[1]

 

 

 

 

Koldustánc

Úgy kezdődött, hogy egy ostoba veszekedés miatt (ami egy púpos nő körül folyt, akinek a púpja állítólag nem volt valódi), lekéstem a csatlakozást, s a vonat az orrom előtt elrobogott. Ahogy szokás ilyenkor, először beültem a restibe, összevásároltam a képes és nem képes lapokat, végigböngésztem őket, s mikor a vasút környéki lehetőségek is kifogytak, a fasoron át besétáltam a városba, hogy ott üssem el az időt. Fülledtek voltak az utcák, a levegőt megülte a nyári kora délutánok piacszaga. Már úgy látszott, hogy semmi érdekesebb látnivalóra nem számíthatok, mikor egy sötét, kétudvaros átjáróházból váratlanul a macskaköves templomtérre értem. A templom körül szorosan tömörültek a zömök középületek (városháza, börtön, törvényszék, takarékpénztár, vármegyeháza, pénzügyigazgatóság, elemi népiskola, lelkészi hivatal), s mind ugyanolyan sárgára voltak festve. Ez a hibátlan egyformaság alvó várakozást kölcsönzött a térnek.

A koldus a templom oldalkijárójánál ült; pontosabban, szemben a törvényszékkel és azzal a sikátorszerű közzel, amely egy kis kerülővel visszavezetett a térre. Szunyókált. Ruhája csak annyira volt rongyos és piszkos, amennyire koldusoknál megszoktuk. Semmi rendkívülit nem lehetett felfedezni rajta: szabvány, göcsörtös bot, elnyűtt kalap, zsákcsíkokkal befáslizott, kinyújtott láb. Koldus, amilyen ezer és ezer van a világon. Borostás arcát keskeny sávban érte a nap, egyébként árnyék takarta. Vonásai nem árultak el többet, mint amennyi emléket egy rönk idézhet fel az irtás napjaiból.

Egy darabig a börtönsarokról néztem, majd köhintve közelebb sétáltam. Nem mozdult. Erre csoszogva a takarékpénztár felé kanyarodtam el, hogy a csoszogás talán működésbe hozza a reflexeit, de az se hatott. S akkor – lehet, hogy a hűség miatt is, nem tudom – bizonytalan ingerültség fogott el, hogy amit elkezdtem akaratlanul, most már folytassam is. És egy pillanat alatt kizökkentem az álmos lődörgés hangulatából. Először is, csakugyan lehetséges, hogy alszik, bóbiskol ez az ember, hiszen elég öreg már, hogy ne várjon túl sokat az ébrenléttől; másodszor, kora délután van, s tapasztalata szerint nyilván ilyenkor a legkisebb a járás-kelés – a bevétel. Azonkívül megszokott adakozói lehetnek (kisváros), akiket ismer, akiknek tudja az idejét, s elsősorban azokra van beállítva, a figyelme, az időérzéke, az egész szervezete. De az is lehet, hogy mindez kitanult rókaság, ami mögött ez lapul: bízd rám, én tudom, mikor kell a leghatásosabban működésbe lépni – s a távolság közöttünk még nem volt megfelelő. Mindenesetre elhatároztam, hogy kis idő múlva visszafordulok, s mintha csak arra vinne az utam, még közelebb sétálok el mellette, nem hangosabban, mint az első alkalommal. Valószínű, hogy most már szemügyre vesz, és a maga módján osztályozni is igyekszik: vajon „alkalmi” vagyok-e vagy visszatérő, akiből „állandó” is lehet.

A takarékpénztártól átvágtam a lelkészi hivatal elé, onnét a sekrestye mögé, és a templomfal árnyékában indultam el feléje, előkészített pénzdarabot plöckölve a zsebemben, mint akinek egészen másutt jár az esze. Aztán lassan elkezdtem kijjebb húzni a kezemet. Ha most odasandít, egyelőre azt is gondolhatja, hogy csak a zsebkendőmet akarom elővenni – s akkor meghallottam a halk nyögést. Megmozdult, észrevett. Szürke szeme éberebben villant, mint ahogy várni lehetett a bóbiskolás után; sőt, pillantásában már benne volt a latolgatás fékezettsége is, mint aki most készíti a tervet, ami szerint viselkedni fog. A jelek szerint a nem tolakodók fajtájához tartozott, akik jó ösztönnel tudják, hogy az emberek többsége viszolyog a siránkozással kikényszerített jótettektől, s ilyesmit szívesebben követnek el feltűnés nélkül. Csak akkor szólalt meg, mikor a kezemet már magam előtt tartottam, zsebkendő nélkül. Bár ez a mozdulat még mindig átválthatott volna egy hajsimítássá, nyakkendő igazítássá, számára mégis benne lehetett a lehetőség, ami már engem is kötelezhet; és ő ezt a pillanatot művészre valló fegyelemmel kivárta. A hangja énekelt. „A jó Isten áldja meg… az irgalmas Isten…” Ez is arra vall, hogy mértéktartó, hogy nem túlzással akarja kikényszeríteni a részvétet: rám bízza a döntést; illetve, éppen azért nem tér el a közhely szövegtől, hogy a döntésemet jobban a magaménak érezhessem. Kicsit lehajolva oldalt léptem, és a kalapba ejtettem a pénzt; s csak pár lépés után hallottam meg újra a hangját: „Jézus kísérje útjain… a kegyelmes Jézus…” Vagyis megsejthette, hogy idegen vagyok, vagy legalábbis számol vele, hogy egyhamar nem térek vissza, és a maga módján útravalót adott. Személyeskedett. Tudatta, hogy ez már nem feltétlenül szajkómondás volt.

De ha most újra meglátogatnám – mondjuk, napszemüveggel –, a helyzet megváltozna bizonyos fokig. Arról szó sincs, hogy ne ismerne fel, a napszemüveg ahhoz kevés; és a koldusok, naplopók különben is feltűnően jól tudnak visszaemlékezni arcra, mozdulatra. A napszemüveg csak annyi változást hozhat, hogy egy pillanatra megzavarja az emlékezés folyamatát, s bár tudni fogja, hogy ki vagyok, túlságosan mégse lepődik meg a visszatérésemen. A tökéletes és száraz ismétlődés hóbortosságát a szemüveg közömbösíti majd. Így is történt. A népiskola külső vécéjénél elszívtam egy cigarettát, és a másik oldalról közelítettem meg. Minthogy kizökkentettem az előbb, már messzebbről felfigyelt, és várakozón méregetett. Mikor a pénzledobásra került sor, az eddiginél durvább nyíltsággal nézhettem az arcába a sötét üveg mögül; most csak ő volt kiszolgáltatva. Első pillanatban ostobának ható csodálkozással nézett föl, ami mögött fintoros mosoly is bujkált már: a véleménye. Hogy tisztában van ugyan a dolog anyagi hasznával, s hogy a különcködésemet pusztán azon keresztül érdemes értékelni – mégis felfogta a helyzet nevetségességét. De ugyanakkor a zavarát se tudta palástolni, s látszott, hogy azért el van foglalva a szemüveg okozta változással. Minthogy közvetlenül nem tudott a szemembe nézni, homályos indítékú gyanakvás érlelődhetett benne, ami még teljesen tárgy nélküli és személytelen volt. Egyszerűen lehetősége mutatkozott, hogy ismételt megjelenésemmel továbbalakult viszonyunkat valami ösztön sugallta gondolat rendkívülivé tegye. A szajkómondást most is megkaptam tőle, de útravalót már nem adott. Az ő tudatosságának tehát ez a mértéke: ez a kis visszahúzódás, mert amikorra megemésztette a szemüveget, és az útravaló is időszerű lett, nyilván akkor kezdett rájönni, hogy nemcsak ő az, aki tervet dolgozhat ki. Én is.

És el is követtem mindent, hogy a fejleményeket most már filmszerű gyorsasággal pergessem tovább. A templom főkapujához érve gondolkodás nélkül léptem be a hatalmas tölgyfa ajtón. A hűvös félhomályban magam mögött hagytam az éppen fölemelkedni és leereszkedni készülő szobrokat, elhúztam a gyóntatófülkék, üres padsorok és imazsámolyok mellett, s nem tévesztettem szem elől az alagútszerű mélységbe távolodó örökmécs foltját. Csak egy pillanatra álltam meg a főhajóban, hogy megtöröljem a homlokomat, és kisiettem az oldalajtón. Ott ült előttem, és kémlelő mozdulattal jobbra-balra tekingetett. Most kell támadásba átmenni, gondoltam; az alap már megvan, csak a finomítás van hátra. Valószínű, hogy a gyanú már nem olyan homályos benne, mint eddig, de a lényegéről változatlanul nem tudhat biztosat. Hiheti azt, hogy őrülttel van dolga, de hiheti azt is, hogy csak bosszantani akarják, nevetségessé tenni, méghozzá úgy, hogy a keze kötve maradjon: a pénz mindig lecsörren. És ez nemcsak a gyanút táplálja, hanem az ingerültséget is; pedig igyekszik fegyelmezni magát. S bizonyára kísérletet is próbál tenni, hogy valami köznapi magyarázatot kapjon az egészre, valami feloldást, amin egy jót röhöghet; de elképzelhető, hogy ezt se egyértelműen kívánja, mert nem csupán fél a bizonytalantól, aminek a lehetősége fennáll – hanem kíváncsi is rá. Az bizonyos, hogy előbb-utóbb gyűlölni fog.

Én meg elindultam lefelé a lépcsőn, napszemüveg nélkül; hiszen már teljesítette feladatát. Ahogy a lépéseimre hirtelen hátrafordult, elárulta, hogy várt, csak nem ebből az irányból. Tehát megleptem, és most a rajtaütés ellenségességét érzi ki az átlátszó furfangosságból. S egyszerre a bujkáló mosoly is sokkal nyíltabb és zártabb lett az arcán: az öntudatos merevség tette felemássá. Most már ő is ellenfél volt. A küzdelem kezdett nyílt kártyákkal folyni, melyeket kézben tartottunk, de még nem adtunk ki. Mikor melléje értem, kicsit följebb támasztotta magát, bár még mindig ügyelt, hogy megmaradjon a kolduspózban. Aztán heherészve az arcomba bámult. „Szép templom…” – mondta, és a hangja most nem volt éneklő, inkább várakozó és gúnyos. „Szép…” – bólintottam én is, és egészen közel hajoltam, hogy ledobjam a pénzt; a kezemet azonban nem húztam vissza mindjárt, hanem pár pillanatig ott lógattam a kalap és az arca között. Egy ilyen mozdulat könnyen félreérthető lehet; és biztosra is vehettem, hogy az volt: a közelben senki nem járt, és ezt ő éppen olyan jól tudta, mint én. Végül is kirabolhattam, leüthettem, az arcába verhettem volna – a megalázás számtalan eszköze állt a rendelkezésemre. Támaszkodó kezét mindenesetre igyekezett szabaddá tenni, és odahúzta a térdére. Én meg odamutattam a kalapjára: „Látom, egész jól megy! Nem rossz hely… Jut egy kis borra is, mi?” Sértődötten rezzent össze: „De én templomi koldus vagyok, kérem!” – „Aha…” mormogtam, és gyorsan továbbsiettem. Vagyis nem akármilyen ember: rangja van. És ezt vagy tudomásul veszem, vagy nem. Neki kötelessége volt megmondani. Pár perccel később már a sikátor felől csaptam le rá, nyíltan és szemérmetlenül, nem titkolva és nem magyarázkodva semmit. Az időközben újra felvett szemüveget előtte dugtam vissza a zsebembe, hogy még közönségesebbé tegyem az eszközeimet. Már messziről észrevett, és nyugtalanul mocorgott. A kalapját idegesen közelebb húzta magához, s kicsit kapkodva nézett körül, járókelőt, ismerős adakozót keresve. De nem volt szerencséje.

A tér kihalt volt, párás, a hőség el-elmozdította az épületek körvonalát. Odavetettem a pénzt. „Sok van?” – vigyorgott, és láttam a sárga kapafogait. „Akad!” – legyintettem, és hogy megtévesszem, először a pénzügyigazgatóság felé kanyarodtam el, s csak onnét az állomás felé. Így néhány percig joggal gondolhatta, hogy végképp megszabadult tőlem; egy fasor azonban szerencsésen eltakart. A rejtőzési lehetőséget azonnal kihasználtam, és a vármegyeháza előkertje mögött széles ívben újra visszasétáltam a templom túlsó végéhez. Nem vett észre. Nem tértem le a macskaköves útra, hanem szorosan a fal mellett lopózva, egy bokrokkal körülültetett támasztófal mögött bújtam meg. Egészen közel voltam hozzá, pár lépésre a lépcsőtől, ahol ült. Hallottam a zihálását; s az egész testtartása olyan volt, mint aki támadástól tart. Nyugodtan újra elszívtam egy cigarettát, majd hirtelen úgy léptem elő, hogy csak az utolsó pillanatban vehessen észre. „Mit akar?” – mordult lihegve, és előrenyúlt. „Csak felváltani…”– mondtam. „Ötből hármat hagyok itt. Nagy pénz az!” „De minek?” – kiáltotta szemében leplezetlen gyűlölettel. Érezni lehetett, hogy most már majdnem mindenre képes; s szinte szó szerint is megnőtt. Kezével még feljebb tornázta magát. Gyorsan kivettem a kalapból, ami „visszajárt”, és tovább sétáltam. „Elutazom most…” szóltam vissza, és hallottam, ahogy harákolva utánam köp.

De azért még mindig úgy, mintha nem a vasútállomáson, hanem a törvényszéken volna dolgom; és megálltam a vasrácsos ablakok alatt. Mint egy katlan, úgy döntötte a meleget a sárga fal. És onnét néztem kitartóan a koldust; és ő is mozdulatlanul figyelt. A nap annyira vakított, hogy kénytelen voltam a szemüveget újra feltenni; aztán lassan elindultam. Vissza a térre. Közben egy pillanatra oda kanyarodtam hozzá, megcsördítettem az előbb visszavett pénzt, és a kalapba dobtam. „Ezt a kettőt is itthagyom már” mondtam; mire váratlan ügyességgel felugrott, belerúgott a kalapjába és felkapta a botját. A pénzdarabok csillogva gurultak szét. „Mit akar?” ordította, és a bottal felém vágott. Ha el nem ugrom, sípcsonton talál. Én meg válasz nélkül befordultam a fasorba, és meggyorsítottam a lépéseimet. Most már csakugyan sietnem kellett, ha nem akartam lekésni a csatlakozást.

 

1942

 

 

 

Papúr

Este hét óra lehetett, mikor beérkeztünk a faluba. Rövid pihenő és a holmijaim rendezgetése után azonnal borbély után érdeklődtem. Nagy út, nagy fáradtság után nem is tudok épkézláb ember lenni addig, míg bele nem esem valamilyen borbélyszék álmosító puhaságába. Ilyenkor egyszeribe elfelejtek mindent, és átadom magam a fülledt, töményen keveredő illatoknak, ami különösen télen, idegenben, annyira vonzóvá tudja tenni a borbélyműhelyeket.

Az előttünk járó részlegek már napokkal előbb továbbmeneteltek, s a minden éjszaka meginduló havazás még a nyomukat is eltüntette az utcákon. A zegzugos kanyarodók önmagukba forduló magányt sugároztak, a nádfedelek fekete sávjai az ítélet pontosságával rögzítették a házak körvonalát. Hang, kutyacsaholás sehol, csak a hó csikorgott a lábam alatt, néha olyan élesen, hogy akaratlanul is felkaptam a fejem: vajon nem figyelnek valahonnét? A templomtér közepén behavazott kerekes kút állt, jégtömbbé növekedett vödörrel az itatóvályúján; akár egy sarki karaván elszórt maradványa. A templom fatornya feketén nyúlt a magasba, a kórus ablaka kitörve. Ez a sötét üreg minden felhallatszó nesz forrásának tetszett a nagy fehérségben. A parókia mögött, egy mellékutcában akadtam rá a borbély házára. Hosszú, L alakú épület volt, rikító kékre festve; az udvarán néhány törpe gyümölcsfa, csontkeményre fagyott fehérneműk száradtak rajtuk, csillogó szemcsékkel teleszórtan. Csak a hátsó szárny egyik ablakán szűrődött ki fény.

Kopogtatásomra senki se válaszolt – benyitottam.

Még túlságosan meg se szokhatta a szemem a félhomályt, ami egy előtérfélében fogadott, melyről csakhamar kiderült, hogy esetleg konyha, a sercegve égő fa bizalmas duruzsolásával – mikor hirtelen meglibbent egy függöny, s valamelyik szomszéd helyiségből fehér köpenyes, középkorú férfi lépett ki, és széles mozdulatot tett.

– Tessék, fáradjon beljebb!

Szögletes, nagy pofacsontú arcához valahogy nem illett a hanglejtés finomkodása. Ujjai feltűnően ápoltak voltak, pajzsszerűen elálló körmei kínosan egyformára voltak kireszelve. A félrehúzott függönyt száraz ujjcsettintéssel engedte vissza a helyére, s mozdulatai szinte állandóan ilyen ok nélküli ügyeskedést hangsúlyoztak. Mikor láttam, hogy már ül valaki a székben, visszahúzódtam egy kicsit.

– Köszönöm, nem olyan sürgős…

– Mindenki sorra kerül, uram. És az idő is segít. Tessék, ott a szék, géppisztolynak a fogas – mondta merev mosollyal, s hirtelen visszafordult a vendégéhez. – Rövidre?

A fehér kendő alól vörös tokás fej látszott ki, a táskás szemek hunyorogva néztek rám a homályos tükörből. A mester szüntelenül mozgó karja miatt nemigen tudtuk szemügyre venni egymást.

A műhelynek használt szobát újabb kék csíkos függöny választotta ketté, s mögötte halk beszélgetést, motozást lehetett hallani időnként; mintha ott lett volna a szoba lakórésze. A választófüggöny mellett néhány támlátlan szék állt, egy asztal, rajta bádogedényben muskátli. Kis idő múlva, mikor már kényelmesen nekivetkőztem, óvatos mozgást éreztem a hátamon: éreztem, hogy az a szilárd valami, aminek eddig semmire se gondolva nekidőltem, lassan elhúzódik a függöny mögött. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy bocsánatot kérjek. Mert nem lehetett más: valaki éppen ott ült, és én annak támaszkodtam neki, s most, anélkül hogy bármit tudnánk egymásról, mégis egymásra gondolunk. De az is lehet, hogy csak szédülök. Nyolcadik napja nem melegedtem már tűz mellett, s most ráadásul ez a sok pamacs, krém, törülköző, ezek a különböző üvegcsék, ez a szagokkal teli hőség: egyszerre a legfélvilágibb emlékeket és mozdulatokat idézték fel bennem. S közben a vöröstokás is kitartóan bámult a tükörből. Csupa életerő nagy étvágy – biztos felmentett. Egy pillanatig, teljesen valószínűtlennek éreztem, hogy háború van, és én katona vagyok. Milyen jogon? Miért? Ezeknek vajon mi a véleménye erről? Semmi? Ezt a tokásat mindenesetre lelkiismeret-furdalás nélkül törülközőbe csavarnám, és kitenném a hóba. Ez se lehetetlenebb, mint hogy én itt vagyok.

A mester különböző szerszámai, üvegcséi egy vasalódeszkán sorakoztak. Éppen odapillantottam, mikor a függöny mögül kinyúlt egy kar, és gőzölgő vizet helyezett a deszkára. A borbély azonnal hátrafordult, felhúzta a kézelőjét, s egy pillanatra beledugta az ujját a vízbe.

– Hányszor mondtam, hogy hűteni kell! – csattant fel. – Így szolgáljam ki a vendégeket? Látja, uram, semmi sem úgy megy – fordult felém. – Ötödik éve tanítom, és még mindig…

Szavaira egy tizennégy év körüli lány lépett be, sovány, koravén teremtés, nagy árnyékos szemekkel, a halántékán körömnyi májfolt. Pillantása átfutott rajtam, mikor fölemelte a lábast, s már éppen indulni akart, mikor a borbély megállította.

– Bogárkám, hát forrázóvizet kértem? Olyan nehéz ezt megérteni? – s ahogy a lábast segítette fogni, a lány keze csuklóig belenyomódott a vízbe.

Halk szisszenést hallottunk csak, többet nem.

– Na, látod! Mert ilyen ám… Ügyetlen kis bohóc – szabadkozott a borbély.

A vöröstokás meg rázkódva nevetett. – Kedves… kedves…

Néhány perc múlva a lány visszahozta a lehűtött vizet; de most nem ment vissza a függöny mögé, ott maradt a vasalódeszka mellett, egy porcelán tálban kimosta a pamacsot, letörölte a szappan fogóját, a tubusokat a helyükre rakta, majd félrehúzódva helyet adott egy szikár, hajlott hátú asszonynak, aki sietve a konyhába lépett be, mintha mi ott se lennénk: se lámpát nem gyújtott, se zaj nem szűrődött ki, nem lehetett tudni, mit csinál. De azt már teljes bizonyossággal tudtam, hogy előbb a kislánynak dőlhettem neki: míg a polcon rakosgatott, többször is rám nézett, s csak akkor sütötte le a szemét, mikor a borbély szólt hozzá. Mégis, amíg mindezt figyelgettem, álmos kóválygással egyre bizonytalanabb érzés kerített hatalmába – most itt vagyok, holnap megint másutt…

Egyáltalán érdemes erőltetnem, hogy valami közöm legyen hozzájuk?

Arra riadtam fel, hogy valaki a karomat kopogtatja. Elég mélyen elbóbiskolhattam, mert a vöröstokás már nem volt a szobában. De mért fűtenek itt ilyen veszettül? Helyettünk is melegszenek? S kicsit roggyantan kapaszkodtam meg a székben. A borbély hosszasan paskolta az ellaposodott párnát, és még alattam is húzkodott rajta párat. Összerándultam, mikor a kézfejével végigsimította az arcomat.

– Persze, fáradt már uraságod. A sok nélkülözés… sok temető…

S mielőtt hozzákezdett volna, illegő mozdulattal kölnit spriccelt a fújtatóból, és élvezettel beleszippantott a levegőbe. Én meg igyekeztem úgy elhelyezkedni, hogy lehetőleg minél többet lássak a tükörből. A konyha felé egy keskeny ajtórés esett a látószögembe, de a félhomályban minden összemosódott; a széket viszont, amelyen ültem eddig, kis idő múlva valaki fölemelte odaát a függöny anyagával együtt, és visszarakta az asztal mellé. Talán a lány? Vagy valaki más? Tulajdonképpen ma se tudom még pontosan, hogy hányan lehettünk a szobában. S közben a borbély is csattogtatta az ollóját, hajlongott, eltávolodott, közelebb lépett, és egyre erősebben csapott meg a nehéz lehelete. Mi lehet ennek a szájában? Daganat? Az arcbőre sárgás volt, száraz, s egy kis tégelybe többször is belenyúlt, mintha csak nedvesítené az ujját, s utána végighúzta az állán, az orra tövénél.

– Beteg? – kérdeztem.

Nem lepődött meg, elnevette magát.

– Szeretem az illatokat – mondta, majd hirtelen elkomorodott. – Másképp nem is tudnám kibírni… minden kénszag meg rothadás. De már közeledik! Mit gondol, uram? – s a tükörhöz hajolva, az arcom tükörképe mellé nyomta az arcát. – Oldalt is rövidebbre vegyük?

Lehunyt szemmel mormogtam valamit, és csak utána néztem meg, hogy mennyit akar levenni. Nem tudtam, mit gondoljak. Az ollót mindenesetre ördögi ügyességgel kezeli, azt nem lehet elvitatni tőle.

Időközben rájöttem, hogy ha egy kicsit oldalt hajtom a fejem, az udvarra is kiláthatok egy lyukon: a légópapír lehajlott az egyik saroknál, s ezen a háromszögön bevillant a kinti fehérség. Már egészen belezsongultam az ollócsattogtatásba, mikor váratlanul egy tagbaszakadt férfi lépett el az ablak előtt. A havas háttér élesen kirajzolta a széles karimájú kalapot, a szokatlanul bő köpenyt – és pár pillanat múlva már csikordult is az ajtó. Az idegen benyitott a konyhába.

Meglepő változásnak lettem a tanúja. A borbély egyszeribe felvillanyozódott, s egy ügyeskedő mozdulattal újra kölnit spriccelt a levegőbe.

– Jó estét, Papúr! – kiáltotta izgatottan. – Micsoda megérzés! Éppen a legjobbkor! Csak egy kis türelmet… Akár itt vagy ott, ahol megfelelőbb. Hiszen otthon van! Micsoda megérzés!

– Majd később visszajövök – mondta a vendég kissé tartózkodó, mély hangon; és hallatszott a székreccsenés, ahogy kényelmesen leül.

Csakhamar halk beszélgetés hallatszott ki az előtérből. A borbély azonnal rendelkezni kezdett, de olyan lendülettel, mintha bizalmas bőbeszédűsége valami mást palástolna, amiről a házban mindenki tudhatott, csak én nem. Végül teát töltetett Papúrnak, előbb azonban hosszan magyarázta, hogy melyik dobozból vegyenek hozzá füvet. Amennyire követni tudtam, a teát valószínűleg a függöny mögött készítették el; legalábbis a lány onnét lépett be a gőzölgő csészével, hogy a cukrot átöntse egy díszesebb tégelybe.

A borbély meg sürgetve, halkan rászólt.

– Siess már… Megvárod, míg kihűl? – s a szüntelenül csattogtatott ollóval, mintha csak igazítana rajta, belenyírt a lány lelógó hajába. Utána újra a fejemre tette a kezét, és vonalzó pontossággal meghúzta a választékot.

– Pedig micsoda idők! – mormogta közben. – Magunk se tudjuk…

– Mindenkinek megvan a magáé – mondta odakint Papúr. – Csak kevesen értik jól. Bocsásd a te sarlódat, és szedd meg a föld szőlőinek gerezdit, mert megértek annak szőlői. És az idő is mindig segít.

– Hiszem… hiszem…! – bólogatott a borbély, s hol jobbra, hol balra fordította a fejemet.

Közben kis halk sikkantás szűrődött be a konyhából, és ugyanakkor az asszony is megjelent az ajtóban. Valaha szép lehetett, izzadságtól fénylő arcáról bizonytalan lelkesültség sugárzott. Gyorsan ő is belemártotta ujját a tégelybe, megnedvesítette a száját, és szó nélkül újra kisietett az előtérbe. Ezután hosszabb ideig nem hallottam semmi zajt, matatást, még beszélgetést se; mintha a lakás minden zuga egyszerre kihalt volna. Sőt, még a borbély is abbahagyta a fésülést, és szórakozottan bennehagyta a fésűt a hajamban. Már azt hittem, hogy ő is ki akar menni valahová; de csak a kék csíkos függönyhöz lépett oda, és halkan átszólt.

– Te lány!

A lány azonban nem onnét, hanem a konyhából lépett be, kezében az üres csészével. A borbély szigorú gyengédséggel simogatta meg az arcát.

– Tudod te is… Nem a magad ura vagy. Mindannyian az Egyetlen Valakié vagyunk – mondta, s újra megsimogatta.

A lány kis bólintással támolygott be a függöny mögé, a borbély meg visszalépett mellém.

– Ön hivő ember? – kérdezte, és olyan pőre kíváncsisággal nézett az arcomba, hogy zavarba jöttem. Válasz helyett fölemeltem a kendő alatt a kezemet, mintha ezzel a mozdulattal akarnám megnyugtatni; és úgy is látszott, hogy elfogadja ezt a néma választ. És újra a fülem fölött nyiszogtatta az ollót. Csak már egyre kevésbé tudtam tájékozódni, hogy ki kicsoda, és hol tartózkodik éppen.

Aztán Papúr is készülődni kezdett; odakint hallatszott az érdes suhogás, ahogy a köpenyét magára teríti.

– Majd visszajövök vacsora után – szólt be búcsúzóul. – Fontos híreim vannak.

De mire odafordítottam a fejem, már csak a függönyt láttam visszalibbenni a helyére, és a konyhában is ugyanolyan sötét volt, mint eddig. A borbély maga sietett ki, hogy becsukja Papúr után az ajtót; a lány meg ezt az időt használta fel, hogy a konyhából beszaladjon a függöny mögé. Összekulcsolt kezét szorosan odahúzta a melléhez, amíg szaladt, de a pillantását nem tudtam elkapni.

Mikor a borbély elégedett mosollyal visszajött, hogy az utolsó simításokat elvégezze rajtam, nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem:

– Úgy látom, kedveli magukat ez az ember.

Egy pillanatra abbahagyta a csattogást; aztán már nem is folytatta tovább. Egyszerre bizalmatlan lett a hangja.

– Önnek se mondhatok mást, uram. Hiába a fegyver, a kelyheket a szeretet tölti meg ígérettel.

Kissé dőlt háttal állt előttem.

– Ki mondta ezt magának? Papúr?

– Ez az igazság, uram! – és a hajamat söpörgette a köpenyéről.

Nem kérdeztem többet. Fizettem gyorsan, és felkaptam a vállamra a géppisztolyt. A díványba, amelyen talán Papúr is ülhetett az előbb, ügyetlenül belebotlottam a konyhában.

– Kicsit szűken vagyunk – mentegetőzött. – Meg sötét is van ilyenkor már…

Kint egyszerre megcsapott a metsző, friss hideg, és a homályon is áttetsző, égi világosság.

 

1945

 

 

 

Farkasok

Mikor elhagytam a várost, azt hittem, mindent magam mögött tudok hagyni – de hogy visszajár minden pillanat! Ágnes aprókat dobbantva futott fel a sötét lépcsőházban, esőköpenye egyre halkulva suhogott. Ahhoz nem volt szíve, hogy bezárja az ajtót, de becsapta úgy, hogy megkoccant az ötszögű üveg. Egy személyre terített vacsorát. Alakja nyúlánk árnyékot vetett a falra, átívelt a plafonon, a szőnyegen. Hogy kibékítsem, úgy léptem egyet, hogy hozzáérjek az árnyékához. De nem hozott másik terítéket. Hagyta, hogy a kuckója partján álldogáljak, mint egy idegen, nekitámaszkodva az üres szekrénynek – ami nem is üres, belűt csupa francia könyv. Ó, Ágnes nagyon okos. Csakhogy mégse… Nem lehet ezt ilyen egyszerűen megmagyarázni.

De ezt a szelet se. Hetek óta zúg, vinnyog körülöttem, nem hagy nyugodni, itt a hegyek között se könnyebb. Lent a völgyben hullámzanak a házak tetői, vibrálnak az ablakok, a felkapott avar csattog. Még ősz van, de már közeledik a tél. Az erdőkerülők, akiket látok errefelé, már prémes kabátot, kucsmát hordanak, a vállukon puska. Eltávolodó alakjuk meglódul a recsegő fák között. Négy-öt nap is eltelik, míg szót váltok valakivel.

Meg kéne javítani ezt az átkozott redőnyt! – mondtam fél hangosan, de sután hangzott nagyon. Milyen meleget, féltek én, amit kivisz a szél? Bolondját, járja odakünt. A villamosokat csikorogva hajszolja, a tetőkről lesöpri a macskákat, egy éppen a járdaszigetre csapódott, meséli a házmester. Véres szőrcsomó. De hányszor, ha meztelen volt mellettem Ágnes – féltettem én őt igazán? Mindig magamra húztam a takarót, sosem aggódtam érte, és ez nekem se a legjobb érzés. Ő meg mindig csak nézett, nézett, és sohase tudtam, hogy mi van a szeme mögött, a két nagy mandulavágásban – mongol görcs, megkövesedett dallam emléke? „Villő, villő, faluvégen aranysátor…” Ilyeneket dúdolt félálmában. Babona van ebben a lányban, de nem értem ezt a babonát. Miért nem őszinte? Mondja azt, hogy sámán leánya, vagy azt, hogy becsapták: a titok beleszorult, és soha nem fogja tudni kimondani. Egyetlen szavad sincs? Azért kedvesebben is megtűrhetnél, enni is adhatnál… Aztán úgyis elmegyek. Nem hallod? Mintha jönne valaki a lépcsőn. Nem hozzád? Leskelődő lépések. Mondd csak… nincs neked még valakid rajtam kívül?

Tegnap éjszaka hallottam először a farkasokat. Senki se szereti őket; akit meg ők szeretnek, azt megölik. Elgondolkoztató ez. A falu retteg esténként, a gyerekeket a szobában tartják, s ha kibotorkálnak a hátsó kertekbe, fejszét dugnak az öv mellé. Zord, szótlan emberek laknak errefelé. Kilométerekkel odább kopár havasok, a falu fölött az erdő robajlik. Néha úgy érzem, ez a viskó se bírja sokáig itt a tetőn; se éjjel, se nappal nem szűnik körülötte az uszító örvénylés, elkergeti az esőt, a havat. Mióta itt vagyok, egyszer sem esett. Csak szikár, éles mozdulatokat tűr meg ez az idő, nincs semmi érzelmesség benne. Az se csoda, ha Ilon ajka cserepes és kemény, ő itt nőtt fel, itt él. De milyen lehetsz, te lány, tavasszal, mikor ragacsosak az ágak, és a kérgek úgy pattognak, mint a puskalövés?

Ágnes most is csak néz, az ő kimondhatatlan, ingerlő érzéketlenségével. De hiába, csak a legközönségesebb sámánszavakat tudja: szeretlek… itt a testem… Kevés. Ami túl van ezen, éppen az kellene; de úgy látszik, nem lehet. Már-már az eszemmel keresem, hogy mi kössön hozzád, mert sajnállak, s valami húz is feléd. Biztos, gyűlölsz is már – úgy adod ide azt a vajas kenyeret, olyan udvariasan, mintha mérget kentél volna rá. De segít ez? Feküdjünk le? Az se segít.

Ledőlnék kicsit, de izgat, hogy Ilon még mindig nem jön, pedig már alkonyodik. Ilonnak hívom, ő is így nevezi magát, elnyeli a neve utolsó betűjét. Vagy a szél kapja el? Mikor először jártam lent a faluban a kovácsnál – szeretem elnézni az izzó vasakat – , még csak fél szemmel vettem észre. Átsuhant a műhelyen, a tűz mögött olyan volt az arca, mint a vér. – Milyen nagy lánya van! – jegyeztem meg. Panta csak rábólintott. – Az enyém! – Végül megegyeztünk, hogy majd tőlük kapok tejet, amíg a hegyi házban tartózkodom; majd felküldi a gyerekkel. Kicsit elkedvetlenedtem – hát mégse Ilonnal? A maszatos süvölvényt eddig csak a fújtató mellett láttam álldogálni. No mindegy, hát hozza ő, legalább ennyi közünk legyen egymáshoz.

Ágnes, mikor először megláttalak! De hagyjuk a múltat. Most ágyban vagyunk megint, a nyak alatt, a fej alatt párna – így egyszerűbb a világ, ugye, ezt akartad mondani? Istenem, hányadik próba ez? Persze, megalázó kicsit ilyen tudatosan várni a csodát. Ámbár… ahogy ma odahagytál az utcán, ahogy becsaptad az ajtót, s csak magadnak terítettél – az igen. Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy okosodsz; csak hát későn, késő… Inkább a számítgatás játéka ez, olyan akart, érzelmes nőstény okosság. Nem a babona maga, az utánzata csak. Ne így legyél okos. Kedveld egyszer már a téli éjszaka csillagait is, mikor pengeéles a fagy, és úgy borul rád a geometria – az is lüktetés! Mért mindig csak a nyárit szeretni? Olyan adakozón folyik szét a fénye, mint a nyál. Ha hanyatt fekszel, kész belecsurogni a szemedbe, az első szóra az inged alá bújik…

Ilon folyton bujkál, sose tudom, melyik ösvényen bukkan elő. Estefelé idefönt kószál a tetőn, kis fonott puttonnyal a hátán, mintha éppen a szomszéd faluból igyekezne haza – de mindennap? S mindig errefelé, ezeken a koptatós, rossz utakon? A völgyben hamarább odaérne. Mikor pár napja utána kiáltottam, elfutott, nem akart észrevenni, s azóta nem is láttam többet. Csak az a három erdőkerülő, akik váltogatva járják a környéket, azok kopogtatnak be időnként, hogy melegedjenek egy kicsit. Kimustrált vadászlak a szállásom, az ablakon fekete fatábla, bent a szobában fapriccs; petróleumlámpa, jól fűtő, platnis tűzhely – és mégse tudok nyugodni idebent, szinte kívánom, hogy átfújjon a szél, hogy ez a fészek se legyen biztos. Valahol nagyon megmérgeződtem.

– Jó fegyvere van – mondta legutóbb az egyik kerülő, és szakszerűen forgatta a távcsöves golyósomat.

– Farkasoknak való – dicsértem; de nem gondoltam még semmire.

Aztán elment ez az ember, kis, fekete bajsza volt, felgyűrt prémgallérja egész a kucsmájáig ért.

Éjszaka elfutó lépéseket hallottam a ház körül, de mire az ajtóhoz siettem, már nem láttam senkit.

Azért furcsa ám, hogy csak most tudom meg, hogy vőlegényed van: s hogy mindennap találkozol vele! Ha elgondolom, ő éppúgy magáénak érzi ezt a szobát, mint én. Ha belép, ő is azonnal észreveszi a száradó selyemholmikat a fűtőtesten. Nézd csak, most is… Épp az előbb tűnt fel, hogy milyen otthonos erotikájú látvány ez. Nos, ez érdekes. Szóval, hazudtál eddig? Ne… ne mondj semmit. Most így jó. Látod, akár meg is fojthatnálak, olyan vékonyka a nyakad, fél kézzel is átérem. S ez a csönd. Valaki megint lépked kint. Mire gondolsz?

Az egyik reggel Ilon kopogott be, ő hozta fel a tejet. Piros kendő volt a fején, a nyakán piros sál. Beleöntötte a pattogzó fenekű lábasba a tejet, futtában körülnézett, s már fordult is az ajtó felé.

– Maradj – szóltam utána.

– Mit akar tőlem?

– Lássuk, mit adnál?

– Én már itthagytam, ami jár – és indulni akart.

A kilincsre tettem a kezem.

– Sokat jársz erre esténként…

Nyíltan, keményen nézett a szemembe.

– Nem tudhatja, mert én elkerülöm.

– Pedig nem bántanálak.

Hagyta, hogy lefogjam a karját, de utána mindjárt el akart lökni. Hideg és cserepes volt a szája, résnyit se nyílott szét. Aztán kicsapta az ajtót, elrohant. Másnap újra a maszatos süvölvény kopogott be a kannával; kérdeztem, hogy beteg-e Ilon. A kölyök vigyorgott.

– Én voltam beteg, azért jött ő helyettem.

Tegnap mintha a forrásnál láttam volna a piros fejkendőjét, este a nyíresben. Folyton itt bujkál, de nem tudok a nyomára akadni. Reggel majd lemegyek a kovácsműhelybe, úgyis kell javítani valamit a fegyveremen, talán ért hozzá az öreg Panta.

Még mindig ez a csoszogás az ajtó előtt… Nem is zavar téged, hogy esetleg becsönget valaki? Nem félsz a „tragédiától”? Szóval, most mindent oda tudnál dobni, vőlegényt, biztonságot, mindent – és én semmit sem ígértem, semmit se kínáltam ezért. De várj csak, kinézek egy pillanatra a kémlelőn. Azért ezt nem érdemeltük! Egy üres dobozt csúszkáltat a folyosón a huzat. Hát semmi se valódi már? Még a lépések sem?

A szél reggel óta tereli a felhőket, talán éjszaka megindul. Most majd Ilon se kerülheti el, arcába fog verni az eső, a kemény ajkakra rácsapódik a lágy nedvesség. Késő estig csavarogtam a bakhátas utakon. Hazafelé összetalálkoztam a feketebajszossal. Hirtelen bukkant fel az egyik fordulónál, a tanyámhoz közel, mintha a földből bújt volna elő. Ahogy meglátott, mindjárt elindult felém.

– Nincs jó vadjárás ma… – mondta, s szinte kényszerített, hogy vele tartsak. Vagy egy jó kilométert kísértette magát.

– Meddig marad itt? A télre is? Télen nem lesz, aki felhordja a tejet.

Mikor elváltunk, visszamentem oda, ahonnan előbukkant; de pontosan magam se tudtam, mit keresek. Az út mentén mohos sziklatömb domborodott a partoldalból, alája lehetett állni. Mégis az volt az érzésem, hogy valahol bejárata lehet, csak nekem nem mutatja magát.

Alszik Ágnes, haja összekeveredik az enyémmel, mintha így is, ezzel is tiltakozni akarna, hogy az ő hajának külön illata van. S közben szuszog kiszolgáltatottan: tégy velem bármit, minden úgy lesz jól. Semmiért se haragszik, és minden rosszat elfelejt. Ágnes mindent elfelejt. Nem hajlandó vívni, el akarja veszíteni önmagát. De ezt csak halkan mondom, hogy fel ne ébredj. Ringatlak inkább most, és holnap már nem jövök vissza. Majd gyémántot köszörülök. a körmömmel, az legalább lassan megy és kínnal. Elegem van a magam erejének, az igazolásából. Aludj csak, szívem, aludj, te vagy a jó, és én a rossz. El kell kerülnünk egymást, mert gyűlölni fogsz a végén, gyűlölni szeretettel. Jobb, ha most megyek el. Talán nincs is babona benned, csak én gondoltam beléd. Aludj, báránykám, most úgy szeretlek, mint a, jó barátaim kisgyerekeit.

De ezek most csakugyan lépések voltak.

Felültem a priccsen, és meggyújtottam a lámpát; valaki vadul dörömbölt az ajtón. Feldúltan, hajadonfőtt, Panta állt a falépcsőn.

– Ilont keresem! – mondta zihálva.

– Nálam?

Ahogy följebb lépett, hozzám nyomódtak a bekecse gombjai.

– Eresszen be!

Félrehúzódtam az ajtóból.

Tehetetlenül állt meg a szoba közepén, kezében zömök hántoló balta. A szél bezúgott, végigsöpört a padlón. Zavartan forgatta a fejét, kinézett, a hold bukdácsolt a felhők között.

– Ne menjen… – kértem.

Rám meredt.

– Hát mit csináljunk? Beszélgessünk?

Leült a priccs szélére.

– Azért mégse tudok bízni magában – mondta, s gyanakodva kifelé fülelt. Egy idő múlva elnyújtott fejhanggá erősödött a szél, majd megint a fenyves tompa zúgása hallatszott csak. Aztán egyszerre felkaptuk a fejünket; a kovács azonnal ráismert valami harmadikra.

– Jöjjön! Hozza a puskát! – kiáltott, és kilökte magát az ajtón; de tétován meg is állt mindjárt. Én gondolkozás nélkül a sziklafal felé kezdtem rohanni, és Panta szó nélkül követett. Közben egyre tisztábban hallottuk a szélben a farkasok vonítását, a hangjuk után jó húszas csapatra becsültem őket.

A sziklafal alján pillantattam meg; Ilont. Szívósan, kétségbeesetten próbált kitörni a gyűrűből, a farkasok meg egyre szűkítették a kört a meredek irtáson. Aztán hirtelen két lövés dörrent, de azt nem láttuk már, hogy ki lőtt és honnét. Erre egyszerre megszűnt minden mozgás, s a szürke árnyékok csak percek múlva nyomultak vissza az irtásra. És csak akkor emeltem föl én is a puskát. Panta odaszorította a hátamhoz a balta élét.

– A ringyó… Hát nem érti?! Mért nem lő már…?

A két hátráló folt felbukkan, újra eltűnik a szemem elől, a megnyúlt árnyékok szinte egészen eltakarják őket. Tudom, hogy ez sem segít; de már nem is lehetne másképp utolérni –

Úgy alszol itt mellettem, mintha megelőztél volna. Nagyon mély álmod lehet. De fel fogsz ébredni. S majd keresel. De mi jöhetne még? Kezdődne elölről, megint elölről. Reménytelen. Úgy hagylak itt, hogy észre se veszed. Felöltözöm, vissza se nézek, csak behúzom az ajtót.

Már a kénpor szagát sem érzem. Nem én vagyok az, aki odalent botorkál a sötétben, hogy az arcába hajoljon Ilonnak. Én már soha többé nem látom Ilont; de nem is veheti el tőlem senki.

 

1947

 

 

 

Állatok, emberek

Tikkadt volt az idő, a Séd partján mozdulatlanul hajoltak meg az akácok, leveleiken ujjnyi porréteg szürkült. A távoli dombokat egyetlen felhő sem árnyékolta be, a zöld és sárga színek egybeolvadtak a vakító fényességgel. A falu a dombok alján húzódott meg, szikmarta nádszálként kiemelkedő templomtornyával. Hetek óta nem esett, a kutak áporodott, nehéz szagot árasztottak, s ha húztak belőlük, a víz nyúlósan csöpögött le a vödrök aljáról. A verebek pilledt rebbenésükkel is port kavartak a bogáncsos huppanók alján; a vakondtúrások kupacai a legkisebb szellőtől is gyöngyözve hullottak szét. A csend, a fény, a fátyolosan ragyogó ég a tücskök idegesítő cirpelésétől lüktetett. A dombok lábánál hatalmas rét terült el, bokros sivatag. Egyhangúságát csak elvétve élénkítette egy-egy csőszház fehéren villanó fala, szalagnyi megsárgult kukoricatábla, távol egy jegenyés major szétszórt épületcsoportja. Még távolabb, a majoron túl, sűrű porfelhő úszott a levegőben. Első pillantásra mozdulatlannak látszott, egy helyben vibráló fénytömegnek – pedig mozgás volt mögötte, lassú és örvénylő mozgás: tehenek, borjak és ökrök száza taposta a kiégett füvet, kotorta patájával a szikes homokot. Szemük nedves gömbje előtt bogarak milliója zizegett, ellepve a szemaljak ráncos árkait, beleragadva az izzadságmarta sebhelyekbe, befeketítve a rózsaszín tőgyeket. Hiába csapkodtak a szarvaikkal, a bogarak fölrebbentek arasznyit, majd ismét visszatelepedtek rájuk, mint egy suhintás. A lomha testek tehetetlenül rángatóztak a támadástól, csapzott szőrükön vastagon állt a por, és csúszós sárrá kenődött szét. Olyan sűrűn lépkedtek egymás nyomában, mintha minduntalan egy keskeny pallón kényszerülnének átkelni, s a hatalmas legelőnek mindig csak egyetlen darabkájához lenne joguk; mintha a hőség gyűrűben tartaná őket, melyet nem hághatnak át, csak együttes hömpölygésük áradásával. Nem száz és száz, egyetlen borzalmas test volt a gulya, s ha megtorpant valamelyikük, a többi ellenállhatatlanul sodorta tovább. Repedezett patájukkal elcsigázottan tapostak bele egymás piszkába, nyálukat egymás testére kenték, farukon és combjukon sötétlett a csimbókos gané, s ahol a szőrzet közé ette be magát, véresre dörzsölte a húst – és mégse látszott rajtuk, hogy tűrésen, ijesztő szelídségen kívül más is kitelnék belőlük.

A gulya közelében ketten ballagtak, egy öregember meg egy kamasz fiú. Hajnalban szoktak összetalálkozni a rét közepén, és alkonyatkor váltak el; reggel kihajtottak az erdőre, és csak délután hajtottak vissza. Mint a nap, olyan egyhangúan járták az útjukat. A két gulya – a majorsági és a falu gulyája – hamar összeszokott, mint ahogy ők ketten is megszokták egymást.

Az öregember túl járt a hatvanon. Ha nézett valamit, hosszan nézte; dudoros homlokán csíkokban rakódott le a por, ha köpött, fogai közt sercegtek a homok szemcséi. Az állatokat nem távolról kísérte, szívesebben ballagott mellettük; és pihenni is ott pihent meg, amelyik éppen a közelébe került, annak támaszkodott neki. Lábát csizmaszár magasig rongyba tekerte, s ettől olyan vaskos lett, akár a pókos állatok lába. Úgy ment velük, mintha hét oszlopfa csoszogna. A gyerek lábára még nem került rongy, de a bütykei már nőttek, s meg sem érezte, ha tüskébe lépett. Arca csontos volt, szeplős, a nadrágja alig ért térden alul. Ingét nem tűrte be, inkább kívül hordta, s így mindig kéznél volt, ha a homlokát akarta megtörölni. Időnként társalgott a kutyákkal, elküldte, magához parancsolta őket, ha madár röppent fel, megnevezte, ha elmaradozott egy borjú, maga hajkurászta vissza. Mindent észrevett. Látszott rajta, hogy nem éri be annyi szóval, amennyi az öregből kipréselődik.

A négy puli utasítás nélkül csendőrködött, de sok dolguk nem akadt. Az állatok a megszokás fegyelmezettségével vonultak a falu felé, hogy majd félúton szétváljanak, s egy csoportjuk a major felé vegye az útját. Reggel még a szikes horpadáson hajtottak keresztül – maguk se tudták, miért, talán, hogy elkerüljék a füves emelkedőt – , de most már a kitaposott csapáson tértek vissza.

Alig huszonnégy órája itt kezdett kókadozni az egyik szép tartású tehén az erős forróságtól. Először azt hitték, csak múló szédülés jött rá, de az állat egyre jobban gyengült, hiába nógatták. Végül rövid bőgéssel elnyúlt, a szája széle meghabosodott. A gyerek úgy érezte, mintha minden egyes sípoló lélegzet az ő mellkasát szorítaná a tehén az ő gulyájából dőlt ki. A jó szimatú legyek és dongók csapatban köröztek az állat fölött, bemásztak a nedves orrlyukakba és kiröppentek, hiába csapkodta őket a kabátjával. Az öreg egykedvűen nézte a vergődést, de közben a gulyát is figyelte, s úgy látszik, észrevett valamit, mert a pulikkal gyorsan továbbtereltette a hőkölő borjakat. „Ne lássák” – mondta, és durrogtatni kezdte az ostorár. Az állatok egyszerre meglódultak nagy farkcsapkodással, a széleken ügetve, a középtájon egymás hátára hágva. A bika nyugtalanul bődült fel a gulya élén, s csak akkor indult meg, mikor az áradat hulláma elérte. A gyerek megszomjazott a habosodó test láttán, de egyedül mégsem akart inni, s előbb megkínálta az öreget. De az se nyúlt az üveghez. „Eredj, hívj segítséget” – mondta. A gyerek tétován nézett rá. „Leütjük?” „Le. Jobb neki, úgyse bírja.” Ügyetlenül guggolt a busa fej elé, mintha a vörösödő szemek pillantását akarná elkapni. „Pedig hogy evett még tegnap… – motyogta. – Most meg itt fekszik… Teri!” „Eredj!” – mordult rá az öreg. „Majd én ellátom őket…”

A Bazsó-tanya szegényes vályogviskó a pusztán. Amíg futott feléje, a szemét többször is lehunyta, kinyitotta, mintha azt próbálgatná: milyen lehet egy bunkó, ha lecsap? Ha így tűz a nap, gondolta, hamar fölissza a vért, nem marad nyoma, egy-kettőre befújja a szél.

Mikor megérkezett a segítséggel, az állat a végét járta. Alig észrevehetően puffadni kezdett, a tüdő rosszul működött, egyre ritkábban böffent ki a behabzsolt levegő. A jól irányzott ütés gyors és emberséges volt. A tehén pillanatok múlva elernyedt, könyörtelen mozdulatlanságú testté vált, vértócsába nyújtózó nyakkal. Így hagyták ott a legyeknek, csupán a majorba üzentek be, hogy küldjenek ki az állatért. Nyomott hangulatuk azonban estig sem engedett föl. Ha legalább az eső megindult volna, vagy valami frissítő szél, akármi, csak nem a hőség, a tücskök, a vakító ég. A gyerek a vértócsát látta maga előtt, melyet beleptek az éhes bogarak; a szagot érezte, mely az élő állaté volt, de már a hulláé is; visszaemlékezett a paták réseibe szorult gazra, virágfejre, ahogy magasba emelték a rángatózó lábak; a szarvra gondolt, ahogy tövig döfődött a homokba; a megduzzadt tőgyre, melyből vizes sárga lé csöpögött, és véresre horzsolódott a forgolódástól; a szemekre –

Ez történt előző nap.

Most ismét a tanya felé közeledtek. De alig hagyták el a tanyát, a riadt, rövid bőgések egyszerre megszaporodtak. Különösen a bika kezdett el nyugtalankodni; lábát szétvetve fújt, a fejét jobbra-balra himbálta, aztán megindult. A tehenek, borjak, ökrök sűrű csoportokban követték a füves emelkedőig, ahol a társukkal végeztek – és ott egyetlen testként megálltak. A bikából irtózatos bőgés tört ki; s erre az egész gulya ágaskodni kezdett. Nyálukat csorgatva fúrták a fejüket a süppedős homokba, és így forogtak körbe, földobva a hátsó lábukat. Mind öklelt és egymást tiporta, szemükön sörétként koppantak a bogarak. Csak a bika állt magánosan a füves emelkedőn, és magasból lezuhantott lábbal verte a földet. Csakhamar vastag porfelhő úszott körülöttük. A kutyák tanácstalanul, vonyítva köröztek, mintha a látvány vonzaná és taszítaná őket; csupán a feszülő inakba nem volt merszük belemarni. A gyerek rohant és ordítozott, de a szarvak csattogása elnyelte hangját.

– Mi lesz most? – kérdezte lihegve.

– Semmi – mondta az öreg alig hangosabban, mint máskor. – Menj a tanyára, aki tud, jöjjön, kutyákkal, vasvillákkal…

Ahol a por megritkult kicsit, látni lehetett a vérző combokat, a leszegett, csapzott fejeket s egészen közel egy ájulásig alélt borjút, mellső lábára bukva. Már maguk iránt sem volt bennük irgalom.

A gyerek ettől rettent meg, az öreg ezért volt nyugodt. Tudta, hogy néhány száz méterrel odébb ismét bambán és jámboran fognak hömpölyögni a sivatagos réten, mintha emlék és indulat egyszerre elzsibbadt volna bennük.

 

1948

 

 

 

Sziklák alatt

Ültem a tanya előtt és bámészkodtam. Szép. Kis idő telt el így. Ez volt az első reggel, melyet az omladozó présházban töltöttem. Jobb híján béreltem ki ezt a denevérfészket, s csak most kezdtem barátkozni a vidékkel. Közben azon tűnődtem: hát valóban ennyi csak? Szép?

Végül meg kellett hallanom az óvatos lépések neszét.

– Hát te? Hogy kerülsz ide?

Furcsa valami a hang, mikor egyedül van az ember. Először a szemébe néztem, de csakhamar feljebb csúszott a pillantásom.

Aha. A sziklák.

Tanyám alig ötven méternyire feküdt a sziklaoldaltól, s most egyszerre megnőtt. A széljárta bazaltoszlopok, csipkés kiugrók, mint az egyensúly remeklései, éppen a fejem fölött sötétlettek. Árnyékuk a kőkerítésig előrekúszott. A sziklaoldalból gyökércsomók, torz bokrok és fák hajoltak ki a levegőbe. Szélcsend volt, meg se rezzentek.

Megismételtem:

– Hát te? Honnét?

Gyanakvón fürkészte az arcomat. Fölugrott egy földbe süppedt bazalttömbre, és gondosan szemügyre vette a fűben hagyott cipőmet. Régen talpalt, öreg cipő volt – de lehet, hogy az ő finomabb szimata még a hús szagát érezhette rajta, melyről a talpnakvalót lenyúzták. Nem ment a közelébe, csak körülötte szaglászott. Szeme gyulladásos volt, vörös, bordáira ráaszott a bőr. De az orra élt.

Kis nyugtalanság fogott el, hogy miért hallgatunk.

– Éhes vagy? – kérdeztem.

Nagy darab szalonnával kínáltam meg. Lassan eszegette, és nem mutatta, hogy éhes. Inkább az látszott rajta, hogy nem lepődne meg, ha elkergetném, ha minden indok nélkül abba kellene hagynia az evést. Míg csámcsogott, kiálló bordái hullámoztak a rágó mozdulattól. Csak egyszer rezzent össze: valahol kődarab csusszant meg felettünk, és lezuhant a mélybe. Az apró porfelhő hamarosan szétfoszlott. Mint valami habkönnyű, ezüstös virágpor.

De virág nem volt sehol a sziklafalon.

Ahogy szállt fel a nap, lassan az árnyék is visszahúzódott a tanyaudvarról, s rövidesen mindkettőnket tűző nap vakított. A nagy fényességben hunyorogni kezdtünk. Hirtelen úgy éreztem, hogy mondani kellene valamit; de csak az ember olyan ostoba, hogy minduntalan beszélni akar. Ő megnyalta még egyszer a zsírfoltot a kövön, aztán lefeküdt, lábát az álla alá húzta.

Éles hang törte meg a csendet. Vékony nyakú emberek hallatnak ilyen hangot, akiknek olyan az ádámcsutkájuk, mint valami fegyvervég.

A hangra hirtelen lecsapta a fülét, és a közeli szőlőtőkék közé futott. Őszintén meglepődtem: hogyan? Ez fél?

Szürke nadrágos, kék inges férfi tűnt fel a tanya végében. Magas volt, sovány, mint egy szálkás tollrajz. Ahogy állt, mögötte felrajzolódtak a sziklák tömbjei. A látványban rejlő ellentét elég erőszakos volt, hogy kíváncsian előrelépjek. Magabiztos mosollyal ő is elindult felém.

Ejha! Mint egy rókafej, olyan!

Erősen csillogó, apróka szemek, hegyes orr, vörhenyes haj. Bőre sárgásfehér és csupa szeplő. Másnapos szakálla egybeolvadt a bőre színével.

Zsebre dugott kézzel állt meg előttem.

– Ilyen ez, uram! – mondta nevetve. – Bizony isten, ilyen! Ha megverem, még a húst sem eszi meg. Elhiszi?

Hangtalan mosollyal nézte a kutyát.

– Egyébként nincs sok baj vele – folytatta. – Tudja, el nem menne innét a hegyről egy istennek se. Itt érzi jól magát. Nem is tudom, hogy került ide, egyszer csak kapart az ajtón, emlékszem, tél volt, aztán azóta itt van. Néha fönt alszik a sziklák között. Az ostoba. Bazalt! Bazalt, te!

A kutya nem mozdult.

A vöröshajú fölemelt egy követ – erre azonnal elősompolygott, és pár lépésnyire megállt előttünk. Tekintetében nem volt sem düh, sem alázat. Csak konok némaság.

A férfi felém fordult.

– Nyaraló?

Bólintottam, hogy igen.

– Hát, szép is az! – mondta elgondolkozva. – Mármint hogy nyaralni. Itt lakik a tanyában?

– Itt, igen.

– Hm… – és körülnézett. – Persze, semmije sincs? Ágy, miegymás… Mert ha kell, csak szóljon ám, én itt lakom a közelben – s egy szomszédos tanyára mutatott. – Ha bármi kell, csak szóljon. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymáson. Nem igaz?

Szívélyes mozdulattal nyújtotta a kezét és bemutatkozott. – Kocsis András vagyok.

Úgy látszik, minden egyszerűbb, mint amilyen lehetne. Valami mást vártam, nem ilyen mindennapi nevet.

Szomszédom barátkozó mosollyal hunyorított.

– Látom, jól megértik egymást. Mármint a kutyával.

– Azt hiszem, jóban leszünk – s próbáltam magamhoz hívogatni Bazaltot, de nem nézett rám, konokul csak a vöröshajút figyelte. – Jó kutyának látszik, hűségesnek…

– Az már igaz! Abban nincs hiba. De tudja, én nem szívelem a nagy hűséget. Mit kuncsorog mindig az ember után? Kell az? Éljen a maga szórakozására. Csak persze, lássa el a dolgát.

– És ellátja?

Fölnevetett.

– De furcsákat kérdez! Ha kell, hát ugat. Mit csináljon mást? Nem ember ez, hogy gondolkozzék, ezt meg azt tegyen. Az az én dolgom, a gazdáé! – s az ádámcsutkája kihegyesedett. – Mi, Bazalt?

Kezével suhintott egyet, és a kutya fegyelmezetten behúzta a nyakát – de meg se vakkant. Ez az egyszerű mutatvány szorongatóbb volt, mintha korbáccsal ütötte volna. Bár se vödröm, se székem nem volt, és az asztalom is nagyon rogyadozónak bizonyult – kezdtem gondolkodni, hogy elfogadjam-e az ajánlatát. Végül mégis megkérdeztem:

– Volna valami ilyesmije? – Fölényesen legyintett.

– Mért ne volna! Csak tessék átjönni, van ott minden, több is, mint kéne.

– Hogyan hogy több? Ezt hogy érti?

Pillantásom az egyik csúcs felé tévedt. Azt hittem, a szemem káprázik: egy sötét sziklarepedésben égőpiros foltot vettem észre, olyan volt, mint egy üde virágsziget.

– Nézze! Virág…

Kicsúszott a számon, de azonnal tudtam, hogy a szemem tévedett. A vöröshajú jóízűt röhögött.

– Virág? Úgy mondta? Még mozog is, nézze csak!

– Mit nevet? – kérdeztem bosszúsan.

Meghökkent.

– Még maga kérdezi? Hát nem látja, hogy szoknya? Egy piros szoknya. Még hogy virág! – és megint nevetett.

Nyaktörő volt a mutatvány, amit a pirosszoknyás végzett. Két kiugró csúcs között a mély szakadékban kúszott lefelé, és egy hatalmas rőzseköteget vonszolt maga után.

– Ez itt akar leereszkedni? – döbbentem meg.

– Ne féltse azt, megszokta már. Ügyesebben mászik, mint a kecskéi.

– Ismeri talán?

– Úgy gondolom, mivelhogy együtt élünk.

– A felesége?

– Nem.

– Hát akkor?

– Afféle hadiözvegy – mondta száját biggyesztve, urasnak játszott nemtörődömséggel.

Mikor látta, hogy továbbra is a mélység fölött egyensúlyozó piros foltocskát figyelem, magyarázkodva hozzátette: – Persze, mit tudhatja maga. Az ember nyűglődik, próbálkozik… nem olyan könnyű. A vége mindig ugyanaz. Hiszen jó asszony volna, nem mondom, de ez se az én ízlésem. Buta. Ide való a sziklák közé. Hallgat. Úgy hallgat, mint ez a kutya itt, akkurát olyan. Most lehozza a rőzsét, aztán megint fölmegy. Erre jó, csak erre, de semmi másra.

– Az ura meghalt?

– Tudom én? Ő se tudja. Eltűnt. Van négy gyerek a régitől, egy meg tőlem. Na, mit csináljon az ember? – és megvonta a vállát.

– Segítsen neki rőzsét hozni.

A rókaarc fintorba rándult.

– Ugyan, kérem! Én minden második nap tizenhat órát dolgozom, malomban, ki akarom tanulni a szakmát. S ez még olvasni se tud. De erre jó! – és felmutatott a magasba, ahol éppen megpihent az asszony. – Azt hiszi, volt ennek csak egy szeretője is? Soha. Ha lemegy a városba, csak azt várja, hogy visszajöhessen. Hogy hű? Legalább hű ne volna! Kódorogna el vagy ugatna, ha szólnak hozzá… De ez még a puskacsőbe is belenéz, és nem tudja, mi az.

– A Bazalt?

– Nem, az asszony! – s nevetett, hogy így tréfálkozom.

Kicsit hallgattunk.

– És már belenézett?

Megingatta a fejét; úgy tett, mintha nem hallaná.

– Most itt dolgozom a közelben, nekem így kényelmes. Aztán… Aztán a fene tudja, mi lesz. De az úr azért csak jöjjön, van ennek holmija elég, úgy se használja. Mért ne segítsünk egymáson, ha egyszer lehet. Nem igaz?

Azzal nyújtotta a kezét, elköszönt.

Bazalt hátra se nézett, úgy kullogott utána.

Ahogy a piros folt lejjebb ereszkedett, egyre jobban kirajzolódott az asszonyi formája, a fejkendő, a haj.

Kis idő múlva – pedig semmi sikoltás nem hallatszott a magasból – az eddig néma Bazalt vad nyüszítésbe kezdett, elhúzott a vöröshajú mellett, és rohanva megindult fölfelé a sziklás ösvényen.

 

1949

 

 

 

Varjak

A háború csúful megtépte a park fáit, a vadhajtások annyi év után sem tudják elkendőzni a régi sebhelyeket. Az egyik tölgy ágyéka helyén üreg sötétlik. Havazott nagy pelyhekben, mikor gránát csapott bele, a repeszek azóta belenőttek a húsába. Az üreg persze ott ásít azért, a kutyák hamar fölismerték az előnyeit, nappal a gyerekek is. Örökké bűzlik a töve.

A szél az ablakok előtt csattogtatja a csupasz ágakat, néha úgy hallatszik, mintha egy konok csőr kopogtatna az üvegen.

Varjú talán?

Az öregasszony régidivatú berliner kendőbe burkolózva jár-kel a lakásban, hol itt, hol ott tűnik fel. Gyűlöli a kicsi madarakat. Hangosak, hivalkodók, nincs bennük semmi szemérem. A függöny mögül szokott kilesni a párkányra, hogy lopkodják-e a szalonnabőrt. Legszívesebben úgy kapná el őket, mint a legyet; a markában aztán csipoghatnának. De csak az ág kopog, a szomorú varjak távolabb gubbasztanak a fákon.

Esteledik.

Az előszobában pár kerti szék, ingó, háromlábú asztalka, rajta művirág csokor. Itt várakoznak a betegek. Lila selyemernyő alatt kék lámpa világít; még az elsötétítés idejéből maradt meg. Annyi minden eltörött azóta, ez a huszonötös égő mintha vasból lenne.

Egyáltalán csoda, hogy a ház megmenekült. Egyik oldala még ma is tátong, mint egy szétroncsolt fogsorú száj: a gipsz, a cement, a fém kétemeletnyi magasságban szétmorzsolódott, a csonka falak peremét fölverte a gaz, s ahogy veri az eső, egyre jobban mállik, a szél átsüvít rajta.

Az öregasszony két sor szőnyeget akasztott az ebédlő falára, de az akkor is húzott. Valahányszor belép ide, mindig megborzong. Becsaphatatlan ösztönnel érzi, hogy a csillár igenis leng odafent, a légáram éjjel-nappal hintáztatja a fejük felett, szívósan és észrevétlenül. S egyszer le fog zuhanni. Azért ki lesz felelős?

Emésztődve néz ki az ablakon. A templom belevész a sötétbe, csak a vasbeton harangláb szürkéllik a fák mögött, mint egy befejezetlen lépcsőháztorony. Egyszer álmában látta ezt a tornyot, kerengő lépcsőin a plébános lépkedett fölfelé, denevérek között, a bűnös város fölé. Hálás, hogy itt élhet a litániák szomszédságában, egyébként elveszne a megváltozott világban.

Most sietve áttipeg az ebédlőn, és benyit a rendelőbe.

– Kezdhetjük?

Amióta megszülte a lányát, azóta együtt élnek. Júlia néha összetéveszti magát az anyjával. Az anyja kalapját hordja; ha ablakot nyit, ő is berliner kendőt terít magára; a postással ugyanúgy beszél. „Na, postás bácsi, jót vagy rosszat?” Egy ideje fiatal suhanc hordja ki a leveleket. Legutóbb az ajtó vasrács kockájába dugta be a fejét, és elvigyorodott: „Beférek ám, kisasszony!” – Gyorsan visszacsapta az ablaküveget. Ha legalább fehér köpenyben lett volna! De pongyolában volt.

Ősztől tavaszig mindketten térdig érő meleg alsót viselnek, a méret ugyanaz, mindegy, hogy melyik kié, hordják is, mossák is egymásét, nem dobnak ki pénzt mosónőre. Az efféle kint szárad az előszobában, a kályhavédőre akasztva, fel se tűnik a kék félhomályban. S ha meg szemet szúr, az se baj, ilyenkor délután többnyire ismerősök jönnek.

Kettő már bent ül közülük, egy fiatalabb és egy idősebb nő. Ott tollászkodnak a kályha mellett, egymás után bontják le magukról a több réteg ruhát pőre, konyhai mozdulattal. Az idősebb a fiatal szvettere alá nyúl, és úgy nézi az izzó dobkályhafényben. „Csak a nyersgyapjú jó” – bólogat. Így kitakarózva már jól érzik magukat. Később nyílik az ajtó, de csak annyira, hogy az öregasszony féloldalt kiléphessen rajta. Kezében kulcscsomó. A kályhánál végigtapogatja a száradó fehérneműt; még nyirkos. Aztán a gyapjút is meggyúrogatja. Az ősz a legalattomosabb; a templomok fűtetlenek. A lánya se bírja másképp, vitaminokat szed. „Az jó?” – halkítja le hangját a fiatalabbik, – „Az a legjobb, galambom.”

A szoba túlsó sarkából fojtott köhögés hallatszik. A két szvetteres bosszúsan néz oda: hogyan – megelőzték őket? De mikor? Annyira csendben ült, hogy nem vették észre; s most kilép a sarokból: alacsony, kecskeszakállas öreg, zsakett nadrágja fölött bekecs, a bekecs alól olajos zubbonyszél kunkorodik elő. Asztmásan lélegzik.

– Doktornő… – mondja halkan, és ügyetlenül egy papírlapot keresgél.

Az öregasszony szakértő arccal olvassa végig az írást, aztán bólint.

– Mindjárt, kérem, ön az első.

És már fordul is vissza a két nő felé.

– Tudják, ki volt ez azelőtt? – s lopva ismét szemügyre veszik a férfit, aki púposan, kezét kulcsolva ül az ablak mellett. Megbocsátanak neki.

Az öregasszony láthatólag türelmetlen. Akkor a legbüszkébb, mikor a lánya kinyitja a rendelőajtót és kiszól: „Tessék!” Ilyenkor úgy érzi, a tekintélyből neki is jut valami. Noha mehetne másfelé is, a kifőzött műszerekkel mindig az előszobán csoszog át; erről nem mond le – hadd lássák. Évek során megtanulta a műszerek latin nevét, s már rég úgy rakosgatja az üvegszekrény üvegcséit, olyan otthonosan, mint a konyhában az edényeket. „Tudják, a lányom…” – szokta mondogatni, és fontoskodva fülel, ha a rendelőből zaj szűrődik ki. Ő az egyetlen, aki kopogtatás nélkül benyithat a fehér ajtón; mint a ministráns az oltár mögé. A bekecsest is ő tessékeli befelé:

– Most már lehet, kérem…

S ekkor egyszerre magukra maradnak, férfi nélkül. Így mindjárt bizalmasabb a félhomály. Mindhárman kötést szednek elő, gombolyagot tekernek. A konyhából beszivárog a mosatlan edények szaga, a fal mögött csak berreg. Egyszer éjszaka riadt fel a berregésre, azt hitte, katonai autók dübörögnek a ház előtt. Istenem, azokból is mennyi van! Akárhová megy, katonák, rendőrök… De mit ér, ha lakatra zárja is az ajtót – számít az? Az ember folyton vacog. Most is, bár fullasztó a meleg, egyre a kendőjét húzogatja.

– Nem érzik? – kérdi borzongva.

– Micsodát?

– Hát a huzatot. Az egész ház ilyen… mindenütt húz a fal.

Legszívesebben bevinné őket az ebédlőbe, hogy bemutassa a mutatványt: a zsebkendőt, ahogy libegteti a szél. Legutóbb egy illetékes elvtársnak mutogatta a csillárt.

– Látja, kérem, mi gyógyítjuk a betegeket, mi megtesszük a magunkét – de ki felelős ezért?

A két nő leteszi a kötést.

– Ugyan, törődnek is azok…

– Csak hagyják, hogy pusztuljon…

– A betegek meg halnak…

És tovább babrálnak a fonállal. A fehér ajtó mögött az asztmás krákog, a parkra köd ereszkedik. Engesztelhetetlen a hitük, hogy igazuk van. S mert a kályha is hűlni kezd, az öregasszony újra megtömi. Egy perc nyugta sincs, és ez reggeltől estig így megy.

Később kopogást hall az ajtón, de senki sincs ott.

Vagy az ablakon talán?

Az öreg roncsoltlábú estefelé szokott a párkányra telepedni. Az éhség veri be őket a mezőről, de csak a háború óta; azelőtt egyet se lehetett látni a park fáin.

Óvatosan félrehúzza az ebédlőfüggönyt és kinéz, körmével hármat koppint az üvegre. Mindenesetre odakészíti a zacskóba gyűjtött hulladékot, hogy kéznél legyen. Nyáron úgyse merészkednek ide, minden este bömböl a megafon. Még a gondolatra is megborzad most: hogyan tudnak olyan szemétdombot csinálni mindenből? A májusi utcabálon letarolták a gyepet, az artézi csapot hajnalig zubogtatták, a játszóteret elöntötte a víz. A padokat meg kidöntötték és elcipelték a bokrok közé. A fiatalság. Aztán a végén az ő lánya álljon helyt! Már elmúlt éjfél, mikor becsöngettek hozzájuk, és egy kamaszt támogattak be. A szúrást a szeme alá kapta, két könyöke vöröslött a salaktól. De zúzódás is volt rajta bőven; a vállán, a combján, a mellén – szinte meztelenre kellett vetkőztetni. A lány, aki velük jött, kint sírt a váróban, és minduntalan be akart rohanni, a rendőr alig tudta lefogni. Mit tudhat az ilyen már! Amilyen szégyentelenek, még össze se házasodnak.

Ilyenkor olyannak látta a lányát, mint akit semmi be nem mocskolhat: alkoholos vattával odahajol a nyomorultak fölé, aztán a kezét is lemossa alkohollal. Az édeskés kölniszagot még napok múlva is ott érezte a váróban – csak ha rágondol, émelyegni kezd.

Mikor visszatér a kötése mellé, az asztmás helyén egy fiatal nőt pillant meg, de nem látja jól a félhomályban, hogy kicsoda. Halkan megkérdi a két szvetterest:

– Ismerik?

– Sose láttuk… nem a kerületbe való.

Szóval, idegen. Akkor pedig csínján a szóval, az ember sose lehet biztos. És letelepszik ismét a kályha mellé, ölébe veszi a kötést; mintha parázsló szálkákat forgatnának az ujjaik közt, úgy villogtatják a hosszú tűiket.

Kis idő múlva az idegen feláll, bátortalanul közelebb lép.

– Megengedik? Fázom az ajtó mellett…

Most látják, hogy gyereklány, alig tizenöt éves.

Az öregasszony nem tudja, miért ingerült. Csak később eszmél rá: ez is miféle kölnit használ!

A lány csendben odahúz egy széket, leül szembe velük. Lábát szétveti, mint a fiúk, a térdére görnyed, és így szorítja magához a kabátját.

– Én is tanultam kötni… – mondja.

– Aztán elfelejtett?

– Nem… tudnék még…

De ennél többre nem jut. Megint hallgatnak. A lány a hosszú tűk villogását nézi; aztán hirtelen lehunyja a szemét, majdnem leszédül a székről. A három nő lopva összenéz.

Mikor Júlia kiszól, a két szvetteres nem mozdul.

– Tessék… mi ráérünk. Tessék csak bemenni – mondják a lánynak.

Az öregasszony sietve bélyegzőt nyom a bekecses papírjára, kikíséri, becsukja utána az ajtót. A lány közben bemegy a rendelőbe. Most még töményebbnek érzik a kölniszagot, mint előbb.

– A lánya elmondja? – kérdezi a két szvetteres. Az öregasszony halkan pisszent. Az ő gyakorlott füle nem szokott tévedni: a fehér ajtó mögött egyre erősödik Júlia szenvtelen hangja.

Aztán még elutasítóbban.

Aztán a kilincs csikordul.

– Hallják? – suttogja az öregasszony.

Egymás arcába hajolva fülelnek. Bentről csukló sírás szüremlik ki.

A lány kitámolyog a kapun. Nem ismeri a környéket, botorkál, fejjel nekitámaszkodik a tölgyfának, ott öklendezik. Fölötte az öreg roncsoltlábú szaggatja a szalonnabőrt a párkányon; már majdnem azt hitte, hogy elfeledkeztek róla.

 

1952

 

 

 

Képek egy utazás történetéből

Napok óta esett a hó. A patakok mély üregeket vájtak a süppedős takaró alá, a réteket nyulak, kóbor kutyák lábnyomai szelték keresztül-kasul, s valami láthatatlan, jelenségek mögé bújó élet bizonyosságáról adtak hírt; a tájnak ez az önkéntelen családiassága enyhítette magányosságukat.

A szerelvény megállás nélkül robogott velük, senki se tudta, hová. Unalom, egyformaság, kerékcsattogás. Az állomások alig különböznek egymástól, mindenütt ugyanazok a vörös téglás épületek, ugyanaz a fejetlenség, sivárság, még kibámulni sem érdemes. Ha mégis megálltak valahol rövid időre, az állomás környékét nem hagyhatták el. A minap szerencséjük volt, vasút közelébe esett a kocsma. Igaz, bort ott se mértek, csak rossz likőrt, karmos pálinkát, de az is jólesett; a behavazott kuglipálya, az ivó félhomályos ablaka otthoni emlékeket ébresztett fel bennük.

Csapatostul tódultak be, mindent szemügyre vettek, és körülállták a pultot; a tulajdonost azonnal öregnek szólították.

– Cigaretta?

– Hetek óta nem láttam, uram.

– Újság?

– Valahol elakadt a vonat.

– Mindenütt ez a nóta?

– Mit csináljunk, kérem, a bombázás… maguknak jobban kell ezt tudni. Töltsek még egyet? Van énnekem sokfelé rokonom az országban, de mit tudunk egymásról? Semmit. Így él az ember. Most meg a hó, már nyolcadik napja. Ha át akarunk menni orvosért a szomszéd faluba, még jó, ha nem fagyunk meg visszafelé, mert itt nincs orvos. Katona.

– Mindenki katona.

– Igen ám, de hogyan lesz akkor? Rosszul gondolták ki, akárhogy is van. Az ember már nem is tud örülni semminek.

Ravaszkás arc, de ugyanakkor közönyös is. A hajdani zsírpárnák ráncként lötyögtek a nyakán, a pénzt úgy számolta, hogy oda se nézett. Míg beszélt, két ujját piszkos kendőbe csavarta, s poharakat törölt. Demizsonból töltögette a pálinkát: olyan volt, mint az ízetlen méreg. De azért kemény arccal itták, rákönyököltek a pultra, és verejtékeztek.

A pult mögött porosodó üvegek sorakoztak; a kerek unicumos, a nyúlánk vermutos, a nemzetiszínű barackos. A habzó söröspoharat markoló kéz, mint egy elhanyagolt szentkép kókadozott a falon; a plakát kettészakadt már, de visszaszegelték.

 

Köpködni tilos. Káromkodni tilos. Tizennyolc éven aluliakat kiszolgálni tilos.

Valaki felröhögött.

– Kölyök, teszed le!

A fiú csak azért borotválkozott, mert a többiek is, s most mind őt nézték, a sárga kis dudorokat a homlokán; kifényesedett arca lilás volt a pattanások szálkás árnyékától. Hegyes ádámcsutkáját néha felsértette a késsel, ilyenkor titokban mosta ki a vérfoltos inggallért, mint a lányok a kötőjüket; egyszer rajtakapták.

– Nincs jobb dolgotok? – és egy hajtásra kiitta a kétdecis poharat; megrázkódott tőle. Utoljára márcot ivott, otthon, az István-napi búcsúban.

 

A kocsmáros nem nagyon értette, hogy mitől vidultak fel. Csak azt tudta, hogy ha elmennek, pillanatok alatt kihűl a szoba, a poharak talpa hártyásan odafagy a pléhhez. A rőzse, amit ellobbantott a tiszteletükre, semmit sem ér; de annál többet a pálinkás leheletek, a ruhák, bakancsok szaga, a bűz. Ha elmennek, megint visszamehet hátra a konyhába, nézheti az asszonyt, akin már semmi néznivaló nincs, ráncos, zsémbes, a melle olyan, mint a tenyérrel szétlapított tészta. Kint meg a hó lassan térdig ér. Nincs is kedve eltakarítani, ha eltakarítja, új jön helyébe. Az is reménytelen, ha gondolkozik, okosabb nem lesz, legfeljebb még kedvetlenebb. Az állandó havazásban valahogy minden elveszítette ismerős jellegét. Ha hátramegy a konyhaajtóhoz, neki is dörömbölnie kell, mint egy idegennek.

– Ki az?

– Én!

– Nem értem.

– Én vagyok, nyisd ki!

– Nincs itthon.

– Kicsoda?

Ilyesmi azelőtt nem történhetett meg; még aki tíz éve lakik itt, az is megzavarodik.

– Hogy az istenbe nem érted, ha ordít az ember?

– Szél van.

– Szél, szél, ki a franc jönne ide más?

– Te mondod mindig, hogy vigyázni kell.

És ez igaz, újabban a vaspántot is felrakja az ajtóra, nemcsak a lakatot. Késő délután már csak a hó világít, az ég sötét, mintha ki volna tömve. A tűz prédálva habzsolja a fát, a szél a füstöt nyomja vissza, a meleget nem. A lámpa égőjét olyan alacsonyra csavarják, amilyenre csak lehet, így az is füstöl és bűzlik. Este nyolc óra felé egyenletes zúgás hallatszik fel, de úgy, mintha nem egy meghatározott helyről jönne, hanem egyszerre mindenünnen. Amikor felhallatszik, az ablaküvegek halk pengésbe kezdenek. Nem is zúgás ez, hanem erő. Az asszony összekulcsolja a kezét, és töprengő arccal borzong, mint a templomban, praefatio alatt.

– Hallod? Pontosabbak, mint az óra.

– Hogyan?

– Pontosabbak, mint az óra.

Fülelnek. Úgy érzik, ez a zúgás valamiféle rend a káoszban; ijesztő és megközelíthetetlen, de mégiscsak rend.

Legalább állat volna a háznál! Azzal elszöszmötöl az ember, megveregeti a hasát, beszél hozzá. De állat nincs, még egy kutya sem. Az volt ugyan, de páncélosok jártak a faluban, és elvitték magukkal szerencse kutyának. Na hiszen, jól kiválasztották, sokra mennek a szerencséjével; egyszer a kölykei döglöttek meg, a szénásszekér dőlt rá… Mit tud majd csinálni abban a berregő acélmasinában? Meg fog bolondulni a durrogástól, vonítani fog. Döglene meg inkább, nem kutyának való az ilyesmi.

 

Kölyök, teszed le!

Sokáig elrágódnak ugyanazon a dolgon, mintha mindig az utolsó alkalmat használnák ki. Pedig van idejük bőven, annyi, mint soha még; akár új filozófiai rendszert is kigondolhatnának. Mégis, minduntalan kicsúszik kezük közül az idő. Mintha hajszolnák őket, és mégis unatkozni kényszerülnének. Botot farigcsálnak, először ilyen, aztán amolyan rovátkával, a végén elfogy a bot. Töltényhüvelyből gyűrűt reszelnek, mintát karcolnak rá, betűt, évszámot, kinek milyen a kézügyessége. Egy-két napig hordják, aztán zsebbe kerül, a réz penészzöldre festi a bőrt. A pálinka egyszerűbb.

– Még egy kört, öreg!

Már vörösödtek az arcok. A kocsmáros próbált felmelegedni.

– Maguk aztán jótorkú fiúk! De csak igyák is, mert majd ez se lesz.

– Hát mi lesz? Megszűnik a világ?

– Azt én nem tudom… De nekem sokfelé vannak rokonaim, és már sehol sincs.

– Micsoda?

– Se tojás, se liszt. Az én rokonaim nem olyan szerencsések…

Hirtelen elhallgatott: ezeket nem érdekli, hogy mit mond. Ezek rabolnak maguknak, könnyen megtehetik. És már gyűlölködve nézte őket. Egyik se volt több huszonöt évesnél – egy másik világ. Kigombolt zubbonnyal vedelték az italt, szinte harapták. Holnapra már a falu nevét is elfelejtik, és egy újabbal ismerkednek meg. Rabolnak, ölnek, nem lehet megbízni bennük. Senkiben se lehet megbízni.

Végül is kinek jobb: nekik? Vagy neki, a bereteszelt ajtó mögött?

Az egyik sarokban rázendítettek:

fújja ja szél, fújja…

Kölyök félrehúzódva egy elgyűrődött levelet olvasott. Mindjárt odaszagoltak páran.

– Asszony?

– Nem, a húgom.

– Mit ír?

– Tankok éjszakáztak az utcánkban…

– Már ott is?

– Nézzétek, két ká-val írja a tankot!

– Mit csinálsz… add vissza!

– De mért írja két ká-val?

– Hallgass már… mit ír még?

– Valaki ellopta a kendőjét, az egyik ágyúcsőre kötözték.

– Én a halott szót írtam sokáig két el-lel. Mért csinál ilyet az ember?

– Milyet?

– Hát hogy nem érti…

Nagyot reccsent az ajtó, két társuk dülöngélt ki a hóba; az egyik visszakiáltott:

– Hé, öreg, lány nincs, a szentségit?

A kocsmáros bárgyúan pislogott, majd hirtelen felcsattant:

– Az ajtót!

Kintről behallatszott a csuklás, a zsivaj egyre nőtt. Kölyök vigyázva összehajtogatta a levelet, a zsebébe süllyesztette; valaki megtöltötte a poharát.

– Hány éves a húgod?

– Tizenhat.

– Szép?

– Nem tudom… A húgom.

Az állomás felől felhallatszott az ismerős trombitaszó; sietve gombolkozni kezdtek, és lehajtották a maradékot. A kocsmáros ingerülten nézte a készülődést.

– Még egyet, na! – makogta. – Ilyet nem kapnak másutt, már sehol se lehet kapni…

– Tudjuk, tudjuk, a rokonai az országban…

Arcába szökött a vér; ezek a tacskók beszélnek így, ezek?

– Ez nem tréfa, kérem! – kiáltotta. – Könnyű maguknak! Hol védik maguk az országot? Hol?

Már nem is figyeltek rá, atyáskodva megveregették a vállát, és tódultak kifelé.

A sörösplakát csattogva lebegett a huzatban.

 

Monoton robajlás a csend. Fülsiketítő ritmus a vagonban, minden dallam belefér. De kinek van kedve énekelni? És mi legyen az? mi-le-gyen…

Az éjszakát nehezebben viselték el; az éjszaka parttalan, formátlan, és ők megszokták, hogy mindent megszámoljanak.

Meg-szá-mol-ni…

Mosakodás hét perc. Reggeli parancskiosztás hatszázhetven lélegzetvétel. Kikötés mozgó vonaton tizennyolc-húsz perc – utána ájulás. Déli levesadag tizennyolc-húsz korty (érdekes módon ez a két adat megegyezett). Kenyéradag napi ötven deka. Az első mohó harapás után vékony szeleteket vágtak, így tovább tartott, s azt gondolhatták, hogy legalább hatvan deka. A megtömött marhavagonban oldalt fekve aludtak, s ha fordult az egyik, vele fordult az egész sor. Negyven személy helyett ötven is jutott egy vagonra.

A kocsi közepén felállított vaskályhát a naponként váltott ügyeletes kezelte. A kályha vörösen izzott, de a sarkokban már alig volt érezhető a melege, csupán a búgása, sistergése teremtett valami illúziót.

A fegyverek, kenyérzsákok a fejük felett lógtak; éjszakai tolatásoknál megesett, hogy egy-egy puskaagy meglódult, mint az órainga, és fejbe vert valakit.

– Nem tudsz jobban vigyázni?

– Mit vigyázzak?

– Feküdj rá!

– Hallod, feküdj rá!

– Üres a hüvely!

Aki felébredt, röhögött. Rossz szellemeskedés volt ez, de mindenki élt vele, s csak utána maradt bennük nyugtalanító üresség; mint a gyufaláng: melegíti a markot, de aztán még vakabb a sötét.

Szokásaikat átformálta a tudat, hogy a legközelebbi lépést sem lehet előre kiszámítani. A zsebek, mint a nemrég elhagyott kamaszkorban, újra az ismeretlenre való felkészülés raktárai lettek. Nevetséges holmikból sose volt olyan készletük, mint most. Adott pillanatban minden tárgynak értéke támadhatott, és semmi se volt felesleges, ami elfért a kenyérzsákban vagy a zubbony zsebében.

Volt, aki egy doboz biztosítótűre tett szert, és ruháján minden rést eltüntetett velük; a gombok között, a nadrág és az ing között, a sál és a gallér között. – Szélmentes! – mondták, de a nevetés mögött az is ott bujkált, hogy a biztosítótű nem ostobaság.

Valaki más a kenőcsökre esküdött: megóv, tisztít, fertőtlenít. Lábát esténként kibontotta a kapcából, hosszasan nézegette a bütykeit – aztán bekente.

– Imához! Lábszolgálat a bal kettesben! – A szertartás sose maradt el.

Vagonlakásuk leleplezőbb volt, mint egy tükrös falú szoba; nem lehetett félrehúzódni. A legönfeledtebb mozdulat is éles megvilágításba került. Ez sokszor megalázó volt, de kapcsolatuknak szinte állati meleget kölcsönzött. Egy idő múlva valamennyien egyformává vedlettek.

Pontosan tudták, ki hány alsónadrágot visel, piszkos-e, tetvesedik-e, kinek zsíros vagy himlős a bőre. Már a lencséikről is felismerték egymást. Halmai haskötőjét piros cérnával kihímezték, míg aludt; de ez még az otthoni kiképzés alatt történt. Mikor útnak indították őket, Halmai már nem volt velük, állítólag gyomorvérzést kapott. Arcára csak halványan emlékeztek, de a száröltéses haskötőt még sokáig emlegették. A tárgyak, a tréfák, a nagy ivások emléke maradandóbbnak bizonyult, mint az elsodródott bajtársaké. Aki kilépett a körből, kiesett a cinkosság légköréből is. Legfeljebb irigyelni, gyűlölni lehetett, ha szerencsésebb körülmények közé került – vagy elfelejteni. Az események kényszerű, közös vállalása volt a legerősebb kapocs közöttük. A baljós fordulatokat csak úgy tudták elképzelni, ha az mindannyiukat érinti. Annyira magánosokká és önzőkké váltak, hogy bajtársakká kellett lenniök. Nem érzelmekben bíztak, hanem az egymásrautaltságban.

Pontosan ezt várták tőlük.

 

Egyik nap hajnalban lekapcsolták a mozdonyukat. Kint a nyílt pályán álltak meg – mintha végleg magukra hagyták volna őket.

T. lassan felállt, és a dróthálós, jeges ablakra lehelt.

Éppen kelt fel a nap a síkság szélén. Olyan metsző, végtelen volt a kinti táj, mintha egy idegen bolygó tárult volna a szeme elé. Mozdulatlan kórószárak, rokkant fák, egy félbehagyott, toronyforma épület – se magtár, se pajta.

Valaki vállára tette a kezét.

– Hol vagyunk?

– Nem is tudom…

– Átmentünk már a határon?

– Talán most éjszaka.

Fejük összeért a szűk ablaknyílásban. A nap lassan emelkedett, kékesvörösre festette a havas mezőt.

– Hová megyünk?

– Nem mindegy? Gyere, mosakodjunk meg a hóban.

Átlépkedtek egy-két horkolón, félretolták az ajtót, leugrottak a töltésoldalra. Csakhamar észrevették, hogy a szájuk kékre fagyott s remegnek a hidegtől: élesebb és alattomosabb volt, mint az otthoni.

Becsapottan kapták magukra a zubbonyukat.

 

Furcsa volt belegondolni, hogy a síkság, a sínek, a távírópóznák – már minden idegen.

A fiatalabbik hamarább szánta el magát.

– Félsz?

– Azt nem – mondta T. – De egyedül nem tudom, mit csinálnék. Pedig éppen azt akarják…

– Mit? Hogy féljünk?

– Persze. Gondolj utána – hányan vagyunk itt? Kétszázan, kétszázötvenen? Ha ez mind fél… Ha sokan félünk, annál biztosabb a siker.

Szórakozottan felkapart egy kis havat, a tenyere között gyúrogatta; végül elhajította bosszúsan.

– Mit akartál…?

– A fene tudja. Olyan hamar elromlik minden. Álmomban megint vadásztam otthon… de milyen más a fegyver olyankor! Mint egy bot, csak lógatod a válladon, ha akarod, nem is sütöd el. Megállsz, bámészkodsz a hóban… Ha valahol megreccsen egy ér, biztos nyúl dobbantott rá. Az igazi csend volt. Most meg…

– Talán a drótok?

T. fázósan dugta zsebre a kezét.

– Az túl egyszerű volna.

A másik a bakancsa sarkát ütögette össze.

– Mit csináljunk? Ordíts egyet.

Tetszett a fanyar ötlet, valahogy jólesett megsérteni a síkság csendjét. Tölcsért formált a kezével, és hatalmasat halihózott. A kiáltás, mint egy bukdácsoló lavina, egyre messzebb görgött.

– Nézd csak…

– Hol?

– Ott… a bokrokon túl.

– Lehet, hogy trágyadomb?

– Mintha megrebbent volna…

Kis szünet után még egyet kiáltott, és fürkésző szemmel figyelt; a folt nem mozdult.

Már ébredezett a szerelvény. Az egyik vagonból gajdolás hallatszott ki; a fiatalabbik dúdolni kezdte az elrontott dallamot.

– Ez a harmadik szakasz, csak azok tudnak ilyen hamisan énekelni. Ha nem lennének olyan büszkék, ének órát tartanék nekik.

– Te zenész vagy? – kérdezte T.

– Csak kontár – legyintett. – Kántor vagyok Somogyban. Azaz hogy voltam…

– Miért, ha visszamész, megint az leszel.

– Persze. Csak az már nem lesz ugyanaz.

– Semmi se lesz ugyanaz. Az apám most tavasszal halt meg, ő mesélte, hogy mikor visszajött a Pó mellől, mindig másutt kereste a szőlőkulcsokat. Pedig ugyanazon a szögön lógtak, mint azelőtt.

Összenéztek; talán semmitől sem féltek jobban, mint ettől: hogy így elcsúszik minden.

 

Sorakozóóóó!

Sűrű egymásutánban bújtak elő a vagonokból: a kócos hajak megzúzmarásodtak a fagyban, a feljárók vaskapaszkodóján szempillantás alatt megragadt a bőr.

– Gyere, menjünk együtt.

Magukra kapták a báránybőr mellényt, és beálltak a sorba. A kántor folytatta a dúdolást, de most széles mozdulatokkal kísérte.

T. csodálkozva nézett rá.

– Néha rám jön, és orgonálok – mondta nevetve. – De a tremoló sehogy se működik újabban… Úgy látszik, kikopott a húzókar, pedig megcsináltattam otthon.

A csajkák vásárian csörömpöltek; legtöbben most súrolták hóval az előző esti piszkot. A sor sehogy sem akart kialakulni.

– Mi van itt? Csürhe! Feküdj!

Elhasaltak a sínek mellett. Aki ordított az élen, az se volt több huszonöt évesnél, ökölbe szorított kézzel hadonászott, hangja rekedt, csak megszokásból tudták, hogy mit akar mondani. Vonásai az onánia önelégültségével elevenedtek meg, s még az iramot is úgy fokozta, mintha az utolsó pillanat kedvéért sietne.

– Ee! Keő! Ee! Keő! Ee! Keő!

Aztán elernyedt.

– Föl!

Megindult a sor, lassan csoszogtak a kondér felé. A konyha a kanyaron túl eregette sovány füstkígyóit. Amint elhaladtak a nyitott vagonajtók előtt, megcsapta őket a kiáramló bűzhödt levegő; ilyenkor undorodtak tőle, de éjszaka meleg volt, mint egy öl.

Igyekeztek egymás mellett maradni a sorban.

 

– Azért sokért nem adnám, ha orgonálhatnék egyet valahol. Talán az megnyugtatna…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– Vagy szerinted hülyeség, hogy ilyesmin…

– Mit csinál ott a vége? Felzárkózni!

– Meg azért kíváncsi is volnék, hogy ki temet most otthon. Mert azért azok is csak halnak… Persze, nem mondom, az egész más volt. Mit tudom én – rend volt benne? Tudomásul vettük, és kész. Szinte ki tudtuk találni, hogy ki lesz a következő, olyan természetes volt. A szertartás, a tor, a részegség…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– De itt mindenki csal, csak senki se beszél róla. Te nem unod a vicceket, amikkel traktáljuk egymást? Meg a hadparancsok, a csöpögő dicsőség, a fegyelmező gyakorlatok – hányni kell. Felvonjuk a zászlót, puskával tisztelegj, utódok boldogsága… Röhej. Ha röhögni lehetne. De mért nem beszélnek? Mondják meg! Te ott voltál az őszi kiképző gyakorlaton?

– Egy másik csoporttal.

– Hát ez ott történt. Második héten került sor a gránátdobásra. Nem csináltak nagy hűhót belőle, ezt kell meghúzni, így kell megfogni – mindenki megkapta a maga gránátját. Aztán a szőke Tordaira került a sor. Nem volt az semmivel ügyetlenebb nálunk, talán még pontosabban is csinálta, mint mi. És mégis felrobbant a kezében. Úgy lement a feje, hogy egyet se nyikkant. Ha azt hallottad volna, hogy mit kaptunk mi akkor! Büdös civilek! Csorda! Férfiak maguk? Csürhe! Nem tudnak koncentrálni, elvesztik a fejüket, kurvák, megérdemlik!

A sor összetorlódott, meg kellett állniuk. Akik már megkapták a részüket, visszafelé csoszogtak, mohón szürcsölték a szacharinos feketét.

– Arról persze nem esett szó, hogy Tordai nem is számolhatott kilencet, mert előbb robbant a gránát. De ha egy másodperccel később robban, akkor már minden rendben van. Jöhet az áldásosztás, az úrfelmutatás…

 

Estefelé mozdony robogott el mellettük, majd kis idő múlva visszatolatott, és bevontatta a szerelvényt a pár kilométerre fekvő állomásra. A táj semmit se változott, ugyanolyan sivár és élettelen volt itt is, még a toronyforma épület is ide látszott. Az emeletes állomáson kívül nem volt lakott ház a közelben; a falu valahol távolabb lehetett. Az egyik váróteremben embermagasan állt a szén, s domborúra feszítette az ablakokra erősített hálót. Az oszlopos eresz alatt csukott ajtajú őrbódé; mintha állva belézártak volna valakit. Az ablakpárkányon üres cserepek, kipusztult virágszárral. Az iroda redőnye mögül kékes fény szűrődött ki.

T. azon kapta magát, hogy mindent görcsösen számbavesz, meghatároz. Elnyomta a cigarettáját, és leült a kályha mellé; felváltva bóbiskoltak az ügyeletessel.

 

Másnap elterjedt a hír, hogy bizonytalan ideig itt vesztegelnek, talán napokig. Parancsot kaptak, hogy erre az átmeneti időre is ássanak illemhelyet maguknak.

A töltés lábánál csákányozták ki a fagyott földet. Heccből hosszúkásra méretezték, olyanra, mint egy sírverem, s körbe karókat vertek le, hogy bele ne csússzanak. Mielőtt ünnepélyesen felszentelték volna, valaki színes rongyokat kötött a karók végére. Az ünnepség „zártkörű” volt, csak a síkság volt tanúja a szokatlan sorakozónak, a vagonsorok eltakarták a kilátást az állomás felé. A szakaszok zárt rendben, énekszóval vonultak fel; örültek, hogy történik valami.

Míg topogva négyszöget álltak, messze a síkságon lomha folt emelkedett a magasba. Az éles levegő a vagonokig vitte a csattogás zaját: varjak voltak, félezres csapat lehetett. Először csak a távoli pihenőhelyük fölött köröztek, majd sűrű rajokra oszolva tempósan közeledni kezdtek.

Felharsant az ünnepi trombitaszó:

– Napooos!

A madárhad nem zavartatta magát. Olyan alacsonyan szálltak, hogy gránátot lehetett volna közéjük dobni. Károgásuk nyugtalanító mozgalmasságot teremtett a fejük fölött.

– Lőjetek közéjük! – hallatszott.

Gyors csattanás; a pisztolycsőből kis füst csapott ki, mint a filmeken. A varjak nyugodtan köröztek tovább; később maguktól összetömörültek, és visszarepültek a síkságra.

Az ünnepség nem tartott soká. Először még harsány röhögés fogadta az egyes „ürítő” csoportokat, de hamar szétszéledtek, és nem értették, hogy mért ingerültebbek, mint máskor.

Este, a csend beálltával, finom csengéssel telt meg a levegő; mintha szüntelenül huzalok erdeje visszhangzott volna.

Ketten álltak őrséget a szerelvény mellett.

Ötpercenként összetalálkoztak a szalmába csavart artézicsapnál, kis ideig ott csapkodták a tenyerüket, a fülüket dörzsölték.

– Kivel beszélgettél az előbb?

– Én? Senkivel. Befordultam a szemafornál, és jöttem vissza.

– Mintha a hangodat hallottam volna.

– Pedig nem szóltam.

Aztán később, újra a csapnál.

– Mit nevetsz?

– Csak elképzeltem, ahogy énekelsz, orgonálsz magadban. Semmi nem kell hozzá, se hang, se orgona…

– Csak emlékek, mi?

– Te sose beszélsz magadról – mondta a kántor egy újabb forduló után. – Mindig ilyen vagy?

– Erdőben nőttem fel… Erdőben megszokja az ember.

Sután egymás bakancsáról rugdosták a rátapadt jeges havat – csak ennyi érzelmességet engedtek maguknak.

– Azt hiszem, most kellene valamit… Most biztos elkezdődik.

– A bevetésre gondolsz?

T. bólintott.

– Arra is.

Lépések közeledtek. Gyorsan elváltak, vállukon előbbre húzták a puskát. Állandó résenlét. Az oszlop mögött, a rozsdás víztartály mögött, mindenütt megbújhat valaki. Nem lelet kiszámítani. T. behúzódott két ütköző közé; kis forróság indult el a nyakszirtjénél, és lassan áramlott lefelé. Tikkadt csendben, vibráló hőségben érez ilyet az ember. Didergett.

Ki az?

 

A vagonokban meg égtek a pipicsek.

Borra szomjaztak, de nem volt; a cigaretta is fogytán. Újra meg újra elölről kezdték a találgatást. Térképek kerültek elő, ismeretlen helységneveket betűztek. Többen a holmijaikat rendezték, fegyvert olajoztak, megkalapálták a lazuló csigaszögeket. Számbavették a fehérneműt, gondosan összehajtogatták, hogy minél kisebb helyet foglaljon el. Végül megemelték a hátizsákot. A súlyelosztás. Nagyon fontos. És kezdték elölről. Ami baloldalt volt, jobb oldalra került, ami felül, alulra. Minden együtt. Feszesen. Le lehet kötni, szíjazni.

Aztán?

Már nem volt mivel babrálni, s a hajnal messze még. A rakosgatás legalább elfoglaltság, kitérés: nem szembenézni. Vagy ha igen, akkor túlzott durvasággal: az is ellenméreg.

– Ha leszedik a hátadról, majd nem kell keresgélni. Itt a zsebkendő, fogkefe…

– Leltárt ne írjunk?

– Leltár a zubbonyzsebben!

– Előzékeny hulla!

– Pontos kiszolgálás!

Körülülték a vaskályhát, később kártya került elő, de azt is abbahagyták. Az izgalom, amit nyújtott, nagyon távoli volt, nagyon steril; akkor már inkább a szorongás.

– Láttatok már dögtemetőt? Nálunk a Szikes-háton volt egy, az akácos mellett…

– Az se lehetett rigótanya.

– Mért, a madarak nem kényesek.

– Nem biztos. Egyszer temetésen voltam nyáron, csak úgy szédelegtünk a koporsó mellett, de azok is elhúzódtak, egy se maradt a közelben.

– Biztos nem szeretik a szertartást.

– Ha betegek, akkor is elbújnak inkább. Mások, mint mi.

– Okosabbak.

– A fene tudja. Egyszer éjszaka mentem haza, egy kutya szegődött hozzám, olyan senkikutyája, keverék. De okos volt, beszélt a szeme. Úgy ugrált a bolond, mintha vacsorára csalogattam volna. Aztán egy autó jött, a reflektortól megvakult vagy mi… elütötte a gerincét. Nagyon megsajnáltam. Felzörgettem vele az orvost; dühös volt, hálóingben jött ki, de azért megnézte. Azt mondta, lőjem agyon, ha szeretem. Nem a bajáról beszélt, arról egy szót se, csak így meg úgy, hogy úgyis jobb neki. Egy kutya csak, gondolta, és nem sokat teketóriázott. Én meg vittem haza. Otthon csak egy flóbert volt, az is a padláson. Kint leraktam a kertben a fűre, hogy majd ott végzek vele. De mit gondoltok, amíg a fején volt a kezem, nem nyüszített, csak folyton nézett rám. És ahogy magára hagytam, mindjárt vonított, nem akart egyedül maradni. Úgy lőttem agyon hogy közben simogattam. Pedig ma is élhetne, ha nem szegődik mellém.

Hátradőlt, s hozzátette:

– Én nem tehettem róla.

– De mégiscsak megölted.

– De nem! Nem érted?

Mire valaki más:

– És mikor nem is tudod? Akik kint jártak, mesélik. Az árokból egész más… csak töltesz, meghúzod, kicseréled a tárat, hamar vége. De ha úgy közelről, amikor pontosan látod, hogy te…

– Az más, ha önvédelemből.

– És ha célja van.

– Persze… Csak utána! Könyvben olvastam egyszer, valami tengerészkapitány írta, hogy fellázadtak a matrózok, és mindenkit megöltek, aki nem volt a pártjukon. Aztán várták, hogy másképp lesz, de nem lett több a víz, se az élelem. És már nem lehetett senkire ráfogni.

– És? Mi volt még a könyvben?

Úgy érezték, csak addig vannak biztonságban, amíg beszél közülük valaki.

 

A sarokban gyufa sercent, az ujjnyi gyertyavég zöld katonaládán pislákolt.

– Kinek írsz, Kölyök?

A fiú letakarta karjával a papirost.

– Nem tudom… csak gondoltam, hogy írok.

– Majd kitalálunk egy címet, jó?

 

T. óvatosan továbblopódzott. Odalapult a vagon mellé. Árnyék vetődött a hóra, a lépések elhalkultak.

– Ki az? Jelszó?

– Admiral – motyogta egy hang; báránybőr bekecsben, hosszú alsónadrágban támaszkodott az ütközőhöz, és nézte, hogyan csurog a szájából a nyál.

– Mi van veled?

– Már régi…

– Hülye vagy. Összefázol.

– Bent se tudnak aludni, ha köhögök.

Egy darabig tanácstalanul álldogált, aztán magára hagyta.

Jobb, ha a végén egyedül marad az ember?

Elindult ismét az artézicsap felé. A csillagok erős, hideg fénnyel szikráztak, a vagonablakok fénykockái egymás után sötétedtek el.

Milyen lehet itt a nyár, amikor békésen kiszekereznek a földekre, a lovak csüdig harmatosak, a zabla megcsörren…?

 

A katonaládán még pislákolt a gyertya; Kölyök újra elolvasta a levelet.

…már éjszaka van, Húgocskám, végzem levelem, és sokszor gondolok Rád. Máma eszembe jutott, mikor először szekereztünk át a szomszéd faluba. Nem ismertük a járást és sötét volt, amikor hazaértünk. Sokszor eszembe jut, ami régen történt. Találtam az egyik nap egy mogyoróbokrot, ki- faragtam egy ágát és el is küldeném, de kinevettek vele, és hát úgyse lehet. Tegnap azt álmodtam, hogy a búcsúsok a Kálvária-dombon vertek sátrat, és a rétről szekerek vágtattak, mint a cigányoké, tudod, és célba kellett lőnünk a lovakra, és muszáj volt lövöldözni. Pedig én nem tudnék lovat ölni, bárcsak egy is volna velünk, ez nagyon hiányzik. Rossz az is, hogy nincs, akinek elmondjam. A kendődet visszaszerezted-e? Én vettem neked, őrizd meg. Édesapámékkal együtt sokszor csókol téged nagyon szerető

Bátyád.

 

Vasárnap délelőtt, szikrázó napsütés.

Hó reggel óta nem esett. Tágasság és törékeny könnyűség a levegőben, a távolság leszűkül. Minden mozdulat pengés és karcolás. Egynemű csend ég és föld között. Amit a havazás meggörnyesztett, összetöpörített, az most mind megnő, és függetleníti magát a háttértől. Óriási fák, vésett füstkígyók, érintésre összehulló bokrok. A vagonok túlméretezett játékkockák a magas töltésen. Összetörnének, ha megindul a szél.

Távol, a sínek között, oldalazó mozgással fekete folt közeledik, időnként megáll, majd változatlan iramban ismét megindul. Hirtelen egy ugrással a síneken kívül terem, és eltűnik. Mindez olyan gyorsan játszódik le, hogy a vakító fényben bizonytalanná válik: valóban eltűnt? Vagy még mindig a töltésen van? A látvány folytatja önmagát? Már ismét a sínek között üget. A vagonsor közelében figyelve lelassít. A töltés egyik széléről a másikra kanyarodik át, majd indokolatlanul, de annál határozottabban letér a síkság felé. Hasig süppedve lábal előre, néha beleharap a hóba, prüszköl. Később egy kitaposott térségre bukkan; a sorakozók hagyják itt mindennap a nyomukat. Itt megpihen, a bundáját rázogatja, és egy helyben topogva szimatol. Rövid gondolkodás után ismét visszafordul a töltésoldalba vágott hólépcső felé. Hangokat hall. Jobb elülső lába tétován, behajlítva mered a levegőbe, úgy figyel. Megnyúlt testén erősen kirajzolódnak a bordák félkörei, a hátán egy tenyérnyi helyen nincsen szőr. Visszafelé néz, de közben előrekúszik. A napfényes fagyban bizonytalan a hangok forrása. Merészen a vagonok mellé ugrik, és besomfordál a kerekek közé. Nyugtalan. Felágaskodva megszagolja a vagon padlóját, orrát a résekre szorítja, kapar. Utána izgatottan az egyik kerékhez fut, és rángatózó farral vizelni kezd; a következő keréknél megismétli. Nem tudja eldönteni, hogy elhagyja-e a rejtekhelyét. Végül elszánja magát, és kilép a keskeny gyalogösvényre. Az első vagonlépcsőnél vinnyogó hangot hallat – az ajtón semmi rés. Tanácstalanul futkos a bejárat előtt, de ugatni nem mer. Ismét berohan a vagonok alá, és ott kezd el ügetni; árnyéka követi kint a gyalogösvényen. Hirtelen abbahagyja a rohanást, és előmerészkedik, zihálva fújtat. Csend. Érzi az emberszagot, de látni nem lát senkit. Újra próbát tesz, sorra vizsgálja az ajtókat, végre az egyiknél lábfejnyi rést talál. Felugrik a lépcsőre, és a rés meleg légáramába tartja a fejét. Nedves, fekete orra remeg, fintorog. Benéz. Bent alvófélben pattog a tűz, a pokróccal letakart szalmafekhelyek üresek. Senki, és mégis emberszag. Elülső lábával már bent tapogat, de két hátsó lába még a lépcsőn áll; óvatosan azokat is maga után húzza. Most se lát még senkit, a szokatlan melegben bizonytalanul szimatol. A vaskályha lenyűgözi: odalép melléje, és testével követve a kályha henger alakját, majdnem hozzásimul, rátekeredik. De nem fekszik le, áll, minden pillanatban ugrásra készen. Csak annyit tesz mégis, hogy kis idő múlva lehunyja a szemét, de lecsukló fejét azonnal visszakapja. Később megmozdul valami a sarokban. Gyorsan összehúzza magát, felvakkant, de a kályha mintha fogva tartaná.

– Ki az? – kiált egy hang; és már ugrik is valaki, nagy csörgés, kemény tárgyak gurulnak szét a szalmazsákon. Egy csajka éppen eléje zuhan, a teteje lepöndörül, és kiesik belőle egy megrágott kenyérvég. Villámgyorsan utánakap, a fogai közé veszi, lódulva kint terem a vagon előtt. Mögötte kivágódik az ajtó.

– Te büdös! Nem rakod le!

Egyszerre kicsapódnak a szomszéd vagonok ajtajai is.

– Mi az? Mi történt?

Kapkod a fejével, menekülne, és mégis marad, szűköl.

– Nem rakod le!

– Mit kiabálsz? Hadd vigye…

Éles revolvercsattanás.

Vonítva felszökik a levegőbe, forogni kezd, nyüszít, de a kenyér nem esik ki a szájából. Aztán hirtelen a síkság felé fordul, dülöngélve elrohan, fekete csíkot húz maga után.

Röhögés.

– Azt hiszed, most jobban visszahozza?

Még sokáig látták, ahogy a havas mezőn imbolygott; kanyargó utat írt le, mintha a hótakaró alatt ösvényre akadt volna.

 

A vasárnap semmiben se különbözött a többi naptól, a rendje mégis másképp alakult. Más volt a csendje, időbeosztása, a hangulata. Hosszabbnak tetszett, és a semmittevés is indokoltabbnak. A beidegzések még nem koptak ki belőlük egészen, ilyenkor akaratlanul is körülményesebben borotválkoztak reggel, a ruhatisztogatást, a friss ing felavatását nem mulasztották el, se a ráérős fütyörészést a „korzón”, a szemafor és a konyha között.

Csak éppen íze nem volt; másoltak valami nemlétezőt.

Délfelé meglátogatták a szomszédos vagonokat, de ha akadt is prezent cigaretta, a csikk végül visszakerült az ajándékozóhoz. Többnyire kiestek a szerepből, a gesztusok elbizonytalanodtak félúton.

Otthon ilyenkor kínálják az embert egy kis pálinkával, pogácsával. A konyhából behallatszik tűzpattogás, minden ragyog; a bútorok, terítők a derűs várakozástól fénylenek. A pálinka kékesen szivárványlik az apró poharakban, már az illata is felizgatja a nyálkákat. Még egy pillantás körbe, az egyformán csillanó szemekbe – aztán föl. Tapintani lehet az útját. Most már jó. Keresztbe lehet vetni a lábat, a forróság lassan árad, az asszony valamit odébb tesz, kint vakít a hó, mint felcsúszó szoknya alatt a comb csíkja…

 

Újabban elmaradt vasárnap a névsorolvasás; pótolta a megszokás és a félelem.

Mikor először került rá sor a laktanyában, inkább humorosnak találták, mint bosszantónak. Ha már így illik, legyen; úgy látszik, ez is hozzátartozik a fegyelem rítusához. S abban nem is volt hiány. Egy félrefordult gomb képes volt az egész század összhangját megbontani. Húsznapos kiképzésbe került, míg a sorakozó minden igényt kielégített; ugyanannyiba a tisztelgés, a feküdj, a kúszás. Utána kezdtek csak hasonlítani az óraműhöz. Mikor kiürítették a tábort, melynek a palánkkerítését négy hónapon keresztül csak zárt rendben hagyhatták el, szinte mindennap számbavették őket, megszámolták a készletet. Már nem is vették észre, hogy kiszolgáltatottságukban a rang és méltóság homályos érzését kelti bennük, mikor a nevüket hallják; mintha személyesen szólna hozzájuk valaki. Nem akarták elhinni. A felhangzó nevek hallatára – ez ő… ez a másik… ez én vagyok… – valahogy újra átélték egymás személyiségét, a jelenlét bizonyosságát. Nem; nem mint a tárgyak. Ezek a pillanatok voltak a legemberibbek. Csak később váltak megalázóvá, mikor már nem is titkolták előttük, hogy kijátszhatatlan szövevény veszi őket körül.

 

Hunyorgó szemmel nézte a lejtős síkságot.

Menjen egyedül?

Míg bámészkodott, mintegy fél kilométerre a töltéstől baktató alakot vett észre a mezőn, sehol senki körülötte. Annyit szabad szemmel is ki tudott venni, hogy közülük való. Unalmában előszedte a távcsövét (amit még az apja hozott a Pó mellől), és felderítette a terepet. Az arc érintésközelbe ugrott: Kölyök volt. Lassan lépkedett, nem is sejtve, hogy figyelik. Kezét csípőre tette, a sapkáját feltolta a homlokán. Szórakozottan egy kórószárat rágcsált. Aztán megállt, két ujja közt kifújta az orrát. Felnézett az égre. Ujjbegyéről lerágott egy bőrdarabkát – vagy csak a fogát piszkálta?

Hirtelen megértette, hogy „odakint” ugyanígy lesz. Ha van távcső, először azzal. Megnézi előbb az arcát, a szemét, a homlokát – és aztán elhúzni csak. Legjobb derék alá venni a célgömböt, valamennyit úgyis fölfelé ránt. S próbálta elképzelni. És újra szeméhez emelte a távcsövet. Tehát, derék alá. A rövid köpeny alatt komikus volt a két betekercselt láb, a nagy bakancs. Ha valamit, ezt biztos lerángatják majd róla, s megmarad neki az elküldetlen levél, a bicska. Bugylibicskája van, látta, mikor bevéste a nevét. Akkor persze nem gondolt semmire még, mint ahogy most se gondol, csak áll és rugdalja a havat. De mért nem rohan… mért nem vágódik el?! vagy ordítana legalább! Védekezne!

Egyszer mutattak neki valakit, aki világos nappal kimászott az árokból, és zsebre dugott kézzel megindult előre, mintha éppen csak sétálna. Átlépkedte a gödröket, a hullákat, mintha ez volna a legtermészetesebb. És nem lőttek rá; megvárták, míg visszatér, és csak akkor kezdődött el a surrogás.

Most elhitte, hogy megtörténhet.

Hirtelen meglökték hátulról.

– Ki az? Ki mászkál ott?

– Nem tudom – mondta, és vállára akasztotta a távcsövet.

– Nagyon kódorog máma a nép. Nem jössz zsugázni?

– Most nem – rázta meg a fejét.

 

A korzózók legtöbbje már visszavonult a vagonokba; itt-ott énekszó hallatszott fel, harmonikaszó. A kántor leült az egyik ütközőre.

– Tudod, hogy készül valami?

– Mit hallottál?

– A szakács földije a főhadnagynak, az mondta, hogy nem sokáig maradunk itt.

– Na, akkor pedig nincs más…

Nem messze tőlük a Kölyök baktatott vissza a mezőről a töltés felé; T. odakiáltott, meglóbálta a karját. Aztán belekarolt a kántorba.

– Mit szólnál, ha őt is magunk mellé vennénk?

A kántor örömmel egyezett bele.

– Már én is gondoltam rá.

Kölyök még este áthurcolkodott melléjük, a kályha közelében szorítottak neki helyet.

 

Ötödik napja szemlélik a hajnali akrobatikát: a vörös nap élére áll a síkság peremén.

Az ellátás észrevehetően romlik. Újabban énekszóval kell felvonulni az ebédhez. A bab csírakukacai, mint a zsugorodott tetemek úszkálnak a csajkába mért lé tetején. Az ebéd is késik, a reggeli is. Körmönfont rendezés. A fagyban még csikaróbb az éhség, és feldobja a savat a nyeldeklőre. Csak éppen köpni nem szabad – most?!

Ünnepélyes parancshirdetés.

…átléptétek a határt, bajtársak, fiúk, testvéreim, kemény arcélek! Nagy események előszele dübörög a levegőben, kemény előszelek. Az otthon üzen, az otthon vár. Tőletek. Valamit. Mindent. Micsoda vérzivatar! – De dicsőség!

A zászló egykedvűen lobog a szélben. A tisztikar alatta áll, mosolytalanul, cserzetten. Ezredes, százados, főhadnagy. Orgonasípok. Egyszerre csak az egyik szól, mindegyik húzókar hibátlanul működik. Betéve tudják a műsorfüzetet. Pontosság, rend, geometria. A bakancsok sarka a sínekkel párhuzamos, a sínek a Galaktikával, minden mindennel. Nyilvánvaló a győzelem. Száz és száz, ezer és ezer köpeny nyolcas sorokban, mozdulatlanná fegyelmezve. Kozmikus összhang pátosza, naponként megismétlődő próba a sorakozó. Gombnyomásra működő sejthalmazok, gombnyomásra robbanó világegyetem. Magasabb rendű szemlélet a fegyelem. Protonok, nyolcas sorokban. Micsoda kéj kézben tartani a szétfutó szálakat! Megnyugtató. A parancs, a parancs, a parancsolás!

– Jobbra nézz!

A zászló elakad felhúzás közben; akkora, mint egy lepedő, rátekeredik a rúdra, már nem lobog. Puskavéggel kell megpiszkálni, hogy ismét dagadozni kezdjen.

Nézik. A tekinteteket nem lehet párhuzamosítani. A gondolatokat se.

…dicsőséges szelek feszítik vitorláinkat a beláthatatlan tenger ölén! Ha győzünk, minden a miénk! Emlékezzetek! Hány tenger mosta apáitok vérét! Ha el nem pusztulnak, ma birodalom áll a csonka haza helyén – legyen áldott az emlékük, a példaképeké! Doberdó, Isonzó, Galícia, Rigómező, ottomán hatalom, új Zrínyiász! – és mi kivágjuk magunkat! Vadkan ölte meg szegényt.

Az egyik vagon tele vágott dohánnyal, szőnyeggel, ezüsttel, képekkel. Mire számítanak ezek? Hősi feltámadásra?

Az orgonasípból hirtelen kifogy a levegő. Összedugják hárman a fejüket. Ki fognak találni valamit – de nem sürgős. A várakozás edzi az önfegyelmet. A merev „vigyázz”-t nem váltja fel a „pihenj”. Lesz még hidegebb is, ez még csak dedó, gyerekjáték. Majd megszokják. A bakancsok talpa belefagy a hóba. Na és? Tornáztassák a lábujjukat a kapcában, azért van négy pár kincstári fejenként. És ha nem volna?

Nem tudnak megegyezni. Cigaretta, bokacsattogás, parancsára, igenis. De nem történik semmi. A hátsó sorokban lazul a fegyelem. Egy kéz elindul lassan a comb mellett, már deréktájon tart. A főhadnagy felfigyel, a kéz megmerevedik. Csípőre tett kézzel bámul, nem tágít. Meddig bírja ez a tulok kétcsillagos? Pillantása éles, de üres. Már megszokásból is meresztgeti a szemét, ha nem is gyanakszik. Most! Végre! A kéz csigamódra ismét megindul, és kiköt az orrnál. Tüsszenteni kellene, de az tilos. Nyomkodni kezdi az orrnyerget, és sikerül visszafojtani az ingert. De csak annál rosszabb. Minek ásták az illemhelyet, ha nem használhatják, amikor kell? Most már az esne jól tüsszentés helyett.

A százados orrfúvása recsegve töri meg a csendet. Kesztyűs kézzel gondosan összehajtogatja a zsebkendőt, majd újra kezdi; úgy látszik, az élek nem fedték pontosan egymást. Hideg, időt pazarló mozdulatok. Mintha színpadon állna. Köhint.

…mindannyian büszkék vagyunk, hogy miránk! A haza belénk helyezte, hogy most vagy!

Ez pontos. Mindannyian! Csak éppen nincs hová nézni. Az érdes hang visszahúz, lenyom; a tömött sorok közé csak törmelékképek hullanak be; egy vállpánt, egy fatörzs, egy fej, egy darab ég, egy vállpánt… Nézhetik egymáson a tarkólövés helyét. A síkság mozdulatlan, falu tíz kilométerre. Még senki falubelivel nem találkoztak. Élnek ott egyáltalán? Vagy kiürítették? A tartalék vakvágányon. Elszakítva, kiszakítva, megszámolva, becsomagolva, indításra készen. De akkor gyerünk legalább! Ha ők nem dönthetnek, legalább döntsenek!

Mi lesz a reggelivel?

…ma negyedik éve, bajtársak! Ki kell vennünk a ré! A század közös óhaja, hogy! Vége a pihenőnek! Éljen a közös, győ! Éljen a haza!

 

A vörös napkorong elszakad a láthatárperemtől.

 

1953

 

 

 

Szerelem

Átsétálok a trafikba – szólt vissza Baki, és a gépház hűvöséből kilépett a tűző napra. Amíg felkapaszkodott a töltésre, gondosan megigazította a sapkája ellenzőjét, hogy jól vessen árnyékot. Fent a zsiliphídon tenyérnyi Doxa-órát vett elő, füléhez tartotta, majd hunyorogva, mintha keresne valamit, a pilledt kertaljak felé nézett. A kertek a fűzbokros ártérig lenyúltak, felső végüknél már a Fő utca kanyargott. A folyó évenként többször is elöntötte az árteret; most szikkadt és repedezett volt, szétnyílt kagylók borították vastagon.

A zsiliphídtól nem messze vöröstetős ház emelkedett ki a többi közül, a kertje is dúsabb volt, mint a szomszédoké. Gyümölcsfák sorakoztak benne, virág és vetemény, magas vesszőkerítését ültetett folyondár kúszta be, az ártér felé sövénygát védte a víz pusztítása ellen. A parasztok nem sokat törődtek az ilyen ház körüli kertekkel – gyep, virág, ilyesmi nem foglalkoztatta őket – , ezen az egy kerten azonban ápoló kéz nyoma látszott. Még egy nádfüggönyös filagória is megbújt az utcáról behajló eperfa árnyékában.

Akár egy zöld oázis, közepén piros tetővel.

A gépész figyelmesen szemlélődött. Rezes arcú, szikár férfi volt, túl az ötvenen. Erős pofacsontja alatt két horpadás mozgott alig észrevehetőn, mintha a fogai szüntelen őröltek volna. A napfényben élesen kirajzolódtak a bőrébe ivódott olajrovátkák, a nyakán dudorodó erek. Ezek a határozott vonalak makaccsá és szigorúvá tették arckifejezését, csupán a szeme volt álmos és világoskék, mint egy gyermeké.

Az erdő felől, a töltésen, kerékpáros férfi közeledett feléje, válla fölött puskacső csillogott. Már messziről megismerte, Csollán volt, az egyik kerülő, aki betért néha hozzá; legutóbb a puskája závárját javította meg.

Az erdész lefékezett a hídnál.

– Itt hűsöl, Baki úr? – s törölgetni kezdte kis fogkefe bajuszát.

– Én nem – mondta az pontosan –, ahhoz találhatnék jobb helyet is.

– Hát veszettül süt, az isten verje ki. Az erdőben lélegzeni se lehet.

– Nagyon hihető – bólintott Baki, majd szakértői körülményességgel hozzátette: – Éjszaka nem szállt le a hő huszonnégy fok alá, így nem vált lehetővé a lehűlés.

Az erdésznek tetszett a cirkalmas válasz.

– Maga is mindig mér valamit, hallja. Aztán fizetnek legalább azok a metrológusok?

– Nem olyan ez, kérem. Ez tiszteletbeli megbízás.

– Ugyan? Az micsoda?

– Tudományos érdekből figyelem az időjárást.

– És jelenti a pesti uraknak ingyen! Hát ez is bolond dolog. Inkább esőt küldenének.

Úgy látszott, ezen mindketten elgondolkoznak. Csollán még várt egy darabig, aztán elköszönt.

– Majd benézek az egyik este, az órámat kéne megjavítani – s legurult a füves töltésoldalon.

Baki csak utóbb gondolt rá, hogy nem is válaszolt. Szeme újra ott járt a zöld oázison, s azon a furcsa fölfedezésen tűnődött, amit még kora hajnalban tett: azóta se tudta megfejteni.

Ott lakott a szivattyútelep szomszédságában, egy töltésoldalhoz tapasztott, vakolatlan házban; a falutól csupán a bokros ártér választotta el. Jobb lakást nem is kívánhatott magának: ha éppen kedve támadt, nyugodtan szemmel kísérhette, ami túl a kertekben vagy az utcán történt. Hajnalban, mikor a disznaját etette, feltűnt neki, hogy odaát, a filagória elől hiányzik az a kerti dísz (egy festett, törpét ábrázoló kőszobrocska), amit alig egy éve vettek az öreg Külüs hagyatékából, árverésen. De most bárhogy meresztgette szemét, a szobrot sehol nem látta, legalábbis ott nem volt, ahol eddig állt. Persze, az ilyesmit rózsaágyások közé szokták állítani az urak – az öreg Külüs is vásáron vette valamikor –, s talán erre gondolva kerestek neki megfelelőbb helyet. De mért ilyen váratlanul, ilyen meglepetésszerűen?

Bakinak nagyon szívéhez nőtt ez a kert, bár csak egyszer járt benne. Az elmúlt tavaszon történt; éppen ladikkal igyekezett hazafelé, s kifogyott a trafikja. Azt gondolta, kiköt a kertaljában, s majd hátulról kerül be a házba – de senkit se talált otthon, a tornácon üresen állt a szövőszék. Már épp indulni akart kedvetlenül, mikor a tornác végében egy ajtót vett észre, amelyen jókora lyuk volt. Kíváncsian bekémlelt. A szobát raktárfélének használták, s a szűk ablak éppen a töltés felé nyílt. Szorongó érzés vett erőt rajta: ekkor tudta meg, hogy az a csillogó, ezüstös fényfolt, amit annyiszor látott odaátról felvillanni, ennek a raktárszobának az ablaküvege! Percekig ott álldogált. Gondolatban beült a szobába, az ablak közelébe asztalt állított, zsineggel lámpát húzott föléje, és kirakta maga elé a szerszámait. Jólesett elgondolni, hogy egyszer mindez valóság lehet.

A Fő utcán vastagon állt az agyagsárga por, forrósága még a cipőtalpon is áttűzött. A tikkadt csendben távoli cséplőgép dohogása lüktetett. Útjába esett a kocsma, nem kerülte el. Odabent hűvös volt és sötét, az ivó nappali, savanykás szaga majdnem frissítőleg hatott rá. A kocsmáros sokára kecmergett elő, s mindjárt intett is hátra, ahonnét előjött.

– Ezek a nyüves disznók! – fakadt ki. – Úgy elfeküdtek, mintha nem volna élet bennük.

– Szerintem érthető – ült le a gépész; s mintha a vadőrrel megkezdett beszélgetést fűzögetné tovább. – Csak gondolja el, mi azt hisszük, hogy oktalan állatok, pedig jobban tudják nálunk, mi való…

– Hogyhogy mi való? – nézett rá a kocsmáros.

– Hát a melegben, a hőségben… A mozgás őbennük is hőt fejleszt ám!

– No, igaz, igaz… De tudja, hogy van. A bót nem megy, az anyjuk kínja se megy. Persze hogy fél az ember, hogy azok is elemésztődnek.

Komótosan kitöltötte a szokásos két decit.

– Rágyújt?

– Köszönöm, éppen a trafikba indultam.

– Ha ugyan nem zártak be.

– Miért zártak volna?

– Hát csak úgy gondolom… reggel a Nyékiék szekerére pakolt föl az asszonyka, biztos vásárba ment.

– Ma reggel? – hitetlenkedett Baki.

– Mondom, a Korpás Nyékivel, azok már learattak. De azért csak menjen, az anyja biztos őrzi a házat.

Kint az utcán már neki is eszébe jut: pár napja, mikor betért a trafikba, egy hatalmas vászonlepedőt látott a tornácon kiterítve, közepén magasra rakott szőttesekkel. Nyilván akkor csomagolták össze az eladásra szánt portékát. A fiatalasszony éppen háttal állt neki, s lehajolva rendezgette a készülő bugyrot. Feje nem is látszott, csak a barna kontya emelkedett föl-le, mint egy kicsi domb, s a szoknyája húzódott föl a térde hajlatáig. De annyira munkájába merült, hogy fel se nézett, amíg ő a pultnál időzött.

Baki sokszor csodálkozott, hogy a fiatalasszony milyen hosszú ideig hordja a fekete ruhát. És nemcsak az utcán, de otthon is; még csak egy szalagot vagy színes kendőt se tett magára soha. Persze, kemény ítéletű a falu, az özvegyeken rajta tartja a szemét, hiába dörgött el harmadik éve a háború. Pedig hát, az élet megy tovább. Mégis, ez a makacs, illemtudó gyász titokban neki is tetszett, becsülte érte a fiatalasszonyt. Más már ki tudja hol, miben járna! De nem is lehet őt összehasonlítani a vele egykorúakkal. Ha csak azt veszi az ember, hogy szinte minden vásárra elszekerezik, és mindig teli bugyorral – nincs ebben is valami csendes, szívós okosság? Tavaly az első tetőt cserepeztette, idén a hátsóra is sor kerül. Öregek gazdálkodnak ilyen megfontoltan.

De azt bizonyosra vette, hogy az anyja nem részes ebben.

Mikor legutóbb Pesten járt, egy kirakatban furcsa, négyszög alakú lemezeken akadt meg a szeme. Cikornyás levelek, madarak voltak a közepükbe vágva, s ezeket a mintákat bárki odavarázsolhatta a kimeszelt falra. Mindjárt kettőt vásárolt; az egyik összebújó gerlepárt ábrázolt, a másik félkörben elhelyezett ibolyacsokrot. (Ágya fölött még mindig ott fakult a két próbafestés nyoma.) Először a gerlepáros mellett döntött, majd elbátortalanodva a másikat csomagolta be. Estefelé állított be a trafikba. A pult mögött senki sem ült. Kis idő múlva kiáltás hallatszott az első szobából: „Édesanyám…” Első pillanatban csalódást érzett, hogy nem a fiatalasszony lép a pult mögé, de csakhamar megnyugodott. „Így mégis könnyebb lesz majd” – s már örült is, mikor az anyját pillantotta meg az ajtóban.

– Tessék, mit adhatok, Baki úr? – kérdezte sietősen az öregasszony, mintha munkát hagyott volna félbe. Ráérősen letette a csomagot, kifújta az orrát.

– Igen, majd kérnék akkor… – és felemelte a hangját, hogy az első szobában is hallják.

– Tudják, az a pesti áru mégsem olyan, mint egyebütt… Mint akár nálunk is.

Az asszony csodálkozva nézett.

– Hogyan hogy más? Hiszen mi is ugyanazt kapjuk.

– No, igen, nem is vitatom én. Csak hát éppen odafönt jártam, azért említem meg.

Míg beszélt, szeme megakadt valami új csomagolású dohányon.

– Megint újdonság?

– Most érkezett – emelt le egy paklit az asszony. – Dózsa dohány.

– Aha… Egészen új… – s megszagolta. – Jó szaga van.

– Meg nem is drága. Forint ötven.

– Igen, ismerem… – bólintott rá, holott akkor látta először. – Odafent is ennyi, mármint Pesten.

– Hát, tessék akkor…

A szobából halk neszek hallatszottak ki, mintha suhogó vásznat vagy puha selymet emelgettek volna.

Hirtelen elhatározással megkérdezte:

– Tetszett már ilyesmit látni?

– Micsodát, Baki úr?

Még ki se bontotta a csomagot; zavarában nem boldogult a csomóval, elszakította. Végre ott feküdt kibontva a piktorminta.

– Hát ez lenne az! Egy új találmány… Persze, nem mindenütt árulják, csak városon.

– De mire jó?

– Az ne okozzon gondot! Majd kipróbálják.

– De hát kinek tetszett hozni?

– Az most nem jelentős. Csak tessék rátenni a falra, utasítás szerint… – s elmondta aprólékosan, amit tudni kell a piktormintáról. – A párját én vettem meg, hát csak nyugodtan…

Az asszony érdeklődéssel bólogatott, de a csomaghoz nem nyúlt hozzá.

– Köszönjük, Baki úr, de mi nem használunk ilyet. Meg aztán, köllhet ez otthon is még, vigye csak haza szépen.

Ezt a visszautasítást nem tudta elfelejteni. Nemcsak udvariatlannak érezte, hanem árulkodónak is. Egyszerre rádöbbent, hogy amit ő eddig féltő aggódásnak vélt az öregasszonynál – a szüntelen leskelődést, kullancskodást a lánya körül –, az valójában zsarnokoskodás. Hiszen most is! Meg se kérdezte a lányát, hanem mindjárt ő maga döntött, mintha más nem is történhetne a házban, csak amit ő akar. S hozzá nem is a maga portáján uraskodott így, hanem egy olyan házban, amely mégiscsak a veje után maradt.

Gyorsan hóna alá kapta a piktormintát, és köszönés nélkül távozott.

Ezután hosszú hónapokig másutt szerezte be trafikszükségletét. A fiatalasszonyt is csak nagynéha látta. Egyszer találkozott vele, de mielőtt még köszönthette volna, már be is lépett a szikvízgyár udvarára. Mindjárt sejtette, hogy az anyja áskálódása rejlik a dolog mögött. Gyanúja csak megerősödött, mikor a kerítés mögül meghallotta azt a beszélgetést, amit egy eltört szódásüveg fölött folytattak. A jól ismert hang annyira zavartan és tájékozatlanul szólt közbe a vitába, hogy nem érthette félre: csak azért menekült be szegény, hogy elkerülje a kínos találkozást.

De akárhogy történt is, a fiatalasszonyra nem tudott haragudni. Időközben sok olyasmi jutott a fülébe, amire azelőtt föl se figyelt. Most a legapróbb részletek is érdekelni kezdték. Akik régóta éltek a faluban, sokat suttogtak az öregasszonyról, ki ezt, ki azt, de egyben megegyeztek: mind felrótták neki, hogy mikor fiatalon meghalt az ura, nagyon sürgősnek találta, hogy városi rokonhoz küldje a lányát, ahelyett hogy maga nevelte volna. S mikor a lánya is özvegy lett, akkor meg a nyakába varrta magát. Nyilván már nem akadt más, aki berakja utána az ajtót. Baki egyre inkább a sajnálat és gyűlölet megosztott érzésével gondolt a vöröstetős házra: amilyen békés, otthonos kívülről, belül úgy fojtogathatják a veszekedések. Holott másképp is lehetne. Egyszer alkalma volt a községházán a telekkönyvbe belelapozni; s a telekkönyv nem hazudik. Ott minden pontosan úgy állt, ahogy ő szerette volna. Nemcsak a ház meg a kert volt a fiatalasszonyé, hanem a hegyháti szőlő is, melyről azt hitte, hogy az anyjáé. Vagyis a fiatalasszony egyáltalán nem szorult rá, hogy az anyja kénye-kedvét tűrje. Persze, ravaszságért az se ment szomszédba: a szőlőt alig egy éve íratta át a lánya nevére, amikor ő maga az ágyat nyomta éppen. Hát nem számítás ez is? Olcsón venni meg a lánya jószívét, gondosságát? Igen, ehhez ért. Meg ahhoz, hogy a templomban gyertyát égessen minden ünnepen.

Bakinak fejébe szállt a hirtelen felhajtott bor. A tűző nap elől az ereszek keskeny árnyékába húzódott. A kutyák, mintha ki lettek volna terítve, sorban feküdtek a házak előtt; ha közelükbe ért, akkor se igen mozdultak, fektükben morogtak egyet.

Sose szívelte ezeket a keverék falusi kutyákat. Ha a párzás ideje rájuk jött, és naphosszat kergették egymást, mindig düh fogta el, s amikor csak tehette, szétkergette őket. Mikor kora tavasszal az öregasszony szukája megdöglött, kárörömmel vette tudomásul. Vén, lompos dög volt, undor volt ránézni. A szőre hullott, gyulladásos szeme csúnyán megduzzadt. De udvara olyan volt, akár két fiatalnak. Örökké öten-hatan sündörögtek körülötte, sokszor alig lehetett a trafikba belépni tőlük. Azt viszont észrevette, hagy a fiatalasszony nem kedvelte ezt az állatot. Ha indult valahová, soha nem vitte magával, visszakergette az udvarra. Az a lehetőség, hogy a kutya esetleg nem természetes módon döglött meg, valamiféle cinkosságot teremtett Bakiban a fiatalasszony iránt. Hiszen akármikor a vénasszony arcába vághatta volna, hogy – „na, előbb is be lehetett volna adni azt a mérget!” – de mindeddig ügyelt, hogy a dolognak ne legyen árulója.

A sok felgyűlt sérelem most éppen alkalmas módon fortyogott benne. Egyszerre kedve támadt, hogy jól szeme közé nézzen a banyának: vajon hogyan viselkedik, mikor tudja, hogy egyedül van a házban – Vajon elárulja magát?

Színlelt nyugalommal lépett be a harangcsengős ajtón. Az öregasszony kötényét söprögetve sietett a pulthoz, de még onnét is a csirkéket hessegette.

– Jaj, nehéz ám így egyedül… – mondta, s látszott, hogy most szívesen keseregne bárkinek.

– Tudja, Baki úr, aki öreg, már nem is tudja, hova tegye magát, annyi a gond ilyen kicsi ház körül is.

A gépészt nem érte váratlanul a panaszkodás. Sejtette, hogy az asszony előbb-utóbb közeledni próbál, talán még pletykálódni is, hogy elterelje a figyelmet a praktikáiról – s lám, most is kitalálta a módját: sopánkodva a kétnapos pesti újságokra mutatott.

– Lássa, ezek is mindig ugyanazt mondják… sose írnak jót. Mit hall, Baki úr? Ó, az a sok özvegy…

Hirtelen nem tudott mit válaszolni.

– Egy paklival kérek… – mondta, hogy időt nyerjen, majd hozzáfűzte. – Ki tudhatná azt, kérem? Egyszer mindennek eljön az ideje.

– Mindennek, az isten akaratából… – sóhajtott az asszony.

A trafik előtt acsarkodó ugatás hallatszott fel, mintha valakinek a bőrét nyúzták volna. Baki odalépett az ajtóhoz és kinézett. A kerékpáros már a kocsma körül járt, a kutyák is visszafeküdtek az árnyékba. Csak egy lompos, fekete dög állt az utca közepén, és dühödten vonított.

Visszasétált a pulthoz.

– Ennek se ártana egy kis méreg! – jegyezte meg hunyorítva.

Az öregasszony riadtan nézett rá.

– Méreg? Már hogy mondhat ilyet egy szegény kutyára?

– Nincs különösebb oka – mosolyodott el. – Ámbár az is megeshetik…

– Micsoda?

– Hát hogy valaki nem állhatja a kutyát.

Azzal felmarkolta a visszajáró pénzt, és elégedetten behúzta maga mögött az ajtót.

 

Pár nappal később, estefelé, vendég kopogott be Bakihoz, név szerint Gujdovics Milán. Hosszú ideig a falu tűzoltó parancsnoka volt, de a háború után – politikai okokból – lemondott az állásáról. Ez a tagbaszakadt paraszt mindenhová erős fokhagymaszagot vitt magával. Ha leült, két térdén húzogatta bütykös tenyerét, s általában nem szívesen nyúlt hozzá apró, törékeny tárgyakhoz. Talán ezért is, a gépészt szerfölött tisztelte. Sokszor elnézte az órásasztalát, megcsodálta a finom alkatrészeket, és sohasem mulasztotta el megjegyezni: „Istenemre, én megfogni se tudnám!”

Most is azzal lépett be, hogy a fejével intett:

– Dolgozol? Mert csak folytasd ám.

– Nem jelentős munka – legyintett. – Akármikor abba lehet hagyni.

Bakinak két szobája volt, de csak a kisebbiket lakta. Ide állította be a kevés bútorát, és ugyanitt rendezte be az órásműhelyét is. Tulajdonképpen ez volt a szakmája, amit igazában szeretett, de a legkevesebbet gyakorolt. Keze, ujjai idővel eldurvultak a gépészi munkában, a szeme is megromlott. De igazi mesterségére mégis úgy tekintett, mint valami ifjúkori álomra. Évek során halomba gyűltek szobájában a rossz órák, asztalát por fedte. Egy-egy alkatrész mindig ott hevert az üvegharang alatt. Órákig el tudott ülni az asztala mellett, egyik cigarettát szívta a másik után, anélkül hogy bármit csinált volna. A csikkeket egy lyukas lavórba dobálta. (Ez az előrelátás különösen a háború alatt tett jó szolgálatot; akkor még nem volt trafik a faluban, a fiatalasszony csak a férje eleste után kapott trafikjogot.)

Nagyobbik szobája az ártérre nyílt, és csaknem üres volt. A spalétok itt mindig csukva voltak, csak az egyik nyitható szárnyon szűrődött be fény. Kintről, a töltésről észre se lehetett venni, ha valaki a spalét mögül kilesett; az ártéren túlról – odaátról – pedig bizonyosan nem.

A konyhában ültek le, két egyenes hátú, kényelmetlen székre. A hőség fullasztó volt (Baki ilyenkor este főzte a moslékba való krumplit), de ablakot mégsem nyithattak, mert az ártér fölött miriád szúnyog zsongott, és pillanatok alatt ellepték volna a szobát.

– Kint jártam a Szigeten – mondta hosszabb szünet után Gujdovics. – Úgy nézem, nem lesz szénájuk a bitangoknak.

– Kiknek?

– Hát azoknak. Potyára fizettek, az már biztos! – nevetett kárörömmel.

Bakinak ránc húzódott fel a homlokán. A Sziget jó föld volt, a legjobb a közelben. Aki ott bérelt kaszálót, annak még alacsonyabb vízállás mellett se szikkadt ki a földje. De ezek a bérletek többnyire olyanok kezére kerültek, akik bejáratosak voltak a községházára. Gujdovics ezeket kivétel nélkül gazembereknek tartotta. Arról viszont nem tudott, hogy hadiözvegysége folytán a fiatalasszony is itt kapott bérletet. Most ráfizetne ő is? Ez elkedvetlenítette a gépészt.

– Persze, most aztán eszi a fene őket! – folytatta Gujdovics. – Éppen máma tárgyalták, hogy lesz-e víz, vagy csak ősszel. Az elnök káromkodott a legjobban.

– Mit tudják azok! – mordult fel Baki. – Egyik sem illetékes. Fog jönni a víz, már megindult a külországokban. Csak hát, annak is idő kell.

– No hiszen, te tudod – hagyta rá a paraszt. – Tinektek jelentik az ilyet. De ha már a külországokat említed – halkította le a hangját –, hát én Dániában voltam fogoly…

Baki már ismerte a történetet – inkább az nyugtalanította most, hogy valóban úgy van-e minden, ahogy Gujdovics állítja? Egyszer őt is cserbenhagyta a föld, így nagyon átérezte az asszony gondját. Mikor a faluba került, éppen kilenc éve, földet bérelt, és virágmagtermesztésbe fogott. De csak az első szállítmányt tudta elküldeni, az aszály még maradék pénzét is elúsztatta. Állást is ekkor vállalt a szivattyútelepen. A vállalkozásból csupán arra emlékezett vissza szívesen, hogy az egyik külföldi cég megbízottja személyesen is megjelent nála; sőt, az ügynök még le is fényképezte, ahogy a zsiliphídon állt, sárga szalmakalapban. A kép, a kalap megvolt még, de a föld mégiscsak „pucérra” vetkőztette – hát nem elég, hogy ő megjárta egyszer?

Gujdovics közben tovább rakosgatta emlékeit.

– Én mondom, barátom, ott Dániában nincs példa ilyenre… Ott aztán küldi a tenger az esőt. De van is ám szénájuk, nem úgy, mint nekünk – s rágyújtott kis mosollyal. – Emlékszem, egyszer kiküldött a gazda bennünket, hogy fejjük meg a teheneit. Hát az igen, azok tőgyek voltak! Az egyik bolond még oda is feküdt az állat alá, a szájába fejte… Persze, hallgattunk róla.

Baki fölfigyelt hirtelen; egyszerre furcsának találta, hogy férfi fejje a tehenet.

– Ugyanis úgy van az – jegyezte meg szárazon –, hogy mikor katona az ember, nem érez felelősséget, nem törődik a máséval.

– Az már igaz! – helyeselt a paraszt. – Lopni, rabolni, egykettőre megy az. Hiszen tudod, én még mindig arra gyanakszom…

Gujdovics a féllábú idegenre célzott, aki elmúlt télen a faluban koldult. Kopott zubbonyban járta végig a házakat, a gépészhez is bekopogott. Baki csak napokkal később vette észre, hogy értékes kakukkos órája eltűnt. Nem volt szokása, hogy ilyen személyes ügyben a hatósághoz forduljon, inkább ő maga látott neki a nyomozásnak. Odáig ment az alaposságban, hogy sorban felírta a gyanúsítottak nevét, váratlanul beállított hozzájuk, és lopva körülnézett a lakásukban. De hiába volt a fáradozás, az óra nem került elő. (A féllábúra nem gyanakodott; az efféle – gondolta – inkább kenyeret, tyúkot lop.)

Különösen az bántotta a dologban, hogy a tolvaj egy szép tervét hiúsította meg. A lopás előtti napokban éppen bent járt a trafikban, az ünnepekre vásárolt nagyobb mennyiségű dohányt. Már elmenőben volt, mikor az öregasszony leverte a pultról az újságokat, s ami azon volt – a többi között egy óra –, az mind a földre zuhant. „Jaj nekem, ez se kakukkol többet!” – kiáltott fel, s majdnem elpityeredett. Nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: „Ez bizony nem, mivelhogy vekker.” Az asszony szégyellhette az ügyetlenségét, mert mindjárt bizalmas hangot próbált. „Tudom én, Baki úr, de én mégis annak hívom. Mikor kicsi volt a lányom, mindig a kakukkot hívogatta belőle.” Ez ütött szeget a fejébe. Mindjárt említést tett a birtokában levő kakukkos óráról, majd felajánlotta, hogy a vekkert megjavítja. Persze, nem minden szándék nélkül. Helyette a kakukkos órát akarta visszaadni, mondván, hogy a másik javítás közben tönkrement. Az gondolta, így majd meglepheti a fiatalasszonyt a nyílt ajándékozás körülményessége nélkül. S ekkor történt a tolvajlás.

Baki lassan felállt, és megnézte a tűzhelyen fövő krumplit.

– Nehezen puhulnak az idén – mondta, s megemelte a födőt. – Pedig ez is a Szigetről való.

Az edénycsörgésre sántító lépések dobbantak a fejük felett. Kis idő múlva egy feketefoltos, sovány macska ódalgott le a padlásfeljárón; egyik hátsó lába tőből hiányzott, szőrcsonk lógott a helyén.

– Nem sikerült a vadászat? – szólt rá Gujdovics. A macska odadörgölőzött a lábához.

Baki szerette elmesélni, hogyan járt szerencsétlenül. Egyszer belemászott a kukoricadarálóba, ő nem vette észre, és gyanútlanul megforgatta a kereket. No hiszen, azóta óvatos a kisasszony! – szokta mondani. A macska második éve tanyázott a padlásán, de még egyszer sem kölykezett. Mikor alkalmilag megvizsgáltatta az állatorvossal, kiderült, hogy ritka példány, meddő. Most ennivaló után szaglászott a fáskosárban, és halkan nyávogott. A két férfi egykedvűen nézte, ahogy mászkált a szemét közt, a macska meg várakozón visszanézett rájuk.

– Különös teremtés egy ilyen állat, mint ez is! – morfondírozott Baki. – Az ember azt hinné, hogy megköveteli a maga porcióját, de nem jut eszébe. Csak száraz kenyeret kap, mégse mondhatnám, hogy elégedetlen.

– Sovány is! – jegyezte meg Gujdovics józanul.

– Sovány! Mert lusta, azért. Inkább nem eszik.

– Hát, ő tudja – pislogott a paraszt, s lomhán lekönyökölt.

Bakit indulatba hozta időnkint ez a nagydarab, mozdíthatatlan ember. Nem tudott eligazodni rajta. Szerinte úgy élt napról napra, mint akinek semmi terve nincs, de szándéka se talán, hogy változtasson a körülményein. Még a háza táját is pusztulni hagyta. Állítólag az alszegi kocsmáros feleségével folytatott viszonyt, de erről nem esett szó köztük. Bakinak elég volt az is, amit látott meg hallott. Hogy mégis becsülte, annak egyéb oka volt. Gujdovics, mint fuvarosember, sokfelé megfordult, és gyakran tett neki hasznos szolgálatot. Legutóbb is, valamelyik vásárról szekerezte haza a fiatalasszonyt, és útközben hosszan elbeszélgetett vele. Baki értett hozzá, hogy feltűnés nélkül szedjen ki a barátjából mindent, amit fontosnak vélt. Bár ez se ment mindig könnyen. Sokszor ő maga érzett kedvet, hogy Gujdovicsot beavassa a terveibe, tájékoztassa bizalmasan – de valahogy sose került rá sor. És utóbb már ő se bánta. Végre is, nem az a barátság, ha idő előtt fecseg az ember, hogy így akarom, úgy akarom. Ennél különb dolognak tartotta, ha juttat is a barátjának a magáéból, s ha kell, gondolkodik helyette.

Míg a paraszt a macskával játszott, Bakinak egy alkalmas ötlete támadt.

– Csak éppen megemlítem – mondta –, mivelhogy szóba hoztad. Én nem helyeslem az álláspontodat ebben a községházi dologban.

A paraszt elkomorodott.

– Bitangokkal nem ülök le cseresznyézni. Ezek csak a magot köpik másnak.

– Nos, lehető, hogy igaz. De neked szerzett jogaid vannak! Nyolc évig parancsnok voltál!

Gujdovics megrázta a fejét.

– Lemondtam, vissza nem vonom.

– Hát akkor majd beszélek közérthetően – mondta a gépész, és markába söpörte a kiszóródott dohányt. – Azt tudod, ugye, hogy a faluban csak én dolgozhatom robbanóanyaggal?

– Tudom hát. Ki értene más hozzá?

– Hát ezen lehet módosítani, ha az ember végiggondolja a szándékát.

Gujdovics előrehajolt. – A szándékát?

– Igen. Ha megfelelő lesz az idő, a te dolgodat is nyélbe lehetne ütni.

A paraszt eltűnődött, Baki meg elégedetten mosolygott: mégiscsak mézre szállt a légy! Ha azt eléri, hogy Gujdovicsot a tűzkárbizottságba jelöljék – már az is valami. Gonddal és felelősséggel jár, sőt tekintéllyel; s ki tudja, talán még asszonyt is kap akkor, hozzávalót, érdemeset.

Halkan kopogtak a külső ajtón.

– Ha! – nézett föl Gujdovics. – Valaki.

– Nem várok senkit – mondta Baki, mintha a barátja erre célzott volna.

Lassan kinyílt az ajtó, és egy tíz év körüli kislány lépett be a sötét töltésről. Zavartan megállt, és a két férfi közt tétovázva, a gőzölgő krumplisfazékon akadt meg a szeme. Míg beszélt, nem is nézett máshová.

– Baki bácsi, az ángyikám küldött át, hogy szóljak Baki bácsinak, mert Sümegiéktől oda volt náluk valaki, hogy a gatter elromlott, és a deszka is benne van a gépben, és azt kéne megjavítani – hadarta –, a gépet.

– Nofene! – mordult Gujdovics. – Ilyenkor?

Baki elővette a Doxa-óráját.

– Dolgoznak éjszaka is?

– Igen… de a deszka benne maradt, és azért nem tudnak.

– Nem is csodálkozom, megmondhatod nekik. Ha illetéktelenül nyúlnak a motorhoz, mindig előállnak az esetek.

S bement a belső szobába.

Gujdovics a kislányt kezdte nézegetni, akár egy növendék állatot.

– No, Teri, mit csinál az ángyikád? Tanul a tanfolyamra?

– Azt nem tudom… – pirult el a gyerek. – Otthon van, most jöttek meg a földről.

– Talán bizony arat?

– Igen, aratnak.

– Hát, van is hozzá idő – s a térdére könyökölt.

A gépész sokáig matatott, a kislány elunta a várakozást. Lassan hátrálni kezdett (valami csúfba léphetett, mert a kőpadlón mindenütt nyomot hagyott a talpa), s mikor az ajtóhoz ért, gyorsan elköszönt.

– Hogy megnőtt ez a kölyök! – rezzent föl Gujdovics. – Nemrég az ángyikája volt ekkora, most meg már tanul, urasodik.

– Tanul? Mit tanul? – szólt ki Baki a másik szobából.

– A franc tudja ezt az új módit. Úgy hallom, városra mennek, a selyemgyárba. Így van ez, ha büdös a főd itthon…

A gépész most hallott először a dologról – s egyszerre gyanú rémlett föl benne. Csóti Julis, a gyerek ángya, egy ideje gyakran megfordult a pirostetős házban. Többször is megfigyelte, hogy ott üldögél a fiatalasszonnyal a filagóriában, az öregasszony meg járkál, tesz-vesz körülöttük. Ez a Csóti lány világéletében nyugtalan természetű volt, olyan kisasszony forma, akit nagyon is sok föld nevelt – ismerte jól a fölfogását. A falu poros neki, inkább az aszfalton flangálna szívesen. Hol végzi ez, ha egyszer városra kerül? Mert nyilván oda igyekszik. A barátnők pedig hajlamosak rá, hogy tanácsokkal lássák el egymást. Eddig se volt ínyére ez a nagy barátkozás, de most már veszélyt is szimatolt benne.

Szerszámait belerakta egy aktatáskába, és visszament a konyhába.

– Átmész? – kérdezte Gujdovics.

– Kényes munka – mondta szórakozottan. – Nem utasíthatom vissza.

A zsiliphídig egyikük se szólt, főképp a szúnyogokat hessegették az arcukról. Mielőtt elváltak volna, végre kibökte a paraszt.

– Aztán gondolod, hogy azt a dolgot nyélbe lehetne ütni?

– No persze… – bólogatott Baki. – Csak hát az ilyesmihez diplomácia kell. Én azt ajánlom, csinálj egyszer fuvart a tűzkárbizottságnak.

Gujdovics hümmögve vakargatta az állát, aztán elköszönt.

 

Éjfélre járt, mikor végzett a gattermotorral. A falu aludt már. A kertaljakban csapatba verődött kutyák vonultak hangtalanul, az ártér posványaiban békák kórusoltak. A révház mögül, mint egy közeledő sárga reflektor, a hold emelkedett a fák fölé.

Nem volt kedve sürgősen hazatérni, egy kis kerülővel toldotta meg az utat hazafelé. Szeretett így éjszaka, munka után, egyedül végigbaktatni a kihalt utcasoron, a sötét ablakszemek között. Ilyenkor – hóna alatt a szerszámos táskával – még fokozottabban érezte azt a jóleső bizonyosságot, hogy nélkülözhetetlen a faluban. Legutóbb a szövetkezeti elnök célzott rá, mikor a masina mellett összetalálkoztak: „Látja, Baki, maga mindenütt megállja a helyét. Az ilyen embernek köztünk volna a helye.” Ez a megjegyzés gondolkodóba ejtette. Eddig, ha gyűlést hirdettek, legtöbbször el se ment, sose hallatta a szavát. Pedig hát, lett volna joga hozzá. Tárcája mélyén évek óra őrzött egy levelet, melyet a háború utolsó heteiben intéztek hozzá. A Társulat főmérnöke mondott benne köszönetet, hogy önfeláldozó bátorsággal megakadályozta a zsilip felrobbantását. A főmérnök hamarosan meghalt, s így Baki hőstette feledésbe ment. Ő ugyanis soha nem beszélt róla; sőt, éppen arra volt büszke, hogy azóta is úgy járt-kelt a faluban, hogy senki nem sejtette, mit köszönhetnek neki. Most viszont azt kezdte észrevenni, hogy ez a büszkeség nem elégíti ki. Többre, másra vágyott, valami megfoghatóbb elismerésre. Csupán az időt nem látta még elérkezettnek. Úgy érezte, amíg a töltés menti házban lakik, nem is kapcsolódhatik be igazán a falu ügyeibe; még azt hihetnék egyesek, hogy szomszédtalan, félreeső háza egyúttal állásfoglalását is jellemzi. Inkább várakozott hát és hallgatott a terveiről. Ahogy mondani szokták, kész helyzet elé akarta állítani a falut.

 

Az első alkalmas reggel kerékpárra ült, és kihajtott a Szigetre. Őszintén felháborodott, mikor a fiatalasszony földjét találta a legsiralmasabb állapotban. A konda átvonult rajta, és az amúgy is kókadozó csalamádét csúnyán letiporta. Hogy a bosszúságát kedvére kiélje, nem ült kerékpárra, hanem gyalog indult el a dűlő mentén, s közben pontosan megfigyelte, a konda merre csörtetett, és mennyi kárt okozott.

A füzesbe érve meglepetve pillantotta meg az öregasszonyt, amint kapával a vállán a földjük felé igyekezett. Mikor melléje ért, kelletlenül biccentette meg a kalapját.

– Nehéz a kapa, ugye?

– Jaj, csak látszatja is volna! – állt meg az asszony, s kicsit meghajolt, hogy a derekát pihentesse. – Hiszen minden kóró lesz már, csak port kapálunk.

Tanácstalanul felpillantott.

– Lesz víz, Baki úr?

A gépész elmosolyodott.

– Azt csak a jóisten tudhatja – mondta kenetes hangon. – Talán többet kellene imádkozni.

– Hiszen tudjuk mi azt – motyogta az asszony –, hiszen imádkozunk mi… – s aprókat bólintott.

Baki már ismerte ezt az álszent hangot. Gyorsan elköszönt, majd lopva meghúzódott a sűrű füzesben. Nem csalódott: az asszony még csak körül se járta a földet, hogy megnézze, mennyi a kár – egyszerűen semmit se csinált. Csak állt, bámészkodott a kapájára támaszkodva. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki tudja, mi a teendő ilyenkor. Legföljebb sír, panaszkodik majd, meg az özvegységet emlegeti, ahelyett hogy kártérítést követelne.

Rögtön elhatározta, hogy ő maga intézkedik a dologban: még frissiben szóvá teszi a községházán a konda pusztítását. De nem volt szerencséje, az illetékes tisztviselőt nem találta a szobájában. Viszont ott körmölt egy göndörhajú fiatalember, akiről rémlett, hogy egyszer a Csóti Julissal látta sétálni a Kálvária-hegyen. Még a gondolat is feldühítette most: ez a Csóti lány – a barátságuk ürügyén – ilyen zöldfülű tacskókkal ismerteti össze a fiatalasszonyt!

S végigmérte az írnokot.

– Tudja az írnok úr, hogy az ártéri birtokosság ügyében is itt felelősek?

A fiatalember ostobán nézett rá.

– Hogy tetszik ezt érteni?

– Úgy, kérem, hogy a kondás a község alkalmazottja. A kártevéseket illetően is! – és jelentősen elhallgatott.

Az írnok makogott valamit, hogy ez nem őrá tartozik, de Baki faképnél hagyta. Ha nem történik intézkedés, majd talál rá módot, hogy megleckéztesse a fiatalurat! S megnyugodva tovább karikázott.

Útközben összetalálkozott a szikvízkészítővel. A gyáros felhasználta az alkalmat, s megkérte bizalmasan, hogy nézzen meg egy rádiót, melyet meg akar vásárolni. Kiderült, hogy Strasszer, a falu terménykereskedője az eladó, akinek a raktárát nemrég vette igénybe a szövetkezet. Most aztán felszámol, és városra költözik. Bútorainak nagy részét azonban nem viszi magával, hanem eladja, persze elsősorban olyanoknak, akik tudják, mit ér egy-egy úri darab. A szikvizes mindezt úgy közölte a gépésszel, mint akire Strasszer feltétlenül számít.

Bakit váratlan izgalomba hozta ez a beszélgetés. Egyszerre ráeszmélt, hogy sok egyéb mellett, amit számbavett, éppen a legfontosabbról feledkezett meg: a bútorokról. Egyszerűen nem jutott eszébe, hogy mindazt, ami egy szobát otthonossá varázsol, beszerezze magának. Mint egy utolsó pillanatban elcsípett zsákmányt, úgy vitte magával a hírt. Délután a szokottnál korábban tért haza a gépházból. Mulasztását sürgősen jóvá akarta tenni. Nekiült, és hosszasan számolt. Csupán az zavarta, hogy nem ismeri pontosan a szoba méretét, amelyet be kell bútorozni. Bár ottjártában alaposan körülnézett (sőt, egyszer még azon is rajtakapta magát, hogy a töltés mögötti fáskamráját furcsa kis kerülővel közelíti meg, s csak utóbb jött rá: a veteményes odaát egész a kamráig felnyúlik, és ő azt kerülte ki) – most mégis hiányolta, hogy mindeddig nem látogatta meg a fiatalasszonyt. Akkor most nem kellene töprengenie. De aztán megnyugodott: a fontos az, hogy a bútorok javát válassza, természetesen az öregasszony holmijai helyett. Az Ő szobájához – tapintatosan – nem szándékozott hozzányúlni.

 

Mikor estefelé megjelent nála az erdész, még mindig ott ült a műszeres asztalka mellett bóbiskolva, kezében kialudt cigarettával. Sietve úgy tett, mintha éppen dolgozott volna.

– Tessék csak, kerüljön beljebb… – s felállt.

Az erdész csodálkozva méregette a fekete lupét Baki szemöldökcsontja alatt.

– Hát ez? Miért nem gyújt inkább villanyt?

– Éppen szándékoztam – mondta, s felkattintotta a kapcsolót.

A légypiszkos körte nagyra nőtt pettyárnyékokkal szórta tele a falat. Csollán nyugodalmasan leült, és előhúzta zsebéből a javítandó órát. Közben belelapozott egy megsárgult fedelű tudományos folyóiratba.

– Ezt olvassa? – és szeme megakadt egy címen: A csillagok vizsgálata.

Felpillantott.

– Ezek tudós dolgok, ugye?

Ahogy vesszük… – mondta mélyebbik hangján Baki, s egy apró csipesszel a szerkezetbe nyúlt. – Ugyanis az az igazság, hogy tévedések mindenütt előadhatják magukat. Kiváltképp a tudományokban.

Csollán olyan arcot vágott, mint aki erősen gondolkozik. Majd hasonló csodálkozással, mint Gujdovics szokta, így szólt:

– Babramunka ez, hallja!

– Hát, szó se róla. De úgy van ám, hogy mindenki a maga ízlése szerint választja meg a szórakozását. Én például fával sose tudtam bánni.

Ebben a megjegyzésben volt némi elismerő célzás. Az erdész barkácsoló ember hírében állt – s ezt becsülte benne a gépész.

– No hiszen, órához én is csak egyszer nyúltam – mondta nevetve. – Egyszer kakukkot faragtam bele, de az csudamód szépen sikerült.

Baki elcsodálkozott. – Kakukkot? kinek?

– Hát a Csóti Juliséknak. Az a gyereklány, a Teri verte le a falról, még kora tavasszal. Aztán odaadták, hogy faragnám meg szépen, mert régi emlék. De hallott már olyat, semmi baja se lett, csak éppen a madár törött el benne!

Baki úgyszólván minden órát ismert a faluban, de a Csótiék kakukkos órájáról semmit sem tudott. Vagy talán időközben vették, anélkül hogy tanácsot kértek volna tőle?

– Aztán miféle óra volt az?

Az erdész a vállát vonogatta.

– Bizony, nem tudom már… Olyan volt, mint a többi.

– Éppen olyan?

– Úgy emlékszem. Barnára meg zöldre volt festve a házikója.

– Aha… – mormogta és felállt. – Akkor már tudom. Svájci márka.

Csollán a félig szétszedett órára mutatott.

– Hát ez? Megéri a fáradságot?

Baki furcsán fölnevetett.

– Én mondom, ügyeljen rá. Ezzel se járna rosszul, aki ellopná.

– De velem igen! – hunyorított a kerülő.

Csollán maradt volna még, de a gépész annyira szórakozottan válaszolgatott, hogy illőnek találta, ha indul. Búcsúzóul megígérte, hogy ha megjön a víz – olyankor sok vad szorul szigetre az erdőn –, majd prezentál néhány nyulat az órajavításért. Baki sose fogadott el tilosban szerzett ajándékot, ezt mégsem utasította vissza. Úgy érezte, nem szegheti az erdész kedvét, mikor az éppen nyomra vezette őt.

Kikísérte Csollánt, és maga is elindult otthonról. A töltés mögötti kanális felé sétált. A felvégi gyerekek egész napjukat itt töltötték a fűzbokros parton, pecáztak, birkóztak, szerelmeskedtek gyerekmódra. De hiába kutatott köztük, dolgavégezetlenül kellett visszafordulnia. Alig tett azonban pár lépést, éktelen zsivaj harsant fel: akik békésen hevertek az imént, most egymásnak esve marakodtak. Meglepetve látta, hogy az is közöttük van, akit előbb keresett. Talán azóta érkezett? Vagy éppen őelőle bújt el?

– Teri! – kiáltott szigorúan.

A kislány kelletlenül indult meg a töltésen fölfelé.

– Tessék, Baki bácsi… Tetszik üzenni valamit az ángyikámnak?

– Nem, most nincs semmi olyasmi. Hanem várj csak… Csollán bácsit ismered, ugye?

– Igen, ismerem, szokott minálunk lenni.

– Hát, mondd meg neki, hogy hét végére kész lesz az órája. Személyesen üzenem.

– Igen, megmondom… – bólintott a lány, s menni akart. Baki visszahúzta.

– Na, hogy szolgál az óra? – kérdezte cinkos hunyorítással.

– Milyen óra?

– Ne tettesd magad, tudod te. Amit levettél a falról.

A kislány elpirult, hevesen megrázta a fejét.

– Nem igaz! Én hozzá se nyúltam… Nem is láttam!

S elrohant.

Baki még percek múlva is ott állt a töltésen: jól sejtette hát, hazudtak Csollánnak!

A gyűlölet, mely eddig csak füstölgött benne, most egyszerre izzani kezdett, mint a parázsra hányt szén. Úgy érezte, az a tervszerű gonoszság, amellyel az öregasszony keresztülhúzta tervét, már nem érdemel kíméletet. Hiszen még a tolvajlástól sem riadt vissza, hogy megkaparintsa a lányának kedves órát – őt pedig megfossza az ajándékozás örömétől! Csak most értette meg, hogy az asszonynak mért voltak fontosak bizonyos részletek. Ki mondogatta álnokul, hogy azt a sok értéket – mármint az órákat – ne hevertesse szabadon, hanem zárja vasládába? Kinek jutott eszébe figyelmeztetni őt, hogy legyen elővigyázatos, s a lakása kulcsát tartsa magánál, és ne könnyelműen az ajtó felső szegélyén. Csak annak, aki ugyanakkor puhatolódzott is. S mikor eltörte a lopott kakukkos órát – mert nyilván ő törte el –, volt oka rá, hogy ne a sajátjaként javíttassa meg. Hiszen Csollán bármikor elszólhatta magát. Ezért kellett azt a szajha Csóti lányt a házhoz édesgetni, a dologba beavatni – s lám, jól összetaláltak! Nem átallottak mindent annak az ártatlan gyereknek a nyakába varrni. Hiszen belepirult, mikor éppen csak megemlítette előtte. Pedig annyi idő után már bátran bevallhatta volna, hogy ő ügyetlenkedett – ha egyáltalán náluk lett volna az óra!

Bakiban a megtorlás legkülönbözőbb fajtái merültek fel. Gondolt arra is, hogy jelentést tesz, és nyomozást kér – de erről letett. Az órát mely így vagy úgy, időközben a fiatalasszony szívéhez nőhetett, ez esetben közönséges bűntárgyként kezelnék, s később egyikük se tudna keserűség nélkül ránézni. A hivatalos tárgyalás pedig elkerülhetetlenül megalázná őket, de különösen a fiatalasszonyt; már csak becsületből is kénytelen volna az anyját védeni. Baki úgy érezte, szorítóba került. Csak az segíthetne, ha az öregasszony elköltözne a faluból. Mert a végcél – most már nyíltan szembenézett vele – ez volt. Álljon félre az útból, és élje a maga világát. Akkor talán ő is meg tudná bocsátani a történteket.

Nyomasztó töprengései másnap tovább bonyolódtak.

Délután idézést kapott a rendőrőrsre. Hamarosan rossz sejtelme támadt: a kislánnyal folytatott beszélgetése jutott eszébe. A gyerek bizonyára megsejtette a hazugságot, amibe az ángya őt is beleártotta – és elkotyogta a sérelmét. S mi kell más? Csak a szomszéd tudja meg, a hír gyorsan fut, még meg is toldják szívesen. Lehetséges hát, hogy a tolvajlás híre a rendőrségig jutott? Sőt, talán már az óra is ott van? Azzal indult el otthonról, hogy kitérő választ ad, ha kérdik. Most kötelessége hazudni.

Az őrsön géppisztolyos őr tartóztatta fel. A parancsnok szobájába irányították. Mikor benyitott, kellő méltósággal köszönt, és a parancsnok asztalához. lépett. Az asztal úgyszólván üres volt, csak az ablakon betűző nap rajzolta rá a vasrács hibátlan négy szögeit. Átnyújtotta az idézőlevelet. A szűk zubbonyba bújtatott őrmester először a dátumot vizsgálta hosszasan, aztán a pecsétet, végül a saját aláírását. Miután semmi hibát nem talált, megkérdezte:

– Baki Bertalan?

– Igen. Gépész és órásmester.

– Mind a kettő?

– Mind a kettő! – bólintott önérzettel.

Az őrmester ismét a papírlap fölé hajolt.

Baki várt.

Kis idő múlva egy óra halk ketyegésére lett figyelmes. Mintha fiók vagy szekrény mélyéről ketyegett volna. Nyugtalanul fülelni kezdett, de akkor se hallotta másképp: az óra halkan, egyenletesen ketyegett valahol.

Az őrmester kutató pillantást vetett rá.

– Mióta foglalkozik kútrobbantással?

Baki elképedt. Nem értette az összefüggést.

– Nyolcadik éve… – mondta bizonytalanul.

Most már nemcsak a ketyegést hallotta, hanem a szerkezet apró kattanásait is. Az őrmester körmét koppintgatta a ceruzájával.

– Tehát még a háború előtt kapta az engedélyt?

– Nem, kérem. Megújították.

– Mikor?

– Háború után.

– Itt az engedély?

Sértődötten előkereste a papirost.

– Tessék.

Az őrmester rendíthetetlen türelemmel fogott hozzá az engedély tanulmányozásához.

Baki csak állt egyik lábáról a másikra, s zavarába most már bosszúság is vegyült. Végül is mire jó ez a hivataloskodás? Mért nem térnek a tárgyra? Miért ez a sok kerülő?

Kicsit közelebb lépett, és mutatóujjával megkoppintotta a zöld asztalt.

– Azt hiszem, siet ez az óra… – mondta, hogy elejét vegye a további keresztkérdéseknek. Ha ő kérdez, könnyebb lesz tagadni.

Az őrmester rámeredt.

– Miféle óra?

– Hát amelyik ketyeg… Nem hallja?

– Hol? Az őrszobán?

– Nem. Itt… – makacskodott Baki.

– Nahát, ugyancsak jó füle van! Egy óránk van, az is két szobával odébb.

Most Baki vágott ostoba arcot: mégis tévedett volna?

Az őrmester akkurátusan összehajtogatta az engedélyt és rátenyerelt.

– Ez rendben van, kérem, csak hát ez mégsem elég. Új rendelet jött, hogy felül kell vizsgálni a jogosult egyedeket. Mi persze ismerjük magát, de kötelességünk mindennek utánanézni. Majd írjon holnapra egy önéletrajzot, azt elküldjük a kerülethez, a többi az ő dolguk.

Baki erre végképp megzavarodott. Már a ketyegést sem hallotta. Csak egyet értett meg tisztán és világosan: a megbízhatóságában kételkednek. De kicsoda? S miért? Eszébe jutott a szövetkezeti elnök megjegyzése és megnyugodott; bizonyára terveik vannak vele, azért kíváncsiak a múltjára. Akkor pedig érthető, ha a rendőrőrs ilyesmit követel tőle.

Ám ha kell, szolgálhat ő bizonyítékkal is.

– Én nem szoktam dicsekedni – mondta bizalmasan –, az ember elvégzi a feladatát a lehető legjobban. De ez talán érdekelni fogja, mivel az ügyhöz tartozik.

S előhalászta tárcájából a főmérnök levelét. Az őrmester unottan kezdte olvasni, de a végén elismeréssel bólintott.

– No, hiszen ez nagyon szép. Tud erről valaki?

– Senki.

– Látja, ez baj. Az ilyesmit nem szabad elhallgatni. Ez közügy. Mások kevesebbért földet, kitüntetést kaptak!

Az őrmester magánál tartotta a levelet, és megígérte, hogy a zsilip megmentését is belefoglalja a jelentésébe.

Baki megnőtt öntudattal csukta be maga mögött a rendőrőrs kapuját. Hazafelé elidőzött a zsiliphídnál, ahol már gyülekeztek az esti kaszinózók, és ő is elmesélt egy háborús történetet. Aztán hazament.

Otthon derűs nyugalommal lépett be az üres szobába, és kitárta az ártérre nyíló ablak spalétját. A kert odaát aranyló fényben úszott. Később feltűnt valaki a tornác végében, és egy felfordított szakajtót ütögetett az egyik oszlophoz. Nyomában sűrű por szállt fel, melyen átsütött a nap, s úgy maradt pillanatokig. Annyira otthonos volt ez a kép, hogy azonnal ráismert a fiatalasszonyra. Míg nézte őt elmerült mosollyal, szinte észrevétlenül ötlött fel benne a mód, az egyetlen, amellyel kockázat nélkül kényszerítheti az öregasszonyt, hogy elköltözzék a faluból. A lányának kéne levelet írnom! – gondolta. Valahogy így: „Tisztelt Asszonyom! Egy kényes lopási ügyből kifolyólag, mely árthat a család jóhírének, tanácsos volna, ha az anyja városi rokonukhoz költözne…” S még pár szó, hogy mindez bizalmas figyelmeztetés. Így aztán még hazudnia se kellene. Úgy találta, hogy mindhármójuk számára ez lenne a legtapintatosabb megoldás. S még csak nem is ő figyelmeztetné a fiatalasszonyt, hanem egy „Jóindulatú Idegen”.

Vacsora után ült neki, hogy a levelet megszerkessze. Az elferdített írás olyan jól sikerült, hogy őt is meglepte. Mégis úgy döntött, hogy óvatosságból a vasútállomáson adja fel.

Épp a borítékot címezte, mikor halk dörömbölést hallott. Hallgatózva felállt, és kikiáltott az előszobába.

– Ki az?

Macskája nyávogott vissza a konyhából. Kinyitotta az egyik ablaktáblát.

– Ki az?

Az ébredő párás szél távoli égdörgés moraját hozta válaszul. Hogy tudományosan is meggyőződjék az időváltozásról, megnézte a barométert. A műszer pár óra alatt hat fokot süllyedt. Ez pedig annyit jelent, hogy nem késlekedhetik tovább a bútorvásárlással: addig kell nyélbe ütnie, míg meg nem indul az esőzés. Azt mégsem kockáztathatja, hogy szállítás közben tönkreázzanak a drága bútorok.

 

Gujdovicsot másnap délután hat órára kérette a kereskedő háza elé.

Bármennyire hosszúnak tetszett is az idő délutánig, tennivalót bőven talált. Azt akarta, hogy az érkező bútorokat ne csak beraktározza, hanem otthonosan el is rendezze a szobában, s így azonnal lássa: hogyan is fognak festeni odaát? Vagyis az ártérre nyíló szobát ki kellett takarítani. Utána még a szokásos krumpliadagot is odatette főni, hogy este ne legyen gondja vele. Aztán megmosakodott és átöltözött. Fehér vászonruháját vette föl és a régi, sárga szalmakalapját.

Ötre járt, mikor átvonult a terménykereskedőhöz. Szándékosan hagyta utolsó pillanatra a vásár megkötését. Esélyes vásárló úgysem akadt más, csak ő; nem kellett félnie, hogy bárki is megelőzi. Mire leszámolom a pénzt, gondolta, már a fogat is ott áll az udvaron.

Távozóban a macskájába botlott bele. Nem lökte odébb, mint máskor, hanem lehajolt, hogy megsimogassa – de a macska gyanakodva elugrott, és a kerítés mögé bicegett.

– Te nyomorék! Kényeskedsz? – s bosszúsan megfenyegette.

Már javában gyülekeztek a viharfelhők. A nap vakító fénnyel tűzött a falura, a felhők között kék árnyékba borult az ég. Az öreg templomban esőért kongattak. Az utcákon aggodalmas csend, mintha mindenki attól rettegett volna, hogy a felhők meggondolják magukat, és a szomszéd falura zúdulnak. A harangzúgás ünnepélyes hangulatra kapatta. Útközben vásárolt egy üveg bort, amit fizetség fejében szándékozott meginni Gujdoviccsal – aztán bezörgetett a kereskedőhöz. Elhízott, vöröshajú nő nyitott ajtót: ahogy lépett, mozgott, tömlőszerű emlői ide-oda ringtak a pongyolája alatt. Ásítást nyomott el, míg Bakit bevezette a verandára.

– Bútorügyben? – kérdezte gépiesen.

– Igen, az iránt érdeklődnék. Itthon van Strasszer úr?

– Ő csak estére jön haza. De hát, mi is megegyezhetünk, minden darabnak megvan az ára. Én mondom, jó vásárt csinálhat, Baki úr, a többiek se csapódtak be.

– A többiek? Kicsodák, ha szabad érdeklődnöm?

– Valami két paraszt a felvégről. Az isten se tudja ezeknek a nevét, mindnek ugyanaz.

Mikor látta, hogy a gépész tűnődve ráncolja homlokát, sietve kinyitott egy szutykosfehér ajtót.

– Ne aggódjon, a java még itt van.

A szoba olyan volt, mint egy feldúlt raktár: a bútorok helyükről elhuzigálva, a fiókok félig nyitva, sorsukra bízott kacattal. Az egyik sarokban morzsolt kukorica penészedett.

– Tulajdonképpen mi kellene magának? – kérdezte az asszony.

Bakit megzavarta hirtelen a válogatás lehetősége. Helyette azt kívánta meg, hogy a kinti fénnyel, harangzúgással megteljék a szoba.

– Nem volna lehető ablakot nyitni? – kérdezte óvatosan.

– Ablakot? Hát nem jó így?

– De igen… Csak gondoltam, akkor előnyösebb volna a világítás.

– Hát, ha akarja… – s odarengett az egyik ablakhoz. Kint már megindult a szél, a csipkefüggönyt az asszony derekára tekerte. Mikor kibontotta magát, epésen jegyezte meg:

– Most aztán örülhetnek a parasztok. Vihar lesz.

Baki a fölerősödő lármára figyelt.

– Hogy tetszett mondani?

– Tudja, minekünk már elég volt a faluból. A világ se olyan, mint azelőtt.

S büszkén kinyitott egy szekrényt.

– Látja ezt! Ilyet nem talál a szövetkezetben!

Baki engedelmesen megnézte, megkopogtatta. Aztán leült az egyik székre.

– Ebből hány van?

– Négy. És az asztal hozzá.

Az asztal kopott volt kicsit, de ez nem zavarta, úgyis kerül rá szőttes terítő.

– És ezek? – mutatott a sarokban álló két ágyra.

– Nem feküdt azokon évszámra senki. Itt állt a vendégszobában. Próbálja csak ki…

– Köszönöm… látom én.

– Csak üljön rá! Nem árulunk mi zsákbamacskát.

Baki leült az ágy szélére, és két tenyerét a csupasz matracokra nyomta. Az asszony a másik oldalon tenyerelt rá súlyosan.

– Úgy-úgy, csak bátran, ne féltse! – és hintáztatta az ágyat. – Tudja, az uram meg én mindig azt tartottuk, hogy csak jót érdemes venni. Legalább magát ne csapja be az ember.

Baki még ültében hátrafordult, hogy szóval is dicsérje – de benne szorult a szó: az asszony éppen a pongyolája alatt igazgatott valamit. Megütődve bámult rá.

– Bocsánat… – motyogta.

– Ugyan! – nevetett az asszony, s mint a nők az ilyen intim művelet után, a vállait húzogatta. – Nem féltem én, látott már maga ilyet.

Baki elvörösödött. Úgy érezte, hogy ez a szeplős, zsírpárnás terebély – akarva-akaratlan – Őt idézte fel, az Ő meghitt mozdulatát, amit nemegyszer elképzelt, s most megpillantani vélt.

Hogy elkerülje a további bizalmaskodást, sietve kiválasztotta a bútorokat, és megkötötték a vásárt. Egy fényesre politúrozott szekrénykén utólag akadt meg a szeme.

– Ezt mire használták?

– Nem is tudom – tűnődött az asszony. – Azt hiszem, a patefon állt benne.

Azonnal megalkudott rá. Toalettszekrényt gondolt belőle fabrikálni, melyben a fésű és a hajcsat mellett megfér majd az ő borotvakészlete is. Ennek az apróságnak szinte jobban örült, mint a támlás fotelnek, melyet az egyéb holmik mellé vett, a téli időkre gondolva, mikor a kályhában tűz ég, az ártér fölött szél poroztatja a havat.

Mikor Gujdovics befordult az udvarra, bosszúsan mérte végig: az arca borostás volt, nikotinos bajsza lefelé konyult. Akár egy fuvaros – legalább megborotválkozott volna!

De nem volt idő tanakodásra, a felhők vészjóslón gomolyogtak. Alig fordultak egyet, a gépészről is lekerült a fehér vászonkabát. Strasszerné karosszékbe telepedve nézte végig a rakodást, s folyton tanácsokat adott, mit hova tegyenek. Baki alig várta, hogy kívül legyenek a kapun. Már csak a kicsi szekrény volt hátra, mikor váratlanul megugrott a két ló, és az egyik ágy majdnem lezuhant.

– Kössem le? – kérdezte Gujdovics.

Baki kedvérevalóbb megoldást talált: a fotelt a saroglyába állították, abba ő beleült, s így fél kézzel az ágyat is tartani tudta. A szekrénykét pedig, akár egy gyereket, az ölébe vette. Így döccentek ki az utcára a keskeny pallón.

Mintha hangyabolyba csöppentek volna: mellettük kocsik dübörögtek el, kutyák nyargaltak, az udvarokon aprójószágot hajkurásztak, a szérűskertekben kazlakat hánytak sietve, a kitárt kapukon hazatérő marhák rohantak be bőgve – s mindez a lárma, rohanás a harangzúgásba olvadt bele, mely makacsul követelte az esőt. Amerre elhaladtak, sorban bukkantak elő a kíváncsiskodók az ablakokban, az alacsony kerítések fölött, és bámulták a ritka látványt. Egy hasas szuka hosszan követte őket, és vadul ugatta a szekér végében zötykölődő gépészt.

A trafik előtt fejébe szállt a vér. Bent a kertben, az ágyások között székekre, asztalra terítve ágynemű szellőzött vakító fehéren, az egyik párnán rózsaszín hálóing hevert, a tujabokron harangos fekete szoknya, a tornácon dobozok, ládák. A következő pillanatban a fiatalasszony is előtűnt a filagória mögül, s gyorsan ölébe kapva, amit ért, befutott a házba. Még arra se volt ideje, hogy a kalapját megemelje – a kocsi már továbbdöcögött. Egy pillanatig „megálljt” szeretett volna kiáltani Gujdovicsnak, de idejében észbe kapott. Mindent megértett. A szorgos takarítást, a rámolást, a készülődést – hiszen ők egyszerre gondoltak ugyanarra! Most már nem kételkedhetett többé.

Hazaérve éppen csak behordták a bútorokat a szobába, a rendezgetést Baki egyedül óhajtotta elvégezni. De előbb még megkínálta Gujdovicsot.

– Ha nincs más szórakozásod… – és előszedte az üveg bort.

A paraszt készséggel vállalta az áldomást. Közben mustrálni kezdte a bútorokat.

– Aztán most majd itt laksz?

– Igen… – hagyta rá. – Itt is.

– Hát, te tudod. De én a te helyedben visszamennék télen a konyhába. Ahol rotyog, mégiscsak ott van meleg – s körülpillantott.

A szobában majdnem sötét volt. Már nem hallatszott a kongatás.

– És te? – kérdezte Baki. – Te gondolkodtál a dolgon.

A paraszt legyintett.

– Nem bízok én azokban. Mind egykutya. És különben is, megvagyok én a fuvarommal, az biztos legalább. Enyém a ló, de enyém az ostor is. Na!

Baki felcsattant.

– Fuvar, fuvar! Mindig ezt hajtogatod. Így aztán ne csodálkozz, ha nem vesznek semmibe. Én – mondta ünnepélyes hangsúllyal –, én most jogosult vagyok, hogy kérjek tőlük ezt-azt.

A paraszt egy hajtásra kiitta a bort.

– Mire gondolsz?

– Először is kitanulod nálam a robbantást, nekem úgyis terhes lesz rövidesen. Akkor pedig illetékes leszel a tűzkárbizottságba.

– Ingyen fuvarra?

– Nem! – mondta diadallal Baki. – Visszamész parancsnoknak. Nekem megteszik.

A paraszt vakaródzott.

– Nehéz ügy…

– És ha az asszony kívánná? – Gujdovics elképedt.

– Miféle asszony?

– Hát a tiéd! Ha megházasodsz!

– Én?

– Te, te! De akkor nem élhetsz ám úgy, mint eddig… protekciós fröccsökön!

Gujdovics bambán pislogott, majd felugrott hirtelen. Hatalmas dörrenés reszkettette meg a levegőt, a lovak felnyihogtak a töltésen.

– Hijnye, ittkap az eső! – és rohant az ajtó felé.

A kerítésnél fordult csak vissza.

– Reggel fuvarom lesz az állomásra. Bejöjjek utána?

Bakinak kapóra jött a kérdés, a levelet még nem adta föl.

– Melyikhez indulsz?

– A fél hatoshoz.

– Ha nem esik nagyon, kimennék…

Gujdovics már a bakról ordított vissza:

– Gyere bátran, lesz hely. Csak a Csóti lányt viszem meg a trafikos asszonykát. De úgy nézem, eláznak a csomagjaikkal…

Baki megrezzent. Tenyerével lassan végigsimította a nyakát.

– Csomagokkal? Hát hová utaznak?

– Hát a selyemgyárba, oda szegődtek.

S a lovak közé vágva elrobogott.

 

Az utolsó felhőrés is bezárult. Hamarosan kövér cseppek kezdtek hullani, s mint a higany, aprókat gördültek a porban. Egy újabb dörrenésre Baki is megmozdult, visszament a házba. Bakancsának nyoma kis ideig még ott fehérlett a felázott töltésen. Bent a szobában villanyt gyújtott, szórakozottan kitöltötte a maradék bort, de nem nyúlt hozzá. Csak a fotelban elnyúlva kezdett igazán eszmélni, hogy mit is jelentenek Gujdovics szavai. Több volt az már ostoba gonoszkodásnál; aljasság volt, minden eddiginél különb aljasság. Az utolsó. Inkább gyárba küldi a lányát, el a faluból, ahol boldog lehetne a maga portáján… S ráadásul még a pénz is két helyről csurranna! Boszorkány! – motyogta, és az indulattól elvörösödött. Sokáig csak furcsa, aprólékos tennivalók jutottak eszébe. Bezárta a kertajtót, amit sohasem szokott; megszegelte egy öreg evező mankóját; a Csollán órájával pepecselt – s végül összetépte a gondosan megszerkesztett levelet.

Kint zuhogott már, alig lehetett a töltésig kilátni. Szakértő szemmel vizsgálta az esőt. Az egyenletes zuhogás kiadósnak ígérkezett. Ha így tart pár napig, az ártéren evezővel se lehet feneket érni. S akkor… – Itt megtorpant, mintha görcs bénítaná. Később cikázó villám szántott végig az ártér fölött, megvilágította a csapzott fűzbokrokat, s kint a parton egy hátára borított csónakot. Ez a villanó kép még percek múlva is makacsul elébe tolakodott. Mi lesz a szigeti bérletekkel? Ha az áradás eléri a hetvenes pontot, már csak ladikkal lehet betakarítani a termést, keresztül az erdőn, a nádasok között. De kicsoda takarítja be? Az öregasszony? Ha üres lesz a ház, ő lesz kénytelen.

Lassan visszazöttyent a fotelba. Nem talált hibát. A nádasban könnyen billen a megrakott ladik, legutóbb egy halász járta meg, valami Sümegi Tóth… vagy Vojtek? Törte sokáig a fejét, de nem jutott eszébe a neve.

 

Tíz óra felé, a zuhogó esőben két fiatal nő botladozott végig a pocsolyás Fő utcán; Csóti Julis és a fiatalasszony volt. Mikor a szivattyútelephez értek, a Csóti lány felkapta a szoknyáját, és sietve lekuporodott az egyik fa alá; nyugodtan tehette, az utca végig üres volt. Csak kis idő múlva kiáltott fel:

– Nézd csak! Ki jár ott a töltésoldalban?

A fiatalasszony kíváncsian guggolt melléje. A bokroson túl, a meder partján egy zseblámpás, gumicsizmás férfi gázolt a vízben, éppen a vízmérőoszlopot vizsgálta.

– Képzeld, egyszer az anyámat kerülgette valami ajándékkal…

 

A szekér, mely hajnalban végigdübörgött velük a falun, pár pillanatra megállt a gépészlak közelében, aztán tovább robogott. Azt hitték a ponyva alatt, hogy csak cigarettára gyújtott rá Gujdovics.

 

1951

 

 

 

Agyagos utak

„…a halál felidézi Erinyst,
aki védi a rég megölöttek ügyét
s megin’ újabb vészt köt a vészhez.”
„Van-é váltsága, hogyha földre folyt a vér?”

 

Aiszkhülosz: Oresteia

 

Bajtársaim, akik nem éltek már, ti vagytok a megmondhatói, hogy szelíd és szótlan voltam. Tűrtem, ahogy tűrnie illik egy fogolynak. A kimustrált konzervdobozt én is a szemétdombról kapartam elő, én is a nyakamba akasztottam dróttal, ott himbálózott. Ha százan ugyanezt teszik, különös zaj ám az! Csak lépsz, néha alszol is menet közben, hiszen oldalt el nem dőlhetsz, ugyanolyan pállott és savanyú testek vesznek körül, mint te magad. Alszol és lépsz, és megint alszol – így múlik el a nap. A silány fémcsengés hozzátartozik a csendhez. Néha kiált valaki. Mintha az erdők és szántók mögül leselkednének rád, de idegen a pillantás, nem érted. Végül te is magadra maradsz. Egyetlen óriás konzervdoboz nyiszorog csak.

Hiszitek-e, hogy mélyebbre süllyedhet ember?

 

Ha Döbrököz felé kapaszkodom a lassú emelkedőn, behunyom a szemem, errefelé minden fordulót ismerek. Pléhkoffer csattog a csomagtartón, üres, nem is tudom, mért viszem magammal, amire szükségem van, kapok mindent a darálómalomban. A gőzölgő levest Mária teszi elém, aztán félénk madárarccal kimegy – mégis úgy érzed, hogy ott ül valamelyik sarokban, ott ül és nem szól.

Egyszer télen vadtemetőt ástunk a tulajjal; nagy vadász. Kegyetlen hideg volt, emlékszem, a varjak ellepték az országutakat, s vad károgással túrták szét a friss lóürüléket. Két órát toltam fölfelé a kerékpárt, gémberedett öklöm majd beverte az ablakot.

– Ki az?

Ivanics óvatos gazda, meggondolja, mielőtt kinyitja az ajtót; de engem igazán jól ismer, bármikor érkezem, beenged. Szurokfekete ember. A szeme, a haja, a szemöldöke – még a bricsesze is fekete. Bőrkabátot hord, csak jár-kel kigombolkozva, nem tudod, hogy megy-e vagy marad.

Mintha testvére volna Hirsmann-nak.

Én bizony cingár emberke vagyok mellette, sápadt, mint aki belülről penészlik. A kályhának dőlve dörzsölgettem magam, ő a jeges ablakon bámult kifelé.

– Hol a lányod?

– Lement a faluba – s lassan felém fordul. Ahogy rám néz, még köpcösebbnek látszik, mint máskor. Egy láda mögül üveget húz elő, decinyi pálinkát tölt, állva issza meg. Ugyanabból a pohárból kínál meg engem is.

– Meddig maradsz?

– Holnap én is a faluba megyek.

– A gőzmalomba?

– Oda.

– Oda holnapután menj – sunyít rám. – Akkor rajtacsípheted őket, feketeőrlés lesz.

– És nálad? – hunyorgok vissza.

Ostoba arcot vág, aztán felröhög.

– Amikor akarod!

Lassan fél éve már, hogy nyíltan beszélünk ilyesmiről; fél éve dolgozunk együtt, azóta felezzük a hasznot. Magam se tudom, hogyan tévedtem meg, de most már nem tudok szabadulni tőle, talán nem is akarok. Gyűlölöm, mert a markában tart – és mégse mutatom.

Délután ástuk meg a gödröt az akácerdő mögött. Ivanics fejébe vette, hogy elriadnak a vadak, ha a fagyott hullákat kint hagyjuk tavaszig. Az eső áztatja, veri őket, igazi vadász nem tűr ilyet. Ő már tudta, hogy hol hevernek dögök; még őzet is dobtunk a gödörbe kettőt, karcsú lábuk acélmerev volt, szinte pengett.

– Csak nem undorodsz? – kérdezte nevetve; s én szégyelltem megmondani az igazat.

Ami puskavégre kerül, azt mindig Mária nyúzza meg; megnyúzza, megsüti, de soha nem eszik belőle. Sajnálja őket.

 

De hát a kopók, az éhes kopók – azokkal mit kezdjen az ember?

Ez a döbröközi emelkedő – kopasz eperfáival – minduntalan a várszerpentint juttatja eszembe. Végeérhetetlenül kígyózik fölfelé, azt hiszed, meghurkol odafent, a combodra, nyakadra tekeredik, s már ha akarsz se mehetsz tovább: fent a dombtetőn ott vöröslik a daráló csúcsos bádogteteje. Már messziről hallani a villanymotor zúgását; mintha dúdolna valaki, de csak egy nótát tud, mégsem unja soha. Az utolsó kanyar után néha belém nyilallik: mi lenne, ha egyszer a daráló helyett a bástyafalat találnám magam előtt; mint akkor, az első reggel, mikor a Várba fölhajtottak? Attól kezdve mindennap onnét ereszkedtünk le a rakodó kikötőhöz. Végig a parton vontatók horgonyoztak, kettőzött őrség, fényszórók – de hát ki robbant fel ilyen temérdek lőszert? A kölesleves durrogott bennünk. Hajnaltól estig rakodtunk, s már a súlyáról tudtuk, melyik milyen, nyomjelzős, kartács vagy egyszerű gránát. A folyó túlsó partján hangszóró bömböl, a szétlőtt hídláb tövénél két gyerek horgot vet: olyan mozdulatlanok, mint a meggörbült traverzek rózsái. Talán vége a háborúnak, és mi nem tudunk róla? Ilyeneket gondolsz, mert ez a másik part megőrjít, itt csak őrbódé van és póznák, de egyetlen fa sem, csak messze nyúló síkság és lucskos legelők. A várhegyen temetetlen meszesgödrökbe zuhog az eső. A rakodó mellett hulladékvasakból összehordott hatalmas szemétdomb, fölötte viadukt ível át. Betonpillérein szurokkal felmázolt nyilak és számok, két piros női mell. Mintha odafentről okádták volna ezt az óriási rozsdahegyet, hogy mi turkálhassunk benne. Ha az őr nem figyel, roncs ládát borítasz magadra, és úgy végzed el a szükségedet. A kolompos vízhordó szamár – hátán a csöcsös tömlővel – délelőttönként baktat át a viadukton, annak már tudjuk az idejét. Egyszer mégis megleptek. Hirtelen szapora dobogás hallatszott a magasból: mintha üldöznék, egy vöröskendős, fiatal lány rohant végig a korlát mögött, kendője két szárnya felcsapódott az arca elé. Éppen fölöttem pihent meg. Az ember elfásul idővel, semmit se szégyell; elszántan visszanéztem rá, és tovább kuporogtam a láda alatt. Vajon lekiált az őrnek?

– Mára! Mára! – hallatszott hirtelen.

A lány tovább rohant – de már későn; utolérték a döngő csizmaléptek. A férfi… – nem, nem az őr – ők dulakodtak odafent. Azt hittem, lehajítja a lányt.

Csak később tudtam meg, hogy ez volt a Kövér Hirsmann.

Mikor hetek múlva megjelent a Várban, és a táborparancsnokot kereste, mind arra vártam, hogy rám mutat, és kiszólíttat a sorból. De képzelődtem csak. Nem rám, mindannyiunkra szüksége volt; bort szállított a túlsó partra, és a rakodáshoz kért kölcsön bennünket.

 

Ha jól visszagondolok, Ivanics is szívességgel kezdte. Akkoriban zöldfülű voltam még a szakmában, a vidéket se nagyon ismertem. De hát, én akartam, hogy így legyen. Csak messzebb, minél messzebb a folyótól, a kikötőtől, ahol minden arra emlékeztetett – csak felejteni, és nem hallani többé a lánccsikorgást, a vontatók tülkölését, az éhes sirályok kiáltozását…

Mikor először jártam Ivanicsnál, maga javította ki a jelentést, amit a havi őrlésről készítettem.

– Erre ráfizet ám! – mondta.

Nem értettem. Tömpe ujjaival a papírt bökdöste, úgy magyarázott.

– Mázsával több a készlet, mint amennyit fölírt. Azt talán dugjam zsebre? – s végigmért. – Mióta ellenőr?

– Két hónapja.

– No, akkor még nem fog rókát… – s aprókat nevetett.

Hát, őt csakugyan nem fogtam volna meg. Ahány ellenőr volt, mindnek ismerte a bogarát, mindet becsapta. Engem valahogy bizalmába fogadott. Megmutatta a raktárt, a padláson a dinamót – végül bevezetett a lakásába. Ott meghökkentem kicsit. Leginkább hajókabinhoz hasonlított; a padlója, fala fából, a rések között szuroktömítés. Az ablaka se négyszögletű volt, hanem kerek; igazi kajütablak.

– Maga csináltatta ilyenre? – kérdeztem.

– Nem – mondta –, így vettem. Valami hajósé volt.

– Miféle hajósé?

– Hát, azt már én se tudom. De az szent, hogy nem szerették a parasztok, nem tudott a nyelvükön beszélni. – Kis vigyorral tette hozzá. – De hát, engem se szeretnek. Akinek fizetni kell, azt nem szeretik. Még vadászni is úgy akarnak, ingyen, adó nélkül. Mintha csak úgy lehetne.

Ivanics bármiről beszélt, mindig a vadászatnál kötött ki. Ezen az estén még azzal is kitüntetett, hogy megmutatta a vontcsövűjét; szép belga puska volt.

– Ezzel aztán oda lehet pörkölni! – mondta büszkén. – Csak egyszer kapjam őket az erdőn…

– Hogyan? – néztem rá gyanútlanul. – Hát kié az erdő? Nem a Társaságé?

Ivanics hirtelen felállt, csípőre tette a kezét.

– Ezt ki mondta magának? – s a hangja éles volt, támadó. Sietve megnyugtattam.

– Énnekem senki. Én nem tudtam… én csak gondoltam…

De nem nyugodott meg; járkált föl-alá, faltól falig, mintha ki akarná dönteni.

– Persze, akad a faluban is, aki rosszul gondolja – morogta közben. – De az erdő akkor is az enyém. Én bérlem, én gondozom!

Váratlanul tegezni kezdett.

– Tudod te, mit öltem már bele? – és odaült mellém. – Csak azért gürcölök itt, hogy megtarthassam. A fene tudja, mit szeretek rajta. Már minden zugát ismerem, most már nem tudnék meglenni nélküle. Tavaly nyáron még költőhelyet is kaszáltam a fácánoknak… azok meg beleülnének a készbe – a bitangok!

Arca vörös lett a dühtől, most már igazán őszintén beszélt. Én meg most kezdtem eltévedni.

– Nem értem… hát azelőtt kié volt az erdő?

– Kié? Hát éppen ez az! – csattant fel, és szinte elérzékenyült. – Nem volt annak senki gazdája… senki, érted? Mint a kóbor kutya… mint a zabilány, érted, akit csak úgy kiraknak az utcára, hogy éljen, ha tud, hadd koszosodjon minden csavargótól, olyan volt – de már kimosdatni kicsit, ahhoz nem volt gusztusuk. Csak nekem… Mert én tudom, hogy miből mi lehet, nekem van szemem az ilyenhez – és most egyszerre nekik is fáj a foguk rá! Te hagynád a helyemben?

Zavaromban csak motyogni tudtam, úgy meglepett a hirtelen vallomás. Így még sose hallottam senkit egy vacak erdőről beszélni.

– Igazad van. Ami tiéd, az a tiéd, az ember marokkal fogja a sajátját.

Ivanics bólintott, aztán megrázta a fejét.

– Marokkal… De az se könnyű ám. Örökösen félteni valamit, hogy egyszer csak nem lesz… hogy akárki belepiszkíthat…

– De az erdő nem szökik el.

– Az nem – mondta megcsöndesedve. – De a vad igen. Itt csak úgy marad meg, ha eteted, gondozod, és még akkor se biztos, hogy nem megy át a szomszédba… a szomszéd megyébe. És akkor sose jön többet vissza.

Ivanics ölébe engedte a puskát, és a závárral babrált. Kis idő múlva halk koccanás hallatszott az ablak felől, mintha madár verődött volna hozzá; azt hittem, hogy madár.

Szedelőzködni kezdtem.

– Hová sietsz? – nézett rám.

– Nem akarlak zavarni – mondtam.

– Engem ugyan nem zavarsz – és az ajtó felé fülelt. – Nem vendég jön. A lányom.

A sötét udvarról esőköpenyes lány lépett a szobába. Hajáról köpenyére csöpögött a víz, onnét meg a hajópadlóra. Pár pillanat múlva, mint egy bűvös kör, csillogó vízkarika csurgott köréje. Különösen a szeme lepett meg: sűrű szemöldök alatt két barna fészek, mindegyikben riadt fiókapillantás. Hát mégiscsak madár? És találgatni kezdtem, miféle; fácán vagy fürj? Vagy fogoly inkább? – és lopva Ivanicsra néztem. Egészen megzavart ez a gyerekes találgatás.

Ivanics megpaskolta a lány köpenyét.

– No gyere, ismerkedj össze az ellenőr úrral – s vizes tenyerével megsimogatta az arcát.

Kezet fogtunk. Mária lesütötte a szemét. Ivanics úgy nézte végig a jelenetet, mint valami mutatványt, amit a maga szórakozására talált ki. Aztán két tányért szedett elő a faliszekrényből, és odaadta a lánynak.

– Eredj, melegítsd meg a levest! – Engem meg visszanyomott a székbe. – Ugyan, ne menj már sehová, itt is megalhatsz nálunk.

– És ti? – kérdeztem csodálkozva, mert csak egy priccset láttam a sarokban.

– Majd elleszünk a kamrában – dörmögte. – hajnal előtt úgyse kerülünk ágyba.

S halkan dudorászott, míg a leány be nem hozta a levest. Mária nem evett velünk, mindjárt visszament a konyhába, odakint matatott. Ivanics kiszólt néha hozzá.

– Mi újság a gőzmalomban?

– Nem voltam ott – hallatszott kintről.

– Éjszaka is dolgoznak?

– Nem beszéltem velük.

– A gépész nem üzent semmit?

– Nem voltam a malomban – mondta újra a lány.

Emlékszem, furcsán hatott rám ez a beszélgetés; és a malmos nagy nyugalma se tetszett. De akkor nem nagyon törődtem vele. Ivanics vacsora után bekapcsolta a daráló villanymotorját, és a szoba egyszeribe megtelt a halk dongással. A deszkapadló remegni kezdett, a villanykörte fénye egyenletesen vibrált. Kis idő múlva már a talpam bizsergett, és szerettem volna lerúgni a bakancsomat. Ivanics újabb pohár pálinkát hörpölt fel, levetette a bőrkabátját, és egy zsákból összevarrt, bő köpenybe bújt. A feketeőrlést – biztonság okából – ő is éjszakára hagyta.

 

Végre is, mit csináljon az ember egy idegen szobában, ahol még sosem járt? Kerülgessem a fiókokat, amelyeket Ivanics szokott kinyitni? Egy darabig felhúzott térdekkel gubbasztottam a priccsen, aztán hanyatt végigfeküdtem a lisztszagú takarón. Leoltottam a villanyt. Lent a mélyben álmosítóan dorombolt a gép, a kajütablak előtt póznák suhantak el, kopasz eperfák, valahol távol egy parti útkaparó ház. Óriási viadukt alatt úsztunk el hangtalanul. Később egy arc nyomódott a kerek ablaküveghez, a szétlapított orr fölött szurokfekete szem világított – talán a Kövér Hirsmann arca?

– Mária!

Sejteni kezdtem, hogy Ivanicsnak nem lehet ilyen nagy lánya… hát akkor? Kinek a hangja ez? Az őr ordít? Vagy Mára? Néha hallom, hogy Ivanics szidja kint a lányt… hát érdemes egy felborult zsák miatt? Azt hiszem, segítenem kellene Máriának… segíteni… nem bántani… De ahhoz sincs erőm, hogy fölkeljek a priccsről. Minduntalan egy keskeny deszkapallón akarok az uszályfödélzetre jutni, vállamon a lőszeresládával. A láda éle a csontomig váj, mintha hús nem is volna rajta. A hús nem fáj, csak a csont; ez is furcsa. Pár forduló után már csuromvíz vagyok, a lábam remeg. Mi lesz, ha lebukom a vízbe? Hogyan veszkődöm ki a ládába akasztott hevederből?

 

Pontosan emlékszem már, a borrakodáshoz erősebb pallót kaptunk, olyasfélét, amilyen a daráló garatjához vezet, csak sokkal szélesebbet. De én azon is szédültem, már reggel óta szédültem az éhségtől. Ha nem figyelmeztetnek a fiúk, észre se veszem, hogy sikerült a kődarabot a palló közepére rugdosni… – közben hallom, hogy sugdosnak körülöttem: – Rúgd le… rúgd le a vízbe! – Úgy látszik, megijedt valamelyik, hogy fölneszel az őr. De nem, nincs semmi baj, csak unalmában ordít meg a géppisztolyát rázza, hogy ne cammogjunk. így aztán a hordó szépen rágurult a kőre. A bordája mindjárt megreccsent, és a résen széles sugárban ömlött ki a bor. Tiszta lucsok lettünk rögtön – de mit számított! Ész nélkül habzsoltuk az édes levet, a markunkba, a konzervdobozokba csurgattuk – és hagyták. A Kövér Hirsmann se szólt, a parton pöfékelt röhögve egy benzinestartály tetején. És az őr is röhögött. Talán mert úgy csámcsogtuk, mint a moslékot a disznók, egymást tiporva? Hirsmann később egy pakli cigarettát hajított a födélzetre, hadd kapkodjuk azt is. De gyufánk se volt, akkor meg egy égő csikket dobott a pakli mellé. És ez sok volt. Hirtelen megszédültem a füsttől, a bortól émelygett a gyomrom. Hát ilyen könnyű… ilyen olcsón is lehet? És teli torokkal ordítom:

– Mit akar? Szórakozni akar?!

A fiúk támogattak le a hajó hasába. Milyen jó, milyen okos fiúk! Pedig most szívesen megsimogattam volna a Hirsmann képét… kicsit megfojtogattam volna. Hiszen nem rossz ember…

 

Pincemély raktársarokban fekszem, egy szellőzőakna mellett. Fekszem, és makacsul számolom a pallóra görgetett hordók dübörgését… hányadik már? Mintha mindannyiszor tagló zuhanna le. Egy óra múlt el? Egy nap? Talán meg is feledkeztek rólam, és körülraktak a Hirsmann hordóival. Próbálok kimászni az odúmból, de mindenütt ládákba ütközöm. A ládáknak trópusszaga van. Mivel kereskedik ez az ember? Csak gazdagszik a háborún? Gömbölyűt és keményet tapintok, dühödten beleharapok egybe. Tépem, szaggatom a fogammal, és elképzelem közben: csakugyan szép látvány lehetek most! Négykézláb a sötétben, számból csurog a lé… Még csak ugatnom kellene megtanulni, ugatni, bőgni, röfögni. A dögkolomp már úgyis ott a nyakamban. Egyszerre észreveszem, hogy látom magamat, a két felemás csizmafejet, a rongyokból összecsomózott sálat, az öklömet, az én két öklömet. Lassan kiegyenesedem. Akár egy ember; a két kezem lefelé lóg. Nyugtatom magamat, hogy mindez nem káprázat, kiléptem a rongyaimból, ott hever kupacban a ládák mellett, semmi közöm hozzájuk. Csak a zsibbadtságot nem tudom levetni, a ládát, a hevederkötést. A sötétben nyirkos huzat csap meg. Váratlan ajándék. Mint a vakondok, úgy tapogatom a légáram útját. Elindulok fölfelé az aknán. A rozsdás falból vasrudak állnak ki, azokba kapaszkodom. Félúton meredek lépcsősorba torkollik az akna – nem tudom, hol vagyok. Óvatosan lépkedek tovább, és egyre gyorsabban rágcsálom a számban maradt keserű magot, forgatom a nyelvemmel, mint valami kincset, egy világért se köpném ki. A lépcsősor végén kékre festett, alacsony vasajtó. Valaki dúdol bent. Nincs időm visszafordulni. Egészen közelről Mára bámul az arcomba, meghallotta a lihegésemet. Az ajtórésben áll, csak a szembogara tágul és szűkül – én meg sután mosolygok. Nem jön ki hang a számon. Mára undorodva hátrál, erős kölniszaga van, fekete haja. Nő, igazi nő! – a pongyolája lazán félrecsúszik. Kicsoda ez? A lánya Hirsmann-nak? Vagy a szeretője? Egy pillantással fölmérem a szobát: nem is szoba, hanem egy ék alakú odú a hajó orrában, alatta raktár, fölötte a födélzet. Az egyik oldalon függőágy, a másikon asztal, szék; vaskályha önti a meleget. Legszívesebben nevetnék… micsoda kuckó! Hogy érti a vén kalmár! De a kicsike fél tőlem… fél a tetveimtől… hátrál… Nem látod, hogy mosolygok? Gyorsan felkap az asztalról egy gyűrött cigarettásdobozt, és nyújtja felém, de nem mer közelebb jönni. Nekidobja a mellemnek. De még ez se bánt most. Értsd meg, hogy megbocsátok. Aludni szeretnék. Semmi mást, csak aludni. De nem érti. Ordít, de nem értem, hogy mit – talán az őrt hívja? Vagy Hirsmannt? Egyszerre reszketni kezdek; muszáj megtennem. A két mutatóujjam éppen a körmömig összeér – – – – – – –

Pedig még így is milyen szép!

 

Megállás nélkül zuhog, a barakktető réseit kukoricaszárral tömködjük be, de a víz azon is áttör; a megbarnult rostok szálai, mint a megpödört bajuszvég, szorgalmasan csepegnek a fejünk felett. A padlón kövér tócsák áztatják a kiterített újságpapír lepedőt; a sorok fekete csíkokká maszatolódnak szét. Mintha rácson feküdnél, és rács mögül bámészkodnál – de hová? A soroknak nincs értelmük. És mindennek avas penészszaga van.

Az esőn át, messziről, harangzúgás hallatszik, kemény csizmaléptek. Mintha az udvaron dobognának – vagy a szomszédos barakkban?

A parancsnok! – riadok fel, és a kis bunyevácra nézek. Az újságpapírján térdel, a háta felpúposodik, a szája őröl: Bozse moj… Goszpodi pomiluj… – Sóvárogva lesem minden mozdulatát; ahogy rózsaszín szappandarabkát vesz elő, ahogy vályút vág bele bicskával, a vályúba szentképet csúsztat. Gresni szmo… Bozse moj… Goszpodi pomiluj… Akik kiűzettek a paradicsomból, elégedjenek meg az ő szomorúságukkal, és ne tápláljanak gyűlöletet a szívükben. Csöpögtess forró sztearint a szentkép elé, és állítsd oda a gyertyát, állítsd oda, és himbáld a fejedet. Majka Bozsija…

 

Ivanics háttal áll felém, nagy halom üres zsák között kotorgat, mintha a sok közül egyetlenegyet akarna kiválasztani. Mi lesz, ha megtalálja? Mi lesz, ha kihúz egyet, és odadobja elém? Vagy Mára elé?

Belesápadok. Nem bírok felejteni.

Mária se olyan, mint máskor, sűrű lisztfelhőbe burkolózik, porolja a zsákokat. Olyan, mint egy fehér angyal, csak mi bűzlünk a pálinkától. Azt hiszem, most kellene beszélnem vele, most kellene figyelmeztetnem (senkinek annyira, mint éppen énnekem) – szeretnék odamenni hozzá, és mindent bevallani. „Nézd, Mária, én már keservesen tudom, hogy milyen kevésen… Egy pillanat csak… még annyi se…” Én mégse merek szólni. Pedig tudom, hogy egyedül ő érthetne meg; de félek, hogy nem ő válaszol, valaki más lép ki a lisztfelhőből – mintha minden pillanatban újra ismétlődhetne minden.

Ivanicsot figyelem. Fecseg és nevetgél, nem tudok eligazodni az arcán. Újabban minden mögött szimatol valamit; sose mondja ki, hogy mit, csak kérdez összevissza, ok nélkül hosszú történeteket mesél, amiknek se füle, se farka – aztán zsebre dugja a kezét: „Na, mit szóltok hozzá?”

És ez egész délelőtt így ment.

Ivanics egyébként is értett hozzá, hogy jelentéktelen dolgokat úgy adjon elő, mintha titkot közölne, titkot, aminek a megfejtésére maga is kíváncsi. Egyszer együtt cserkésztünk a déli lejtőn, a Harangosban. Én persze csak puska nélkül, bottal, avval hajlítgattam félre a tüskés ágakat. Az ilyen szolgálatokért, meg hogy ügyesen beletanultam a hajtókutya szerepébe, mindig szívesen vitt magával. Sokszor voltam tanúja a meghatottságának. Ha bíborló vadszegfűt pillantott meg a csenderesben, odahajolt föléje, és kigazolta körülötte a földet. Eleinte azt hittem, hogy ez csak „alkalmi” kedvtelés; de majdnem minden közös utunkon meglepett valamivel. Már két-háromszáz méterről észrevette a fűben heverő őzet, s a kicsinyeket úgy tartotta számon, mint a dugott készletet otthon, a darálóban. Kedvenc cserkészútja a patakpart volt, mely hosszában szelte át a lejtőt. Ilyenkor a Kápolnánál pihentünk meg. Ez a terméskövekből összerótt csúcsos építmény a patakforrást védte beomlás ellen; Ivanics nevezte el kápolnának, s szurokkal még keresztet is rajzolt a falára. Vasajtaja kővel volt betámasztva, a rácsos ablakon gyér világosság szűrődött a nyirkos odúba. Ivanics mindig belépett ide, de én már az első alkalommal szorongva hátráltam ki az ajtón. „Jó kis fészek, mi?” – mondta hunyorítva, és a támasztókövet gondosan ugyanarra a helyre rakta vissza. Erősen állította, hogy ha az ajtót nem csukná be, az állatok ide járnának rondítani.

Most újra előadta az egész történetet, és várakozón felénk fordult: „Na, mit szóltok hozzá?”

Mária semmit se szólt, csak ült az ablak mellett, s a szakadt zsákokat foltozta. Én is jobbnak láttam, ha indulok, de Ivanics minduntalan elébem állt, és leszedte rólam a kabátot.

– Engedj, na! – mondtam. – Tudod, hogy várnak lent a malomban…

– Hadd várjanak! – csattant fel. – Most az én vendégem vagy, úgyse szeretek egyedül inni. Ilyet meg úgysem iszol a gépésznél. Igaz, Mária?

A lány megrezzent.

– Honnan tudjam én…

– Honnan, honnan! – nevetgélt Ivanics. – Hát azt nem tudja mindenki, hogy a tanító miből építette a házát? És hogy a lakásán különóráztatja a kislányokat? Kicsi falu ez… de még milyen kicsi! Nahát, a gépész meg gyomorbajos, ez se titok, egy kupica is odavágja… – és most makacsul ezt kezdte csűrni-csavarni, hogy a gépész „ilyen-olyan ember” – „és még ez akar vadászni!” – „kocavadász, barátom, pancser!” – s közben nem takarékoskodott a rakiával, hörpölte egyiket a másik után, és engem is itatott.

– Te mit mondasz? – nézett ismét Máriára. – Így van, vagy nem így?

– Nem tudom – mondta halkan a lány, s közben kinézett az országútra, de a varrást akkor sem hagyta abba; megvárta, míg Ivanics megnyugszik egy kicsit.

– Hozzak valamit a faluból? – kérdezte. – Ma korán becsuk a bolt.

Ivanics nem válaszolt mindjárt, előbb előszedett egy új üveget a faliszekrényből, aztán megint visszarakta.

– Máma… kinek kell lemenni máma? Neked?

– Nekem.

– Ilyen esőben? Hát nem ér rá holnap?

– És ha holnap is esik?

Ivanics odafordult felém.

– Akkor se mehetsz most… A vendéget nem hagyhatjuk egyedül.

Hökkenten néztem rá.

– De hiszen én is megyek…

Ivanics végigmért.

– Mondtam már, hogy maradsz.

S hirtelen megindult át a raktáron, az egyik sarokból gumicsizmát, vízhatlan esőköpenyt szedett elő, és részeg billegéssel magára húzkodta a holmikat.

– Jövök én is mindjárt – mondta – csak szerzek egy kis vacsorára valót. Ti csak szórakozzatok addig…

S dülöngélve odament a lányhoz, megcsókolta a nyakát.

– Fácánmadár… De jó legyél ám!

Úgy nevetett ezen, hogy egyikünknek se volt kedve szólni.

 

A bádogtetőről vörös rozsdalé csöpög, a csöpögés behallatszik a raktárba, mintha szüntelenül kopogtatnának. Ivanics még mindig nincs otthon. Zavartan köhécselek. Szólítom…

Mária csodálkozva néz rám.

– Mért szólít így!

– Féltem magát.

– Ne törődjön velem. Én mindig félek. Meg lehet azt szokni.

– Tőlem nem fél?

– Magától nem.

– Mit gondol rólam?

– Maga is gyengébb, mint ő.

– Úgy beszél róla, mint egy idegenről. Tudja, most hol van?

– Biztos az erdőn, akkor mindig beiszik előtte. De ezt is megszokhattam már… a vadak. Mindig a vadorzókat lesi.

Mária…

– Tessék.

– Ne maradjon itt.

– Azt hiszi, másutt jobb lesz?

– Félreért… Nem úgy kérem, nem én. Hiszen oda megy, ahová akar. Csak itt ne maradjon… érti?

– De hát mitől fél… maga?

– Emlékszik, mikor először találkoztunk?

– Először?

– Mikor olyan sokára jött meg a faluból…

– Pedig nem voltam a malomban. Csak ő gyanakszik mindig.

– Úgy tesz, mintha vádolnám.

– Akkor miért vallat?

– Csak segíteni szeretnék. Ne maradjon itt.

– Nem mehetek.

– Szereti?

Lassan leteszi a zsákvarrótőt, bizonytalanul néz rám.

– Mint az apámat…?

Később tompa dörrenés visszhangzik az erdő felől, mint valami fémes csobbanás. Mária hirtelen feláll, és kimegy az udvarra, ott hallgatózik sokáig, aztán visszajön, és nekitámaszkodik a falnak; le se törli a gyöngyöző csöppeket, amit a szél az arcába vert.

 

Nehezen esteledik.

A kis bunyevác a szétlaposodott gyertya fényében jámbor szorgalommal végzi az együgyű szertartást, s még a fejét is ugyanúgy himbálja, mint egy órával ezelőtt. Szemközt, a barakk sarkában két fehérarcú horvát alszik egymást átölelve; azt beszélik, hogy testvérek, de ezt senki se hiszi el. A homályló falon szuronyos árnyék vonul végig: érzéketlen, pontos percmutató. A szomszédos barakból áthallatszik az esti névsorolvasás. A falon át is látom, ahogy sorba belenéznek mindenki arcába; ahogy kutató pillantással Hirsmann odaáll mindenki elé. És még mindig nem történik semmi. A hátsó barakkajtón, a ciszterna mellett észrevétlenül kilopózhatnék az udvarra, arrafelé ritkábban jár az őr.

De nem mozdulok. Csak fekszem és hallgatom, hogy túl a deszkafalon mindig ugyanazt a nevet kiáltja valaki.

 

Végre csikordult a kilincs.

Ivanics lépett be az ajtón, kezében egy lucskosra ázott hatalmas kannyúllal. Mária először megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Nyúl!

Aztán mégis elhallgatott. Ivanics elégedetten szögre akasztotta a puskáját, és odaült közénk, a nyulat meg ledobta maga mellé.

– Ebből belakunk! – mondta csettintve. – Jó paprikásan! – s a csizmája orrával addig bökdöste a nyúl fejét, míg engedelmesen oldalra nem billent. Attól kezdve, mintha nem is hozzánk beszélt volna. Az üveges szemeket befröcskölte a sár, de a sárfoltok között megcsillant a fény, mintha mégis élet bujkálna benne. Ez különösen tetszhetett neki, mert mindkettőnket odahívott.

– Nézzétek… éppen ide bámul! – s nevetett. – No, mi az, csíp a sörét, csíp? Hiszen alapos durrantás volt, egyből telibe…

Mária kis mozdulatot tett.

– Egy ide is elhallatszott…

– Egy? De hát nem is volt több, elég nekem annyi – s már ismét a nyulat piszkálta. – Persze, azért tudni kell, hogyan, apró sörét közé pár kövérebbet, akkor biztos jó helyre megy. Csak azt tudnám, mi a fenét kerestél az agyagbányában… ha?

S hosszan elmesélte, hogy mit csinált az erdőn. Mária összekulcsolt kézzel ült a padkán, és nem vette le a szemét a nyúlról. Ivanics meg csak darálta a magáét; hogy az etetőket milyen pocsékká rongálta a szél, hogy mennyi gondja-baja van…

– Tudjátok ti? Dehogy tudjátok. Aztán még nem is hálásak a dögök, csak enni járnak haza, másra már nem is jó nekik az erdő…

Nagyon elemében volt; meg se várta, hogy kérdezzünk, szóljunk valamit, csak beszélt, beszélt, közben egészen ránk esteledett, de nem tudta abbahagyni. Minduntalan az agyagbányára tért vissza, mely már kívül esett az ő területén, ahol már nem volt jogos a lövés – „hát éppen ott köll, hogy megbanyazzák egymást? Jobb helyet nem találtak?” – s mindezt úgy közölte velünk, mintha a mai zsákmányát akarná mentegetni.

– Hát mi vagyok én? Mi az úristen? Hagyjam, hogy egy büdös kan mind a szomszédba vigye a süldőimet? Mi? Mondjad!

Inkább semmit se mondtam; fáradt voltam és nyugtalan, és egyre inkább féltem, hogy még egy éjszakát kell a darálóban töltenem. Torkig voltam a nyulakkal, az erdővel, Ivanics eszelős bolondságaival. Akkor határoztam el végképp, hogy történjen bármi, de véget vetek a barátságnak, szakítok vele. Áthelyeztetem magam egy másik járásba, akárhová, csak ide ne kelljen többé visszatérnem. És most különösen mehetnékem volt. Csak Mária… Olyan makacs és süket, mintha kívüle történnének a dolgok; nem akar megérteni.

Kerestem a pillantását a homályban, de a szeme lehunyva, így ült mozdulatlanul. Csak mikor Ivanics újra rákezdett, és már ötödször-hatodszor vallatta a nyulat, hogy mit keresett az agyagbányában, akkor kiáltott fel.

– Hagyja már! Hát nem elég egyszer…

De nem folytatta; sietve összepakolta a halomnyi zsákot, és kiment. Ivanics felém csípett a szemével.

– Kényes a lelkem… nem szereti nyúzni. De nem baj. Máma ünnepi vacsora lesz, máma én nyúzom meg! – s cinkosan az ajtó felé intett, amerre Mária eltűnt. – Mit gondolsz, őt is megetessük? Ebből neki is muszáj…

A konyhafülkéből recsegés hallatszott; már a rőzsét törögette Mária, hogy begyújtson, vizet melegítsen. Ivanics lassan föltápászkodott, lábánál fogva fölemelte a nyulat, és kivitte az udvarra. Odakint nyúzta meg a sötétben; a kés úgy forgott a kezében, mint aki behunyt szemmel se téved. Előbb fölakasztotta az állatot a kamraereszre, aztán a farok alatt félkörös hasítást csinált, a két csülköt is körülmetszette, s a hüvelykujját belemélyesztette a nedvező vágásba; egyetlen rántással nyakig lehúzta a csapzott bundát.

Egy ideig ott álltam a nyitott szobaajtóban, és néztem őt – de nem bírtam sokáig, megszédültem az ismerős émelygéstől. Mi lenne jobb: ha maradnék, ha segítenék feldarabolni a dögöt, és szemmel tartanám Ivanicsot – vagy ha megragadnám Máriát, hogy ébredjen fel…

Észrevétlenül visszahúzódom a szobába, és magamhoz veszem a pléhkoffert, besurranok a konyhába. Mária a tűzhely mellett ül egy favágító tuskón és a fáskosárba bámul. Révetegen néz.

– Te vagy az?

Eddig még sose tegezett. Észreveszi kezemben a koffert; fénytelen szeme rémülettel telik meg, szája felett egy gyűszűnyi helyen megrándul a bőr. Hirtelen odalép elém.

– Ne hagyj most egyedül…

– Vigyelek le a faluba? – kérdezem súgva. – Elviszlek kerékpárral.

Fáradtan rázza a fejét.

– Mindegy már… Csak most éjszaka maradj még… – ismétli makacsul, és húz vissza; görbülő ujjai, mint a madárkarmok szorítanak. De már késő. A hajópadlós szobában Ivanics lépked, bármelyik pillanatban beléphet. Nincs vesztegetni való időm. Most kell hátat fordítani mindennek, ami volt; elfelejteni a monoton dongást, a padló remegését, a vörös bádogtetőt… Én mindent megpróbáltam.

 

Kivágódik az ajtó.

A csupasz százas égő egyszerre kigyullad a fejünk felett, és mindannyiunkat célbavesz, mint egy puskacsőnyílás. Milyen sápadt a sárga gyertyafény most! Szapora, fuldokló lobogással ég; most már igazán a végét járja. A parancsnok végigsétál a barakkon, a két sor kapcába bugyolált lábfej között. A törzsek és fejek alig moccannak a szalmán, de a félig hunyt szemek rése mögül százhúsz pillantás követi a mozdulatait. Hirsmann pár lépéssel mögötte lépked; arca egészségtelenül puffadt és vörös, látszik, hogy ivott. Újra és újra végigjárják a barakkot, egyetlen szó nélkül; mint a kopók, akik tudják, hogy jó nyomon vannak, de most egyszerre mindenütt ugyanazt a szagot érzik. Senki se mozdul; én se. Nem is sejtik, hogy engem keresnek. Csak a kis bunyevác húzkodja fektében a térdét, mintha takargatna valamit. A parancsnok meghökken, aztán indulatosan széttépi a szentképet, és beletapos a szétfolyt sztearinba. Kérdő pillantására Hirsmann bizonytalanul dörmög, mintha azt mondaná: Mit tudom én! Mind egyforma ez! – A parancsnok éppen csak megrándítja a szemöldökét, és a kis bunyevác feláll, megindul. Tétován visszanéz ránk, de senki se mozdul; én se. Most már hárman mennek ki az ajtón, s a villanyt is leoltják. Csend van és sötét.

Valaki hozzám hajol.

– Mit csinált… nem tudod?

– Biztos visszajön…

Csak ennyit tudtam mondani búcsúzóul.

 

A palánkon túl, a vízmosta országúton ereszkedtem lefelé. A szerpentinkanyargók forgó spirállá tágulnak a szemem előtt, s ez a spirál – mintha élne, és célja volna velem – egyik pillanatban összezsugorodik, a másik pillanatban megnő. Csak éppen vége nem akar szakadni.

Miben bizakodom mégis?

Talán a szomszéd megyében több szerencsém lesz talán. De mi lesz azután? A kopók itt dörömbölnek hátul a koponyacsontomon. Legszívesebben a falut is elkerülném most, éjszaka úgyse találok szállást – hacsak a gőzmalomban nem. Hogyan is mondta Ivanics? – „Holnap menj oda…” – Szinte hallom a hangját. Hiába, kezdő vagyok még az önállóságban, akarva-akaratlan engedelmeskedem neki. Még mindig őt kerülgetem, még mindig őrá fülelek: kell-e rohanni a vadért. Mert az biztos, nálam jobb hajtókutyája soha többé nem lesz.

Erősödik a szél. A felhők alacsonyan száguldanak, mintha a dombtetőt le akarnák metszeni. Néhol fölcsillan egy csillag, a hold úgy tör elő, mint egy fényszórócsóva. Sorban suhannak el az útszegélyre hányt kőkupacok. Az egyik tetején rövidnyelű, piros zászló lobog. Görcsösen fékezek – „aknazár”! Hirtelen csattogó hangra leszek figyelmes: az útkaparó bódé ajtaját csapkodja a szél. Imbolygó lámpa közeledik felém.

– Maga kiáltott? – szólít meg egy reszelős hang.

Lihegve lélegzem, s ez arra is jó, hogy ne válaszoljak mindjárt.

– Én?

– Maga hát! Nem hallotta?

Lassan megnyugszom; érzem a hangján, hogy csak beszélgetni akar, unja magát. Akkor meg miért ne járjak a kedvébe, miért ne hazudjak? Ha szívességet kér az ember, mindjárt kevésbé gyanús.

– Messze van még a falu? – kérdezem.

– Most akar odamenni?

– Igen.

– Hát, akkor még van egy kicsi – és visszacammog a bódéba.

 

Még nem esett meg, hogy Ivanics tévedett volna. Mindent pontosan tudott, ami a gőzmalomban történt – és most mégis csukva találtam a kaput.

Megkerültem az épületet, bekocogtattam az iroda ablakán; de csak a légypiszkos vászonfüggöny lebbent meg az üveg mögött. Barátságtalan, huzatos szoba, de ez is megtenné reggelig. Máskor is, jobb híján, itt az irodában szoktam meghálni, két összetolt íróasztalon, szemközt a Wertheim-kasszával. A gépész felesége – egy vöröses hajú, fakó szempillájú nő – vacsora után párnát, pokrócot hozott, és minden alkalommal, mintha éppen akkor találná ki, megkérdezte tőlem: „Ugye, a darálóban jobb helyet tetszik kapni?” Mikor már harmadszor-negyedszer ismétlődött meg köztünk ez az apró párbeszéd, gépiesen bólintottam rá: „Mindegy az nekem, kérem, aludtam én már vasszögön is.”

De hogy másról is beszélgettünk volna, arra nemigen emlékszem. Csak a pokróc, a párna meg a daráló; ezeket emlegette folyton, mint Ivanics a vadászatot. Hát, most majd szolgálok neki meglepetéssel: ezentúl az utódomnak vetheti az ágyat az íróasztalon. S ezt jó ürügynek is találtam, hogy ilyen későn bezörgessek. „Tudják, már nem az én körzetem ez, csak éppen itt kapott az eső, hát bejöttem éjszakázni.” És majd úgy teszek, mint aki a búcsúzkodást sem akarja elmulasztani.

Az utcaköz, ahol a gépész lakott, alig állt egy-két házból; a házak udvarán túl már a legelő kezdődött, és lassú emelkedéssel egész az erdőszélig felnyúlt. Az ajtó tárva-nyitva volt, a tűz is égett a sötét konyhában – csak a köszönésemre nem válaszolt senki. Végre a hátsó udvaron megtaláltam az asszonyt; fent ült a kukoricagóré lépcsőjén, kendőbe burkolózva, mint egy figyelő madár. Az erdő felé kémlelt.

– Jó estét! – kiáltottam fel.

Az asszony megrezzent; nehezen mozdulva állt fel, mint aki a hosszú üldögélésben elfeledkezett a kezéről, lábáról, és most újra mindegyiket meg kell szoknia.

– Egyedül? – kérdeztem.

– Egyedül – mondta tétován.

– És csak így nyitva hagyja a kaput? Hiszen akárki bejöhet.

– Nem szereti az uram, ha bezárom. Meg aztán, nincs is kulcs, csak egy.

– Hát nem elég az?

– De… Csak azt ő szokta magával vinni. – S letért a gyepes ösvényről, hogy helyet adjon nekem. Meztelen lábbal lépkedett a felázott földön, lábujjai között kitüremlett a sár. A kerítésig egyikünk se szólt. Ott ismét lelassított, hogy kinyissa a léckaput. A halk nyiszorgásra pittyegő hang válaszolt: fejünk felett, a kiszáradt körtefán egy bóbiskoló tyúk kezdett el mocorogni. Az asszonyt érthetetlenül felizgatta ez az apróság. Egy karóval megcsapkodta a fát, tapsolva hessegette a megriadt jószágot: – Mész be, te büdös… mész be! – és bezárta az ólba. De utána, mintha csak megszégyellte volna magát, már nem jött vissza hozzám, hanem besietett a konyhába, ott értem utol. Mindjárt hellyel kínált.

– Tessék csak… Ugye, itt tetszik maradni éjszakára?

A konyha olyan kicsi és zsúfolt volt, hogy alig lehetett mozdulni benne; és csak egy szoba nyílt belőle. Az iroda meg zárva. Most itt aludjunk ketten?

– És ha nem jön meg az ura?

Az asszony leguggolt, hogy megkotorja a tüzet.

– Az uram? – s a felizzó parázs megpirosította az arcát. – Mért gondolja, hogy nem jön?

– Nem gondolom… Csak a szoba végett mondtam.

De ez csak félig volt igaz. Az üres szobából kiáramló doh és szellőzetlen dunyhaszag váratlan bizonyosságként hatott rám: a gépész nem jön ide vissza többet, a lócán csak az asszony ül, a fiókokat az asszony nyitja ki.

– Már régen elment? – kérdeztem.

– Még délben.

– És nem is dolgoztak délután?

– Nem. Állítólag elromlott a gép… azt mondják. De magát már reggelre várta, hogy jön.

– Persze… csak hát az eső, tudja. Amiatt nem tudtam. Úgy zuhogott, hogy nem akartam nekivágni.

– Igen… mi is gondoltuk mindjárt.

– És maga azóta várja?

– Még az ebédje is itt van.

– De azt csak tudja, hol van?

Nem válaszolt. A nyers akáchasábok most kezdtek lángra kapni, fényük megvilágította a bútorok közé zsúfolt holmikat. Mintha csak a rend kedvéért tenné, két piszkos bakancsot, mely már napok óta heverhetett a fal mellett, becsúsztatott a tűzhely alá. Súlyosak voltak a rászáradt sárga agyagtól.

– Hát tudhatom én? – mondta. – Én csak ezeket takarítom, a csizmát, a bakancsot… – s ugyanazzal a gyáva pillantással nézett rám, mint az irodában annyiszor.

 

Ez a pillantás döntötte el a sorsomat.

A kannyúl…

És egyszerre érteni kezdtem Ivanicsot; hogy mért marasztalt olyan nagyon – hát ezért! Hogy velem őriztesse Máriát, amíg ő az agyagbányában járt – a gépész meg nem sejtett semmit. Nem jöttem, elindult. Végre is nem kötelessége, hogy egész nap várjon az ellenőrre. És ezt Ivanics és Mária is előre tudta.

Az asszony vacsorával kínál; nem nyúlok hozzá. Alig tudom levenni a szemem a két agyagos bakancsról; és tudom, hogy hiába is szöknék. Bezárult a kör. Mint a bekerített vad, olyan kiszolgáltatott vagyok; most már a gyávaság sem segít. Vissza kell mennem a darálóba, vissza Ivanicshoz, vissza Máriához. Csak időben érkeznék legalább!

Az asszony kikísér a kapuig, aztán visszamegy az üres házba. Az utca is üres. A pocsolyás közből vállon viszem ki a gépet a köves szerpentin útra, onnét nézek vissza. Az akácsoron túl csak a góré lécfala világít; a kendős árnyék újra ott sötétlik a lépcsős feljárón.

Ha valaki – én aztán tudom, milyen hosszú egy nap! S az éjszakák! Mindig ugyanarra a vacokra fekszel, és mindig ugyanúgy: összezárt combbal, háton, kezed összekulcsolva a melleden, és bámulsz, és csukott szemmel is látod a mindennap elsötétülő égdarabkát, a szigorú pontossággal kihunyó lámpafényt; hallod az ismerős szuszogást a sarokból, ahol senki se fekszik, de te mégis odakúszol, odafekszel melléje… Újra és újra eszedbe jutnak a mozdulatai; ahogy a fejét himbálta újságolvasás közben, ahogy a gyertyát meggyújtotta – egyszerre minden eszedbe jut. És már azt sem szégyenled, hogy idegenektől kérdezd meg: „Nem látta véletlenül? Mit hallott róla?” Így csalod magad, pedig ez még annál is rosszabb…

 

A darálóban minden lámpa ég.

Ivanics egy alacsony zsámolyon ül a raktár közepén, vakító százas körte alatt. Előtte, a széttúrt zsákhalmon szögletesre tömött vadonatúj zsák hever, gondosan bekötve zsineggel. A zsineg még le sincs vágva a gombolyagról – úgy látszik, elgurult valahová, csak a hosszú szál tekergőzik a földön. A levegőben átható pörköltszag keveredik az udvarról beszivárgó bűzzel; a nyúzott bőr szárad odakint. Már az ajtóban elfog valami tompaság. Ivanics cseppet sincs meglepődve, hogy ilyen hamar visszatértem, sőt, még azt se teszi szóvá, hogy megszöktem a vacsora elől. Egyszerűen úgy bánik velem, mintha a cinkosa volnék. Szó nélkül nyújtja felém az üveget, és hunyorgó szemmel figyeli, hogy mennyit iszom; hogy iszom-e eleget. Aztán megkérdi:

– Éhes vagy?

– Nem… – mondom erőtlenül.

De mintha meg se hallaná. Behoz a konyhafülkéből egy langyosodó fazekat, odarakja elém.

– Egyél.

Nem merek ellenkezni. Hát nem mindegy már? Mért ne osztoznánk ezen is? Bicskával kotorgatom az alvadó paprikás lét, bicskára szúrom az inas húsdarabokat; csak lenyelni nehéz. Ivanics nem mozdul mellőlem, belém diktálja az egész maradékot. Utána elszedi az üres fazekat, de nem viszi sehová, megint visszarakja a földre; és dünnyög; motyog közben.

– Szegény madárka… nem ízlett neki… nem ette meg…

– De te jóllaktál?

Nem válaszol. A gépszita mellől fölszedi az elgurult gombolyagot, ügyetlen mozdulatokkal elkezdi visszatekerni a zsineget. A zsák szájánál elmetszi, újabb csomót köt, és egy erőteljes mozdulattal vállára emeli a zsákot.

– Eredj, hozz ásót! – mondja, és megindul az ajtó felé. Próbálom visszatartani.

– Őrültség… Mit csinálsz? Most akarod?

– Most.

– A holdfényben? Az útkaparók őrt hagytak a rámpánál…

– Hát aztán? Sározd be az ásót, akkor nem csillog majd.

És kilép az udvarra.

Másfél óra járás az erdő, ha jól kilép az ember; és ha tudja, hogy mit akar. Nem sietünk, de nem is állunk meg sehol. Már túl a rámpán, a mogyorócserjésben, szinte négy-öt méterenként kanyarodik az út. Mintha ágak és lombok közé vágott futóárokban haladnánk, a cserjék – akár a futóárkok földhányása – éppen csak eltakarnak bennünket. Ivanics elöl baktat. Néha, mikor befordul és eltűnik egy kanyarban, csak a sildes, fekete sapkáját látom, és a púposodó zsákból egy darabkát. Aztán elhúzunk az agyagbánya mellett; a szakadékos partoldal sárgán világít alattunk. Ivanics kilép a cserjék közül, és szétvetett lábbal megáll; aztán lerúg egy kődarabot a mélybe. Sokáig nem hallunk semmit. Végre tompa csattanás jelzi, hogy a kő az agyagkútba esett. Erre közelebb lépek én is, hogy lenézzek, de Ivanics visszahúz.

– Ne félj, az iszap nem dobja föl. Követ is kötöttem rá.

Csak az erdőben nyugszom meg kicsit. A lombok alatt párás köd, tejfehér foltok gomolyognak, ahová besüt a hold. Makulátlan a csend. Milyen jó, ha a saját lépteid zaját se hallod! Nem figyelmeztet semmi önmagadra, csak lépsz, néha alszol is menet közben, annyira ismersz minden fordulót. A Harangosban pihenő fácáncsaládot riasztunk fel, barcogva futnak be a sűrű gazosba. A jó kutya ösztönösségével fülelek: mintha csibék hangját is hallottam volna. Ilyenkor ősz felé kezdenek hízni, erősödni – Ivanics azt mondja rá: „már lohasodnak a kicsik…” –, s most hirtelen ő is megáll. Hallgatózik, s nem mozdul addig, míg a fácánok el nem nyugszanak. Fásultan gondolok rá: legközelebb már én is így teszek majd; kitanulom a bogarait, a szavajárását. Kitanulom az erdőt, így fogok élni ezután. Ezeken a csapásokon vagyok csak biztonságban, sehol másutt a világon.

A gödröt a vadtemető mellett ástam meg, Ivanics pontosan megmutatta a helyet. Úgy látszik, előre kigondolta, mert egyből megállt egy tisztáson, és mindvégig ott állt, míg el nem készültem. Akkor leemelte válláról a zsákot, és a két karján tartotta egy pillanatig. Utána óvatosan leeresztettük a gödörbe. Tompán puffant, szinte nem is volt súlya. A cipősarok kidudorította a zsák oldalát, ezt mindketten észrevettük, és mind a kettőnket félelemmel töltött el. Kapkodva hánytuk be a gödörbe a földet.

 

Késő éjszaka volt, mire visszafelé megjártuk az utat. Ivanics otthon mindjárt bekapcsolta a villanymotort, aztán úgy, ahogy volt, sárosan, vizesen föl-alá kezdett járkálni a házban, mindenhova benyitott, és megint visszafordult, végül megállt a gépszita mellett; egy csavart húzkodott feszesre.

A halk dongás birtokba vette a házat.

Később egy teli zsákot löktünk fel a garatra, Ivanics megnyitotta a száját. A monoton zúgás egyszeribe felerősödött, mintha a gép nem bírná a megterhelést. De csak én éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, az őrlő robaj tűrhetetlenül dobolt a fülemben.

Ivanics hátra se fordult, oldalt pillantott le rám.

– Csukd be az ajtót – mondta. – Vagy menj, ha akarsz.

És tovább rázogatta a zsákot.

Kimentem az udvarra. A sötétségben együtt volt minden; a völgy, az erdő, a falu, pár napi járásra a folyó, a kikötők, a vontatók. Ilyen szűk a világ. Mindegy, hogy hová nézel, árnyékod rádermed a földre, a kerítés deszkájára – ki mondaná, hogy egy emberé? A te kezed, a te lábad, a te homlokod, de hiába emeled fel őket, nem mozdulnak a sárból. És csak a mesékből tudod már, hogy valamikor olyan nagy, olyan csendes volt az éjszaka, mintha semmi el nem romolhatna benne.

 

1955

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]