gonoszság, amellyel az öregasszony
keresztülhúzta tervét, már nem érdemel kíméletet. Hiszen még a tolvajlástól sem riadt vissza,
hogy megkaparintsa a lányának kedves órát – őt pedig megfossza az ajándékozás örömétől!
Csak most értette meg, hogy az asszonynak mért voltak fontosak bizonyos részletek. Ki
mondogatta álnokul, hogy azt a sok értéket – mármint az órákat – ne hevertesse szabadon,
hanem zárja vasládába? Kinek jutott eszébe figyelmeztetni őt, hogy legyen elővigyázatos, s a
lakása kulcsát tartsa magánál, és ne könnyelműen az ajtó felső szegélyén. Csak annak, aki
ugyanakkor puhatolódzott is. S mikor eltörte a lopott kakukkos órát – mert nyilván ő törte el
–, volt oka rá, hogy ne a sajátjaként javíttassa meg. Hiszen Csollán bármikor elszólhatta
magát. Ezért kellett azt a szajha Csóti lányt a házhoz édesgetni, a dologba beavatni – s lám,
jól összetaláltak! Nem átallottak mindent annak az ártatlan gyereknek a nyakába varrni.
Hiszen belepirult, mikor éppen csak megemlítette előtte. Pedig annyi idő után már bátran
bevallhatta volna, hogy ő ügyetlenkedett – ha egyáltalán náluk lett volna az óra!
Bakiban a megtorlás legkülönbözőbb fajtái merültek fel. Gondolt arra is, hogy
jelentést tesz, és nyomozást kér – de erről letett. Az órát mely így vagy úgy, időközben a
fiatalasszony szívéhez nőhetett, ez esetben közönséges bűntárgyként kezelnék, s később
egyikük se tudna keserűség nélkül ránézni. A hivatalos tárgyalás pedig elkerülhetetlenül
megalázná őket, de különösen a fiatalasszonyt; már csak becsületből is kénytelen volna az
anyját védeni. Baki úgy érezte, szorítóba került. Csak az segíthetne, ha az öregasszony
elköltözne a faluból. Mert a végcél – most már nyíltan szembenézett vele – ez volt. Álljon
félre az útból, és élje a maga világát. Akkor talán ő is meg tudná bocsátani a történteket.
Nyomasztó töprengései másnap tovább bonyolódtak.
Délután idézést kapott a rendőrőrsre. Hamarosan rossz sejtelme támadt: a
kislánnyal folytatott beszélgetése jutott eszébe. A gyerek bizonyára megsejtette a hazugságot,
amibe az ángya őt is beleártotta – és elkotyogta a sérelmét. S mi kell más? Csak a szomszéd
tudja meg, a hír gyorsan fut, még meg is toldják szívesen. Lehetséges hát, hogy a tolvajlás
híre a rendőrségig jutott? Sőt, talán már az óra is ott van? Azzal indult el otthonról, hogy
kitérő választ ad, ha kérdik. Most kötelessége hazudni.
Az őrsön géppisztolyos őr tartóztatta fel. A parancsnok szobájába irányították.
Mikor benyitott, kellő méltósággal köszönt, és a parancsnok asztalához. lépett. Az asztal
úgyszólván üres volt, csak az ablakon betűző nap rajzolta rá a vasrács hibátlan négy szögeit.
Átnyújtotta az idézőlevelet. A szűk zubbonyba bújtatott őrmester először a dátumot vizsgálta
hosszasan, aztán a pecsétet, végül a saját aláírását. Miután semmi hibát nem talált,
megkérdezte:
– Baki Bertalan?
– Igen. Gépész és órásmester.
– Mind a kettő?
– Mind a kettő! – bólintott önérzettel.
Az őrmester ismét a papírlap fölé hajolt.
Baki várt.
Kis idő múlva egy óra halk ketyegésére lett figyelmes. Mintha fiók vagy szekrény
mélyéről ketyegett volna. Nyugtalanul fülelni kezdett, de akkor se hallotta másképp: az óra
halkan, egyenletesen ketyegett valahol.
Az őrmester kutató pillantást vetett rá.
– Mióta foglalkozik kútrobbantással?
Baki elképedt. Nem értette az összefüggést.
– Nyolcadik éve… – mondta bizonytalanul.
Most már nemcsak a ketyegést hallotta, hanem a szerkezet apró kattanásait is. Az
őrmester körmét koppintgatta a ceruzájával.
– Tehát még a háború előtt kapta az engedélyt?
– Nem, kérem. Megújították.
– Mikor?
– Háború után.
– Itt az engedély?
Sértődötten előkereste a papirost.
– Tessék.
Az őrmester rendíthetetlen türelemmel fogott hozzá az engedély
tanulmányozásához.
Baki csak állt egyik lábáról a másikra, s zavarába most már bosszúság is vegyült.
Végül is mire jó ez a hivataloskodás? Mért nem térnek a tárgyra? Miért ez a sok kerülő?
Kicsit közelebb lépett, és mutatóujjával megkoppintotta a zöld asztalt.
– Azt hiszem, siet ez az óra… – mondta, hogy elejét vegye a további
keresztkérdéseknek. Ha ő kérdez, könnyebb lesz tagadni.
Az őrmester rámeredt.
– Miféle óra?
– Hát amelyik ketyeg… Nem hallja?
– Hol? Az őrszobán?
– Nem. Itt… – makacskodott Baki.
– Nahát, ugyancsak jó füle van! Egy óránk van, az is két szobával odébb.
Most Baki vágott ostoba arcot: mégis tévedett volna?
Az őrmester akkurátusan összehajtogatta az engedélyt és rátenyerelt.
– Ez rendben van, kérem, csak hát ez mégsem elég. Új rendelet jött, hogy felül kell
vizsgálni a jogosult egyedeket. Mi persze ismerjük magát, de kötelességünk mindennek
utánanézni. Majd írjon holnapra egy önéletrajzot, azt elküldjük a kerülethez, a többi az ő
dolguk.
Baki erre végképp megzavarodott. Már a ketyegést sem hallotta. Csak egyet értett
meg tisztán és világosan: a megbízhatóságában kételkednek. De kicsoda? S miért? Eszébe
jutott a szövetkezeti elnök megjegyzése és megnyugodott; bizonyára terveik vannak vele,
azért kíváncsiak a múltjára. Akkor pedig érthető, ha a rendőrőrs ilyesmit követel tőle.
Ám ha kell, szolgálhat ő bizonyítékkal is.
– Én nem szoktam dicsekedni – mondta bizalmasan –, az ember elvégzi a feladatát
a lehető legjobban. De ez talán érdekelni fogja, mivel az ügyhöz tartozik.
S előhalászta tárcájából a főmérnök levelét. Az őrmester unottan kezdte olvasni, de
a végén elismeréssel bólintott.
– No, hiszen ez nagyon szép. Tud erről valaki?
– Senki.
– Látja, ez baj. Az ilyesmit nem szabad elhallgatni. Ez közügy. Mások kevesebbért
földet, kitüntetést kaptak!
Az őrmester magánál tartotta a levelet, és megígérte, hogy a zsilip megmentését is
belefoglalja a jelentésébe.
Baki megnőtt öntudattal csukta be maga mögött a rendőrőrs
kapuját. Hazafelé elidőzött a zsiliphídnál, ahol már gyülekeztek az esti kaszinózók, és ő is
elmesélt egy háborús történetet. Aztán hazament.
Otthon derűs nyugalommal lépett be az üres szobába, és kitárta az ártérre nyíló
ablak spalétját. A kert odaát aranyló fényben úszott. Később feltűnt valaki a tornác végében,
és egy felfordított szakajtót ütögetett az egyik oszlophoz. Nyomában sűrű por szállt fel,
melyen átsütött a nap, s úgy maradt pillanatokig. Annyira otthonos volt ez a kép, hogy
azonnal ráismert a fiatalasszonyra. Míg nézte őt elmerült mosollyal, szinte észrevétlenül ötlött
fel benne a mód, az egyetlen, amellyel kockázat nélkül kényszerítheti az öregasszonyt, hogy
elköltözzék a faluból. A lányának kéne levelet írnom! – gondolta. Valahogy így: „Tisztelt
Asszonyom! Egy kényes lopási ügyből kifolyólag, mely árthat a család jóhírének, tanácsos
volna, ha az anyja városi rokonukhoz költözne…” S még pár szó, hogy mindez bizalmas
figyelmeztetés. Így aztán még hazudnia se kellene. Úgy találta, hogy mindhármójuk számára
ez lenne a legtapintatosabb megoldás. S még csak nem is ő figyelmeztetné a fiatalasszonyt,
hanem egy „Jóindulatú Idegen”.
Vacsora után ült neki, hogy a levelet megszerkessze. Az elferdített írás olyan jól
sikerült, hogy őt is meglepte. Mégis úgy döntött, hogy óvatosságból a vasútállomáson adja
fel.
Épp a borítékot címezte, mikor halk dörömbölést hallott. Hallgatózva felállt, és
kikiáltott az előszobába.
– Ki az?
Macskája nyávogott vissza a konyhából. Kinyitotta az egyik ablaktáblát.
– Ki az?
Az ébredő párás szél távoli égdörgés moraját hozta válaszul. Hogy tudományosan is
meggyőződjék az időváltozásról, megnézte a barométert. A műszer pár óra alatt hat fokot
süllyedt. Ez pedig annyit jelent, hogy nem késlekedhetik tovább a bútorvásárlással: addig kell
nyélbe ütnie, míg meg nem indul az esőzés. Azt mégsem kockáztathatja, hogy szállítás
közben tönkreázzanak a drága bútorok.
Gujdovicsot másnap délután hat órára kérette a kereskedő háza elé.
Bármennyire hosszúnak tetszett is az idő délutánig, tennivalót bőven talált. Azt
akarta, hogy az érkező bútorokat ne csak beraktározza, hanem otthonosan el is rendezze a
szobában, s így azonnal lássa: hogyan is fognak festeni odaát? Vagyis az ártérre nyíló szobát ki kellett takarítani. Utána még a szokásos krumpliadagot is
odatette főni, hogy este ne legyen gondja vele. Aztán megmosakodott és átöltözött. Fehér
vászonruháját vette föl és a régi, sárga szalmakalapját.
Ötre járt, mikor átvonult a terménykereskedőhöz. Szándékosan hagyta utolsó
pillanatra a vásár megkötését. Esélyes vásárló úgysem akadt más, csak ő; nem kellett félnie,
hogy bárki is megelőzi. Mire leszámolom a pénzt, gondolta, már a fogat is ott áll az udvaron.
Távozóban a macskájába botlott bele. Nem lökte odébb, mint máskor, hanem
lehajolt, hogy megsimogassa – de a macska gyanakodva elugrott, és a kerítés mögé bicegett.
– Te nyomorék! Kényeskedsz? – s bosszúsan megfenyegette.
Már javában gyülekeztek a viharfelhők. A nap vakító fénnyel tűzött a falura, a
felhők között kék árnyékba borult az ég. Az öreg templomban esőért kongattak. Az utcákon
aggodalmas csend, mintha mindenki attól rettegett volna, hogy a felhők meggondolják
magukat, és a szomszéd falura zúdulnak. A harangzúgás ünnepélyes hangulatra kapatta.
Útközben vásárolt egy üveg bort, amit fizetség fejében szándékozott meginni Gujdoviccsal –
aztán bezörgetett a kereskedőhöz. Elhízott, vöröshajú nő nyitott ajtót: ahogy lépett, mozgott,
tömlőszerű emlői ide-oda ringtak a pongyolája alatt. Ásítást nyomott el, míg Bakit bevezette a
verandára.
– Bútorügyben? – kérdezte gépiesen.
– Igen, az iránt érdeklődnék. Itthon van Strasszer úr?
– Ő csak estére jön haza. De hát, mi is megegyezhetünk, minden darabnak megvan
az ára. Én mondom, jó vásárt csinálhat, Baki úr, a többiek se csapódtak be.
– A többiek? Kicsodák, ha szabad érdeklődnöm?
– Valami két paraszt a felvégről. Az isten se tudja ezeknek a nevét, mindnek
ugyanaz.
Mikor látta, hogy a gépész tűnődve ráncolja homlokát, sietve kinyitott egy
szutykosfehér ajtót.
– Ne aggódjon, a java még itt van.
A szoba olyan volt, mint egy feldúlt raktár: a bútorok helyükről elhuzigálva, a
fiókok félig nyitva, sorsukra bízott kacattal. Az egyik sarokban morzsolt kukorica
penészedett.
– Tulajdonképpen mi kellene magának? – kérdezte az asszony.
Bakit megzavarta hirtelen a válogatás lehetősége. Helyette azt kívánta meg, hogy a
kinti fénnyel, harangzúgással megteljék a szoba.
– Nem volna lehető ablakot nyitni? – kérdezte óvatosan.
– Ablakot? Hát nem jó így?
– De igen… Csak gondoltam, akkor előnyösebb volna a világítás.
– Hát, ha akarja… – s odarengett az egyik ablakhoz. Kint már megindult a szél, a
csipkefüggönyt az asszony derekára tekerte. Mikor kibontotta magát, epésen jegyezte meg:
– Most aztán örülhetnek a parasztok. Vihar lesz.
Baki a fölerősödő lármára figyelt.
– Hogy tetszett mondani?
– Tudja, minekünk már elég volt a faluból. A világ se olyan, mint azelőtt.
S büszkén kinyitott egy szekrényt.
– Látja ezt! Ilyet nem talál a szövetkezetben!
Baki engedelmesen megnézte, megkopogtatta. Aztán leült az egyik székre.
– Ebből hány van?
– Négy. És az asztal hozzá.
Az asztal kopott volt kicsit, de ez nem zavarta, úgyis kerül rá szőttes terítő.
– És ezek? – mutatott a sarokban álló két ágyra.
– Nem feküdt azokon évszámra senki. Itt állt a vendégszobában. Próbálja csak ki…
– Köszönöm… látom én.
– Csak üljön rá! Nem árulunk mi zsákbamacskát.
Baki leült az ágy szélére, és két tenyerét a csupasz matracokra nyomta. Az asszony
a másik oldalon tenyerelt rá súlyosan.
– Úgy-úgy, csak bátran, ne féltse! – és hintáztatta az ágyat. – Tudja, az uram meg én
mindig azt tartottuk, hogy csak jót érdemes venni. Legalább magát ne csapja be az ember.
Baki még ültében hátrafordult, hogy szóval is dicsérje – de benne szorult a szó: az
asszony éppen a pongyolája alatt igazgatott valamit. Megütődve bámult rá.
– Bocsánat… – motyogta.
– Ugyan! – nevetett az asszony, s mint a nők az ilyen intim művelet után, a vállait
húzogatta. – Nem féltem én, látott már maga ilyet.
Baki elvörösödött. Úgy érezte, hogy ez a szeplős, zsírpárnás terebély – akarva-akaratlan – Őt idézte fel, az Ő meghitt mozdulatát, amit nemegyszer elképzelt, s most
megpillantani vélt.
Hogy elkerülje a további bizalmaskodást, sietve kiválasztotta a bútorokat, és
megkötötték a vásárt. Egy fényesre politúrozott szekrénykén utólag akadt meg a szeme.
– Ezt mire használták?
– Nem is tudom – tűnődött az asszony. – Azt hiszem, a patefon állt benne.
Azonnal megalkudott rá. Toalettszekrényt gondolt belőle fabrikálni, melyben a fésű
és a hajcsat mellett megfér majd az ő borotvakészlete is. Ennek az apróságnak szinte jobban
örült, mint a támlás fotelnek, melyet az egyéb holmik mellé vett, a téli időkre gondolva,
mikor a kályhában tűz ég, az ártér fölött szél poroztatja a havat.
Mikor Gujdovics befordult az udvarra, bosszúsan mérte végig: az arca borostás
volt, nikotinos bajsza lefelé konyult. Akár egy fuvaros – legalább megborotválkozott volna!
De nem volt idő tanakodásra, a felhők vészjóslón gomolyogtak. Alig fordultak
egyet, a gépészről is lekerült a fehér vászonkabát. Strasszerné karosszékbe telepedve nézte
végig a rakodást, s folyton tanácsokat adott, mit hova tegyenek. Baki alig várta, hogy kívül
legyenek a kapun. Már csak a kicsi szekrény volt hátra, mikor váratlanul megugrott a két ló,
és az egyik ágy majdnem lezuhant.
– Kössem le? – kérdezte Gujdovics.
Baki kedvérevalóbb megoldást talált: a fotelt a saroglyába állították, abba ő beleült,
s így fél kézzel az ágyat is tartani tudta. A szekrénykét pedig, akár egy gyereket, az ölébe
vette. Így döccentek ki az utcára a keskeny pallón.
Mintha hangyabolyba csöppentek volna: mellettük kocsik dübörögtek el, kutyák
nyargaltak, az udvarokon aprójószágot hajkurásztak, a szérűskertekben kazlakat hánytak
sietve, a kitárt kapukon hazatérő marhák rohantak be bőgve – s mindez a lárma, rohanás a
harangzúgásba olvadt bele, mely makacsul követelte az esőt. Amerre elhaladtak, sorban
bukkantak elő a kíváncsiskodók az ablakokban, az alacsony kerítések fölött, és bámulták a
ritka látványt. Egy hasas szuka hosszan követte őket, és vadul ugatta a szekér végében
zötykölődő gépészt.
A trafik előtt fejébe szállt a vér. Bent a kertben, az ágyások között székekre, asztalra
terítve ágynemű szellőzött vakító fehéren, az egyik párnán rózsaszín hálóing hevert, a
tujabokron harangos fekete szoknya, a tornácon dobozok, ládák. A következő pillanatban a
fiatalasszony is előtűnt a filagória mögül, s gyorsan ölébe kapva, amit ért, befutott a házba.
Még arra se volt ideje, hogy a kalapját megemelje – a kocsi már továbbdöcögött. Egy
pillanatig „megálljt” szeretett volna kiáltani Gujdovicsnak, de idejében észbe kapott. Mindent
megértett. A szorgos takarítást, a rámolást, a készülődést – hiszen ők egyszerre gondoltak ugyanarra! Most már nem kételkedhetett többé.
Hazaérve éppen csak behordták a bútorokat a szobába, a rendezgetést Baki egyedül
óhajtotta elvégezni. De előbb még megkínálta Gujdovicsot.
– Ha nincs más szórakozásod… – és előszedte az üveg bort.
A paraszt készséggel vállalta az áldomást. Közben mustrálni kezdte a bútorokat.
– Aztán most majd itt laksz?
– Igen… – hagyta rá. – Itt is.
– Hát, te tudod. De én a te helyedben visszamennék télen a konyhába. Ahol rotyog,
mégiscsak ott van meleg – s körülpillantott.
A szobában majdnem sötét volt. Már nem hallatszott a kongatás.
– És te? – kérdezte Baki. – Te gondolkodtál a dolgon.
A paraszt legyintett.
– Nem bízok én azokban. Mind egykutya. És különben is, megvagyok én a
fuvarommal, az biztos legalább. Enyém a ló, de enyém az ostor is. Na!
Baki felcsattant.
– Fuvar, fuvar! Mindig ezt hajtogatod. Így aztán ne csodálkozz, ha nem vesznek
semmibe. Én – mondta ünnepélyes hangsúllyal –, én most jogosult vagyok, hogy kérjek tőlük
ezt-azt.
A paraszt egy hajtásra kiitta a bort.
– Mire gondolsz?
– Először is kitanulod nálam a robbantást, nekem úgyis terhes lesz rövidesen.
Akkor pedig illetékes leszel a tűzkárbizottságba.
– Ingyen fuvarra?
– Nem! – mondta diadallal Baki. – Visszamész parancsnoknak. Nekem megteszik.
A paraszt vakaródzott.
– Nehéz ügy…
– És ha az asszony kívánná? – Gujdovics elképedt.
– Miféle asszony?
– Hát a tiéd! Ha megházasodsz!
– Én?
– Te, te! De akkor nem élhetsz ám úgy, mint eddig… protekciós fröccsökön!
Gujdovics bambán pislogott, majd felugrott hirtelen. Hatalmas dörrenés reszkettette
meg a levegőt, a lovak felnyihogtak a töltésen.
– Hijnye, ittkap az eső! – és rohant az ajtó felé.
A kerítésnél fordult csak vissza.
– Reggel fuvarom lesz az állomásra. Bejöjjek utána?
Bakinak kapóra jött a kérdés, a levelet még nem adta föl.
– Melyikhez indulsz?
– A fél hatoshoz.
– Ha nem esik nagyon, kimennék…
Gujdovics már a bakról ordított vissza:
– Gyere bátran, lesz hely. Csak a Csóti lányt viszem meg a trafikos asszonykát. De
úgy nézem, eláznak a csomagjaikkal…
Baki megrezzent. Tenyerével lassan végigsimította a nyakát.
– Csomagokkal? Hát hová utaznak?
– Hát a selyemgyárba, oda szegődtek.
S a lovak közé vágva elrobogott.
Az utolsó felhőrés is bezárult. Hamarosan kövér cseppek kezdtek hullani, s mint a
higany, aprókat gördültek a porban. Egy újabb dörrenésre Baki is megmozdult, visszament a
házba. Bakancsának nyoma kis ideig még ott fehérlett a felázott töltésen. Bent a szobában
villanyt gyújtott, szórakozottan kitöltötte a maradék bort, de nem nyúlt hozzá. Csak a fotelban
elnyúlva kezdett igazán eszmélni, hogy mit is jelentenek Gujdovics szavai. Több volt az már
ostoba gonoszkodásnál; aljasság volt, minden eddiginél különb aljasság. Az utolsó. Inkább
gyárba küldi a lányát, el a faluból, ahol boldog lehetne a maga portáján… S ráadásul még a
pénz is két helyről csurranna! Boszorkány! – motyogta, és az indulattól elvörösödött. Sokáig
csak furcsa, aprólékos tennivalók jutottak eszébe. Bezárta a kertajtót, amit sohasem szokott;
megszegelte egy öreg evező mankóját; a Csollán órájával pepecselt – s végül összetépte a
gondosan megszerkesztett levelet.
Kint zuhogott már, alig lehetett a töltésig kilátni. Szakértő szemmel vizsgálta az
esőt. Az egyenletes zuhogás kiadósnak ígérkezett. Ha így tart pár napig, az ártéren evezővel
se lehet feneket érni. S akkor… – Itt megtorpant, mintha görcs bénítaná. Később cikázó villám
szántott végig az ártér fölött, megvilágította a csapzott fűzbokrokat, s kint a parton egy hátára
borított csónakot. Ez a villanó kép még percek múlva is makacsul elébe tolakodott. Mi lesz a
szigeti bérletekkel? Ha az áradás eléri a hetvenes pontot, már csak ladikkal lehet betakarítani
a termést, keresztül az erdőn, a nádasok között. De kicsoda takarítja be? Az öregasszony? Ha
üres lesz a ház, ő lesz kénytelen.
Lassan visszazöttyent a fotelba. Nem talált hibát. A nádasban könnyen billen a
megrakott ladik, legutóbb egy halász járta meg, valami Sümegi Tóth… vagy Vojtek? Törte
sokáig a fejét, de nem jutott eszébe a neve.
Tíz óra felé, a zuhogó esőben két fiatal nő botladozott végig a pocsolyás Fő utcán;
Csóti Julis és a fiatalasszony volt. Mikor a szivattyútelephez értek, a Csóti lány felkapta a
szoknyáját, és sietve lekuporodott az egyik fa alá; nyugodtan tehette, az utca végig üres volt.
Csak kis idő múlva kiáltott fel:
– Nézd csak! Ki jár ott a töltésoldalban?
A fiatalasszony kíváncsian guggolt melléje. A bokroson túl, a meder partján egy
zseblámpás, gumicsizmás férfi gázolt a vízben, éppen a vízmérőoszlopot vizsgálta.
– Képzeld, egyszer az anyámat kerülgette valami ajándékkal…
A szekér, mely hajnalban végigdübörgött velük a falun, pár pillanatra megállt a
gépészlak közelében, aztán tovább robogott. Azt hitték a ponyva alatt, hogy csak cigarettára
gyújtott rá Gujdovics.
Agyagos utak
„…a halál felidézi Erinyst, |
aki védi a rég megölöttek ügyét |
s megin’ újabb vészt köt a vészhez.” |
„Van-é váltsága, hogyha földre folyt a vér?” |
Aiszkhülosz: Oresteia
Bajtársaim, akik nem éltek már, ti vagytok a megmondhatói, hogy szelíd és szótlan
voltam. Tűrtem, ahogy tűrnie illik egy fogolynak. A kimustrált konzervdobozt én is a
szemétdombról kapartam elő, én is a nyakamba akasztottam dróttal, ott himbálózott. Ha százan
ugyanezt teszik, különös zaj ám az! Csak lépsz, néha alszol is menet közben, hiszen oldalt el nem
dőlhetsz, ugyanolyan pállott és savanyú testek vesznek körül, mint te magad. Alszol és lépsz, és
megint alszol – így múlik el a nap. A silány fémcsengés hozzátartozik a csendhez. Néha kiált
valaki. Mintha az erdők és szántók mögül leselkednének rád, de idegen a pillantás, nem érted.
Végül te is magadra maradsz. Egyetlen óriás konzervdoboz nyiszorog csak.
Hiszitek-e, hogy mélyebbre süllyedhet ember?
Ha Döbrököz felé kapaszkodom a lassú emelkedőn, behunyom a szemem, errefelé
minden fordulót ismerek. Pléhkoffer csattog a csomagtartón, üres, nem is tudom, mért viszem
magammal, amire szükségem van, kapok mindent a darálómalomban. A gőzölgő levest Mária
teszi elém, aztán félénk madárarccal kimegy – mégis úgy érzed, hogy ott ül valamelyik sarokban,
ott ül és nem szól.
Egyszer télen vadtemetőt ástunk a tulajjal; nagy vadász. Kegyetlen hideg volt,
emlékszem, a varjak ellepték az országutakat, s vad károgással túrták szét a friss lóürüléket. Két
órát toltam fölfelé a kerékpárt, gémberedett öklöm majd beverte az ablakot.
– Ki az?
Ivanics óvatos gazda, meggondolja, mielőtt kinyitja az ajtót; de engem igazán jól ismer,
bármikor érkezem, beenged. Szurokfekete ember. A szeme, a haja, a szemöldöke – még a
bricsesze is fekete. Bőrkabátot hord, csak jár-kel kigombolkozva, nem tudod, hogy megy-e vagy
marad.
Mintha testvére volna Hirsmann-nak.
Én bizony cingár emberke vagyok mellette, sápadt, mint aki belülről penészlik. A
kályhának dőlve dörzsölgettem magam, ő a jeges ablakon bámult kifelé.
– Hol a lányod?
– Lement a faluba – s lassan felém fordul. Ahogy rám néz, még köpcösebbnek látszik,
mint máskor. Egy láda mögül üveget húz elő, decinyi pálinkát tölt, állva issza meg. Ugyanabból
a pohárból kínál meg engem is.
– Meddig maradsz?
– Holnap én is a faluba megyek.
– A gőzmalomba?
– Oda.
– Oda holnapután menj – sunyít rám. – Akkor rajtacsípheted őket, feketeőrlés lesz.
– És nálad? – hunyorgok vissza.
Ostoba arcot vág, aztán felröhög.
– Amikor akarod!
Lassan fél éve már, hogy nyíltan beszélünk ilyesmiről; fél éve dolgozunk együtt, azóta
felezzük a hasznot. Magam se tudom, hogyan tévedtem meg, de most már nem tudok szabadulni
tőle, talán nem is akarok. Gyűlölöm, mert a markában tart – és mégse mutatom.
Délután ástuk meg a gödröt az akácerdő mögött. Ivanics fejébe vette, hogy elriadnak
a vadak, ha a fagyott hullákat kint hagyjuk tavaszig. Az eső áztatja, veri őket, igazi vadász nem
tűr ilyet. Ő már tudta, hogy hol hevernek dögök; még őzet is dobtunk a gödörbe kettőt, karcsú
lábuk acélmerev volt, szinte pengett.
– Csak nem undorodsz? – kérdezte nevetve; s én szégyelltem megmondani az igazat.
Ami puskavégre kerül, azt mindig Mária nyúzza meg; megnyúzza, megsüti, de soha
nem eszik belőle. Sajnálja őket.
De hát a kopók, az éhes kopók – azokkal mit kezdjen az ember?
Ez a döbröközi emelkedő – kopasz eperfáival – minduntalan a várszerpentint juttatja
eszembe. Végeérhetetlenül kígyózik fölfelé, azt hiszed, meghurkol odafent, a combodra,
nyakadra tekeredik, s már ha akarsz se mehetsz tovább: fent a dombtetőn ott vöröslik a daráló
csúcsos bádogteteje. Már messziről hallani a villanymotor zúgását; mintha dúdolna valaki, de
csak egy nótát tud, mégsem unja soha. Az utolsó kanyar után néha belém nyilallik: mi lenne, ha
egyszer a daráló helyett a bástyafalat találnám magam előtt; mint akkor, az első reggel, mikor a
Várba fölhajtottak? Attól kezdve mindennap onnét ereszkedtünk le a rakodó kikötőhöz. Végig
a parton vontatók horgonyoztak, kettőzött őrség, fényszórók – de hát ki robbant fel ilyen
temérdek lőszert? A kölesleves durrogott bennünk. Hajnaltól estig rakodtunk, s már a súlyáról
tudtuk, melyik milyen, nyomjelzős, kartács vagy egyszerű gránát. A folyó túlsó partján hangszóró
bömböl, a szétlőtt hídláb tövénél két gyerek horgot vet: olyan mozdulatlanok, mint a meggörbült
traverzek rózsái. Talán vége a háborúnak, és mi nem tudunk róla? Ilyeneket gondolsz, mert ez
a másik part megőrjít, itt csak őrbódé van és póznák, de egyetlen fa sem, csak messze nyúló
síkság és lucskos legelők. A várhegyen temetetlen meszesgödrökbe zuhog az eső. A rakodó
mellett hulladékvasakból összehordott hatalmas szemétdomb, fölötte viadukt ível át.
Betonpillérein szurokkal felmázolt nyilak és számok, két piros női mell. Mintha odafentről
okádták volna ezt az óriási rozsdahegyet, hogy mi turkálhassunk benne. Ha az őr nem figyel,
roncs ládát borítasz magadra, és úgy végzed el a szükségedet. A kolompos vízhordó szamár –
hátán a csöcsös tömlővel – délelőttönként baktat át a viadukton, annak már tudjuk az idejét.
Egyszer mégis megleptek. Hirtelen szapora dobogás hallatszott a magasból: mintha üldöznék,
egy vöröskendős, fiatal lány rohant végig a korlát mögött, kendője két szárnya felcsapódott az
arca elé. Éppen fölöttem pihent meg. Az ember elfásul idővel, semmit se szégyell; elszántan
visszanéztem rá, és tovább kuporogtam a láda alatt. Vajon lekiált az őrnek?
– Mára! Mára! – hallatszott hirtelen.
A lány tovább rohant – de már későn; utolérték a döngő csizmaléptek. A férfi… – nem,
nem az őr – ők dulakodtak odafent. Azt hittem, lehajítja a lányt.
Csak később tudtam meg, hogy ez volt a Kövér Hirsmann.
Mikor hetek múlva megjelent a Várban, és a táborparancsnokot kereste, mind arra
vártam, hogy rám mutat, és kiszólíttat a sorból. De képzelődtem csak. Nem rám, mindannyiunkra
szüksége volt; bort szállított a túlsó partra, és a rakodáshoz kért kölcsön bennünket.
Ha jól visszagondolok, Ivanics is szívességgel kezdte. Akkoriban zöldfülű voltam még
a szakmában, a vidéket se nagyon ismertem. De hát, én akartam, hogy így legyen. Csak
messzebb, minél messzebb a folyótól, a kikötőtől, ahol minden arra emlékeztetett – csak felejteni, és nem hallani többé a lánccsikorgást, a vontatók tülkölését, az
éhes sirályok kiáltozását…
Mikor először jártam Ivanicsnál, maga javította ki a jelentést, amit a havi őrlésről
készítettem.
– Erre ráfizet ám! – mondta.
Nem értettem. Tömpe ujjaival a papírt bökdöste, úgy magyarázott.
– Mázsával több a készlet, mint amennyit fölírt. Azt talán dugjam zsebre? – s
végigmért. – Mióta ellenőr?
– Két hónapja.
– No, akkor még nem fog rókát… – s aprókat nevetett.
Hát, őt csakugyan nem fogtam volna meg. Ahány ellenőr volt, mindnek ismerte a
bogarát, mindet becsapta. Engem valahogy bizalmába fogadott. Megmutatta a raktárt, a padláson
a dinamót – végül bevezetett a lakásába. Ott meghökkentem kicsit. Leginkább hajókabinhoz
hasonlított; a padlója, fala fából, a rések között szuroktömítés. Az ablaka se négyszögletű volt,
hanem kerek; igazi kajütablak.
– Maga csináltatta ilyenre? – kérdeztem.
– Nem – mondta –, így vettem. Valami hajósé volt.
– Miféle hajósé?
– Hát, azt már én se tudom. De az szent, hogy nem szerették a parasztok, nem tudott
a nyelvükön beszélni. – Kis vigyorral tette hozzá. – De hát, engem se szeretnek. Akinek fizetni
kell, azt nem szeretik. Még vadászni is úgy akarnak, ingyen, adó nélkül. Mintha csak úgy lehetne.
Ivanics bármiről beszélt, mindig a vadászatnál kötött ki. Ezen az estén még azzal is
kitüntetett, hogy megmutatta a vontcsövűjét; szép belga puska volt.
– Ezzel aztán oda lehet pörkölni! – mondta büszkén. – Csak egyszer kapjam őket az
erdőn…
– Hogyan? – néztem rá gyanútlanul. – Hát kié az erdő? Nem a Társaságé?
Ivanics hirtelen felállt, csípőre tette a kezét.
– Ezt ki mondta magának? – s a hangja éles volt, támadó. Sietve megnyugtattam.
– Énnekem senki. Én nem tudtam… én csak gondoltam…
De nem nyugodott meg; járkált föl-alá, faltól falig, mintha ki akarná dönteni.
– Persze, akad a faluban is, aki rosszul gondolja – morogta közben. – De az erdő akkor
is az enyém. Én bérlem, én gondozom!
Váratlanul tegezni kezdett.
– Tudod te, mit öltem már bele? – és odaült mellém. – Csak azért gürcölök itt, hogy
megtarthassam. A fene tudja, mit szeretek rajta. Már minden zugát ismerem, most már nem
tudnék meglenni nélküle. Tavaly nyáron még költőhelyet is kaszáltam a fácánoknak… azok meg beleülnének a készbe – a bitangok!
Arca vörös lett a dühtől, most már igazán őszintén beszélt. Én meg most kezdtem
eltévedni.
– Nem értem… hát azelőtt kié volt az erdő?
– Kié? Hát éppen ez az! – csattant fel, és szinte elérzékenyült. – Nem volt annak senki
gazdája… senki, érted? Mint a kóbor kutya… mint a zabilány, érted, akit csak úgy kiraknak az
utcára, hogy éljen, ha tud, hadd koszosodjon minden csavargótól, olyan volt – de már kimosdatni
kicsit, ahhoz nem volt gusztusuk. Csak nekem… Mert én tudom, hogy miből mi lehet, nekem van
szemem az ilyenhez – és most egyszerre nekik is fáj a foguk rá! Te hagynád a helyemben?
Zavaromban csak motyogni tudtam, úgy meglepett a hirtelen vallomás. Így még sose
hallottam senkit egy vacak erdőről beszélni.
– Igazad van. Ami tiéd, az a tiéd, az ember marokkal fogja a sajátját.
Ivanics bólintott, aztán megrázta a fejét.
– Marokkal… De az se könnyű ám. Örökösen félteni valamit, hogy egyszer csak nem
lesz… hogy akárki belepiszkíthat…
– De az erdő nem szökik el.
– Az nem – mondta megcsöndesedve. – De a vad igen. Itt csak úgy marad meg, ha
eteted, gondozod, és még akkor se biztos, hogy nem megy át a szomszédba… a szomszéd
megyébe. És akkor sose jön többet vissza.
Ivanics ölébe engedte a puskát, és a závárral babrált. Kis idő múlva halk koccanás
hallatszott az ablak felől, mintha madár verődött volna hozzá; azt hittem, hogy madár.
Szedelőzködni kezdtem.
– Hová sietsz? – nézett rám.
– Nem akarlak zavarni – mondtam.
– Engem ugyan nem zavarsz – és az ajtó felé fülelt. – Nem vendég jön. A lányom.
A sötét udvarról esőköpenyes lány lépett a szobába. Hajáról köpenyére csöpögött a víz,
onnét meg a hajópadlóra. Pár pillanat múlva, mint egy bűvös kör, csillogó vízkarika csurgott
köréje. Különösen a szeme lepett meg: sűrű szemöldök alatt két barna fészek, mindegyikben riadt
fiókapillantás. Hát mégiscsak madár? És találgatni kezdtem, miféle; fácán vagy fürj? Vagy fogoly
inkább? – és lopva Ivanicsra néztem. Egészen megzavart ez a gyerekes találgatás.
Ivanics megpaskolta a lány köpenyét.
– No gyere, ismerkedj össze az ellenőr úrral – s vizes tenyerével megsimogatta az arcát.
Kezet fogtunk. Mária lesütötte a szemét. Ivanics úgy nézte végig a jelenetet, mint
valami mutatványt, amit a maga szórakozására talált ki. Aztán két tányért szedett elő a
faliszekrényből, és odaadta a lánynak.
– Eredj, melegítsd meg a levest! – Engem meg visszanyomott a székbe. – Ugyan, ne
menj már sehová, itt is megalhatsz nálunk.
– És ti? – kérdeztem csodálkozva, mert csak egy priccset láttam a sarokban.
– Majd elleszünk a kamrában – dörmögte. – hajnal előtt úgyse kerülünk ágyba.
S halkan dudorászott, míg a leány be nem hozta a levest. Mária nem evett velünk,
mindjárt visszament a konyhába, odakint matatott. Ivanics kiszólt néha hozzá.
– Mi újság a gőzmalomban?
– Nem voltam ott – hallatszott kintről.
– Éjszaka is dolgoznak?
– Nem beszéltem velük.
– A gépész nem üzent semmit?
– Nem voltam a malomban – mondta újra a lány.
Emlékszem, furcsán hatott rám ez a beszélgetés; és a malmos nagy nyugalma se
tetszett. De akkor nem nagyon törődtem vele. Ivanics vacsora után bekapcsolta a daráló
villanymotorját, és a szoba egyszeribe megtelt a halk dongással. A deszkapadló remegni kezdett,
a villanykörte fénye egyenletesen vibrált. Kis idő múlva már a talpam bizsergett, és szerettem
volna lerúgni a bakancsomat. Ivanics újabb pohár pálinkát hörpölt fel, levetette a bőrkabátját, és
egy zsákból összevarrt, bő köpenybe bújt. A feketeőrlést – biztonság okából – ő is éjszakára
hagyta.
Végre is, mit csináljon az ember egy idegen szobában, ahol még sosem járt?
Kerülgessem a fiókokat, amelyeket Ivanics szokott kinyitni? Egy darabig felhúzott térdekkel
gubbasztottam a priccsen, aztán hanyatt végigfeküdtem a lisztszagú takarón. Leoltottam a
villanyt. Lent a mélyben álmosítóan dorombolt a gép, a kajütablak előtt póznák suhantak el,
kopasz eperfák, valahol távol egy parti útkaparó ház. Óriási viadukt alatt úsztunk el hangtalanul.
Később egy arc nyomódott a kerek ablaküveghez, a szétlapított orr fölött szurokfekete szem
világított – talán a Kövér Hirsmann arca?
– Mária!
Sejteni kezdtem, hogy Ivanicsnak nem lehet ilyen nagy lánya… hát akkor? Kinek a
hangja ez? Az őr ordít? Vagy Mára? Néha hallom, hogy Ivanics szidja
kint a lányt… hát érdemes egy felborult zsák miatt? Azt hiszem, segítenem kellene Máriának…
segíteni… nem bántani… De ahhoz sincs erőm, hogy fölkeljek a priccsről. Minduntalan egy
keskeny deszkapallón akarok az uszályfödélzetre jutni, vállamon a lőszeresládával. A láda éle
a csontomig váj, mintha hús nem is volna rajta. A hús nem fáj, csak a csont; ez is furcsa. Pár
forduló után már csuromvíz vagyok, a lábam remeg. Mi lesz, ha lebukom a vízbe? Hogyan
veszkődöm ki a ládába akasztott hevederből?
Pontosan emlékszem már, a borrakodáshoz erősebb pallót kaptunk, olyasfélét, amilyen
a daráló garatjához vezet, csak sokkal szélesebbet. De én azon is szédültem, már reggel óta
szédültem az éhségtől. Ha nem figyelmeztetnek a fiúk, észre se veszem, hogy sikerült a
kődarabot a palló közepére rugdosni… – közben hallom, hogy sugdosnak körülöttem: – Rúgd le…
rúgd le a vízbe! – Úgy látszik, megijedt valamelyik, hogy fölneszel az őr. De nem, nincs semmi
baj, csak unalmában ordít meg a géppisztolyát rázza, hogy ne cammogjunk. így aztán a hordó
szépen rágurult a kőre. A bordája mindjárt megreccsent, és a résen széles sugárban ömlött ki a
bor. Tiszta lucsok lettünk rögtön – de mit számított! Ész nélkül habzsoltuk az édes levet, a
markunkba, a konzervdobozokba csurgattuk – és hagyták. A Kövér Hirsmann se szólt, a parton
pöfékelt röhögve egy benzinestartály tetején. És az őr is röhögött. Talán mert úgy csámcsogtuk,
mint a moslékot a disznók, egymást tiporva? Hirsmann később egy pakli cigarettát hajított a
födélzetre, hadd kapkodjuk azt is. De gyufánk se volt, akkor meg egy égő csikket dobott a pakli
mellé. És ez sok volt. Hirtelen megszédültem a füsttől, a bortól émelygett a gyomrom. Hát ilyen
könnyű… ilyen olcsón is lehet? És teli torokkal ordítom:
– Mit akar? Szórakozni akar?!
A fiúk támogattak le a hajó hasába. Milyen jó, milyen okos fiúk! Pedig most szívesen
megsimogattam volna a Hirsmann képét… kicsit megfojtogattam volna. Hiszen nem rossz
ember…
Pincemély raktársarokban fekszem, egy szellőzőakna mellett. Fekszem, és makacsul
számolom a pallóra görgetett hordók dübörgését… hányadik már? Mintha mindannyiszor tagló
zuhanna le. Egy óra múlt el? Egy nap? Talán meg is feledkeztek rólam, és körülraktak a
Hirsmann hordóival. Próbálok kimászni az odúmból, de mindenütt ládákba ütközöm. A ládáknak
trópusszaga van. Mivel kereskedik ez az ember? Csak gazdagszik a háborún? Gömbölyűt és
keményet tapintok, dühödten beleharapok egybe. Tépem, szaggatom a fogammal, és elképzelem
közben: csakugyan szép látvány lehetek most! Négykézláb a sötétben, számból csurog a lé… Még
csak ugatnom kellene megtanulni, ugatni, bőgni, röfögni. A dögkolomp már úgyis ott a
nyakamban. Egyszerre észreveszem, hogy látom magamat, a két felemás
csizmafejet, a rongyokból összecsomózott sálat, az öklömet, az én két öklömet. Lassan
kiegyenesedem. Akár egy ember; a két kezem lefelé lóg. Nyugtatom magamat, hogy mindez nem
káprázat, kiléptem a rongyaimból, ott hever kupacban a ládák mellett,
semmi közöm hozzájuk. Csak a zsibbadtságot nem tudom levetni, a ládát, a hevederkötést. A
sötétben nyirkos huzat csap meg. Váratlan ajándék. Mint a vakondok, úgy tapogatom a légáram
útját. Elindulok fölfelé az aknán. A rozsdás falból vasrudak állnak ki, azokba kapaszkodom.
Félúton meredek lépcsősorba torkollik az akna – nem tudom, hol vagyok. Óvatosan lépkedek
tovább, és egyre gyorsabban rágcsálom a számban maradt keserű magot, forgatom a nyelvemmel,
mint valami kincset, egy világért se köpném ki. A lépcsősor végén kékre festett, alacsony vasajtó.
Valaki dúdol bent. Nincs időm visszafordulni. Egészen közelről Mára bámul az arcomba,
meghallotta a lihegésemet. Az ajtórésben áll, csak a szembogara tágul és szűkül – én meg sután
mosolygok. Nem jön ki hang a számon. Mára undorodva hátrál, erős kölniszaga van, fekete haja.
Nő, igazi nő! – a pongyolája lazán félrecsúszik. Kicsoda ez? A lánya Hirsmann-nak? Vagy a
szeretője? Egy pillantással fölmérem a szobát: nem is szoba, hanem egy ék alakú odú a hajó
orrában, alatta raktár, fölötte a födélzet. Az egyik oldalon függőágy, a másikon asztal, szék;
vaskályha önti a meleget. Legszívesebben nevetnék… micsoda kuckó! Hogy érti a vén kalmár!
De a kicsike fél tőlem… fél a tetveimtől… hátrál… Nem látod, hogy mosolygok? Gyorsan felkap
az asztalról egy gyűrött cigarettásdobozt, és nyújtja felém, de nem mer közelebb jönni. Nekidobja
a mellemnek. De még ez se bánt most. Értsd meg, hogy megbocsátok. Aludni szeretnék. Semmi
mást, csak aludni. De nem érti. Ordít, de nem értem, hogy mit – talán az őrt hívja? Vagy
Hirsmannt? Egyszerre reszketni kezdek; muszáj megtennem. A két
mutatóujjam éppen a körmömig összeér – – – – – – –
Pedig még így is milyen szép!
Megállás nélkül zuhog, a barakktető réseit kukoricaszárral tömködjük be, de a víz azon
is áttör; a megbarnult rostok szálai, mint a megpödört bajuszvég, szorgalmasan csepegnek a
fejünk felett. A padlón kövér tócsák áztatják a kiterített újságpapír lepedőt; a sorok fekete
csíkokká maszatolódnak szét. Mintha rácson feküdnél, és rács mögül bámészkodnál – de hová?
A soroknak nincs értelmük. És mindennek avas penészszaga van.
Az esőn át, messziről, harangzúgás hallatszik, kemény csizmaléptek. Mintha az
udvaron dobognának – vagy a szomszédos barakkban?
A parancsnok! – riadok fel, és a kis bunyevácra nézek. Az újságpapírján térdel, a háta
felpúposodik, a szája őröl: Bozse moj… Goszpodi pomiluj… – Sóvárogva
lesem minden mozdulatát; ahogy rózsaszín szappandarabkát vesz elő, ahogy vályút vág bele
bicskával, a vályúba szentképet csúsztat. Gresni szmo… Bozse moj… Goszpodi
pomiluj… Akik kiűzettek a paradicsomból, elégedjenek meg az ő szomorúságukkal, és ne
tápláljanak gyűlöletet a szívükben. Csöpögtess forró sztearint a szentkép elé, és
állítsd oda a gyertyát, állítsd oda, és himbáld a fejedet. Majka Bozsija…
Ivanics háttal áll felém, nagy halom üres zsák között kotorgat, mintha a sok közül
egyetlenegyet akarna kiválasztani. Mi lesz, ha megtalálja? Mi lesz, ha kihúz egyet, és odadobja
elém? Vagy Mára elé?
Belesápadok. Nem bírok felejteni.
Mária se olyan, mint máskor, sűrű lisztfelhőbe burkolózik, porolja a zsákokat. Olyan,
mint egy fehér angyal, csak mi bűzlünk a pálinkától. Azt hiszem, most kellene beszélnem vele,
most kellene figyelmeztetnem (senkinek annyira, mint éppen énnekem) – szeretnék odamenni
hozzá, és mindent bevallani. „Nézd, Mária, én már keservesen tudom, hogy milyen kevésen… Egy
pillanat csak… még annyi se…” Én mégse merek szólni. Pedig tudom, hogy egyedül ő érthetne
meg; de félek, hogy nem ő válaszol, valaki más lép ki a lisztfelhőből – mintha minden
pillanatban újra ismétlődhetne minden.
Ivanicsot figyelem. Fecseg és nevetgél, nem tudok eligazodni az arcán. Újabban
minden mögött szimatol valamit; sose mondja ki, hogy mit, csak kérdez összevissza, ok nélkül
hosszú történeteket mesél, amiknek se füle, se farka – aztán zsebre dugja a kezét: „Na, mit
szóltok hozzá?”
És ez egész délelőtt így ment.
Ivanics egyébként is értett hozzá, hogy jelentéktelen dolgokat úgy adjon elő, mintha
titkot közölne, titkot, aminek a megfejtésére maga is kíváncsi. Egyszer együtt cserkésztünk a déli
lejtőn, a Harangosban. Én persze csak puska nélkül, bottal, avval hajlítgattam félre a tüskés
ágakat. Az ilyen szolgálatokért, meg hogy ügyesen beletanultam a hajtókutya szerepébe, mindig
szívesen vitt magával. Sokszor voltam tanúja a meghatottságának. Ha bíborló vadszegfűt
pillantott meg a csenderesben, odahajolt föléje, és kigazolta körülötte a földet. Eleinte azt hittem,
hogy ez csak „alkalmi” kedvtelés; de majdnem minden közös utunkon meglepett valamivel. Már
két-háromszáz méterről észrevette a fűben heverő őzet, s a kicsinyeket úgy tartotta számon, mint
a dugott készletet otthon, a darálóban. Kedvenc cserkészútja a patakpart volt, mely hosszában
szelte át a lejtőt. Ilyenkor a Kápolnánál pihentünk meg. Ez a terméskövekből összerótt csúcsos
építmény a patakforrást védte beomlás ellen; Ivanics nevezte el kápolnának, s szurokkal még
keresztet is rajzolt a falára. Vasajtaja kővel volt betámasztva, a rácsos ablakon gyér világosság
szűrődött a nyirkos odúba. Ivanics mindig belépett ide, de én már az első alkalommal szorongva
hátráltam ki az ajtón. „Jó kis fészek, mi?” – mondta hunyorítva, és a támasztókövet gondosan
ugyanarra a helyre rakta vissza. Erősen állította, hogy ha az ajtót nem csukná be, az állatok ide
járnának rondítani.
Most újra előadta az egész történetet, és várakozón felénk fordult: „Na, mit szóltok
hozzá?”
Mária semmit se szólt, csak ült az ablak mellett, s a szakadt zsákokat foltozta. Én is
jobbnak láttam, ha indulok, de Ivanics minduntalan elébem állt, és leszedte rólam a kabátot.
– Engedj, na! – mondtam. – Tudod, hogy várnak lent a malomban…
– Hadd várjanak! – csattant fel. – Most az én vendégem vagy, úgyse szeretek egyedül
inni. Ilyet meg úgysem iszol a gépésznél. Igaz, Mária?
A lány megrezzent.
– Honnan tudjam én…
– Honnan, honnan! – nevetgélt Ivanics. – Hát azt nem tudja mindenki, hogy a tanító
miből építette a házát? És hogy a lakásán különóráztatja a kislányokat? Kicsi falu ez… de még
milyen kicsi! Nahát, a gépész meg gyomorbajos, ez se titok, egy kupica is odavágja… – és most
makacsul ezt kezdte csűrni-csavarni, hogy a gépész „ilyen-olyan ember” – „és még ez akar
vadászni!” – „kocavadász, barátom, pancser!” – s közben nem takarékoskodott a rakiával,
hörpölte egyiket a másik után, és engem is itatott.
– Te mit mondasz? – nézett ismét Máriára. – Így van, vagy nem így?
– Nem tudom – mondta halkan a lány, s közben kinézett az országútra, de a varrást
akkor sem hagyta abba; megvárta, míg Ivanics megnyugszik egy kicsit.
– Hozzak valamit a faluból? – kérdezte. – Ma korán becsuk a bolt.
Ivanics nem válaszolt mindjárt, előbb előszedett egy új üveget a faliszekrényből, aztán
megint visszarakta.
– Máma… kinek kell lemenni máma? Neked?
– Nekem.
– Ilyen esőben? Hát nem ér rá holnap?
– És ha holnap is esik?
Ivanics odafordult felém.
– Akkor se mehetsz most… A vendéget nem hagyhatjuk egyedül.
Hökkenten néztem rá.
– De hiszen én is megyek…
Ivanics végigmért.
– Mondtam már, hogy maradsz.
S hirtelen megindult át a raktáron, az egyik sarokból gumicsizmát, vízhatlan
esőköpenyt szedett elő, és részeg billegéssel magára húzkodta a holmikat.
– Jövök én is mindjárt – mondta – csak szerzek egy kis vacsorára valót. Ti csak
szórakozzatok addig…
S dülöngélve odament a lányhoz, megcsókolta a nyakát.
– Fácánmadár… De jó legyél ám!
Úgy nevetett ezen, hogy egyikünknek se volt kedve szólni.
A bádogtetőről vörös rozsdalé csöpög, a csöpögés behallatszik a raktárba, mintha
szüntelenül kopogtatnának. Ivanics még mindig nincs otthon. Zavartan köhécselek. Szólítom…
Mária csodálkozva néz rám.
– Mért szólít így!
– Féltem magát.
– Ne törődjön velem. Én mindig félek. Meg lehet azt szokni.
– Tőlem nem fél?
– Magától nem.
– Mit gondol rólam?
– Maga is gyengébb, mint ő.
– Úgy beszél róla, mint egy idegenről. Tudja, most hol van?
– Biztos az erdőn, akkor mindig beiszik előtte. De ezt is megszokhattam már… a vadak.
Mindig a vadorzókat lesi.
– Mária…
– Tessék.
– Ne maradjon itt.
– Azt hiszi, másutt jobb lesz?
– Félreért… Nem úgy kérem, nem én. Hiszen oda megy, ahová akar. Csak itt ne maradjon… érti?
– De hát mitől fél… maga?
– Emlékszik, mikor először találkoztunk?
– Először?
– Mikor olyan sokára jött meg a faluból…
– Pedig nem voltam a malomban. Csak ő gyanakszik mindig.
– Úgy tesz, mintha vádolnám.
– Akkor miért vallat?
– Csak segíteni szeretnék. Ne maradjon itt.
– Nem mehetek.
– Szereti?
Lassan leteszi a zsákvarrótőt, bizonytalanul néz rám.
– Mint az apámat…?
Később tompa dörrenés visszhangzik az erdő felől, mint valami fémes csobbanás.
Mária hirtelen feláll, és kimegy az udvarra, ott hallgatózik sokáig, aztán visszajön, és
nekitámaszkodik a falnak; le se törli a gyöngyöző csöppeket, amit a szél az arcába vert.
Nehezen esteledik.
A kis bunyevác a szétlaposodott gyertya fényében jámbor szorgalommal végzi az
együgyű szertartást, s még a fejét is ugyanúgy himbálja, mint egy órával ezelőtt. Szemközt, a
barakk sarkában két fehérarcú horvát alszik egymást átölelve; azt beszélik, hogy testvérek, de ezt
senki se hiszi el. A homályló falon szuronyos árnyék vonul végig: érzéketlen, pontos percmutató.
A szomszédos barakból áthallatszik az esti névsorolvasás. A falon át is látom, ahogy sorba
belenéznek mindenki arcába; ahogy kutató pillantással Hirsmann odaáll mindenki elé. És még
mindig nem történik semmi. A hátsó barakkajtón, a ciszterna mellett észrevétlenül kilopózhatnék
az udvarra, arrafelé ritkábban jár az őr.
De nem mozdulok. Csak fekszem és hallgatom, hogy túl a deszkafalon mindig ugyanazt a nevet kiáltja valaki.
Végre csikordult a kilincs.
Ivanics lépett be az ajtón, kezében egy lucskosra ázott hatalmas kannyúllal. Mária
először megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Nyúl!
Aztán mégis elhallgatott. Ivanics elégedetten szögre akasztotta a puskáját, és odaült
közénk, a nyulat meg ledobta maga mellé.
– Ebből belakunk! – mondta csettintve. – Jó paprikásan! – s a csizmája orrával addig
bökdöste a nyúl fejét, míg engedelmesen oldalra nem billent. Attól kezdve, mintha nem is
hozzánk beszélt volna. Az üveges szemeket befröcskölte a sár, de a sárfoltok között megcsillant
a fény, mintha mégis élet bujkálna benne. Ez különösen tetszhetett neki, mert mindkettőnket
odahívott.
– Nézzétek… éppen ide bámul! – s nevetett. – No, mi az, csíp a sörét, csíp? Hiszen
alapos durrantás volt, egyből telibe…
Mária kis mozdulatot tett.
– Egy ide is elhallatszott…
– Egy? De hát nem is volt több, elég nekem annyi – s már ismét a nyulat piszkálta. –
Persze, azért tudni kell, hogyan, apró sörét közé pár kövérebbet, akkor biztos jó helyre megy.
Csak azt tudnám, mi a fenét kerestél az agyagbányában… ha?
S hosszan elmesélte, hogy mit csinált az erdőn. Mária összekulcsolt kézzel ült a
padkán, és nem vette le a szemét a nyúlról. Ivanics meg csak darálta a magáét; hogy az etetőket
milyen pocsékká rongálta a szél, hogy mennyi gondja-baja van…
– Tudjátok ti? Dehogy tudjátok. Aztán még nem is hálásak a dögök, csak enni járnak
haza, másra már nem is jó nekik az erdő…
Nagyon elemében volt; meg se várta, hogy kérdezzünk, szóljunk valamit, csak beszélt,
beszélt, közben egészen ránk esteledett, de nem tudta abbahagyni. Minduntalan az agyagbányára
tért vissza, mely már kívül esett az ő területén, ahol már nem volt jogos a
lövés – „hát éppen ott köll, hogy megbanyazzák egymást? Jobb helyet nem találtak?” – s mindezt
úgy közölte velünk, mintha a mai zsákmányát akarná mentegetni.
– Hát mi vagyok én? Mi az úristen? Hagyjam, hogy egy büdös kan mind a szomszédba
vigye a süldőimet? Mi? Mondjad!
Inkább semmit se mondtam; fáradt voltam és nyugtalan, és egyre inkább féltem, hogy
még egy éjszakát kell a darálóban töltenem. Torkig voltam a nyulakkal, az erdővel, Ivanics
eszelős bolondságaival. Akkor határoztam el végképp, hogy történjen bármi, de véget vetek a
barátságnak, szakítok vele. Áthelyeztetem magam egy másik járásba, akárhová, csak ide ne
kelljen többé visszatérnem. És most különösen mehetnékem volt. Csak Mária… Olyan makacs
és süket, mintha kívüle történnének a dolgok; nem akar megérteni.
Kerestem a pillantását a homályban, de a szeme lehunyva, így ült mozdulatlanul. Csak
mikor Ivanics újra rákezdett, és már ötödször-hatodszor vallatta a nyulat, hogy mit keresett az
agyagbányában, akkor kiáltott fel.
– Hagyja már! Hát nem elég egyszer…
De nem folytatta; sietve összepakolta a halomnyi zsákot, és kiment. Ivanics felém
csípett a szemével.
– Kényes a lelkem… nem szereti nyúzni. De nem baj. Máma ünnepi vacsora lesz, máma
én nyúzom meg! – s cinkosan az ajtó felé intett, amerre Mária eltűnt. – Mit gondolsz, őt is
megetessük? Ebből neki is muszáj…
A konyhafülkéből recsegés hallatszott; már a rőzsét törögette Mária, hogy begyújtson,
vizet melegítsen. Ivanics lassan föltápászkodott, lábánál fogva fölemelte a nyulat, és kivitte az
udvarra. Odakint nyúzta meg a sötétben; a kés úgy forgott a kezében, mint aki behunyt szemmel
se téved. Előbb fölakasztotta az állatot a kamraereszre, aztán a farok alatt félkörös hasítást
csinált, a két csülköt is körülmetszette, s a hüvelykujját belemélyesztette a nedvező vágásba;
egyetlen rántással nyakig lehúzta a csapzott bundát.
Egy ideig ott álltam a nyitott szobaajtóban, és néztem őt – de nem bírtam sokáig,
megszédültem az ismerős émelygéstől. Mi lenne jobb: ha maradnék, ha segítenék feldarabolni
a dögöt, és szemmel tartanám Ivanicsot – vagy ha megragadnám Máriát, hogy ébredjen fel…
Észrevétlenül visszahúzódom a szobába, és magamhoz veszem a pléhkoffert,
besurranok a konyhába. Mária a tűzhely mellett ül egy favágító tuskón és a fáskosárba bámul.
Révetegen néz.
– Te vagy az?
Eddig még sose tegezett. Észreveszi kezemben a koffert; fénytelen szeme rémülettel
telik meg, szája felett egy gyűszűnyi helyen megrándul a bőr. Hirtelen odalép elém.
– Ne hagyj most egyedül…
– Vigyelek le a faluba? – kérdezem súgva. – Elviszlek kerékpárral.
Fáradtan rázza a fejét.
– Mindegy már… Csak most éjszaka maradj még… – ismétli makacsul, és húz vissza;
görbülő ujjai, mint a madárkarmok szorítanak. De már késő. A hajópadlós szobában Ivanics
lépked, bármelyik pillanatban beléphet. Nincs vesztegetni való időm. Most kell hátat fordítani
mindennek, ami volt; elfelejteni a monoton dongást, a padló remegését, a vörös bádogtetőt… Én
mindent megpróbáltam.
Kivágódik az ajtó.
A csupasz százas égő egyszerre kigyullad a fejünk felett, és mindannyiunkat célbavesz,
mint egy puskacsőnyílás. Milyen sápadt a sárga gyertyafény most! Szapora, fuldokló lobogással
ég; most már igazán a végét járja. A parancsnok végigsétál a barakkon, a két sor kapcába
bugyolált lábfej között. A törzsek és fejek alig moccannak a szalmán, de a félig hunyt szemek
rése mögül százhúsz pillantás követi a mozdulatait. Hirsmann pár lépéssel mögötte lépked; arca
egészségtelenül puffadt és vörös, látszik, hogy ivott. Újra és újra végigjárják a barakkot, egyetlen
szó nélkül; mint a kopók, akik tudják, hogy jó nyomon vannak, de most egyszerre mindenütt
ugyanazt a szagot érzik. Senki se mozdul; én se. Nem is sejtik, hogy engem keresnek. Csak a kis
bunyevác húzkodja fektében a térdét, mintha takargatna valamit. A parancsnok meghökken, aztán
indulatosan széttépi a szentképet, és beletapos a szétfolyt sztearinba. Kérdő pillantására
Hirsmann bizonytalanul dörmög, mintha azt mondaná: Mit tudom én! Mind egyforma ez! – A
parancsnok éppen csak megrándítja a szemöldökét, és a kis bunyevác feláll, megindul. Tétován
visszanéz ránk, de senki se mozdul; én se. Most már hárman mennek ki az ajtón, s a villanyt is
leoltják. Csend van és sötét.
Valaki hozzám hajol.
– Mit csinált… nem tudod?
– Biztos visszajön…
Csak ennyit tudtam mondani búcsúzóul.
A palánkon túl, a vízmosta országúton ereszkedtem lefelé. A szerpentinkanyargók
forgó spirállá tágulnak a szemem előtt, s ez a spirál – mintha élne, és célja volna velem – egyik
pillanatban összezsugorodik, a másik pillanatban megnő. Csak éppen vége nem akar szakadni.
Miben bizakodom mégis?
Talán a szomszéd megyében több szerencsém lesz talán. De mi lesz azután? A kopók
itt dörömbölnek hátul a koponyacsontomon. Legszívesebben a falut is elkerülném most, éjszaka
úgyse találok szállást – hacsak a gőzmalomban nem. Hogyan is mondta Ivanics? – „Holnap menj
oda…” – Szinte hallom a hangját. Hiába, kezdő vagyok még az önállóságban, akarva-akaratlan
engedelmeskedem neki. Még mindig őt kerülgetem, még mindig őrá fülelek: kell-e rohanni a
vadért. Mert az biztos, nálam jobb hajtókutyája soha többé nem lesz.
Erősödik a szél. A felhők alacsonyan száguldanak, mintha a dombtetőt le akarnák
metszeni. Néhol fölcsillan egy csillag, a hold úgy tör elő, mint egy fényszórócsóva. Sorban
suhannak el az útszegélyre hányt kőkupacok. Az egyik tetején rövidnyelű, piros zászló lobog.
Görcsösen fékezek – „aknazár”! Hirtelen csattogó hangra leszek figyelmes: az útkaparó bódé
ajtaját csapkodja a szél. Imbolygó lámpa közeledik felém.
– Maga kiáltott? – szólít meg egy reszelős hang.
Lihegve lélegzem, s ez arra is jó, hogy ne válaszoljak mindjárt.
– Én?
– Maga hát! Nem hallotta?
Lassan megnyugszom; érzem a hangján, hogy csak beszélgetni akar, unja magát. Akkor
meg miért ne járjak a kedvébe, miért ne hazudjak? Ha szívességet kér az ember, mindjárt kevésbé
gyanús.
– Messze van még a falu? – kérdezem.
– Most akar odamenni?
– Igen.
– Hát, akkor még van egy kicsi – és visszacammog a bódéba.
Még nem esett meg, hogy Ivanics tévedett volna. Mindent pontosan tudott, ami a
gőzmalomban történt – és most mégis csukva találtam a kaput.
Megkerültem az épületet, bekocogtattam az iroda ablakán; de csak a légypiszkos
vászonfüggöny lebbent meg az üveg mögött. Barátságtalan, huzatos szoba, de ez is megtenné
reggelig. Máskor is, jobb híján, itt az irodában szoktam meghálni, két összetolt íróasztalon,
szemközt a Wertheim-kasszával. A gépész felesége – egy vöröses hajú, fakó szempillájú nő –
vacsora után párnát, pokrócot hozott, és minden alkalommal, mintha éppen akkor találná ki,
megkérdezte tőlem: „Ugye, a darálóban jobb helyet tetszik kapni?” Mikor már harmadszor-negyedszer ismétlődött meg köztünk ez az apró párbeszéd, gépiesen bólintottam rá: „Mindegy
az nekem, kérem, aludtam én már vasszögön is.”
De hogy másról is beszélgettünk volna, arra nemigen emlékszem. Csak a pokróc, a
párna meg a daráló; ezeket emlegette folyton, mint Ivanics a vadászatot. Hát, most majd
szolgálok neki meglepetéssel: ezentúl az utódomnak vetheti az ágyat az íróasztalon. S ezt jó
ürügynek is találtam, hogy ilyen későn bezörgessek. „Tudják, már nem az én körzetem ez, csak
éppen itt kapott az eső, hát bejöttem éjszakázni.” És majd úgy teszek, mint aki a búcsúzkodást
sem akarja elmulasztani.
Az utcaköz, ahol a gépész lakott, alig állt egy-két házból; a házak udvarán túl már a
legelő kezdődött, és lassú emelkedéssel egész az erdőszélig felnyúlt. Az ajtó tárva-nyitva volt,
a tűz is égett a sötét konyhában – csak a köszönésemre nem válaszolt senki. Végre a hátsó
udvaron megtaláltam az asszonyt; fent ült a kukoricagóré lépcsőjén, kendőbe burkolózva, mint
egy figyelő madár. Az erdő felé kémlelt.
– Jó estét! – kiáltottam fel.
Az asszony megrezzent; nehezen mozdulva állt fel, mint aki a hosszú üldögélésben
elfeledkezett a kezéről, lábáról, és most újra mindegyiket meg kell szoknia.
– Egyedül? – kérdeztem.
– Egyedül – mondta tétován.
– És csak így nyitva hagyja a kaput? Hiszen akárki bejöhet.
– Nem szereti az uram, ha bezárom. Meg aztán, nincs is kulcs, csak egy.
– Hát nem elég az?
– De… Csak azt ő szokta magával vinni. – S letért a gyepes ösvényről, hogy helyet
adjon nekem. Meztelen lábbal lépkedett a felázott földön, lábujjai között kitüremlett a sár. A
kerítésig egyikünk se szólt. Ott ismét lelassított, hogy kinyissa a léckaput. A halk nyiszorgásra
pittyegő hang válaszolt: fejünk felett, a kiszáradt körtefán egy bóbiskoló tyúk kezdett el
mocorogni. Az asszonyt érthetetlenül felizgatta ez az apróság. Egy karóval megcsapkodta a fát,
tapsolva hessegette a megriadt jószágot: – Mész be, te büdös… mész be! – és bezárta az ólba. De
utána, mintha csak megszégyellte volna magát, már nem jött vissza hozzám, hanem besietett a
konyhába, ott értem utol. Mindjárt hellyel kínált.
– Tessék csak… Ugye, itt tetszik maradni éjszakára?
A konyha olyan kicsi és zsúfolt volt, hogy alig lehetett mozdulni benne; és csak egy
szoba nyílt belőle. Az iroda meg zárva. Most itt aludjunk ketten?
– És ha nem jön meg az ura?
Az asszony leguggolt, hogy megkotorja a tüzet.
– Az uram? – s a felizzó parázs megpirosította az arcát. – Mért gondolja, hogy nem
jön?
– Nem gondolom… Csak a szoba végett mondtam.
De ez csak félig volt igaz. Az üres szobából kiáramló doh és szellőzetlen dunyhaszag
váratlan bizonyosságként hatott rám: a gépész nem jön ide vissza többet, a lócán csak az asszony
ül, a fiókokat az asszony nyitja ki.
– Már régen elment? – kérdeztem.
– Még délben.
– És nem is dolgoztak délután?
– Nem. Állítólag elromlott a gép… azt mondják. De magát már reggelre várta, hogy jön.
– Persze… csak hát az eső, tudja. Amiatt nem tudtam. Úgy zuhogott, hogy nem akartam
nekivágni.
– Igen… mi is gondoltuk mindjárt.
– És maga azóta várja?
– Még az ebédje is itt van.
– De azt csak tudja, hol van?
Nem válaszolt. A nyers akáchasábok most kezdtek lángra kapni, fényük megvilágította
a bútorok közé zsúfolt holmikat. Mintha csak a rend kedvéért tenné, két piszkos bakancsot, mely
már napok óta heverhetett a fal mellett, becsúsztatott a tűzhely alá. Súlyosak voltak a rászáradt
sárga agyagtól.
– Hát tudhatom én? – mondta. – Én csak ezeket takarítom, a csizmát, a bakancsot… –
s ugyanazzal a gyáva pillantással nézett rám, mint az irodában annyiszor.
Ez a pillantás döntötte el a sorsomat.
A kannyúl…
És egyszerre érteni kezdtem Ivanicsot; hogy mért marasztalt olyan nagyon – hát ezért!
Hogy velem őriztesse Máriát, amíg ő az agyagbányában járt – a gépész meg nem sejtett semmit.
Nem jöttem, elindult. Végre is nem kötelessége, hogy egész nap várjon az ellenőrre. És ezt
Ivanics és Mária is előre tudta.
Az asszony vacsorával kínál; nem nyúlok hozzá. Alig tudom levenni a szemem a két
agyagos bakancsról; és tudom, hogy hiába is szöknék. Bezárult a kör. Mint a bekerített vad, olyan
kiszolgáltatott vagyok; most már a gyávaság sem segít. Vissza kell mennem a darálóba, vissza
Ivanicshoz, vissza Máriához. Csak időben érkeznék legalább!
Az asszony kikísér a kapuig, aztán visszamegy az üres házba. Az utca is üres. A
pocsolyás közből vállon viszem ki a gépet a köves szerpentin útra, onnét nézek vissza. Az
akácsoron túl csak a góré lécfala világít; a kendős árnyék újra ott sötétlik a lépcsős feljárón.
Ha valaki – én aztán tudom, milyen hosszú egy nap! S az éjszakák! Mindig ugyanarra
a vacokra fekszel, és mindig ugyanúgy: összezárt combbal, háton, kezed összekulcsolva a
melleden, és bámulsz, és csukott szemmel is látod a mindennap elsötétülő égdarabkát, a szigorú
pontossággal kihunyó lámpafényt; hallod az ismerős szuszogást a sarokból, ahol senki se fekszik,
de te mégis odakúszol, odafekszel melléje… Újra és újra eszedbe jutnak a mozdulatai; ahogy a
fejét himbálta újságolvasás közben, ahogy a gyertyát meggyújtotta – egyszerre minden eszedbe
jut. És már azt sem szégyenled, hogy idegenektől kérdezd meg: „Nem látta véletlenül? Mit hallott
róla?” Így csalod magad, pedig ez még annál is rosszabb…
A darálóban minden lámpa ég.
Ivanics egy alacsony zsámolyon ül a raktár közepén, vakító százas körte alatt. Előtte,
a széttúrt zsákhalmon szögletesre tömött vadonatúj zsák hever, gondosan bekötve zsineggel. A
zsineg még le sincs vágva a gombolyagról – úgy látszik, elgurult valahová, csak a hosszú szál
tekergőzik a földön. A levegőben átható pörköltszag keveredik az udvarról beszivárgó bűzzel;
a nyúzott bőr szárad odakint. Már az ajtóban elfog valami tompaság. Ivanics cseppet sincs
meglepődve, hogy ilyen hamar visszatértem, sőt, még azt se teszi szóvá, hogy megszöktem a
vacsora elől. Egyszerűen úgy bánik velem, mintha a cinkosa volnék. Szó nélkül nyújtja felém az
üveget, és hunyorgó szemmel figyeli, hogy mennyit iszom; hogy iszom-e eleget. Aztán megkérdi:
– Éhes vagy?
– Nem… – mondom erőtlenül.
De mintha meg se hallaná. Behoz a konyhafülkéből egy langyosodó fazekat, odarakja
elém.
– Egyél.
Nem merek ellenkezni. Hát nem mindegy már? Mért ne osztoznánk ezen is? Bicskával
kotorgatom az alvadó paprikás lét, bicskára szúrom az inas húsdarabokat; csak lenyelni nehéz.
Ivanics nem mozdul mellőlem, belém diktálja az egész maradékot. Utána elszedi az
üres fazekat, de nem viszi sehová, megint visszarakja a földre; és dünnyög; motyog közben.
– Szegény madárka… nem ízlett neki… nem ette meg…
– De te jóllaktál?
Nem válaszol. A gépszita mellől fölszedi az elgurult gombolyagot, ügyetlen
mozdulatokkal elkezdi visszatekerni a zsineget. A zsák szájánál elmetszi, újabb csomót köt, és
egy erőteljes mozdulattal vállára emeli a zsákot.
– Eredj, hozz ásót! – mondja, és megindul az ajtó felé. Próbálom visszatartani.
– Őrültség… Mit csinálsz? Most akarod?
– Most.
– A holdfényben? Az útkaparók őrt hagytak a rámpánál…
– Hát aztán? Sározd be az ásót, akkor nem csillog majd.
És kilép az udvarra.
Másfél óra járás az erdő, ha jól kilép az ember; és ha tudja, hogy mit akar. Nem sietünk,
de nem is állunk meg sehol. Már túl a rámpán, a mogyorócserjésben, szinte négy-öt méterenként
kanyarodik az út. Mintha ágak és lombok közé vágott futóárokban haladnánk, a cserjék – akár
a futóárkok földhányása – éppen csak eltakarnak bennünket. Ivanics elöl baktat. Néha, mikor
befordul és eltűnik egy kanyarban, csak a sildes, fekete sapkáját látom, és a púposodó zsákból
egy darabkát. Aztán elhúzunk az agyagbánya mellett; a szakadékos partoldal sárgán világít
alattunk. Ivanics kilép a cserjék közül, és szétvetett lábbal megáll; aztán lerúg egy kődarabot a
mélybe. Sokáig nem hallunk semmit. Végre tompa csattanás jelzi, hogy a kő az agyagkútba esett.
Erre közelebb lépek én is, hogy lenézzek, de Ivanics visszahúz.
– Ne félj, az iszap nem dobja föl. Követ is kötöttem rá.
Csak az erdőben nyugszom meg kicsit. A lombok alatt párás köd, tejfehér foltok gomolyognak, ahová besüt a hold. Makulátlan
a csend. Milyen jó, ha a saját lépteid zaját se hallod! Nem figyelmeztet semmi önmagadra, csak
lépsz, néha alszol is menet közben, annyira ismersz minden fordulót. A Harangosban pihenő
fácáncsaládot riasztunk fel, barcogva futnak be a sűrű gazosba. A jó kutya ösztönösségével
fülelek: mintha csibék hangját is hallottam volna. Ilyenkor ősz felé kezdenek hízni, erősödni –
Ivanics azt mondja rá: „már lohasodnak a kicsik…” –, s most hirtelen ő is megáll. Hallgatózik,
s nem mozdul addig, míg a fácánok el nem nyugszanak. Fásultan gondolok rá: legközelebb már
én is így teszek majd; kitanulom a bogarait, a szavajárását. Kitanulom az erdőt, így fogok élni
ezután. Ezeken a csapásokon vagyok csak biztonságban, sehol másutt a világon.
A gödröt a vadtemető mellett ástam meg, Ivanics pontosan megmutatta a helyet. Úgy
látszik, előre kigondolta, mert egyből megállt egy tisztáson, és mindvégig ott állt, míg el nem
készültem. Akkor leemelte válláról a zsákot, és a két karján tartotta egy pillanatig. Utána
óvatosan leeresztettük a gödörbe. Tompán puffant, szinte nem is volt súlya. A cipősarok
kidudorította a zsák oldalát, ezt mindketten észrevettük, és mind a kettőnket félelemmel töltött
el. Kapkodva hánytuk be a gödörbe a földet.
Késő éjszaka volt, mire visszafelé megjártuk az utat. Ivanics otthon mindjárt
bekapcsolta a villanymotort, aztán úgy, ahogy volt, sárosan, vizesen föl-alá kezdett járkálni a
házban, mindenhova benyitott, és megint visszafordult, végül megállt a gépszita mellett; egy
csavart húzkodott feszesre.
A halk dongás birtokba vette a házat.
Később egy teli zsákot löktünk fel a garatra, Ivanics megnyitotta a száját. A monoton
zúgás egyszeribe felerősödött, mintha a gép nem bírná a megterhelést. De csak én éreztem úgy,
hogy nem bírom tovább, az őrlő robaj tűrhetetlenül dobolt a fülemben.
Ivanics hátra se fordult, oldalt pillantott le rám.
– Csukd be az ajtót – mondta. – Vagy menj, ha akarsz.
És tovább rázogatta a zsákot.
Kimentem az udvarra. A sötétségben együtt volt minden; a völgy, az erdő, a falu, pár
napi járásra a folyó, a kikötők, a vontatók. Ilyen szűk a világ. Mindegy, hogy hová nézel,
árnyékod rádermed a földre, a kerítés deszkájára – ki mondaná, hogy egy emberé? A te kezed,
a te lábad, a te homlokod, de hiába emeled fel őket, nem mozdulnak a sárból. És csak a mesékből
tudod már, hogy valamikor olyan nagy, olyan csendes volt az éjszaka, mintha semmi el nem
romolhatna benne.
|