Alakulások

 

[1]

 

Koldustánc

Úgy kezdődött, hogy egy ostoba veszekedés miatt (ami egy púpos nő körül folyt, akinek a púpja állítólag nem volt valódi), lekéstem a csatlakozást, s a vonat az orrom előtt elrobogott. Ahogy szokás ilyenkor, először beültem a restibe, összevásároltam a képes és nem képes lapokat, végigböngésztem őket, s mikor a vasút környéki lehetőségek is kifogytak, a fasoron át besétáltam a városba, hogy ott üssem el az időt. Fülledtek voltak az utcák, a levegőt megülte a nyári kora délutánok piacszaga. Már úgy látszott, hogy semmi érdekesebb látnivalóra nem számíthatok, mikor egy sötét, kétudvaros átjáróházból váratlanul a macskaköves templomtérre értem. A templom körül szorosan tömörültek a zömök középületek (városháza, börtön, törvényszék, takarékpénztár, vármegyeháza, pénzügyigazgatóság, elemi népiskola, lelkészi hivatal), s mind ugyanolyan sárgára voltak festve. Ez a hibátlan egyformaság alvó várakozást kölcsönzött a térnek.

A koldus a templom oldalkijárójánál ült; pontosabban, szemben a törvényszékkel és azzal a sikátorszerű közzel, amely egy kis kerülővel visszavezetett a térre. Szunyókált. Ruhája csak annyira volt rongyos és piszkos, amennyire koldusoknál megszoktuk. Semmi rendkívülit nem lehetett felfedezni rajta: szabvány, göcsörtös bot, elnyűtt kalap, zsákcsíkokkal befáslizott, kinyújtott láb. Koldus, amilyen ezer és ezer van a világon. Borostás arcát keskeny sávban érte a nap, egyébként árnyék takarta. Vonásai nem árultak el többet, mint amennyi emléket egy rönk idézhet fel az irtás napjaiból.

Egy darabig a börtönsarokról néztem, majd köhintve közelebb sétáltam. Nem mozdult. Erre csoszogva a takarékpénztár felé kanyarodtam el, hogy a csoszogás talán működésbe hozza a reflexeit, de az se hatott. S akkor – lehet, hogy a hűség miatt is, nem tudom – bizonytalan ingerültség fogott el, hogy amit elkezdtem akaratlanul, most már folytassam is. És egy pillanat alatt kizökkentem az álmos lődörgés hangulatából. Először is, csakugyan lehetséges, hogy alszik, bóbiskol ez az ember, hiszen elég öreg már, hogy ne várjon túl sokat az ébrenléttől; másodszor, kora délután van, s tapasztalata szerint nyilván ilyenkor a legkisebb a járás-kelés – a bevétel. Azonkívül megszokott adakozói lehetnek (kisváros), akiket ismer, akiknek tudja az idejét, s elsősorban azokra van beállítva, a figyelme, az időérzéke, az egész szervezete. De az is lehet, hogy mindez kitanult rókaság, ami mögött ez lapul: bízd rám, én tudom, mikor kell a leghatásosabban működésbe lépni – s a távolság közöttünk még nem volt megfelelő. Mindenesetre elhatároztam, hogy kis idő múlva visszafordulok, s mintha csak arra vinne az utam, még közelebb sétálok el mellette, nem hangosabban, mint az első alkalommal. Valószínű, hogy most már szemügyre vesz, és a maga módján osztályozni is igyekszik: vajon „alkalmi” vagyok-e vagy visszatérő, akiből „állandó” is lehet.

A takarékpénztártól átvágtam a lelkészi hivatal elé, onnét a sekrestye mögé, és a templomfal árnyékában indultam el feléje, előkészített pénzdarabot plöckölve a zsebemben, mint akinek egészen másutt jár az esze. Aztán lassan elkezdtem kijjebb húzni a kezemet. Ha most odasandít, egyelőre azt is gondolhatja, hogy csak a zsebkendőmet akarom elővenni – s akkor meghallottam a halk nyögést. Megmozdult, észrevett. Szürke szeme éberebben villant, mint ahogy várni lehetett a bóbiskolás után; sőt, pillantásában már benne volt a latolgatás fékezettsége is, mint aki most készíti a tervet, ami szerint viselkedni fog. A jelek szerint a nem tolakodók fajtájához tartozott, akik jó ösztönnel tudják, hogy az emberek többsége viszolyog a siránkozással kikényszerített jótettektől, s ilyesmit szívesebben követnek el feltűnés nélkül. Csak akkor szólalt meg, mikor a kezemet már magam előtt tartottam, zsebkendő nélkül. Bár ez a mozdulat még mindig átválthatott volna egy hajsimítássá, nyakkendő igazítássá, számára mégis benne lehetett a lehetőség, ami már engem is kötelezhet; és ő ezt a pillanatot művészre valló fegyelemmel kivárta. A hangja énekelt. „A jó Isten áldja meg… az irgalmas Isten…” Ez is arra vall, hogy mértéktartó, hogy nem túlzással akarja kikényszeríteni a részvétet: rám bízza a döntést; illetve, éppen azért nem tér el a közhely szövegtől, hogy a döntésemet jobban a magaménak érezhessem. Kicsit lehajolva oldalt léptem, és a kalapba ejtettem a pénzt; s csak pár lépés után hallottam meg újra a hangját: „Jézus kísérje útjain… a kegyelmes Jézus…” Vagyis megsejthette, hogy idegen vagyok, vagy legalábbis számol vele, hogy egyhamar nem térek vissza, és a maga módján útravalót adott. Személyeskedett. Tudatta, hogy ez már nem feltétlenül szajkómondás volt.

De ha most újra meglátogatnám – mondjuk, napszemüveggel –, a helyzet megváltozna bizonyos fokig. Arról szó sincs, hogy ne ismerne fel, a napszemüveg ahhoz kevés; és a koldusok, naplopók különben is feltűnően jól tudnak visszaemlékezni arcra, mozdulatra. A napszemüveg csak annyi változást hozhat, hogy egy pillanatra megzavarja az emlékezés folyamatát, s bár tudni fogja, hogy ki vagyok, túlságosan mégse lepődik meg a visszatérésemen. A tökéletes és száraz ismétlődés hóbortosságát a szemüveg közömbösíti majd. Így is történt. A népiskola külső vécéjénél elszívtam egy cigarettát, és a másik oldalról közelítettem meg. Minthogy kizökkentettem az előbb, már messzebbről felfigyelt, és várakozón méregetett. Mikor a pénzledobásra került sor, az eddiginél durvább nyíltsággal nézhettem az arcába a sötét üveg mögül; most csak ő volt kiszolgáltatva. Első pillanatban ostobának ható csodálkozással nézett föl, ami mögött fintoros mosoly is bujkált már: a véleménye. Hogy tisztában van ugyan a dolog anyagi hasznával, s hogy a különcködésemet pusztán azon keresztül érdemes értékelni – mégis felfogta a helyzet nevetségességét. De ugyanakkor a zavarát se tudta palástolni, s látszott, hogy azért el van foglalva a szemüveg okozta változással. Minthogy közvetlenül nem tudott a szemembe nézni, homályos indítékú gyanakvás érlelődhetett benne, ami még teljesen tárgy nélküli és személytelen volt. Egyszerűen lehetősége mutatkozott, hogy ismételt megjelenésemmel továbbalakult viszonyunkat valami ösztön sugallta gondolat rendkívülivé tegye. A szajkómondást most is megkaptam tőle, de útravalót már nem adott. Az ő tudatosságának tehát ez a mértéke: ez a kis visszahúzódás, mert amikorra megemésztette a szemüveget, és az útravaló is időszerű lett, nyilván akkor kezdett rájönni, hogy nemcsak ő az, aki tervet dolgozhat ki. Én is.

És el is követtem mindent, hogy a fejleményeket most már filmszerű gyorsasággal pergessem tovább. A templom főkapujához érve gondolkodás nélkül léptem be a hatalmas tölgyfa ajtón. A hűvös félhomályban magam mögött hagytam az éppen fölemelkedni és leereszkedni készülő szobrokat, elhúztam a gyóntatófülkék, üres padsorok és imazsámolyok mellett, s nem tévesztettem szem elől az alagútszerű mélységbe távolodó örökmécs foltját. Csak egy pillanatra álltam meg a főhajóban, hogy megtöröljem a homlokomat, és kisiettem az oldalajtón. Ott ült előttem, és kémlelő mozdulattal jobbra-balra tekingetett. Most kell támadásba átmenni, gondoltam; az alap már megvan, csak a finomítás van hátra. Valószínű, hogy a gyanú már nem olyan homályos benne, mint eddig, de a lényegéről változatlanul nem tudhat biztosat. Hiheti azt, hogy őrülttel van dolga, de hiheti azt is, hogy csak bosszantani akarják, nevetségessé tenni, méghozzá úgy, hogy a keze kötve maradjon: a pénz mindig lecsörren. És ez nemcsak a gyanút táplálja, hanem az ingerültséget is; pedig igyekszik fegyelmezni magát. S bizonyára kísérletet is próbál tenni, hogy valami köznapi magyarázatot kapjon az egészre, valami feloldást, amin egy jót röhöghet; de elképzelhető, hogy ezt se egyértelműen kívánja, mert nem csupán fél a bizonytalantól, aminek a lehetősége fennáll – hanem kíváncsi is rá. Az bizonyos, hogy előbb-utóbb gyűlölni fog.

Én meg elindultam lefelé a lépcsőn, napszemüveg nélkül; hiszen már teljesítette feladatát. Ahogy a lépéseimre hirtelen hátrafordult, elárulta, hogy várt, csak nem ebből az irányból. Tehát megleptem, és most a rajtaütés ellenségességét érzi ki az átlátszó furfangosságból. S egyszerre a bujkáló mosoly is sokkal nyíltabb és zártabb lett az arcán: az öntudatos merevség tette felemássá. Most már ő is ellenfél volt. A küzdelem kezdett nyílt kártyákkal folyni, melyeket kézben tartottunk, de még nem adtunk ki. Mikor melléje értem, kicsit följebb támasztotta magát, bár még mindig ügyelt, hogy megmaradjon a kolduspózban. Aztán heherészve az arcomba bámult. „Szép templom…” – mondta, és a hangja most nem volt éneklő, inkább várakozó és gúnyos. „Szép…” – bólintottam én is, és egészen közel hajoltam, hogy ledobjam a pénzt; a kezemet azonban nem húztam vissza mindjárt, hanem pár pillanatig ott lógattam a kalap és az arca között. Egy ilyen mozdulat könnyen félreérthető lehet; és biztosra is vehettem, hogy az volt: a közelben senki nem járt, és ezt ő éppen olyan jól tudta, mint én. Végül is kirabolhattam, leüthettem, az arcába verhettem volna – a megalázás számtalan eszköze állt a rendelkezésemre. Támaszkodó kezét mindenesetre igyekezett szabaddá tenni, és odahúzta a térdére. Én meg odamutattam a kalapjára: „Látom, egész jól megy! Nem rossz hely… Jut egy kis borra is, mi?” Sértődötten rezzent össze: „De én templomi koldus vagyok, kérem!” – „Aha…” mormogtam, és gyorsan továbbsiettem. Vagyis nem akármilyen ember: rangja van. És ezt vagy tudomásul veszem, vagy nem. Neki kötelessége volt megmondani. Pár perccel később már a sikátor felől csaptam le rá, nyíltan és szemérmetlenül, nem titkolva és nem magyarázkodva semmit. Az időközben újra felvett szemüveget előtte dugtam vissza a zsebembe, hogy még közönségesebbé tegyem az eszközeimet. Már messziről észrevett, és nyugtalanul mocorgott. A kalapját idegesen közelebb húzta magához, s kicsit kapkodva nézett körül, járókelőt, ismerős adakozót keresve. De nem volt szerencséje.

A tér kihalt volt, párás, a hőség el-elmozdította az épületek körvonalát. Odavetettem a pénzt. „Sok van?” – vigyorgott, és láttam a sárga kapafogait. „Akad!” – legyintettem, és hogy megtévesszem, először a pénzügyigazgatóság felé kanyarodtam el, s csak onnét az állomás felé. Így néhány percig joggal gondolhatta, hogy végképp megszabadult tőlem; egy fasor azonban szerencsésen eltakart. A rejtőzési lehetőséget azonnal kihasználtam, és a vármegyeháza előkertje mögött széles ívben újra visszasétáltam a templom túlsó végéhez. Nem vett észre. Nem tértem le a macskaköves útra, hanem szorosan a fal mellett lopózva, egy bokrokkal körülültetett támasztófal mögött bújtam meg. Egészen közel voltam hozzá, pár lépésre a lépcsőtől, ahol ült. Hallottam a zihálását; s az egész testtartása olyan volt, mint aki támadástól tart. Nyugodtan újra elszívtam egy cigarettát, majd hirtelen úgy léptem elő, hogy csak az utolsó pillanatban vehessen észre. „Mit akar?” – mordult lihegve, és előrenyúlt. „Csak felváltani…”– mondtam. „Ötből hármat hagyok itt. Nagy pénz az!” „De minek?” – kiáltotta szemében leplezetlen gyűlölettel. Érezni lehetett, hogy most már majdnem mindenre képes; s szinte szó szerint is megnőtt. Kezével még feljebb tornázta magát. Gyorsan kivettem a kalapból, ami „visszajárt”, és tovább sétáltam. „Elutazom most…” szóltam vissza, és hallottam, ahogy harákolva utánam köp.

De azért még mindig úgy, mintha nem a vasútállomáson, hanem a törvényszéken volna dolgom; és megálltam a vasrácsos ablakok alatt. Mint egy katlan, úgy döntötte a meleget a sárga fal. És onnét néztem kitartóan a koldust; és ő is mozdulatlanul figyelt. A nap annyira vakított, hogy kénytelen voltam a szemüveget újra feltenni; aztán lassan elindultam. Vissza a térre. Közben egy pillanatra oda kanyarodtam hozzá, megcsördítettem az előbb visszavett pénzt, és a kalapba dobtam. „Ezt a kettőt is itthagyom már” mondtam; mire váratlan ügyességgel felugrott, belerúgott a kalapjába és felkapta a botját. A pénzdarabok csillogva gurultak szét. „Mit akar?” ordította, és a bottal felém vágott. Ha el nem ugrom, sípcsonton talál. Én meg válasz nélkül befordultam a fasorba, és meggyorsítottam a lépéseimet. Most már csakugyan sietnem kellett, ha nem akartam lekésni a csatlakozást.

 

Papúr

Este hét óra lehetett, mikor beérkeztünk a faluba. Rövid pihenő és a holmijaim rendezgetése után azonnal borbély után érdeklődtem. Nagy út, nagy fáradtság után nem is tudok épkézláb ember lenni addig, míg bele nem esem valamilyen borbélyszék álmosító puhaságába. Ilyenkor egyszeribe elfelejtek mindent, és átadom magam a fülledt, töményen keveredő illatoknak, ami különösen télen, idegenben, annyira vonzóvá tudja tenni a borbélyműhelyeket.

Az előttünk járó részlegek már napokkal előbb továbbmeneteltek, s a minden éjszaka meginduló havazás még a nyomukat is eltüntette az utcákon. A zegzugos kanyarodók önmagukba forduló magányt sugároztak, a nádfedelek fekete sávjai az ítélet pontosságával rögzítették a házak körvonalát. Hang, kutyacsaholás sehol, csak a hó csikorgott a lábam alatt, néha olyan élesen, hogy akaratlanul is felkaptam a fejem: vajon nem figyelnek valahonnét? A templomtér közepén behavazott kerekes kút állt, jégtömbbé növekedett vödörrel az itatóvályúján; akár egy sarki karaván elszórt maradványa. A templom fatornya feketén nyúlt a magasba, a kórus ablaka kitörve. Ez a sötét üreg minden felhallatszó nesz forrásának tetszett a nagy fehérségben. A parókia mögött, egy mellékutcában akadtam rá a borbély házára. Hosszú, L alakú épület volt, rikító kékre festve; az udvarán néhány törpe gyümölcsfa, csontkeményre fagyott fehérneműk száradtak rajtuk, csillogó szemcsékkel teleszórtan. Csak a hátsó szárny egyik ablakán szűrődött ki fény.

Kopogtatásomra senki se válaszolt – benyitottam.

Még túlságosan meg se szokhatta a szemem a félhomályt, ami egy előtérfélében fogadott, melyről csakhamar kiderült, hogy esetleg konyha, a sercegve égő fa bizalmas duruzsolásával – mikor hirtelen meglibbent egy függöny, s valamelyik szomszéd helyiségből fehér köpenyes, középkorú férfi lépett ki, és széles mozdulatot tett.

– Tessék, fáradjon beljebb!

Szögletes, nagy pofacsontú arcához valahogy nem illett a hanglejtés finomkodása. Ujjai feltűnően ápoltak voltak, pajzsszerűen elálló körmei kínosan egyformára voltak kireszelve. A félrehúzott függönyt száraz ujjcsettintéssel engedte vissza a helyére, s mozdulatai szinte állandóan ilyen ok nélküli ügyeskedést hangsúlyoztak. Mikor láttam, hogy már ül valaki a székben, visszahúzódtam egy kicsit.

– Köszönöm, nem olyan sürgős…

– Mindenki sorra kerül, uram. És az idő is segít. Tessék, ott a szék, géppisztolynak a fogas – mondta merev mosollyal, s hirtelen visszafordult a vendégéhez. – Rövidre?

A fehér kendő alól vörös tokás fej látszott ki, a táskás szemek hunyorogva néztek rám a homályos tükörből. A mester szüntelenül mozgó karja miatt nemigen tudtuk szemügyre venni egymást.

A műhelynek használt szobát újabb kék csíkos függöny választotta ketté, s mögötte halk beszélgetést, motozást lehetett hallani időnként; mintha ott lett volna a szoba lakórésze. A választófüggöny mellett néhány támlátlan szék állt, egy asztal, rajta bádogedényben muskátli. Kis idő múlva, mikor már kényelmesen nekivetkőztem, óvatos mozgást éreztem a hátamon: éreztem, hogy az a szilárd valami, aminek eddig semmire se gondolva nekidőltem, lassan elhúzódik a függöny mögött. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy bocsánatot kérjek. Mert nem lehetett más: valaki éppen ott ült, és én annak támaszkodtam neki, s most, anélkül hogy bármit tudnánk egymásról, mégis egymásra gondolunk. De az is lehet, hogy csak szédülök. Nyolcadik napja nem melegedtem már tűz mellett, s most ráadásul ez a sok pamacs, krém, törülköző, ezek a különböző üvegcsék, ez a szagokkal teli hőség: egyszerre a legfélvilágibb emlékeket és mozdulatokat idézték fel bennem. S közben a vöröstokás is kitartóan bámult a tükörből. Csupa életerő nagy étvágy – biztos felmentett. Egy pillanatig, teljesen valószínűtlennek éreztem, hogy háború van, és én katona vagyok. Milyen jogon? Miért? Ezeknek vajon mi a véleménye erről? Semmi? Ezt a tokásat mindenesetre lelkiismeret-furdalás nélkül törülközőbe csavarnám, és kitenném a hóba. Ez se lehetetlenebb, mint hogy én itt vagyok.

A mester különböző szerszámai, üvegcséi egy vasalódeszkán sorakoztak. Éppen odapillantottam, mikor a függöny mögül kinyúlt egy kar, és gőzölgő vizet helyezett a deszkára. A borbély azonnal hátrafordult, felhúzta a kézelőjét, s egy pillanatra beledugta az ujját a vízbe.

– Hányszor mondtam, hogy hűteni kell! – csattant fel. – Így szolgáljam ki a vendégeket? Látja, uram, semmi sem úgy megy – fordult felém. – Ötödik éve tanítom, és még mindig…

Szavaira egy tizennégy év körüli lány lépett be, sovány, koravén teremtés, nagy árnyékos szemekkel, a halántékán körömnyi májfolt. Pillantása átfutott rajtam, mikor fölemelte a lábast, s már éppen indulni akart, mikor a borbély megállította.

– Bogárkám, hát forrázóvizet kértem? Olyan nehéz ezt megérteni? – s ahogy a lábast segítette fogni, a lány keze csuklóig belenyomódott a vízbe.

Halk szisszenést hallottunk csak, többet nem.

– Na, látod! Mert ilyen ám… Ügyetlen kis bohóc – szabadkozott a borbély.

A vöröstokás meg rázkódva nevetett. – Kedves… kedves…

Néhány perc múlva a lány visszahozta a lehűtött vizet; de most nem ment vissza a függöny mögé, ott maradt a vasalódeszka mellett, egy porcelán tálban kimosta a pamacsot, letörölte a szappan fogóját, a tubusokat a helyükre rakta, majd félrehúzódva helyet adott egy szikár, hajlott hátú asszonynak, aki sietve a konyhába lépett be, mintha mi ott se lennénk: se lámpát nem gyújtott, se zaj nem szűrődött ki, nem lehetett tudni, mit csinál. De azt már teljes bizonyossággal tudtam, hogy előbb a kislánynak dőlhettem neki: míg a polcon rakosgatott, többször is rám nézett, s csak akkor sütötte le a szemét, mikor a borbély szólt hozzá. Mégis, amíg mindezt figyelgettem, álmos kóválygással egyre bizonytalanabb érzés kerített hatalmába – most itt vagyok, holnap megint másutt…

Egyáltalán érdemes erőltetnem, hogy valami közöm legyen hozzájuk?

Arra riadtam fel, hogy valaki a karomat kopogtatja. Elég mélyen elbóbiskolhattam, mert a vöröstokás már nem volt a szobában. De mért fűtenek itt ilyen veszettül? Helyettünk is melegszenek? S kicsit roggyantan kapaszkodtam meg a székben. A borbély hosszasan paskolta az ellaposodott párnát, és még alattam is húzkodott rajta párat. Összerándultam, mikor a kézfejével végigsimította az arcomat.

– Persze, fáradt már uraságod. A sok nélkülözés… sok temető…

S mielőtt hozzákezdett volna, illegő mozdulattal kölnit spriccelt a fújtatóból, és élvezettel beleszippantott a levegőbe. Én meg igyekeztem úgy elhelyezkedni, hogy lehetőleg minél többet lássak a tükörből. A konyha felé egy keskeny ajtórés esett a látószögembe, de a félhomályban minden összemosódott; a széket viszont, amelyen ültem eddig, kis idő múlva valaki fölemelte odaát a függöny anyagával együtt, és visszarakta az asztal mellé. Talán a lány? Vagy valaki más? Tulajdonképpen ma se tudom még pontosan, hogy hányan lehettünk a szobában. S közben a borbély is csattogtatta az ollóját, hajlongott, eltávolodott, közelebb lépett, és egyre erősebben csapott meg a nehéz lehelete. Mi lehet ennek a szájában? Daganat? Az arcbőre sárgás volt, száraz, s egy kis tégelybe többször is belenyúlt, mintha csak nedvesítené az ujját, s utána végighúzta az állán, az orra tövénél.

– Beteg? – kérdeztem.

Nem lepődött meg, elnevette magát.

– Szeretem az illatokat – mondta, majd hirtelen elkomorodott. – Másképp nem is tudnám kibírni… minden kénszag meg rothadás. De már közeledik! Mit gondol, uram? – s a tükörhöz hajolva, az arcom tükörképe mellé nyomta az arcát. – Oldalt is rövidebbre vegyük?

Lehunyt szemmel mormogtam valamit, és csak utána néztem meg, hogy mennyit akar levenni. Nem tudtam, mit gondoljak. Az ollót mindenesetre ördögi ügyességgel kezeli, azt nem lehet elvitatni tőle.

Időközben rájöttem, hogy ha egy kicsit oldalt hajtom a fejem, az udvarra is kiláthatok egy lyukon: a légópapír lehajlott az egyik saroknál, s ezen a háromszögön bevillant a kinti fehérség. Már egészen belezsongultam az ollócsattogtatásba, mikor váratlanul egy tagbaszakadt férfi lépett el az ablak előtt. A havas háttér élesen kirajzolta a széles karimájú kalapot, a szokatlanul bő köpenyt – és pár pillanat múlva már csikordult is az ajtó. Az idegen benyitott a konyhába.

Meglepő változásnak lettem a tanúja. A borbély egyszeribe felvillanyozódott, s egy ügyeskedő mozdulattal újra kölnit spriccelt a levegőbe.

– Jó estét, Papúr! – kiáltotta izgatottan. – Micsoda megérzés! Éppen a legjobbkor! Csak egy kis türelmet… Akár itt vagy ott, ahol megfelelőbb. Hiszen otthon van! Micsoda megérzés!

– Majd később visszajövök – mondta a vendég kissé tartózkodó, mély hangon; és hallatszott a székreccsenés, ahogy kényelmesen leül.

Csakhamar halk beszélgetés hallatszott ki az előtérből. A borbély azonnal rendelkezni kezdett, de olyan lendülettel, mintha bizalmas bőbeszédűsége valami mást palástolna, amiről a házban mindenki tudhatott, csak én nem. Végül teát töltetett Papúrnak, előbb azonban hosszan magyarázta, hogy melyik dobozból vegyenek hozzá füvet. Amennyire követni tudtam, a teát valószínűleg a függöny mögött készítették el; legalábbis a lány onnét lépett be a gőzölgő csészével, hogy a cukrot átöntse egy díszesebb tégelybe.

A borbély meg sürgetve, halkan rászólt.

– Siess már… Megvárod, míg kihűl? – s a szüntelenül csattogtatott ollóval, mintha csak igazítana rajta, belenyírt a lány lelógó hajába. Utána újra a fejemre tette a kezét, és vonalzó pontossággal meghúzta a választékot.

– Pedig micsoda idők! – mormogta közben. – Magunk se tudjuk…

– Mindenkinek megvan a magáé – mondta odakint Papúr. – Csak kevesen értik jól. Bocsásd a te sarlódat, és szedd meg a föld szőlőinek gerezdit, mert megértek annak szőlői. És az idő is mindig segít.

– Hiszem… hiszem…! – bólogatott a borbély, s hol jobbra, hol balra fordította a fejemet.

Közben kis halk sikkantás szűrődött be a konyhából, és ugyanakkor az asszony is megjelent az ajtóban. Valaha szép lehetett, izzadságtól fénylő arcáról bizonytalan lelkesültség sugárzott. Gyorsan ő is belemártotta ujját a tégelybe, megnedvesítette a száját, és szó nélkül újra kisietett az előtérbe. Ezután hosszabb ideig nem hallottam semmi zajt, matatást, még beszélgetést se; mintha a lakás minden zuga egyszerre kihalt volna. Sőt, még a borbély is abbahagyta a fésülést, és szórakozottan bennehagyta a fésűt a hajamban. Már azt hittem, hogy ő is ki akar menni valahová; de csak a kék csíkos függönyhöz lépett oda, és halkan átszólt.

– Te lány!

A lány azonban nem onnét, hanem a konyhából lépett be, kezében az üres csészével. A borbély szigorú gyengédséggel simogatta meg az arcát.

– Tudod te is… Nem a magad ura vagy. Mindannyian az Egyetlen Valakié vagyunk – mondta, s újra megsimogatta.

A lány kis bólintással támolygott be a függöny mögé, a borbély meg visszalépett mellém.

– Ön hivő ember? – kérdezte, és olyan pőre kíváncsisággal nézett az arcomba, hogy zavarba jöttem. Válasz helyett fölemeltem a kendő alatt a kezemet, mintha ezzel a mozdulattal akarnám megnyugtatni; és úgy is látszott, hogy elfogadja ezt a néma választ. És újra a fülem fölött nyiszogtatta az ollót. Csak már egyre kevésbé tudtam tájékozódni, hogy ki kicsoda, és hol tartózkodik éppen.

Aztán Papúr is készülődni kezdett; odakint hallatszott az érdes suhogás, ahogy a köpenyét magára teríti.

– Majd visszajövök vacsora után – szólt be búcsúzóul. – Fontos híreim vannak.

De mire odafordítottam a fejem, már csak a függönyt láttam visszalibbenni a helyére, és a konyhában is ugyanolyan sötét volt, mint eddig. A borbély maga sietett ki, hogy becsukja Papúr után az ajtót; a lány meg ezt az időt használta fel, hogy a konyhából beszaladjon a függöny mögé. Összekulcsolt kezét szorosan odahúzta a melléhez, amíg szaladt, de a pillantását nem tudtam elkapni.

Mikor a borbély elégedett mosollyal visszajött, hogy az utolsó simításokat elvégezze rajtam, nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem:

– Úgy látom, kedveli magukat ez az ember.

Egy pillanatra abbahagyta a csattogást; aztán már nem is folytatta tovább. Egyszerre bizalmatlan lett a hangja.

– Önnek se mondhatok mást, uram. Hiába a fegyver, a kelyheket a szeretet tölti meg ígérettel.

Kissé dőlt háttal állt előttem.

– Ki mondta ezt magának? Papúr?

– Ez az igazság, uram! – és a hajamat söpörgette a köpenyéről.

Nem kérdeztem többet. Fizettem gyorsan, és felkaptam a vállamra a géppisztolyt. A díványba, amelyen talán Papúr is ülhetett az előbb, ügyetlenül belebotlottam a konyhában.

– Kicsit szűken vagyunk – mentegetőzött. – Meg sötét is van ilyenkor már…

Kint egyszerre megcsapott a metsző, friss hideg, és a homályon is áttetsző, égi világosság.

 

Farkasok

Mikor elhagytam a várost, azt hittem, mindent magam mögött tudok hagyni – de hogy visszajár minden pillanat! Ágnes aprókat dobbantva futott fel a sötét lépcsőházban, esőköpenye egyre halkulva suhogott. Ahhoz nem volt szíve, hogy bezárja az ajtót, de becsapta úgy, hogy megkoccant az ötszögű üveg. Egy személyre terített vacsorát. Alakja nyúlánk árnyékot vetett a falra, átívelt a plafonon, a szőnyegen. Hogy kibékítsem, úgy léptem egyet, hogy hozzáérjek az árnyékához. De nem hozott másik terítéket. Hagyta, hogy a kuckója partján álldogáljak, mint egy idegen, nekitámaszkodva az üres szekrénynek – ami nem is üres, belűt csupa francia könyv. Ó, Ágnes nagyon okos. Csakhogy mégse… Nem lehet ezt ilyen egyszerűen megmagyarázni.

De ezt a szelet se. Hetek óta zúg, vinnyog körülöttem, nem hagy nyugodni, itt a hegyek között se könnyebb. Lent a völgyben hullámzanak a házak tetői, vibrálnak az ablakok, a felkapott avar csattog. Még ősz van, de már közeledik a tél. Az erdőkerülők, akiket látok errefelé, már prémes kabátot, kucsmát hordanak, a vállukon puska. Eltávolodó alakjuk meglódul a recsegő fák között. Négy-öt nap is eltelik, míg szót váltok valakivel.

Meg kéne javítani ezt az átkozott redőnyt! – mondtam fél hangosan, de sután hangzott nagyon. Milyen meleget, féltek én, amit kivisz a szél? Bolondját, járja odakünt. A villamosokat csikorogva hajszolja, a tetőkről lesöpri a macskákat, egy éppen a járdaszigetre csapódott, meséli a házmester. Véres szőrcsomó. De hányszor, ha meztelen volt mellettem Ágnes – féltettem én őt igazán? Mindig magamra húztam a takarót, sosem aggódtam érte, és ez nekem se a legjobb érzés. Ő meg mindig csak nézett, nézett, és sohase tudtam, hogy mi van a szeme mögött, a két nagy mandulavágásban – mongol görcs, megkövesedett dallam emléke? „Villő, villő, faluvégen aranysátor…” Ilyeneket dúdolt félálmában. Babona van ebben a lányban, de nem értem ezt a babonát. Miért nem őszinte? Mondja azt, hogy sámán leánya, vagy azt, hogy becsapták: a titok beleszorult, és soha nem fogja tudni kimondani. Egyetlen szavad sincs? Azért kedvesebben is megtűrhetnél, enni is adhatnál… Aztán úgyis elmegyek. Nem hallod? Mintha jönne valaki a lépcsőn. Nem hozzád? Leskelődő lépések. Mondd csak… nincs neked még valakid rajtam kívül?

Tegnap éjszaka hallottam először a farkasokat. Senki se szereti őket; akit meg ők szeretnek, azt megölik. Elgondolkoztató ez. A falu retteg esténként, a gyerekeket a szobában tartják, s ha kibotorkálnak a hátsó kertekbe, fejszét dugnak az öv mellé. Zord, szótlan emberek laknak errefelé. Kilométerekkel odább kopár havasok, a falu fölött az erdő robajlik. Néha úgy érzem, ez a viskó se bírja sokáig itt a tetőn; se éjjel, se nappal nem szűnik körülötte az uszító örvénylés, elkergeti az esőt, a havat. Mióta itt vagyok, egyszer sem esett. Csak szikár, éles mozdulatokat tűr meg ez az idő, nincs semmi érzelmesség benne. Az se csoda, ha Ilon ajka cserepes és kemény, ő itt nőtt fel, itt él. De milyen lehetsz, te lány, tavasszal, mikor ragacsosak az ágak, és a kérgek úgy pattognak, mint a puskalövés?

Ágnes most is csak néz, az ő kimondhatatlan, ingerlő érzéketlenségével. De hiába, csak a legközönségesebb sámánszavakat tudja: szeretlek… itt a testem… Kevés. Ami túl van ezen, éppen az kellene; de úgy látszik, nem lehet. Már-már az eszemmel keresem, hogy mi kössön hozzád, mert sajnállak, s valami húz is feléd. Biztos, gyűlölsz is már – úgy adod ide azt a vajas kenyeret, olyan udvariasan, mintha mérget kentél volna rá. De segít ez? Feküdjünk le? Az se segít.

Ledőlnék kicsit, de izgat, hogy Ilon még mindig nem jön, pedig már alkonyodik. Ilonnak hívom, ő is így nevezi magát, elnyeli a neve utolsó betűjét. Vagy a szél kapja el? Mikor először jártam lent a faluban a kovácsnál – szeretem elnézni az izzó vasakat – , még csak fél szemmel vettem észre. Átsuhant a műhelyen, a tűz mögött olyan volt az arca, mint a vér. – Milyen nagy lánya van! – jegyeztem meg. Panta csak rábólintott. – Az enyém! – Végül megegyeztünk, hogy majd tőlük kapok tejet, amíg a hegyi házban tartózkodom; majd felküldi a gyerekkel. Kicsit elkedvetlenedtem – hát mégse Ilonnal? A maszatos süvölvényt eddig csak a fújtató mellett láttam álldogálni. No mindegy, hát hozza ő, legalább ennyi közünk legyen egymáshoz.

Ágnes, mikor először megláttalak! De hagyjuk a múltat. Most ágyban vagyunk megint, a nyak alatt, a fej alatt párna – így egyszerűbb a világ, ugye, ezt akartad mondani? Istenem, hányadik próba ez? Persze, megalázó kicsit ilyen tudatosan várni a csodát. Ámbár… ahogy ma odahagytál az utcán, ahogy becsaptad az ajtót, s csak magadnak terítettél – az igen. Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy okosodsz; csak hát későn, késő… Inkább a számítgatás játéka ez, olyan akart, érzelmes nőstény okosság. Nem a babona maga, az utánzata csak. Ne így legyél okos. Kedveld egyszer már a téli éjszaka csillagait is, mikor pengeéles a fagy, és úgy borul rád a geometria – az is lüktetés! Mért mindig csak a nyárit szeretni? Olyan adakozón folyik szét a fénye, mint a nyál. Ha hanyatt fekszel, kész belecsurogni a szemedbe, az első szóra az inged alá bújik…

Ilon folyton bujkál, sose tudom, melyik ösvényen bukkan elő. Estefelé idefönt kószál a tetőn, kis fonott puttonnyal a hátán, mintha éppen a szomszéd faluból igyekezne haza – de mindennap? S mindig errefelé, ezeken a koptatós, rossz utakon? A völgyben hamarább odaérne. Mikor pár napja utána kiáltottam, elfutott, nem akart észrevenni, s azóta nem is láttam többet. Csak az a három erdőkerülő, akik váltogatva járják a környéket, azok kopogtatnak be időnként, hogy melegedjenek egy kicsit. Kimustrált vadászlak a szállásom, az ablakon fekete fatábla, bent a szobában fapriccs; petróleumlámpa, jól fűtő, platnis tűzhely – és mégse tudok nyugodni idebent, szinte kívánom, hogy átfújjon a szél, hogy ez a fészek se legyen biztos. Valahol nagyon megmérgeződtem.

– Jó fegyvere van – mondta legutóbb az egyik kerülő, és szakszerűen forgatta a távcsöves golyósomat.

– Farkasoknak való – dicsértem; de nem gondoltam még semmire.

Aztán elment ez az ember, kis, fekete bajsza volt, felgyűrt prémgallérja egész a kucsmájáig ért.

Éjszaka elfutó lépéseket hallottam a ház körül, de mire az ajtóhoz siettem, már nem láttam senkit.

Azért furcsa ám, hogy csak most tudom meg, hogy vőlegényed van: s hogy mindennap találkozol vele! Ha elgondolom, ő éppúgy magáénak érzi ezt a szobát, mint én. Ha belép, ő is azonnal észreveszi a száradó selyemholmikat a fűtőtesten. Nézd csak, most is… Épp az előbb tűnt fel, hogy milyen otthonos erotikájú látvány ez. Nos, ez érdekes. Szóval, hazudtál eddig? Ne… ne mondj semmit. Most így jó. Látod, akár meg is fojthatnálak, olyan vékonyka a nyakad, fél kézzel is átérem. S ez a csönd. Valaki megint lépked kint. Mire gondolsz?

Az egyik reggel Ilon kopogott be, ő hozta fel a tejet. Piros kendő volt a fején, a nyakán piros sál. Beleöntötte a pattogzó fenekű lábasba a tejet, futtában körülnézett, s már fordult is az ajtó felé.

– Maradj – szóltam utána.

– Mit akar tőlem?

– Lássuk, mit adnál?

– Én már itthagytam, ami jár – és indulni akart.

A kilincsre tettem a kezem.

– Sokat jársz erre esténként…

Nyíltan, keményen nézett a szemembe.

– Nem tudhatja, mert én elkerülöm.

– Pedig nem bántanálak.

Hagyta, hogy lefogjam a karját, de utána mindjárt el akart lökni. Hideg és cserepes volt a szája, résnyit se nyílott szét. Aztán kicsapta az ajtót, elrohant. Másnap újra a maszatos süvölvény kopogott be a kannával; kérdeztem, hogy beteg-e Ilon. A kölyök vigyorgott.

– Én voltam beteg, azért jött ő helyettem.

Tegnap mintha a forrásnál láttam volna a piros fejkendőjét, este a nyíresben. Folyton itt bujkál, de nem tudok a nyomára akadni. Reggel majd lemegyek a kovácsműhelybe, úgyis kell javítani valamit a fegyveremen, talán ért hozzá az öreg Panta.

Még mindig ez a csoszogás az ajtó előtt… Nem is zavar téged, hogy esetleg becsönget valaki? Nem félsz a „tragédiától”? Szóval, most mindent oda tudnál dobni, vőlegényt, biztonságot, mindent – és én semmit sem ígértem, semmit se kínáltam ezért. De várj csak, kinézek egy pillanatra a kémlelőn. Azért ezt nem érdemeltük! Egy üres dobozt csúszkáltat a folyosón a huzat. Hát semmi se valódi már? Még a lépések sem?

A szél reggel óta tereli a felhőket, talán éjszaka megindul. Most majd Ilon se kerülheti el, arcába fog verni az eső, a kemény ajkakra rácsapódik a lágy nedvesség. Késő estig csavarogtam a bakhátas utakon. Hazafelé összetalálkoztam a feketebajszossal. Hirtelen bukkant fel az egyik fordulónál, a tanyámhoz közel, mintha a földből bújt volna elő. Ahogy meglátott, mindjárt elindult felém.

– Nincs jó vadjárás ma… – mondta, s szinte kényszerített, hogy vele tartsak. Vagy egy jó kilométert kísértette magát.

– Meddig marad itt? A télre is? Télen nem lesz, aki felhordja a tejet.

Mikor elváltunk, visszamentem oda, ahonnan előbukkant; de pontosan magam se tudtam, mit keresek. Az út mentén mohos sziklatömb domborodott a partoldalból, alája lehetett állni. Mégis az volt az érzésem, hogy valahol bejárata lehet, csak nekem nem mutatja magát.

Alszik Ágnes, haja összekeveredik az enyémmel, mintha így is, ezzel is tiltakozni akarna, hogy az ő hajának külön illata van. S közben szuszog kiszolgáltatottan: tégy velem bármit, minden úgy lesz jól. Semmiért se haragszik, és minden rosszat elfelejt. Ágnes mindent elfelejt. Nem hajlandó vívni, el akarja veszíteni önmagát. De ezt csak halkan mondom, hogy fel ne ébredj. Ringatlak inkább most, és holnap már nem jövök vissza. Majd gyémántot köszörülök. a körmömmel, az legalább lassan megy és kínnal. Elegem van a magam erejének, az igazolásából. Aludj csak, szívem, aludj, te vagy a jó, és én a rossz. El kell kerülnünk egymást, mert gyűlölni fogsz a végén, gyűlölni szeretettel. Jobb, ha most megyek el. Talán nincs is babona benned, csak én gondoltam beléd. Aludj, báránykám, most úgy szeretlek, mint a, jó barátaim kisgyerekeit.

De ezek most csakugyan lépések voltak.

Felültem a priccsen, és meggyújtottam a lámpát; valaki vadul dörömbölt az ajtón. Feldúltan, hajadonfőtt, Panta állt a falépcsőn.

– Ilont keresem! – mondta zihálva.

– Nálam?

Ahogy följebb lépett, hozzám nyomódtak a bekecse gombjai.

– Eresszen be!

Félrehúzódtam az ajtóból.

Tehetetlenül állt meg a szoba közepén, kezében zömök hántoló balta. A szél bezúgott, végigsöpört a padlón. Zavartan forgatta a fejét, kinézett, a hold bukdácsolt a felhők között.

– Ne menjen… – kértem.

Rám meredt.

– Hát mit csináljunk? Beszélgessünk?

Leült a priccs szélére.

– Azért mégse tudok bízni magában – mondta, s gyanakodva kifelé fülelt. Egy idő múlva elnyújtott fejhanggá erősödött a szél, majd megint a fenyves tompa zúgása hallatszott csak. Aztán egyszerre felkaptuk a fejünket; a kovács azonnal ráismert valami harmadikra.

– Jöjjön! Hozza a puskát! – kiáltott, és kilökte magát az ajtón; de tétován meg is állt mindjárt. Én gondolkozás nélkül a sziklafal felé kezdtem rohanni, és Panta szó nélkül követett. Közben egyre tisztábban hallottuk a szélben a farkasok vonítását, a hangjuk után jó húszas csapatra becsültem őket.

A sziklafal alján pillantattam meg; Ilont. Szívósan, kétségbeesetten próbált kitörni a gyűrűből, a farkasok meg egyre szűkítették a kört a meredek irtáson. Aztán hirtelen két lövés dörrent, de azt nem láttuk már, hogy ki lőtt és honnét. Erre egyszerre megszűnt minden mozgás, s a szürke árnyékok csak percek múlva nyomultak vissza az irtásra. És csak akkor emeltem föl én is a puskát. Panta odaszorította a hátamhoz a balta élét.

– A ringyó… Hát nem érti?! Mért nem lő már…?

A két hátráló folt felbukkan, újra eltűnik a szemem elől, a megnyúlt árnyékok szinte egészen eltakarják őket. Tudom, hogy ez sem segít; de már nem is lehetne másképp utolérni –

Úgy alszol itt mellettem, mintha megelőztél volna. Nagyon mély álmod lehet. De fel fogsz ébredni. S majd keresel. De mi jöhetne még? Kezdődne elölről, megint elölről. Reménytelen. Úgy hagylak itt, hogy észre se veszed. Felöltözöm, vissza se nézek, csak behúzom az ajtót.

Már a kénpor szagát sem érzem. Nem én vagyok az, aki odalent botorkál a sötétben, hogy az arcába hajoljon Ilonnak. Én már soha többé nem látom Ilont; de nem is veheti el tőlem senki.

 

Állatok, emberek

Tikkadt volt az idő, a Séd partján mozdulatlanul hajoltak meg az akácok, leveleiken ujjnyi porréteg szürkült. A távoli dombokat egyetlen felhő sem árnyékolta be, a zöld és sárga színek egybeolvadtak a vakító fényességgel. A falu a dombok alján húzódott meg, szikmarta nádszálként kiemelkedő templomtornyával. Hetek óta nem esett, a kutak áporodott, nehéz szagot árasztottak, s ha húztak belőlük, a víz nyúlósan csöpögött le a vödrök aljáról. A verebek pilledt rebbenésükkel is port kavartak a bogáncsos huppanók alján; a vakondtúrások kupacai a legkisebb szellőtől is gyöngyözve hullottak szét. A csend, a fény, a fátyolosan ragyogó ég a tücskök idegesítő cirpelésétől lüktetett. A dombok lábánál hatalmas rét terült el, bokros sivatag. Egyhangúságát csak elvétve élénkítette egy-egy csőszház fehéren villanó fala, szalagnyi megsárgult kukoricatábla, távol egy jegenyés major szétszórt épületcsoportja. Még távolabb, a majoron túl, sűrű porfelhő úszott a levegőben. Első pillantásra mozdulatlannak látszott, egy helyben vibráló fénytömegnek – pedig mozgás volt mögötte, lassú és örvénylő mozgás: tehenek, borjak és ökrök száza taposta a kiégett füvet, kotorta patájával a szikes homokot. Szemük nedves gömbje előtt bogarak milliója zizegett, ellepve a szemaljak ráncos árkait, beleragadva az izzadságmarta sebhelyekbe, befeketítve a rózsaszín tőgyeket. Hiába csapkodtak a szarvaikkal, a bogarak fölrebbentek arasznyit, majd ismét visszatelepedtek rájuk, mint egy suhintás. A lomha testek tehetetlenül rángatóztak a támadástól, csapzott szőrükön vastagon állt a por, és csúszós sárrá kenődött szét. Olyan sűrűn lépkedtek egymás nyomában, mintha minduntalan egy keskeny pallón kényszerülnének átkelni, s a hatalmas legelőnek mindig csak egyetlen darabkájához lenne joguk; mintha a hőség gyűrűben tartaná őket, melyet nem hághatnak át, csak együttes hömpölygésük áradásával. Nem száz és száz, egyetlen borzalmas test volt a gulya, s ha megtorpant valamelyikük, a többi ellenállhatatlanul sodorta tovább. Repedezett patájukkal elcsigázottan tapostak bele egymás piszkába, nyálukat egymás testére kenték, farukon és combjukon sötétlett a csimbókos gané, s ahol a szőrzet közé ette be magát, véresre dörzsölte a húst – és mégse látszott rajtuk, hogy tűrésen, ijesztő szelídségen kívül más is kitelnék belőlük.

A gulya közelében ketten ballagtak, egy öregember meg egy kamasz fiú. Hajnalban szoktak összetalálkozni a rét közepén, és alkonyatkor váltak el; reggel kihajtottak az erdőre, és csak délután hajtottak vissza. Mint a nap, olyan egyhangúan járták az útjukat. A két gulya – a majorsági és a falu gulyája – hamar összeszokott, mint ahogy ők ketten is megszokták egymást.

Az öregember túl járt a hatvanon. Ha nézett valamit, hosszan nézte; dudoros homlokán csíkokban rakódott le a por, ha köpött, fogai közt sercegtek a homok szemcséi. Az állatokat nem távolról kísérte, szívesebben ballagott mellettük; és pihenni is ott pihent meg, amelyik éppen a közelébe került, annak támaszkodott neki. Lábát csizmaszár magasig rongyba tekerte, s ettől olyan vaskos lett, akár a pókos állatok lába. Úgy ment velük, mintha hét oszlopfa csoszogna. A gyerek lábára még nem került rongy, de a bütykei már nőttek, s meg sem érezte, ha tüskébe lépett. Arca csontos volt, szeplős, a nadrágja alig ért térden alul. Ingét nem tűrte be, inkább kívül hordta, s így mindig kéznél volt, ha a homlokát akarta megtörölni. Időnként társalgott a kutyákkal, elküldte, magához parancsolta őket, ha madár röppent fel, megnevezte, ha elmaradozott egy borjú, maga hajkurászta vissza. Mindent észrevett. Látszott rajta, hogy nem éri be annyi szóval, amennyi az öregből kipréselődik.

A négy puli utasítás nélkül csendőrködött, de sok dolguk nem akadt. Az állatok a megszokás fegyelmezettségével vonultak a falu felé, hogy majd félúton szétváljanak, s egy csoportjuk a major felé vegye az útját. Reggel még a szikes horpadáson hajtottak keresztül – maguk se tudták, miért, talán, hogy elkerüljék a füves emelkedőt – , de most már a kitaposott csapáson tértek vissza.

Alig huszonnégy órája itt kezdett kókadozni az egyik szép tartású tehén az erős forróságtól. Először azt hitték, csak múló szédülés jött rá, de az állat egyre jobban gyengült, hiába nógatták. Végül rövid bőgéssel elnyúlt, a szája széle meghabosodott. A gyerek úgy érezte, mintha minden egyes sípoló lélegzet az ő mellkasát szorítaná a tehén az ő gulyájából dőlt ki. A jó szimatú legyek és dongók csapatban köröztek az állat fölött, bemásztak a nedves orrlyukakba és kiröppentek, hiába csapkodta őket a kabátjával. Az öreg egykedvűen nézte a vergődést, de közben a gulyát is figyelte, s úgy látszik, észrevett valamit, mert a pulikkal gyorsan továbbtereltette a hőkölő borjakat. „Ne lássák” – mondta, és durrogtatni kezdte az ostorár. Az állatok egyszerre meglódultak nagy farkcsapkodással, a széleken ügetve, a középtájon egymás hátára hágva. A bika nyugtalanul bődült fel a gulya élén, s csak akkor indult meg, mikor az áradat hulláma elérte. A gyerek megszomjazott a habosodó test láttán, de egyedül mégsem akart inni, s előbb megkínálta az öreget. De az se nyúlt az üveghez. „Eredj, hívj segítséget” – mondta. A gyerek tétován nézett rá. „Leütjük?” „Le. Jobb neki, úgyse bírja.” Ügyetlenül guggolt a busa fej elé, mintha a vörösödő szemek pillantását akarná elkapni. „Pedig hogy evett még tegnap… – motyogta. – Most meg itt fekszik… Teri!” „Eredj!” – mordult rá az öreg. „Majd én ellátom őket…”

A Bazsó-tanya szegényes vályogviskó a pusztán. Amíg futott feléje, a szemét többször is lehunyta, kinyitotta, mintha azt próbálgatná: milyen lehet egy bunkó, ha lecsap? Ha így tűz a nap, gondolta, hamar fölissza a vért, nem marad nyoma, egy-kettőre befújja a szél.

Mikor megérkezett a segítséggel, az állat a végét járta. Alig észrevehetően puffadni kezdett, a tüdő rosszul működött, egyre ritkábban böffent ki a behabzsolt levegő. A jól irányzott ütés gyors és emberséges volt. A tehén pillanatok múlva elernyedt, könyörtelen mozdulatlanságú testté vált, vértócsába nyújtózó nyakkal. Így hagyták ott a legyeknek, csupán a majorba üzentek be, hogy küldjenek ki az állatért. Nyomott hangulatuk azonban estig sem engedett föl. Ha legalább az eső megindult volna, vagy valami frissítő szél, akármi, csak nem a hőség, a tücskök, a vakító ég. A gyerek a vértócsát látta maga előtt, melyet beleptek az éhes bogarak; a szagot érezte, mely az élő állaté volt, de már a hulláé is; visszaemlékezett a paták réseibe szorult gazra, virágfejre, ahogy magasba emelték a rángatózó lábak; a szarvra gondolt, ahogy tövig döfődött a homokba; a megduzzadt tőgyre, melyből vizes sárga lé csöpögött, és véresre horzsolódott a forgolódástól; a szemekre –

Ez történt előző nap.

Most ismét a tanya felé közeledtek. De alig hagyták el a tanyát, a riadt, rövid bőgések egyszerre megszaporodtak. Különösen a bika kezdett el nyugtalankodni; lábát szétvetve fújt, a fejét jobbra-balra himbálta, aztán megindult. A tehenek, borjak, ökrök sűrű csoportokban követték a füves emelkedőig, ahol a társukkal végeztek – és ott egyetlen testként megálltak. A bikából irtózatos bőgés tört ki; s erre az egész gulya ágaskodni kezdett. Nyálukat csorgatva fúrták a fejüket a süppedős homokba, és így forogtak körbe, földobva a hátsó lábukat. Mind öklelt és egymást tiporta, szemükön sörétként koppantak a bogarak. Csak a bika állt magánosan a füves emelkedőn, és magasból lezuhantott lábbal verte a földet. Csakhamar vastag porfelhő úszott körülöttük. A kutyák tanácstalanul, vonyítva köröztek, mintha a látvány vonzaná és taszítaná őket; csupán a feszülő inakba nem volt merszük belemarni. A gyerek rohant és ordítozott, de a szarvak csattogása elnyelte hangját.

– Mi lesz most? – kérdezte lihegve.

– Semmi – mondta az öreg alig hangosabban, mint máskor. – Menj a tanyára, aki tud, jöjjön, kutyákkal, vasvillákkal…

Ahol a por megritkult kicsit, látni lehetett a vérző combokat, a leszegett, csapzott fejeket s egészen közel egy ájulásig alélt borjút, mellső lábára bukva. Már maguk iránt sem volt bennük irgalom.

A gyerek ettől rettent meg, az öreg ezért volt nyugodt. Tudta, hogy néhány száz méterrel odébb ismét bambán és jámboran fognak hömpölyögni a sivatagos réten, mintha emlék és indulat egyszerre elzsibbadt volna bennük.

 

Sziklák alatt

Ültem a tanya előtt és bámészkodtam. Szép. Kis idő telt el így. Ez volt az első reggel, melyet az omladozó présházban töltöttem. Jobb híján béreltem ki ezt a denevérfészket, s csak most kezdtem barátkozni a vidékkel. Közben azon tűnődtem: hát valóban ennyi csak? Szép?

Végül meg kellett hallanom az óvatos lépések neszét.

– Hát te? Hogy kerülsz ide?

Furcsa valami a hang, mikor egyedül van az ember. Először a szemébe néztem, de csakhamar feljebb csúszott a pillantásom.

Aha. A sziklák.

Tanyám alig ötven méternyire feküdt a sziklaoldaltól, s most egyszerre megnőtt. A széljárta bazaltoszlopok, csipkés kiugrók, mint az egyensúly remeklései, éppen a fejem fölött sötétlettek. Árnyékuk a kőkerítésig előrekúszott. A sziklaoldalból gyökércsomók, torz bokrok és fák hajoltak ki a levegőbe. Szélcsend volt, meg se rezzentek.

Megismételtem:

– Hát te? Honnét?

Gyanakvón fürkészte az arcomat. Fölugrott egy földbe süppedt bazalttömbre, és gondosan szemügyre vette a fűben hagyott cipőmet. Régen talpalt, öreg cipő volt – de lehet, hogy az ő finomabb szimata még a hús szagát érezhette rajta, melyről a talpnakvalót lenyúzták. Nem ment a közelébe, csak körülötte szaglászott. Szeme gyulladásos volt, vörös, bordáira ráaszott a bőr. De az orra élt.

Kis nyugtalanság fogott el, hogy miért hallgatunk.

– Éhes vagy? – kérdeztem.

Nagy darab szalonnával kínáltam meg. Lassan eszegette, és nem mutatta, hogy éhes. Inkább az látszott rajta, hogy nem lepődne meg, ha elkergetném, ha minden indok nélkül abba kellene hagynia az evést. Míg csámcsogott, kiálló bordái hullámoztak a rágó mozdulattól. Csak egyszer rezzent össze: valahol kődarab csusszant meg felettünk, és lezuhant a mélybe. Az apró porfelhő hamarosan szétfoszlott. Mint valami habkönnyű, ezüstös virágpor.

De virág nem volt sehol a sziklafalon.

Ahogy szállt fel a nap, lassan az árnyék is visszahúzódott a tanyaudvarról, s rövidesen mindkettőnket tűző nap vakított. A nagy fényességben hunyorogni kezdtünk. Hirtelen úgy éreztem, hogy mondani kellene valamit; de csak az ember olyan ostoba, hogy minduntalan beszélni akar. Ő megnyalta még egyszer a zsírfoltot a kövön, aztán lefeküdt, lábát az álla alá húzta.

Éles hang törte meg a csendet. Vékony nyakú emberek hallatnak ilyen hangot, akiknek olyan az ádámcsutkájuk, mint valami fegyvervég.

A hangra hirtelen lecsapta a fülét, és a közeli szőlőtőkék közé futott. Őszintén meglepődtem: hogyan? Ez fél?

Szürke nadrágos, kék inges férfi tűnt fel a tanya végében. Magas volt, sovány, mint egy szálkás tollrajz. Ahogy állt, mögötte felrajzolódtak a sziklák tömbjei. A látványban rejlő ellentét elég erőszakos volt, hogy kíváncsian előrelépjek. Magabiztos mosollyal ő is elindult felém.

Ejha! Mint egy rókafej, olyan!

Erősen csillogó, apróka szemek, hegyes orr, vörhenyes haj. Bőre sárgásfehér és csupa szeplő. Másnapos szakálla egybeolvadt a bőre színével.

Zsebre dugott kézzel állt meg előttem.

– Ilyen ez, uram! – mondta nevetve. – Bizony isten, ilyen! Ha megverem, még a húst sem eszi meg. Elhiszi?

Hangtalan mosollyal nézte a kutyát.

– Egyébként nincs sok baj vele – folytatta. – Tudja, el nem menne innét a hegyről egy istennek se. Itt érzi jól magát. Nem is tudom, hogy került ide, egyszer csak kapart az ajtón, emlékszem, tél volt, aztán azóta itt van. Néha fönt alszik a sziklák között. Az ostoba. Bazalt! Bazalt, te!

A kutya nem mozdult.

A vöröshajú fölemelt egy követ – erre azonnal elősompolygott, és pár lépésnyire megállt előttünk. Tekintetében nem volt sem düh, sem alázat. Csak konok némaság.

A férfi felém fordult.

– Nyaraló?

Bólintottam, hogy igen.

– Hát, szép is az! – mondta elgondolkozva. – Mármint hogy nyaralni. Itt lakik a tanyában?

– Itt, igen.

– Hm… – és körülnézett. – Persze, semmije sincs? Ágy, miegymás… Mert ha kell, csak szóljon ám, én itt lakom a közelben – s egy szomszédos tanyára mutatott. – Ha bármi kell, csak szóljon. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymáson. Nem igaz?

Szívélyes mozdulattal nyújtotta a kezét és bemutatkozott. – Kocsis András vagyok.

Úgy látszik, minden egyszerűbb, mint amilyen lehetne. Valami mást vártam, nem ilyen mindennapi nevet.

Szomszédom barátkozó mosollyal hunyorított.

– Látom, jól megértik egymást. Mármint a kutyával.

– Azt hiszem, jóban leszünk – s próbáltam magamhoz hívogatni Bazaltot, de nem nézett rám, konokul csak a vöröshajút figyelte. – Jó kutyának látszik, hűségesnek…

– Az már igaz! Abban nincs hiba. De tudja, én nem szívelem a nagy hűséget. Mit kuncsorog mindig az ember után? Kell az? Éljen a maga szórakozására. Csak persze, lássa el a dolgát.

– És ellátja?

Fölnevetett.

– De furcsákat kérdez! Ha kell, hát ugat. Mit csináljon mást? Nem ember ez, hogy gondolkozzék, ezt meg azt tegyen. Az az én dolgom, a gazdáé! – s az ádámcsutkája kihegyesedett. – Mi, Bazalt?

Kezével suhintott egyet, és a kutya fegyelmezetten behúzta a nyakát – de meg se vakkant. Ez az egyszerű mutatvány szorongatóbb volt, mintha korbáccsal ütötte volna. Bár se vödröm, se székem nem volt, és az asztalom is nagyon rogyadozónak bizonyult – kezdtem gondolkodni, hogy elfogadjam-e az ajánlatát. Végül mégis megkérdeztem:

– Volna valami ilyesmije? – Fölényesen legyintett.

– Mért ne volna! Csak tessék átjönni, van ott minden, több is, mint kéne.

– Hogyan hogy több? Ezt hogy érti?

Pillantásom az egyik csúcs felé tévedt. Azt hittem, a szemem káprázik: egy sötét sziklarepedésben égőpiros foltot vettem észre, olyan volt, mint egy üde virágsziget.

– Nézze! Virág…

Kicsúszott a számon, de azonnal tudtam, hogy a szemem tévedett. A vöröshajú jóízűt röhögött.

– Virág? Úgy mondta? Még mozog is, nézze csak!

– Mit nevet? – kérdeztem bosszúsan.

Meghökkent.

– Még maga kérdezi? Hát nem látja, hogy szoknya? Egy piros szoknya. Még hogy virág! – és megint nevetett.

Nyaktörő volt a mutatvány, amit a pirosszoknyás végzett. Két kiugró csúcs között a mély szakadékban kúszott lefelé, és egy hatalmas rőzseköteget vonszolt maga után.

– Ez itt akar leereszkedni? – döbbentem meg.

– Ne féltse azt, megszokta már. Ügyesebben mászik, mint a kecskéi.

– Ismeri talán?

– Úgy gondolom, mivelhogy együtt élünk.

– A felesége?

– Nem.

– Hát akkor?

– Afféle hadiözvegy – mondta száját biggyesztve, urasnak játszott nemtörődömséggel.

Mikor látta, hogy továbbra is a mélység fölött egyensúlyozó piros foltocskát figyelem, magyarázkodva hozzátette: – Persze, mit tudhatja maga. Az ember nyűglődik, próbálkozik… nem olyan könnyű. A vége mindig ugyanaz. Hiszen jó asszony volna, nem mondom, de ez se az én ízlésem. Buta. Ide való a sziklák közé. Hallgat. Úgy hallgat, mint ez a kutya itt, akkurát olyan. Most lehozza a rőzsét, aztán megint fölmegy. Erre jó, csak erre, de semmi másra.

– Az ura meghalt?

– Tudom én? Ő se tudja. Eltűnt. Van négy gyerek a régitől, egy meg tőlem. Na, mit csináljon az ember? – és megvonta a vállát.

– Segítsen neki rőzsét hozni.

A rókaarc fintorba rándult.

– Ugyan, kérem! Én minden második nap tizenhat órát dolgozom, malomban, ki akarom tanulni a szakmát. S ez még olvasni se tud. De erre jó! – és felmutatott a magasba, ahol éppen megpihent az asszony. – Azt hiszi, volt ennek csak egy szeretője is? Soha. Ha lemegy a városba, csak azt várja, hogy visszajöhessen. Hogy hű? Legalább hű ne volna! Kódorogna el vagy ugatna, ha szólnak hozzá… De ez még a puskacsőbe is belenéz, és nem tudja, mi az.

– A Bazalt?

– Nem, az asszony! – s nevetett, hogy így tréfálkozom.

Kicsit hallgattunk.

– És már belenézett?

Megingatta a fejét; úgy tett, mintha nem hallaná.

– Most itt dolgozom a közelben, nekem így kényelmes. Aztán… Aztán a fene tudja, mi lesz. De az úr azért csak jöjjön, van ennek holmija elég, úgy se használja. Mért ne segítsünk egymáson, ha egyszer lehet. Nem igaz?

Azzal nyújtotta a kezét, elköszönt.

Bazalt hátra se nézett, úgy kullogott utána.

Ahogy a piros folt lejjebb ereszkedett, egyre jobban kirajzolódott az asszonyi formája, a fejkendő, a haj.

Kis idő múlva – pedig semmi sikoltás nem hallatszott a magasból – az eddig néma Bazalt vad nyüszítésbe kezdett, elhúzott a vöröshajú mellett, és rohanva megindult fölfelé a sziklás ösvényen.

 

Varjak

A háború csúful megtépte a park fáit, a vadhajtások annyi év után sem tudják elkendőzni a régi sebhelyeket. Az egyik tölgy ágyéka helyén üreg sötétlik. Havazott nagy pelyhekben, mikor gránát csapott bele, a repeszek azóta belenőttek a húsába. Az üreg persze ott ásít azért, a kutyák hamar fölismerték az előnyeit, nappal a gyerekek is. Örökké bűzlik a töve.

A szél az ablakok előtt csattogtatja a csupasz ágakat, néha úgy hallatszik, mintha egy konok csőr kopogtatna az üvegen.

Varjú talán?

Az öregasszony régidivatú berliner kendőbe burkolózva jár-kel a lakásban, hol itt, hol ott tűnik fel. Gyűlöli a kicsi madarakat. Hangosak, hivalkodók, nincs bennük semmi szemérem. A függöny mögül szokott kilesni a párkányra, hogy lopkodják-e a szalonnabőrt. Legszívesebben úgy kapná el őket, mint a legyet; a markában aztán csipoghatnának. De csak az ág kopog, a szomorú varjak távolabb gubbasztanak a fákon.

Esteledik.

Az előszobában pár kerti szék, ingó, háromlábú asztalka, rajta művirág csokor. Itt várakoznak a betegek. Lila selyemernyő alatt kék lámpa világít; még az elsötétítés idejéből maradt meg. Annyi minden eltörött azóta, ez a huszonötös égő mintha vasból lenne.

Egyáltalán csoda, hogy a ház megmenekült. Egyik oldala még ma is tátong, mint egy szétroncsolt fogsorú száj: a gipsz, a cement, a fém kétemeletnyi magasságban szétmorzsolódott, a csonka falak peremét fölverte a gaz, s ahogy veri az eső, egyre jobban mállik, a szél átsüvít rajta.

Az öregasszony két sor szőnyeget akasztott az ebédlő falára, de az akkor is húzott. Valahányszor belép ide, mindig megborzong. Becsaphatatlan ösztönnel érzi, hogy a csillár igenis leng odafent, a légáram éjjel-nappal hintáztatja a fejük felett, szívósan és észrevétlenül. S egyszer le fog zuhanni. Azért ki lesz felelős?

Emésztődve néz ki az ablakon. A templom belevész a sötétbe, csak a vasbeton harangláb szürkéllik a fák mögött, mint egy befejezetlen lépcsőháztorony. Egyszer álmában látta ezt a tornyot, kerengő lépcsőin a plébános lépkedett fölfelé, denevérek között, a bűnös város fölé. Hálás, hogy itt élhet a litániák szomszédságában, egyébként elveszne a megváltozott világban.

Most sietve áttipeg az ebédlőn, és benyit a rendelőbe.

– Kezdhetjük?

Amióta megszülte a lányát, azóta együtt élnek. Júlia néha összetéveszti magát az anyjával. Az anyja kalapját hordja; ha ablakot nyit, ő is berliner kendőt terít magára; a postással ugyanúgy beszél. „Na, postás bácsi, jót vagy rosszat?” Egy ideje fiatal suhanc hordja ki a leveleket. Legutóbb az ajtó vasrács kockájába dugta be a fejét, és elvigyorodott: „Beférek ám, kisasszony!” – Gyorsan visszacsapta az ablaküveget. Ha legalább fehér köpenyben lett volna! De pongyolában volt.

Ősztől tavaszig mindketten térdig érő meleg alsót viselnek, a méret ugyanaz, mindegy, hogy melyik kié, hordják is, mossák is egymásét, nem dobnak ki pénzt mosónőre. Az efféle kint szárad az előszobában, a kályhavédőre akasztva, fel se tűnik a kék félhomályban. S ha meg szemet szúr, az se baj, ilyenkor délután többnyire ismerősök jönnek.

Kettő már bent ül közülük, egy fiatalabb és egy idősebb nő. Ott tollászkodnak a kályha mellett, egymás után bontják le magukról a több réteg ruhát pőre, konyhai mozdulattal. Az idősebb a fiatal szvettere alá nyúl, és úgy nézi az izzó dobkályhafényben. „Csak a nyersgyapjú jó” – bólogat. Így kitakarózva már jól érzik magukat. Később nyílik az ajtó, de csak annyira, hogy az öregasszony féloldalt kiléphessen rajta. Kezében kulcscsomó. A kályhánál végigtapogatja a száradó fehérneműt; még nyirkos. Aztán a gyapjút is meggyúrogatja. Az ősz a legalattomosabb; a templomok fűtetlenek. A lánya se bírja másképp, vitaminokat szed. „Az jó?” – halkítja le hangját a fiatalabbik, – „Az a legjobb, galambom.”

A szoba túlsó sarkából fojtott köhögés hallatszik. A két szvetteres bosszúsan néz oda: hogyan – megelőzték őket? De mikor? Annyira csendben ült, hogy nem vették észre; s most kilép a sarokból: alacsony, kecskeszakállas öreg, zsakett nadrágja fölött bekecs, a bekecs alól olajos zubbonyszél kunkorodik elő. Asztmásan lélegzik.

– Doktornő… – mondja halkan, és ügyetlenül egy papírlapot keresgél.

Az öregasszony szakértő arccal olvassa végig az írást, aztán bólint.

– Mindjárt, kérem, ön az első.

És már fordul is vissza a két nő felé.

– Tudják, ki volt ez azelőtt? – s lopva ismét szemügyre veszik a férfit, aki púposan, kezét kulcsolva ül az ablak mellett. Megbocsátanak neki.

Az öregasszony láthatólag türelmetlen. Akkor a legbüszkébb, mikor a lánya kinyitja a rendelőajtót és kiszól: „Tessék!” Ilyenkor úgy érzi, a tekintélyből neki is jut valami. Noha mehetne másfelé is, a kifőzött műszerekkel mindig az előszobán csoszog át; erről nem mond le – hadd lássák. Évek során megtanulta a műszerek latin nevét, s már rég úgy rakosgatja az üvegszekrény üvegcséit, olyan otthonosan, mint a konyhában az edényeket. „Tudják, a lányom…” – szokta mondogatni, és fontoskodva fülel, ha a rendelőből zaj szűrődik ki. Ő az egyetlen, aki kopogtatás nélkül benyithat a fehér ajtón; mint a ministráns az oltár mögé. A bekecsest is ő tessékeli befelé:

– Most már lehet, kérem…

S ekkor egyszerre magukra maradnak, férfi nélkül. Így mindjárt bizalmasabb a félhomály. Mindhárman kötést szednek elő, gombolyagot tekernek. A konyhából beszivárog a mosatlan edények szaga, a fal mögött csak berreg. Egyszer éjszaka riadt fel a berregésre, azt hitte, katonai autók dübörögnek a ház előtt. Istenem, azokból is mennyi van! Akárhová megy, katonák, rendőrök… De mit ér, ha lakatra zárja is az ajtót – számít az? Az ember folyton vacog. Most is, bár fullasztó a meleg, egyre a kendőjét húzogatja.

– Nem érzik? – kérdi borzongva.

– Micsodát?

– Hát a huzatot. Az egész ház ilyen… mindenütt húz a fal.

Legszívesebben bevinné őket az ebédlőbe, hogy bemutassa a mutatványt: a zsebkendőt, ahogy libegteti a szél. Legutóbb egy illetékes elvtársnak mutogatta a csillárt.

– Látja, kérem, mi gyógyítjuk a betegeket, mi megtesszük a magunkét – de ki felelős ezért?

A két nő leteszi a kötést.

– Ugyan, törődnek is azok…

– Csak hagyják, hogy pusztuljon…

– A betegek meg halnak…

És tovább babrálnak a fonállal. A fehér ajtó mögött az asztmás krákog, a parkra köd ereszkedik. Engesztelhetetlen a hitük, hogy igazuk van. S mert a kályha is hűlni kezd, az öregasszony újra megtömi. Egy perc nyugta sincs, és ez reggeltől estig így megy.

Később kopogást hall az ajtón, de senki sincs ott.

Vagy az ablakon talán?

Az öreg roncsoltlábú estefelé szokott a párkányra telepedni. Az éhség veri be őket a mezőről, de csak a háború óta; azelőtt egyet se lehetett látni a park fáin.

Óvatosan félrehúzza az ebédlőfüggönyt és kinéz, körmével hármat koppint az üvegre. Mindenesetre odakészíti a zacskóba gyűjtött hulladékot, hogy kéznél legyen. Nyáron úgyse merészkednek ide, minden este bömböl a megafon. Még a gondolatra is megborzad most: hogyan tudnak olyan szemétdombot csinálni mindenből? A májusi utcabálon letarolták a gyepet, az artézi csapot hajnalig zubogtatták, a játszóteret elöntötte a víz. A padokat meg kidöntötték és elcipelték a bokrok közé. A fiatalság. Aztán a végén az ő lánya álljon helyt! Már elmúlt éjfél, mikor becsöngettek hozzájuk, és egy kamaszt támogattak be. A szúrást a szeme alá kapta, két könyöke vöröslött a salaktól. De zúzódás is volt rajta bőven; a vállán, a combján, a mellén – szinte meztelenre kellett vetkőztetni. A lány, aki velük jött, kint sírt a váróban, és minduntalan be akart rohanni, a rendőr alig tudta lefogni. Mit tudhat az ilyen már! Amilyen szégyentelenek, még össze se házasodnak.

Ilyenkor olyannak látta a lányát, mint akit semmi be nem mocskolhat: alkoholos vattával odahajol a nyomorultak fölé, aztán a kezét is lemossa alkohollal. Az édeskés kölniszagot még napok múlva is ott érezte a váróban – csak ha rágondol, émelyegni kezd.

Mikor visszatér a kötése mellé, az asztmás helyén egy fiatal nőt pillant meg, de nem látja jól a félhomályban, hogy kicsoda. Halkan megkérdi a két szvetterest:

– Ismerik?

– Sose láttuk… nem a kerületbe való.

Szóval, idegen. Akkor pedig csínján a szóval, az ember sose lehet biztos. És letelepszik ismét a kályha mellé, ölébe veszi a kötést; mintha parázsló szálkákat forgatnának az ujjaik közt, úgy villogtatják a hosszú tűiket.

Kis idő múlva az idegen feláll, bátortalanul közelebb lép.

– Megengedik? Fázom az ajtó mellett…

Most látják, hogy gyereklány, alig tizenöt éves.

Az öregasszony nem tudja, miért ingerült. Csak később eszmél rá: ez is miféle kölnit használ!

A lány csendben odahúz egy széket, leül szembe velük. Lábát szétveti, mint a fiúk, a térdére görnyed, és így szorítja magához a kabátját.

– Én is tanultam kötni… – mondja.

– Aztán elfelejtett?

– Nem… tudnék még…

De ennél többre nem jut. Megint hallgatnak. A lány a hosszú tűk villogását nézi; aztán hirtelen lehunyja a szemét, majdnem leszédül a székről. A három nő lopva összenéz.

Mikor Júlia kiszól, a két szvetteres nem mozdul.

– Tessék… mi ráérünk. Tessék csak bemenni – mondják a lánynak.

Az öregasszony sietve bélyegzőt nyom a bekecses papírjára, kikíséri, becsukja utána az ajtót. A lány közben bemegy a rendelőbe. Most még töményebbnek érzik a kölniszagot, mint előbb.

– A lánya elmondja? – kérdezi a két szvetteres. Az öregasszony halkan pisszent. Az ő gyakorlott füle nem szokott tévedni: a fehér ajtó mögött egyre erősödik Júlia szenvtelen hangja.

Aztán még elutasítóbban.

Aztán a kilincs csikordul.

– Hallják? – suttogja az öregasszony.

Egymás arcába hajolva fülelnek. Bentről csukló sírás szüremlik ki.

A lány kitámolyog a kapun. Nem ismeri a környéket, botorkál, fejjel nekitámaszkodik a tölgyfának, ott öklendezik. Fölötte az öreg roncsoltlábú szaggatja a szalonnabőrt a párkányon; már majdnem azt hitte, hogy elfeledkeztek róla.

 

Képek egy utazás történetéből

Napok óta esett a hó. A patakok mély üregeket vájtak a süppedős takaró alá, a réteket nyulak, kóbor kutyák lábnyomai szelték keresztül-kasul, s valami láthatatlan, jelenségek mögé bújó élet bizonyosságáról adtak hírt; a tájnak ez az önkéntelen családiassága enyhítette magányosságukat.

A szerelvény megállás nélkül robogott velük, senki se tudta, hová. Unalom, egyformaság, kerékcsattogás. Az állomások alig különböznek egymástól, mindenütt ugyanazok a vörös téglás épületek, ugyanaz a fejetlenség, sivárság, még kibámulni sem érdemes. Ha mégis megálltak valahol rövid időre, az állomás környékét nem hagyhatták el. A minap szerencséjük volt, vasút közelébe esett a kocsma. Igaz, bort ott se mértek, csak rossz likőrt, karmos pálinkát, de az is jólesett; a behavazott kuglipálya, az ivó félhomályos ablaka otthoni emlékeket ébresztett fel bennük.

Csapatostul tódultak be, mindent szemügyre vettek, és körülállták a pultot; a tulajdonost azonnal öregnek szólították.

– Cigaretta?

– Hetek óta nem láttam, uram.

– Újság?

– Valahol elakadt a vonat.

– Mindenütt ez a nóta?

– Mit csináljunk, kérem, a bombázás… maguknak jobban kell ezt tudni. Töltsek még egyet? Van énnekem sokfelé rokonom az országban, de mit tudunk egymásról? Semmit. Így él az ember. Most meg a hó, már nyolcadik napja. Ha át akarunk menni orvosért a szomszéd faluba, még jó, ha nem fagyunk meg visszafelé, mert itt nincs orvos. Katona.

– Mindenki katona.

– Igen ám, de hogyan lesz akkor? Rosszul gondolták ki, akárhogy is van. Az ember már nem is tud örülni semminek.

Ravaszkás arc, de ugyanakkor közönyös is. A hajdani zsírpárnák ráncként lötyögtek a nyakán, a pénzt úgy számolta, hogy oda se nézett. Míg beszélt, két ujját piszkos kendőbe csavarta, s poharakat törölt. Demizsonból töltögette a pálinkát: olyan volt, mint az ízetlen méreg. De azért kemény arccal itták, rákönyököltek a pultra, és verejtékeztek.

A pult mögött porosodó üvegek sorakoztak; a kerek unicumos, a nyúlánk vermutos, a nemzetiszínű barackos. A habzó söröspoharat markoló kéz, mint egy elhanyagolt szentkép kókadozott a falon; a plakát kettészakadt már, de visszaszegelték.

 

Köpködni tilos. Káromkodni tilos. Tizennyolc éven aluliakat kiszolgálni tilos.

Valaki felröhögött.

– Kölyök, teszed le!

A fiú csak azért borotválkozott, mert a többiek is, s most mind őt nézték, a sárga kis dudorokat a homlokán; kifényesedett arca lilás volt a pattanások szálkás árnyékától. Hegyes ádámcsutkáját néha felsértette a késsel, ilyenkor titokban mosta ki a vérfoltos inggallért, mint a lányok a kötőjüket; egyszer rajtakapták.

– Nincs jobb dolgotok? – és egy hajtásra kiitta a kétdecis poharat; megrázkódott tőle. Utoljára márcot ivott, otthon, az István-napi búcsúban.

 

A kocsmáros nem nagyon értette, hogy mitől vidultak fel. Csak azt tudta, hogy ha elmennek, pillanatok alatt kihűl a szoba, a poharak talpa hártyásan odafagy a pléhhez. A rőzse, amit ellobbantott a tiszteletükre, semmit sem ér; de annál többet a pálinkás leheletek, a ruhák, bakancsok szaga, a bűz. Ha elmennek, megint visszamehet hátra a konyhába, nézheti az asszonyt, akin már semmi néznivaló nincs, ráncos, zsémbes, a melle olyan, mint a tenyérrel szétlapított tészta. Kint meg a hó lassan térdig ér. Nincs is kedve eltakarítani, ha eltakarítja, új jön helyébe. Az is reménytelen, ha gondolkozik, okosabb nem lesz, legfeljebb még kedvetlenebb. Az állandó havazásban valahogy minden elveszítette ismerős jellegét. Ha hátramegy a konyhaajtóhoz, neki is dörömbölnie kell, mint egy idegennek.

– Ki az?

– Én!

– Nem értem.

– Én vagyok, nyisd ki!

– Nincs itthon.

– Kicsoda?

Ilyesmi azelőtt nem történhetett meg; még aki tíz éve lakik itt, az is megzavarodik.

– Hogy az istenbe nem érted, ha ordít az ember?

– Szél van.

– Szél, szél, ki a franc jönne ide más?

– Te mondod mindig, hogy vigyázni kell.

És ez igaz, újabban a vaspántot is felrakja az ajtóra, nemcsak a lakatot. Késő délután már csak a hó világít, az ég sötét, mintha ki volna tömve. A tűz prédálva habzsolja a fát, a szél a füstöt nyomja vissza, a meleget nem. A lámpa égőjét olyan alacsonyra csavarják, amilyenre csak lehet, így az is füstöl és bűzlik. Este nyolc óra felé egyenletes zúgás hallatszik fel, de úgy, mintha nem egy meghatározott helyről jönne, hanem egyszerre mindenünnen. Amikor felhallatszik, az ablaküvegek halk pengésbe kezdenek. Nem is zúgás ez, hanem erő. Az asszony összekulcsolja a kezét, és töprengő arccal borzong, mint a templomban, praefatio alatt.

– Hallod? Pontosabbak, mint az óra.

– Hogyan?

– Pontosabbak, mint az óra.

Fülelnek. Úgy érzik, ez a zúgás valamiféle rend a káoszban; ijesztő és megközelíthetetlen, de mégiscsak rend.

Legalább állat volna a háznál! Azzal elszöszmötöl az ember, megveregeti a hasát, beszél hozzá. De állat nincs, még egy kutya sem. Az volt ugyan, de páncélosok jártak a faluban, és elvitték magukkal szerencse kutyának. Na hiszen, jól kiválasztották, sokra mennek a szerencséjével; egyszer a kölykei döglöttek meg, a szénásszekér dőlt rá… Mit tud majd csinálni abban a berregő acélmasinában? Meg fog bolondulni a durrogástól, vonítani fog. Döglene meg inkább, nem kutyának való az ilyesmi.

 

Kölyök, teszed le!

Sokáig elrágódnak ugyanazon a dolgon, mintha mindig az utolsó alkalmat használnák ki. Pedig van idejük bőven, annyi, mint soha még; akár új filozófiai rendszert is kigondolhatnának. Mégis, minduntalan kicsúszik kezük közül az idő. Mintha hajszolnák őket, és mégis unatkozni kényszerülnének. Botot farigcsálnak, először ilyen, aztán amolyan rovátkával, a végén elfogy a bot. Töltényhüvelyből gyűrűt reszelnek, mintát karcolnak rá, betűt, évszámot, kinek milyen a kézügyessége. Egy-két napig hordják, aztán zsebbe kerül, a réz penészzöldre festi a bőrt. A pálinka egyszerűbb.

– Még egy kört, öreg!

Már vörösödtek az arcok. A kocsmáros próbált felmelegedni.

– Maguk aztán jótorkú fiúk! De csak igyák is, mert majd ez se lesz.

– Hát mi lesz? Megszűnik a világ?

– Azt én nem tudom… De nekem sokfelé vannak rokonaim, és már sehol sincs.

– Micsoda?

– Se tojás, se liszt. Az én rokonaim nem olyan szerencsések…

Hirtelen elhallgatott: ezeket nem érdekli, hogy mit mond. Ezek rabolnak maguknak, könnyen megtehetik. És már gyűlölködve nézte őket. Egyik se volt több huszonöt évesnél – egy másik világ. Kigombolt zubbonnyal vedelték az italt, szinte harapták. Holnapra már a falu nevét is elfelejtik, és egy újabbal ismerkednek meg. Rabolnak, ölnek, nem lehet megbízni bennük. Senkiben se lehet megbízni.

Végül is kinek jobb: nekik? Vagy neki, a bereteszelt ajtó mögött?

Az egyik sarokban rázendítettek:

fújja ja szél, fújja…

Kölyök félrehúzódva egy elgyűrődött levelet olvasott. Mindjárt odaszagoltak páran.

– Asszony?

– Nem, a húgom.

– Mit ír?

– Tankok éjszakáztak az utcánkban…

– Már ott is?

– Nézzétek, két ká-val írja a tankot!

– Mit csinálsz… add vissza!

– De mért írja két ká-val?

– Hallgass már… mit ír még?

– Valaki ellopta a kendőjét, az egyik ágyúcsőre kötözték.

– Én a halott szót írtam sokáig két el-lel. Mért csinál ilyet az ember?

– Milyet?

– Hát hogy nem érti…

Nagyot reccsent az ajtó, két társuk dülöngélt ki a hóba; az egyik visszakiáltott:

– Hé, öreg, lány nincs, a szentségit?

A kocsmáros bárgyúan pislogott, majd hirtelen felcsattant:

– Az ajtót!

Kintről behallatszott a csuklás, a zsivaj egyre nőtt. Kölyök vigyázva összehajtogatta a levelet, a zsebébe süllyesztette; valaki megtöltötte a poharát.

– Hány éves a húgod?

– Tizenhat.

– Szép?

– Nem tudom… A húgom.

Az állomás felől felhallatszott az ismerős trombitaszó; sietve gombolkozni kezdtek, és lehajtották a maradékot. A kocsmáros ingerülten nézte a készülődést.

– Még egyet, na! – makogta. – Ilyet nem kapnak másutt, már sehol se lehet kapni…

– Tudjuk, tudjuk, a rokonai az országban…

Arcába szökött a vér; ezek a tacskók beszélnek így, ezek?

– Ez nem tréfa, kérem! – kiáltotta. – Könnyű maguknak! Hol védik maguk az országot? Hol?

Már nem is figyeltek rá, atyáskodva megveregették a vállát, és tódultak kifelé.

A sörösplakát csattogva lebegett a huzatban.

 

Monoton robajlás a csend. Fülsiketítő ritmus a vagonban, minden dallam belefér. De kinek van kedve énekelni? És mi legyen az? mi-le-gyen…

Az éjszakát nehezebben viselték el; az éjszaka parttalan, formátlan, és ők megszokták, hogy mindent megszámoljanak.

Meg-szá-mol-ni…

Mosakodás hét perc. Reggeli parancskiosztás hatszázhetven lélegzetvétel. Kikötés mozgó vonaton tizennyolc-húsz perc – utána ájulás. Déli levesadag tizennyolc-húsz korty (érdekes módon ez a két adat megegyezett). Kenyéradag napi ötven deka. Az első mohó harapás után vékony szeleteket vágtak, így tovább tartott, s azt gondolhatták, hogy legalább hatvan deka. A megtömött marhavagonban oldalt fekve aludtak, s ha fordult az egyik, vele fordult az egész sor. Negyven személy helyett ötven is jutott egy vagonra.

A kocsi közepén felállított vaskályhát a naponként váltott ügyeletes kezelte. A kályha vörösen izzott, de a sarkokban már alig volt érezhető a melege, csupán a búgása, sistergése teremtett valami illúziót.

A fegyverek, kenyérzsákok a fejük felett lógtak; éjszakai tolatásoknál megesett, hogy egy-egy puskaagy meglódult, mint az órainga, és fejbe vert valakit.

– Nem tudsz jobban vigyázni?

– Mit vigyázzak?

– Feküdj rá!

– Hallod, feküdj rá!

– Üres a hüvely!

Aki felébredt, röhögött. Rossz szellemeskedés volt ez, de mindenki élt vele, s csak utána maradt bennük nyugtalanító üresség; mint a gyufaláng: melegíti a markot, de aztán még vakabb a sötét.

Szokásaikat átformálta a tudat, hogy a legközelebbi lépést sem lehet előre kiszámítani. A zsebek, mint a nemrég elhagyott kamaszkorban, újra az ismeretlenre való felkészülés raktárai lettek. Nevetséges holmikból sose volt olyan készletük, mint most. Adott pillanatban minden tárgynak értéke támadhatott, és semmi se volt felesleges, ami elfért a kenyérzsákban vagy a zubbony zsebében.

Volt, aki egy doboz biztosítótűre tett szert, és ruháján minden rést eltüntetett velük; a gombok között, a nadrág és az ing között, a sál és a gallér között. – Szélmentes! – mondták, de a nevetés mögött az is ott bujkált, hogy a biztosítótű nem ostobaság.

Valaki más a kenőcsökre esküdött: megóv, tisztít, fertőtlenít. Lábát esténként kibontotta a kapcából, hosszasan nézegette a bütykeit – aztán bekente.

– Imához! Lábszolgálat a bal kettesben! – A szertartás sose maradt el.

Vagonlakásuk leleplezőbb volt, mint egy tükrös falú szoba; nem lehetett félrehúzódni. A legönfeledtebb mozdulat is éles megvilágításba került. Ez sokszor megalázó volt, de kapcsolatuknak szinte állati meleget kölcsönzött. Egy idő múlva valamennyien egyformává vedlettek.

Pontosan tudták, ki hány alsónadrágot visel, piszkos-e, tetvesedik-e, kinek zsíros vagy himlős a bőre. Már a lencséikről is felismerték egymást. Halmai haskötőjét piros cérnával kihímezték, míg aludt; de ez még az otthoni kiképzés alatt történt. Mikor útnak indították őket, Halmai már nem volt velük, állítólag gyomorvérzést kapott. Arcára csak halványan emlékeztek, de a száröltéses haskötőt még sokáig emlegették. A tárgyak, a tréfák, a nagy ivások emléke maradandóbbnak bizonyult, mint az elsodródott bajtársaké. Aki kilépett a körből, kiesett a cinkosság légköréből is. Legfeljebb irigyelni, gyűlölni lehetett, ha szerencsésebb körülmények közé került – vagy elfelejteni. Az események kényszerű, közös vállalása volt a legerősebb kapocs közöttük. A baljós fordulatokat csak úgy tudták elképzelni, ha az mindannyiukat érinti. Annyira magánosokká és önzőkké váltak, hogy bajtársakká kellett lenniök. Nem érzelmekben bíztak, hanem az egymásrautaltságban.

Pontosan ezt várták tőlük.

 

Egyik nap hajnalban lekapcsolták a mozdonyukat. Kint a nyílt pályán álltak meg – mintha végleg magukra hagyták volna őket.

T. lassan felállt, és a dróthálós, jeges ablakra lehelt.

Éppen kelt fel a nap a síkság szélén. Olyan metsző, végtelen volt a kinti táj, mintha egy idegen bolygó tárult volna a szeme elé. Mozdulatlan kórószárak, rokkant fák, egy félbehagyott, toronyforma épület – se magtár, se pajta.

Valaki vállára tette a kezét.

– Hol vagyunk?

– Nem is tudom…

– Átmentünk már a határon?

– Talán most éjszaka.

Fejük összeért a szűk ablaknyílásban. A nap lassan emelkedett, kékesvörösre festette a havas mezőt.

– Hová megyünk?

– Nem mindegy? Gyere, mosakodjunk meg a hóban.

Átlépkedtek egy-két horkolón, félretolták az ajtót, leugrottak a töltésoldalra. Csakhamar észrevették, hogy a szájuk kékre fagyott s remegnek a hidegtől: élesebb és alattomosabb volt, mint az otthoni.

Becsapottan kapták magukra a zubbonyukat.

 

Furcsa volt belegondolni, hogy a síkság, a sínek, a távírópóznák – már minden idegen.

A fiatalabbik hamarább szánta el magát.

– Félsz?

– Azt nem – mondta T. – De egyedül nem tudom, mit csinálnék. Pedig éppen azt akarják…

– Mit? Hogy féljünk?

– Persze. Gondolj utána – hányan vagyunk itt? Kétszázan, kétszázötvenen? Ha ez mind fél… Ha sokan félünk, annál biztosabb a siker.

Szórakozottan felkapart egy kis havat, a tenyere között gyúrogatta; végül elhajította bosszúsan.

– Mit akartál…?

– A fene tudja. Olyan hamar elromlik minden. Álmomban megint vadásztam otthon… de milyen más a fegyver olyankor! Mint egy bot, csak lógatod a válladon, ha akarod, nem is sütöd el. Megállsz, bámészkodsz a hóban… Ha valahol megreccsen egy ér, biztos nyúl dobbantott rá. Az igazi csend volt. Most meg…

– Talán a drótok?

T. fázósan dugta zsebre a kezét.

– Az túl egyszerű volna.

A másik a bakancsa sarkát ütögette össze.

– Mit csináljunk? Ordíts egyet.

Tetszett a fanyar ötlet, valahogy jólesett megsérteni a síkság csendjét. Tölcsért formált a kezével, és hatalmasat halihózott. A kiáltás, mint egy bukdácsoló lavina, egyre messzebb görgött.

– Nézd csak…

– Hol?

– Ott… a bokrokon túl.

– Lehet, hogy trágyadomb?

– Mintha megrebbent volna…

Kis szünet után még egyet kiáltott, és fürkésző szemmel figyelt; a folt nem mozdult.

Már ébredezett a szerelvény. Az egyik vagonból gajdolás hallatszott ki; a fiatalabbik dúdolni kezdte az elrontott dallamot.

– Ez a harmadik szakasz, csak azok tudnak ilyen hamisan énekelni. Ha nem lennének olyan büszkék, ének órát tartanék nekik.

– Te zenész vagy? – kérdezte T.

– Csak kontár – legyintett. – Kántor vagyok Somogyban. Azaz hogy voltam…

– Miért, ha visszamész, megint az leszel.

– Persze. Csak az már nem lesz ugyanaz.

– Semmi se lesz ugyanaz. Az apám most tavasszal halt meg, ő mesélte, hogy mikor visszajött a Pó mellől, mindig másutt kereste a szőlőkulcsokat. Pedig ugyanazon a szögön lógtak, mint azelőtt.

Összenéztek; talán semmitől sem féltek jobban, mint ettől: hogy így elcsúszik minden.

 

Sorakozóóóó!

Sűrű egymásutánban bújtak elő a vagonokból: a kócos hajak megzúzmarásodtak a fagyban, a feljárók vaskapaszkodóján szempillantás alatt megragadt a bőr.

– Gyere, menjünk együtt.

Magukra kapták a báránybőr mellényt, és beálltak a sorba. A kántor folytatta a dúdolást, de most széles mozdulatokkal kísérte.

T. csodálkozva nézett rá.

– Néha rám jön, és orgonálok – mondta nevetve. – De a tremoló sehogy se működik újabban… Úgy látszik, kikopott a húzókar, pedig megcsináltattam otthon.

A csajkák vásárian csörömpöltek; legtöbben most súrolták hóval az előző esti piszkot. A sor sehogy sem akart kialakulni.

– Mi van itt? Csürhe! Feküdj!

Elhasaltak a sínek mellett. Aki ordított az élen, az se volt több huszonöt évesnél, ökölbe szorított kézzel hadonászott, hangja rekedt, csak megszokásból tudták, hogy mit akar mondani. Vonásai az onánia önelégültségével elevenedtek meg, s még az iramot is úgy fokozta, mintha az utolsó pillanat kedvéért sietne.

– Ee! Keő! Ee! Keő! Ee! Keő!

Aztán elernyedt.

– Föl!

Megindult a sor, lassan csoszogtak a kondér felé. A konyha a kanyaron túl eregette sovány füstkígyóit. Amint elhaladtak a nyitott vagonajtók előtt, megcsapta őket a kiáramló bűzhödt levegő; ilyenkor undorodtak tőle, de éjszaka meleg volt, mint egy öl.

Igyekeztek egymás mellett maradni a sorban.

 

– Azért sokért nem adnám, ha orgonálhatnék egyet valahol. Talán az megnyugtatna…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– Vagy szerinted hülyeség, hogy ilyesmin…

– Mit csinál ott a vége? Felzárkózni!

– Meg azért kíváncsi is volnék, hogy ki temet most otthon. Mert azért azok is csak halnak… Persze, nem mondom, az egész más volt. Mit tudom én – rend volt benne? Tudomásul vettük, és kész. Szinte ki tudtuk találni, hogy ki lesz a következő, olyan természetes volt. A szertartás, a tor, a részegség…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– De itt mindenki csal, csak senki se beszél róla. Te nem unod a vicceket, amikkel traktáljuk egymást? Meg a hadparancsok, a csöpögő dicsőség, a fegyelmező gyakorlatok – hányni kell. Felvonjuk a zászlót, puskával tisztelegj, utódok boldogsága… Röhej. Ha röhögni lehetne. De mért nem beszélnek? Mondják meg! Te ott voltál az őszi kiképző gyakorlaton?

– Egy másik csoporttal.

– Hát ez ott történt. Második héten került sor a gránátdobásra. Nem csináltak nagy hűhót belőle, ezt kell meghúzni, így kell megfogni – mindenki megkapta a maga gránátját. Aztán a szőke Tordaira került a sor. Nem volt az semmivel ügyetlenebb nálunk, talán még pontosabban is csinálta, mint mi. És mégis felrobbant a kezében. Úgy lement a feje, hogy egyet se nyikkant. Ha azt hallottad volna, hogy mit kaptunk mi akkor! Büdös civilek! Csorda! Férfiak maguk? Csürhe! Nem tudnak koncentrálni, elvesztik a fejüket, kurvák, megérdemlik!

A sor összetorlódott, meg kellett állniuk. Akik már megkapták a részüket, visszafelé csoszogtak, mohón szürcsölték a szacharinos feketét.

– Arról persze nem esett szó, hogy Tordai nem is számolhatott kilencet, mert előbb robbant a gránát. De ha egy másodperccel később robban, akkor már minden rendben van. Jöhet az áldásosztás, az úrfelmutatás…

 

Estefelé mozdony robogott el mellettük, majd kis idő múlva visszatolatott, és bevontatta a szerelvényt a pár kilométerre fekvő állomásra. A táj semmit se változott, ugyanolyan sivár és élettelen volt itt is, még a toronyforma épület is ide látszott. Az emeletes állomáson kívül nem volt lakott ház a közelben; a falu valahol távolabb lehetett. Az egyik váróteremben embermagasan állt a szén, s domborúra feszítette az ablakokra erősített hálót. Az oszlopos eresz alatt csukott ajtajú őrbódé; mintha állva belézártak volna valakit. Az ablakpárkányon üres cserepek, kipusztult virágszárral. Az iroda redőnye mögül kékes fény szűrődött ki.

T. azon kapta magát, hogy mindent görcsösen számbavesz, meghatároz. Elnyomta a cigarettáját, és leült a kályha mellé; felváltva bóbiskoltak az ügyeletessel.

 

Másnap elterjedt a hír, hogy bizonytalan ideig itt vesztegelnek, talán napokig. Parancsot kaptak, hogy erre az átmeneti időre is ássanak illemhelyet maguknak.

A töltés lábánál csákányozták ki a fagyott földet. Heccből hosszúkásra méretezték, olyanra, mint egy sírverem, s körbe karókat vertek le, hogy bele ne csússzanak. Mielőtt ünnepélyesen felszentelték volna, valaki színes rongyokat kötött a karók végére. Az ünnepség „zártkörű” volt, csak a síkság volt tanúja a szokatlan sorakozónak, a vagonsorok eltakarták a kilátást az állomás felé. A szakaszok zárt rendben, énekszóval vonultak fel; örültek, hogy történik valami.

Míg topogva négyszöget álltak, messze a síkságon lomha folt emelkedett a magasba. Az éles levegő a vagonokig vitte a csattogás zaját: varjak voltak, félezres csapat lehetett. Először csak a távoli pihenőhelyük fölött köröztek, majd sűrű rajokra oszolva tempósan közeledni kezdtek.

Felharsant az ünnepi trombitaszó:

– Napooos!

A madárhad nem zavartatta magát. Olyan alacsonyan szálltak, hogy gránátot lehetett volna közéjük dobni. Károgásuk nyugtalanító mozgalmasságot teremtett a fejük fölött.

– Lőjetek közéjük! – hallatszott.

Gyors csattanás; a pisztolycsőből kis füst csapott ki, mint a filmeken. A varjak nyugodtan köröztek tovább; később maguktól összetömörültek, és visszarepültek a síkságra.

Az ünnepség nem tartott soká. Először még harsány röhögés fogadta az egyes „ürítő” csoportokat, de hamar szétszéledtek, és nem értették, hogy mért ingerültebbek, mint máskor.

Este, a csend beálltával, finom csengéssel telt meg a levegő; mintha szüntelenül huzalok erdeje visszhangzott volna.

Ketten álltak őrséget a szerelvény mellett.

Ötpercenként összetalálkoztak a szalmába csavart artézicsapnál, kis ideig ott csapkodták a tenyerüket, a fülüket dörzsölték.

– Kivel beszélgettél az előbb?

– Én? Senkivel. Befordultam a szemafornál, és jöttem vissza.

– Mintha a hangodat hallottam volna.

– Pedig nem szóltam.

Aztán később, újra a csapnál.

– Mit nevetsz?

– Csak elképzeltem, ahogy énekelsz, orgonálsz magadban. Semmi nem kell hozzá, se hang, se orgona…

– Csak emlékek, mi?

– Te sose beszélsz magadról – mondta a kántor egy újabb forduló után. – Mindig ilyen vagy?

– Erdőben nőttem fel… Erdőben megszokja az ember.

Sután egymás bakancsáról rugdosták a rátapadt jeges havat – csak ennyi érzelmességet engedtek maguknak.

– Azt hiszem, most kellene valamit… Most biztos elkezdődik.

– A bevetésre gondolsz?

T. bólintott.

– Arra is.

Lépések közeledtek. Gyorsan elváltak, vállukon előbbre húzták a puskát. Állandó résenlét. Az oszlop mögött, a rozsdás víztartály mögött, mindenütt megbújhat valaki. Nem lelet kiszámítani. T. behúzódott két ütköző közé; kis forróság indult el a nyakszirtjénél, és lassan áramlott lefelé. Tikkadt csendben, vibráló hőségben érez ilyet az ember. Didergett.

– Ki az?

 

A vagonokban meg égtek a pipicsek.

Borra szomjaztak, de nem volt; a cigaretta is fogytán. Újra meg újra elölről kezdték a találgatást. Térképek kerültek elő, ismeretlen helységneveket betűztek. Többen a holmijaikat rendezték, fegyvert olajoztak, megkalapálták a lazuló csigaszögeket. Számbavették a fehérneműt, gondosan összehajtogatták, hogy minél kisebb helyet foglaljon el. Végül megemelték a hátizsákot. A súlyelosztás. Nagyon fontos. És kezdték elölről. Ami baloldalt volt, jobb oldalra került, ami felül, alulra. Minden együtt. Feszesen. Le lehet kötni, szíjazni.

Aztán?

Már nem volt mivel babrálni, s a hajnal messze még. A rakosgatás legalább elfoglaltság, kitérés: nem szembenézni. Vagy ha igen, akkor túlzott durvasággal: az is ellenméreg.

– Ha leszedik a hátadról, majd nem kell keresgélni. Itt a zsebkendő, fogkefe…

– Leltárt ne írjunk?

– Leltár a zubbonyzsebben!

– Előzékeny hulla!

– Pontos kiszolgálás!

Körülülték a vaskályhát, később kártya került elő, de azt is abbahagyták. Az izgalom, amit nyújtott, nagyon távoli volt, nagyon steril; akkor már inkább a szorongás.

– Láttatok már dögtemetőt? Nálunk a Szikes-háton volt egy, az akácos mellett…

– Az se lehetett rigótanya.

– Mért, a madarak nem kényesek.

– Nem biztos. Egyszer temetésen voltam nyáron, csak úgy szédelegtünk a koporsó mellett, de azok is elhúzódtak, egy se maradt a közelben.

– Biztos nem szeretik a szertartást.

– Ha betegek, akkor is elbújnak inkább. Mások, mint mi.

– Okosabbak.

– A fene tudja. Egyszer éjszaka mentem haza, egy kutya szegődött hozzám, olyan senkikutyája, keverék. De okos volt, beszélt a szeme. Úgy ugrált a bolond, mintha vacsorára csalogattam volna. Aztán egy autó jött, a reflektortól megvakult vagy mi… elütötte a gerincét. Nagyon megsajnáltam. Felzörgettem vele az orvost; dühös volt, hálóingben jött ki, de azért megnézte. Azt mondta, lőjem agyon, ha szeretem. Nem a bajáról beszélt, arról egy szót se, csak így meg úgy, hogy úgyis jobb neki. Egy kutya csak, gondolta, és nem sokat teketóriázott. Én meg vittem haza. Otthon csak egy flóbert volt, az is a padláson. Kint leraktam a kertben a fűre, hogy majd ott végzek vele. De mit gondoltok, amíg a fején volt a kezem, nem nyüszített, csak folyton nézett rám. És ahogy magára hagytam, mindjárt vonított, nem akart egyedül maradni. Úgy lőttem agyon hogy közben simogattam. Pedig ma is élhetne, ha nem szegődik mellém.

Hátradőlt, s hozzátette:

– Én nem tehettem róla.

– De mégiscsak megölted.

– De nem! Nem érted?

Mire valaki más:

– És mikor nem is tudod? Akik kint jártak, mesélik. Az árokból egész más… csak töltesz, meghúzod, kicseréled a tárat, hamar vége. De ha úgy közelről, amikor pontosan látod, hogy te…

– Az más, ha önvédelemből.

– És ha célja van.

– Persze… Csak utána! Könyvben olvastam egyszer, valami tengerészkapitány írta, hogy fellázadtak a matrózok, és mindenkit megöltek, aki nem volt a pártjukon. Aztán várták, hogy másképp lesz, de nem lett több a víz, se az élelem. És már nem lehetett senkire ráfogni.

– És? Mi volt még a könyvben?

Úgy érezték, csak addig vannak biztonságban, amíg beszél közülük valaki.

 

A sarokban gyufa sercent, az ujjnyi gyertyavég zöld katonaládán pislákolt.

– Kinek írsz, Kölyök?

A fiú letakarta karjával a papirost.

– Nem tudom… csak gondoltam, hogy írok.

– Majd kitalálunk egy címet, jó?

 

T. óvatosan továbblopódzott. Odalapult a vagon mellé. Árnyék vetődött a hóra, a lépések elhalkultak.

– Ki az? Jelszó?

– Admiral – motyogta egy hang; báránybőr bekecsben, hosszú alsónadrágban támaszkodott az ütközőhöz, és nézte, hogyan csurog a szájából a nyál.

– Mi van veled?

– Már régi…

– Hülye vagy. Összefázol.

– Bent se tudnak aludni, ha köhögök.

Egy darabig tanácstalanul álldogált, aztán magára hagyta.

Jobb, ha a végén egyedül marad az ember?

Elindult ismét az artézicsap felé. A csillagok erős, hideg fénnyel szikráztak, a vagonablakok fénykockái egymás után sötétedtek el.

Milyen lehet itt a nyár, amikor békésen kiszekereznek a földekre, a lovak csüdig harmatosak, a zabla megcsörren…?

 

A katonaládán még pislákolt a gyertya; Kölyök újra elolvasta a levelet.

…már éjszaka van, Húgocskám, végzem levelem, és sokszor gondolok Rád. Máma eszembe jutott, mikor először szekereztünk át a szomszéd faluba. Nem ismertük a járást és sötét volt, amikor hazaértünk. Sokszor eszembe jut, ami régen történt. Találtam az egyik nap egy mogyoróbokrot, ki- faragtam egy ágát és el is küldeném, de kinevettek vele, és hát úgyse lehet. Tegnap azt álmodtam, hogy a búcsúsok a Kálvária-dombon vertek sátrat, és a rétről szekerek vágtattak, mint a cigányoké, tudod, és célba kellett lőnünk a lovakra, és muszáj volt lövöldözni. Pedig én nem tudnék lovat ölni, bárcsak egy is volna velünk, ez nagyon hiányzik. Rossz az is, hogy nincs, akinek elmondjam. A kendődet visszaszerezted-e? Én vettem neked, őrizd meg. Édesapámékkal együtt sokszor csókol téged nagyon szerető

Bátyád.

 

Vasárnap délelőtt, szikrázó napsütés.

Hó reggel óta nem esett. Tágasság és törékeny könnyűség a levegőben, a távolság leszűkül. Minden mozdulat pengés és karcolás. Egynemű csend ég és föld között. Amit a havazás meggörnyesztett, összetöpörített, az most mind megnő, és függetleníti magát a háttértől. Óriási fák, vésett füstkígyók, érintésre összehulló bokrok. A vagonok túlméretezett játékkockák a magas töltésen. Összetörnének, ha megindul a szél.

Távol, a sínek között, oldalazó mozgással fekete folt közeledik, időnként megáll, majd változatlan iramban ismét megindul. Hirtelen egy ugrással a síneken kívül terem, és eltűnik. Mindez olyan gyorsan játszódik le, hogy a vakító fényben bizonytalanná válik: valóban eltűnt? Vagy még mindig a töltésen van? A látvány folytatja önmagát? Már ismét a sínek között üget. A vagonsor közelében figyelve lelassít. A töltés egyik széléről a másikra kanyarodik át, majd indokolatlanul, de annál határozottabban letér a síkság felé. Hasig süppedve lábal előre, néha beleharap a hóba, prüszköl. Később egy kitaposott térségre bukkan; a sorakozók hagyják itt mindennap a nyomukat. Itt megpihen, a bundáját rázogatja, és egy helyben topogva szimatol. Rövid gondolkodás után ismét visszafordul a töltésoldalba vágott hólépcső felé. Hangokat hall. Jobb elülső lába tétován, behajlítva mered a levegőbe, úgy figyel. Megnyúlt testén erősen kirajzolódnak a bordák félkörei, a hátán egy tenyérnyi helyen nincsen szőr. Visszafelé néz, de közben előrekúszik. A napfényes fagyban bizonytalan a hangok forrása. Merészen a vagonok mellé ugrik, és besomfordál a kerekek közé. Nyugtalan. Felágaskodva megszagolja a vagon padlóját, orrát a résekre szorítja, kapar. Utána izgatottan az egyik kerékhez fut, és rángatózó farral vizelni kezd; a következő keréknél megismétli. Nem tudja eldönteni, hogy elhagyja-e a rejtekhelyét. Végül elszánja magát, és kilép a keskeny gyalogösvényre. Az első vagonlépcsőnél vinnyogó hangot hallat – az ajtón semmi rés. Tanácstalanul futkos a bejárat előtt, de ugatni nem mer. Ismét berohan a vagonok alá, és ott kezd el ügetni; árnyéka követi kint a gyalogösvényen. Hirtelen abbahagyja a rohanást, és előmerészkedik, zihálva fújtat. Csend. Érzi az emberszagot, de látni nem lát senkit. Újra próbát tesz, sorra vizsgálja az ajtókat, végre az egyiknél lábfejnyi rést talál. Felugrik a lépcsőre, és a rés meleg légáramába tartja a fejét. Nedves, fekete orra remeg, fintorog. Benéz. Bent alvófélben pattog a tűz, a pokróccal letakart szalmafekhelyek üresek. Senki, és mégis emberszag. Elülső lábával már bent tapogat, de két hátsó lába még a lépcsőn áll; óvatosan azokat is maga után húzza. Most se lát még senkit, a szokatlan melegben bizonytalanul szimatol. A vaskályha lenyűgözi: odalép melléje, és testével követve a kályha henger alakját, majdnem hozzásimul, rátekeredik. De nem fekszik le, áll, minden pillanatban ugrásra készen. Csak annyit tesz mégis, hogy kis idő múlva lehunyja a szemét, de lecsukló fejét azonnal visszakapja. Később megmozdul valami a sarokban. Gyorsan összehúzza magát, felvakkant, de a kályha mintha fogva tartaná.

– Ki az? – kiált egy hang; és már ugrik is valaki, nagy csörgés, kemény tárgyak gurulnak szét a szalmazsákon. Egy csajka éppen eléje zuhan, a teteje lepöndörül, és kiesik belőle egy megrágott kenyérvég. Villámgyorsan utánakap, a fogai közé veszi, lódulva kint terem a vagon előtt. Mögötte kivágódik az ajtó.

– Te büdös! Nem rakod le!

Egyszerre kicsapódnak a szomszéd vagonok ajtajai is.

– Mi az? Mi történt?

Kapkod a fejével, menekülne, és mégis marad, szűköl.

– Nem rakod le!

– Mit kiabálsz? Hadd vigye…

Éles revolvercsattanás.

Vonítva felszökik a levegőbe, forogni kezd, nyüszít, de a kenyér nem esik ki a szájából. Aztán hirtelen a síkság felé fordul, dülöngélve elrohan, fekete csíkot húz maga után.

Röhögés.

– Azt hiszed, most jobban visszahozza?

Még sokáig látták, ahogy a havas mezőn imbolygott; kanyargó utat írt le, mintha a hótakaró alatt ösvényre akadt volna.

 

A vasárnap semmiben se különbözött a többi naptól, a rendje mégis másképp alakult. Más volt a csendje, időbeosztása, a hangulata. Hosszabbnak tetszett, és a semmittevés is indokoltabbnak. A beidegzések még nem koptak ki belőlük egészen, ilyenkor akaratlanul is körülményesebben borotválkoztak reggel, a ruhatisztogatást, a friss ing felavatását nem mulasztották el, se a ráérős fütyörészést a „korzón”, a szemafor és a konyha között.

Csak éppen íze nem volt; másoltak valami nemlétezőt.

Délfelé meglátogatták a szomszédos vagonokat, de ha akadt is prezent cigaretta, a csikk végül visszakerült az ajándékozóhoz. Többnyire kiestek a szerepből, a gesztusok elbizonytalanodtak félúton.

Otthon ilyenkor kínálják az embert egy kis pálinkával, pogácsával. A konyhából behallatszik tűzpattogás, minden ragyog; a bútorok, terítők a derűs várakozástól fénylenek. A pálinka kékesen szivárványlik az apró poharakban, már az illata is felizgatja a nyálkákat. Még egy pillantás körbe, az egyformán csillanó szemekbe – aztán föl. Tapintani lehet az útját. Most már jó. Keresztbe lehet vetni a lábat, a forróság lassan árad, az asszony valamit odébb tesz, kint vakít a hó, mint felcsúszó szoknya alatt a comb csíkja…

 

Újabban elmaradt vasárnap a névsorolvasás; pótolta a megszokás és a félelem.

Mikor először került rá sor a laktanyában, inkább humorosnak találták, mint bosszantónak. Ha már így illik, legyen; úgy látszik, ez is hozzátartozik a fegyelem rítusához. S abban nem is volt hiány. Egy félrefordult gomb képes volt az egész század összhangját megbontani. Húsznapos kiképzésbe került, míg a sorakozó minden igényt kielégített; ugyanannyiba a tisztelgés, a feküdj, a kúszás. Utána kezdtek csak hasonlítani az óraműhöz. Mikor kiürítették a tábort, melynek a palánkkerítését négy hónapon keresztül csak zárt rendben hagyhatták el, szinte mindennap számbavették őket, megszámolták a készletet. Már nem is vették észre, hogy kiszolgáltatottságukban a rang és méltóság homályos érzését kelti bennük, mikor a nevüket hallják; mintha személyesen szólna hozzájuk valaki. Nem akarták elhinni. A felhangzó nevek hallatára – ez ő… ez a másik… ez én vagyok… – valahogy újra átélték egymás személyiségét, a jelenlét bizonyosságát. Nem; nem mint a tárgyak. Ezek a pillanatok voltak a legemberibbek. Csak később váltak megalázóvá, mikor már nem is titkolták előttük, hogy kijátszhatatlan szövevény veszi őket körül.

 

Hunyorgó szemmel nézte a lejtős síkságot.

Menjen egyedül?

Míg bámészkodott, mintegy fél kilométerre a töltéstől baktató alakot vett észre a mezőn, sehol senki körülötte. Annyit szabad szemmel is ki tudott venni, hogy közülük való. Unalmában előszedte a távcsövét (amit még az apja hozott a Pó mellől), és felderítette a terepet. Az arc érintésközelbe ugrott: Kölyök volt. Lassan lépkedett, nem is sejtve, hogy figyelik. Kezét csípőre tette, a sapkáját feltolta a homlokán. Szórakozottan egy kórószárat rágcsált. Aztán megállt, két ujja közt kifújta az orrát. Felnézett az égre. Ujjbegyéről lerágott egy bőrdarabkát – vagy csak a fogát piszkálta?

Hirtelen megértette, hogy „odakint” ugyanígy lesz. Ha van távcső, először azzal. Megnézi előbb az arcát, a szemét, a homlokát – és aztán elhúzni csak. Legjobb derék alá venni a célgömböt, valamennyit úgyis fölfelé ránt. S próbálta elképzelni. És újra szeméhez emelte a távcsövet. Tehát, derék alá. A rövid köpeny alatt komikus volt a két betekercselt láb, a nagy bakancs. Ha valamit, ezt biztos lerángatják majd róla, s megmarad neki az elküldetlen levél, a bicska. Bugylibicskája van, látta, mikor bevéste a nevét. Akkor persze nem gondolt semmire még, mint ahogy most se gondol, csak áll és rugdalja a havat. De mért nem rohan… mért nem vágódik el?! vagy ordítana legalább! Védekezne!

Egyszer mutattak neki valakit, aki világos nappal kimászott az árokból, és zsebre dugott kézzel megindult előre, mintha éppen csak sétálna. Átlépkedte a gödröket, a hullákat, mintha ez volna a legtermészetesebb. És nem lőttek rá; megvárták, míg visszatér, és csak akkor kezdődött el a surrogás.

Most elhitte, hogy megtörténhet.

Hirtelen meglökték hátulról.

– Ki az? Ki mászkál ott?

– Nem tudom – mondta, és vállára akasztotta a távcsövet.

– Nagyon kódorog máma a nép. Nem jössz zsugázni?

– Most nem – rázta meg a fejét.

 

A korzózók legtöbbje már visszavonult a vagonokba; itt-ott énekszó hallatszott fel, harmonikaszó. A kántor leült az egyik ütközőre.

– Tudod, hogy készül valami?

– Mit hallottál?

– A szakács földije a főhadnagynak, az mondta, hogy nem sokáig maradunk itt.

– Na, akkor pedig nincs más…

Nem messze tőlük a Kölyök baktatott vissza a mezőről a töltés felé; T. odakiáltott, meglóbálta a karját. Aztán belekarolt a kántorba.

– Mit szólnál, ha őt is magunk mellé vennénk?

A kántor örömmel egyezett bele.

– Már én is gondoltam rá.

Kölyök még este áthurcolkodott melléjük, a kályha közelében szorítottak neki helyet.

 

Ötödik napja szemlélik a hajnali akrobatikát: a vörös nap élére áll a síkság peremén.

Az ellátás észrevehetően romlik. Újabban énekszóval kell felvonulni az ebédhez. A bab csírakukacai, mint a zsugorodott tetemek úszkálnak a csajkába mért lé tetején. Az ebéd is késik, a reggeli is. Körmönfont rendezés. A fagyban még csikaróbb az éhség, és feldobja a savat a nyeldeklőre. Csak éppen köpni nem szabad – most?!

Ünnepélyes parancshirdetés.

…átléptétek a határt, bajtársak, fiúk, testvéreim, kemény arcélek! Nagy események előszele dübörög a levegőben, kemény előszelek. Az otthon üzen, az otthon vár. Tőletek. Valamit. Mindent. Micsoda vérzivatar! – De dicsőség!

A zászló egykedvűen lobog a szélben. A tisztikar alatta áll, mosolytalanul, cserzetten. Ezredes, százados, főhadnagy. Orgonasípok. Egyszerre csak az egyik szól, mindegyik húzókar hibátlanul működik. Betéve tudják a műsorfüzetet. Pontosság, rend, geometria. A bakancsok sarka a sínekkel párhuzamos, a sínek a Galaktikával, minden mindennel. Nyilvánvaló a győzelem. Száz és száz, ezer és ezer köpeny nyolcas sorokban, mozdulatlanná fegyelmezve. Kozmikus összhang pátosza, naponként megismétlődő próba a sorakozó. Gombnyomásra működő sejthalmazok, gombnyomásra robbanó világegyetem. Magasabb rendű szemlélet a fegyelem. Protonok, nyolcas sorokban. Micsoda kéj kézben tartani a szétfutó szálakat! Megnyugtató. A parancs, a parancs, a parancsolás!

– Jobbra nézz!

A zászló elakad felhúzás közben; akkora, mint egy lepedő, rátekeredik a rúdra, már nem lobog. Puskavéggel kell megpiszkálni, hogy ismét dagadozni kezdjen.

Nézik. A tekinteteket nem lehet párhuzamosítani. A gondolatokat se.

…dicsőséges szelek feszítik vitorláinkat a beláthatatlan tenger ölén! Ha győzünk, minden a miénk! Emlékezzetek! Hány tenger mosta apáitok vérét! Ha el nem pusztulnak, ma birodalom áll a csonka haza helyén – legyen áldott az emlékük, a példaképeké! Doberdó, Isonzó, Galícia, Rigómező, ottomán hatalom, új Zrínyiász! – és mi kivágjuk magunkat! Vadkan ölte meg szegényt.

Az egyik vagon tele vágott dohánnyal, szőnyeggel, ezüsttel, képekkel. Mire számítanak ezek? Hősi feltámadásra?

Az orgonasípból hirtelen kifogy a levegő. Összedugják hárman a fejüket. Ki fognak találni valamit – de nem sürgős. A várakozás edzi az önfegyelmet. A merev „vigyázz”-t nem váltja fel a „pihenj”. Lesz még hidegebb is, ez még csak dedó, gyerekjáték. Majd megszokják. A bakancsok talpa belefagy a hóba. Na és? Tornáztassák a lábujjukat a kapcában, azért van négy pár kincstári fejenként. És ha nem volna?

Nem tudnak megegyezni. Cigaretta, bokacsattogás, parancsára, igenis. De nem történik semmi. A hátsó sorokban lazul a fegyelem. Egy kéz elindul lassan a comb mellett, már deréktájon tart. A főhadnagy felfigyel, a kéz megmerevedik. Csípőre tett kézzel bámul, nem tágít. Meddig bírja ez a tulok kétcsillagos? Pillantása éles, de üres. Már megszokásból is meresztgeti a szemét, ha nem is gyanakszik. Most! Végre! A kéz csigamódra ismét megindul, és kiköt az orrnál. Tüsszenteni kellene, de az tilos. Nyomkodni kezdi az orrnyerget, és sikerül visszafojtani az ingert. De csak annál rosszabb. Minek ásták az illemhelyet, ha nem használhatják, amikor kell? Most már az esne jól tüsszentés helyett.

A százados orrfúvása recsegve töri meg a csendet. Kesztyűs kézzel gondosan összehajtogatja a zsebkendőt, majd újra kezdi; úgy látszik, az élek nem fedték pontosan egymást. Hideg, időt pazarló mozdulatok. Mintha színpadon állna. Köhint.

…mindannyian büszkék vagyunk, hogy miránk! A haza belénk helyezte, hogy most vagy!

Ez pontos. Mindannyian! Csak éppen nincs hová nézni. Az érdes hang visszahúz, lenyom; a tömött sorok közé csak törmelékképek hullanak be; egy vállpánt, egy fatörzs, egy fej, egy darab ég, egy vállpánt… Nézhetik egymáson a tarkólövés helyét. A síkság mozdulatlan, falu tíz kilométerre. Még senki falubelivel nem találkoztak. Élnek ott egyáltalán? Vagy kiürítették? A tartalék vakvágányon. Elszakítva, kiszakítva, megszámolva, becsomagolva, indításra készen. De akkor gyerünk legalább! Ha ők nem dönthetnek, legalább döntsenek!

Mi lesz a reggelivel?

…ma negyedik éve, bajtársak! Ki kell vennünk a ré! A század közös óhaja, hogy! Vége a pihenőnek! Éljen a közös, győ! Éljen a haza!

 

A vörös napkorong elszakad a láthatárperemtől.

 

Szerelem

Átsétálok a trafikba – szólt vissza Baki, és a gépház hűvöséből kilépett a tűző napra. Amíg felkapaszkodott a töltésre, gondosan megigazította a sapkája ellenzőjét, hogy jól vessen árnyékot. Fent a zsiliphídon tenyérnyi Doxa-órát vett elő, füléhez tartotta, majd hunyorogva, mintha keresne valamit, a pilledt kertaljak felé nézett. A kertek a fűzbokros ártérig lenyúltak, felső végüknél már a Fő utca kanyargott. A folyó évenként többször is elöntötte az árteret; most szikkadt és repedezett volt, szétnyílt kagylók borították vastagon.

A zsiliphídtól nem messze vöröstetős ház emelkedett ki a többi közül, a kertje is dúsabb volt, mint a szomszédoké. Gyümölcsfák sorakoztak benne, virág és vetemény, magas vesszőkerítését ültetett folyondár kúszta be, az ártér felé sövénygát védte a víz pusztítása ellen. A parasztok nem sokat törődtek az ilyen ház körüli kertekkel – gyep, virág, ilyesmi nem foglalkoztatta őket – , ezen az egy kerten azonban ápoló kéz nyoma látszott. Még egy nádfüggönyös filagória is megbújt az utcáról behajló eperfa árnyékában.

Akár egy zöld oázis, közepén piros tetővel.

A gépész figyelmesen szemlélődött. Rezes arcú, szikár férfi volt, túl az ötvenen. Erős pofacsontja alatt két horpadás mozgott alig észrevehetőn, mintha a fogai szüntelen őröltek volna. A napfényben élesen kirajzolódtak a bőrébe ivódott olajrovátkák, a nyakán dudorodó erek. Ezek a határozott vonalak makaccsá és szigorúvá tették arckifejezését, csupán a szeme volt álmos és világoskék, mint egy gyermeké.

Az erdő felől, a töltésen, kerékpáros férfi közeledett feléje, válla fölött puskacső csillogott. Már messziről megismerte, Csollán volt, az egyik kerülő, aki betért néha hozzá; legutóbb a puskája závárját javította meg.

Az erdész lefékezett a hídnál.

– Itt hűsöl, Baki úr? – s törölgetni kezdte kis fogkefe bajuszát.

– Én nem – mondta az pontosan –, ahhoz találhatnék jobb helyet is.

– Hát veszettül süt, az isten verje ki. Az erdőben lélegzeni se lehet.

– Nagyon hihető – bólintott Baki, majd szakértői körülményességgel hozzátette: – Éjszaka nem szállt le a hő huszonnégy fok alá, így nem vált lehetővé a lehűlés.

Az erdésznek tetszett a cirkalmas válasz.

– Maga is mindig mér valamit, hallja. Aztán fizetnek legalább azok a metrológusok?

– Nem olyan ez, kérem. Ez tiszteletbeli megbízás.

– Ugyan? Az micsoda?

– Tudományos érdekből figyelem az időjárást.

– És jelenti a pesti uraknak ingyen! Hát ez is bolond dolog. Inkább esőt küldenének.

Úgy látszott, ezen mindketten elgondolkoznak. Csollán még várt egy darabig, aztán elköszönt.

– Majd benézek az egyik este, az órámat kéne megjavítani – s legurult a füves töltésoldalon.

Baki csak utóbb gondolt rá, hogy nem is válaszolt. Szeme újra ott járt a zöld oázison, s azon a furcsa fölfedezésen tűnődött, amit még kora hajnalban tett: azóta se tudta megfejteni.

Ott lakott a szivattyútelep szomszédságában, egy töltésoldalhoz tapasztott, vakolatlan házban; a falutól csupán a bokros ártér választotta el. Jobb lakást nem is kívánhatott magának: ha éppen kedve támadt, nyugodtan szemmel kísérhette, ami túl a kertekben vagy az utcán történt. Hajnalban, mikor a disznaját etette, feltűnt neki, hogy odaát, a filagória elől hiányzik az a kerti dísz (egy festett, törpét ábrázoló kőszobrocska), amit alig egy éve vettek az öreg Külüs hagyatékából, árverésen. De most bárhogy meresztgette szemét, a szobrot sehol nem látta, legalábbis ott nem volt, ahol eddig állt. Persze, az ilyesmit rózsaágyások közé szokták állítani az urak – az öreg Külüs is vásáron vette valamikor –, s talán erre gondolva kerestek neki megfelelőbb helyet. De mért ilyen váratlanul, ilyen meglepetésszerűen?

Bakinak nagyon szívéhez nőtt ez a kert, bár csak egyszer járt benne. Az elmúlt tavaszon történt; éppen ladikkal igyekezett hazafelé, s kifogyott a trafikja. Azt gondolta, kiköt a kertaljában, s majd hátulról kerül be a házba – de senkit se talált otthon, a tornácon üresen állt a szövőszék. Már épp indulni akart kedvetlenül, mikor a tornác végében egy ajtót vett észre, amelyen jókora lyuk volt. Kíváncsian bekémlelt. A szobát raktárfélének használták, s a szűk ablak éppen a töltés felé nyílt. Szorongó érzés vett erőt rajta: ekkor tudta meg, hogy az a csillogó, ezüstös fényfolt, amit annyiszor látott odaátról felvillanni, ennek a raktárszobának az ablaküvege! Percekig ott álldogált. Gondolatban beült a szobába, az ablak közelébe asztalt állított, zsineggel lámpát húzott föléje, és kirakta maga elé a szerszámait. Jólesett elgondolni, hogy egyszer mindez valóság lehet.

A Fő utcán vastagon állt az agyagsárga por, forrósága még a cipőtalpon is áttűzött. A tikkadt csendben távoli cséplőgép dohogása lüktetett. Útjába esett a kocsma, nem kerülte el. Odabent hűvös volt és sötét, az ivó nappali, savanykás szaga majdnem frissítőleg hatott rá. A kocsmáros sokára kecmergett elő, s mindjárt intett is hátra, ahonnét előjött.

– Ezek a nyüves disznók! – fakadt ki. – Úgy elfeküdtek, mintha nem volna élet bennük.

– Szerintem érthető – ült le a gépész; s mintha a vadőrrel megkezdett beszélgetést fűzögetné tovább. – Csak gondolja el, mi azt hisszük, hogy oktalan állatok, pedig jobban tudják nálunk, mi való…

– Hogyhogy mi való? – nézett rá a kocsmáros.

– Hát a melegben, a hőségben… A mozgás őbennük is hőt fejleszt ám!

– No, igaz, igaz… De tudja, hogy van. A bót nem megy, az anyjuk kínja se megy. Persze hogy fél az ember, hogy azok is elemésztődnek.

Komótosan kitöltötte a szokásos két decit.

– Rágyújt?

– Köszönöm, éppen a trafikba indultam.

– Ha ugyan nem zártak be.

– Miért zártak volna?

– Hát csak úgy gondolom… reggel a Nyékiék szekerére pakolt föl az asszonyka, biztos vásárba ment.

– Ma reggel? – hitetlenkedett Baki.

– Mondom, a Korpás Nyékivel, azok már learattak. De azért csak menjen, az anyja biztos őrzi a házat.

Kint az utcán már neki is eszébe jut: pár napja, mikor betért a trafikba, egy hatalmas vászonlepedőt látott a tornácon kiterítve, közepén magasra rakott szőttesekkel. Nyilván akkor csomagolták össze az eladásra szánt portékát. A fiatalasszony éppen háttal állt neki, s lehajolva rendezgette a készülő bugyrot. Feje nem is látszott, csak a barna kontya emelkedett föl-le, mint egy kicsi domb, s a szoknyája húzódott föl a térde hajlatáig. De annyira munkájába merült, hogy fel se nézett, amíg ő a pultnál időzött.

Baki sokszor csodálkozott, hogy a fiatalasszony milyen hosszú ideig hordja a fekete ruhát. És nemcsak az utcán, de otthon is; még csak egy szalagot vagy színes kendőt se tett magára soha. Persze, kemény ítéletű a falu, az özvegyeken rajta tartja a szemét, hiába dörgött el harmadik éve a háború. Pedig hát, az élet megy tovább. Mégis, ez a makacs, illemtudó gyász titokban neki is tetszett, becsülte érte a fiatalasszonyt. Más már ki tudja hol, miben járna! De nem is lehet őt összehasonlítani a vele egykorúakkal. Ha csak azt veszi az ember, hogy szinte minden vásárra elszekerezik, és mindig teli bugyorral – nincs ebben is valami csendes, szívós okosság? Tavaly az első tetőt cserepeztette, idén a hátsóra is sor kerül. Öregek gazdálkodnak ilyen megfontoltan.

De azt bizonyosra vette, hogy az anyja nem részes ebben.

Mikor legutóbb Pesten járt, egy kirakatban furcsa, négyszög alakú lemezeken akadt meg a szeme. Cikornyás levelek, madarak voltak a közepükbe vágva, s ezeket a mintákat bárki odavarázsolhatta a kimeszelt falra. Mindjárt kettőt vásárolt; az egyik összebújó gerlepárt ábrázolt, a másik félkörben elhelyezett ibolyacsokrot. (Ágya fölött még mindig ott fakult a két próbafestés nyoma.) Először a gerlepáros mellett döntött, majd elbátortalanodva a másikat csomagolta be. Estefelé állított be a trafikba. A pult mögött senki sem ült. Kis idő múlva kiáltás hallatszott az első szobából: „Édesanyám…” Első pillanatban csalódást érzett, hogy nem a fiatalasszony lép a pult mögé, de csakhamar megnyugodott. „Így mégis könnyebb lesz majd” – s már örült is, mikor az anyját pillantotta meg az ajtóban.

– Tessék, mit adhatok, Baki úr? – kérdezte sietősen az öregasszony, mintha munkát hagyott volna félbe. Ráérősen letette a csomagot, kifújta az orrát.

– Igen, majd kérnék akkor… – és felemelte a hangját, hogy az első szobában is hallják.

– Tudják, az a pesti áru mégsem olyan, mint egyebütt… Mint akár nálunk is.

Az asszony csodálkozva nézett.

– Hogyan hogy más? Hiszen mi is ugyanazt kapjuk.

– No, igen, nem is vitatom én. Csak hát éppen odafönt jártam, azért említem meg.

Míg beszélt, szeme megakadt valami új csomagolású dohányon.

– Megint újdonság?

– Most érkezett – emelt le egy paklit az asszony. – Dózsa dohány.

– Aha… Egészen új… – s megszagolta. – Jó szaga van.

– Meg nem is drága. Forint ötven.

– Igen, ismerem… – bólintott rá, holott akkor látta először. – Odafent is ennyi, mármint Pesten.

– Hát, tessék akkor…

A szobából halk neszek hallatszottak ki, mintha suhogó vásznat vagy puha selymet emelgettek volna.

Hirtelen elhatározással megkérdezte:

– Tetszett már ilyesmit látni?

– Micsodát, Baki úr?

Még ki se bontotta a csomagot; zavarában nem boldogult a csomóval, elszakította. Végre ott feküdt kibontva a piktorminta.

– Hát ez lenne az! Egy új találmány… Persze, nem mindenütt árulják, csak városon.

– De mire jó?

– Az ne okozzon gondot! Majd kipróbálják.

– De hát kinek tetszett hozni?

– Az most nem jelentős. Csak tessék rátenni a falra, utasítás szerint… – s elmondta aprólékosan, amit tudni kell a piktormintáról. – A párját én vettem meg, hát csak nyugodtan…

Az asszony érdeklődéssel bólogatott, de a csomaghoz nem nyúlt hozzá.

– Köszönjük, Baki úr, de mi nem használunk ilyet. Meg aztán, köllhet ez otthon is még, vigye csak haza szépen.

Ezt a visszautasítást nem tudta elfelejteni. Nemcsak udvariatlannak érezte, hanem árulkodónak is. Egyszerre rádöbbent, hogy amit ő eddig féltő aggódásnak vélt az öregasszonynál – a szüntelen leskelődést, kullancskodást a lánya körül –, az valójában zsarnokoskodás. Hiszen most is! Meg se kérdezte a lányát, hanem mindjárt ő maga döntött, mintha más nem is történhetne a házban, csak amit ő akar. S hozzá nem is a maga portáján uraskodott így, hanem egy olyan házban, amely mégiscsak a veje után maradt.

Gyorsan hóna alá kapta a piktormintát, és köszönés nélkül távozott.

Ezután hosszú hónapokig másutt szerezte be trafikszükségletét. A fiatalasszonyt is csak nagynéha látta. Egyszer találkozott vele, de mielőtt még köszönthette volna, már be is lépett a szikvízgyár udvarára. Mindjárt sejtette, hogy az anyja áskálódása rejlik a dolog mögött. Gyanúja csak megerősödött, mikor a kerítés mögül meghallotta azt a beszélgetést, amit egy eltört szódásüveg fölött folytattak. A jól ismert hang annyira zavartan és tájékozatlanul szólt közbe a vitába, hogy nem érthette félre: csak azért menekült be szegény, hogy elkerülje a kínos találkozást.

De akárhogy történt is, a fiatalasszonyra nem tudott haragudni. Időközben sok olyasmi jutott a fülébe, amire azelőtt föl se figyelt. Most a legapróbb részletek is érdekelni kezdték. Akik régóta éltek a faluban, sokat suttogtak az öregasszonyról, ki ezt, ki azt, de egyben megegyeztek: mind felrótták neki, hogy mikor fiatalon meghalt az ura, nagyon sürgősnek találta, hogy városi rokonhoz küldje a lányát, ahelyett hogy maga nevelte volna. S mikor a lánya is özvegy lett, akkor meg a nyakába varrta magát. Nyilván már nem akadt más, aki berakja utána az ajtót. Baki egyre inkább a sajnálat és gyűlölet megosztott érzésével gondolt a vöröstetős házra: amilyen békés, otthonos kívülről, belül úgy fojtogathatják a veszekedések. Holott másképp is lehetne. Egyszer alkalma volt a községházán a telekkönyvbe belelapozni; s a telekkönyv nem hazudik. Ott minden pontosan úgy állt, ahogy ő szerette volna. Nemcsak a ház meg a kert volt a fiatalasszonyé, hanem a hegyháti szőlő is, melyről azt hitte, hogy az anyjáé. Vagyis a fiatalasszony egyáltalán nem szorult rá, hogy az anyja kénye-kedvét tűrje. Persze, ravaszságért az se ment szomszédba: a szőlőt alig egy éve íratta át a lánya nevére, amikor ő maga az ágyat nyomta éppen. Hát nem számítás ez is? Olcsón venni meg a lánya jószívét, gondosságát? Igen, ehhez ért. Meg ahhoz, hogy a templomban gyertyát égessen minden ünnepen.

Bakinak fejébe szállt a hirtelen felhajtott bor. A tűző nap elől az ereszek keskeny árnyékába húzódott. A kutyák, mintha ki lettek volna terítve, sorban feküdtek a házak előtt; ha közelükbe ért, akkor se igen mozdultak, fektükben morogtak egyet.

Sose szívelte ezeket a keverék falusi kutyákat. Ha a párzás ideje rájuk jött, és naphosszat kergették egymást, mindig düh fogta el, s amikor csak tehette, szétkergette őket. Mikor kora tavasszal az öregasszony szukája megdöglött, kárörömmel vette tudomásul. Vén, lompos dög volt, undor volt ránézni. A szőre hullott, gyulladásos szeme csúnyán megduzzadt. De udvara olyan volt, akár két fiatalnak. Örökké öten-hatan sündörögtek körülötte, sokszor alig lehetett a trafikba belépni tőlük. Azt viszont észrevette, hagy a fiatalasszony nem kedvelte ezt az állatot. Ha indult valahová, soha nem vitte magával, visszakergette az udvarra. Az a lehetőség, hogy a kutya esetleg nem természetes módon döglött meg, valamiféle cinkosságot teremtett Bakiban a fiatalasszony iránt. Hiszen akármikor a vénasszony arcába vághatta volna, hogy – „na, előbb is be lehetett volna adni azt a mérget!” – de mindeddig ügyelt, hogy a dolognak ne legyen árulója.

A sok felgyűlt sérelem most éppen alkalmas módon fortyogott benne. Egyszerre kedve támadt, hogy jól szeme közé nézzen a banyának: vajon hogyan viselkedik, mikor tudja, hogy egyedül van a házban – Vajon elárulja magát?

Színlelt nyugalommal lépett be a harangcsengős ajtón. Az öregasszony kötényét söprögetve sietett a pulthoz, de még onnét is a csirkéket hessegette.

– Jaj, nehéz ám így egyedül… – mondta, s látszott, hogy most szívesen keseregne bárkinek.

– Tudja, Baki úr, aki öreg, már nem is tudja, hova tegye magát, annyi a gond ilyen kicsi ház körül is.

A gépészt nem érte váratlanul a panaszkodás. Sejtette, hogy az asszony előbb-utóbb közeledni próbál, talán még pletykálódni is, hogy elterelje a figyelmet a praktikáiról – s lám, most is kitalálta a módját: sopánkodva a kétnapos pesti újságokra mutatott.

– Lássa, ezek is mindig ugyanazt mondják… sose írnak jót. Mit hall, Baki úr? Ó, az a sok özvegy…

Hirtelen nem tudott mit válaszolni.

– Egy paklival kérek… – mondta, hogy időt nyerjen, majd hozzáfűzte. – Ki tudhatná azt, kérem? Egyszer mindennek eljön az ideje.

– Mindennek, az isten akaratából… – sóhajtott az asszony.

A trafik előtt acsarkodó ugatás hallatszott fel, mintha valakinek a bőrét nyúzták volna. Baki odalépett az ajtóhoz és kinézett. A kerékpáros már a kocsma körül járt, a kutyák is visszafeküdtek az árnyékba. Csak egy lompos, fekete dög állt az utca közepén, és dühödten vonított.

Visszasétált a pulthoz.

– Ennek se ártana egy kis méreg! – jegyezte meg hunyorítva.

Az öregasszony riadtan nézett rá.

– Méreg? Már hogy mondhat ilyet egy szegény kutyára?

– Nincs különösebb oka – mosolyodott el. – Ámbár az is megeshetik…

– Micsoda?

– Hát hogy valaki nem állhatja a kutyát.

Azzal felmarkolta a visszajáró pénzt, és elégedetten behúzta maga mögött az ajtót.

 

Pár nappal később, estefelé, vendég kopogott be Bakihoz, név szerint Gujdovics Milán. Hosszú ideig a falu tűzoltó parancsnoka volt, de a háború után – politikai okokból – lemondott az állásáról. Ez a tagbaszakadt paraszt mindenhová erős fokhagymaszagot vitt magával. Ha leült, két térdén húzogatta bütykös tenyerét, s általában nem szívesen nyúlt hozzá apró, törékeny tárgyakhoz. Talán ezért is, a gépészt szerfölött tisztelte. Sokszor elnézte az órásasztalát, megcsodálta a finom alkatrészeket, és sohasem mulasztotta el megjegyezni: „Istenemre, én megfogni se tudnám!”

Most is azzal lépett be, hogy a fejével intett:

– Dolgozol? Mert csak folytasd ám.

– Nem jelentős munka – legyintett. – Akármikor abba lehet hagyni.

Bakinak két szobája volt, de csak a kisebbiket lakta. Ide állította be a kevés bútorát, és ugyanitt rendezte be az órásműhelyét is. Tulajdonképpen ez volt a szakmája, amit igazában szeretett, de a legkevesebbet gyakorolt. Keze, ujjai idővel eldurvultak a gépészi munkában, a szeme is megromlott. De igazi mesterségére mégis úgy tekintett, mint valami ifjúkori álomra. Évek során halomba gyűltek szobájában a rossz órák, asztalát por fedte. Egy-egy alkatrész mindig ott hevert az üvegharang alatt. Órákig el tudott ülni az asztala mellett, egyik cigarettát szívta a másik után, anélkül hogy bármit csinált volna. A csikkeket egy lyukas lavórba dobálta. (Ez az előrelátás különösen a háború alatt tett jó szolgálatot; akkor még nem volt trafik a faluban, a fiatalasszony csak a férje eleste után kapott trafikjogot.)

Nagyobbik szobája az ártérre nyílt, és csaknem üres volt. A spalétok itt mindig csukva voltak, csak az egyik nyitható szárnyon szűrődött be fény. Kintről, a töltésről észre se lehetett venni, ha valaki a spalét mögül kilesett; az ártéren túlról – odaátról – pedig bizonyosan nem.

A konyhában ültek le, két egyenes hátú, kényelmetlen székre. A hőség fullasztó volt (Baki ilyenkor este főzte a moslékba való krumplit), de ablakot mégsem nyithattak, mert az ártér fölött miriád szúnyog zsongott, és pillanatok alatt ellepték volna a szobát.

– Kint jártam a Szigeten – mondta hosszabb szünet után Gujdovics. – Úgy nézem, nem lesz szénájuk a bitangoknak.

– Kiknek?

– Hát azoknak. Potyára fizettek, az már biztos! – nevetett kárörömmel.

Bakinak ránc húzódott fel a homlokán. A Sziget jó föld volt, a legjobb a közelben. Aki ott bérelt kaszálót, annak még alacsonyabb vízállás mellett se szikkadt ki a földje. De ezek a bérletek többnyire olyanok kezére kerültek, akik bejáratosak voltak a községházára. Gujdovics ezeket kivétel nélkül gazembereknek tartotta. Arról viszont nem tudott, hogy hadiözvegysége folytán a fiatalasszony is itt kapott bérletet. Most ráfizetne ő is? Ez elkedvetlenítette a gépészt.

– Persze, most aztán eszi a fene őket! – folytatta Gujdovics. – Éppen máma tárgyalták, hogy lesz-e víz, vagy csak ősszel. Az elnök káromkodott a legjobban.

– Mit tudják azok! – mordult fel Baki. – Egyik sem illetékes. Fog jönni a víz, már megindult a külországokban. Csak hát, annak is idő kell.

– No hiszen, te tudod – hagyta rá a paraszt. – Tinektek jelentik az ilyet. De ha már a külországokat említed – halkította le a hangját –, hát én Dániában voltam fogoly…

Baki már ismerte a történetet – inkább az nyugtalanította most, hogy valóban úgy van-e minden, ahogy Gujdovics állítja? Egyszer őt is cserbenhagyta a föld, így nagyon átérezte az asszony gondját. Mikor a faluba került, éppen kilenc éve, földet bérelt, és virágmagtermesztésbe fogott. De csak az első szállítmányt tudta elküldeni, az aszály még maradék pénzét is elúsztatta. Állást is ekkor vállalt a szivattyútelepen. A vállalkozásból csupán arra emlékezett vissza szívesen, hogy az egyik külföldi cég megbízottja személyesen is megjelent nála; sőt, az ügynök még le is fényképezte, ahogy a zsiliphídon állt, sárga szalmakalapban. A kép, a kalap megvolt még, de a föld mégiscsak „pucérra” vetkőztette – hát nem elég, hogy ő megjárta egyszer?

Gujdovics közben tovább rakosgatta emlékeit.

– Én mondom, barátom, ott Dániában nincs példa ilyenre… Ott aztán küldi a tenger az esőt. De van is ám szénájuk, nem úgy, mint nekünk – s rágyújtott kis mosollyal. – Emlékszem, egyszer kiküldött a gazda bennünket, hogy fejjük meg a teheneit. Hát az igen, azok tőgyek voltak! Az egyik bolond még oda is feküdt az állat alá, a szájába fejte… Persze, hallgattunk róla.

Baki fölfigyelt hirtelen; egyszerre furcsának találta, hogy férfi fejje a tehenet.

– Ugyanis úgy van az – jegyezte meg szárazon –, hogy mikor katona az ember, nem érez felelősséget, nem törődik a máséval.

– Az már igaz! – helyeselt a paraszt. – Lopni, rabolni, egykettőre megy az. Hiszen tudod, én még mindig arra gyanakszom…

Gujdovics a féllábú idegenre célzott, aki elmúlt télen a faluban koldult. Kopott zubbonyban járta végig a házakat, a gépészhez is bekopogott. Baki csak napokkal később vette észre, hogy értékes kakukkos órája eltűnt. Nem volt szokása, hogy ilyen személyes ügyben a hatósághoz forduljon, inkább ő maga látott neki a nyomozásnak. Odáig ment az alaposságban, hogy sorban felírta a gyanúsítottak nevét, váratlanul beállított hozzájuk, és lopva körülnézett a lakásukban. De hiába volt a fáradozás, az óra nem került elő. (A féllábúra nem gyanakodott; az efféle – gondolta – inkább kenyeret, tyúkot lop.)

Különösen az bántotta a dologban, hogy a tolvaj egy szép tervét hiúsította meg. A lopás előtti napokban éppen bent járt a trafikban, az ünnepekre vásárolt nagyobb mennyiségű dohányt. Már elmenőben volt, mikor az öregasszony leverte a pultról az újságokat, s ami azon volt – a többi között egy óra –, az mind a földre zuhant. „Jaj nekem, ez se kakukkol többet!” – kiáltott fel, s majdnem elpityeredett. Nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: „Ez bizony nem, mivelhogy vekker.” Az asszony szégyellhette az ügyetlenségét, mert mindjárt bizalmas hangot próbált. „Tudom én, Baki úr, de én mégis annak hívom. Mikor kicsi volt a lányom, mindig a kakukkot hívogatta belőle.” Ez ütött szeget a fejébe. Mindjárt említést tett a birtokában levő kakukkos óráról, majd felajánlotta, hogy a vekkert megjavítja. Persze, nem minden szándék nélkül. Helyette a kakukkos órát akarta visszaadni, mondván, hogy a másik javítás közben tönkrement. Az gondolta, így majd meglepheti a fiatalasszonyt a nyílt ajándékozás körülményessége nélkül. S ekkor történt a tolvajlás.

Baki lassan felállt, és megnézte a tűzhelyen fövő krumplit.

– Nehezen puhulnak az idén – mondta, s megemelte a födőt. – Pedig ez is a Szigetről való.

Az edénycsörgésre sántító lépések dobbantak a fejük felett. Kis idő múlva egy feketefoltos, sovány macska ódalgott le a padlásfeljárón; egyik hátsó lába tőből hiányzott, szőrcsonk lógott a helyén.

– Nem sikerült a vadászat? – szólt rá Gujdovics. A macska odadörgölőzött a lábához.

Baki szerette elmesélni, hogyan járt szerencsétlenül. Egyszer belemászott a kukoricadarálóba, ő nem vette észre, és gyanútlanul megforgatta a kereket. No hiszen, azóta óvatos a kisasszony! – szokta mondani. A macska második éve tanyázott a padlásán, de még egyszer sem kölykezett. Mikor alkalmilag megvizsgáltatta az állatorvossal, kiderült, hogy ritka példány, meddő. Most ennivaló után szaglászott a fáskosárban, és halkan nyávogott. A két férfi egykedvűen nézte, ahogy mászkált a szemét közt, a macska meg várakozón visszanézett rájuk.

– Különös teremtés egy ilyen állat, mint ez is! – morfondírozott Baki. – Az ember azt hinné, hogy megköveteli a maga porcióját, de nem jut eszébe. Csak száraz kenyeret kap, mégse mondhatnám, hogy elégedetlen.

– Sovány is! – jegyezte meg Gujdovics józanul.

– Sovány! Mert lusta, azért. Inkább nem eszik.

– Hát, ő tudja – pislogott a paraszt, s lomhán lekönyökölt.

Bakit indulatba hozta időnkint ez a nagydarab, mozdíthatatlan ember. Nem tudott eligazodni rajta. Szerinte úgy élt napról napra, mint akinek semmi terve nincs, de szándéka se talán, hogy változtasson a körülményein. Még a háza táját is pusztulni hagyta. Állítólag az alszegi kocsmáros feleségével folytatott viszonyt, de erről nem esett szó köztük. Bakinak elég volt az is, amit látott meg hallott. Hogy mégis becsülte, annak egyéb oka volt. Gujdovics, mint fuvarosember, sokfelé megfordult, és gyakran tett neki hasznos szolgálatot. Legutóbb is, valamelyik vásárról szekerezte haza a fiatalasszonyt, és útközben hosszan elbeszélgetett vele. Baki értett hozzá, hogy feltűnés nélkül szedjen ki a barátjából mindent, amit fontosnak vélt. Bár ez se ment mindig könnyen. Sokszor ő maga érzett kedvet, hogy Gujdovicsot beavassa a terveibe, tájékoztassa bizalmasan – de valahogy sose került rá sor. És utóbb már ő se bánta. Végre is, nem az a barátság, ha idő előtt fecseg az ember, hogy így akarom, úgy akarom. Ennél különb dolognak tartotta, ha juttat is a barátjának a magáéból, s ha kell, gondolkodik helyette.

Míg a paraszt a macskával játszott, Bakinak egy alkalmas ötlete támadt.

– Csak éppen megemlítem – mondta –, mivelhogy szóba hoztad. Én nem helyeslem az álláspontodat ebben a községházi dologban.

A paraszt elkomorodott.

– Bitangokkal nem ülök le cseresznyézni. Ezek csak a magot köpik másnak.

– Nos, lehető, hogy igaz. De neked szerzett jogaid vannak! Nyolc évig parancsnok voltál!

Gujdovics megrázta a fejét.

– Lemondtam, vissza nem vonom.

– Hát akkor majd beszélek közérthetően – mondta a gépész, és markába söpörte a kiszóródott dohányt. – Azt tudod, ugye, hogy a faluban csak én dolgozhatom robbanóanyaggal?

– Tudom hát. Ki értene más hozzá?

– Hát ezen lehet módosítani, ha az ember végiggondolja a szándékát.

Gujdovics előrehajolt. – A szándékát?

– Igen. Ha megfelelő lesz az idő, a te dolgodat is nyélbe lehetne ütni.

A paraszt eltűnődött, Baki meg elégedetten mosolygott: mégiscsak mézre szállt a légy! Ha azt eléri, hogy Gujdovicsot a tűzkárbizottságba jelöljék – már az is valami. Gonddal és felelősséggel jár, sőt tekintéllyel; s ki tudja, talán még asszonyt is kap akkor, hozzávalót, érdemeset.

Halkan kopogtak a külső ajtón.

– Ha! – nézett föl Gujdovics. – Valaki.

– Nem várok senkit – mondta Baki, mintha a barátja erre célzott volna.

Lassan kinyílt az ajtó, és egy tíz év körüli kislány lépett be a sötét töltésről. Zavartan megállt, és a két férfi közt tétovázva, a gőzölgő krumplisfazékon akadt meg a szeme. Míg beszélt, nem is nézett máshová.

– Baki bácsi, az ángyikám küldött át, hogy szóljak Baki bácsinak, mert Sümegiéktől oda volt náluk valaki, hogy a gatter elromlott, és a deszka is benne van a gépben, és azt kéne megjavítani – hadarta –, a gépet.

– Nofene! – mordult Gujdovics. – Ilyenkor?

Baki elővette a Doxa-óráját.

– Dolgoznak éjszaka is?

– Igen… de a deszka benne maradt, és azért nem tudnak.

– Nem is csodálkozom, megmondhatod nekik. Ha illetéktelenül nyúlnak a motorhoz, mindig előállnak az esetek.

S bement a belső szobába.

Gujdovics a kislányt kezdte nézegetni, akár egy növendék állatot.

– No, Teri, mit csinál az ángyikád? Tanul a tanfolyamra?

– Azt nem tudom… – pirult el a gyerek. – Otthon van, most jöttek meg a földről.

– Talán bizony arat?

– Igen, aratnak.

– Hát, van is hozzá idő – s a térdére könyökölt.

A gépész sokáig matatott, a kislány elunta a várakozást. Lassan hátrálni kezdett (valami csúfba léphetett, mert a kőpadlón mindenütt nyomot hagyott a talpa), s mikor az ajtóhoz ért, gyorsan elköszönt.

– Hogy megnőtt ez a kölyök! – rezzent föl Gujdovics. – Nemrég az ángyikája volt ekkora, most meg már tanul, urasodik.

– Tanul? Mit tanul? – szólt ki Baki a másik szobából.

– A franc tudja ezt az új módit. Úgy hallom, városra mennek, a selyemgyárba. Így van ez, ha büdös a főd itthon…

A gépész most hallott először a dologról – s egyszerre gyanú rémlett föl benne. Csóti Julis, a gyerek ángya, egy ideje gyakran megfordult a pirostetős házban. Többször is megfigyelte, hogy ott üldögél a fiatalasszonnyal a filagóriában, az öregasszony meg járkál, tesz-vesz körülöttük. Ez a Csóti lány világéletében nyugtalan természetű volt, olyan kisasszony forma, akit nagyon is sok föld nevelt – ismerte jól a fölfogását. A falu poros neki, inkább az aszfalton flangálna szívesen. Hol végzi ez, ha egyszer városra kerül? Mert nyilván oda igyekszik. A barátnők pedig hajlamosak rá, hogy tanácsokkal lássák el egymást. Eddig se volt ínyére ez a nagy barátkozás, de most már veszélyt is szimatolt benne.

Szerszámait belerakta egy aktatáskába, és visszament a konyhába.

– Átmész? – kérdezte Gujdovics.

– Kényes munka – mondta szórakozottan. – Nem utasíthatom vissza.

A zsiliphídig egyikük se szólt, főképp a szúnyogokat hessegették az arcukról. Mielőtt elváltak volna, végre kibökte a paraszt.

– Aztán gondolod, hogy azt a dolgot nyélbe lehetne ütni?

– No persze… – bólogatott Baki. – Csak hát az ilyesmihez diplomácia kell. Én azt ajánlom, csinálj egyszer fuvart a tűzkárbizottságnak.

Gujdovics hümmögve vakargatta az állát, aztán elköszönt.

 

Éjfélre járt, mikor végzett a gattermotorral. A falu aludt már. A kertaljakban csapatba verődött kutyák vonultak hangtalanul, az ártér posványaiban békák kórusoltak. A révház mögül, mint egy közeledő sárga reflektor, a hold emelkedett a fák fölé.

Nem volt kedve sürgősen hazatérni, egy kis kerülővel toldotta meg az utat hazafelé. Szeretett így éjszaka, munka után, egyedül végigbaktatni a kihalt utcasoron, a sötét ablakszemek között. Ilyenkor – hóna alatt a szerszámos táskával – még fokozottabban érezte azt a jóleső bizonyosságot, hogy nélkülözhetetlen a faluban. Legutóbb a szövetkezeti elnök célzott rá, mikor a masina mellett összetalálkoztak: „Látja, Baki, maga mindenütt megállja a helyét. Az ilyen embernek köztünk volna a helye.” Ez a megjegyzés gondolkodóba ejtette. Eddig, ha gyűlést hirdettek, legtöbbször el se ment, sose hallatta a szavát. Pedig hát, lett volna joga hozzá. Tárcája mélyén évek óra őrzött egy levelet, melyet a háború utolsó heteiben intéztek hozzá. A Társulat főmérnöke mondott benne köszönetet, hogy önfeláldozó bátorsággal megakadályozta a zsilip felrobbantását. A főmérnök hamarosan meghalt, s így Baki hőstette feledésbe ment. Ő ugyanis soha nem beszélt róla; sőt, éppen arra volt büszke, hogy azóta is úgy járt-kelt a faluban, hogy senki nem sejtette, mit köszönhetnek neki. Most viszont azt kezdte észrevenni, hogy ez a büszkeség nem elégíti ki. Többre, másra vágyott, valami megfoghatóbb elismerésre. Csupán az időt nem látta még elérkezettnek. Úgy érezte, amíg a töltés menti házban lakik, nem is kapcsolódhatik be igazán a falu ügyeibe; még azt hihetnék egyesek, hogy szomszédtalan, félreeső háza egyúttal állásfoglalását is jellemzi. Inkább várakozott hát és hallgatott a terveiről. Ahogy mondani szokták, kész helyzet elé akarta állítani a falut.

 

Az első alkalmas reggel kerékpárra ült, és kihajtott a Szigetre. Őszintén felháborodott, mikor a fiatalasszony földjét találta a legsiralmasabb állapotban. A konda átvonult rajta, és az amúgy is kókadozó csalamádét csúnyán letiporta. Hogy a bosszúságát kedvére kiélje, nem ült kerékpárra, hanem gyalog indult el a dűlő mentén, s közben pontosan megfigyelte, a konda merre csörtetett, és mennyi kárt okozott.

A füzesbe érve meglepetve pillantotta meg az öregasszonyt, amint kapával a vállán a földjük felé igyekezett. Mikor melléje ért, kelletlenül biccentette meg a kalapját.

– Nehéz a kapa, ugye?

– Jaj, csak látszatja is volna! – állt meg az asszony, s kicsit meghajolt, hogy a derekát pihentesse. – Hiszen minden kóró lesz már, csak port kapálunk.

Tanácstalanul felpillantott.

– Lesz víz, Baki úr?

A gépész elmosolyodott.

– Azt csak a jóisten tudhatja – mondta kenetes hangon. – Talán többet kellene imádkozni.

– Hiszen tudjuk mi azt – motyogta az asszony –, hiszen imádkozunk mi… – s aprókat bólintott.

Baki már ismerte ezt az álszent hangot. Gyorsan elköszönt, majd lopva meghúzódott a sűrű füzesben. Nem csalódott: az asszony még csak körül se járta a földet, hogy megnézze, mennyi a kár – egyszerűen semmit se csinált. Csak állt, bámészkodott a kapájára támaszkodva. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki tudja, mi a teendő ilyenkor. Legföljebb sír, panaszkodik majd, meg az özvegységet emlegeti, ahelyett hogy kártérítést követelne.

Rögtön elhatározta, hogy ő maga intézkedik a dologban: még frissiben szóvá teszi a községházán a konda pusztítását. De nem volt szerencséje, az illetékes tisztviselőt nem találta a szobájában. Viszont ott körmölt egy göndörhajú fiatalember, akiről rémlett, hogy egyszer a Csóti Julissal látta sétálni a Kálvária-hegyen. Még a gondolat is feldühítette most: ez a Csóti lány – a barátságuk ürügyén – ilyen zöldfülű tacskókkal ismerteti össze a fiatalasszonyt!

S végigmérte az írnokot.

– Tudja az írnok úr, hogy az ártéri birtokosság ügyében is itt felelősek?

A fiatalember ostobán nézett rá.

– Hogy tetszik ezt érteni?

– Úgy, kérem, hogy a kondás a község alkalmazottja. A kártevéseket illetően is! – és jelentősen elhallgatott.

Az írnok makogott valamit, hogy ez nem őrá tartozik, de Baki faképnél hagyta. Ha nem történik intézkedés, majd talál rá módot, hogy megleckéztesse a fiatalurat! S megnyugodva tovább karikázott.

Útközben összetalálkozott a szikvízkészítővel. A gyáros felhasználta az alkalmat, s megkérte bizalmasan, hogy nézzen meg egy rádiót, melyet meg akar vásárolni. Kiderült, hogy Strasszer, a falu terménykereskedője az eladó, akinek a raktárát nemrég vette igénybe a szövetkezet. Most aztán felszámol, és városra költözik. Bútorainak nagy részét azonban nem viszi magával, hanem eladja, persze elsősorban olyanoknak, akik tudják, mit ér egy-egy úri darab. A szikvizes mindezt úgy közölte a gépésszel, mint akire Strasszer feltétlenül számít.

Bakit váratlan izgalomba hozta ez a beszélgetés. Egyszerre ráeszmélt, hogy sok egyéb mellett, amit számbavett, éppen a legfontosabbról feledkezett meg: a bútorokról. Egyszerűen nem jutott eszébe, hogy mindazt, ami egy szobát otthonossá varázsol, beszerezze magának. Mint egy utolsó pillanatban elcsípett zsákmányt, úgy vitte magával a hírt. Délután a szokottnál korábban tért haza a gépházból. Mulasztását sürgősen jóvá akarta tenni. Nekiült, és hosszasan számolt. Csupán az zavarta, hogy nem ismeri pontosan a szoba méretét, amelyet be kell bútorozni. Bár ottjártában alaposan körülnézett (sőt, egyszer még azon is rajtakapta magát, hogy a töltés mögötti fáskamráját furcsa kis kerülővel közelíti meg, s csak utóbb jött rá: a veteményes odaát egész a kamráig felnyúlik, és ő azt kerülte ki) – most mégis hiányolta, hogy mindeddig nem látogatta meg a fiatalasszonyt. Akkor most nem kellene töprengenie. De aztán megnyugodott: a fontos az, hogy a bútorok javát válassza, természetesen az öregasszony holmijai helyett. Az Ő szobájához – tapintatosan – nem szándékozott hozzányúlni.

 

Mikor estefelé megjelent nála az erdész, még mindig ott ült a műszeres asztalka mellett bóbiskolva, kezében kialudt cigarettával. Sietve úgy tett, mintha éppen dolgozott volna.

– Tessék csak, kerüljön beljebb… – s felállt.

Az erdész csodálkozva méregette a fekete lupét Baki szemöldökcsontja alatt.

– Hát ez? Miért nem gyújt inkább villanyt?

– Éppen szándékoztam – mondta, s felkattintotta a kapcsolót.

A légypiszkos körte nagyra nőtt pettyárnyékokkal szórta tele a falat. Csollán nyugodalmasan leült, és előhúzta zsebéből a javítandó órát. Közben belelapozott egy megsárgult fedelű tudományos folyóiratba.

– Ezt olvassa? – és szeme megakadt egy címen: A csillagok vizsgálata.

Felpillantott.

– Ezek tudós dolgok, ugye?

Ahogy vesszük… – mondta mélyebbik hangján Baki, s egy apró csipesszel a szerkezetbe nyúlt. – Ugyanis az az igazság, hogy tévedések mindenütt előadhatják magukat. Kiváltképp a tudományokban.

Csollán olyan arcot vágott, mint aki erősen gondolkozik. Majd hasonló csodálkozással, mint Gujdovics szokta, így szólt:

– Babramunka ez, hallja!

– Hát, szó se róla. De úgy van ám, hogy mindenki a maga ízlése szerint választja meg a szórakozását. Én például fával sose tudtam bánni.

Ebben a megjegyzésben volt némi elismerő célzás. Az erdész barkácsoló ember hírében állt – s ezt becsülte benne a gépész.

– No hiszen, órához én is csak egyszer nyúltam – mondta nevetve. – Egyszer kakukkot faragtam bele, de az csudamód szépen sikerült.

Baki elcsodálkozott. – Kakukkot? kinek?

– Hát a Csóti Juliséknak. Az a gyereklány, a Teri verte le a falról, még kora tavasszal. Aztán odaadták, hogy faragnám meg szépen, mert régi emlék. De hallott már olyat, semmi baja se lett, csak éppen a madár törött el benne!

Baki úgyszólván minden órát ismert a faluban, de a Csótiék kakukkos órájáról semmit sem tudott. Vagy talán időközben vették, anélkül hogy tanácsot kértek volna tőle?

– Aztán miféle óra volt az?

Az erdész a vállát vonogatta.

– Bizony, nem tudom már… Olyan volt, mint a többi.

– Éppen olyan?

– Úgy emlékszem. Barnára meg zöldre volt festve a házikója.

– Aha… – mormogta és felállt. – Akkor már tudom. Svájci márka.

Csollán a félig szétszedett órára mutatott.

– Hát ez? Megéri a fáradságot?

Baki furcsán fölnevetett.

– Én mondom, ügyeljen rá. Ezzel se járna rosszul, aki ellopná.

– De velem igen! – hunyorított a kerülő.

Csollán maradt volna még, de a gépész annyira szórakozottan válaszolgatott, hogy illőnek találta, ha indul. Búcsúzóul megígérte, hogy ha megjön a víz – olyankor sok vad szorul szigetre az erdőn –, majd prezentál néhány nyulat az órajavításért. Baki sose fogadott el tilosban szerzett ajándékot, ezt mégsem utasította vissza. Úgy érezte, nem szegheti az erdész kedvét, mikor az éppen nyomra vezette őt.

Kikísérte Csollánt, és maga is elindult otthonról. A töltés mögötti kanális felé sétált. A felvégi gyerekek egész napjukat itt töltötték a fűzbokros parton, pecáztak, birkóztak, szerelmeskedtek gyerekmódra. De hiába kutatott köztük, dolgavégezetlenül kellett visszafordulnia. Alig tett azonban pár lépést, éktelen zsivaj harsant fel: akik békésen hevertek az imént, most egymásnak esve marakodtak. Meglepetve látta, hogy az is közöttük van, akit előbb keresett. Talán azóta érkezett? Vagy éppen őelőle bújt el?

– Teri! – kiáltott szigorúan.

A kislány kelletlenül indult meg a töltésen fölfelé.

– Tessék, Baki bácsi… Tetszik üzenni valamit az ángyikámnak?

– Nem, most nincs semmi olyasmi. Hanem várj csak… Csollán bácsit ismered, ugye?

– Igen, ismerem, szokott minálunk lenni.

– Hát, mondd meg neki, hogy hét végére kész lesz az órája. Személyesen üzenem.

– Igen, megmondom… – bólintott a lány, s menni akart. Baki visszahúzta.

– Na, hogy szolgál az óra? – kérdezte cinkos hunyorítással.

– Milyen óra?

– Ne tettesd magad, tudod te. Amit levettél a falról.

A kislány elpirult, hevesen megrázta a fejét.

– Nem igaz! Én hozzá se nyúltam… Nem is láttam!

S elrohant.

Baki még percek múlva is ott állt a töltésen: jól sejtette hát, hazudtak Csollánnak!

A gyűlölet, mely eddig csak füstölgött benne, most egyszerre izzani kezdett, mint a parázsra hányt szén. Úgy érezte, az a tervszerű gonoszság, amellyel az öregasszony keresztülhúzta tervét, már nem érdemel kíméletet. Hiszen még a tolvajlástól sem riadt vissza, hogy megkaparintsa a lányának kedves órát – őt pedig megfossza az ajándékozás örömétől! Csak most értette meg, hogy az asszonynak mért voltak fontosak bizonyos részletek. Ki mondogatta álnokul, hogy azt a sok értéket – mármint az órákat – ne hevertesse szabadon, hanem zárja vasládába? Kinek jutott eszébe figyelmeztetni őt, hogy legyen elővigyázatos, s a lakása kulcsát tartsa magánál, és ne könnyelműen az ajtó felső szegélyén. Csak annak, aki ugyanakkor puhatolódzott is. S mikor eltörte a lopott kakukkos órát – mert nyilván ő törte el –, volt oka rá, hogy ne a sajátjaként javíttassa meg. Hiszen Csollán bármikor elszólhatta magát. Ezért kellett azt a szajha Csóti lányt a házhoz édesgetni, a dologba beavatni – s lám, jól összetaláltak! Nem átallottak mindent annak az ártatlan gyereknek a nyakába varrni. Hiszen belepirult, mikor éppen csak megemlítette előtte. Pedig annyi idő után már bátran bevallhatta volna, hogy ő ügyetlenkedett – ha egyáltalán náluk lett volna az óra!

Bakiban a megtorlás legkülönbözőbb fajtái merültek fel. Gondolt arra is, hogy jelentést tesz, és nyomozást kér – de erről letett. Az órát mely így vagy úgy, időközben a fiatalasszony szívéhez nőhetett, ez esetben közönséges bűntárgyként kezelnék, s később egyikük se tudna keserűség nélkül ránézni. A hivatalos tárgyalás pedig elkerülhetetlenül megalázná őket, de különösen a fiatalasszonyt; már csak becsületből is kénytelen volna az anyját védeni. Baki úgy érezte, szorítóba került. Csak az segíthetne, ha az öregasszony elköltözne a faluból. Mert a végcél – most már nyíltan szembenézett vele – ez volt. Álljon félre az útból, és élje a maga világát. Akkor talán ő is meg tudná bocsátani a történteket.

Nyomasztó töprengései másnap tovább bonyolódtak.

Délután idézést kapott a rendőrőrsre. Hamarosan rossz sejtelme támadt: a kislánnyal folytatott beszélgetése jutott eszébe. A gyerek bizonyára megsejtette a hazugságot, amibe az ángya őt is beleártotta – és elkotyogta a sérelmét. S mi kell más? Csak a szomszéd tudja meg, a hír gyorsan fut, még meg is toldják szívesen. Lehetséges hát, hogy a tolvajlás híre a rendőrségig jutott? Sőt, talán már az óra is ott van? Azzal indult el otthonról, hogy kitérő választ ad, ha kérdik. Most kötelessége hazudni.

Az őrsön géppisztolyos őr tartóztatta fel. A parancsnok szobájába irányították. Mikor benyitott, kellő méltósággal köszönt, és a parancsnok asztalához. lépett. Az asztal úgyszólván üres volt, csak az ablakon betűző nap rajzolta rá a vasrács hibátlan négy szögeit. Átnyújtotta az idézőlevelet. A szűk zubbonyba bújtatott őrmester először a dátumot vizsgálta hosszasan, aztán a pecsétet, végül a saját aláírását. Miután semmi hibát nem talált, megkérdezte:

– Baki Bertalan?

– Igen. Gépész és órásmester.

– Mind a kettő?

– Mind a kettő! – bólintott önérzettel.

Az őrmester ismét a papírlap fölé hajolt.

Baki várt.

Kis idő múlva egy óra halk ketyegésére lett figyelmes. Mintha fiók vagy szekrény mélyéről ketyegett volna. Nyugtalanul fülelni kezdett, de akkor se hallotta másképp: az óra halkan, egyenletesen ketyegett valahol.

Az őrmester kutató pillantást vetett rá.

– Mióta foglalkozik kútrobbantással?

Baki elképedt. Nem értette az összefüggést.

– Nyolcadik éve… – mondta bizonytalanul.

Most már nemcsak a ketyegést hallotta, hanem a szerkezet apró kattanásait is. Az őrmester körmét koppintgatta a ceruzájával.

– Tehát még a háború előtt kapta az engedélyt?

– Nem, kérem. Megújították.

– Mikor?

– Háború után.

– Itt az engedély?

Sértődötten előkereste a papirost.

– Tessék.

Az őrmester rendíthetetlen türelemmel fogott hozzá az engedély tanulmányozásához.

Baki csak állt egyik lábáról a másikra, s zavarába most már bosszúság is vegyült. Végül is mire jó ez a hivataloskodás? Mért nem térnek a tárgyra? Miért ez a sok kerülő?

Kicsit közelebb lépett, és mutatóujjával megkoppintotta a zöld asztalt.

– Azt hiszem, siet ez az óra… – mondta, hogy elejét vegye a további keresztkérdéseknek. Ha ő kérdez, könnyebb lesz tagadni.

Az őrmester rámeredt.

– Miféle óra?

– Hát amelyik ketyeg… Nem hallja?

– Hol? Az őrszobán?

– Nem. Itt… – makacskodott Baki.

– Nahát, ugyancsak jó füle van! Egy óránk van, az is két szobával odébb.

Most Baki vágott ostoba arcot: mégis tévedett volna?

Az őrmester akkurátusan összehajtogatta az engedélyt és rátenyerelt.

– Ez rendben van, kérem, csak hát ez mégsem elég. Új rendelet jött, hogy felül kell vizsgálni a jogosult egyedeket. Mi persze ismerjük magát, de kötelességünk mindennek utánanézni. Majd írjon holnapra egy önéletrajzot, azt elküldjük a kerülethez, a többi az ő dolguk.

Baki erre végképp megzavarodott. Már a ketyegést sem hallotta. Csak egyet értett meg tisztán és világosan: a megbízhatóságában kételkednek. De kicsoda? S miért? Eszébe jutott a szövetkezeti elnök megjegyzése és megnyugodott; bizonyára terveik vannak vele, azért kíváncsiak a múltjára. Akkor pedig érthető, ha a rendőrőrs ilyesmit követel tőle.

Ám ha kell, szolgálhat ő bizonyítékkal is.

– Én nem szoktam dicsekedni – mondta bizalmasan –, az ember elvégzi a feladatát a lehető legjobban. De ez talán érdekelni fogja, mivel az ügyhöz tartozik.

S előhalászta tárcájából a főmérnök levelét. Az őrmester unottan kezdte olvasni, de a végén elismeréssel bólintott.

– No, hiszen ez nagyon szép. Tud erről valaki?

– Senki.

– Látja, ez baj. Az ilyesmit nem szabad elhallgatni. Ez közügy. Mások kevesebbért földet, kitüntetést kaptak!

Az őrmester magánál tartotta a levelet, és megígérte, hogy a zsilip megmentését is belefoglalja a jelentésébe.

Baki megnőtt öntudattal csukta be maga mögött a rendőrőrs kapuját. Hazafelé elidőzött a zsiliphídnál, ahol már gyülekeztek az esti kaszinózók, és ő is elmesélt egy háborús történetet. Aztán hazament.

Otthon derűs nyugalommal lépett be az üres szobába, és kitárta az ártérre nyíló ablak spalétját. A kert odaát aranyló fényben úszott. Később feltűnt valaki a tornác végében, és egy felfordított szakajtót ütögetett az egyik oszlophoz. Nyomában sűrű por szállt fel, melyen átsütött a nap, s úgy maradt pillanatokig. Annyira otthonos volt ez a kép, hogy azonnal ráismert a fiatalasszonyra. Míg nézte őt elmerült mosollyal, szinte észrevétlenül ötlött fel benne a mód, az egyetlen, amellyel kockázat nélkül kényszerítheti az öregasszonyt, hogy elköltözzék a faluból. A lányának kéne levelet írnom! – gondolta. Valahogy így: „Tisztelt Asszonyom! Egy kényes lopási ügyből kifolyólag, mely árthat a család jóhírének, tanácsos volna, ha az anyja városi rokonukhoz költözne…” S még pár szó, hogy mindez bizalmas figyelmeztetés. Így aztán még hazudnia se kellene. Úgy találta, hogy mindhármójuk számára ez lenne a legtapintatosabb megoldás. S még csak nem is ő figyelmeztetné a fiatalasszonyt, hanem egy „Jóindulatú Idegen”.

Vacsora után ült neki, hogy a levelet megszerkessze. Az elferdített írás olyan jól sikerült, hogy őt is meglepte. Mégis úgy döntött, hogy óvatosságból a vasútállomáson adja fel.

Épp a borítékot címezte, mikor halk dörömbölést hallott. Hallgatózva felállt, és kikiáltott az előszobába.

– Ki az?

Macskája nyávogott vissza a konyhából. Kinyitotta az egyik ablaktáblát.

– Ki az?

Az ébredő párás szél távoli égdörgés moraját hozta válaszul. Hogy tudományosan is meggyőződjék az időváltozásról, megnézte a barométert. A műszer pár óra alatt hat fokot süllyedt. Ez pedig annyit jelent, hogy nem késlekedhetik tovább a bútorvásárlással: addig kell nyélbe ütnie, míg meg nem indul az esőzés. Azt mégsem kockáztathatja, hogy szállítás közben tönkreázzanak a drága bútorok.

 

Gujdovicsot másnap délután hat órára kérette a kereskedő háza elé.

Bármennyire hosszúnak tetszett is az idő délutánig, tennivalót bőven talált. Azt akarta, hogy az érkező bútorokat ne csak beraktározza, hanem otthonosan el is rendezze a szobában, s így azonnal lássa: hogyan is fognak festeni odaát? Vagyis az ártérre nyíló szobát ki kellett takarítani. Utána még a szokásos krumpliadagot is odatette főni, hogy este ne legyen gondja vele. Aztán megmosakodott és átöltözött. Fehér vászonruháját vette föl és a régi, sárga szalmakalapját.

Ötre járt, mikor átvonult a terménykereskedőhöz. Szándékosan hagyta utolsó pillanatra a vásár megkötését. Esélyes vásárló úgysem akadt más, csak ő; nem kellett félnie, hogy bárki is megelőzi. Mire leszámolom a pénzt, gondolta, már a fogat is ott áll az udvaron.

Távozóban a macskájába botlott bele. Nem lökte odébb, mint máskor, hanem lehajolt, hogy megsimogassa – de a macska gyanakodva elugrott, és a kerítés mögé bicegett.

– Te nyomorék! Kényeskedsz? – s bosszúsan megfenyegette.

Már javában gyülekeztek a viharfelhők. A nap vakító fénnyel tűzött a falura, a felhők között kék árnyékba borult az ég. Az öreg templomban esőért kongattak. Az utcákon aggodalmas csend, mintha mindenki attól rettegett volna, hogy a felhők meggondolják magukat, és a szomszéd falura zúdulnak. A harangzúgás ünnepélyes hangulatra kapatta. Útközben vásárolt egy üveg bort, amit fizetség fejében szándékozott meginni Gujdoviccsal – aztán bezörgetett a kereskedőhöz. Elhízott, vöröshajú nő nyitott ajtót: ahogy lépett, mozgott, tömlőszerű emlői ide-oda ringtak a pongyolája alatt. Ásítást nyomott el, míg Bakit bevezette a verandára.

– Bútorügyben? – kérdezte gépiesen.

– Igen, az iránt érdeklődnék. Itthon van Strasszer úr?

– Ő csak estére jön haza. De hát, mi is megegyezhetünk, minden darabnak megvan az ára. Én mondom, jó vásárt csinálhat, Baki úr, a többiek se csapódtak be.

– A többiek? Kicsodák, ha szabad érdeklődnöm?

– Valami két paraszt a felvégről. Az isten se tudja ezeknek a nevét, mindnek ugyanaz.

Mikor látta, hogy a gépész tűnődve ráncolja homlokát, sietve kinyitott egy szutykosfehér ajtót.

– Ne aggódjon, a java még itt van.

A szoba olyan volt, mint egy feldúlt raktár: a bútorok helyükről elhuzigálva, a fiókok félig nyitva, sorsukra bízott kacattal. Az egyik sarokban morzsolt kukorica penészedett.

– Tulajdonképpen mi kellene magának? – kérdezte az asszony.

Bakit megzavarta hirtelen a válogatás lehetősége. Helyette azt kívánta meg, hogy a kinti fénnyel, harangzúgással megteljék a szoba.

– Nem volna lehető ablakot nyitni? – kérdezte óvatosan.

– Ablakot? Hát nem jó így?

– De igen… Csak gondoltam, akkor előnyösebb volna a világítás.

– Hát, ha akarja… – s odarengett az egyik ablakhoz. Kint már megindult a szél, a csipkefüggönyt az asszony derekára tekerte. Mikor kibontotta magát, epésen jegyezte meg:

– Most aztán örülhetnek a parasztok. Vihar lesz.

Baki a fölerősödő lármára figyelt.

– Hogy tetszett mondani?

– Tudja, minekünk már elég volt a faluból. A világ se olyan, mint azelőtt.

S büszkén kinyitott egy szekrényt.

– Látja ezt! Ilyet nem talál a szövetkezetben!

Baki engedelmesen megnézte, megkopogtatta. Aztán leült az egyik székre.

– Ebből hány van?

– Négy. És az asztal hozzá.

Az asztal kopott volt kicsit, de ez nem zavarta, úgyis kerül rá szőttes terítő.

– És ezek? – mutatott a sarokban álló két ágyra.

– Nem feküdt azokon évszámra senki. Itt állt a vendégszobában. Próbálja csak ki…

– Köszönöm… látom én.

– Csak üljön rá! Nem árulunk mi zsákbamacskát.

Baki leült az ágy szélére, és két tenyerét a csupasz matracokra nyomta. Az asszony a másik oldalon tenyerelt rá súlyosan.

– Úgy-úgy, csak bátran, ne féltse! – és hintáztatta az ágyat. – Tudja, az uram meg én mindig azt tartottuk, hogy csak jót érdemes venni. Legalább magát ne csapja be az ember.

Baki még ültében hátrafordult, hogy szóval is dicsérje – de benne szorult a szó: az asszony éppen a pongyolája alatt igazgatott valamit. Megütődve bámult rá.

– Bocsánat… – motyogta.

– Ugyan! – nevetett az asszony, s mint a nők az ilyen intim művelet után, a vállait húzogatta. – Nem féltem én, látott már maga ilyet.

Baki elvörösödött. Úgy érezte, hogy ez a szeplős, zsírpárnás terebély – akarva-akaratlan – Őt idézte fel, az Ő meghitt mozdulatát, amit nemegyszer elképzelt, s most megpillantani vélt.

Hogy elkerülje a további bizalmaskodást, sietve kiválasztotta a bútorokat, és megkötötték a vásárt. Egy fényesre politúrozott szekrénykén utólag akadt meg a szeme.

– Ezt mire használták?

– Nem is tudom – tűnődött az asszony. – Azt hiszem, a patefon állt benne.

Azonnal megalkudott rá. Toalettszekrényt gondolt belőle fabrikálni, melyben a fésű és a hajcsat mellett megfér majd az ő borotvakészlete is. Ennek az apróságnak szinte jobban örült, mint a támlás fotelnek, melyet az egyéb holmik mellé vett, a téli időkre gondolva, mikor a kályhában tűz ég, az ártér fölött szél poroztatja a havat.

Mikor Gujdovics befordult az udvarra, bosszúsan mérte végig: az arca borostás volt, nikotinos bajsza lefelé konyult. Akár egy fuvaros – legalább megborotválkozott volna!

De nem volt idő tanakodásra, a felhők vészjóslón gomolyogtak. Alig fordultak egyet, a gépészről is lekerült a fehér vászonkabát. Strasszerné karosszékbe telepedve nézte végig a rakodást, s folyton tanácsokat adott, mit hova tegyenek. Baki alig várta, hogy kívül legyenek a kapun. Már csak a kicsi szekrény volt hátra, mikor váratlanul megugrott a két ló, és az egyik ágy majdnem lezuhant.

– Kössem le? – kérdezte Gujdovics.

Baki kedvérevalóbb megoldást talált: a fotelt a saroglyába állították, abba ő beleült, s így fél kézzel az ágyat is tartani tudta. A szekrénykét pedig, akár egy gyereket, az ölébe vette. Így döccentek ki az utcára a keskeny pallón.

Mintha hangyabolyba csöppentek volna: mellettük kocsik dübörögtek el, kutyák nyargaltak, az udvarokon aprójószágot hajkurásztak, a szérűskertekben kazlakat hánytak sietve, a kitárt kapukon hazatérő marhák rohantak be bőgve – s mindez a lárma, rohanás a harangzúgásba olvadt bele, mely makacsul követelte az esőt. Amerre elhaladtak, sorban bukkantak elő a kíváncsiskodók az ablakokban, az alacsony kerítések fölött, és bámulták a ritka látványt. Egy hasas szuka hosszan követte őket, és vadul ugatta a szekér végében zötykölődő gépészt.

A trafik előtt fejébe szállt a vér. Bent a kertben, az ágyások között székekre, asztalra terítve ágynemű szellőzött vakító fehéren, az egyik párnán rózsaszín hálóing hevert, a tujabokron harangos fekete szoknya, a tornácon dobozok, ládák. A következő pillanatban a fiatalasszony is előtűnt a filagória mögül, s gyorsan ölébe kapva, amit ért, befutott a házba. Még arra se volt ideje, hogy a kalapját megemelje – a kocsi már továbbdöcögött. Egy pillanatig „megálljt” szeretett volna kiáltani Gujdovicsnak, de idejében észbe kapott. Mindent megértett. A szorgos takarítást, a rámolást, a készülődést – hiszen ők egyszerre gondoltak ugyanarra! Most már nem kételkedhetett többé.

Hazaérve éppen csak behordták a bútorokat a szobába, a rendezgetést Baki egyedül óhajtotta elvégezni. De előbb még megkínálta Gujdovicsot.

– Ha nincs más szórakozásod… – és előszedte az üveg bort.

A paraszt készséggel vállalta az áldomást. Közben mustrálni kezdte a bútorokat.

– Aztán most majd itt laksz?

– Igen… – hagyta rá. – Itt is.

– Hát, te tudod. De én a te helyedben visszamennék télen a konyhába. Ahol rotyog, mégiscsak ott van meleg – s körülpillantott.

A szobában majdnem sötét volt. Már nem hallatszott a kongatás.

– És te? – kérdezte Baki. – Te gondolkodtál a dolgon.

A paraszt legyintett.

– Nem bízok én azokban. Mind egykutya. És különben is, megvagyok én a fuvarommal, az biztos legalább. Enyém a ló, de enyém az ostor is. Na!

Baki felcsattant.

– Fuvar, fuvar! Mindig ezt hajtogatod. Így aztán ne csodálkozz, ha nem vesznek semmibe. Én – mondta ünnepélyes hangsúllyal –, én most jogosult vagyok, hogy kérjek tőlük ezt-azt.

A paraszt egy hajtásra kiitta a bort.

– Mire gondolsz?

– Először is kitanulod nálam a robbantást, nekem úgyis terhes lesz rövidesen. Akkor pedig illetékes leszel a tűzkárbizottságba.

– Ingyen fuvarra?

– Nem! – mondta diadallal Baki. – Visszamész parancsnoknak. Nekem megteszik.

A paraszt vakaródzott.

– Nehéz ügy…

– És ha az asszony kívánná? – Gujdovics elképedt.

– Miféle asszony?

– Hát a tiéd! Ha megházasodsz!

– Én?

– Te, te! De akkor nem élhetsz ám úgy, mint eddig… protekciós fröccsökön!

Gujdovics bambán pislogott, majd felugrott hirtelen. Hatalmas dörrenés reszkettette meg a levegőt, a lovak felnyihogtak a töltésen.

– Hijnye, ittkap az eső! – és rohant az ajtó felé.

A kerítésnél fordult csak vissza.

– Reggel fuvarom lesz az állomásra. Bejöjjek utána?

Bakinak kapóra jött a kérdés, a levelet még nem adta föl.

– Melyikhez indulsz?

– A fél hatoshoz.

– Ha nem esik nagyon, kimennék…

Gujdovics már a bakról ordított vissza:

– Gyere bátran, lesz hely. Csak a Csóti lányt viszem meg a trafikos asszonykát. De úgy nézem, eláznak a csomagjaikkal…

Baki megrezzent. Tenyerével lassan végigsimította a nyakát.

– Csomagokkal? Hát hová utaznak?

– Hát a selyemgyárba, oda szegődtek.

S a lovak közé vágva elrobogott.

 

Az utolsó felhőrés is bezárult. Hamarosan kövér cseppek kezdtek hullani, s mint a higany, aprókat gördültek a porban. Egy újabb dörrenésre Baki is megmozdult, visszament a házba. Bakancsának nyoma kis ideig még ott fehérlett a felázott töltésen. Bent a szobában villanyt gyújtott, szórakozottan kitöltötte a maradék bort, de nem nyúlt hozzá. Csak a fotelban elnyúlva kezdett igazán eszmélni, hogy mit is jelentenek Gujdovics szavai. Több volt az már ostoba gonoszkodásnál; aljasság volt, minden eddiginél különb aljasság. Az utolsó. Inkább gyárba küldi a lányát, el a faluból, ahol boldog lehetne a maga portáján… S ráadásul még a pénz is két helyről csurranna! Boszorkány! – motyogta, és az indulattól elvörösödött. Sokáig csak furcsa, aprólékos tennivalók jutottak eszébe. Bezárta a kertajtót, amit sohasem szokott; megszegelte egy öreg evező mankóját; a Csollán órájával pepecselt – s végül összetépte a gondosan megszerkesztett levelet.

Kint zuhogott már, alig lehetett a töltésig kilátni. Szakértő szemmel vizsgálta az esőt. Az egyenletes zuhogás kiadósnak ígérkezett. Ha így tart pár napig, az ártéren evezővel se lehet feneket érni. S akkor… – Itt megtorpant, mintha görcs bénítaná. Később cikázó villám szántott végig az ártér fölött, megvilágította a csapzott fűzbokrokat, s kint a parton egy hátára borított csónakot. Ez a villanó kép még percek múlva is makacsul elébe tolakodott. Mi lesz a szigeti bérletekkel? Ha az áradás eléri a hetvenes pontot, már csak ladikkal lehet betakarítani a termést, keresztül az erdőn, a nádasok között. De kicsoda takarítja be? Az öregasszony? Ha üres lesz a ház, ő lesz kénytelen.

Lassan visszazöttyent a fotelba. Nem talált hibát. A nádasban könnyen billen a megrakott ladik, legutóbb egy halász járta meg, valami Sümegi Tóth… vagy Vojtek? Törte sokáig a fejét, de nem jutott eszébe a neve.

 

Tíz óra felé, a zuhogó esőben két fiatal nő botladozott végig a pocsolyás Fő utcán; Csóti Julis és a fiatalasszony volt. Mikor a szivattyútelephez értek, a Csóti lány felkapta a szoknyáját, és sietve lekuporodott az egyik fa alá; nyugodtan tehette, az utca végig üres volt. Csak kis idő múlva kiáltott fel:

– Nézd csak! Ki jár ott a töltésoldalban?

A fiatalasszony kíváncsian guggolt melléje. A bokroson túl, a meder partján egy zseblámpás, gumicsizmás férfi gázolt a vízben, éppen a vízmérőoszlopot vizsgálta.

– Képzeld, egyszer az anyámat kerülgette valami ajándékkal…

 

A szekér, mely hajnalban végigdübörgött velük a falun, pár pillanatra megállt a gépészlak közelében, aztán tovább robogott. Azt hitték a ponyva alatt, hogy csak cigarettára gyújtott rá Gujdovics.

 

Agyagos utak

 

Bajtársaim, akik nem éltek már, ti vagytok a megmondhatói, hogy szelíd és szótlan voltam. Tűrtem, ahogy tűrnie illik egy fogolynak. A kimustrált konzervdobozt én is a szemétdombról kapartam elő, én is a nyakamba akasztottam dróttal, ott himbálózott. Ha százan ugyanezt teszik, különös zaj ám az! Csak lépsz, néha alszol is menet közben, hiszen oldalt el nem dőlhetsz, ugyanolyan pállott és savanyú testek vesznek körül, mint te magad. Alszol és lépsz, és megint alszol – így múlik el a nap. A silány fémcsengés hozzátartozik a csendhez. Néha kiált valaki. Mintha az erdők és szántók mögül leselkednének rád, de idegen a pillantás, nem érted. Végül te is magadra maradsz. Egyetlen óriás konzervdoboz nyiszorog csak.

Hiszitek-e, hogy mélyebbre süllyedhet ember?

 

Ha Döbrököz felé kapaszkodom a lassú emelkedőn, behunyom a szemem, errefelé minden fordulót ismerek. Pléhkoffer csattog a csomagtartón, üres, nem is tudom, mért viszem magammal, amire szükségem van, kapok mindent a darálómalomban. A gőzölgő levest Mária teszi elém, aztán félénk madárarccal kimegy – mégis úgy érzed, hogy ott ül valamelyik sarokban, ott ül és nem szól.

Egyszer télen vadtemetőt ástunk a tulajjal; nagy vadász. Kegyetlen hideg volt, emlékszem, a varjak ellepték az országutakat, s vad károgással túrták szét a friss lóürüléket. Két órát toltam fölfelé a kerékpárt, gémberedett öklöm majd beverte az ablakot.

– Ki az?

Ivanics óvatos gazda, meggondolja, mielőtt kinyitja az ajtót; de engem igazán jól ismer, bármikor érkezem, beenged. Szurokfekete ember. A szeme, a haja, a szemöldöke – még a bricsesze is fekete. Bőrkabátot hord, csak jár-kel kigombolkozva, nem tudod, hogy megy-e vagy marad.

Mintha testvére volna Hirsmann-nak.

Én bizony cingár emberke vagyok mellette, sápadt, mint aki belülről penészlik. A kályhának dőlve dörzsölgettem magam, ő a jeges ablakon bámult kifelé.

– Hol a lányod?

– Lement a faluba – s lassan felém fordul. Ahogy rám néz, még köpcösebbnek látszik, mint máskor. Egy láda mögül üveget húz elő, decinyi pálinkát tölt, állva issza meg. Ugyanabból a pohárból kínál meg engem is.

– Meddig maradsz?

– Holnap én is a faluba megyek.

– A gőzmalomba?

– Oda.

– Oda holnapután menj – sunyít rám. – Akkor rajtacsípheted őket, feketeőrlés lesz.

– És nálad? – hunyorgok vissza.

Ostoba arcot vág, aztán felröhög.

– Amikor akarod!

Lassan fél éve már, hogy nyíltan beszélünk ilyesmiről; fél éve dolgozunk együtt, azóta felezzük a hasznot. Magam se tudom, hogyan tévedtem meg, de most már nem tudok szabadulni tőle, talán nem is akarok. Gyűlölöm, mert a markában tart – és mégse mutatom.

Délután ástuk meg a gödröt az akácerdő mögött. Ivanics fejébe vette, hogy elriadnak a vadak, ha a fagyott hullákat kint hagyjuk tavaszig. Az eső áztatja, veri őket, igazi vadász nem tűr ilyet. Ő már tudta, hogy hol hevernek dögök; még őzet is dobtunk a gödörbe kettőt, karcsú lábuk acélmerev volt, szinte pengett.

– Csak nem undorodsz? – kérdezte nevetve; s én szégyelltem megmondani az igazat.

Ami puskavégre kerül, azt mindig Mária nyúzza meg; megnyúzza, megsüti, de soha nem eszik belőle. Sajnálja őket.

 

De hát a kopók, az éhes kopók – azokkal mit kezdjen az ember?

Ez a döbröközi emelkedő – kopasz eperfáival – minduntalan a várszerpentint juttatja eszembe. Végeérhetetlenül kígyózik fölfelé, azt hiszed, meghurkol odafent, a combodra, nyakadra tekeredik, s már ha akarsz se mehetsz tovább: fent a dombtetőn ott vöröslik a daráló csúcsos bádogteteje. Már messziről hallani a villanymotor zúgását; mintha dúdolna valaki, de csak egy nótát tud, mégsem unja soha. Az utolsó kanyar után néha belém nyilallik: mi lenne, ha egyszer a daráló helyett a bástyafalat találnám magam előtt; mint akkor, az első reggel, mikor a Várba fölhajtottak? Attól kezdve mindennap onnét ereszkedtünk le a rakodó kikötőhöz. Végig a parton vontatók horgonyoztak, kettőzött őrség, fényszórók – de hát ki robbant fel ilyen temérdek lőszert? A kölesleves durrogott bennünk. Hajnaltól estig rakodtunk, s már a súlyáról tudtuk, melyik milyen, nyomjelzős, kartács vagy egyszerű gránát. A folyó túlsó partján hangszóró bömböl, a szétlőtt hídláb tövénél két gyerek horgot vet: olyan mozdulatlanok, mint a meggörbült traverzek rózsái. Talán vége a háborúnak, és mi nem tudunk róla? Ilyeneket gondolsz, mert ez a másik part megőrjít, itt csak őrbódé van és póznák, de egyetlen fa sem, csak messze nyúló síkság és lucskos legelők. A várhegyen temetetlen meszesgödrökbe zuhog az eső. A rakodó mellett hulladékvasakból összehordott hatalmas szemétdomb, fölötte viadukt ível át. Betonpillérein szurokkal felmázolt nyilak és számok, két piros női mell. Mintha odafentről okádták volna ezt az óriási rozsdahegyet, hogy mi turkálhassunk benne. Ha az őr nem figyel, roncs ládát borítasz magadra, és úgy végzed el a szükségedet. A kolompos vízhordó szamár – hátán a csöcsös tömlővel – délelőttönként baktat át a viadukton, annak már tudjuk az idejét. Egyszer mégis megleptek. Hirtelen szapora dobogás hallatszott a magasból: mintha üldöznék, egy vöröskendős, fiatal lány rohant végig a korlát mögött, kendője két szárnya felcsapódott az arca elé. Éppen fölöttem pihent meg. Az ember elfásul idővel, semmit se szégyell; elszántan visszanéztem rá, és tovább kuporogtam a láda alatt. Vajon lekiált az őrnek?

– Mára! Mára! – hallatszott hirtelen.

A lány tovább rohant – de már későn; utolérték a döngő csizmaléptek. A férfi… – nem, nem az őr – ők dulakodtak odafent. Azt hittem, lehajítja a lányt.

Csak később tudtam meg, hogy ez volt a Kövér Hirsmann.

Mikor hetek múlva megjelent a Várban, és a táborparancsnokot kereste, mind arra vártam, hogy rám mutat, és kiszólíttat a sorból. De képzelődtem csak. Nem rám, mindannyiunkra szüksége volt; bort szállított a túlsó partra, és a rakodáshoz kért kölcsön bennünket.

 

Ha jól visszagondolok, Ivanics is szívességgel kezdte. Akkoriban zöldfülű voltam még a szakmában, a vidéket se nagyon ismertem. De hát, én akartam, hogy így legyen. Csak messzebb, minél messzebb a folyótól, a kikötőtől, ahol minden arra emlékeztetett – csak felejteni, és nem hallani többé a lánccsikorgást, a vontatók tülkölését, az éhes sirályok kiáltozását…

Mikor először jártam Ivanicsnál, maga javította ki a jelentést, amit a havi őrlésről készítettem.

– Erre ráfizet ám! – mondta.

Nem értettem. Tömpe ujjaival a papírt bökdöste, úgy magyarázott.

– Mázsával több a készlet, mint amennyit fölírt. Azt talán dugjam zsebre? – s végigmért. – Mióta ellenőr?

– Két hónapja.

– No, akkor még nem fog rókát… – s aprókat nevetett.

Hát, őt csakugyan nem fogtam volna meg. Ahány ellenőr volt, mindnek ismerte a bogarát, mindet becsapta. Engem valahogy bizalmába fogadott. Megmutatta a raktárt, a padláson a dinamót – végül bevezetett a lakásába. Ott meghökkentem kicsit. Leginkább hajókabinhoz hasonlított; a padlója, fala fából, a rések között szuroktömítés. Az ablaka se négyszögletű volt, hanem kerek; igazi kajütablak.

– Maga csináltatta ilyenre? – kérdeztem.

– Nem – mondta –, így vettem. Valami hajósé volt.

– Miféle hajósé?

– Hát, azt már én se tudom. De az szent, hogy nem szerették a parasztok, nem tudott a nyelvükön beszélni. – Kis vigyorral tette hozzá. – De hát, engem se szeretnek. Akinek fizetni kell, azt nem szeretik. Még vadászni is úgy akarnak, ingyen, adó nélkül. Mintha csak úgy lehetne.

Ivanics bármiről beszélt, mindig a vadászatnál kötött ki. Ezen az estén még azzal is kitüntetett, hogy megmutatta a vontcsövűjét; szép belga puska volt.

– Ezzel aztán oda lehet pörkölni! – mondta büszkén. – Csak egyszer kapjam őket az erdőn…

– Hogyan? – néztem rá gyanútlanul. – Hát kié az erdő? Nem a Társaságé?

Ivanics hirtelen felállt, csípőre tette a kezét.

– Ezt ki mondta magának? – s a hangja éles volt, támadó. Sietve megnyugtattam.

– Énnekem senki. Én nem tudtam… én csak gondoltam…

De nem nyugodott meg; járkált föl-alá, faltól falig, mintha ki akarná dönteni.

– Persze, akad a faluban is, aki rosszul gondolja – morogta közben. – De az erdő akkor is az enyém. Én bérlem, én gondozom!

Váratlanul tegezni kezdett.

– Tudod te, mit öltem már bele? – és odaült mellém. – Csak azért gürcölök itt, hogy megtarthassam. A fene tudja, mit szeretek rajta. Már minden zugát ismerem, most már nem tudnék meglenni nélküle. Tavaly nyáron még költőhelyet is kaszáltam a fácánoknak… azok meg beleülnének a készbe – a bitangok!

Arca vörös lett a dühtől, most már igazán őszintén beszélt. Én meg most kezdtem eltévedni.

– Nem értem… hát azelőtt kié volt az erdő?

– Kié? Hát éppen ez az! – csattant fel, és szinte elérzékenyült. – Nem volt annak senki gazdája… senki, érted? Mint a kóbor kutya… mint a zabilány, érted, akit csak úgy kiraknak az utcára, hogy éljen, ha tud, hadd koszosodjon minden csavargótól, olyan volt – de már kimosdatni kicsit, ahhoz nem volt gusztusuk. Csak nekem… Mert én tudom, hogy miből mi lehet, nekem van szemem az ilyenhez – és most egyszerre nekik is fáj a foguk rá! Te hagynád a helyemben?

Zavaromban csak motyogni tudtam, úgy meglepett a hirtelen vallomás. Így még sose hallottam senkit egy vacak erdőről beszélni.

– Igazad van. Ami tiéd, az a tiéd, az ember marokkal fogja a sajátját.

Ivanics bólintott, aztán megrázta a fejét.

– Marokkal… De az se könnyű ám. Örökösen félteni valamit, hogy egyszer csak nem lesz… hogy akárki belepiszkíthat…

– De az erdő nem szökik el.

– Az nem – mondta megcsöndesedve. – De a vad igen. Itt csak úgy marad meg, ha eteted, gondozod, és még akkor se biztos, hogy nem megy át a szomszédba… a szomszéd megyébe. És akkor sose jön többet vissza.

Ivanics ölébe engedte a puskát, és a závárral babrált. Kis idő múlva halk koccanás hallatszott az ablak felől, mintha madár verődött volna hozzá; azt hittem, hogy madár.

Szedelőzködni kezdtem.

– Hová sietsz? – nézett rám.

– Nem akarlak zavarni – mondtam.

– Engem ugyan nem zavarsz – és az ajtó felé fülelt. – Nem vendég jön. A lányom.

A sötét udvarról esőköpenyes lány lépett a szobába. Hajáról köpenyére csöpögött a víz, onnét meg a hajópadlóra. Pár pillanat múlva, mint egy bűvös kör, csillogó vízkarika csurgott köréje. Különösen a szeme lepett meg: sűrű szemöldök alatt két barna fészek, mindegyikben riadt fiókapillantás. Hát mégiscsak madár? És találgatni kezdtem, miféle; fácán vagy fürj? Vagy fogoly inkább? – és lopva Ivanicsra néztem. Egészen megzavart ez a gyerekes találgatás.

Ivanics megpaskolta a lány köpenyét.

– No gyere, ismerkedj össze az ellenőr úrral – s vizes tenyerével megsimogatta az arcát.

Kezet fogtunk. Mária lesütötte a szemét. Ivanics úgy nézte végig a jelenetet, mint valami mutatványt, amit a maga szórakozására talált ki. Aztán két tányért szedett elő a faliszekrényből, és odaadta a lánynak.

– Eredj, melegítsd meg a levest! – Engem meg visszanyomott a székbe. – Ugyan, ne menj már sehová, itt is megalhatsz nálunk.

– És ti? – kérdeztem csodálkozva, mert csak egy priccset láttam a sarokban.

– Majd elleszünk a kamrában – dörmögte. – hajnal előtt úgyse kerülünk ágyba.

S halkan dudorászott, míg a leány be nem hozta a levest. Mária nem evett velünk, mindjárt visszament a konyhába, odakint matatott. Ivanics kiszólt néha hozzá.

– Mi újság a gőzmalomban?

– Nem voltam ott – hallatszott kintről.

– Éjszaka is dolgoznak?

– Nem beszéltem velük.

– A gépész nem üzent semmit?

– Nem voltam a malomban – mondta újra a lány.

Emlékszem, furcsán hatott rám ez a beszélgetés; és a malmos nagy nyugalma se tetszett. De akkor nem nagyon törődtem vele. Ivanics vacsora után bekapcsolta a daráló villanymotorját, és a szoba egyszeribe megtelt a halk dongással. A deszkapadló remegni kezdett, a villanykörte fénye egyenletesen vibrált. Kis idő múlva már a talpam bizsergett, és szerettem volna lerúgni a bakancsomat. Ivanics újabb pohár pálinkát hörpölt fel, levetette a bőrkabátját, és egy zsákból összevarrt, bő köpenybe bújt. A feketeőrlést – biztonság okából – ő is éjszakára hagyta.

 

Végre is, mit csináljon az ember egy idegen szobában, ahol még sosem járt? Kerülgessem a fiókokat, amelyeket Ivanics szokott kinyitni? Egy darabig felhúzott térdekkel gubbasztottam a priccsen, aztán hanyatt végigfeküdtem a lisztszagú takarón. Leoltottam a villanyt. Lent a mélyben álmosítóan dorombolt a gép, a kajütablak előtt póznák suhantak el, kopasz eperfák, valahol távol egy parti útkaparó ház. Óriási viadukt alatt úsztunk el hangtalanul. Később egy arc nyomódott a kerek ablaküveghez, a szétlapított orr fölött szurokfekete szem világított – talán a Kövér Hirsmann arca?

– Mária!

Sejteni kezdtem, hogy Ivanicsnak nem lehet ilyen nagy lánya… hát akkor? Kinek a hangja ez? Az őr ordít? Vagy Mára? Néha hallom, hogy Ivanics szidja kint a lányt… hát érdemes egy felborult zsák miatt? Azt hiszem, segítenem kellene Máriának… segíteni… nem bántani… De ahhoz sincs erőm, hogy fölkeljek a priccsről. Minduntalan egy keskeny deszkapallón akarok az uszályfödélzetre jutni, vállamon a lőszeresládával. A láda éle a csontomig váj, mintha hús nem is volna rajta. A hús nem fáj, csak a csont; ez is furcsa. Pár forduló után már csuromvíz vagyok, a lábam remeg. Mi lesz, ha lebukom a vízbe? Hogyan veszkődöm ki a ládába akasztott hevederből?

 

Pontosan emlékszem már, a borrakodáshoz erősebb pallót kaptunk, olyasfélét, amilyen a daráló garatjához vezet, csak sokkal szélesebbet. De én azon is szédültem, már reggel óta szédültem az éhségtől. Ha nem figyelmeztetnek a fiúk, észre se veszem, hogy sikerült a kődarabot a palló közepére rugdosni… – közben hallom, hogy sugdosnak körülöttem: – Rúgd le… rúgd le a vízbe! – Úgy látszik, megijedt valamelyik, hogy fölneszel az őr. De nem, nincs semmi baj, csak unalmában ordít meg a géppisztolyát rázza, hogy ne cammogjunk. így aztán a hordó szépen rágurult a kőre. A bordája mindjárt megreccsent, és a résen széles sugárban ömlött ki a bor. Tiszta lucsok lettünk rögtön – de mit számított! Ész nélkül habzsoltuk az édes levet, a markunkba, a konzervdobozokba csurgattuk – és hagyták. A Kövér Hirsmann se szólt, a parton pöfékelt röhögve egy benzinestartály tetején. És az őr is röhögött. Talán mert úgy csámcsogtuk, mint a moslékot a disznók, egymást tiporva? Hirsmann később egy pakli cigarettát hajított a födélzetre, hadd kapkodjuk azt is. De gyufánk se volt, akkor meg egy égő csikket dobott a pakli mellé. És ez sok volt. Hirtelen megszédültem a füsttől, a bortól émelygett a gyomrom. Hát ilyen könnyű… ilyen olcsón is lehet? És teli torokkal ordítom:

– Mit akar? Szórakozni akar?!

A fiúk támogattak le a hajó hasába. Milyen jó, milyen okos fiúk! Pedig most szívesen megsimogattam volna a Hirsmann képét… kicsit megfojtogattam volna. Hiszen nem rossz ember…

 

Pincemély raktársarokban fekszem, egy szellőzőakna mellett. Fekszem, és makacsul számolom a pallóra görgetett hordók dübörgését… hányadik már? Mintha mindannyiszor tagló zuhanna le. Egy óra múlt el? Egy nap? Talán meg is feledkeztek rólam, és körülraktak a Hirsmann hordóival. Próbálok kimászni az odúmból, de mindenütt ládákba ütközöm. A ládáknak trópusszaga van. Mivel kereskedik ez az ember? Csak gazdagszik a háborún? Gömbölyűt és keményet tapintok, dühödten beleharapok egybe. Tépem, szaggatom a fogammal, és elképzelem közben: csakugyan szép látvány lehetek most! Négykézláb a sötétben, számból csurog a lé… Még csak ugatnom kellene megtanulni, ugatni, bőgni, röfögni. A dögkolomp már úgyis ott a nyakamban. Egyszerre észreveszem, hogy látom magamat, a két felemás csizmafejet, a rongyokból összecsomózott sálat, az öklömet, az én két öklömet. Lassan kiegyenesedem. Akár egy ember; a két kezem lefelé lóg. Nyugtatom magamat, hogy mindez nem káprázat, kiléptem a rongyaimból, ott hever kupacban a ládák mellett, semmi közöm hozzájuk. Csak a zsibbadtságot nem tudom levetni, a ládát, a hevederkötést. A sötétben nyirkos huzat csap meg. Váratlan ajándék. Mint a vakondok, úgy tapogatom a légáram útját. Elindulok fölfelé az aknán. A rozsdás falból vasrudak állnak ki, azokba kapaszkodom. Félúton meredek lépcsősorba torkollik az akna – nem tudom, hol vagyok. Óvatosan lépkedek tovább, és egyre gyorsabban rágcsálom a számban maradt keserű magot, forgatom a nyelvemmel, mint valami kincset, egy világért se köpném ki. A lépcsősor végén kékre festett, alacsony vasajtó. Valaki dúdol bent. Nincs időm visszafordulni. Egészen közelről Mára bámul az arcomba, meghallotta a lihegésemet. Az ajtórésben áll, csak a szembogara tágul és szűkül – én meg sután mosolygok. Nem jön ki hang a számon. Mára undorodva hátrál, erős kölniszaga van, fekete haja. Nő, igazi nő! – a pongyolája lazán félrecsúszik. Kicsoda ez? A lánya Hirsmann-nak? Vagy a szeretője? Egy pillantással fölmérem a szobát: nem is szoba, hanem egy ék alakú odú a hajó orrában, alatta raktár, fölötte a födélzet. Az egyik oldalon függőágy, a másikon asztal, szék; vaskályha önti a meleget. Legszívesebben nevetnék… micsoda kuckó! Hogy érti a vén kalmár! De a kicsike fél tőlem… fél a tetveimtől… hátrál… Nem látod, hogy mosolygok? Gyorsan felkap az asztalról egy gyűrött cigarettásdobozt, és nyújtja felém, de nem mer közelebb jönni. Nekidobja a mellemnek. De még ez se bánt most. Értsd meg, hogy megbocsátok. Aludni szeretnék. Semmi mást, csak aludni. De nem érti. Ordít, de nem értem, hogy mit – talán az őrt hívja? Vagy Hirsmannt? Egyszerre reszketni kezdek; muszáj megtennem. A két mutatóujjam éppen a körmömig összeér – – – – – – –

Pedig még így is milyen szép!

 

Megállás nélkül zuhog, a barakktető réseit kukoricaszárral tömködjük be, de a víz azon is áttör; a megbarnult rostok szálai, mint a megpödört bajuszvég, szorgalmasan csepegnek a fejünk felett. A padlón kövér tócsák áztatják a kiterített újságpapír lepedőt; a sorok fekete csíkokká maszatolódnak szét. Mintha rácson feküdnél, és rács mögül bámészkodnál – de hová? A soroknak nincs értelmük. És mindennek avas penészszaga van.

Az esőn át, messziről, harangzúgás hallatszik, kemény csizmaléptek. Mintha az udvaron dobognának – vagy a szomszédos barakkban?

A parancsnok! – riadok fel, és a kis bunyevácra nézek. Az újságpapírján térdel, a háta felpúposodik, a szája őröl: Bozse moj… Goszpodi pomiluj… – Sóvárogva lesem minden mozdulatát; ahogy rózsaszín szappandarabkát vesz elő, ahogy vályút vág bele bicskával, a vályúba szentképet csúsztat. Gresni szmo… Bozse moj… Goszpodi pomiluj… Akik kiűzettek a paradicsomból, elégedjenek meg az ő szomorúságukkal, és ne tápláljanak gyűlöletet a szívükben. Csöpögtess forró sztearint a szentkép elé, és állítsd oda a gyertyát, állítsd oda, és himbáld a fejedet. Majka Bozsija…

 

Ivanics háttal áll felém, nagy halom üres zsák között kotorgat, mintha a sok közül egyetlenegyet akarna kiválasztani. Mi lesz, ha megtalálja? Mi lesz, ha kihúz egyet, és odadobja elém? Vagy Mára elé?

Belesápadok. Nem bírok felejteni.

Mária se olyan, mint máskor, sűrű lisztfelhőbe burkolózik, porolja a zsákokat. Olyan, mint egy fehér angyal, csak mi bűzlünk a pálinkától. Azt hiszem, most kellene beszélnem vele, most kellene figyelmeztetnem (senkinek annyira, mint éppen énnekem) – szeretnék odamenni hozzá, és mindent bevallani. „Nézd, Mária, én már keservesen tudom, hogy milyen kevésen… Egy pillanat csak… még annyi se…” Én mégse merek szólni. Pedig tudom, hogy egyedül ő érthetne meg; de félek, hogy nem ő válaszol, valaki más lép ki a lisztfelhőből – mintha minden pillanatban újra ismétlődhetne minden.

Ivanicsot figyelem. Fecseg és nevetgél, nem tudok eligazodni az arcán. Újabban minden mögött szimatol valamit; sose mondja ki, hogy mit, csak kérdez összevissza, ok nélkül hosszú történeteket mesél, amiknek se füle, se farka – aztán zsebre dugja a kezét: „Na, mit szóltok hozzá?”

És ez egész délelőtt így ment.

Ivanics egyébként is értett hozzá, hogy jelentéktelen dolgokat úgy adjon elő, mintha titkot közölne, titkot, aminek a megfejtésére maga is kíváncsi. Egyszer együtt cserkésztünk a déli lejtőn, a Harangosban. Én persze csak puska nélkül, bottal, avval hajlítgattam félre a tüskés ágakat. Az ilyen szolgálatokért, meg hogy ügyesen beletanultam a hajtókutya szerepébe, mindig szívesen vitt magával. Sokszor voltam tanúja a meghatottságának. Ha bíborló vadszegfűt pillantott meg a csenderesben, odahajolt föléje, és kigazolta körülötte a földet. Eleinte azt hittem, hogy ez csak „alkalmi” kedvtelés; de majdnem minden közös utunkon meglepett valamivel. Már két-háromszáz méterről észrevette a fűben heverő őzet, s a kicsinyeket úgy tartotta számon, mint a dugott készletet otthon, a darálóban. Kedvenc cserkészútja a patakpart volt, mely hosszában szelte át a lejtőt. Ilyenkor a Kápolnánál pihentünk meg. Ez a terméskövekből összerótt csúcsos építmény a patakforrást védte beomlás ellen; Ivanics nevezte el kápolnának, s szurokkal még keresztet is rajzolt a falára. Vasajtaja kővel volt betámasztva, a rácsos ablakon gyér világosság szűrődött a nyirkos odúba. Ivanics mindig belépett ide, de én már az első alkalommal szorongva hátráltam ki az ajtón. „Jó kis fészek, mi?” – mondta hunyorítva, és a támasztókövet gondosan ugyanarra a helyre rakta vissza. Erősen állította, hogy ha az ajtót nem csukná be, az állatok ide járnának rondítani.

Most újra előadta az egész történetet, és várakozón felénk fordult: „Na, mit szóltok hozzá?”

Mária semmit se szólt, csak ült az ablak mellett, s a szakadt zsákokat foltozta. Én is jobbnak láttam, ha indulok, de Ivanics minduntalan elébem állt, és leszedte rólam a kabátot.

– Engedj, na! – mondtam. – Tudod, hogy várnak lent a malomban…

– Hadd várjanak! – csattant fel. – Most az én vendégem vagy, úgyse szeretek egyedül inni. Ilyet meg úgysem iszol a gépésznél. Igaz, Mária?

A lány megrezzent.

– Honnan tudjam én…

– Honnan, honnan! – nevetgélt Ivanics. – Hát azt nem tudja mindenki, hogy a tanító miből építette a házát? És hogy a lakásán különóráztatja a kislányokat? Kicsi falu ez… de még milyen kicsi! Nahát, a gépész meg gyomorbajos, ez se titok, egy kupica is odavágja… – és most makacsul ezt kezdte csűrni-csavarni, hogy a gépész „ilyen-olyan ember” – „és még ez akar vadászni!” – „kocavadász, barátom, pancser!” – s közben nem takarékoskodott a rakiával, hörpölte egyiket a másik után, és engem is itatott.

– Te mit mondasz? – nézett ismét Máriára. – Így van, vagy nem így?

– Nem tudom – mondta halkan a lány, s közben kinézett az országútra, de a varrást akkor sem hagyta abba; megvárta, míg Ivanics megnyugszik egy kicsit.

– Hozzak valamit a faluból? – kérdezte. – Ma korán becsuk a bolt.

Ivanics nem válaszolt mindjárt, előbb előszedett egy új üveget a faliszekrényből, aztán megint visszarakta.

– Máma… kinek kell lemenni máma? Neked?

– Nekem.

– Ilyen esőben? Hát nem ér rá holnap?

– És ha holnap is esik?

Ivanics odafordult felém.

– Akkor se mehetsz most… A vendéget nem hagyhatjuk egyedül.

Hökkenten néztem rá.

– De hiszen én is megyek…

Ivanics végigmért.

– Mondtam már, hogy maradsz.

S hirtelen megindult át a raktáron, az egyik sarokból gumicsizmát, vízhatlan esőköpenyt szedett elő, és részeg billegéssel magára húzkodta a holmikat.

– Jövök én is mindjárt – mondta – csak szerzek egy kis vacsorára valót. Ti csak szórakozzatok addig…

S dülöngélve odament a lányhoz, megcsókolta a nyakát.

– Fácánmadár… De jó legyél ám!

Úgy nevetett ezen, hogy egyikünknek se volt kedve szólni.

 

A bádogtetőről vörös rozsdalé csöpög, a csöpögés behallatszik a raktárba, mintha szüntelenül kopogtatnának. Ivanics még mindig nincs otthon. Zavartan köhécselek. Szólítom…

Mária csodálkozva néz rám.

– Mért szólít így!

– Féltem magát.

– Ne törődjön velem. Én mindig félek. Meg lehet azt szokni.

– Tőlem nem fél?

– Magától nem.

– Mit gondol rólam?

– Maga is gyengébb, mint ő.

– Úgy beszél róla, mint egy idegenről. Tudja, most hol van?

– Biztos az erdőn, akkor mindig beiszik előtte. De ezt is megszokhattam már… a vadak. Mindig a vadorzókat lesi.

– Mária…

– Tessék.

– Ne maradjon itt.

– Azt hiszi, másutt jobb lesz?

– Félreért… Nem úgy kérem, nem én. Hiszen oda megy, ahová akar. Csak itt ne maradjon… érti?

– De hát mitől fél… maga?

– Emlékszik, mikor először találkoztunk?

– Először?

– Mikor olyan sokára jött meg a faluból…

– Pedig nem voltam a malomban. Csak ő gyanakszik mindig.

– Úgy tesz, mintha vádolnám.

– Akkor miért vallat?

– Csak segíteni szeretnék. Ne maradjon itt.

– Nem mehetek.

– Szereti?

Lassan leteszi a zsákvarrótőt, bizonytalanul néz rám.

– Mint az apámat…?

Később tompa dörrenés visszhangzik az erdő felől, mint valami fémes csobbanás. Mária hirtelen feláll, és kimegy az udvarra, ott hallgatózik sokáig, aztán visszajön, és nekitámaszkodik a falnak; le se törli a gyöngyöző csöppeket, amit a szél az arcába vert.

 

Nehezen esteledik.

A kis bunyevác a szétlaposodott gyertya fényében jámbor szorgalommal végzi az együgyű szertartást, s még a fejét is ugyanúgy himbálja, mint egy órával ezelőtt. Szemközt, a barakk sarkában két fehérarcú horvát alszik egymást átölelve; azt beszélik, hogy testvérek, de ezt senki se hiszi el. A homályló falon szuronyos árnyék vonul végig: érzéketlen, pontos percmutató. A szomszédos barakból áthallatszik az esti névsorolvasás. A falon át is látom, ahogy sorba belenéznek mindenki arcába; ahogy kutató pillantással Hirsmann odaáll mindenki elé. És még mindig nem történik semmi. A hátsó barakkajtón, a ciszterna mellett észrevétlenül kilopózhatnék az udvarra, arrafelé ritkábban jár az őr.

De nem mozdulok. Csak fekszem és hallgatom, hogy túl a deszkafalon mindig ugyanazt a nevet kiáltja valaki.

 

Végre csikordult a kilincs.

Ivanics lépett be az ajtón, kezében egy lucskosra ázott hatalmas kannyúllal. Mária először megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Nyúl!

Aztán mégis elhallgatott. Ivanics elégedetten szögre akasztotta a puskáját, és odaült közénk, a nyulat meg ledobta maga mellé.

– Ebből belakunk! – mondta csettintve. – Jó paprikásan! – s a csizmája orrával addig bökdöste a nyúl fejét, míg engedelmesen oldalra nem billent. Attól kezdve, mintha nem is hozzánk beszélt volna. Az üveges szemeket befröcskölte a sár, de a sárfoltok között megcsillant a fény, mintha mégis élet bujkálna benne. Ez különösen tetszhetett neki, mert mindkettőnket odahívott.

– Nézzétek… éppen ide bámul! – s nevetett. – No, mi az, csíp a sörét, csíp? Hiszen alapos durrantás volt, egyből telibe…

Mária kis mozdulatot tett.

– Egy ide is elhallatszott…

– Egy? De hát nem is volt több, elég nekem annyi – s már ismét a nyulat piszkálta. – Persze, azért tudni kell, hogyan, apró sörét közé pár kövérebbet, akkor biztos jó helyre megy. Csak azt tudnám, mi a fenét kerestél az agyagbányában… ha?

S hosszan elmesélte, hogy mit csinált az erdőn. Mária összekulcsolt kézzel ült a padkán, és nem vette le a szemét a nyúlról. Ivanics meg csak darálta a magáét; hogy az etetőket milyen pocsékká rongálta a szél, hogy mennyi gondja-baja van…

– Tudjátok ti? Dehogy tudjátok. Aztán még nem is hálásak a dögök, csak enni járnak haza, másra már nem is jó nekik az erdő…

Nagyon elemében volt; meg se várta, hogy kérdezzünk, szóljunk valamit, csak beszélt, beszélt, közben egészen ránk esteledett, de nem tudta abbahagyni. Minduntalan az agyagbányára tért vissza, mely már kívül esett az ő területén, ahol már nem volt jogos a lövés – „hát éppen ott köll, hogy megbanyazzák egymást? Jobb helyet nem találtak?” – s mindezt úgy közölte velünk, mintha a mai zsákmányát akarná mentegetni.

– Hát mi vagyok én? Mi az úristen? Hagyjam, hogy egy büdös kan mind a szomszédba vigye a süldőimet? Mi? Mondjad!

Inkább semmit se mondtam; fáradt voltam és nyugtalan, és egyre inkább féltem, hogy még egy éjszakát kell a darálóban töltenem. Torkig voltam a nyulakkal, az erdővel, Ivanics eszelős bolondságaival. Akkor határoztam el végképp, hogy történjen bármi, de véget vetek a barátságnak, szakítok vele. Áthelyeztetem magam egy másik járásba, akárhová, csak ide ne kelljen többé visszatérnem. És most különösen mehetnékem volt. Csak Mária… Olyan makacs és süket, mintha kívüle történnének a dolgok; nem akar megérteni.

Kerestem a pillantását a homályban, de a szeme lehunyva, így ült mozdulatlanul. Csak mikor Ivanics újra rákezdett, és már ötödször-hatodszor vallatta a nyulat, hogy mit keresett az agyagbányában, akkor kiáltott fel.

– Hagyja már! Hát nem elég egyszer…

De nem folytatta; sietve összepakolta a halomnyi zsákot, és kiment. Ivanics felém csípett a szemével.

– Kényes a lelkem… nem szereti nyúzni. De nem baj. Máma ünnepi vacsora lesz, máma én nyúzom meg! – s cinkosan az ajtó felé intett, amerre Mária eltűnt. – Mit gondolsz, őt is megetessük? Ebből neki is muszáj…

A konyhafülkéből recsegés hallatszott; már a rőzsét törögette Mária, hogy begyújtson, vizet melegítsen. Ivanics lassan föltápászkodott, lábánál fogva fölemelte a nyulat, és kivitte az udvarra. Odakint nyúzta meg a sötétben; a kés úgy forgott a kezében, mint aki behunyt szemmel se téved. Előbb fölakasztotta az állatot a kamraereszre, aztán a farok alatt félkörös hasítást csinált, a két csülköt is körülmetszette, s a hüvelykujját belemélyesztette a nedvező vágásba; egyetlen rántással nyakig lehúzta a csapzott bundát.

Egy ideig ott álltam a nyitott szobaajtóban, és néztem őt – de nem bírtam sokáig, megszédültem az ismerős émelygéstől. Mi lenne jobb: ha maradnék, ha segítenék feldarabolni a dögöt, és szemmel tartanám Ivanicsot – vagy ha megragadnám Máriát, hogy ébredjen fel…

Észrevétlenül visszahúzódom a szobába, és magamhoz veszem a pléhkoffert, besurranok a konyhába. Mária a tűzhely mellett ül egy favágító tuskón és a fáskosárba bámul. Révetegen néz.

– Te vagy az?

Eddig még sose tegezett. Észreveszi kezemben a koffert; fénytelen szeme rémülettel telik meg, szája felett egy gyűszűnyi helyen megrándul a bőr. Hirtelen odalép elém.

– Ne hagyj most egyedül…

– Vigyelek le a faluba? – kérdezem súgva. – Elviszlek kerékpárral.

Fáradtan rázza a fejét.

– Mindegy már… Csak most éjszaka maradj még… – ismétli makacsul, és húz vissza; görbülő ujjai, mint a madárkarmok szorítanak. De már késő. A hajópadlós szobában Ivanics lépked, bármelyik pillanatban beléphet. Nincs vesztegetni való időm. Most kell hátat fordítani mindennek, ami volt; elfelejteni a monoton dongást, a padló remegését, a vörös bádogtetőt… Én mindent megpróbáltam.

 

Kivágódik az ajtó.

A csupasz százas égő egyszerre kigyullad a fejünk felett, és mindannyiunkat célbavesz, mint egy puskacsőnyílás. Milyen sápadt a sárga gyertyafény most! Szapora, fuldokló lobogással ég; most már igazán a végét járja. A parancsnok végigsétál a barakkon, a két sor kapcába bugyolált lábfej között. A törzsek és fejek alig moccannak a szalmán, de a félig hunyt szemek rése mögül százhúsz pillantás követi a mozdulatait. Hirsmann pár lépéssel mögötte lépked; arca egészségtelenül puffadt és vörös, látszik, hogy ivott. Újra és újra végigjárják a barakkot, egyetlen szó nélkül; mint a kopók, akik tudják, hogy jó nyomon vannak, de most egyszerre mindenütt ugyanazt a szagot érzik. Senki se mozdul; én se. Nem is sejtik, hogy engem keresnek. Csak a kis bunyevác húzkodja fektében a térdét, mintha takargatna valamit. A parancsnok meghökken, aztán indulatosan széttépi a szentképet, és beletapos a szétfolyt sztearinba. Kérdő pillantására Hirsmann bizonytalanul dörmög, mintha azt mondaná: Mit tudom én! Mind egyforma ez! – A parancsnok éppen csak megrándítja a szemöldökét, és a kis bunyevác feláll, megindul. Tétován visszanéz ránk, de senki se mozdul; én se. Most már hárman mennek ki az ajtón, s a villanyt is leoltják. Csend van és sötét.

Valaki hozzám hajol.

– Mit csinált… nem tudod?

– Biztos visszajön…

Csak ennyit tudtam mondani búcsúzóul.

 

A palánkon túl, a vízmosta országúton ereszkedtem lefelé. A szerpentinkanyargók forgó spirállá tágulnak a szemem előtt, s ez a spirál – mintha élne, és célja volna velem – egyik pillanatban összezsugorodik, a másik pillanatban megnő. Csak éppen vége nem akar szakadni.

Miben bizakodom mégis?

Talán a szomszéd megyében több szerencsém lesz talán. De mi lesz azután? A kopók itt dörömbölnek hátul a koponyacsontomon. Legszívesebben a falut is elkerülném most, éjszaka úgyse találok szállást – hacsak a gőzmalomban nem. Hogyan is mondta Ivanics? – „Holnap menj oda…” – Szinte hallom a hangját. Hiába, kezdő vagyok még az önállóságban, akarva-akaratlan engedelmeskedem neki. Még mindig őt kerülgetem, még mindig őrá fülelek: kell-e rohanni a vadért. Mert az biztos, nálam jobb hajtókutyája soha többé nem lesz.

Erősödik a szél. A felhők alacsonyan száguldanak, mintha a dombtetőt le akarnák metszeni. Néhol fölcsillan egy csillag, a hold úgy tör elő, mint egy fényszórócsóva. Sorban suhannak el az útszegélyre hányt kőkupacok. Az egyik tetején rövidnyelű, piros zászló lobog. Görcsösen fékezek – „aknazár”! Hirtelen csattogó hangra leszek figyelmes: az útkaparó bódé ajtaját csapkodja a szél. Imbolygó lámpa közeledik felém.

– Maga kiáltott? – szólít meg egy reszelős hang.

Lihegve lélegzem, s ez arra is jó, hogy ne válaszoljak mindjárt.

– Én?

– Maga hát! Nem hallotta?

Lassan megnyugszom; érzem a hangján, hogy csak beszélgetni akar, unja magát. Akkor meg miért ne járjak a kedvébe, miért ne hazudjak? Ha szívességet kér az ember, mindjárt kevésbé gyanús.

– Messze van még a falu? – kérdezem.

– Most akar odamenni?

– Igen.

– Hát, akkor még van egy kicsi – és visszacammog a bódéba.

 

Még nem esett meg, hogy Ivanics tévedett volna. Mindent pontosan tudott, ami a gőzmalomban történt – és most mégis csukva találtam a kaput.

Megkerültem az épületet, bekocogtattam az iroda ablakán; de csak a légypiszkos vászonfüggöny lebbent meg az üveg mögött. Barátságtalan, huzatos szoba, de ez is megtenné reggelig. Máskor is, jobb híján, itt az irodában szoktam meghálni, két összetolt íróasztalon, szemközt a Wertheim-kasszával. A gépész felesége – egy vöröses hajú, fakó szempillájú nő – vacsora után párnát, pokrócot hozott, és minden alkalommal, mintha éppen akkor találná ki, megkérdezte tőlem: „Ugye, a darálóban jobb helyet tetszik kapni?” Mikor már harmadszor-negyedszer ismétlődött meg köztünk ez az apró párbeszéd, gépiesen bólintottam rá: „Mindegy az nekem, kérem, aludtam én már vasszögön is.”

De hogy másról is beszélgettünk volna, arra nemigen emlékszem. Csak a pokróc, a párna meg a daráló; ezeket emlegette folyton, mint Ivanics a vadászatot. Hát, most majd szolgálok neki meglepetéssel: ezentúl az utódomnak vetheti az ágyat az íróasztalon. S ezt jó ürügynek is találtam, hogy ilyen későn bezörgessek. „Tudják, már nem az én körzetem ez, csak éppen itt kapott az eső, hát bejöttem éjszakázni.” És majd úgy teszek, mint aki a búcsúzkodást sem akarja elmulasztani.

Az utcaköz, ahol a gépész lakott, alig állt egy-két házból; a házak udvarán túl már a legelő kezdődött, és lassú emelkedéssel egész az erdőszélig felnyúlt. Az ajtó tárva-nyitva volt, a tűz is égett a sötét konyhában – csak a köszönésemre nem válaszolt senki. Végre a hátsó udvaron megtaláltam az asszonyt; fent ült a kukoricagóré lépcsőjén, kendőbe burkolózva, mint egy figyelő madár. Az erdő felé kémlelt.

– Jó estét! – kiáltottam fel.

Az asszony megrezzent; nehezen mozdulva állt fel, mint aki a hosszú üldögélésben elfeledkezett a kezéről, lábáról, és most újra mindegyiket meg kell szoknia.

– Egyedül? – kérdeztem.

– Egyedül – mondta tétován.

– És csak így nyitva hagyja a kaput? Hiszen akárki bejöhet.

– Nem szereti az uram, ha bezárom. Meg aztán, nincs is kulcs, csak egy.

– Hát nem elég az?

– De… Csak azt ő szokta magával vinni. – S letért a gyepes ösvényről, hogy helyet adjon nekem. Meztelen lábbal lépkedett a felázott földön, lábujjai között kitüremlett a sár. A kerítésig egyikünk se szólt. Ott ismét lelassított, hogy kinyissa a léckaput. A halk nyiszorgásra pittyegő hang válaszolt: fejünk felett, a kiszáradt körtefán egy bóbiskoló tyúk kezdett el mocorogni. Az asszonyt érthetetlenül felizgatta ez az apróság. Egy karóval megcsapkodta a fát, tapsolva hessegette a megriadt jószágot: – Mész be, te büdös… mész be! – és bezárta az ólba. De utána, mintha csak megszégyellte volna magát, már nem jött vissza hozzám, hanem besietett a konyhába, ott értem utol. Mindjárt hellyel kínált.

– Tessék csak… Ugye, itt tetszik maradni éjszakára?

A konyha olyan kicsi és zsúfolt volt, hogy alig lehetett mozdulni benne; és csak egy szoba nyílt belőle. Az iroda meg zárva. Most itt aludjunk ketten?

– És ha nem jön meg az ura?

Az asszony leguggolt, hogy megkotorja a tüzet.

– Az uram? – s a felizzó parázs megpirosította az arcát. – Mért gondolja, hogy nem jön?

– Nem gondolom… Csak a szoba végett mondtam.

De ez csak félig volt igaz. Az üres szobából kiáramló doh és szellőzetlen dunyhaszag váratlan bizonyosságként hatott rám: a gépész nem jön ide vissza többet, a lócán csak az asszony ül, a fiókokat az asszony nyitja ki.

– Már régen elment? – kérdeztem.

– Még délben.

– És nem is dolgoztak délután?

– Nem. Állítólag elromlott a gép… azt mondják. De magát már reggelre várta, hogy jön.

– Persze… csak hát az eső, tudja. Amiatt nem tudtam. Úgy zuhogott, hogy nem akartam nekivágni.

– Igen… mi is gondoltuk mindjárt.

– És maga azóta várja?

– Még az ebédje is itt van.

– De azt csak tudja, hol van?

Nem válaszolt. A nyers akáchasábok most kezdtek lángra kapni, fényük megvilágította a bútorok közé zsúfolt holmikat. Mintha csak a rend kedvéért tenné, két piszkos bakancsot, mely már napok óta heverhetett a fal mellett, becsúsztatott a tűzhely alá. Súlyosak voltak a rászáradt sárga agyagtól.

– Hát tudhatom én? – mondta. – Én csak ezeket takarítom, a csizmát, a bakancsot… – s ugyanazzal a gyáva pillantással nézett rám, mint az irodában annyiszor.

 

Ez a pillantás döntötte el a sorsomat.

A kannyúl…

És egyszerre érteni kezdtem Ivanicsot; hogy mért marasztalt olyan nagyon – hát ezért! Hogy velem őriztesse Máriát, amíg ő az agyagbányában járt – a gépész meg nem sejtett semmit. Nem jöttem, elindult. Végre is nem kötelessége, hogy egész nap várjon az ellenőrre. És ezt Ivanics és Mária is előre tudta.

Az asszony vacsorával kínál; nem nyúlok hozzá. Alig tudom levenni a szemem a két agyagos bakancsról; és tudom, hogy hiába is szöknék. Bezárult a kör. Mint a bekerített vad, olyan kiszolgáltatott vagyok; most már a gyávaság sem segít. Vissza kell mennem a darálóba, vissza Ivanicshoz, vissza Máriához. Csak időben érkeznék legalább!

Az asszony kikísér a kapuig, aztán visszamegy az üres házba. Az utca is üres. A pocsolyás közből vállon viszem ki a gépet a köves szerpentin útra, onnét nézek vissza. Az akácsoron túl csak a góré lécfala világít; a kendős árnyék újra ott sötétlik a lépcsős feljárón.

Ha valaki – én aztán tudom, milyen hosszú egy nap! S az éjszakák! Mindig ugyanarra a vacokra fekszel, és mindig ugyanúgy: összezárt combbal, háton, kezed összekulcsolva a melleden, és bámulsz, és csukott szemmel is látod a mindennap elsötétülő égdarabkát, a szigorú pontossággal kihunyó lámpafényt; hallod az ismerős szuszogást a sarokból, ahol senki se fekszik, de te mégis odakúszol, odafekszel melléje… Újra és újra eszedbe jutnak a mozdulatai; ahogy a fejét himbálta újságolvasás közben, ahogy a gyertyát meggyújtotta – egyszerre minden eszedbe jut. És már azt sem szégyenled, hogy idegenektől kérdezd meg: „Nem látta véletlenül? Mit hallott róla?” Így csalod magad, pedig ez még annál is rosszabb…

 

A darálóban minden lámpa ég.

Ivanics egy alacsony zsámolyon ül a raktár közepén, vakító százas körte alatt. Előtte, a széttúrt zsákhalmon szögletesre tömött vadonatúj zsák hever, gondosan bekötve zsineggel. A zsineg még le sincs vágva a gombolyagról – úgy látszik, elgurult valahová, csak a hosszú szál tekergőzik a földön. A levegőben átható pörköltszag keveredik az udvarról beszivárgó bűzzel; a nyúzott bőr szárad odakint. Már az ajtóban elfog valami tompaság. Ivanics cseppet sincs meglepődve, hogy ilyen hamar visszatértem, sőt, még azt se teszi szóvá, hogy megszöktem a vacsora elől. Egyszerűen úgy bánik velem, mintha a cinkosa volnék. Szó nélkül nyújtja felém az üveget, és hunyorgó szemmel figyeli, hogy mennyit iszom; hogy iszom-e eleget. Aztán megkérdi:

– Éhes vagy?

– Nem… – mondom erőtlenül.

De mintha meg se hallaná. Behoz a konyhafülkéből egy langyosodó fazekat, odarakja elém.

– Egyél.

Nem merek ellenkezni. Hát nem mindegy már? Mért ne osztoznánk ezen is? Bicskával kotorgatom az alvadó paprikás lét, bicskára szúrom az inas húsdarabokat; csak lenyelni nehéz. Ivanics nem mozdul mellőlem, belém diktálja az egész maradékot. Utána elszedi az üres fazekat, de nem viszi sehová, megint visszarakja a földre; és dünnyög; motyog közben.

– Szegény madárka… nem ízlett neki… nem ette meg…

– De te jóllaktál?

Nem válaszol. A gépszita mellől fölszedi az elgurult gombolyagot, ügyetlen mozdulatokkal elkezdi visszatekerni a zsineget. A zsák szájánál elmetszi, újabb csomót köt, és egy erőteljes mozdulattal vállára emeli a zsákot.

– Eredj, hozz ásót! – mondja, és megindul az ajtó felé. Próbálom visszatartani.

– Őrültség… Mit csinálsz? Most akarod?

– Most.

– A holdfényben? Az útkaparók őrt hagytak a rámpánál…

– Hát aztán? Sározd be az ásót, akkor nem csillog majd.

És kilép az udvarra.

Másfél óra járás az erdő, ha jól kilép az ember; és ha tudja, hogy mit akar. Nem sietünk, de nem is állunk meg sehol. Már túl a rámpán, a mogyorócserjésben, szinte négy-öt méterenként kanyarodik az út. Mintha ágak és lombok közé vágott futóárokban haladnánk, a cserjék – akár a futóárkok földhányása – éppen csak eltakarnak bennünket. Ivanics elöl baktat. Néha, mikor befordul és eltűnik egy kanyarban, csak a sildes, fekete sapkáját látom, és a púposodó zsákból egy darabkát. Aztán elhúzunk az agyagbánya mellett; a szakadékos partoldal sárgán világít alattunk. Ivanics kilép a cserjék közül, és szétvetett lábbal megáll; aztán lerúg egy kődarabot a mélybe. Sokáig nem hallunk semmit. Végre tompa csattanás jelzi, hogy a kő az agyagkútba esett. Erre közelebb lépek én is, hogy lenézzek, de Ivanics visszahúz.

– Ne félj, az iszap nem dobja föl. Követ is kötöttem rá.

Csak az erdőben nyugszom meg kicsit. A lombok alatt párás köd, tejfehér foltok gomolyognak, ahová besüt a hold. Makulátlan a csend. Milyen jó, ha a saját lépteid zaját se hallod! Nem figyelmeztet semmi önmagadra, csak lépsz, néha alszol is menet közben, annyira ismersz minden fordulót. A Harangosban pihenő fácáncsaládot riasztunk fel, barcogva futnak be a sűrű gazosba. A jó kutya ösztönösségével fülelek: mintha csibék hangját is hallottam volna. Ilyenkor ősz felé kezdenek hízni, erősödni – Ivanics azt mondja rá: „már lohasodnak a kicsik…” –, s most hirtelen ő is megáll. Hallgatózik, s nem mozdul addig, míg a fácánok el nem nyugszanak. Fásultan gondolok rá: legközelebb már én is így teszek majd; kitanulom a bogarait, a szavajárását. Kitanulom az erdőt, így fogok élni ezután. Ezeken a csapásokon vagyok csak biztonságban, sehol másutt a világon.

A gödröt a vadtemető mellett ástam meg, Ivanics pontosan megmutatta a helyet. Úgy látszik, előre kigondolta, mert egyből megállt egy tisztáson, és mindvégig ott állt, míg el nem készültem. Akkor leemelte válláról a zsákot, és a két karján tartotta egy pillanatig. Utána óvatosan leeresztettük a gödörbe. Tompán puffant, szinte nem is volt súlya. A cipősarok kidudorította a zsák oldalát, ezt mindketten észrevettük, és mind a kettőnket félelemmel töltött el. Kapkodva hánytuk be a gödörbe a földet.

 

Késő éjszaka volt, mire visszafelé megjártuk az utat. Ivanics otthon mindjárt bekapcsolta a villanymotort, aztán úgy, ahogy volt, sárosan, vizesen föl-alá kezdett járkálni a házban, mindenhova benyitott, és megint visszafordult, végül megállt a gépszita mellett; egy csavart húzkodott feszesre.

A halk dongás birtokba vette a házat.

Később egy teli zsákot löktünk fel a garatra, Ivanics megnyitotta a száját. A monoton zúgás egyszeribe felerősödött, mintha a gép nem bírná a megterhelést. De csak én éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, az őrlő robaj tűrhetetlenül dobolt a fülemben.

Ivanics hátra se fordult, oldalt pillantott le rám.

– Csukd be az ajtót – mondta. – Vagy menj, ha akarsz.

És tovább rázogatta a zsákot.

Kimentem az udvarra. A sötétségben együtt volt minden; a völgy, az erdő, a falu, pár napi járásra a folyó, a kikötők, a vontatók. Ilyen szűk a világ. Mindegy, hogy hová nézel, árnyékod rádermed a földre, a kerítés deszkájára – ki mondaná, hogy egy emberé? A te kezed, a te lábad, a te homlokod, de hiába emeled fel őket, nem mozdulnak a sárból. És csak a mesékből tudod már, hogy valamikor olyan nagy, olyan csendes volt az éjszaka, mintha semmi el nem romolhatna benne.

 

[2]

 

A stiglic

Sose volt szenvedélyem, hogy homályos históriákat megfésüljek, csupán csak azért, hogy megnyugtatóbban hassanak. A stiglic-ügyben sem kívánok igazságot tenni; de arról nem mondhatok le, hogy szóvá ne tegyem. Itt történt a mi utcánkban, a Nagy Park mellett – talán túlságosan is közel hozzám, s talán épp ez az oka, hogy minduntalan belebonyolódom, ha beszélek róla. Már több ízben megpróbáltam elmesélni, apró és kibogozhatatlan részleteivel együtt, de igazában egyszer sem sikerült. Az a nyugtalanító lidérclángocska, ami úgy futkos ennek a történetnek a felszínén, mint vízcsepp a forró kályhavason, az utolsó pillanatban mindig szétfoszlik. Vagy csak én vélem látni?

Nemrégiben egy külföldi asszonnyal hozott össze a véletlen, aki csodálatra méltó kíváncsisággal érdeklődött minden iránt, ami a bedekkerekből hiányzik. Olyan országból érkezett, ahol állítólag az emberek nem hazudnak, a harisnyák sosem szakadnak el, és a rendőröknek nincs élesre töltve a revolverük. Nedeczky Ármin szerint – aki itt lakik velünk átellenben, s állására nézve nyugalmazott főszolgabíró – ez az asszony úgy sétálgat az utcáinkon, mint egy ártatlan angyal az örvények szélén.

– Tünemény ez, kérlek – mondta, s ösztönösen halkra fogta a hangját –, mi már nem is tudjuk elgondolni, hogy az ilyesmi lehetséges. Csak nézd meg ezt az asszonyt közelebbről… Csak úgy árulkodik rajta a gyanútlanság! (Nedeczky értője a női nemnek, így a hölgy ruházata sem kerülte el a figyelmét.) Hol látsz te nálunk ilyen ragyogó, sárga esőköpenyt? – tette fel a kérdést.

A túlsó soron két aktatáskás férfi közeledett; az egyik megállt egy pillanatra a fodrászszövetkezet előtt, s mintha a nyakkendőjét igazítaná, szórakozottan ráfeledkezett a kirakat pattogzó tükrére. Nedeczky mély lélegzetet vett, és megvárta, míg továbbhaladnak.

– Értesz, ugye? – kérdezte újra felém fordulva. – Éppen ma gondoltam rá valami apropóból… Ez a nő nem szorong, nem fél, hogy is mondjam… egyszerűen van bátorsága egyedül átmenni az erdőn, mert tudja, hogy úgysem ültetik autóba, hogy aztán még haza se telefonálhasson. Hát nem így van? Ez angyal, barátom, nem miközénk való. Hogy azelőtt, régen…? Én a vadászkalapomat mindenesetre felajánlottam a molyoknak. Te nem ugyanezt tetted volna? Figyeld csak meg, lassanként olyan rögeszmések leszünk, akiknek a rögeszméit már csak egészen speciális orvosok érthetik meg. Azt hiszed, például, én tudnám gyógyíttatni magam Új-Zélandban?

– Miért? Beteg vagy? – kérdeztem meglepődve.

Nedeczky bőbeszédűsége váratlanul elakadt, fél szemével rám hunyorított, majd olyan erőtlen és kiszolgáltatott lett az arca, mint akin halvány máz csak a fölény s a lelki rendezettség.

– A kor beteg, öregem – motyogta –, és mi mindannyian belepusztulunk.

 

Nedeczky láthatólag mélyen elégedetlen volt, s ez erősen befolyásolta a logikáját. Az ostrom óta laktak a fővárosban, és évről évre elhanyagoltabban öltözködött. Foszladozó, gumitalpas bakancsot viselt, düftin lábszárvédőt és szűk, buggyos bricseszt. Kicsit görnyedt háttal, hátul összekulcsolt kézzel rótta mindennapos sétáit a parkban. Büszke volt rá, hogy a parkőr minden alkalommal köszön neki. Kaszinó, kávéház helyett a Zsákba járt hírekért. Ez egy vakutca volt a villasor felett, tűzfalak közé ékelt sikátor, még kapu se nyílt erre, csak az alagsorok ablakai és egy üzlethelyiséggé átalakított garázs; egyik felében cipészműhely, a deszkafalon túl trafik. Ebben a dohányboltban télen barátságosan izzott a vaskályha, nyáron hűvös volt. Tauszigné szívesen vette a látogatókat. Ha ismeretlen vevő nyitott be, abbahagyták a diskurzust; finom ösztönnel mindig pontosan tudták, hogy ki kicsoda valójában. Nedeczky nehezen szokott bele a fővárosi életbe, s a Zsák valami pótlékféle volt neki; a régi, patinás kaszinók pótléka, melyeket olyan sürgős alapossággal szüntettek meg. „Az intimitást ölték ki, barátom, a szordinót” – panaszolta. – „Most aztán jól van, mindenkivel testvérek vagyunk, és mégis egyedül van mindenki. Aki egyedül van, az harsog folyton.”

– Hallod? – intett elégtétellel a park felé, ahonnét vad lárma tört be a csendes utcába, egyszerre három megafon bömbölt, zene és szónoklat foszlányai keveredtek egymással.

Nedeczky mélyen elégedetlen volt. Feleségével évekkel ezelőtt találkoztam először, s halk, álmodozó asszonynak ismertem meg. Valamikor nagy háztájat tartott rendben, baromfiakat nevelt, veteményese messze híres volt. Főispáni látogatásokkor saját kezével szedte le a salátafejeket, a primőröket rendezte el a hatalmas, zöld cseréptányéron. „Fehér abroszon a zöld… ez a leggyönyörűbb!” – így emlékszik még ma is ezekre az időkre. A megyei urak szemében a lelki finomságok megtestesítője lehetett, akit a legkonyhaibb tennivalók sem alacsonyítanak le. Ötvenéves korára ennek az életformának csak az emléke maradt meg. De megmaradt. Csendesen és szívósan ábrándozott róla, s lakásuk tele volt ennek a régi életnek a roncsaival. Képek, vidéki vitrinekben található műtárgyak, köztük egy fatörzsnek mintázott pálinkáskészlet porcelánból – kedves emlék; kutyájuk koponyája, Nedeczky állami kitüntetése egy húsz év előtti tűzvész alkalmából, mikor kemény intézkedésekkel maga teremtett rendet a menekülők között. Mindez olyasmi, amit ma már csak igen kevesekkel lehet megosztani. Ki emlékszik rá, ki becsüli meg, kit érdekel?

Nekem a piacon szokta kiönteni a szívét. „Ez volt, ezt már nem vehetik el tőlünk” – sommázta csendesen az életét. „És maga? Maga hogyan?” – kérdezte, de pusztán csak udvariasságból, azt hiszem. Talán, mert mindig pontosan elképzelte a gondolataimat, nem is volt kíváncsi rá, hogy mit mondok. Szeméből annyi részvét és szomorú cinkosság áradt ilyenkor, hogy akaratlanul is zavarba jöttem. Egy rejtélyes furcsasága azonban mégis volt ennek az alapjában véve szelíd asszonynak: gyűlölte Markosnét, olyan engesztelhetetlenül, ahogy csak nők tudnak gyűlölni. A legkülönbözőbb történeteket tudta róla, s ha szóba került, egyetlen szemvillanásával a szorongás, és a minden pillanatban bekövetkezhető tragédia légkörét tudta felkelteni.

– „A férje éjszakánként jár haza – mesélte legutóbb –, valakinek a motorkerékpárjával zsákot hordanak a lakásukba. Ugye, ismeri a lakásukat? Ott a fordulóban, ott adogatják be az ablakon, nem kerülnek a kapu felé. De miért? Maga tudja?”

 

Az utca, ahol Markosék laktak, valamikor az úgynevezett „előkelő” negyedhez tartozott. Villák, luxusbérházak, a hegyoldalban üvegverandás nyaralók egymás mellett; s mindjárt Markosék szomszédságában egy hatalmas, elvadult díszkert, öreg platánokkal, juharfákkal, középütt kiégett kastélyrom, a tulajdonosa még a háború előtt külföldre menekült. Markosék ennek a kiégett kastélynak az ép tégláiból ragasztották hozzá a maguk két szobáját egy empire nyaralóhoz, amelyben pillanatnyilag senki se lakott.

Az a magasan nyíló ablak, amelyről Nedeczkyné beszélt, csak a legritkább esetben volt nyitva. Az öregasszony lakott ott, Markosné édesanyja. Több ízben jártam már náluk, sokszor órákig várakoztam a konyhában, de ebbe a szobába csak Mariann-nal léptem be először – talán éppen a sárga esőköpeny jóvoltából.

Az öregasszony ritkán hagyta el a házat, vasárnap inkább csak, meg őszi litániákkor. Gombos, magassarkú cipőben topogott a vendég körül, és minduntalan feltörölte a konyha kőpadlóját, ha csak egy csepp víz lefröccsent vagy sarat vitt be az ember. Erre a célra mindig keze ügyében volt egy piros pongyolamaradék, azt váratlanul előkotorta, és a botjával húzogatta a földön. A konyha ennek ellenére mocskos volt, zsírszagú, télen fülledt meleg, s a belépőnek a száradó fehérneműn folyosólabirintusa között kellett végighaladnia, míg a háziakkal szemközt találta magát. Az öregasszony már első alkalommal bizalmas volt hozzám.

– Ilus sokat dolgozik – mondta szaporán, mert mindig halkan és gyorsan beszélt –, és mégis, hogy tartja magát! Az apja fajtája, tudja, mikor az meghalt, még a ravatalon is olyan gyönyörű volt… Megborotváltattam, a szakállát is rendbehozattam, csak azután mosták le ecetes vízzel, nem tudom, ma szokás-e még az ilyen? Mindent csak gyorsan, gyorsan, és semmire se marad idő. Én bizony mindenkitől el fogok búcsúzni, már most tudom, hogyan. Ennek szegénynek még arra sincs ideje, hogy a fogait megcsináltassa. Hat foga hiányzik, attól olyan beesett az arca… és a szomorúságtól – sírta el magát.

– No, igazán nem látszik rajta… – mondtam udvariasan.

Az öregasszony kiloccsantott valamit, majd gondosan feltörölte. Aztán üres szemekkel rám nézett, mintha hirtelen semmi se jutna eszébe.

– Az ura gyilkos – hajolt oda az arcomhoz, és aprókat bólintott. – Hat éve dolgozik a vágóhídon. Higgye el, én nem akartam ezt a házasságot, de most már itt van a gyerek. És azt se hagyja békén, már azt is kivitte oda, mindent megmutogat neki, azt is, hogy hogyan csinálják – hát kell ez, tessék mondani, mit tanul evvel a gyerek? Csak a vér mindig, a véres húsok, mert azt szereti… Ha nincs véres hús, nem boldog.

Mindezt az öregasszony pletykálódása nélkül is sejtettem, csak éppen sosem érdekelt nagyon. Az unokája közismert vásott kölyök volt; egyszer magam is megfenyítettem, mikor egy nálánál kisebb fiút pofozott. Mégis, Nedeczkyné gyűlölködését indokolatlannak találtam. Annál is inkább, mert személyesen semmi közük nem volt egymáshoz; még annyi se, mint nekem. Markosné ugyanis a mi körzetünk háztömbbizalmija volt, Nedeczkyék viszont már kívül estek ezen a körzeten. Mért gyűlölni hát valakit, akivel semmi dolgunk? Csupán a férje miatt? Vagy a fia miatt? S végül is, mit tudott magáról Markosnéról? Ahogy a szavaiból kivettem, semmi lényegeset. Inkább a valóság apró részleteit tudta úgy csoportosítani, hogy azok csakugyan félelmes nagyra nőttek. Ez pedig kivételes női tulajdonság – ennyi mentséget találtam a számára. De megérteni azután se tudtam.

Mariann az egyik szomszédunknál szállt meg, s én szívességből vállalkoztam rá, hogy bizonyos pecsét és aláírás végett elviszem Markosékhoz; hátha szüksége lesz tolmácsra. Ismét csak az öregasszony volt otthon. Az elmaradhatatlan rongy most is ott vöröslött a botja végén, azzal csoszogott ki az ajtóhoz. A nagyothallók fejmozdulatával nézett fel ránk.

– Maga az? – ismert meg. – De jó, hogy jön, legalább elbeszélgetünk kicsit. Jólesik ám néha… szegény Ilus sosem ér rá. A felesége? – és szemügyre vette Mariannt.

Mariann, bár semmit sem értett a beszélgetésünkből, zavartan elmosolyodott, és összefogta az esőköpenyét. Tulajdonképpen én jöhettem volna zavarba, a helyzet annyira suta volt. Különösen, ha hozzáveszem, hogy mindig izgatottság fog el, ha külföldiekkel vagyok együtt saját hazámban; szüntelenül azt lesem ilyenkor, hogy jól vizsgázunk-e. Aki beleesik az efféle betegségbe, még olyasmi miatt is hajlamos szégyenkezni, ami végül is hozzátartozik a couleur locale-hoz. Most persze semmi ilyesmiről nem volt szó, csupán egy nevetséges félreértésről. Nem is volt feleségem. És ha lett is volna, vajon össze lehetett volna téveszteni az ő esőkabátját ezzel a ragyogó sárgával? De az öregasszony néha a legnyilvánvalóbb dolgokat is összekeverte, elfelejtette; és Ilus ezt kifogyhatatlanul tudta részletezni.

– Jaj, anya mindig csak bajt csinál, az ostrom óta sosem lehet tudni, mivel lepi meg az embert. Egyszer visszaadta a leveleket a postásnak, hogy itt semmiféle Markosék nem laknak. Aztán amiket álmában összevissza beszél! Szegény öreg… Azért furcsa, ha a saját anyánkat sem értjük. Valami Goszpodárt emleget folyton éjszaka, pedig a családban senki se volt Goszpodár, még az ismerősök között sem – honnét szedi hát ezt a nevet? Nappal meg nem is emlékszik rá. „Ezt csak ti találjátok ki, Kaposváron senkit se hívtak így.” Hogy mért éppen ott? Anya Kaposváron nőtt fel, és sose tudta elfelejteni, mindig visszakívánkozik oda. De hát ez semmi, tudnék én mesélni különbet is. Néha olyan, mint egy gyerek. Az ostromkor, hát akkor is úgy viselkedett, hogy nem bírtunk vele. Egyszerűen nem jött le a pincébe soha, hiába szirénáztak, pedig akkoriban harmadik emeleten laktunk, és persze hogy megkaptuk mi is. Csak egy padlódarabka nem zuhant le, onnét hozták le a mamát a tűzoltók. Mit álltam ki akkor is, úristen! Az ő csökönyössége miatt… És ő még egy hónap múlva is azt hajtogatta, hogy egy madár énekelt odafent. Hát lehet haragudni rá? Fűnek-fának azt mesélte, hogy milyen volt, az orvost is ezzel traktálta: ha az a madár nincs ott, és nem ül a vállára, akkor ő nem él már. De már ezt is elfelejtette, legalábbis soha nem beszél róla, még álmában se. Most a Goszpodár van soron.

Markosné, valahányszor édesanyja viselkedése magyarázatra szorult, mindig színesebben adta elő a pár éves borzalmat. De bizonyára túlzott. Ártatlan bolondként kezelte az öregasszonyt, pedig inkább csak az emlékezőtehetsége romolhatott meg, anélkül hogy a kíváncsisága csökkent volna. Minden érdekelte, mindenhez hozzászólt, s így hamar elárulta a gyengéjét.

– Külföldi hölgy? – nézett most kutatva Mariannra. – Tessék akkor beljebb… – és bevezetett a belső szobába. Pillanatokig sötétben álltunk, mert sokára találta meg a kapcsolót.

– Nem zavarunk itt? – kérdezte súgva Mariann.

– Miért zavarnánk, hiszen hivatalosan jöttünk.

Hirtelen kigyúlt fejünk felett a lámpa; gyenge égő volt, inkább csak árnyékokat bontott ki a homályból. Az egyik falat teljesen elfoglalta egy kettős nászágy, fejtől lábig kékhuzatos dunyha takarta. Nehéz fehérneműszag ülte meg a szobát – s most ez is szokatlanul érzékenyen érintett Mariann miatt. Mit szól hozzá? Észreveszi? Az öregasszony újságpapírba csomagolt linzerestálat szedett elő a sublótfiókból, és kedvesen odarakta elénk.

– Tessék csak, ez házi, ez az én kedvencem. Az unokám elől muszáj elrakni. Ismeri az unokámat?

Mariann udvariasan intett, hogy nem érti a kérdést.

– Nem baj – mondta az öregasszony –, most már itthon lesz nemsokára.

S leült a csipketerítős asztalka mellé, ahol nekünk is helyet kínált. Kényelmesen lekönyökölt, és nézte Mariann arcát.

– Képzelje – sóhajtott sopánkodva –, a vágóhídon szeretne munkás lenni. Pedig én tudom, hogy a háború miatt van ez, ezek már így nőnek fel. Még mesélni is arról kell nekik, hogy akkor hogyan volt…

Mariannt váratlanul érte ez a közlékenység. Hiszen arról volt szó, hogy csak pár percre térünk be, hivatalosan – s most ez a várakozás, a linzer, az öregasszony bizalmas bámészkodása… Láttam rajta, hagy mindezt nehezen tudja hirtelen elraktározni. A vágóhidat sem értette rögtön; igaz, hogy nem is tudtam jól lefordítani. Mulatságos módon először valami klubra gondolt, ahol leöldösik az állatokat – ez kétségkívül az én hibám volt. Mikor kiderült, miről van szó, elkomolyodva nézett az öregasszonyra.

– De hát nem tudják megmagyarázni neki? Egy kisgyerek… ilyet? Ez erős, nagyon erős.

Egy pillanatra ott láttam Mariann feje fölött a diakonisszák kimért, hótiszta fejkendőjét, annyi józan szeretetreméltósággal tette meg a megjegyzését. Aztán felém fordult.

– Ki a gyermek anyja? Ő az a hivatalnok, akihez jöttünk?

Bólintottam, hogy igen. Mariann eltűnődött, de az arca elárulta, hogy még mindig úgy érzi: vajon nem törtünk be udvariatlanul egy idegen lakásba? Pár szóval megmagyaráztam, hogy nálunk az ilyesmit másképp ítélik meg. A háztömbbizalmihoz bármikor be lehet kopogni, s a körzetében ő is bárhova bekopoghat – hogy mi a véleményünk a körzeti közellátásról, a legújabb kormányrendeletről, s hogy mért nem írunk cikket az utcai falitábla számára.

Mariann külön-külön minden szót értett, de az egész magyarázatot sehogy se.

– Szóval, ez olyan ellenőrzésféle.

Ismerve feltétlen jóhiszeműségét, nem csodálkoztam a kérdésén. Íme, egy másik világ; s már az apró, mindennapi fogalmaink is magyarázgatásra szorulnak.

Az öregasszony közben elbóbiskolt az asztal mellett. Ez furcsa volt és intim – egészen másképp persze, mint a halvány körtefény, a szellőzetlenség, a fehérneműszag. Mindketten elmosolyodtunk. Egy öregasszony, egy nagymama, aki annyi mindent élt át a világ egy másik pontján, amelyről Mariann eddig alig tudott valamit, elbóbiskol, és száraz, ráncos kezét minden illem nélkül odacsúsztatja a terítőn a vendég hölgy elé – az efféle, úgy gondolom, olyan közvetlen, megragadó élmény lehet idegenben, amire évek múlva is szívesen emlékszik vissza az ember. „Hogy bóbiskolt az a magyar asszony… még a nevét se tudom… nem is fontos… valamiről beszélt, aztán elszundított.” Nekem is vannak ilyen emlékeim, és őrzöm őket; s most örültem, hogy Mariann is kapott útravalóul egyet. (Nem is sejtettem még, hogy ez az útravaló egyre csak növekedni fog.)

 

Fél hét felé megérkezett Lajoska, de nem minden előzmény nélkül. Rövid időközökben szapora lábdobogás hallatszott be az utcáról, mintha neki-nekilódulva stafétát futnának a keskeny járdán, ugyanakkor különböző kemény tárgyak ütődtek ütemesen a falhoz: a sublóton álló óra összevissza bongott. Kis idő múlva a lábdobogás elhalkult, s a távolodó füttyök is elhallgattak. Meglepetésünkre hirtelen kinyílt az egyik utcai ablak, egy maszatos kéz nyúlt be a belső párkányra, és gyakorlottan megkapaszkodott. Lajoska, mint egy zsák huppant le a padlóra, és hunyorogva ránk bámult. Láthatólag nem volt elkészülve rá, hogy idegeneket talál ott. Gyorsan felállt, és lekapta hátáról a falfestékes iskolatáskát. „Csókolom” – mondta kihívóan, s mint egy növendék vadállat, tisztes távolból körbejárta az asztalt. Szemét nem vette le Mariannról. Lajoska szemei külön említést érdemelnek. Általában kicsik és szürkék voltak, de úgy, mintha állandóan készen állnának arra, hogy nagyra táguljanak és zöldesen csillanjanak föl. De erre csak akkor került sor, amikor nagyon ingerült volt, vagy valami más, megfejthetetlen folyamat indult meg a koponyájában.

– Csókolom – mondta még egyszer, valamivel szelídebben, és ránézett Mariannra, majd gyorsan odaguggolt a széke mellé, és meggyűrögette a lelógó sárga esőköpenyt. – Muris! – nevetett föl. – Egyszer a kanárinknak volt ilyen színe!

S remekül mulatott, hogy ilyen jót mondott: egyszer – mikor a kanári mindig sárga.

Még engem is meglepett, ahogy mindez Mariannra hatott. Korábbi feszélyezettségének már nyoma se volt rajta: egyszerűen el volt bűvölve a gyerektől. Szokatlan megjelenése a szobában, közvetlen és vadóc viselkedése egyszeriben felvillanyozta; s persze, az sem érinthette közömbösen, hogy Lajoska leplezés nélkül rokonszenvezett vele, annyira, hogy még a zsebének legrejtettebb kincseit is kirakta volna eléje, ez csak úgy sugárzott róla – s mindezt megérezhette Mariann. Az öregasszony már kevésbé volt elnéző iránta. Csak késve riadt föl a szunyókálásból, de azonnal fölmért mindent; hogy az ablakát ismét fölfeszítette a gyerek (ezt is az apjától tanulta), hogy itt idétlenkedik egy külföldi hölgy előtt, és még meg sem mossa a kezét.

– Eredj a konyhába – mordult rá. – Mit gondolnak rólad?

Lajoska elbiggyesztette a száját.

– Én kimehetek, de hát nem engem, Ranka mamát keresi a Tauszig néni. Ott vár kint a konyhában.

Lajoska egyszerűen elsikkasztotta nagyanyja neve elől az A betűt; ez is egyike volt a csínyeknek, amikkel halálra bosszantotta az öregasszonyt. Most csak gyanakodva nézett a gyerekre.

– Honnét tudod, hogy kint vár?

– Láttam, mikor jött le a kerten. Megismerem én… s mindjárt mutatta is, hogy milyen Tauszigné: fönt csúcsos, a közepén hasas, lent meg pipaszár, mint a trafikcégéren a dohánylevél.

Hirtelen odahajolt hozzám.

– A néni sose beszél?

Mariann érdeklődve mosolyodott el.

– Mit kérdez a gyermek?

Legszívesebben úgy tájékoztattam volna, hogy a gyermek nem éppen példásan vizsgázik tisztelettudásból, s láthatólag mindent elkövet, hogy megszabaduljon Ranka mama jelenlététől, és egyedül maradjon velünk. Az öregasszony felállt közben, és kicsoszogott a konyhába.

– Mért hazudsz nagyanyádnak? – pirítottam rá Lajoskára.

– Nem hazudtam – nevetett. – Valami zrí volt a parkban, egy dzsipi elütött valakit, biztos azt jött mesélni. Az ilyet mindig elmesélik egymásnak.

Ranka mama valóban sokáig időzött a konyhában; én meg Mariann unszolására beszélgetést kezdeményeztem Lajoskával. Mint egy diplomáciai tolmács, úgy közvetítettem közöttük, kezdetben még tompítva Lajoska kiszólásait, majd pedig belenyugodva: legyen minden úgy, ahogy magától történik.

– A néni már látott taglót? – kérdezte a gyerek.

– Nem, még soha.

– Sokáig én se láttam.

– Milyen sokáig? Hány éves vagy?

– Tizenegy. De csak két éve voltam kint először. A vért csatornákon vezetik el, tetszik tudni. Nem is büdös a vér.

– És sose sajnáltad őket?

– Dehogynem. Azért szeretek ott kint, mert úgy sajnálom őket. De ezt muszáj, enélkül nincsen.

Lajoska Mariann széke mellett ült egy kicsi sámlin, fejét öregesen a tenyerébe támasztotta. Vadócarcán váratlan lágyság gyűrűzött végig. Nem lehetett tudni, hogy honnét indult el, a szájától-e vagy a szeméből, de annyi bizonyos: elmélázása új fordulatot adott beszélgetésünknek, és bennünket is önvizsgálatra kényszerített.

– Kérem, mondja meg a gyermeknek, hogy szeretnék többet tudni róla. Nagyon érdekel, amit mond.

Lajoska felcsillanó szemmel jelezte, hogy ő is hasonlóképpen érez. Mariann fejsimogatását pirulva fogadta, s ahogy a jó szagú, fehér csukló lecsúszott a nyakához, maszatos kezével ő is odanyúlt, tenyere közé vette Mariann kezét, és sorba megnézte a csillogó, lakkos körmöket, mintha mindegyik csiszolt ékszer lett volna.

– A néninek elmondhatom, a néni úgysem adja tovább. (Itt egy kis kemény pillantást vetett rám, hogy értsem: a felszólítás nekem szól.) Nem titok éppen… – tette hozzá.

Mariann megnyugtatta, hogy az ország, ahonnét ő jött, éppen olyan ország, ahol az emberek a rájuk bízott titokkal együtt halnak meg. „Talán ez is a baj…?” Észrevettem, hogy hamvas bőre alatt szinte fizikailag is fölkészül a borzongásokra, amikben része lesz; gondtalan vonásai majdnem tragikusan megértővé váltak.

– Ez a vágóhídi dolog sokaknak nem tetszik – kezdte Lajoska, és egész keskenyre ráncolta a homlokát. – Ranka mamának se tetszik. Pedig nincs igazuk. Tetszik tudni, én azért járok ki, hogy legyen, aki sajnálja a szegény állatokat. A felnőttek mások, azokra már nem lehet számítani. Apára se. Apa már úgy megszokta, hogy sose tudná abbahagyni. Neki mindegy, hogy itthon ultizik a szomszédékkal, vagy ott kint taglózik. De mi – és körülményesen közelebb hajolt –, mi nem akarjuk, hogy ez mindig így legyen. Ezt persze nem tetszik érteni. Ezt csak a mi bandánk tudja. Elhatároztuk, hogy még tizenhárom évig hagyjuk az öregeket, akkor éppen huszonnégy évesek leszünk. És akkor tilos lesz több állatot levágni, a vágóhidakat bezárjuk. Most csak azért eszünk még húst, hogy akkor már elegünk legyen belőle. Tetszik már érteni?

Lajoska megszörtyögtette az orrát, aztán belemelegedve folytatta.

– Én a banda megbízottja vagyok a vágóhídon. Ezt tessék úgy érteni, hogy én készítek elő mindent, hogy a dolog sikerüljön. Nem szívesen csinálom, de muszáj. Valakinek muszáj vállalni. Még a szakmát is ki kell majd tanulnom, hogy mindig ott lehessek. Nekem már nem büdös a vér, pedig először majdnem hánytam. Apa még csak nem is öklendezett soha, meg a többiek se. Azt mondják, hogy másutt nem is tudnának dolgozni. – Cinkosan Mariannra hunyorított. – Persze, nem tudják, hogy én közben sajnálom az állatokat! Nagyon szégyellné az öreg, hogy semmi se lesz belőlem, hogy anyámasszony vagyok. Van ott kint a telepen egy öreg taglózó, az szokott néha inni a vérből. Mindig röhög, és azt mondja: ha iszik belőle, akkor nem ég a gyomra.

Mariannból szinte kilökődött a kérdés: – És te?

– Én is megkóstoltam – mondta Lajoska –, ha meleg, akkor nem is olyan rossz. – Aztán megvonta a vállát. – Másképp hogyan tudjam, hogy milyen. De tizenhárom év múlva már ez se lesz, ezt is megtiltjuk, csak vizet szabad inni. Járt kint a néni a város körül?

– Nem… nem nagyon – mondta Mariann, cseppet szégyenkezve. S már láttam magunkat, ahogy a sivár városszélen bolyongunk ketten, ő mindennek megkérdezi a nevét, mindennek a titkos értelmét fogja keresni, és nem vallja be, hogy törékeny körömcipőjében alig tud lépkedni a barbárul elhanyagolt utakon.

– Arra kint – folytatta Lajoska – még nagy grundok vannak meg rétek, hegyoldalak. Ott kint legelnek majd az állatok, akiket nem vágnak le többé. Nagy csordák, ménesek lesznek a város körül. Ha akarnak, bejöhetnek a városba is. Tessék visszajönni tizenhárom év múlva – mondta kis sámlijáról, és megsimogatta Mariann térdét. – Akkor még nem lesz nagyon öreg a néni.

A csattanós végszóra Mariann felkacagott, de nevetését még utána se tudta fékezni. Ha leplezte is, ez a nevetés nem volt olyan egyértelmű, amilyennek látszott.

Ranka mama ekkor tért vissza a konyhából. Azonnal Lajoskára gyanakodott: vajon mit csinált megint, amin a vendégek – nyilván udvariasságból – nevetnek.

– Most aztán eredj ki! – szólt rá.

– Nem, nem…! – fordult feléje Mariann; s mint egy madár, úgy pittyentette el az idegen szót többször is. Erre én is megpecsételtem a cinkosságot, s megnyugtattam az öregasszonyt, hogy Lajoska csupán az iskolai történeteivel szórakoztatott bennünket. Hitte-e, nem tudom – mindenesetre rögtön rátért a maga újságjára, amit Tauszignétól hallott: Bradáknét elütötte az autó a parkban; nagyobb baja ugyan nem lett, csak elájult, fölmosták, és hazatámogatták a lakására. S a környék most ezt tárgyalta. Bradáknét magam is ismertem. Jelentéktelen kis özvegyasszonyka volt, a közelünkben lakott és varrásból, stoppolásból tartotta fenn magát, az én foszlott holmijaimat is ő szokta rendbeszedni. Az ügy sajnálatra méltó volt, de valahogy most mégse úgy hatott rám, ahogy Bradákné megérdemelte volna. És Mariann-nak is csak pár szóval adtam elő a történteket. Egyáltalán, Ranka mama visszatértével észrevehető zavar zuhant közénk; ahol vele abbahagytuk, oda már egyőnk se tudott visszakanyarodni. Lajoska egy óvatlan pillanatban odasomfordált hozzám, s mintha csak kíváncsiskodva a karórámat birizgálná, azt súgta:

– Búcsúzzanak el, aztán várjanak meg kint a kertkapunál. Mutatok valamit.

Ez a nem várt ajánlat éppen kapóra jött, és Mariann is megörült neki, bár nem hiszem, hogy végiggondolta volna, mit is jelent valójában. Lajoskával való cinkosságunk odáig fajult, hogy perceken belül közönségesen hazudni fogunk az öregasszonynak – a gyerek ajánlatára. Mariann fején fokról fokra ziláltabban festett a hűvös diakonisszakendő, amit én képzeltem oda. De mennyivel izgatóbb volt így! Valószínűtlenebbül más és elérhetetlenebb. Közvetlen bajtársiassága e hirtelen támadt kalandban valahogy engem is érzékenyebbé tett a saját valóságom, a saját életkörülményeim iránt. Mint mikor az ember rájön, hogy vonzása van, s bár a legmindennapibb mozdulatokat teszi, egy idegen számára mindez már varázsolás. Mintha egy tűzemberkével valaki idegen azt közölné: hiszen te folytonos tűz és lobogás vagy! – s attól kezdve maga is érezné, hogy csakugyan tűz és lobogás, és ezen nem lehet változtatni, se megosztani senkivel. Nem tagadom, e pillanattól kezdve Mariann illata, hangja, jelenléte nyugtalanítóan belém ágyazódott, szinte fölébresztett – noha mindvégig Lajoskáról volt szó, és ami történt, az ő jóvoltából történt. De furcsamód úgy éreztem, hogy a gyermeken keresztül Mariann fölém is (mindannyiunk fölé) odahajolt, és pőrén állok előtte. S mintha benne is mozdulat érlelődött volna, hogy a sárga esőköpenyét elhúzza kettőnk közül. Ő maga kívánta, hogy ügyesen füllentsek Ranka mamának, s hogy ne áruljam el Lajoskát.

– Hát már mennek? – esett kétségbe az öregasszony. – Még egy kis linzert tessék… Ilus is jön mindjárt.

Öreges makacssággal tartóztatott, és meg sem akarta hallani, hogy mit mondunk. Végre megértettem vele, hogy majd később visszajövünk, de most dolgunk van. Megjátszott természetességgel Lajoskától is elbúcsúztunk, mintha legalábbis örökre elválnánk; a gyerek színészre való ügyességgel bohóckodta végig a jelenetet.

Jó tíz percet vártunk, mikor Lajoska végre kifüttyentett a kertből. Várakozásunkat Mariann arra használta föl, hogy magyar szavakat mondott ki félhangosan, és minduntalan megkérdezte: „Jó? Jó?” Ez a sokszor elismételt szócska végül már önálló lényként röpködött közöttünk, az állító és kérdő hangsúly elmosódott, csak a szó maradt, a puszta hangzás – s az értelme, egyre meztelenebbül és képtelenebbül, hogy „jó”, hogy valami jó, de már magunk se tudjuk, mi. Lehetetlen volt nem gondolni rá, hogy talán egyedül Lajoska kapisgál helyesen – igazában semmi se jó, legföljebb azzá lehet.

– Ilyen könnyű megtanulni a nyelvünket? – kérdeztem Mariannt. – De vajon érdemes-e?

– Még sehol sem éreztem ilyen jól magamat – mondta meggyőződéssel. – Valahogy most minden más. Itt tudnék feledkezni maguknál. Megérti? Sose voltam még ilyen nyugtalan. Erre az utcára még húsz év múlva is emlékezni fogok.

S elmondta, hogy minek volt a szemtanúja előző nap. Mikor délfelé végigsietett az utcán, itt a Zsák környékén, egy félig vakolt ház előtt szalmakalapos öregúrra lett figyelmes. Már a kalapja is olyan szokatlan volt – hiszen hol volt még a nyár? Az öregúr a kidőlt kertkapu vaskampóján ült, térde közé szorított botra támaszkodott, és fogatlan szájával valami furcsa, monoton zümmögést hallatott. Közben ide-oda ingatta a fejét. Előtte, az olajtócsás járdán, meztelen kaucsukbaba állt, két rózsaszín karjával eltakarta az arcát, mintha sírna. A gazdája, egy kislány, újra meg újra kirohant az úttest közepére, visszaszaladt hozzá, átugrotta, és valahányszor letoppant melléje, mindig fölkiáltott, hogy – „bumm!” – ez volt a játék. S utána nevetve becézte a babát, mintha nyugtatni akarná, hogy ne féljen. Az öregúr közben szorgalmasan zümmögött, mint egy keringő repülőgép. Mariann semmit sem értett a kislány félszavaiból, de – mint mesélte – még éjszaka is ott kísértett benne ez a kép; a járdán meztelenkedő kaucsukbaba és az idegesítő zümmögés. Tegnap még tiltakozva hessegette el, ha eszébe jutott; de most már vonzotta is.

– Húsz év múlva se felejtem el ezt az utcát – ismételte meg, arcán egy új, nehezen leírható vonással, amit leginkább irigy részvétnek nevezhetnék; s finom és inas ujjai ráfonódtak a csuklómra.

– Beszéljen egyszer majd magáról. Mért boldogabb maga, mint én?

Lajoska kisöreges arca hirtelen feltűnt az egyik bukszusbokor fölött; halkan felénk füttyentett. Beléptünk a kertajtón.

– Sokára jöttem – magyarázkodott –, de Ranka mama folyton gyanakszik. Tetszik tudni, az öregek mind ilyenek, ha már nincs más dolguk. Azt hiszik, hogy akkor többet is tudnak mindjárt. De erről – és a kert felé intett – a bandán kívül senki se tud, csak maguk.

A kemény kis pillantást most is megkaptam – még mindig nem bízott bennem eléggé. Pedig hát, minden lehetőt megtettem. Odasúgtam neki, hogy fogja meg Mariann kezét, és vezesse a bokrok között. Nem szólt egy szót se, de azonnal engedelmeskedett.

A kert nekem is újdonság volt, még sohase jártam itt. Csak amit az utcáról bepillantva láttam belőle, a szétfagyott, széttört kerti díszeket, egy megsüppedt lépcsőmaradványt, és a platánfasor mögött a kiégett kastélyból egy saroknyi részletet. A kert, a kastélyrom sokkal tekintélyesebb volt, mint gondoltam. Az „ezüstkirály” – így hívták a régi tulajdonost, bár csak alpakka étkészleteket gyártott – komoly értője lehetett az ízléstelenségnek, a bomba pusztította épület minden maradék szeglete erről árulkodott: századvégi szecessziót romantikus várstílussal vegyített. Lajoska agyában láthatólag fel se merült a gondolat, hogy az épület valamikor másmilyen is lehetett. Így, rom mivoltában volt valóság, múlt nem létezett a számára – azazhogy, ami most volt, a jelen, azt kezelte úgy, mintha a jövőből pillantana vissza rá.

– Egyszer majd itt rendezzük be a múzeumot – mondta, és körülmutatott az omlatag falak közt. – Tessék csak utánam jönni.

Gazzal benőtt lépcsőn ereszkedtünk le az alagsorba. Személyzeti lakások, ismeretlen rendeltetésű mellékhelyiségek céljára épülhetett ez a pinceszerű épületrész. A folyosók tetőzete sok helyütt beomlott, a megrepedezett cement résein még itt, a nyirkos homályban is áttört a gyom.

– Ezek még üresek – mondta, s pár ajtót kinyitott, mintegy szemléltetésül, hogy nem állít többet, mint ami a valóság. Minden alkalommal nagy halom kulcsot halászott elő, és hosszasan választotta ki a megfelelőt.

– Hitte volna? – súgta Mariann. – Nekem sose volt ilyen birodalmam. És ennyi… ennyi…

– Kereste az igazi szót. – Ennyi eszmém!

Lajoska azonnal fölfülelt.

– Mit mond a néni?

Nem egyszerűsítettem a kifejezést, közöltem vele. Lajoska vigyorgott elégedetten.

– Ez semmi – legyintett. – Ezt mind az öregek építették ide. Aztán még ezzel se tudnak mit kezdeni, azt is nekünk kellett kitalálni, hogy mire jó. Persze, most már apa is rájött, hogy mindez nemhiába van itt.

– Édesapád? Hát ő is? – Lajoska most jött először zavarba.

– Nem… Őneki semmi köze a mi dolgunkhoz. Nem is tud róla. Ő a Goszpodárral dolgozik együtt, és a Goszpodár csaló, templomba jár, és mégis csaló. – Kedvetlenül elfordította a fejét. – De erről nem akartam beszélni, ő mégiscsak apu.

A titok mindhármunkat körüllebegett. Még Lajoskát is, aki sokat sejtetően célzott rá, hogy mindent pontosan tud – bár az volt az érzésem, hogy nem mindent, s csak nem akar előttünk szégyenben maradni. Cipője orrával megrúgott egy súlyos, lakattal lezárt ajtót.

– Ez az övék – mondta – ezt még én se láttam nyitva. – S gonoszkodva elnevette magát. – De így se baj, egyszer úgyis meghal Goszpodár, hiába jár a templomba annyit, és akkor apu kinyitja nekem. – Tűnődve foga közé húzta be a két ajka szélét. – Egyszer azt is mondta apu, hogy csak nőjek meg, és ha már kint dolgozom a telepen, majd akkor…

– Te ismered ezt a Goszpodárt? – A név ismerős volt. Vajon ez volna az, akivel Ranka mama álmában veszekszik, s aki Markosné szerint nincs is? – Lajoska rábólintott.

– Persze hogy ismerem. – Aztán vissza is szívta rögtön. – De lehet, hogy nem úgy hívják. – S máris húzta magával Mariannt egy újabb lépcső felé, mely a pincébe vezetett. Itt már csak tapogatózva tudtunk előre haladni. Lajoska valahonnét gyertyát emelt le, s azzal világított. Újabb hosszú folyosón haladtunk végig, rácsos falú, sötét kamrák mellett; az egyik ajtó előtt megállt, kinyitotta a zárat, és a gyertyát magasra tartotta.

– Tessék, a néni lépjen be elsőnek.

Az aránylag szűk odúba rostélyos lyukon áramlott be a friss levegő. A helyiség mennyezetig tömve volt vastag pengéjű késekkel, bárdokkal, csontzúzó kalapácsokkal – s mindez nemcsak félelmes volt, de ilyen iszonyú halomban groteszk is.

– Ah! – sóhajtott Mariann, anyanyelvének könnyed bájával, s kicsit riadtan.

– Két éve gyűjtöm őket – mondta Lajoska szerényen, de lesve is az arcunkat, hogy mit olvashat le róla. – Ha kint járok apánál, sose jövök haza egy-két darab nélkül. És a többiek is a bandából. Ki ahol talál… tetszik tudni. De ilyen nagy kalapácsokat csak a vágóhídról lehet hozni, ott nagyba megy a trancsírozás. Ott van a húsfeldolgozó. Tizenhárom év alatt ez is el fog fogyni, ami megmarad, majd azt is idehordjuk. Itt lesz a múzeum. Már tetszik érteni?

Mariann hangtalanul bólintott. Nem is Lajoskát, inkább engem nézett kutatva, hogy vajon igazán „bennszülöttként” viselkedem-e, alakoskodás nélkül, mint akinek mindez természetes – és megelégedéssel láthatta, hogy ugyanolyan büszkeséggel szemlélem a gyűjteményt, mint Lajoska. Sőt, mintha nekem is részem volna benne, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.

– Most már majdnem mindent tud – mondtam neki. – Ennél különbet tőlem se várhat.

A zár kattant, indultunk visszafelé. A forma kedvéért, s hogy ne fedjük fel a hazugságunkat Ranka mama előtt, mi ketten Mariann-nal az utca felől tértünk vissza a házba.

 

Markosné otthon volt már. A hivatalos pecsételnivalókkal hamar végeztünk, s még hasznos felvilágosítást is kaptunk, hogy a rendőrség mit kérhet számon, mit nem, Mariann további itt-tartózkodásával kapcsolatban. (Mariann elhatározta közben, hogy elhalasztja kissé az utazását, s ezt az időt arra fogja felhasználni, hogy „dantei alászállást” hajtson végre – ez az ő sajátos, kifinomult kifejezése volt.)

Ugyanabban a belső szobában ültünk most is, mint egy órával ezelőtt. Ranka mama régi ismerősként sürgött Mariann körül; Ilus viszont zavarban volt, hogy az anyja nem követ-e el valami ostobaságot. Lajoskát egyszerűen kiparancsolta a szobából.

– Szégyenlem, hogy így megvárakoztattam magukat – mosolygott. – Remélem, jól érzi magát nálunk a hölgy…

Kedvessége nem csupán háziasszonyi volt; értett hozzá, hogy pár szóval is érzékeltesse a súlyos felelősséget, amit a körzete, a köz érdekében vállal. Lehalkította a hangját.

– Látták a közparkot a Szarka utcában?

Intettem, hogy nem.

– Hát azt mutassa meg – mondta. – Arra büszke vagyok. Az utolsó ásónyomig a környékbeli lakosok csinálták, önkéntes lelkesedésből, hivatali munkájuk után.

Mariann ellenszenvesnek találta Markosnét, de érdekelte a szokatlan dinamizmus, amivel a legegyszerűbb dolgokat is előadta. Mintha szüntelenül az őszinteségét bizonygatta volna.

– Persze, akadnak mindig, akik távol maradnak az ilyen akcióktól – s rám pillantott. – Maga tudja, mifélék. A nedeczkyk, ezek a letűnt virágok! – és sokatmondóan legyintett. De nem tudta megállni, hogy mindjárt pletykát is ne fűzzön hozzá. Fojtott hangja olyan indulatokat sejtetett, hogy Mariann is közelebb hajolt, mint akit semmi sem izgat jobban, mint ez: Bradekné balesetének a körülményei.

Markosné szemtanú volt, és egyike azoknak, akik hazakísérték a szerencsétlen asszonyt. Nedeczky is ott volt az összeverődött kíváncsiskodók között. Én, aki ismertem a szereplőket, könnyen el tudtam képzelni a jelenetet: a feketeruhás, törékeny öregasszonyt, ahogy a vörössalakos parksétány egyik padján ül, kezében kopott aktatáskájával (még a férjétől maradt rá, s mikor a férje meghalt, a táskát feketére festette); ahogy a bársonyszoknyáját gyűrögeti, és még mindig nem tudja pontosan, mi történt: hogy ájult-e, vagy csakugyan felmosták már? Még jellegzetes madárarcát is magam előtt láttam, ahogy ide-oda néz, de mindenütt ugyanazok a piros foltok hajóznak a szeme előtt, mint valami megcsupált madár pihetollai; ahogy észre se veszi a fölébe hajló arcokat, a pisztolytáskáján jegyezgető rendőrt, csak hunyorog szaporán, megrándítja a fejét, de a röpködő tollakat így se tudja megállásra kényszeríteni, mind tovább iramodnak – az emberek meg azt hiszik, az ijedségtől kapott hirtelen rángógörcsöt; ahogy a rendőrtiszt az ujja közt sodorgatja a ceruzáját, majd lejjebb hajol, és megpöccinti az öregasszony kezét: „Hogy hívják?” – „Bradákné…” – „Hol lakik?” – mire megint azt motyogja: – „Özvegy Bradákné.” – Markosné szerint Nedeczky is azok között volt, akik erre elröhintették magukat, bár, mikor újból visszatért rá, már csak egy idétlenkedő suhancot említett. Szóval, ferdített Nedeczky rovására, meggondolatlan indulattal, majd visszavonta, mert rájött: egy idős férfiról mégsem tehető fel ilyen otrombaság. Szükségtelennek láttam, hogy ilyen árnyalatokról is tudósítsam Mariannt; de azért jól bennem maradt ez a párhuzamos gyűlölet Markosné és Nedeczky között, s ahogy Nedeczkyné viszontgyűlölte Markosnét – az indulatoknak ez a szívós zűrzavara. Amit még az is tetézett, hogy Ilus, ez a dinamikus, negyven-egynéhány éves nő, ugyanakkor nem titkolt tisztelettel beszélt Nedeczkynéről, akiről „lerítt az igazi úriság”. Mindez annyira torz és ellentmondó volt Lajoska tiszta világához képest, mint egy rossz bábjáték. Mikor később mégis szóvá tettem Mariann előtt, azzal lepett meg, hogy értette; elszánt érdeklődésével már a homályos összefüggéseket is megsejtette. A jelenet a következőképp folytatódott: a röhentésre a tömeg még jobban összepréselődött, s Nedeczky, azzal az „undok kutyájával”, szintén ott könyökölt közöttük, és minduntalan azt kérdezte: „A törpe? Na ugye, megint a törpe!” – Legtöbben nem is értették, hogy mit mond, és mért mondja; bizalmatlanul néztek rá. „Itt? Miféle törpe?” – „Miféle! Hát, aki a piacon kódorog! Mindig ott koslat az ember nyomában, igazán nem tudom, mért engedik… Hacsak nem valami spicli” – tette hozzá halkabban; de Markosné meghallotta. „Hiszen látja, hogy nem engedik…” – mondta valaki. – „Most írja fel a rendőr!” – „Kicsodát? A törpét?” – Míg ez a párbeszéd folyt, Bradáknét lábra segítették, és Nedeczky saját szemével győződhetett meg ostobaságáról.

– De azt hiszik, számít az ilyen neki? Törődik vele? Mindjárt azon károgott, hogy mit keresnek rendőrautók a parkban, hogy már a parkban se lehet nyugton az ember – már mindjárt nyíltan bujtogatott! Hiszen maga ismeri. – Aztán Mariannhoz: – Vagy másutt tűrnének ilyesmit?

Egy szuszra mondta, szinte lélegzetvétel nélkül, s közben ugyanazt művelte a linzerestállal, mint az édesanyja, csak erőszakosabban: tolta oda elénk, a kezünkhöz, hogy ki se tudjunk térni. Aztán felsóhajtott.

– Szegény kis öreg, annak is kijut mindig. Tudják, ez a Bradákné. A háború alatt motorbicikli ütötte el, pedig a légynek se ártott, talán azért is olyan szerencsétlen. Én mondom, a bűnösöket sosem éri baj! – s ránk nézett, mint egy vasárnapi szónok. – Ezért mondom a hivatalban is: aki bűnös, annak oda kell égetni a homlokára a bélyeget. Akkor majd nem tudnak bujkálni – akkor majd kiderül, hogy ki kicsoda!

Markosné még jó ideig fortyogott – nyilván Mariann előtt akart fontoskodni, hogy ellensúlyozza az irigy kíváncsiságot, amit a sárga esőköpeny ébresztett benne. Lopva, guvadó szemmel méregette a ruhadarabjait, mintha legszívesebben a szoknyája alá nyúlna, hogy megnézze, milyen az alsója. Aztán egyszerre felülkerekedett benne a hivatalos póz, és mindenképp rá akarta venni Mariannt, hogy propagálja hazájában az utcabizalmi rendszert.

– Látja, ahogy most elbeszélgettünk, mi mindig így vagyunk egymással. Huszonöt ház tartozik hozzám, egy nagy család. És mindig akad segítenivaló. És az ember örül, ha segíthet.

Hirtelen nyílt az ajtó, és becsapódott a konyhából az égő zsír szaga. Lajoska állt a küszöbön. Lihegett, mintha az utcát kétszer végigrohanta volna. Faarccal szólalt meg:

– A Bradák nénin is jókorát segítettek.

– Mit kotyogsz?

– A srácok beszélik, hogy elkapta a dzsipi. Meg hogy úgyis meghal, mindenki azt mondja.

– Tudod is te! – legyintett Markosné, s kicsit zavartan fordult felénk. – Ezeknek se könnyű eligazodni a fején, Ha defektet kap egy autó, mindjárt azt nézik, hogy milyen golyóval lőttek bele.

S ezzel el is akadt egyszerre a beszélgetés. Kint harangoztak valahol, Mariann felállt.

– Hát nem maradnak még? – kérdezte udvarias csodálkozással, s közben ő is készülődni kezdett. – Mert akkor én is átugrom Bradák nénihez, viszek egy kis meleg ételt neki… – És mintha esendő hóbortot gúnyolna, homlokára tette a kezét. – Képzeljék, van szegénykének valami madara, valami stiglic, annak is muszáj valamit mindig…

Lajoska, aki eddig az ajtónak támaszkodva állt, most egyszerre felütötte a fejét: stiglic?

Az anyja ránézett, hogy szólt-e – vagy csak ő hallotta úgy?

– Mit morogsz folyton?

De a gyerek nem válaszolt. A hirtelen kis csöndtől Markosné kizökkent, és gyorsan magára kapta a nőszövetségi tagok zöld „egyen-lódenját”.

– Tudják, bolondos lesz az ember, mire megöregszik. Az én szegény anyám se különb. De hát jó, legyen meg a kedvük… – mondta, és kinyitotta az ajtót; s azzal az elnéző jósággal búcsúzott el tőlünk, amivel majd a magokat fogja odaszórni a szegény kis öreg kedvence elé. Mintha legalábbis – a maga sajátos módján – Mariann képzeletbeli diakonisszakendőjére pályázott volna.

Lajoska egész a kapuig somfordált utánunk, Markosné onnét parancsolta vissza katonásan. De annyit még utánunk súgott:

– Egyszer majd mutatok valami mást is… – És visszafutott a házba.

 

Ettől a naptól kezdve állandó várakozás és nyugtalanság költözött belém. Mariann közelségének a tudata még a munkahelyemre is elkísért, és kelletlen kötelességeimnek is rangot adott: hogy Mariann mindezt számbaveszi és értékeli. Kölcsönfényétől egyszerre a saját arcomat is markánsabbnak kezdtem látni – különös, bonyolult eszmélődés volt ez! Egyik tünete volt, például, hogy elfásult művészi becsvágyam egyik napról a másikra föléledt. Színek, formák, tónusok kavarogtak bennem, és minduntalan Mariann kíváncsi mosolya villant elő a méltóságteljes drapériák ránca mögül. Az Állami Dekoráció Tervező Vállalatnál dolgoztam ekkoriban, szerény fizetéssel, de megbecsült munkaerőként. Elég kanyargós úton kerültem a Vállalathoz; eredetileg festőművésznek készültem. De hogy mindezt megértsék (és hogy Mariann is megértse – ugyanis az egyik városszéli sétánkon kizárólag erről faggatott), előbb pár apróságot el kell mondanom magamról. Már gyermekkoromban kínzó és egyben lelkesítő látomásaim voltak, nem valami elképzelt világról, hanem mindig arról a legszűkebb valóságról, ami körülvett. Szinte mikroszkopikusan elaprózta recehártyám mindazt, ami elém került; a füvet az apró bolyhaival, a falevelet a hajszálereivel, a tavat a fenék moszat-figurációival együtt érzékeltem. De ugyanígy voltam egy-egy hanggal, mozdulattal is; azzal az egész szövevénnyel, ami közönségesen a reggeli fölkeléssel kezdődik. És mindez folytonosan képpé burjánzott bennem, és makacsul azon ábrándoztam, hogy egyszer meg is fessem ezeket a lázálomnak beillő élményeket. Azt ugyan sose hittem, hogy valami vadonatújat fedeztem fel, mégis boldoggá tett, hogy legalább fölismertem a képességeimet, akármilyenek is azok. Később egy szakértő kritikus kifejtette előttem, hogy amiről ábrándozom, azt legcélszerűbben, szimultanista tébolynak lehetne nevezni. Erre én még elszántabban merültem el mesterem, Hieronymus Bosch tanulmányozásába. Utolsó filléreimből vásároltam meg a mester egyik olcsó kiadású mappáját, alig húsz kép volt benne, azok se színesek – de mit számított! Így még izgalmasabb volt a játék, a színek elképzelése. Az alkotás közvetlen átélésének magasiskolájára kényszerítettem rá magam; s aztán, egy-egy szabad délutánomon, bevonultam az Akadémia könyvtárába, hogy a színes reprodukciókon ellenőrizzem: hol tévedtem, s hol nem. A cizellált részletességgel megrajzolt szakadt bugyogók, a mosolyon is átütő csontvázkonstrukció, a fatörzsekből kivigyorgó szörnyetegarcok, a szántóvető mozdulata, a rothadás víziója: mindez ismerősöm volt, ismerős és rokon. És cseppet sem leverő.

A Zsák, igen, a Zsák. Tizedik éve lakom itt a negyedben, s közben elmúlt az ifjúság. Az ifjúság felelőtlenül látnoki. Ez a meredek, kanyargós utca, mely a régi temetőig elvezet, sok hajdani csavargásomnak a tanúja; s mesteremnek és saját, akkor még friss érzékenységemnek hány kísértetét, merész színváltozatát bújtatja! Itt van a Medve-ház; valóságban otromba terméskövekből összerótt villa, morózusan zárkózott, kicsi ablakokkal, mintha nem élne benne senki, csak a ház élne önmaga, de ha jobban odafigyelsz, alkonyat felé, mikor már az utolsó jegeskocsi is elkocog, Medve kilép a kertajtón, és végigcammog a celtisfás járdán, leül egy padon, szemben a kerületi kereskedelmi iskolával, és addig ül ott, míg az esti tanfolyam hallgatói ki nem özönlenek a nagykapun, főképp kékszoknyás lányok, blúzuk alatt ellenkezést nem tűrő domborulattal – Medve málnázik ilyenkor a padon, aztán feláll, ott cammog közöttük, majd becsukódik ismét a kertkapu. A fodrászszövetkezet cégére fölött, a padlásablakon, mint hagymafüzérek lógnak ki a hatodik hónapban elhajtott csecsemők fejei, körbetekerve a napi műszak után összegyűlt hajtincsek fonatával – „nem vitatható, hogy a szülések számát össze kell hangolnunk a napközi otthonok és iskolák építési programjának ütemével”. Itt van a Csöpögő Csap, körülötte kietlen aszfaltprérik, bérházkolosszusok, mindenütt kő és makadám és villanyvezeték; de a Csap kitartóan és fegyelmezetten csöpög, a víz bevájja magát a repedésekbe, titokban ismét találkozik a földdel, szétfeszíti a köveket, a házak megroppannak, a tetőkön ecetfa nő, a várost befonja a folyondár, s a Csap folytonosan csöpög, pedig délelőtt is kiszáll a bizottság, és délután is kiszáll a bizottság. Itt van a Központi Hivatal, semmi közelebbit nem lehet tudni róla, ez a Központi Hivatal; halk, kellemes arcú fiatalemberek járnak ki-be a vidám, sárgára festett főkapun, az ablakok párkányán muskátli piroslik, az ablakok mögött leeresztett redőny; az épület felső végénél kicsi gnóm ajtó, vasveretes tölgy (a repedésekből pincebogár, borotvált szörnyetegarc türemkedik elő), az ajtóhoz három lépcső vezet le, de sose látni, hogy ide mikor nyit be valaki. S itt van a többi, a számba nem vett, az elfelejtődött… Az ifjúság felelőtlenül látnoki.

Mesterem féltve őrzött mappáját, akárcsak Nedeczky, én is felajánlottam az egereknek; noha nem szándékosan. Romantikus műterem-szobában laktam akkoriban, zsebemben a Festőművész Egyesület igazolványával. De csakhamar eltanácsoltak az Egyesületből, s a lakáshivatal is rávett – rendeleti úton –, hogy művésznek kijáró lakásomat elcseréljem egy alagsori, kényelmes szobára. E borús hangulatú költözködés közben kallódott el a mappám. Később kiderült, hogy padlásszobai utódom tévedésből a kiselejtezett kacatok közé rakta.

De akkor már csak képletesen érdekelt a mappa sorsa; más vizeken eveztem; drapériafodrok és hullámredők csaptak össze fölöttem.

Mariann ezt a furcsa átalakulást szinte izgalmasabbnak találta bennem, mint szenvedélyes visszaemlékezéseimet „azokra a régi időkre”. Egy hosszú délutánt kóboroltunk együtt a város körül, végiglátogatva Lajoska grundjait és hegyoldalait. Az első szép kora tavaszi nap volt. Mariann, vállára vetve sárga esőköpenyét, átadta magát a bujkáló szél erotikájának. Egyszer azon kaptam rajta, hogy lehunyt szemmel lépked mellettem, időnként hozzám érintve könyökét, hogy így tartson egyensúlyt. Hirtelen bátorságot véve, belekaroltam.

– Mért bízik ennyire bennem? Így én is elveszítem az önbizalmamat…

Elhagyott téglaégető mellett álltunk; a szellős szárítóbarakkok rácscsíkjai katonás rendben rajzolódtak a friss fűre. A barakkok mögött sárgás domboldal-szakadék: a bánya. Egyszerre váratlan erővel kísértett föl bennem Hieronymus szelleme, a szimultanista téboly, közel húsz év híradója; az anarchikus, maguknak élő bogáncsok korszaka, a domb és a rét őskora, a „vad kecskék vad csapásai”, egy-egy kék, piros virág szeméremszirma; aztán az első tégla és az első barakk, a mélyülő bányaüreg, ahol soha többé nem tudott gyökeret verni virág, mert mindennap utolérte a csákány, de még így is olyan mesebeli volt minden, mintha csak angyalok szórakoznának, hogy túlságosan ne unják magukat; aztán ismét a bogáncsok, mert az angyalok sértődötten visszavonultak valahová; azóta kecskék se tanyáznak itt – egyszer megjárta egyikük: a fű között gránátba botlott, s ez maradandó emlék; akkor jöttek a hosszú éjszakák; a kecskehús drága lett, a téglavetőkre alig lehetett ráismerni a feszes egyenruhákban, akárcsak a többi téglavetőre, akiket lerongyolódva hajtottak idáig az egyenruhások, s mert esett az eső, a szárítók alá állították őket, hogy legalább addig ne ázzanak, míg a bányában rájuk nem kerül a sor, s meg nem kapják a sortüzet; azóta hiába minden, terv, városrendezés, önkéntes munkásbrigádok, ez a pár négyzetkilométernyi terület konokul ellenáll, az építkezés félbemarad, az egyik barakkot fölépítik, a másikat lebontják, csak a bogáncs tenyészik, mert az időtlen – s mintha tudná is, hogy ott kell strázsálnia, mert ki lesz a tanú, ha a sortűz megint megismétlődik; és hagyták a bogáncsokat.

Mariann figyelemmel végighallgatott; ott ültünk az egyik szárító deszkáján. Köpenyét odacsúsztatta az ölembe, s féloldalt dőlve ráhajtotta a fejét, mint aki mesét hallgat; s időnként úgy szólt, úgy bólintott közbe, mintha az angyalokat, kecskéket, bogáncsokat bármelyik pillanatban visszakérdezhetnénk: csakugyan így volt?

– De hogy tudta mindezt elfelejteni? Hogy így lássa? – kérdezte oknyomozó makacssággal.

Nem titkolta, hogy számára – igazán – éppen ez a türelmes öncáfolat volt tanulságos, ez a merész kísérletezés, a fonák kipuhatolása.

– Látja, hogy nem felejtettem el – mondtam, s ujjam hegyével rajzolgattam a bőrére. Haja kis háromszögű ékben benőtt a homlokába. Talán ettől volt olyan gyermekien kérdező és csodálkozó az arca? Először ezt a pihés háromszöget csókoltam meg. Mariann nem mozdult. Másfél hete találkoztunk először. Akkor se mulasztottam el, hogy az arcába próbáljak nézni, a halvány festékréteg alá, a gondtalan ráncok még alig látható rovátkái mögé: szép volt Mariann, de szomorúan szép, magányos és üres. Akkor úgy képzeltem el: szordinós, borostyános kastélyban él, a parkban felkavicsolt kerengők, de ezek a kerengők mindig visszatérnek önmagukba, andalító kiúttalansággal. És most…

Mariann hirtelen felült, szájára tette az ujját.

– Hallja?

Kezét nem húzta el a kezemből, úgy kérdezte megint:

– Hallja? Milyen gyönyörű… és éppen itt!

A sivár, elhagyatott táj, mintha egyszerre fölragyogott volna. Mindketten fölnéztünk a magasba.

 

Másnap, Bradáknénál, váratlan élességgel idéződött fel bennünk ez a jelenet. Mariann nagy csokor virágot vett, s azzal állítottunk be a beteg asszonyhoz. Előttünk Markosné járt ott, sőt Nedeczkyné is betért a piacról jövet; nyilván ők újságolták el Bradáknénak, hogy a negyednek külföldi vendége van. A kis törékeny öregasszony elpityeredett a virágcsokor láttán. Senkije se volt. Az a nap, mikor az urát kikísérte a régi temetőbe, emlékezetében sugárzó állóképpé változott; de olyan szomorúság, amilyenről a könyvek szoktak írni, akkor se volt benne.

– Lelkem Kálmánka haragudott is volna – mesélte. – Ami volt, úgyse múlik el egészen. Azt mondják, most más világ van. Én nem hiszem el. Mindig ugyanolyan az, csak másképp gondolják. Őt is csak eltemettük, szegényt, de hát mindennap eltemetnek valakit. Úgy volna okos, ha egyik se fájna nagyon.

Mindig így beszélgetett, mindig ugyanarról, közben átszámolta a stoppolni-, varrnivalókat, az egész motyóra cédulát tűzött, maga mellé rakta – „ami elvásik, csak kifoltozza valaki”.

Most csukva volt szekrény, fiók, a varrógépen halvány porréteg, cérnaszálak gubanca; Bradák néni ott feküdt a félhomályos szobában, csak a rézágy vaskos gombjai csillogtak négyfelől, mint négy örökmécs. Mariann meghatott szótlansággal nézett körül, mintha azt keresné, hogy hova rejthetne el feltűnés nélkül valami ajándékot, amitől a szoba lassan kivilágosodna. Az talán elűzné a nyomasztó előérzetet, ami mindkettőnket elfogott, mikor beléptünk. De Bradákné hamar abbahagyta a pityergést (ami szintén csak az örömtől volt, hogy lám, az emberek jók) – és derűsen mosolyogott. Egy ideig az volt az érzésem, hogy könnyebb agyrázkódása lehet, s onnét ez a furcsa és indokolatlan eufóriás viselkedés; még a gondolatugrásai is olyan kedvesen meghökkentőek voltak. Először arról beszélt, hogy miken járt az esze, mikor az autó elütötte. Éppen az egyik magkereskedésből jött hazafelé, a stiglicének vett eleséget.

Mariann nem akarta félbeszakítani, de azonnal körülnézett. Egy pillantással odakalauzoltam tekintetét az ablakhoz: a csipkefüggönyön áttetszett a kalitka körvonala, s a rácsos négyszög közepén egy apró, sötétes árnyék.

Bradákné folytatta:

– El se hiszik, milyen más volt, mikor még nem jártak villamosok a park mellett. Azóta nagyon ijedősek a drágáim. Pedig volt mindig egy köztük, amelyik a tenyeremből evett. Tudják, ahol az autó elütött, egy pad állt valamikor… Igazán nem tudhatták, hogy oda igyekszem. Aztán csak megtörtént. A sok finom mag meg mind szétszóródott. De azért nem baj, ott is megtalálják, legföljebb a verebek majd.

Fel akart ülni, de erőtlenül visszahanyatlott. Mariann gyengéden a hóna alá nyúlt – az öregasszony intett a fejével.

– Köszönöm, inkább csak így maradok. Ugye, elnézik nekem? Főztem volna egy kis teát. Így csak fecsegni tudok maguknak. Kedves, hogy eljöttek hozzám. Jaj, mit is adhatnék cserébe… – s az arcához emelte a kezét.

– Semmit, semmit – mondta Mariann. – De, ha mi segíthetnénk…

Bradákné eltűnődött.

– Azt az albumot, ha ideadnák – mondta –, azt a pirosat, ott a szekrény tetején.

Leemeltem, és a kezébe adtam.

– Megmutatom az uram fényképét. Ő volt harminc évig az egyházi pénzbeszedő.

Csendben várakoztunk, míg a albumban lapozott. Mariann háttal ült az ablaknak, szőke haja hátulról kapta a fényt, a könnyű bodrokat úgy világította át egy sugár, mintha kárpótolni akart volna a homályért, ami megülte a szobát. Bradákné soká lapozott. Mariann megérezte, hogy nézem. Odébbtolta a széket, hogy a fény az albumra essen; s csak akkor pillantott rám mintha szégyellte volna, hogy olyan önmagáértvalóan szép és ápolt.

Bradákné felénk csúsztatta az albumot.

– Nézzék csak…

Pöndörödő szélű, sárgás fényképre mutatott. A kép magas, szimpla galléros férfit ábrázolt, háttérben a milánói dóm makett-körvonala látszott halványan. Ez volt Kálmánka. Oldalszakáll, zsakett, kicsi bajusz. És a dóm. Mariann körberajzolta ujjával a dóm kupoláját.

– Éjszaka szép igazán.

– Tetszett már látni?

– Ó, sokszor.

– Mi is készültünk egyszer… Az uram örülne most, hogy maga látta. Az is nagy dolog ám, beszélni valakivel. Nem mesélne róla?

Mariann közelebb hajolt, s tovább rajzolgatott a dóm körül; hogy körülötte milyen épületek állnak, és milyen belül, az oldalajtók, az íves ablakok fénytörése. Csupa apróságot mondott, ami most mégis intim közelségbe hozta a dómot, és ujja nyomán a képzelt vonalkák teljesen behálózták a zsakettes pénzbeszedőt.

– Hogy örülne most az uram! – ismételgette Bradák néni.

Jó két órát maradtunk, akkor észrevettük, hogy fárad, noha egyre újabb kérdéseket tett fel. Búcsúzkodásunkra hirtelen megélénkült a madár a kalitkában. Előbb csak pittyegve, majd egyre bátrabban énekelni kezdett. Kint a téglaégetőnél hallottuk ugyanezt az éneket. Mariann félrehúzta a függönyt, de a stiglic akkor se hagyta abba a füttyögést: kis piros foltja egész felborzolódott az igyekezettől.

– Sose búsul a kalitkában? – kérdeztem.

– Ha búsulna, elmehetne – mondta Bradákné. – Reggel mindig kinyitom a kalitkát meg az ablakot is, hogy akar-e elröpülni. Aztán mindennap örülök, hogy mégis ittmaradt. Ismerik Markosnét? Az volt úgy azelőtt, hogy észre se vette, ha itt járt, most meg mindjárt azt becézi. Hogy nem is tudta eddig, milyen szépen énekel. Most meg egyszerre meghallotta.

Összenéztünk Mariann-nal: ez meglepő. Éppen Markosné?

– Mert nem rossz asszony ám… Pedig tudom, sokat beszélnek róla. Hozzám mindennap eljön. Éppen máma mondta, hogy megbüntették a rendőrt, aki az autót vezette – de hát miért? Én nem engedtem volna.

A stiglic elhallgatott. Az öregasszony megkért, hogy öntsek friss vizet az itatóba, s közben megjegyezte: már gondolt arra is, hogy odaajándékozza a madarat Markosnénak, hiszen ha vele történne valami (a baleset óta tompa fájást érez a fejében), mégiscsak elgondozná helyette – vagy szabadon engedné.

– Meggyógyul, Bradák néni – vigasztalta Mariann. – Biztos meggyógyul.

Az öregasszony kedvesen úgy tett, mintha igazán hinné.

 

Ez a lírai látogatás váratlan folytatása volt előző napi közös sétánknak. De még erről a sétáról se mondtam el mindent. Mariann fektéből fölemelkedve fülelt, amíg a madárfütty el nem halt a bányadomb mögött, aztán visszaejtette a fejét az ölembe. Türelmes, apró kis kérdésekkel faggatott. Kis idő múlva ismét az elkallódott mappára terelődött a beszélgetés – hogy végül is hogyan fordítottam hátat önmagamnak, hogy jutottam el idáig? Ez érdekelte most. És én őszintén elmeséltem az egyik utolsó kompozícióm történetét; s azt hiszem, még soha nem gondoltam végig ilyen tanulságosan a sorsom alakulását. A döntő fordulatot Genesis című képem okozta. A háborút követő zsibbadtság, a hirtelen beálló veszélytelenség, az álnokul idilli csend: emlékszem, ez szülte a képet. Hogy ez a csönd milyen gyanús; a harmónia, ami következetesen valami gyalázatból tud csak pillanatokra kinőni. Ez se volt éppen vadonatúj élmény… de ha szépítgetés, előítélet nélkül éli át az ember, valahogy mégiscsak azzá lesz. Nagyjában ez volt a kép eszméje; megtoldva azzal az ösztönös igyekvéssel, hogy a részleteket felbontva, szétboncolva ábrázoljam, ahogy a börtönrács szabdalja szét a rácson túlit, az elérhetetlen látványt; analisis ad absurdum. Ahogy a rab a rácskockákat még tovább aprózza, s mivel teljes ablakot nem nyithat – és mert teljességre vágyik –, előbb meg kell cáfolnia magát… Hetekig azzal áltattam magam, hogy közel ötször négyméteres vásznamon valamiféle földtörténet-látomást sikerült megvalósítanom. A kép emlékezetes vihart kavart fel a Modern Tárlaton, s már a harmadik nap leszedték a falról.

– Akkor jelentkezett a Dekorációs Vállalatnál? – kérdezte Mariann.

– Pár hónappal később. De közben még történt egy és más… Érdekli?

– Hogyne. Talán sejtem is.

– Mire gondol?

– A következetességére.

– Arra én is csak most kezdek ráeszmélni.

S emlékeztettem, hogy valamelyik nap azt kérdezte: mért vagyok én boldogabb, mint ő. Hát, nem olyan egyszerű ez. Most mindenesetre kezdett visszalopakodni belém valami jóleső nyugtalanság. És ez csakugyan hasonlított a boldogsághoz. De mi volt az a megkönnyebbedés, amit a vásznam elpusztításakor éreztem? (Egy nyári délután darabonként égettem el a kályhában.) Azt hiszem, sereg apróság összejátszott. Egyszer véletlenül összeakadtam a kritikusommal egy rakparti kocsmában (annak idején ő is szorgalmazója volt, hogy a tárlatról, és egyáltalán „a művészet porondjáról” kiutasítsanak); s most hátulról lepett meg, és odafurakodott mellém. Éppen nyúltam a söröspoharam után, és emeltem a számhoz: a fehér pamacshab olyan egyértelműen biztató, olyan barbárul egészséges volt a tetején, mint egy reklám: ez van, ez a lényeg. „Most leleplezem magát. Látja, ez hiányzik a Genesisből!” – mondta nevetve. Hirtelen megzavarodtam. „Micsoda?” – és törölgettem a szám szélét. Ezen külön mulatott. „Hát, hogy ilyen jó habja van a sörnek. Nem kell azt elsikkasztani. És ezzel füllentenek maguk nagyot; szégyenlik, aztán titokban jót söröznek.”

Mariann kis nevetéssel ráncolta a homlokát.

– Ez minden…?

– Nem minden – mondtam. – De nem is semmi. És ez a csábító benne. Persze, a nyomorúság is segített – tettem hozzá tárgyilagosan. – Egyetlen képemet se tudtam eladni. Aztán a rendőrség is kezdett érdeklődni: miből élek? Hogy ezután miből szándékozom élni? S ha egyszer minden összejön… Az egyik dolog nyomja a másikát – egy nagy költőnk szépen írja ezt; fordítsam? – Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ… – De azért mégsem egészen ez. Nemcsak ez. Valahogy én is megcsömörlöttem. Az a sörhab – gondoltam – talán mégse mindenestül butaság. Végre is, úgy velejéig sose próbáltam ki. Magam se hittem, hogy annyi élvezetet fogok találni a drapériák művészetében. Egy új világ nyílt ki előttem – a kendőzés technikája és pátosza, az egyöntetűség optimizmusa. Ismeri azt – ötvenes sorokban menetelni egy hatalmas téren, egyetlen dobbanás a levegő, egyetlen arc, a kiáltások, a csend is egy. „Változz meg!” – igen, megváltozni, ez a mérce, a követelmény, ez tölti be a tér minden zugát; s az ember egy idő múlva önként adja át magát. Persze, ilyenkor a dekoráció is más, mint mondjuk egy tárgyalóteremben. A tereket másképp díszítjük, lehetőleg sok zászlóval. Nem vette még észre, hogy mozgékonyságuk ellenére is milyen példaszerűen egységesek a szélben? És az ilyesmi észrevétlenül hat. Jól beválnak ilyenkor a nagy, szimmetrikus színfelületek. A tömbök valamelyikén elhelyezkedik, megnyugszik a pillantás, szinte azt mondhatnám, belenyugszik – és ez a megváltozás előfeltétele. Mi ehhez képest a részletek monomániás elkülönítgetése? És nem ilyen pillanatokban mutatkozik meg inkább az igazán magasabbrendű? Komolyan vettem a munkámat. Igyekeztem a végső értelméig lehatolni. Szakmunkát készítettem a Dekorácicó alapelveiről, sok ábrával, színmintával, külön fejezetet a drapériaredőzés kombinációiról, a különböző stílusú épületek egységes díszítéséről. Aztán a belső tér állandó dekorációja, az iskoláké, kórházaké, középületeké – a jelmondatok elhelyezése. És mindezt úgy, hogy egyezzék a hangulattal, amit az alkalom és cél megkövetel. Ezer probléma.

– És most? – kérdezte Mariann.

Kissé rossz lelkiismerettel, hogy szakszerű előadásom ennyire hosszúra nyúlt, enyhe gúnyt véltem kicsendülni a hangjából. De ez csak futó érzés volt, pillantása nyomban meg is cáfolta.

– Most már többet tudok – mondtam.

S mint az ő finoman festett arcán az új, mélyült vonások – úgy derengtek föl előttem újra Hieronymus mester elpusztíthatatlan szakadt bugyogói, egy-egy aprólékosan megrajzolt, kidülledő szempár, de beleszőve most már a jól ismert, gonddal redőzött drapériákba is – és ez minden eddiginél igazabb látomásnak ígérkezett.

Kértem Mariannt, hogy induljunk, olyan belső nyugtalanság fogott el. Nem kellett magyarázkodnom, megértette. Alkonyodott már, és hűvös szél csapódott a bányahorhosba, mikor egymásba karolva elindultunk a szárítók mellett. De még jó pár perc beletelt, mire hűséges kísérőinket is észrevettük: fent a bányadomb peremén öt fiúalak tűnt fel hirtelen; előbb egymás mögé sorakoztak, majd elképesztő ügyességgel leereszkedtek a meredek lejtőn, és lent megvárták egymást. Lajoska vezette őket. Kiderült, hogy már a régi temetőtől kísértek bennünket, de nem akartak zavarni; csupán arra voltak kíváncsiak, hogy igazán megnézzük-e a grundokat, lejtőket, amelyekről Lajoska mesélt. Meg voltak elégedve velünk.

– Csak itt ültek sokáig – mondta Lajoska, miután odavezette hozzánk a társait. – De láttuk, hogy nagyon beszélnek, azért nem jöttünk.

Aztán sorba bemutatta a négy másik fiút. Lajoskának komoly tekintélye lehetett előttük, mert az ő intésére léptek közelebb, és mind ugyanolyan feszes biccentéssel köszöntek; és hagyták, hogy Lajoska beszéljen helyettük. Csak nagy kék meg fekete szemüket meresztették Mariannra, mint valami biztató csodára. Az öltözete mindegyiküknek más volt, mégis úgy festettek, mintha egyenruhában lennének. Szakadás, folt, horzsolás – csupa cinkos jel volt rajtuk; s az a kisöreges öntudat, ami már Lajoskánál is úgy elbűvölte Mariannt. Izzadós tenyerüket készségesen nyújtották felénk, mikor elvakkantották a nevüket.

– Vidus vagyok. (Piroskockás ing, szeplős arc, ujjnyi magas haj; a homlok vízszintesen ráncolt.)

– Tóth Gercsi. (Kincstári zubbonyból készült kabát; szigorú keskeny száj; különböző helyen forradások.)

– Béla. (Zömök, húsos, feszül rajta a ruha, combja és a nadrág szára között alig van rés; arca lányos.)

– Hadnagy Pál Terus. (Fekete bozont, nagyon piros arc; a nadrág fölött kék leánykaszvetter, övvel összefogva.

Ennek az utóbbinak újra kérdeztem a nevét.

– Mért vagy te Terus?

Egy pillanatig hallgattak, majd összenéztek; aztán Lajoska válaszolt.

– Az nem az ő neve, hanem a húgáé.

Újabb csönd. Mariann kérdően nézett rám, majd Lajoskára. A gyerek leszegte a fejét.

– Tetszik tudni, az ő húga tagja volt a bandának, de tavaly meghalt, és most őt hívjuk Terusnak is. Ha én meghalnék, akkor Gercsi kapná meg a nevemet.

Fázósan zsebre dugta a kezét; csípősödött a szél.

– A néniék is jönnek hazafelé?

Mariann bólintott.

– De most ti vezessetek. Merre menjünk?

– Menjünk a csikóréten át – ajánlotta Lajoska. – Azt úgyis elkerülték délután.

Útközben Mariann megtanította a fiúkat egy nyúlfarknyi dallamra, amit ha sokszor egymás után énekeltek, egyre mulatságosabban hangzott. A salaklerakodó mellett Lajoska odalépett hozzánk. Előreintett a fejével. Messzire elnyúló sötét halomsor húzódott előttünk, a salakkupacok bukdácsoló púpjai. Még a fű sem élt meg itt, a föld csupasz volt, keményre döngölt; de a tágas térség lágy hajlattal olvadt bele a domblejtőbe.

– Itt lesz a csikólegelő – mondta Lajoska. – Itt jó helyük lesz majd.

 

Nedeczkyné egy fél délelőtt kereste a zöld cseréptányért, amin a primőröket rendezgette valamikor, hogy tetszetősen mutassanak. A szűk lakásban, noha gondosan őrzött mindent, valahogy mégis el-eltűntek a holmik; amíg a régi, vidéki kúriájuk megvolt, semmi se veszett el soha. Szinte félt is, hogy Mariann mit fog szólni a szegénységükhöz – elhiszi-e, hogy nem mindig éltek így, ilyen kopottan, ilyen méltatlanul?

Másnap estére voltunk hivatalosak hozzájuk vacsorára, s Nedeczky külön is megkért, hogy vegyem rá Mariannt, fogadja el a meghívást. „Látom, ti már jól összemelegedtetek!” – jegyezte meg, kis irigy bizalmaskodással; de sürgetése mögött egyéb is volt, egyéb féltékenység: bosszantotta volna, hogy esetleg épp ők esnek ki Mariann „érdeklődési köréből”. A negyedben hamar híre ment, hogy merre, hol tűntünk fel. Markosné puszta fontoskodásból is továbbadta, hogy milyen látogatója volt; Tauszigné viszont mindent híven tudósított Nedeczkyéknek s másoknak is. A hálózat jól működött. Mariann személye általában kíváncsiságot keltett; az utcán utánafordultak, s ha bement egy boltba, volt, aki csak ezért szintén vásárolt valamit. Mintha puszta járása-kelése elárult volna valamit arról a világról, ahonnét cenzúrázva jöttek a levelek, felbontva a csomagok, s amelyet irigyelni vagy megvetni, így – Mariannon keresztül – mégiscsak közvetlenebb élmény volt, mint a napilapok hírei nyomán. Hosszú évek óta Mariann volt az első fecske, aki magános utazóként jelent meg a negyedben. „A fasiszta uralom lerombolta gyönyörű fővárosunkat, de ma már elmondhatjuk, hogy hónapról hónapra több külföldi vendég látogatja újjáépülő hazánkat. Gyönyörű létesítményeink kivívták a külföld csodálatát.”

– Magának hogy jutott eszébe, hogy hozzánk látogasson? – kérdeztem egyszer tőle. S kicsit elpirult.

– Unalomból – vallotta be őszintén; meg, hogy a prospektusokból is hiányzott.

De erről nem szívesen beszélt. Utólag szégyellte már, hogy szinte gyermekes szeszélyből kerekedett útra; úgy érezte, valami igaztalan és sértő van ebben – s bizonyos melankóliával emlegette, hogy milyen más lesz majd otthon. Az egyetemi városka utcáit már kora reggel fölsöprik, és szappanos vízzel végigmossák a köztisztasági autók; a könyvtár kupolás márványépületén nincs egyetlen repedés sem; a város szentjéről elnevezett téren utoljára százötven éve végeztek ki egy férfit, aki tulajdon lányát próbálta megkörnyékezni; a könyvtárteremből, ahol dolgozik, éppen a gleccsertóra lát le, s a tó vize hetekig még hullámot se vet.

Mielőtt Nedeczkyékhez indultunk volna, felmentem Mariann lakására. Az Idegenforgalmi Hivatal ódon hangulatú luxusszobákat bérelt magánosoktól, és szálloda híján (javarészüket földig rombolta a háború) így helyezte el a nem hivatalosan érkező külföldieket. Mariann is egy ilyen szobában lakott, a morózus Medveház közelében. Feketével, csokoládéval kínált meg, amit még otthonról hozott, s látszott rajta, hogy élvezi háziasszonyi szerepét: otthonosan, de ugyanakkor óvatos tapintattal nyitogatta az idegen fiókokat.

Az asztalon nagy halom külföldi folyóirat hevert; belelapoztam párba.

– A magáé?

– Nem – mondta, és az intarziás sublóton kocogott a. csészékkel. – Már itt találtam. Azt hiszem, a háziak, kedvességből…

– Vagy a Hivatal.

– Igen? – csodálkozott el.

– Nálunk nem lehet vásárolni effélét.

Mariann cukrot pöttyentett a két csészébe.

– Hogy legyen is bennük valami – nevetett, és félretolta a folyóiratokat.

A csésze fölött egymás arcába hajoltunk, az illatos gőz állunkhoz csapódott. Érzelmes közjáték – de miért ne? Miért szégyellni? (Sörhab.) Kezünk illedelmes maradt, az arcával végigsimította az arcomat. Közben ráfeledkeztem: hogy lüktet a nyakán egy ér; s a kék taftruhája minden mozdulatra neszezett. Elhúzódott, és hörpintett a kávéból. Az asztal alsó lapjáról ökölnyi, selyempapírba göngyölt csomagot sodort le a szoknyájával. Titkolózva kapta fel.

– Mi az?

– Emlék.

– Kibonthatom?

– Nem… – de már kezdte szétbontani.

Szürkésbarna, csillogó salakdarab volt a papírban.

– A csikórétről?

– Igen – s visszagöngyölte ismét a papírba.

– Majd otthon beledobom a tóba – mondta. – „Tetszik már érteni?” – s próbálta utánozni Lajoskát.

Indulnunk kellett. Mariann kisietett a hallba, és a cipői között matatott. Valahonnét halk csapzuhogás dorombolt át a falon. kihajoltam az ablakon. A város fölött most gyulladtak ki a neon csillagok; az igaziak távol, elmosódva pislákoltak.

– Ez szép – mondta később, odalépve mellém.

– Ez gyönyörű – válaszoltam, s becsuktam az ablakot.

A lépcsőházban szándékosan nem gyújtottunk villanyt, de mikor az utcára kiérve is sötét fogadott, muszáj volt elnevetnem magam: szegény Nedeczkyék! Áramszünet. – „És ezt hívjuk mi gazdasági fejlődésnek. Egy milliós városban ilyet! S ha még csak véletlenül, de folyton, szüntelenül! Az ember még a vendégei előtt is szégyenben marad. Szocializmus. Nem így van?” – Útközben előre elsoroltam Nedeczky várható reflexióit. Kamaszos játék volt – de a társalgás menete engem igazolt. Néma kuncogásaink viszont megóvtak attól, hogy túlságosan belemerüljünk a politizálásba, amire Nedeczky láthatólag felkészült.

A régi bútorokkal telezsúfolt szobába épben beleillett az ernyős petróleumlámpa, melyet Nedeczkyné az asztal közepére állított. Így, ebben a világításban a beszélgetés is hamarább terelődött a múltra; s abban mindketten kifogyhatatlanok voltak. Nedeczky a tűzvészt mesélte el – élete nagy történetét. – Hányban is?… Lassan negyven éve. Éppen ellenőrző körúton volt, s az egyik uradalomban szállt meg. Este még kikocsikáztak szalonkahúzásra – „két sneff esett, kérlek, harántrepülésből, sose felejtem el” –, és tíz felé már égett a fél falu. Micsoda kongatás volt, kolompolás! Csak persze fegyelem semmi. Mint a barmok.

Az asszony közbeszólt:

– Az ember szégyenli bevallani… Azért szép is az a nagy tűz. Én akkor láttam először. Fiatalasszony voltam…

Az urára nézett, s az bólintott; a kis összjáték elárulta: a történet kitérője az asszonyt illeti. Egy árvát, egy kisfiút ők is magukhoz vettek akkor, a szülei odavesztek a tűzbe, s a gyermek is csak úgy maradt meg, hogy az anyja belekötözte a vödörbe, és láncon leengedte a kútba.

– Nekünk nem adott az Isten, sajnos – mondta Nedeczkyné. – Ezért neveltük fel, ezért taníttattuk… Most mégis magunkra maradtunk.

– Ő az?

Mariann egy ovális képre mutatott a vitrin mellett: négy év körüli, trikós fiúcska, labdával.

Nedeczky bosszúsan legyintett.

– Ő, igen. Bár ugyan nem érdemli meg, hogy itt őrizgessük.

– Miért? Mi történt vele?

– Mi? – csattant fel. – Janicsár lett, kérem. Mert ez ilyen világ. Még az apjukat is megölnék, ha egyszer úgy fordulna… És én csak a nevelőapja voltam. Aztán egy szép nap rájött, hogy úr vagyok, dzsentri! És ezt már szégyellte a fiatalúr. Belénk rúgott.

– Majd megöregszik – csitította az asszony. – Mi is hibásak voltunk.

A tűzvész már csak ürügy volt, most már a lassú, mérgező keserűség dolgozott bennük. Nedeczky vette át a szót. – A tűz egykettőre végigharapózott a szérűskerteken, belekapott a szántók boglyáiba – „pedig ásattam, kérlek; ásattam árkokat, én aztán nem néztem, hogy ez meg az kié, hiszen minden közvagyon, hát nem igaz, akárkié is?” – de mikor az uradalom felé közeledett a tűz, csak ómmogtak a béresek, hogy ide már katonaság kell. És ha nincs? Vesszen oda az ólakban ötszáz sertés? S akkor odaáll az egyik béres, hogy ő nem megy be a tűzbe: – „Én hagyom a részemet veszni!”

Nedeczky fölemelte a hangját, megismételte:

– Csak így… hogy ő hagyja a részét! Hát lehet ezt? Szabad ezt? Nem szeretem a fenyítést, de ott a helyszínen megbotoztattam. Muszáj volt. Mert így kezdődik a lázadás. Ezt csinálja a gyűlölet.

S megtöltötte a poharainkat. Nedeczkyné előhozta a zöld cseréptányért, tele télvégi, fonnyadt almával.

– Csak ilyen szegényes csemegénk van – mondta mentegetőzve.

Nedeczky választ várt.

– És most jobb? Boldogabb az ember?

Kint zörgettek az ajtón. Az asszony felállt, s kis keresgélés után férje kabátzsebéből húzta elő a kulcsot; Nedeczky éppen csak odapillantott.

– Hát boldogabbak?

Sovány, nyurga, bőrzubbonyos férfi lépett be a lépcsőházból, s hunyorogva beköszönt hozzánk is: – „Jó étvágyat!” – majd odafordult Nedeczkynéhez.

– Hogyne, rögtön – mondta az asszony, visszasietett a szobába; most a pénztárcát emelte ki a férje kabátzsebéből, bocsánatkérő magyarázkodással:

– Ugye, nem haragszanak?

A nyurga férfi valahonnét ismerős volt nekem – ez a ravaszkás, jámbor arc, ahogy mosolyogva figyelt bennünket kintről; mintha legalábbis neki köszönhetnénk, hogy olyan jól érezzük magunkat. Búcsúzóul újra jóétvágyat kívánt.

– Csak tessék üzenni bármikor – mondta, s meghajtotta magát, elköszönt. Nedeczkyné visszaült közénk.

– Ki volt ez? – kérdeztem. – Nem Tauszignénak szokta kihordani az árut?

– Nem – nevetett az asszony. – Titok. Konyhai titok.

– Az más – nevettem erre én is. – Azt őrizni kell.

Ő azonban készségesen folytatta.

– Megbízható ember, nekünk is úgy ajánlották. Valami Goszpodár.

Hirtelen fölfigyeltem, és Mariannt is emlékeztettem a névre. Hát ez lenne az?

– És miféle? Mivel foglalkozik?

– Mivel? Hát tudja, mi gond van a hússal, hogy soha sincs, amilyen kell. Ez aztán mindig olyat hoz, amilyet rendelünk. És olcsóbban – tette hozzá nyomatékkal.

– Úgy lopja? – kérdezte Mariann.

– Itt mindenki lop – jelentette ki Nedeczky. – Itt már vége az erkölcsnek. Itt nincs többé becsület.

 

Mariann aludt még, mikor elköszöntem tőle; aludt, és így teljes önfeledtségében még gyanútlanabbul gyermeki volt, mint nappali bolyongásaink közben. De lehet, hogy nem is aludt mégsem, csak nem volt ereje hozzá, hogy félrelibbentse azokat a jótékony drapériákat, melyeket a félálom redőzött oda közénk. Mint valami mentség, késleltetés, önmagát igazoló ámítás – olyan volt a csend a szobában, a redőny fénycsíkjaival szabdalt terítő, az estéről ottmaradt üres csésze. Óvatosan lépkedtem a parketten. Egy blúz, egy selyemsál a széktámlára vetve; ott van, és nincs ott. A csap átzubogott a falon. Mariann hallja a drapériák mögül, hallja, hogy elmegyek, és nem ébred fel. Ámító, tudatos hazugság – de mi lesz holnap, mi lesz egy hét múlva? Legszívesebben visszafeküdnék melléje – és mégsem ébresztem fel. Kapaszkodom a drapériákba.

Egy borítéklapra pár sort írtam, és odatettem a párnájára; ezt: „Telefonáltak, édes. El kell utaznom Kamcsatkába. Dekoráció-kongresszus. Takaríts ki addig. Kulcsok a stelázsin. Délután későbben jövök haza, ma szeminárium is lesz. Látogasd meg Bradáknét, biztos örülne neki. A te Bozontos Csikód.”

Sietnem kellett, hogy el ne késsek a hivatalból. Útközben betértem cigarettát venni a Zsákba.

– Jaj, hogy keresték magát este! – fogadott Tauszigné.

– Kicsoda?

– Markosné. Még a lakásán is kereste.

– Nem voltam otthon – mondtam mellékesen.

– Tudom – válaszolta (mint aki többet is tud). – Hogy sikerült a vacsora?

– Köszönöm. Igazán nagyon…

– Hanem hogy milyen bájos kis asszony! Ugye, asszony?

– Igen.

– Igazán kár, hogy elutazik. Olyan jólesik látni az utcán. Most már hamar itthagy minket?

– Igen, pár nap múlva.

Úgy gondoltam, okosabb, ha tőlem hall ezt-azt, a többit úgyis hozzáteszi menthetetlenül. Tauszigné különös közvetítő szerepet töltött be a környéken. Valószínűleg mindenki bizalmas volt hozzá, s ő valószínűleg mindenkit kiadott. Nem rosszindulatból, csupán tájékoztatási szenvedélyből. De arra ügyelt, hogy csak egy bizonyos „körön” belül adja tovább az értesüléseit, csak olyannak, akit megbízhatónak tartott – „akit nem a rendőrség lát el cigarettával”. Pletykahajlama ellenére is disztingvált; s a Markosné-féléket nem tévesztette össze a Nedeczky-félékkel. Az ő kaszinójából – és erre büszke volt – nem szivárgott ki hír illetéktelen fülekbe. Markosékkal afféle szomszédsági viszonyt tartott fenn, különösen Ranka mamával; szerette az öregasszony élénk fantáziával előadott történeteit. „Hanem a lánya…! Tudja, hogy ki volt az első ura? Egy nyilas. És most meg… Persze, szerencsétlen is. Most meg veri az ura.”

– Nem tudja, mért keresett?

– Valami bál lesz, mintha ilyesmit mondott volna. Hiszen tudja, hogy mindig szervez.

– Akkor sejtem már. Biztos dekoráció-ügyben.

Tauszigné elhúzta a száját.

– Lehet. Ahhoz én nem értek, kedvesem.

 

(„És én? Mihez is értek én? Sikerült fölkavarnod bennem az álnyugalmat – s nekem a tiédet. De ki veszít? Ki nyer? Furcsa volt nagyon: ma reggel hangosan kimondtam valahol: igen, pár nap múlva elutazol. Abban a pillanathon értettem meg, hogy ez mit jelent. Hogy ide vagyok kötve a negyedünkhöz, s ha akarnám se tudnám kiszakítani magam. És mégis szökni szeretnék, gondtalanul és felelőtlenül vállalva a hűtlenséget – aztán ismét visszamerülök, mint a megrontott. Megrontottuk egymást. Belebogoztad magad a mi sikátor utcáinkba, és engem is még jobban belebogoztál. Persze, csak így tanulságos a bolyongás, a sugárutakon elalszik az ember. És sose ott énekel a madár. Így mondtad? Tegnap előszedtem két régi ecsetemet. Még csak barátkozom velük. Az egyiket odaadom, vidd el azt is emlékbe. De ugyanakkor azt is, gondolom, hogy mégiscsak szökni kellene. Túlságosan közel engedtél magadhoz. Milyen bolondos nap ez, minden pillanatban más elhatározásra jutok. Még bosszús is voltam rád; hogy idejössz, mint egy előkelő nyomozó, és megállapítod, hogy csak ott érdemes nyomozni, ahol elveszhet valami. Fennkölt bölcsesség! Majd küldök egy pihetollat szomorú magányodba! – Ne haragudj, nem gonoszságból bántlak; az én elszánt boldogságomhoz, úgy látszik, a bántás is hozzátartozik…”) Itt abbahagytam az írást, és becsúsztattam a tervezőasztal kartonja alá. Ebéd után aztán végleg megsemmisítettem, nem is beszéltem róla Mariann-nak. De nem is volt szükség rá. Az a pár nap, amit még együtt töltöttünk, eléggé beszédes volt.

 

Ranka mamát és Ilust a konyhában találtam. Markosné feldúlt arccal ült az asztal mellett, és az anyjával pörölt. A piros rongy. Az öregasszony épp a tűzhely alatt húzogatta a piros pongyolát.

– Hagyja már abba, hát nem tudja abbahagyni! Megőrjíti az embert…

Erre léptem be.

Az öregasszony rögtön segítséget szimatolt bennem, s húzott befelé.

– Jöjjön csak! Hallgassa…

Lassan kihámoztam a szavaiból: Ilus már kora délután ingerülten tért haza, a férjét szidta valami okból, s az anyja mindenképp ki akarta tudni, hogy mi miatt martak össze? Makacsul erre tért vissza folyton, mintha gyanakodna valamire, és megbizonyosodni szeretne; de a lánya ettől még dühösebb lett: „Mi köze hozzá? Butaságokat beszél!” Még előttem is tovább folytatták a veszekedést.

– Lajoska nincs itthon?

Markosné kitört.

– Éppen jókor kérdezi! Az is csak zsarolni tudja az embert, mert gazember, mert tudja, hogy szeretem, ha kemény vagyok is; de a lelkem kiteszem érte… Hát nincs bennem is érzés, nem szenvedtem én is eleget? Én se vagyok hibátlan, de hogy őérette még ezt is…! – Váratlanul elsírta magát. – Nincs itthon, nem tudom, hol csavarog.

Aztán összeszedte magát, fölállt.

– Hagyjon magunkra, anyus. Legyen már egyszer figyelemmel… Ott a szobája, azért tartjuk.

Ranka mamának kicsivé töppedt az arca; mint aki egyszerre rádöbben, hogy hiába van otthon, megtűrt lakó csak – az ő szobája?

– Hát csak beszélj. De majd én is beszögezem az ablakot! Be én! Nem fogtok többet titkolódzni előttem. Éjszaka! – mert az anyus süket! Hát nem süket! És tisztességes ember alszik éjszaka.

Ilus gyorsan kivezette az anyját a konyhából.

– Jó, jó, már megint kezdi a bónázást. Majd fölébred, mama.

Meghökkentett ez a hirtelen durvaság, s a legkülönbözőbb feltevéseket látszott igazolni; Nedeczkyné pletykáit, az én gyanúimat – de minden összefolyt, semmit se tudtam biztosan. Mihelyt magunkra maradtunk, Markosné fáradtan visszaült az asztal mellé, a homlokát nyomkodta, aztán felnézett. Szürke és riadt volt az arca, még nem láttam ilyennek.

– Mondja, gyűlölnek engem itt a negyedben?

– Mindenkinek van ellensége – mondtam kitérően. – S ha meg úgy összekavarodnak a dolgok… Hangtalanul nevetett.

– Maga is úgy beszél, mint a papok. De hát jó, családi ügy, megesik néha, hogy az ember elveszti a fejét, még ha nem illik is. – S már ismét hivatalos volt a hangja. – Bál lesz szombat este a Kultúrházban, a Tanács rendezi, a „Virágos utca” mozgalom javára. Azt akarjuk, hogy minden ház előtt legyen virágsziget, amit aztán a ház lakói tartanak rendben. Magára gondoltunk, hogy a dekorációt megcsinálná… Valami szépet, stílusosat, tudja, olyan vidám virágokat – elvállalná? A külföldi hölgyet is szívesen látjuk.

Ez volt a csalétek; és ahhoz képest elég hivatalos hangsúllyal mondta. Készséggel elvállaltam az önkéntes munkát, de nemcsak azért, hogy Mariann tekervényes útjait eggyel szaporítsam. Valahogy magam is megkívántam, hogy most, ezekben a napokban vegyem a kezembe újra az ecsetet.

 

Este tudtam meg Marianntól, hogy Bradákné stiglice rejtélyes módon eltűnt. Egyedül volt, mikor Mariann ott járt nála, de még mindig annyira szédült, hogy nem tudta elhagyni az ágyat, s csak a kezével mutogatott az ablak felé; a kalitka üres volt.

– De mégis, mit mondott?

Egy pillanatig komolyan vártam, hogy válaszol; nem is jutott eszembe, hogy nem érthették egymást.

– És szomorú volt?

– Nem – mondta tűnődve –, inkább jókedvű. Én jobban búsultam nála. Szinte még ő vigasztalt, újra megmutatta az albumot… Nem kellene kórházba vitetni?

– Úgyse megy, Markosné próbálta már. – De a gondolataim újra visszakanyarodtak. – Szegény… Pedig tudom, hogy az a madár volt a mindene. És én, gyanakszom is…

– Kire?

– Nem Lajoskára.

Mariann megütközve nézett rám.

– Ez hogy jutott eszébe?

Egyszerre én is zavarba jöttem. Hiszen éppen Lajoskára nem akartam gondolni! – pedig Markosné kifakadása…

– És ha magától röpült el? A néni mindennap fölkínálja neki. Most mért akar gyanakodni mindenáron? – kérdezte.

Mariann most először mutatkozott makacsnak. Mintha nem akarta volna, hogy közeledő utazása előtt tovább kuszálódjék az útravaló – mert lélekben már csomagolt, és tőlem is búcsúzott. Az előző éjszakáról nem esett szó köztünk. A parkban sétáltunk sokáig, és egész idő alatt a gyermekkoráról beszélt; de utána már nem hívott fel magához.

Már csak elronthatnánk – mondta kis hangon.

 

A báli kiruccanást az utolsó pillanatig titokban tartottam Mariann előtt – meglepetésnek szántam. A táncterem s a büfé szokásos dekorációját már jó előre elvégeztettem a bálrendező fiatalokkal; a virággirlandok és hangulatemelő jelmondatok elhelyezését („Legcélszerűbb hosszú acéltűvel felerősíteni a kartonból kivágott betűket, mindegyiket a tű gombjáig elhúzva a faltól, hogy árnyékot vessenek, s lebegő játékosságot kölcsönözzenek a mondatoknak”) – s csupán a zenekar fölötti falsíkot hagyattam szabadon.

– Ez így marad? – kérdezték csodálkozva.

– Majd ide is kitalálok valamit – mondtam.

– Valami olyan freskószerűséget?

– Igen… valami olyanfélét.

– Az állati lesz! – lelkesedtek. – Az megmarad legalább.

S jó eseteket meséltek, hogy a felgombostűzött betűk milyen csodásan kopnak le a falról; előbb csak beszürkülnek a portól, aztán foghíjasodik a mondat – az örülj velünk-ből ülj velünk lesz; a féljenek-ből éljenek.

– Ez majd megmarad legalább – mondták. – Valami olyasmit tessék csinálni, ami minden alkalomra jó.

Megható volt ez a bizalom; s bár tudtam, hogy pár hét múlva, Anyák Napjára, elkerülhetetlenül bemeszelik a „művemet” – mégis nagy lelkesedéssel készítettem el az utolsó délután.

Este elvittem Mariannt vacsorázni, de csak éjfél felé kérdeztem meg: nincs kedve táncolni? Váratlanul érte az ajánlatom. Szomorkás, tűnődő volt egész este, mintha minduntalan elhallgatott volna valamit. Gyalog sétáltunk át a Szarka utcai kultúrházba. A negyed szokatlanul kihalt volt, különösen a mi utcánk, minden harmadik ívlámpa égett csak, s az eső is szemerkélt – ez még fokozta Mariann hallgatagságát.

– Úgy látszik, mégse vagyok elég edzett – mondta hosszabb szünet után. – Be is csíptem kicsit… Mondd, nem furcsa, hogy itt vagyok? Ez milyen utca?

– Ez a mi utcánk.

– Menjünk be ebbe a házba.

– Nem lehet, itt a Medve lakik.

– Akkor vigyük el Bradák nénit kórházba.

– De hát ha nem akar menni.

– Hol lehet most a stiglic?

– Valahol biztos megvan. Most ő is ázik.

– Ez milyen utca?

– Ez a Szarka utca.

– Itt fogunk táncolni?

– Ott, abban a nagy kockában, látod?

Mariann olyan volt, mint egy nyűgös madár. Röpködött s visszahúzódott, mintha hálóba ütközött volna, és nem vette észre, hogy a hálón az ő szárnya éppen kifér.

Hirtelen megrázta a fejét, mint aki józanodni akar. Hosszan fülelt az egyik mellékutca felé.

– Ugye, nem történhetik semmi? – és összehúzta magán a köpenyt.

– Miért… mi történne?

– Nem tudom.

Nagy csoport lány és fiú csapódott ki a kultúrház oldalajtaján, karikába tömörülve tárgyaltak valamit, majd sietve visszatolongtak az ajtón. Az utca ismét kongott az ürességtől, mintha csak ott, a kivilágított ablakok mögött lenne biztos menedék.

Mariann félt; indokolatlanul és öncélúan, és át is adta magát ennek a félelemnek ellenkezés nélkül, azzal a furcsa elégedettséggel, ami még a viszolyogtató felfedezéseket is kíséri – csupán mert ismeretlen, mert új.

A bál javában folyt már. A ruhatár tömve, a pult mögött két fekete köpenyes nő elkésett vacsoráját fogyasztotta. Mariann sárga esőkabátja eltűnt a púposodó ruhahalmok között. A büfében gyurmolódás, lökdösés, erős illatok, egy-egy összefogódzó kéz, mint kötélen a csomó, bármi történik, nem szakadnak el, furakszanak a hátak és mellek között, vonszolják egymást verejtékezve. A hosszú, folyosószerű büféhelyiségen kellett áttörnünk a táncteremig. Közben fölismertem a söntéspult előtt Goszpodárt. Vaskos, vörös nyakú férfival koccintott; a férfin sötétkék ruha feszült – mintha beledöngölték volna. Nekünk éppen háttal állt, és csak oldalt kerülve ismertem fel őt is: Lajoska apja volt. Markosnénak is itt kellett lenni valahol. De vele még sokáig nem akadtunk össze, s akkor is csak egy pillanatra: még sápadtabb és idegesebb volt, mint mikor utoljára láttam. A táncteremben, a préselődő párok fölött lomhán hintáztak a hőségtől a virággirlandok. Lent lassú körforgás, elcsépelt ritmus, a daráló mindannyiunkat személytelen testté gyúrt össze. Jóleső felelőtlenség, zsibbadtság, összemosódik, nem érzem, ugyanazt érzem… Mariann arca riadt volt és tétova. Talán mégse kellett volna idejönnünk? De a „művemet” azért már megmutattam neki. Elég kihívóan festett a zenekar dobogója fölött, a zenészeket megcélzó reflektor fényében; valójában elnagyolt, alkalmi mázolmány, bár nem volt híján bizonyos groteszk humornak. Mélyzöld trópusi folyókanyar, a parton fantasztikus, sásszerű bozót, a sás élein csillangószőrű lepkék, bogarak, majd váratlanul egy óriási kelyhű virág, benne szárnyatlan lepkék, fejetlen bogarak; a kanyarban, ahol legsűrűbb volt a bozót, két merev, sárga szem és kunkorodó farokbojt villant elő: egy elnyúltan lopakodó tigris szeme és farokbojtja – ez volt a háttér. Az előtérben lampionos dereglye úszott a tintakék vízen, süllyedésig megrakva ingujjas mulatozókkal, körbe flaskák, hordók, a nők nyakában virágkoszorú, a dereglye szélén két szakadt bugyogós gyerek, ahogy komor képpel szopják az ujjukat.

Dekorációnak szokatlan volt ugyan, de azért általában mulatságosnak találták. Két fiatalember a bálrendezők közül hevesen fogadkozott, hogy nem engedik bemeszelni, és Anyák Napjára majd valami drapériát lógatnak eléje. Mariannt főképp a vásárian átlátszó téma ragadta meg, s majdnem felvidult tőle: úgy hatot rá mint valami görcsoldó. Különösen a tigrist dicsérte nagyon; hogy anélkül semmit sem érne az egész, így legalább van értelme.

– Most már sokkal jobban érzem magam – mondta mosolyogva.

Két kört táncoltunk, kétszer sodródtunk el a zenészek dobogója mellett, ugyanolyan elszánt önfeledséggel, mint a többiek. Aztán visszatértünk a büfébe. Markos és Goszpodár még mindig ott horgonyoztak a söntéspult biztos öblében. Goszpodár barátságosan odaintett felénk.

– Még van hely, csak tessék! – kiáltotta otthonosan.

Mikor átgyurmolódtunk a masszív sorfalon, és odaértünk a pulthoz, udvariasan meghajolt Mariann felé.

– Kicsit alpári szórakozás, ugye? – s mindjárt halkabbra vette a szót, mint aki ad rá, hogy eltalálja a megfelelő hangot. – A hölgy biztos nem ilyenhez van szokva… a külföld az más. – Aztán még bizalmasabban. – Segítsek rendelni? kicsit nagy itt a tömeggyűlés…

Egyikük se volt józan, de Markos különösen merengő ábrázattal bámult maga elé.

– Két szörpöt, legyen szíves.

Lajoska apja csak most méltatott figyelemre minket. Legyintett a poharával, de még idejében rátenyerelt.

– Fenét szörpöt!

Mariann szelídítő mosollyal nézett rá; s ettől egyszerre ellágyult a tagbaszakadt ember, majd ismét visszasüppedt a merengésbe.

– Már egész este ilyen – magyarázta Goszpodár, és mustrálva nézte a barátját. – Időnként elfogja a lelkibetegség. Pedig hinné az ember… amilyen nagy darab! De nem érti meg a családja, csak ez az oka…

Markos félúton megállította a szemhéját, és nagyot fújt.

– De honnan tudja, hogy nem értik meg?

S már kezdtük sejteni Mariann-nal, hogy Lajoska nem ok nélkül haragudhat Goszpodárra. Volt ebben az emberben valami élősdi ravaszság, valami gyanúsan simulékony; ennek mindegy, hogy kint a parton-e vagy a dereglyén – ahol éppen jobb.

S közben újra koccintott Markossal.

– De akkor mért itatja? – kérdeztük.

– Nem kell őt – nevetett Goszpodár. – Máma különben is nagyon lelkibeteg, ilyenkor csak arra vigyázok, hogy ne túl sokat normázzon.

Kis idő múlva Markosné is megjelent a pultnál, rendezői jelvénnyel a melle fölött; arcán zavart szégyenkezés, hogy ilyen állapotban találta mellettünk az urát. S Goszpodárt még csak pillantásra se méltatta. Belekarolt a férjébe, és elvonszolta; közben visszaszólt.

– Itt maradnak még?

Mariannra néztem.

– Nem, indulunk már.

– Várjanak meg a kijáratnál – kérte. – Ha nem nagyon sietnek…

A következő pillanatban még hallottam a lefojtott hangját:

– Hát nem volt elég? Itt mutatkozol vele?

Markos, mint egy bálvány cammogott az asszony mellett. Vajon csakugyan veri a feleségét? Goszpodár biztos esküdne rá, hogy nem. „Szelíd ember ez, csak lelkibeteg meg gyáva.” Mindenesetre gyorsan megittuk a szörpöt, és elbúcsúztunk Goszpodártól; s valahogy újra átgyurmolódtunk a tömegen. Markosné már kint várt a ruhatárnál, a forgóajtó mellett. Félrehúzódtunk az egyik sarokba; de olyan halkan beszélt, hegy Mariann tapintatosan ellépett mellőlünk.

– Nem tudom, megkérhetem-e rá – kezdte. – Nem hivatalos ügy… nekem nagyon kényes.

– Miről van szó?

– Nedeczkyék.

– Történt valami?

Elfordította a fejét.

– Maga tudja, mi a véleményem róluk… és hogy ők nem is tartoznak a körzetemhez…

– Tudom.

– De gonosz mégse vagyok. Se följelentgető, hiába gondolják rólam. Nemcsak ők, nemcsak Nedeczkyék…

Rám nézett, de megint túl gyorsan kapta el a tekintetét.

– De hát mért gondolja…?

– Tőlem akármit gondolhatnak – és megvonta a vállát. – De most nem is erről van szó. És Nedeczkyéket se védje, azt azért nem érdemlik… Legföljebb az asszony. Én pedig segítek, ha tudok. Úgysem az a cél, hogy tragédiákat csináljunk. De amit muszáj, azt muszáj. Tudja, hogy nincs lakás, nincs hely a fiataloknak, akik dolgoznak, nemcsak sétifikálnak. Most nem olyan időket élünk… most nemcsak szórakozóhely a főváros.

Lassan derengett már.

– Kitelepítik őket?

Markosné keskenyre vonta a száját.

– Igen. Ma hajnalig. Nem dolgozik egyikük se, meg öregek is… Maga is tudja, hogy nem megbízhatók.

És Ranka mama? – volt számon a kérdés; de szívtelenség lett volna: Markosné most őszintén segíteni akart. De hogy hajnalig…?

– Gyorsan bonyolítják le, hozzánk reggel jött meg a rendelet. De nem lehet másképp. Hiszen mi lenne különben, mindenki futkosna, könyörögne, sírna. Meg kell érteni.

– És hová?

– Nem tudom. Az Alföldre biztos, falura. Őket nem tudom, hova jelölték ki.

– És maga mit segíthet?

– Hát… hogy a holmijaikat – mondta kissé vontatottan. – Mindent úgyse vihetnének, nincsen rá idő. De ha éppen akad valami, úgy alkalmilag… Tudja, a férjem, a vágóhídon…

– Értem.

– Reggel ötkor ott lesz egy teherautó a ház előtt. Ezt kellene megmondani nekik, még most éjszaka. Hogy arra pakoljanak föl. Megtenné? Én nem tehetem meg.

– Szívesen. De ez igazán szép magától.

Nem válaszolt; gyorsan odafordult Mariannhoz, és mindjárt hangot váltott.

– Örülök, hogy ide is ellátogatott. Lassan megismeri a mi kis negyedünket. – S összecsapta a kezét. – Hanem hogy a fiammal mit csinált! Szinte szerelmes. Látom rajta, hogy szerelmes. Majd megmondom neki, hogy találkoztunk.

– Ó, mi komoly barátságot kötöttünk – mondta Mariann.

Lehet, hogy Markosné ezt csak udvariasságnak vette? Arca mindenesetre mást is elárult: mintha csakugyan gyanakodott volna, hogy Lajoskával túlságosan is összemelegedtünk, és ez nem volna éppen ínyére.

Másnap megértettem, hogy miért.

 

Mariann nem jött fel Nedeczkyékhez, lent a kapuban várt meg. Nem indokolta, hogy mért nem akar találkozni velük – de nehéz volna másra magyarázni, mint arra az előrelátó tapintatra, aminek annyiszor adta tanújelét. Nem élt a csábító alkalommal, hogy még egyszer megcsillantsa a sorsába rekedt két öreg előtt önzetlen érdeklődésének báját, útrakész területenkívüliségét (hogy még ilyen is van), s mintegy puszta megjelenésével is igazolja, jogossá tegye az indulatokat, az elkeseredést, a bizonyos személyekre vagy éppen a mi egész életünkre kifröccsentett gyűlöletet – pedig mindez csábító lett volna (s kétségkívül felelőtlen is), és talán még pillanatnyi enyhülést is hozott volna a sebre – talán. De amely mégse gyógyul be másképp, csak ha mi magunk nyalogatjuk. Tudta ezt Mariann? Megfogalmazta ezt így? Én is csak utólag fogalmazom meg; de bizonyára így érezte.

Mikor visszatértem hozzá a feldúlt lakásból (röviden ennyit erről: a szoba közepén négy koffer, megtömve a legkülönbözőbb hasznos és hasznavehetetlen holmikkal, köztük a kutyakoponyával, az állami kitüntetéssel; körbe kirángatott fiókok, a földön kiömlött liszt; a férfin három kabát és két nadrág, az asszony melle között zacskó, benne a maradék ékszer, s ahogy öreges pirulással rászorította a kezét; és a két arc, amikor az üzenetet átadtam: szemükben a biztos gyanú, hogy mégiscsak Markosné vétette fel őket a listára, s ugyanakkor a zavart meglepetés is, hogy gyűlölködésükben megalázták és hálára kényszerítették őket) – egyszóval, mikor visszatértem, Mariann csak annyit kérdezett:

– Elfogadták?

– El – mondtam. – De nem bocsátják meg.

 

Tauszigné reggel rögtön rátért az éjszaka eseményeire; de míg az egyik pillanatban könnyezett, a következőben már ismét olyan kemény nyugalommal beszélt, mint aki kitüntető rangnak tekinti a megpróbáltatást: majdnemhogy felfokozott életerő érződött rajta. „Hallotta már… tudja, hogy ők is?” És neveket említett; egy asztmás nő esetét, akit roham közben támogattak ki a lakásából; egy férfit, aki öngyilkos lett a szomszédos negyedben – az értesülések egész tárházát öntötte rám. S hozzáfűzte:

– Ezt is el kell viselnünk, és meg többet is. Mit gondol, kiviszik őket?

– Hová?

Értetlenül nézett rám.

– Hogyan hogy hová? Hát Szibériába.

– Szibériába?

– Hát hová?

Tauszigné kipróbált s beidegzett pesszimizmussal rendelkezett; végighallgattam az érveit. De amit ezután mesélt el, az egész másképp döbbentett meg. Előbb csak célozgatott rá, aztán kibökte, hogy Markosné körül nincsen rendben minden. Nem éppen a listákra gondol (noha arról is nagyon beszélnek), hanem valami másra; amiért nem jár kitelepítés.

Úgy közölte, mintha a sok szerencsétlenért akarna bosszút állni:

– Markosné lopta el a Bradákné stiglicét!

– Honnét veszi ezt?

– Tudom.

– De mégis, honnét veszi?

Nem árultam el, hogy a gondolat engem is megkísértett már napokkal előbb; s hogy egy-egy szó, mozdulat bennem is többször fölrémlett, a buzgó segédkezés a beteg asszony körül, meg hogy „úgy megszerette azt a kis csöppséget” – és eddig mért nem szerette?

De vajon mindez elég?

– Szóval, azt gondolja…

Közbevágott.

– Tudja, hogy én az öreg mamával jóban vagyok, azzal szeretek beszélgetni. Egyik nap azt mondja: „Hát nem csuda… megint úgy hallom, mint akkor… hogy fütyül az a madár!” Amelyik az ostromkor fütyült neki. Hogy bolondság? Hiszen elhiszem én; de van ám itt más is. Mindig este szoktam benézni hozzájuk, de még ilyen nem volt, szörnyű, hogy mit marakodnak újabban. Tegnap arra mentem be, hogy Ilus üti-veri a gyereket, kiabál: Temiattad kerülünk börtönbe… te meg az apád miatt! Hát még most sem elég? Mit akarsz még?! Szerintem – fejezte be Tauszigné, és egy pedáns egyenest húzott a levegőbe –, szerintem a madár ott van valahol a házban. Az öreg mamának nem olyan rossz a füle. Sőt, igen jó a füle!

– De mért Markosné? Hiszen…

Kínos zavarral nyeltem le: hát mégis Lajoska? – Tauszigné nem nyilatkozott többet; csak búcsúzóul.

– Én nem gyanúsítok, kedvesem. De azt tudom, ki járogat tőlük Bradáknéhoz annyit; hogy egy kis levest, egy kis amazt… Csak Ilus. És elgondolkozhat az ember, hogy mikor másokat semmiért – hogy akkor! Rosszabb ez, mintha szentképet lopna valaki.

– Nem olyan könnyű ítélkezni – mondtam.

– Nem – felelte kis éllel. – Csak a magunkfajtákat könnyű elítélni.

Hangja elárulta, hogy bizalma megingott bennem; ha tehetné, felvilágosítaná Mariannt, hogy nem éppen a legjobb kalauzt választotta magának.

Azt persze nem sejtette, hogy mennyire felkavart. Egész nap kedvetlen voltam. Elővegyem Lajoskát? Barátságunk – amit Mariann pecsételt meg – erre kötelezett. De ezt már magunknak kell elintéznünk; nekünk, akik itt élünk a negyedben. És bárhogy forduljon is, erről hallgatni fogok Mariann előtt.

 

Hivatal után vendég várt a lakásajtóm előtt. Lajoska ült az egyik lépcsőfokon. Mihelyt meglátott a fordulóban, felugrott és félrehúzódott a korlát mellé. Talán, hogy zavarát leplezze – vagy fontosnak tartotta, hogy udvariasnak lássék?

Én mindenesetre megkönnyebbültem; örültem, hogy magától jött el. Márpedig így becsületes. Ha csakugyan bűnös, úgyis a fülünkbe jut.

– Hozzám, Lajoska?

Kihúzta a kezét a zsebéből.

– Igen. És a nénihez.

– A néni nem itt lakik. De ha akarod, szólhatunk neki, úgyis készültem hozzá.

– Az nem jó, engem várnak a fiúk. Estig még sok a dolgunk.

– Akkor maradjunk itt?

Bólintott.

– Igen. Most elmondom, és majd tessék a néninek is megmondani.

Kinyitottam az ajtót. Megvárta, míg belépek, és csak azután jött utánam. Végigmustrálta az előszobát, aztán rám pillantott.

– Gyere be a szobámba.

Lajoska odabent is körülnézett előbb, és azonnal észrevette a szekrénnyel eltorlaszolt ajtót.

– Nem hall itt senki bennünket?

– Bátran beszélhetsz, a szomszéd nincs itthon ilyenkor.

Erre megnyugodott. Egyenes háttal, összezárt térdekkel ült le, én meg szembe vele.

Kertelés nélkül kezdte.

– Azt szeretnénk, ha ma este átjönnének a múzeumhoz, el akarunk temetni valamit… és hogy ne csak mi legyünk ott. Hogy tanú is legyen. A fiúk mind megbíznak magukban. És én is – tette hozzá.

– Temetni?… Értem.

Azt hittem, ez a beismerés.

– És mit fogunk temetni?

Lajoska sokára nyögte ki:

– Apa tolvaj.

Összerezzentem.

– Apád? Nem értem.

– Én se hittem volna – mondta komoran. – És nem is mondanám… ha akkor… maguk ketten… De most már bízunk magukban. És kötelességem elmondani. Apa tolvaj, mert azzal a Goszpodárral barátkozik, és biztos az vitte rá, hiába jár templomba annyit, mégis rosszabb, mint apa. Apa magától nem csinálna ilyet. De ezt őneki se bocsáthatjuk meg. – S megkeményítette a hangját. – A vágóhídról lopják a húst, és eladják. Tetszik már érteni? Terus meg is mondta: hogy ez az igazi árulás. Mert az, hogy amit muszáj… azért nem bűnös senki. De most ellenség lett apa. Ezért tessék eljönni este.

– Hogy a húst…?

– Igen. Eltemetjük. Aztán majd kereshetik.

Cseppet fátyolos volt a szeme, de azért elmosolyodott.

– És hogy jöttetek rá?

– Én – mondta kicsit kelletlenül. – Minálunk… Apa részeg volt, veszekedtek a mamával. Akkor tudtam meg.

Gyorsan felállt.

– Eljönnek nyolc órára?

– Ott leszünk. Majd a kertajtón megyünk be.

Lajoska biccentett, és indult az ajtó felé. Utánaszóltam.

– Te Lajoska…

– Tessék.

– Anyáddal beszéltem. Panaszkodott rád.

– Én rám? – s a pillája megrezzent.

– Nem mondta, hogy miért… csak, hogy mennyire szeret, te meg visszaélsz vele. Igaz ez?

– Nem igaz – vakkant föl rögtön. – Mit mondott?

– Mondtam, hogy semmit. – S visszaültem a székre. – Nem fél anyád, hogy valaki előtt elkottyantod ezt a dolgot? Persze hogy nekünk, a néninek… az más. Ezt ő nem tudhatja. Mi barátok vagyunk, titkot tartunk. Igaz?

Lajoska alig észrevehetően elpirult.

– Anya azért fél, mert apa ilyet csinált. – Majd hirtelen fölkapta a fejét. – Anya mit fogott rám?

– Semmit.

Lajoska állta a pillantásomat.

– Mit fogott rám? – kérdezte újra.

– Ő semmit. De ha már faggatsz, megmondom: Tauszigné pletykált olyasmit, hogy nálatok van a stiglic.

Még kicsi rebbenés se látszott az arcán. Fél keze a zsebében, mozdulatlanul állt. Tudtam, hogy most mindent elronthatok: megfordul, kirohan, becsapja az ajtót, és soha többé nem bocsát meg, hogy így fizettem a bizalmáért. De épp ezért kellett megtennem – hogy megszabaduljak a gyanútól.

– Ismered te is Tauszig nénit, fűt-fát összefecseg. De ha most mégis azt gondolná valaki, hogy te a stiglicet kérted cserébe, hogy akkor majd nem beszélsz arról, a vágóhídi dologról…

– Ilyet nem gondolhat senki – mondta egyszerűen; s szinte hökkent volt: hát csak ennyi? Ennyit akartam kérdezni? És megrázta a fejét. – Tauszig néninek különben se lehet hinni. Ő senkit se szeret, csak fülel, sugdolózik mindig. Tudom, hogy minket gyűlöl.

S hozzátette: kérdezzem meg Mariannt, hogy elhisz-e ilyesmit? Ő biztos nem hiszi el. És neki az a fontos, hogy Mariann ne gondolja…

Meggyőzve és megnyugodva álltam föl.

– És én?

– És maga.

Sietve elköszönt, de az ajtón kiérve még egyszer visszafordult.

– Ne tessék sokat késni, mindig zrí van, ha kések a vacsoráról.

És leviharzott a lépcsőn.

 

Már sötétedett, épp harangszóra értünk oda. Szeszélyes kora tavasz volt, az eső megint szemerkélt; mintha a véletlen is úgy akarta volna, hogy Mariann ne tudjon megválni sárga esőkabátjától. Pedig most tényleg jobb lett volna valami kevésbé feltűnő szín: Ranka mama ablakából fény szűrődött ki. A fal mellé húzódva siettünk tovább. A kertkapunál már várt az egyik fiú, Hadnagy Pál Terus.

– Merre vagytok?

– Még lent a kamrában – mondta. – De a gödör már megvan.

Végigbotorkáltunk az ismerős folyosókon, egész a legalsóig, ahonnét Markos titokzatos, vasajtós kamrája nyílt. Most tárva-nyitva állt. A felhalmozott, nagy darab lilás húsok kézről kézre vándoroltak, és a kamra szellőzőablakán huppantak ki a kertbe. Bent sorba üresedtek a vaskampós rudak, kint egyre nőtt a halom: majdnem olyan magas volt már, mint ők maguk. Mikor végeztek, gonddal ismét lelakatolták a kamrát.

Lajoska, felhasználva a kis szusszanásszünetet, mindjárt ott termett Mariann mellett; onnét ellenőrizte, hogy a lakatot úgy teszik-e vissza, ahogy volt.

– Terus szerezte a kulcsot – mondta büszkén –, pedig nem volt könnyű. De ő úgyis lakatosnak készül.

Terus közelebb lépett, hogy Mariann ne értse félre: őróla van szó.

Aztán mind kivonultunk a gödörhöz. Ketten őrt álltak a felsőkertnél és az utcai bejáratnál, a többiek a húsokat vonszolták el a veremig, hang nélkül, fegyelmezetten kerülgetve egymást, mint a hangyák, ha gyűjtenek. A csupasz csontforgók föl-fölfehérlettek a sötétben, s csak néha koppantak meg, mikor épp egymásra zuhantak a verem alján. Amúgy csak tompa dobbanások (a hús tompán verődik, mint az agyagos föld) – aztán csend. Bekaparták a sírt. A fölösen maradt földet beszórták szeméttel, hogy ne árulkodjék, s a gödör helyét is; ez volt a szertartás vége.

A négy fiú elköszönt, és elhúzott a sötétben. Csak Lajoska maradt velünk.

– Azért jobb, hogy maguk is itt voltak…

De nem erről akart beszélni.

– El tetszett mondani a néninek?

– El. És neked volt igazad. Nem hiszi el. Azt mondta, biztos magától repült el a madár. És hogy így a legjobb. Bradák néni is ezért nyugodott meg.

Lajoska szörtyögött egyet a sötétben.

– Tudtam én.

Közben Mariann ránk pisszentett: a felső kert felöl lépések hallatszottak a sóderen. Az utcai lámpa fényében Tauszigné kendőbe burkolt alakja tűnt fel. Behúzódtunk a bukszusbokrok mögé. Meghallotta volna? Mindenesetre megállt, és fülelve körülnézett.

– Megy Ranka mamához – súgta Lajoska. – Most majd megint kitalál valamit.

Tauszigné tovább csoszogott.

Kis idő múlva Ilus hangja hasított át a kerten:

– Lajoska!

– Mennem kell… Maguk csak kerüljenek az utca felé.

És ő is elhúzott.

Az estét Mariann-nál töltöttem. Már késő volt, mégsem küldött haza. Együtt aludtunk el. Egyszer felriadt éjszaka.

– Majd küldök neked… – motyogta.

– Mit? – motyogtam én is.

– Egy nagy, színes Bosch-albumot.

S újra elaludt.

 

Alig pár napra rá egy igazi, mindennaposabb temetésre is sor került: Bradákné meghalt. Hogy közvetlenül a baleset következtében-e – nem derült ki pontosan. Az ő korában már nem kutatják az ilyet annyira. Utolsó napját – szegényjogon – kórházban töltötte. Már nem volt magánál, így tiltakozni se tudott, hogy elvigyék az otthonából. Nem valószínű, hogy beleegyezett volna. A halálba inkább. Mariann szerint Bradákné várta is ezt a fordulatot, csak tapintatból titkolta. S mintha boldog is lett volna, hogy ilyen körülmények között történt meg vele. A Dóm körvonalait bizonyára élénkebben tudta elképzelni ezekben a napokban, mint bármikor azelőtt. Így lett ajándék egy gyanútlan udvariassággal induló beszélgetésből. Hát nem bíztató ez? Mért óriási, színpadias ajándékokon törnünk a fejünket, viselni háborút, s hozni megrázó ítéleteket boldogságunk érdekében; megolvasztani a grönlandi jeget, ha egyszer húzódozik az olvadástól (s utána újra megfagy) – mikor kevesebb is elég?

Mariann ekkor már útra készen állt – vízum, útlevél, pecsétek mind rendben –, de a temetés kedvéért elhalasztotta az utazását.

Hozzátartozó híján csak páran kísértük ki Bradák nénit a farkasréti temetőbe. Markosné se lehetett ott (értekezlet); Ranka mama lábai nem bírtak ekkora utat; Tauszigné nem csukhatta be a trafikot. Nedeczkyék új, gyűlölt otthonukban bástyázták körül magukat a régi nippekkel s a szállítástól megzúzódott bútorokkal, várva az esti hét órát: akkor kell mindennap a rendőrségen jelentkezniük.

A szertartás – szegényjogon – rövid és célrafutó volt; a fiatal papot senki se világosította föl, hogy az elhunyt férje harminc éven keresztül egyházi pénzbeszedő volt. De így volt szép.

Mariann innét, a temetőből indult az állomásra, a taxi kint várta a temetőkapunál. Megvártuk, míg a csellengő érdeklődők szétszélednek, csak aztán indultunk meg mi is.

Váratlanul Lajoska csatlakozott hozzánk. Sápadt volt, a szeme karikás; kerülte Mariann pillantását. Látszott, csak nagy tusa után határozta el, hogy előmerészkedjék a sírdombok mögül, ahonnét végignézte a szertartást. De nem tudta megállni, hogy még egyszer el ne búcsúzzon Marianntól; most ugyan elég sután, szemlesütve csinálta. Én se voltam sokkal derűsebb hangulatban. Végül Mariann teremtett rendet köztünk. Rákezdett a dúdolásra, és amennyire profánnak tetszhetett egy idegen előtt, mi annál helyénvalóbbnak találtuk.

A taxiból még egyszer kikiáltott Lajoskának:

– Tizenhárom év múlva! Majd igyekszem nem megöregedni addig.

S rám nézett.

Sárga esőköpenye egyre kisebb virágfejjé zsugorodott.

 

Lajoska zsebre dugott kézzel, kicsit ferde vállal lépkedett mellettem hazafelé.

– Hazudtam – mondta hosszabb hallgatás után.

Most én viselkedtem úgy, mint ő a lakásomon: egy rebbenés se látszott az arcomon.

– Mért tagadtad le?

– Szégyelltem a néni előtt.

Aztán később:

– Nem tudtam, Hogy igazán meg fog halni.

– És most hol van?

– Lent, a mi raktárunkban. A szellőző mellé akasztottam a kalitkát.

– Most mit csináljunk vele?

Nem válaszolt.

– Engedjük el?

– Már elengedtem – motyogta.

– Akkor most már mindenkié?

Én is arra gondoltam – mondta Lajoska.

 

[3]

 

Farsang

Libidári dombon, longori hegy alatt, kilenc legény baktat.

Tréfás kilenc legények. Este betértek a kocsmába, és rendeltek kilenc messzely bort. Amíg a kocsmáros odajárt, előkotortak a tűzből kilenc szenesedő rőzseszárat, párat fújtak a pléh cigarettlidóznira, az volt a tükör. De előbb kitartóan dörzsölgették a combjukon.

– Fényesedik?

– Már füstöl! – felel rá a másik.

Nahát, ha füstöl, akkor igazán jó. S mindent elvégeznek a sárga gyertyavilágnál, ahogy sohasem látták senkitől.

A kocsmáros savó ember, nem iszik, pedig inna, csak magával nem tud egyezséget kötni. Ha keveset számol, ráfizet; ha sokat számol, sajnál kidobni annyit. Most rémületében majd elejti a halom üveget.

– Kilenc ördögöt nem szolgálok! – motyogja, s valamit tesz-csinál, amitől reped a köténye hátul.

– Böjti szél! – hangzik az asztalvégről, ahol a legfeketébb ül: fekete a szarva, fekete a bajusza, szeme körül fekete holdak. Ilyen fekete holdas a többi is, mindegyik borzas, szél hátán varrták a gúnyájukat, talán nincs is apjuk, csak anyjuk.

A kocsmáros megbátorodik. – Aztán fizetni tudtok-e?

Hirtelen kilenc macska nyávog, mintha egyszerre mind kölykezni akarna.

– Nyugodj, bácsu, nálunk a pénz is kölykezik!

S körbe négykézláb ugrálnak, nadrágjukból mindnek potyog valami bogyó, olyan mint a kecskebogyó.

– Istentelenek! Idepiszkíttok! Takarodjatok! – és suhogtatja a söröshordó csapját.

– Ha nem kell, ne egyed – nyávogják a legények, s amit elszórtak, szemenként felszedik és megeszik.

Alig győz szellőztetni utánuk.

A falu sötét már, az utca üres még. Kócból most kötnek kontyot a lányok, a górék mögött ingekbe, gatyákba zörgő kukoricaszárat tömködnek, a hegyébe kosfejet – csak a tülökszót várják.

Micsoda tánc lesz!

Megállnak a kerekszájú kútnál. Az ágason rúd himbálózik, de ők csak harangoznak vele, hogy a békákat felébresszék, és kitudják, mi bölcset brekegnek.

A legidősebb így szól:

– Hallottátok a szózatot! Kilenc vénember mellett kilenc gyönyörű badár menyecske fekszik…

– Kilenc kóró helyébe kilenc eleven vesszőt teszünk! – bakkant fel a másik.

– A jégre parazsat!

– Csukott ablakfára pántlikás madarat!

– A sötétbe csillagot!

– Az erdőbe ösvényt!

– Hordócskát a csepegő alá!

– Sót a levesbe!

– Kilenc monyast a hintó elibe!

Már csak a rikkogásuk hallatszik, amint verik egymást botokkal, hogy gyerünk ám, nem szikrázik a patkó, döcög a hintó!

Megállnak az első ablak alatt, és kiszáll a hintóból az első legény. Óvakodva besóvárog a homloknyi résen: a menyecske éppen tejjel füröszti az arcát, nyalogatja, törölgeti.

– Csak egy csöppet az édeséből… – sóhajt, de az ámbitusról vasvilla repül.

Ez bizony fogadjistennek keserves.

Üget tovább a kilenc monyas, csak az egyik húzza a lábát, elveszítette a patkóját. De hát, a többinek se szívvel vertek patkót a lábára: mind elhagyogatták, alig csak fickándoztak.

Kárvallottan ülnek az árok partján, ott vakargatják egymást.

– Az ám a baj, hogy nagyon kopog a csizmánk!

– Az még nagyobb baj, hogy nem csörgettünk mogyorót a zsebkendőnkben!

És kötik, kötik a kendert a lábukra, tömik, tömik a mogyorót a zsebükbe. Csak az egyik nem, a legkisebb.

– Rosszkor csikózott az anyánk, én nem bolondoskodom tovább! – és még a kecskebogyót is kihányja, azt is szétszórja.

Egyszerre megbiggyed a kedvük – hát a duda mégse nekik szól? S féltükben, hogy éhen maradnak, dühösen támadnak a kicsire, a hitványra.

– Add vissza a csontot, nyavalyás, mert, megropogtatunk!

Ebből nem kér a kicsi. Máris felkapnak kilenc redves fát, és abból szürcsölik a velőt nagy gyönyörűséggel. Dehogyis mennek haza! Hajgatva körüljárják a falut, s megnézik, megvan-e az eleje-hátulja meg a farka: ott kanyarog a csürhejárás a libidári dombra.

Megvolt.

Két sudár fa között kéken sütött a holdvilág, de a két fa ágán nem tollászkodott madár. Így aztán senki se szólt, semmi se mozdult; ők se. A domb meg a rét színültig rakva volt csenddel, abból éppen jóllakhattak volna.

– Hogyan hogy nem ugat egyetlen kutya sem? – csodálkoztak.

– Azért nem, mivelhogy itt feküsznek.

Pár bakugrásra tőlük, a csenderbe, kilenc szépen termett kutya hevert kinyúlva egy nagy mogyoróbokor alján.

Csendben odahajoltak föléjük, leültek a zöld gyepre. Észre se vették, hogy szemük gödrében megfialtak a fekete holdak.

– Madár kalitján ablakot nyissunk-e?

– Nyissunk – felelték, és rázendítettek siránkozva.

– Csatakos bundám sose szárítgattam… Sose víz mentibe mentem… Palló mindig eltörött alattam… Mindig kevés csontot porcogattam… Csenderesbe ritkán heverésztem… Farkamat egy vasas kerék csúful megnyomogatta…

– Szegény… szegény.

– Holdvilágnál szívesen ugattam…

– Kertmegi réten sündisznót kergettem…

– Azóta is orrodban a tüsök, jaj, jaj!

– Most ide jutottam… örök sötétségbe hanyatlottam.

Hirtelen mind felugrálnak: látják, hogy négy felől lobogó tűz keríti a falut. Verik a kolompot, fújják a tülköt.

– Most hová?

– Gyerünk a dombra, ott fúj a szél!

S húzni, vonszolni kezdik a kilenc döglött kutyát, hol nem bírják, leteszik, megint vállukra veszik, végül ölükben viszik. Ahol a szél legjobban fújt, ott költögette mindegyik a magáét, de hiába: a szemük nyitva volt, a csender árnyéka benne volt, csak a lábuk nem mozdult.

Hát, levágták mind a kilencnek a lábát, és egy falásra megették. A kilenc fület is lenyelték. Hasukat kifakasztván, belsőrészüket is mind magukba tömték. Csatakos bundájukat is gyomrukba gyűrték. Elcseppent vérüket is felnyalogatták. Aztán szép sorba, elöl a legvénebb, hátul a legkisebb, elindultak vissza a faluba.

Egyenesen a kocsmába.

Iszonyú csaholással rontják be az ajtót, senki se pisszen, a kilenc méltóságos bácsu se, a badár gödélyek se.

A kocsmáros rémülten gurítja elő a hordókat.

– Kedves farkasok, mit kívántok?

– Vályut, te kutya, és kilenc tehénfarkot!

Habos vályúból itatják a gödölyéket, a bácsuknak aranyrojtot kötnek kilenc tehénfarokból. Utána hátukra kapják a menyecskéket, és kivágtatnak az utcára.

– Farkasom, farkasom, fakardokkal szétszaggatnak, korbáccsal meghasogatnak, bújjunk a sötétbe…

– Ne félj, vastag a bundám, éles a fogam.

– Farkasom, farkasom, bundáddal engem melengess, fogaddal engem ropogtass, bújjunk a sötétbe…

– Ne félj, meleg a bundám, éles a fogam.

És hallik, amerre ügetnek, nekik van mindenütt sötét meg meleg: libidári dombon, longori hegy alatt kilenc kutya hátán kilenc gödölye sikongat…

 

Ideki a csenderbe, reggelre, Kilenc kutya, libidári dombon, Longori hegyen, dögölve.

 

A mindent próbáló szegényember

Élt egyszer egy szegényember, akinek egész életében keserű szerencse adódott. Végül semmije se maradt, csak egy szőleje a dombháton, abba ölte minden erejét. A tőkék mellé akácfakarót vert, s még a végüket is megpörkölte lángon, hogy ne korhadjanak. De mindez kárba veszett fáradság volt. Egyszer dér kapta virágjában a szőlejét, máskor vihar tette tönkre, legutóbb meg a jég verte el úgy, hogy bokáig gázolhatott az éretlen fürtök közt. S akkor már nemcsak a kedve borult el; ölre való sást gyűjtött, és a lehullott fürtöket visszakötözte a tőkékre. A hatodik nap után, mikor elfogytak a fürtök, kiült a tanya elé, és várta, hogy kisüssön a nap. Soha nem látott még ilyen gyönyörű őszt: minden azon volt, hogy a gyümölcsök megérjenek, a hordók megteljenek. Még arról se feledkezett meg, hogy kereplőt készítsen magának, és álló nap azt forgassa. A szüret napján már kora reggel nekifogott a munkának. A szikkadt fürtök kavicsként koppantak a puttonyban, de ő ezt nem hallotta. A szomszéd, akinek a domb túlsó oldalán volt szőleje, épp akkor állított be, mikor a sajtoló rúdját forgatni kezdte. Azt hitte, valami titokzatosságot művel a szegényember, de mikor látta, hogy csak a zaj nagy, a must kevés, megnyugodott.

– Ad a kóró is levet? – kérdezte mosolyogva.

A szegényember felsóhajtott.

– Amit a jég meghagy, azt kell megbecsülni.

– Az én szőlőmre egyetlen szem jég sem esett.

– És a madarak? Kereplőt csak készítettél?

– Van ott elég vércse, azok elbánnak a tolvajokkal.

– És a karókat se pörkölted lángon?

– Hát, valami hasonlót csináltam. Egyszer elfogyott a tüzelőm, akkor kirángattam tíz karót és felaprítottam. De az a tíz bokor lett a legszebb.

A szegényember nem kérdezett többet.

– Köszönöm, hogy meglátogattál – mondta. – De hogy emlékezz is, gyere velem.

És elindult a letarolt pászták felé, a szomszéd gyanútlanul ment utána. A tőkéken nem volt már se levél, se halott fürt, csak a kötözősás pántlikái. A szegényember körülmutatott.

– Úgy illik, hogy a temetőben imádkozzék az ember és térdre ereszkedett, majd a szomszédot is a földre kényszerítette. Az úgy megriadt, hogy nem mert ellenkezni. Jó két óra múlva megkérdezte a szegényember:

– Imádkoztál eleget?

– Azt nem tudom, de a térdem már zsibbad…

– Akkor jó. Ha a test fárad, akkor imádkozik.

S az egyik tőke mellől kihúzott egy hegyes karót. A szomszéd fehér lett, mint a mész.

– Mit akarsz? – hebegte.

– Elosztom az igazságot – mondta a szegényember. – Azt akarom, hogy megtudd, mit lát az én szemem, és mit ízlel az én nyelvem.

Azzal hanyatt döntötte a szerencsés embert, és kiszúrta a két szemét, megroncsolta a nyelvét. Így múlt el a szüret. De nyugalom ezután se költözött a szívébe. Látnia kellett, hogy az ő bora nem lett több, a szomszédét meg lopta, aki érte. Még az is tetézte a szomorúságát, hogy a szőlőbokor, amely mellé a véres karót leszúrta, elszáradt, s a kérgéből nyüvek milliója özönlött elő. A domb mindkét oldalán a nyüvek diadalmaskodtak. Őt pedig kerülni kezdték, mint a bélpoklost. Az a hír járta, hogy a tenger szenvedésnek egyedül ő az oka; s így már nemcsak szomszédja, de barátja se volt többé. Végül számvetést csinált, hogy vajon mit tehet még, amiért élni érdemes. Úgy találta, hogy sajtárnyi bora az egyetlen érték, ami igazán az övé: olyan sűrű, mint a karóról lecsöppent vér. S elhatározta, hogy elhagyja földjét, és addig nem nyugszik, míg nem talál egy igaz embert, akivel tisztességgel megoszthatja borát. A bort egy lapos hordóba szűrte, melyet az apja is csak akkor vett elő, mikor szűkös volt a termés. Vatalléból inni annyit jelentett, mint emlékezni a rosszra. Ezt vette a vállára, és még napkelte előtt útrakelt.

Hosszas bolyongás után egy kietlen pusztasághoz ért. Szakálla ekkor már lengő fonadékká nőtt. Egy nap észrevette, hogy szakálla bozontjában apró szirmú, piros virág nyílt ki. Ennek úgy megörült, hogy attól kezdve még kevesebb bogyót és gyökeret evett. Teste így készült a jövendőre, és megtelt bizonyossággal: az igazság meg fog nyilatkozni neki. S akkor elérkezett egy puszta hegyre, melyen semmi nem élt meg, csak pár csenevész bokor. Az egyik úgy világított, mint a láng. Mikor közelebb ért, lobogó tüzet látott, de a tűz a bokrot mégsem emésztette el. És a lángok se lángok voltak csak, hanem kéz és láb, fej és izzó haj. Megállt, és megszólította.

– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak láng vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem, hogy a boromat megosszam vele.

– Én az Isten vagyok! – hangzott a válasz.

A szegényember bizalommal lépett közelebb, de a bokor azonnal távolodni kezdett. Ez kedvét szegte ugyan, de a bátorságát nem vette el.

– Jó – mondta –, ha úgy tetszik, rejtőzz magadba. De előbb bizonyítsd be, hogy csakugyan az vagy, akit én keresek!

A bokor hirtelen ezernyi lánggá hasadt szét, és minden lángnyelvből fa növekedett: a kopár hegy és pusztaság rengeteg erdővé változott. A szegényemberre esti árnyék borult, s még annyit se látott, mint előbb. De azt jól látta, hogy az egyik fa óriás, a másik meg törpe, az egyiket folyondár béklyózza, a másikat semmi. S megingatta a fejét.

– Csodát műveltél, de mégsem vagy igaz ember. Én pedig megfogadtam, hogy nem alkuszom.

S tovább vándorolt. A bocskora szétfoszlott, az erdő fakóvá fonnyasztotta bőrét, csak a piros virág virított változatlanul a szakállában. Aztán egy nap ritkulni kezdett az erdő, bár világosabb nem lett, inkább a fák kezdtek még jobban hasonlítani egymáshoz: a folyondár mindet bekúszta, a rothadás mindet kikezdte. S akkor egyszerre megtorpant: ormótlan sziklák meredtek eléje, moha és zuzmó borította őket. Különösen az egyik villódzott zöldesen; mintha valami élő tapadna rá, ami mégsem él. Megállt, és megszólította.

– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak moha és zuzmó vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem.

– Én a Halál vagyok! – hangzott a válasz.

A szegényember nem akart, és mégis lépnie kellett közelébb.

– Nem tőled félek – mondta –, hanem attól, hogy a borom megecetesedik. Ha igaz ember volnál, veled osztanám meg. Tégy bizonyságot!

A villódzó szikla hirtelen ezernyi darabbá hullott, és az erdő valamennyi fáját lekaszabolta, a fák roncsait beborította. A Halál az egyik sziklaél hegyén ült.

– Kell ennél különb bizonyság? – kérdezte.

– Ami téged illet, abban jól mért a markod – mondta kényszeredetten a szegényember, és a vatallé után nyúlt. – Itt a hordó, igyál!

Rég ivott a Halál ilyen gyönyörűséggel. Rikkantott, szürcsölt, csámcsogott. Végül vigyázatlanul belemászott a feldöntött hordóba, hogy az utolsó csöppeket is kiszürcsölje. A szegényembernek egyszerre megvilágosodott, hogy milyen szerencse érte; gyorsan a hordó mellé ugrott, és a dugót a lyukba szorította.

– Méltó helyed lesz! – kiáltotta. – Magad választottad.

S akkor már hiába dörömbölt a Halál, nem szabadulhatott. Aztán mély gödörbe rakta a vatallét, sziklát gördített föléje, és ismét útrakelt. Csakhamar egy roppant völgykatlanhoz ért, mely tele volt elhullott állattal: mintha messzi földről vánszorogtak volna oda, hogy maradék erejükkel a mélységbe vessék magukat. S mikor az éjszaka is leszállt, hatalmas máglyák fényét pillantotta meg a távolban, a levegőt megülte a hánytató bűz. Hullák ezreit égették a város falai alatt. Bástyakapukon megrakott szekerek cammogtak kifelé, és üresen száguldottak vissza. A körforgás szüntelen volt, mint a magát nyeldeklő kígyó vergődése: amennyit elnyelt, ugyanannyit visszaokádni látszott. A zsíros pernye úgy ereszkedett a városra, mint valami förtelmes hóesés. Távolabb, a szántók felett, rőt felhő gomolygott, és finom permetként szitált. Odaérve üszkös gabonaföldeket látott, a földek szélén meztelen lányokat, akik sarlókkal sebezték a testüket.

A szegény ember nem fecsérelte az időt; sietve mindenhová betért, ahol sárból dagasztottak kenyeret, és üres bölcsőket ringattak.

– Bizakodjatok – mondta. – A Rém börtönbe záratott.

De nem hittek neki. Sőt, azt kezdték suttogni, hogy egy idegen járja a várost, aki, ahelyett hogy sírna, mosolyog, és ígéretekkel bolondítja az embereket. Minthogy se megalázni, se megszomorítani nem tudták, bilincset vertek rá, kiszáradt kút mélyére vetették, és hamarosan megfeledkeztek róla. De ahogy múlt az idő, mégis minden megváltozott. Az elgyengültekbe erő költözött, a pusztaság helyén búza nőtt, az egész világ lábadozni látszott. Ekkor történt, hogy egy halászember, mielőtt hazatért volna, még egyszer kivetette a hálóját, hátha kerül bele valami játékos hal, amit a gyermekének hazavihet. De nem halat fogott, hanem egy piros virágot. Földerengett benne, hogy ő már látta ezt valahol, és futott a társaihoz.

– Nézzétek! Ő küldte, akit bilincsbe vertünk!

A virág kézről kézre járt. Nézték, szagolták; aztán úgy döntöttek, hogy kiszabadítják az elfelejtett idegent. A kis csapat csakhamar tömeggé nőtt. De ahogy nőtt, úgy fogyott a virág. Végül már annyifelé osztotta magát, hogy minden pillantás őrzött belőle valamit. És mind a távoli kút felé özönlöttek, hogy megkövessék a szegényembert. Csodálatos idő következett ekkor. A gyümölcsök megértek, de nem férgesedtek meg, s amit nevelt az egyik évszak, a másik még teljesebbé tette. Akár a folyó víz, mely a partot mégse mossa, úgy ringatta őket az idő. A szegényembert különösen az tette boldoggá, hogy az, ő álmai is mind valóra váltak. Az utak mentén szőlőlugasok; zöldelltek, a bástyák köveiből házak emelődtek, a ciszternák vizéből bárki meríthetett, a kerítések vesszőiből annyi kosár lett, hogy a fák gyümölcse mind belefért.

Így szépült a világ, míg egyszer az Isten ki nem nyitotta a szemét. Azonnal szólította az Angyalt, aki leggyorsabb volt a többi között.

– Gördítsd el a sziklát a Halál fölül, és küldd ide hozzám! – mondta.

Az Angyal még sose látott vatallét. (Valahogy úgy esett, hogy mindig a bőséges termésből kapott kóstolót.) Mihelyt kirántotta a dugót, a Halál előrontott, és a vatalléba rúgott. De az Angyal elébe vágott a káromkodásnak.

– Menj félelemmel, mert Ő hívott!

– Ha félünk, ketten félünk – morogta a Halál, és elszáguldott.

Csupán az Isten előtt húzta össze magát.

– Hívattál! – szólt sunyítva.

– Hagytad kialudni a máglyákat – mondta az Isten. – Maholnap a csillagaim is kihunynak. Menj, és zabolázd meg a szegényembert, különben kifosztja a csűrjeinket.

– Többet nem fog ki rajtam! – ígérte a Halál. – Most megkaparintom, és a Te termésedet is begyűjtöm.

Azzal újra visszatért a földre, hogy megbosszulja a fogságát. A szegényember éppen egy diófa árnyékában ült, és mintákat vésett a botja nyelére. Ahogy farigcsált elmerülten, nagy bagolypille repült a kezére: párat tátogott a szárnyával, aztán a földre hullott. Riadtan nyúlt utána. Próbálta élesztgetni, de annyira nem mozdult, hogy hamarosan hangyák özönlöttek elő, és rést nyitottak a hamvas potrohon. Semmi nem maradt a pilléből, még egy íz sem. A Halál ekkor lépett elő egy bucka mögül.

– Drágán adtad a bort, de most nem menekülsz! – kiáltotta. – Az én vatallémból nem menekülsz!

És nekirontott a szegényembernek. Az első riadalmában a botját kapta fel – mint a karót valamikor –, és egy hatalmasat suhintott. Nem mintha hitte volna, hogy ez segít; inkább a kétségbeesés dolgozott benne, hogy amiért szenvedett, most mind odaveszhet. Vagy még ő sem szenvedett eleget? S felkészült, hogy szembenézzen a legnehezebbel. Ha már el nem emésztheti, legalább a teste börtönébe zárja! Azzal rávetette magát, iszonyú csuklásokkal a szájába gyűrte, és lenyelte a Halált. Aztán eldőlt a gyomrát facsaró fájdalomtól. A fogai csikkantak, a szeme vörös lett, mint a vajúdó asszonyoké. De tűrnie kellett, hogy a Halál rést ne találjon rajta; és belenyugodnia, hogy se a száját, se a csatornáit nem nyithatja meg többé. Csupán utána kezdett félni, hogy egyszer meggyűlöli azokat, akikért vállalta a szörnyeteg rúgásait. És inkább elbujdokolt. Erdőkbe menekült, és az állatokkal hált. Az érdes vakkanások feledtették vele a szót, ami szorongatta a torkát; és örült, hogy pillantásukban nem bujkált az izgága értelem. Így lettek társai az állatok, aztán a fák, amelyek ugyancsak a magukét fújták, nem vártak feleletet. Utoljára a kövekhez tért meg. Még leginkább ezek hasonlítottak hozzá: sem a magukét, se senkiét nem fújták, bezárkóztak a saját értelmükbe. Csak így érezte biztonságba magát.

Évek múlva egyszer, mikor zsibbadtan felülni próbált, észrevette, hogy a teste majdnem felényire zsugorodott, s hogy a bőre se bőr már, hanem inkább csonthéj, és a keze is inkább bütykös karom: úgy megapadtak a tápláló nedvei közben. S akkor kínzó szomjúsággal újra megkívánta az embereket. Úgy érezte, ha megint látná őket, az ő ereje is visszatérne. Félt azonban, hogy szörnynek nézik, így fölkereste előbb a völgyet, ahol valamikor a rengeteg elhullott állatot látta, s ahol azóta is romlás nélkül hevertek a hullák. Termetre leginkább egy bárány kínálkozott, azt megnyúzta, a bőrébe bújt, és abban vándorolt tovább. Egy dombtetőről aztán elébe tárult a város. A házak megszaporodtak, a lugasok megterebélyesedtek; s már alig várta, hogy emberrel találkozzék. De előbb ledőlt kicsit a fűbe, hogy próbálgassa a báránykodást, mielőtt a városba tér. Éppen a patáit húzta a hasa alá, hogy állatmódra négy lábra álljon, mikor a bokrok mögül egy legelésző szamár lépett elő. Csodálkozva bámult a botladozó bárányra, megszagolta a bundáját, majd egyszerre remegni kezdett, s úgy nekitámadt, mintha szét akarná tépni, mint egy bevarrt zaboszsákot. Taposta a fejét, tiporta a hasát, a szegényember meg csak nyelt és szorította magát, nehogy valamelyik nyílása megfeledkezzen magáról. Mikor látta a szamár, hogy nem boldogul a báránnyal, vad ordítással ott hagyta, és addig vágtatott, míg lábát törve egy mély árokba zuhant. Csak ott nyugodott el. A szegényember szokva volt a rúgásokhoz, de most vele is forgott a világ. Ami előbb olyan békésnek látszott – a fák, a házak, a lugasok – most mind darabokra tört szét. Időbe telt, míg annyira ocsúdott, hogy a szamarat látomásnak hitte, s a rúgásokat se olyanoknak, amelyek rajta estek, hanem benne.

És folytatta az útját.

Mikor a szántókhoz ért, az egyik búzatábla szélén fiatal lányt pillantott meg, aki a földön ült, s a sarlója élén húzogatta a tenyerét. Kíváncsian bújt a kepék mögé, hogy onnét leskelődjön, de nem lett okosabb. A lány még órák múlva is ugyanazt a mozdulatot ismételgette. Se a válla, se a dereka nem hajlott meg, se a haját nem fújta a szél: mintha szüntelenül csak egyetlen dologra figyelne. Talán ha mutatkoznék előtte, elárulná magát – gondolta a szegényember, és közelebb lépett. A lány révülten ugrott fel, amikor meglátta; aztán hirtelen leszaggatta az ingét, ledobta a szoknyáját, és vadul táncolni kezdett. Mint a pörgettyű, felszökkent, ismét a földre vetette magát, nem kímélve két duzzadt mellét, melyekből szétfröccsent a tej. S amíg hempergett a földön, apró hangokkal hívogatta a bárányt, hogy vegye fogai közé a csecsét, és lakjék jól vele. A szegényember rémülten kapdosta a fejét, s hirtelen még báránymivoltáról is megfeledkezett: úgy rohant el, a két hátsó lábára állva. A lány meg hanyatt dőlt a füvön; és most látszott csak, fogy mennyire megviselődött az esztelen ugrándozástól: az arca lehervadt, a szemérme kopár domb lett.

De ezt már nem látta a szegényember; a folyóparton bolyongott makacsul, míg meg nem találta a halászt, aki először emlékezett rá. Ott hevert az egyik füzes alján, és a könyökére dőlve bámult maga elé. A víz tükrén minden egybeolvadt: a felhők, a parti nádasok, a halak. Kár is volt iszákba szedni őket, minden karnyújtásnyira lebegett előttük. Mikor a halász feléje fordult, visszahőkölt a pillantásától. Két halszem meredt rá, s ezekben a halszemekben ugyanaz tükröződött, mint a vízen: a felhők, a parti nádasok, a halak.

A szegényember megfordult lassan, és ledobta magáról a bárány csapzott bőrét. Maradék erejével felvánszorgott a dombra, a kedves szőlőlugasai közé, és szaggatni kezdte az érett fürtöket, le a földre, s ahogy haladt tovább, mindjárt szét is taposta, amit leszaggatott. De alig ért a sor végére, messziről kereplőzés, vonító jajgatás ütötte meg a fülét. Toprongyos öregember közeledett feléje, a szeme helyén üreg sötétlett, mint két feketehátú bogár. Látszott rajta, hogy időtlen ideje bolyong tikkadt ínnyel, és vízért könyörög, de senki nem érti a szavát. S most lerogyott a tőkék közé. A szegényember lekuporodott az egyik vízgyűjtő gödör mellé, szürcsölt belőle valamennyit, aztán odahajolt az öregember szája fölé; és semmire nem emlékezett többé.

 

Az elvarázsolt tűzoltózenekar

Aki akar, emlékezhetik rá, a falu közepén trónolt a beszálló vendéglő, komoly, fehérre meszelt épület, az udvarán tágas leveles szín, ott muzsikált vasárnaponként a tűzoltózenekar. Aki látta, sose felejtheti el, hogyan játszott Vak Fördős: egyik kezével verte a taktust, a másikkal a billentyűket nyomogatta. Azóta sincs, aki különbül fújná; öblös trombitájából kifogyhatatlanul kacskaringóztak a finom dallamok.

Éppen vasárnap volt, rettentő meleg nyár, a bereken túl ropogott a nád, mintha valaki gyújtósnak törögetné. De begyújtani ilyenkor? És Szép Sulika tovább hevert a fűben. Róla csak annyit, hogy szépnek sose volt szép, és lánynak se lány volt; ő volt a kanász. És vasárnap is mindig kihajtotta a disznókat, mert a muzsika volt a mindene, s az kihallatszott a rétre; aztán este ő is beballagott a vendéglőbe, és odaült, a leveles szín mellé. Mikor a táncosok elfáradtak, Vak Fördős ölébe engedte a trombitáját, és szilvakék egyenruhájában odahajolt az öreglegényhez.

– No, mit láttál, Sulika?

S az rendre elmondta, hogy a világban mit látott. Zöld madarat, máskor pirosat, de mindig valami érdekeset. Legutóbb azt súgta izgatottan:

– Fekete nyárfára szállt a holló!

– No már megint? – mosolygott Vak Fördős; de Sulika annyira makacskodott, hogy már maga is látta a hollót.

– Hát majszter uram mit csinál?

Sulika sietve megkereste a vendégek között majszter uramat, megszámolta a mellényén a pitykéket, a három sárfröccsöt a csizmáján, és jelentette:

– A pityke most is ezüst, de a három sarkantyú nem tudom miféle.

Vak Fördős így mindig mindenről értesült, és Sulika se volt útjába senkinek. Ezen az estén valahogy mégis szemet szúrt. Majszter uramnak kialudt a pipája, s végül azt találta ki, hogy mindez a trombita miatt van. És verni kezdte az asztalt, hogy: hamis! hamis! – de nem hitték el neki. Erre Sulikát intette magához.

– Eredj, hozz parazsat a markodban! – parancsolta.

Sulika nem mert ellenkezni. Kikotort a kemencéből egy marokra valót, odavitte az asztalhoz, de közben szégyellte, hogy ilyen gyáva. Visszament a leveles színhez, és ott lógatta a fejét.

– Nem érdemlek jó szót – mondta. – Vérfüvet szedtem, most majd megesz minket a füst.

– Ameddig én fújom, addig ne félj – vigasztalta az öreg, és megveregette a trombitáját.

– De más baj is van. Valaki gyújtósnak törögeti a nádat… – s hogy mutassa, hogyan: az ujjait ropogtatta ízenként.

Ez volt az első eset, hogy Vak Fördős nem szólt semmit. Persze, azért a muzsika szólt tovább, éjfélig állt a tánc, csak az öreg hallgatott, mintha azt is értené, amit a kanász nem tud. Pedig mit nem tudott az! Este mindig megszámolt annyi csillagot, ahány disznó volt a kondában, így sose veszett el egy sem. De most a számolás se segített, s még a szokottnál is korábban ébredt, olyan nyugtalan volt. Majd alszom egy kis ráadást, gondolta, a nyárfák alatt hűvös az árnyék; s kihajtotta a disznókat, és leheveredett. De ahogy múlt az idő, váratlanul egy csupacsont, cingár ember tűnt fel a nádas felől, olyan magas, mint a meszelő. Színtiszta feketébe volt öltözve, a fején fekete keménykalap, a nyakán piros csokornyakkendő. Hosszú nádpálcát pörgetett a kezében, de olyan ügyesen, hogy az ujja hegyén is megállt, és ott forgott. Fütyörészve odasétált Sulikához.

– Megengedi uraságod? – és leült.

Sulika azt álmodta, hogy nagyon megijedt.

– Kicsoda maga?

– Kukumus vagyok.

– Az kicsoda?

– Az én volnék. Örvendek, hogy itt találtam. A faluban tetszik lakni?

Sulika sose lakott a faluban, így most sem akart hazudni.

– Nem, nem ott… – s mindjárt elmagyarázta, hogy hol. A lóherés mellett egy sárkalyiba, ott kaszáláskor minden illat az ő orra alá száll.

Kukumus bólintott, hogy ennél jobbat ő se tudna kitalálni; s hirtelen fölállt, megpörgette a pálcáját, mire egyszerre egy lampionos kocsmaudvar termett eléjük. Sulika ámulva látta, hogy az udvar közepén egyedül ő táncol, a lábán ragyogó csizma, s a csizmán három sarkantyú. De mikor közelebb akart lépni, minden szétfoszlott, és Kukumus se volt sehol. Ettől kezdve semmire se tudott biztosan visszaemlékezni; mégis úgy érezte, hogy valami nagyot hibázott. S ez így ment egész vasárnapig, míg az ismerős trombitaszó fel nem hallatszott újra, és csak akkor nyugodott meg. És megint úgy találta, hogy a világon minden a helyén van: a disznók a réten, a felhők az égen. De a jókedve nem tartott soká. A szép muzsikába vad lárma rontott bele; s akkor már ő se bírt a kíváncsiságával. Sorba megvakarta a disznókat, hogy bajuk ne essék, és megindult a vendéglő felé. Csuda ribilliót talált ott. Egy csupacsont, cingár férfi – fekete ruhás, csokornyakkendős – éppen vendégelte a falu népét, csak úgy dőlt a bor. Sulikának rémlett, hogy valahonnét ismeri ezt az embert, de nem tudott rájönni, hogy honnét. így elnevezte Kukumusnak. S már ment is a leveles színhez, hogy mindent elmeséljen; de ott újra elképedt. A zenészek közül már csak a pikulás és cintányéros tartott ki Vak Fördős mellett, a többi mind lerakta a hangszerét, és Kukumus borát itta. De a trombita szólt, szebben, mint valaha. Sulika a fülét kezdte csavargatni. „Nem hallják… megsüketültek!” És megrázta Vak Fördőst.

– Nagy baj van, egy fekete Kukumus zargatja a kondát!

– Isznak-e?

– Vedelnek!

– Esznek-e?

– Már a kórót is rágják!

– Majd jóllaknak – mondta az öreg, és fújta tovább trombitát.

Ezután Sulika sem ülhetett ölbe tett kézzel. De még ki sem gondolhatta, hogy mihez kezdjen, Kukumus máris megelőzte. Csontos tenyerét csapkodta, s terelte szét az embereket, az egyik oldalra csupa sovány került, a másikra csupa kövér, csak majszter uram feszített az udvar közepén, és harsogta:

 

Tíz faluban sincsen párja, csigirigiri, Az én három sarkantyúmnak, bagaragari!

 

Ez tetszett Kukumusnak.

– Rajtra, rajta! – veregette majszter uram vállát. – Én majd suhogtatom addig!

És elkezdte suhogtatni a pálcáját. Mire Sulika föleszmélt, már az egész falu táncolt, kövér a kövérrel, sovány a sovánnyal, vadul döngették a földet, míg az egyik kövér rá nem köpött az egyik soványra. Erre rögtön vége lett a táncnak, azonnal összecsaptak, szaggatták, taposták egymást, már porzott az udvar. Egyedül Vak Fördős nem mozdult a helyéről, egyre gyönyörűbb dallamokat eregetett, pedig már se cintányérosa, se pikulása nem volt. Sulika elszomorodott, odahúzódott a leveles szín mellé.

– Mi baj? – kérdezte az öreg.

– Már magam se tudom. Egymást eszi a kövér meg sovány, majszter uram meg veri a taktust.

– Majd elkopik az a harmadik sarkantyú – dörmögte Vak Fördős, és fújta tovább.

Sulika összerázkódott, mintha parázzsal dobták volna képen. Fölnézett – és Kukumus állt előttük.

– Hát te mit kullancskodsz itt? – mordult Sulikára. – Nem tartozol sehová? Eredj, még van egy kis alja bor – és nevetve megropogtatta az ujjait.

Sulika szó nélkül felállt, odahasalt az első hordó alá, de közben szégyellte, hogy ilyen gyáva. Egy kortyot lenyelt, egyet kiköpött, a feje mégis egyre jobban kóválygott. Kukumus közben előhúzott a zsebéből egy tallért, és beledobta a trombita szájába.

– Elég volt, mehetsz aludni, öreg – mondta.

Vak Fördős csak egy pillanatra hagyta abba a muzsikálást, s akkor már a tallér is neki segített: úgy koccant, verődött, hogy a trombita még szebben szólt. Kukumus dühösen sarkon fordult, és átcsörtetett az udvaron; közben odaszólt majszter uramnak:

– Gyerünk! – Aztán elrikkantotta magát: – Utánam!

Erre mind kitódultak az utcára. Kukumus elől ugrált, mint egy kecske, és a tálcáját suhogtatta; de ahányszor suhintott, a pálca mindig rövidebb lett, egy gyújtósnyi darab elrepült a végéről. De ki vesz észre ilyesmit? Sulika. És újra a leveles színhez rohant.

– Csillagzik a nád, ki akar virágozni!

– Nem baj – mondta az öreg. – Te csak a kondára ügyelj!

A biztatás jólesett Sulikának, s mindjárt keresett egy mogyoróágat, és elindult majszter uramék után. Szép kis menet volt! Ordítva vonultak végig a falun, az udvarokat feldúlták, a kutakat teleszórták kővel, alig tudott rendet csinálni utánuk. Épp csak elkezdte valahol, már futhatott máshová. Ráadásul a három sarkantyú is egyre jobban pengett, és Kukumus feje is mindenünnen kilátszott. Pedig a tűz még csak ezután lobbant fel. Persze, nem rögtön, hanem apránként, hol a szérűskertek mellől, hol egy pajta mellől kacskaringóztak elő a lángok; és majszter uramnak is egyre nőtt a kedve.

 

Vess figurát olyan cifrát, hej, data daj, daj, A sarkantyúd hányjon szikrát, dej, data daj, daj…

 

Ezt fújta a templomtérig, ahol már vastagon állt a füst, tele szárnyasokkal, ott röpdöstek a fejük fölött, feketén a pernyétől, vörösen a zsaráttól, s már a sötétség is olyan volt, mintha minden ablakba kitették volna a gyertyát. És Sulika azt gondolta: ahol ennyi gyertya ég, ott már nem elég a bot. S szerzett melléje egy szilvakék fazekat, és azt kezdte verni.

– Sírjatok! Száraz fű!

De senki se hallgatott rá, csak álltak megrökönyödve, nem tudták, mihez kezdjenek. Kukumus tudta helyettük. Rikkantva szétzargatta őket, s mikor üres lett a tér, nagy bakugrásokkal ő is elszáguldott. Mintha tízfelé szakadt volna, úgy cikázott házról házra; ugyanis mindenki a maga portájára rohant hirtelen. Kukumus meg mindenhová bekiáltott:

– Fújjátok, attól szelídül meg!

Mire mindenki a szomszéd háza felé fújt, s a lángok még magasabbra csaptak, ha kikergették az első ajtón, visszajött a hátsón. Csak egy ház fehérlett, majszter uramé, se szikra, se korom nem hullott rá, a szélkakasa sem olvadt meg, sőt, ahányszor kurjantott a gazda, visszakukorékolt neki.

És senki se sírt. Sulika ettől még szomorúbb lett. Végül fogta a fazekát, színültig merítette borral, és nekivágott a tűztengernek. De nem jutott messzire. Mikor látták, hogy mit akar, bőszülten támadtak rá: bolond ez? a vesztüket akarja? És egy markos legény nyakig belecsapta a fazekat Sulika fejébe. Az meg rögtön megtántorodott. A bor pirosan folyt végig ruháján, és így is hagyták ott az úton: fején szilvakék koronával. Ami lehet, hogy igaz is volt, mert alig rogyott le és nem mozdult, olyasmi történt, ami ellen Kukumus se tehetett semmit. A tűzropogáson keresztül felhallatszott a tűzoltózenekar muzsikája, előbb akadozva, majd egyre bátrabban. S egyszerre mindenki egymásra bámult. Hallod? – motyogták. És kiderült, hogy mindenki hallja. S ahogy áradt a muzsika, a lángok kezdtek lelohadni, a füst is oszladozott: a házak ismét úgy ragyogtak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Csak mikor visszamentek a kocsmaudvarra, akkor hőköltek meg: Vak Fördős egy szál egymaga fújta a trombitát, de úgy, hogy vele együtt szólt a többi gazdátlan hangszer is, mind eregették a finom dallamokat.

A fekete-piros ember egy darabig még ott ólálkodott, ízenként sorba törögette az ujjait, aztán befogta a fülét, öles ugrásokkal kirohant a faluból, vissza a nádasba. De majszter uramról még ennyit se tudtunk. A portája üszkösen maradt itt, a szélkakasa eltűnt, helyén egy kormos sarkantyút zörget a szél – azt a harmadikat.

 

Hét torony kedvence

Volt egyszer egy szép, ifjú király, boldogan élt a szép, ifjú feleségével.

Héttornyú palotában laktak, s valahányszor elmúlt egy év, a király mindig újabb tornyot építtetett a palotához, megépíttette, a tornyok ablakába virágokat rakatott – ilyen nagyon szerette a feleségét. A királyné pedig örült, hogy ezeknek a virágoknak senki se viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett öntözni, volt amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy fáradsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörködés nélkül.

Hát lehettek volna még boldogabbak?

A birodalom vezetése sok gonddal-bajjal járt; a király még a legtávolibb faluba is elnyargalt, ha a falu vénei már nem voltak elég okosak – de közben szüntelenül a feleségére gondolt: vajon nevet most? Vagy csak mosolyog? A királyt emlegeti? Vagy a hites urát?

És nem nyugodott addig, míg ki nem gondolta, hogy az ő szépséges asszonya éppen akkor mit csinál. S mikor hazatért a palotába, szerelmes arccal elmesélte, hogy mi történt otthon, amíg ő távol volt – hányszor szomjaztak meg a virágok, hányszor csordult az ezüst öntözőkanna –, s még sereg apróságot, ami senki másnak nem jutott volna eszébe.

Ez volt a legszebb mese, amit a nagyvilágban hallott; hazavitte, s míg a királyné el nem aludt, egyre azt mesélte.

– Ugye, tetszik, kincsem? – kérdezte ilyenkor; s a válasz mindig ugyanaz volt:

– Még sohasem halottam ilyen szépet, édes király uram…

Egyszer arra kérte a feleségét, hogy énekelne neki, hiszen a rigók, a csízek is énekelnek, mért ne tudna hát ő is, még sokkal szebben.

A királyné tűzpiros lett a boldogságtól, s mindjárt elfutott a hetedik torony hetedik ablakába – a király soha se tudta meg, hogy ott mit csinált.

Máris nyeregbe kellett szálljon, éjjel-nappal vágtatott. A birodalom legdélibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké sütött a nap, a tenger kék volt, a sziklák fehérek – most éppen oda sietett.

A jámbor népek leveles trónusra ültették, hogy ne unja magát köztük – és csakhamar nem is unatkozott. Valamelyik ház udvarán énekszó csendült fel, mintha rigó vagy csíz dalolna. De nem madár volt, hanem leány, fiatal, kékszemű, a haja derekáig ért, és egy fehér kövön ült.

A király mindjárt arra gondolt: „Milyen szép hangja van… a feleségem biztos szívesen elhallgatná… együtt énekelgetnének… hát nem lenne gyönyörű?”

És aranyos ruhába öltöztette a lányt, aranyos hintóba ültette, így vitte haza a palotába, hogy szép hitvesének udvarhölgye legyen.

Bizony, különb ajándékot ki sem találhatott volna. Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este lett, mind a hét torony csordultig volt az énekével – még csak fáradnia sem kellett a királynénak, csak hallgatni, hallgatni mindig.

És a király szíve tele volt megelégedéssel: „Hogy örülhet most a feleségem… milyen csudálatos a hangja!” – s az egész birodalom ujjongott, hogy a palotában örökké süt a nap.

Pedig zord idők is jártak, a tél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok ólálkodtak mindenfelé; alig győzték menedék alá hajtani a párás barmokat.

Egy nap szép növendék kutyát kergetett be a hóvihar a palota udvarára, senki se tudta, honnan, egyszer csak ott volt és nyüszített – mindjárt jelentették a királynak. Az pedig menten elhatározta, hogy a kutyát felséges asszonyának ajándékozza. Csak az ő kedvére fog szolgálni, csak az ő kezét fogja nyalogatni – micsoda meglepetés lesz!

S csakugyan úgy lett.

A királyné – ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az udvarhölgye énekét – mindjárt a kutyához sietett, azt simogatta, annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten. Már-már azt lehetett hinni, hogy értik egymás szavát.

De férjeurának még ez sem volt elég. Titokban véres hússal etette a kutyát, s megtanította minden mesterfogásra, amit csak tudnia kell egy igazi vadhajtónak – és alig várta, hogy megörvendeztesse feleségét egy szép mutatvánnyal.

A következő télen eljött a méltó alkalom. A szél megint a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok jártak mindenfelé olyan éhesen, mintha nyáron át, őszön át mind csak koplaltak volna. Üvöltésüktől visszhangzott a palota valamennyi tornya, valamennyi terme, mindenki remegett.

A nagy farkashajtásból azonban senki se maradhatott ki; így rendelkezett a király. Megnyergelték a lovakat, és kivágtattak a havas rétekre – köztük a királyné is. Mert hiszen nem a farkasokért: minden őérette volt.

Gyönyörűség volt nézni, hogyan hullott a sok állat, messze környéken vöröslött a hó. Csak, a vezérlő ordassal nem bírtak sehogy.

– Várjatok! – kiáltott sugárzó arccal király, és előparancsolta a kutyát, hadd mutassa be, mit tud.

A királyné nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad, harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.

– Ugye, hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is feleségének ajándékozta, aranyágya elé, puha lábalávalónak.

Most már igazán nem tudta senki, még a királyné sem, hogyan is lehetnének még boldogabbak?

De elmúlt a tél, s mire kitavaszodott, leégett a király legszebb erdeje. Mindenki azt hitte, hogy gyászba borul a palota, hiszen ott még soha nem próbálták a szomorúságot – mégis másképp történt.

A király hadba hívta legjobb embereit, riadót fúvatott, s elindult, hogy meghódítson egy még hatalmasabb erdőt, teli vaddal, szép agancsosokkal – hadd kószálgasson benne a felesége, a régit már úgyis jól ismerte.

És harcolt, küzdött a király, híre ment a világba. Mindenki csudálta, hogy milyen hős, milyen bátor – végre is megszerezte az erdőt. Megszerezte és körülkeríttette, az óriás fák között kanyargó csapást vágatott, széleset, mint egy igazi vadászhintó, nehogy tüske, inda felsértse a királyné lábát, ha arra jár.

Az pedig – úgy látszott – minden eddigi ajándéknál jobban örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy ki ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte virággal, az őzeket megsimogatta; de leginkább egy szép agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották egymást, a szarvas odament hozzá, s lehajtotta a fejét, mintha kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn – ez volt a legcsudálatosabb.

A király nem is sejtette, milyen örömet szerzett az asszonyának; és még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.

– Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királyné hálásan mosolygott rá:

– Még sohasem voltam ilyen boldog, édes király uram…

De a király nem nyugodott.

Két bízott emberével útrakelt hajnalban, senki se tudta, hová. Elmúlt dél, sehol se voltak; megjött este, akkor sem voltak sehol.

Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.

A királyné álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és újra behunyta a szemét. De a király szerelmes hangját akkor is hallotta:

– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a koronája, mind a tizenhét ágboga… Már igazán nem tudtam gyönyörűbbet kitalálni!

Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal, feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyújtózott fel a torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is otthagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királyné a ritka zsákmányban.

Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot – de hogy meddig, azt megint nem tudta meg a király.

Máris nyeregbe kellett szálljon, éjjel-nappal vágtatott. Még a birodalom legészakibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké fehér volt a föld, a hó szikrázott, a jég sosem olvadt el – most éppen oda sietett.

 

Kökény kisasszony

Napsütött hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, levélzsúp a teteje. Bármilyen szellő jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták – talán attól lett olyan gyönyörű kék.

Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy egy még csodálatosabb ablakban fog könyökölni azután is? Ki tudja.

Tavasztól őszig sok minden történt.

A meggy, a cseresznye, az alma – mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket. Féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül se mondtak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja – s titokban valamennyien irigyelték.

Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig szebb volt, mint valaha, majd kicsattant a boldogságtól.

Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta – mindjárt megrebbentek a szárnyai.

– Milyen kék! – ámuldozott, és odarepült a legfelső ablak alá.

– Kisasszony… – mondta zavartan –, még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem… Kegyed lesz a kék égen a legkékebb!

Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve.

De akkor már bizonyosan tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szárnyakát – és várt.

Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá, a puha pihe tollak közé.

Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa a birodalmát.

Csodálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová… Ő énekelne, Sas úrfi meg hallgatná – milyen szép is volna!

De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal – s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak; a rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol.

Talán a csillagok! – gondolta Kökény kisasszony reménykedve: és Sas úrfi máris megsuhogtatta szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra.

Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben.Ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony – és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét.

 

Csillagom, kökényem, Csillagom, kökényem…

 

Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette a legtöbbször. Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta. Előbb az egyiket húzta be, aztán a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá – már csak ehhez volt ereje.

– Megérkeztünk? – kérdezte kicsi hangján Kökény kisasszony.

Éppen megérkeztek.

Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most repültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette, jöhetett bárki, bármi – még csak meg se mozdult.

Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt – de akkor már nem volt sehol Sas úrfi; talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hova tűnt.

Kökény kisasszony pedig – akiből azóta gyönyörű bokor lett – unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Elmeséli, s olyankor mindig mosolyog.

 

Király, akinek nem volt mestersége

Élt egyszer egy király, nem volt se népe, se országa, még mestersége se volt – afféle bolondos királynak csúfolták. Járta a világot, s úgy látszott, hogy ez a járkálás ritka haszontalan dolog, nem lesz tőle senki se gazdagabb, se kövérebb, se soványabb. A mi királyunk se ilyen, se olyan nem volt, mindenünnen kirítt, de olyan szerényen, hogy csak akkor vették észre, mikor belebotlottak.

Az üstfoltozó cigányokkal történt. Éppen kint sátoroztak a hegy aljában, ettek, táncoltak, csak a legöregebb kalapált. Ezt hallhatta meg a bolondos király, mert mind lejjebb ereszkedett a hegyről, csupasz mellel, mezítláb (pedig odafent már hó takart mindent), aztán úgy, ahogy volt, odaült közéjük. Nem azért, hogy vessenek neki valamit, de ha már megkínálták, evett.

Egyszer csak eléje guggolt egy szép, csigás hajú cigánylány.

– Aj, de szomorkodsz, gyere táncolni! Tudsz-e?

A bolondos király azt gondolta, hogy tud. Rakta, emelte a lábát, de olyan furcsán, hogy a lány leült a földre, úgy borzolta a haját. Aztán fölugrott.

– Táncos király nem lesz belőled! – mondta, és egy villogó legénnyel tovább perdült a gyepen.

Az öreg, aki kalapált, megsajnálta.

– Nem jó szekérre ültél, hallod. Gyere, tanulj mesterséget, az való neked.

S kezébe nyomott egy kalapácsvasat, hogy nyelet faragjon hozzá. A bolondos király megörült a munkának, hogy mégis hasznát veszik. S fogta a vasat, és elment a közeli erdőbe. Talált akácfát, gyertyánt, de egyikkel se volt megelégedve. Ha már nyél, legyen igazi. S jobb kezével megmarkolta a vasat, előrenyújtotta, és úgy méregette, hogy elég egyenes-e. Csupán a könyöke dudorodott kifelé kicsit, de azt egy rántással beljebb húzta, s mindjárt sokkal jobb lett. Így ment vissza az öreghez, és odarakta melléje tőből a karját, végén a marokra fogott vassal. A cigány a tűz mellett pipázott, a fiatalok aludtak.

– No, megvan? – kérdezte.…

– Megvolna – bólintott szerényen, és leült, maradék karjára támasztotta a fejét.

Az öreg hökkenten ráncolta a homlokát. Hirtelen maga sem tudta, miért nem tetszik neki a nyél. Hiszen jó volt, kézbevaló, még a kérge is le volt hántva, szép simán fehérlett – mégse tudta, mit gondoljon. Végül azt tanácsolta:

– Jobb lesz, ha nem várod meg a reggelt. És nekem is jobb lesz, ha eldugom ezt a kalapácsot.

S eldugta. A király meg elment, vándorolt tovább. Jó volt a cigányoknak a vajda is.

Sok év múlva egyszer, valahol a világ másik sarkán, összetalálkozott egy messze kígyózó menettel. Középtájon cifra zászló lobogott az emberek feje fölött, piros és arany szalagok díszítették. Szó nélkül beállt közéjük, már úgyis megkívánta, hogy valaki társa legyen. De hamar csalódott. A sok összeverődött ember egyik éneket nyújtotta bele a másikba, nem is ügyeltek egymásra. Elszánt igyekezettel mind a zászlóra meresztették a szemüket, s még azzal se törődtek, hogy kinek a lábát, kinek a gyerekét tapossák el közben.

Egy öregasszony – szája, mint a naspolya gyűrődött befelé – végre megszánta, és szóbaállt vele. Kiderült, hogy nem is tudja, hová mennek, ő csak a zászlót nézi, azt meg bizonyosan oda viszik, ahol az üdvösséget adják; hiszen mindenki arra vágyik. De ennél többet ő se volt hajlandó beszélni, fújta tovább az éneket, nehogy mulasztásban maradjon.

Amint így tipródtak az úton, a zászló egyre gyakrabban lekókadt, és eltűnt pillanatokra. De úgy látszott, ez csak neki szúrt szemet; a többiek úgy tettek, mintha változatlanul fönt látnák lobogni, ahol megszokták. Ő azonban kíváncsian előrefurakodott. Keserves arcú, görcs emberke vitte a zászlót, ráadásul a fél karja is hiányzott. Nem gondolkozott, gyorsan odalépett melléje, és a csonka vállra odahelyezte a maga másik karját; s már indult is tovább. De az ember utánakiáltott.

– Mit akasztottál ide? Nem viszed azonnal!

S indulatosan meredt arra a valamire, ami nem az övé, és most mégis a zászlót akarta fogni. Még ezt is el akarják rabolni tőle, az utolsót, hogy csak egy karja van? S dühösen rángatni kezdte a kéretlen kölöncöt, hogy bár sorvadna el; de a zászlót akkor sem engedte, fél karral cipelte azután is.

Így vonult tovább a menet. A bolondos király leült az út szélére, és hallgatta a távolodó éneket. Eszébe se jutott, hogy jót tett vagy rosszat. Így, kar nélkül már olyan könnyűnek érezte magát, hogy azt hitte: a világon mindenki így van ezzel, s legokosabb, ha ezentúl mindig jókedvű lesz.

Aztán megint elmúlt sok év. A vidám királyt még bolondabbnak csúfolták, mint azelőtt. Aki sírt, dühösen adta ki az útját; aki meg nevetett, az megvolt a maga jókedvével. Már rogyadozott a vándorlástól, de még egy kisujjnyit se tudott ajándékozni senkinek. Mégsem az embereket okolta ezért, hanem magát. Vajon nem ő a hibás, hogy mindig csak ezt-azt osztogat magából? Egyszerre kell mindent odakínálni, akkor biztos jobban észreveszik. S elhatározta, mihelyt az első városba érkezik, kiül a piactér közepére, s addig nem mozdul, amíg a többi portékával együtt ő is el nem kél. Sőt, még egy táblát is kerít a nyakába: „Drágán szolgált nekem, ingyen szolgál neked.” Ezen majd megakad az emberek szeme.

Másképp történt. Több napi járóföldre feküdt a város, de hogy eljusson oda, egy útvesztő mocsáron kellett áttörnie magát. Lába alatt orvul süppedezett a zsombék, buckáról buckára kellett ugrándoznia. Űzött vad menekül így; de még a vad sem ő volt, akit üldöztek, hanem egy vaddisznó. Négy lovas vadász szorította a gyűrűt a horkanó állat körül, alig kétszáz lépésnyire tőle. A kifulladt kan végül egy sásfüves dombra menekült fel, mellső lábait előre vetette, és várta a halált. Egyszerre két lövés dörrent. A disznó fara fölemelkedett, de mindjárt húzódzkodott is előre az agyarával, a fogaival, hogy belegörgesse magát a mocsárba. Mindezt elszánt értelmességgel tette: nem akarta, hogy foglyul ejtsék, még a hulláját sem. De felcsattant a harmadik lövés is, s erre ottmaradt fekve, a sásos domb alján. A vadászok odamentek, körülállták, és tanakodtak, hogy mit kezdjenek vele. Valami hibát mindegyikük talált rajta. Az agyara csorba volt, s a lövések is túlságosan megroncsolták – dicsőségnek már csúf, haszonnak pedig kevés. Így aztán sorsára hagyták, és elügettek a buckagátak mentén.

A bolondos király meg odaugrált az elejtett állathoz. A disznóban még volt egy csöpp rángatózó élet: két hátsó lábát és a fejét lőtték szét. Odafeküdt melléje, és a maga két lábát meg fejét odahelyezte a szétroncsoltak helyébe. Kis idő múlva éledni kezdett az állat és megszűnt mozdulni a bolondos király. A kan az ő lábain emelkedett föl, és sörtés nyakán az ő feje nézett körül, ámulva, hogy mi történt vele. S első botladozó lépésével, anélkül hogy észrevette volna, belegurította a mocsárba azt a fatörzsnyi csonkot, ami a bolondos királyból megmaradt. Nyom nélkül süllyedt el a fekete iszapban.

A vaddisznó meg elindult a város felé, ahová a bolondos király is igyekezett. Ünnepnap reggelén érkezett meg a tornyok alá. Az emberek azonnal összefutottak, hogy megcsodálják; s a csodálat hamarosan hódolattá változott. Simogatták a sörtés hátát, melyen még porzott a száradó iszap, a hangjából, pillantásából rég várt ígéretet olvastak ki. És azt mondták: Megérkezett. Aztán királyi trónusra ültették, és megtépték a ruhájukat.

 

[4]

 

Magasiskola

Hajnali köd úszik a telep fölött, a gomolygáson rézsútos sugarak törnek át, fölvillanva és kialudva, mint a meglódult morzejelek. Aztán a szél mindent összekavar. Messziről halk dübörgés görög végig a pusztán, a ménes most vágtat az itatókhoz. A feltornyosuló monyasok körözve vágnak a kancák elé, majd hátulról kerítik őket csattogó nyerítéssel; a heréltek könnyű galoppban ringanak mögöttük, az egyik megáll, és belebámul a napba. A halastavak felett magányos sas kering; szeme, mint két karikás üveggyöngy, mozdulatlan, csüdje sárgán világít, hosszú szárnyhegyei élesen hátravetülnek. Nem süllyed, nem emelkedik, tartja a magasságot, mintha kimért, síkos pályán siklana körbe, aztán alig észrevehető billenéssel irányt változtat, nyílegyenesen úszik tovább. A tavak vize pikkelyes, langyos iszapszag áraszt el mindent. A tógátak oldalán kőkemény halmazok, az exkavátorok munkáját még nem gyalulta simára a szél, a hernyótalpak futószalagcsíkját most kezdi benőni a sásfű; a gátak tetején csenevész tamariszkuszok, vércseppként piroslanak rajtuk a fürtös virágok. A röptetőrét fölött jajgató bíbic suhan el; sikoltozó tamtamozása mindig veszedelmet jelez, de most ok nélkül óvatos – csak két ridegen tartott lipicai üget a gátak mentén, zabra éhesek, nem madárra.

A ketrecekben hangtalanul folyik az élet. A tógát kiszélesedő öblében dróthálós folyosó vezet a vízig, középen durva deszkajáróka. Hatalmas nutria kan sütkérezik a háló alatt, és uszonyos lábával dörzsölgeti két agyarszerű, sárga porcelán fogát. A sárgarépa a kedvence; Teréz kezéből mohón kapkodja ki a szeletelt darabkákat, de mást nem tűr a közelében. Barlangjukat egész a tanyaházig beásták a földbe, éjszaka ott kaparásznak a padló alatt; Teréz ilyenkor dobbant a lábával, biztos benne, hogy meghalják. Azon se csodálkozna, ha egyszer az ágya mellett túrná ki valamelyik a földet, és a lepedőt ráncigálná. A nutriák védett példányok, csak az a kötelességük, hogy éljenek. Ritkák errefelé, igazi hazájuk Észak-Amerika; a nagy Beranek telepítette ide őket, s minden hónapban jelentést kell írni róluk, az életmódjukról, a szokásaikról; „megfigyelni, és nem pusztítani” – ez a parancsa Beraneknak.

Távolabb, egy parti volierben gémek és bakcsók álldogálnak szertartásos merevséggel, a sarokban pár szárcsa és tarkavarjú gubbaszt – a prédaállatok. Halálraítéltek, de a vödörnyi szeméthal mindennap kijár nekik. Szükség van az erőteljes röptükre, szigonyozó csőrükre, hogy méltó ellenfelei legyenek a gyakorlatozó sólymoknak. Némelyik csúf tépés nyomát viseli a nyakán, a begyén – ezek a veteránok, amelyek öt-hat gyakorlatot is kiálltak.

A nádfalú fészer homályában, rágcsálva és szeretkezte, kevésbé nemes rabok nyüzsögnek; fehéregér-kondák és hörcsögök, tarkapatkányok és húsos tengerimalacok – az eleségállatok ezrei. Piros és barna golyószemük apró zseblámpakörteként villog a dróthálós ládák alján. Halk léptekkel surrannak saroktól sarokig, lábacskáikkal felkapaszkodnak a hálóra, idegesen kiszimatolnak a világosság felé, majd villámgyorsan visszasiklanak. Királynő közöttük a szíriai hörcsög. Mint valami majomba öltött öleb, úgy mászkál a hasas nőstény egy elkülönített homokosládában. Finom csemege lesz, de egyenlőre óvni kell még, amíg kicsi a törzsállomány; ha jól szaporodnak, akár a fele fészert is birtokba vehetik.

A bejárat mellett, félig földbe ásott lécodúban, bűzlő vadászgörénycsalád hever, fehér gereznájuk sárgás a vizelettől. Az ő szerepük kivételes; ha valami vész ütne be, nekik kell beszerezniük a napi frisshús-adagot. Kosárszám hordják ilyenkor lábhoz a patkányt, pocegeret; egyébként játékosabbak, mint a mókusok.

A fészer szellős ugyan, mégis nagy a bűz; de aki megszokta, nem érzi, s aki a célját is látja mindennek, meg se tudna lenni nélküle.

A két kószáló lipicai a tanyaházhoz trappog, és a nád ereszt kezdi harapdálni. A ropogásra megburran a padlás; mintegy száz kövér galamb verdes a tetőablak mögött. Ők a legfontosabb tápanyag, a vitamin, az életerő, a támadókészség – ők az ajándék a jól végzett munka után. Nyakukon megtépdesik a pihéket, s úgy tartják oda a sólyomfiókáknak – de ez most nem az ő idejük; most még a galambok követelik a reggeli kukoricaadagjukat, és már előre versengenek, hogy melyikük röppenjen elsőnek az ismerős vállakra.

A szél szabadon jár a tanyaházház körül; ami fa volt a közelben, kivágták, hogy zavartalan legyen a kilátás. Nincs árnyék sehol. A vonatfüst éppen szétfoszlik, mire ideér.

Csak a sólyomszállás árnyékos a környéken, a palaszürke hátú vadászok akácfás ligetben hűsölnek. Úgy sorakoznak egymás mellett görbe ülőfáikon, mint egy-egy megelevenedni kész szobor. Első pillanatban nem is hinné az ember, hogy a lábuk oda van kötözve az ülőfához; igaz, díszesen fonott szíj mindegyik, a csat ezüstösen csillog rajtuk.

Ezek a nemes vadak mindig párhuzamosan nevelkednek a préda- és eleségállatokkal; együtt, de sose egy helyen. A legcélszerűbb, ha a két telep hét-nyolcszáz méterre fekszik egymástól, így nincs ami nyugtalanítsa az érzékeny idegrendszerű sólymokat. A rend azt kívánja, hogy a ligetben komor, méltóságos csend uralkodjék, a várakozás csendje, és a fegyelmezett szilajság csak a hívó kiáltásra hallassa. utánozhatatlan vijjogását.

 

Lilik, a telepvezető, két felnyergelt szürkéjével jött ki elém az állomásra (kedvenc zsákmánymadara, a vadlúd után keresztelte el magát Liliknek, azóta mindenki így szólítja, még a nagy Beranek is, ha a főosztályról hivatalos iratot küld hozzá). Már messziről feltűnt a vörös raktárbódé mögött. Egyenes, mozdulatlan derékkal ült a nyeregben, s a ló ugyanilyen mozdulatlansággal hegyezte a fülét. Ez a kép mindjárt belém rögződött. Az se lepett meg, hogy a bódé „fedezéke” mögött várakozott rám.

Az út hosszú idáig, hajnalig volt időm elképzelni, hogy milyen lehet – a valóságban egészen más volt. Inkább alacsony, mint magas, arca cserzett és csontos, a bőr feszesen simult rá; csoda, hogy ebből a csontig faragott arcból ilyen dús szemöldök tudott kinőni. Később megismertem jobban. Külsejének és viselkedésének furcsaságai szinte észrevétlenül igazolták egymást; s ami meghökkentett rajta, azt mindjárt természetessé tette valami más. Még beszélgetés közben is az elsuhanó madarak röptét figyelte, így minduntalan följebb emelte a pillantását, mint akivel szemben állt. „Barnakánya… tojó… már túl van az etetésen… most csak szórakozik…” – váratlanul ilyesmiket jegyzett meg, majd folytatta a beszélgetést.

Én voltam az egyetlen utas, aki leszállt. Lilik nem mozdult a bódé mögül. Hogy megközelítsem, egy fekete salakos térségen kellett átbaktatnom, a teret keresztül-kasul szántották a halszállító autók keréknyomai; a mély vágásokban az állomásfőnök tyúkjai tanyáztak. Végtelen hosszúnak tetszett ez az ötvenméternyi út, közben folyton magamon éreztem Lilik pillantását. Mikor odaértem, mindjárt kezembe nyomta a szárat.

– Balra rúgós kicsit – mondta –, de azért meg lesz elégedve vele. Már kérték, hogy adjam oda igába, de valahogy nincs szívem hozzá, olyan szép csikó volt.

S mustrálva nézte a lovat meg engem; zsibbadt lábbal, elég ügyetlenül kapaszkodtam fel a nyeregbe.

– Hát most már nem szép? – kérdeztem fent ülve.

Legyintett.

– Kezdődő havivakság, eljárt az ideje ennek. Csak azt szívlelem benne, hogy tudom, milyen volt. Az igások biztos halálra strapálnák, akkor már inkább én végzek vele. – S kezet nyújtott. – Lilik vagyok. Indulhatunk?

Nem vagyok gyakorlott lovas, de most egyszerre megnövekedett az önbizalmam. Még kertelés nélküli beszédmódja is úgy hatott rám, hogy azonnal hasonlítani akartam hozzá; mintha azzal, ha utánzom, valami megfoghatatlan veszélyt kerülnék el. Igyekeztem szorosan a nyomában maradni. A vasúti töltés mellett ügettünk. A szél magas fejhangon zúgatta a távíróhuzalokat. Jobbra a halastavak szétloccsantott higanytócsákként csillantak – egyébként pusztaság mindenfelé. Csak távol északon mutatkozott bujább színfolt, a több ezer holdas rezervátum ősbokrosa. Lilik lelassított.

– Mit szól ezekhez a zenélő huzalokhoz? Ezt mindig megkérdezem a vendégeimtől. Nálam így megy a káderezés – s hunyorított. – Egyszer egy fővárosi hölgy járt itt nálam, az például nem tudott betelni vele, képes volt este kifeküdni a töltés oldalába, és a huzalokat hallgatta. Muzsikálnak, azt mondta. Muzsika! Tudja, hogy nekem már két kerecsenemet pusztították el ezek a drótok? Úgy csillognak, hogy még az ő szemüket is megtévesztik, az pedig nagy szó. De hát kívánhatom tőlük, hogy még erre is ügyeljenek? Hiszen az ember sincsen másképp, ha üt meg vág, elködlik a szeme – hát ugyanígy vannak ők is…

Hirtelen odafordult felém.

– Érdekli? Én ilyenkor reggel szívesen beszélgetek, meg talán jobb is, ha átesünk rajta. Annyi tücsköt-bogarat összehordanak rólunk, mért ne vágjunk mindjárt a közepébe – nem igaz?

S élénken folytatta:

– Persze, gondolhatja, a sólymokon is mit csudált ez a hölgy – a hangjukat! Ha csak egy kicsit magára hagytam, mindjárt egy ággal birizgálta őket, hogy szóljanak. Hát énekesmadarak ezek? Rigók? No, nem mondom, azért arra is szükség van – s gyermekesen elnevette magát. – Énekelni muszáj. Látja, ezeknek nem áll be a csőrük, ezek fújják szakadásig… – A zsombékos búvóhelyekről seregnyi aprómadár rebbent föl, Lilik szórakozva figyelte ügyetlen röpködésüket. – Kis buták… csak legyen belőlük elég. Mert akkor jó ám, ha vígan szaporodnak, de ha attól is elmegy a kedvük, nagy baj. Tudja, az efféle telepen, mint a miénk, az ember közelről látja a dolgokat.

Egészen közelről. Lilik előreejtett fejjel, tűnődve nézte a földet a ló két füle között; ez a testtartás nemcsak pihentető, de a figyelmet is ébren tartja: a táj leszűkül ugyan, de a fülek játéka minden veszedelmet előre jelez. Úgy éreztem, most sikerült bepillantanom Lilikbe. Kis mozdulatot tettem; de nem várta meg, hogy ki is mondjam.

Elismerően bólintott.

– Jó szeme van, városi emberről nem is gondolná az ember. – Aztán elhúzta a száját. – Én, bevallom, ki nem állhatom a várost, olyan puha lesz ott az ember, mint a csiga. Mindig úgy jövök haza, mintha kilúgoztak volna. Meg aztán az aszfalt, csak úgy kopog rajta a csizma, mindenhová úgy kell becsöngetni… mintha folyton azt bizonygatná az ember, hogy na, most közeledem, na, most itt vagyok – hát, ez nem a mi fajtánknak való. Azoknak igen, akiknek éppen az kell, hogy megtartsanak mindenféle szabályt. De itt mi csináljuk a szabályt meg a rendet.

Hirtelen előrevágtatott, s fölkapaszkodott egy kunhalom formájú földhányás tetejére. A közeli nádas szélén legalább háromszáz gém álldogált, otrombán kiáltoztak. Lilik birtokló mozdulattal nézett körül. Akaratlanul is lehalkítottam a hangom.

– Mekkora csapat!

– Közepes – mondta Lilik. – De jó sűrűn összeverődtek, így érzik biztonságban magukat. Persze, én is így szeretem… ha együtt vannak – s megbökte a karomat. – Hát nem olyan ez, mint kint a Duna-parton… ingujjban meg combig felhúzott szoknyával? Nem tudják megállni, hogy ne gyönyörködjenek a hangjukban. Pedig most jól be lehetne cserkészni őket, a szél is szemből fúj. Nagyot néznének, ha hirtelen előbukkannánk a nádas mögül.

– Ne kanyarodjunk arra?

A lehetőség, hogy észrevétlenül meglephetnénk a csapatot, izgatottá tett. Gyűlölöm, ha csak egy ajtót is rám nyitnak váratlanul, de most innen, lóhátról, elkerülhetetlennek látszott, hogy ne akarjam ugyanazt megtenni. Mintha sodródnék valami felé, amit se jónak, se rossznak nem mondhatok, legfeljebb… Lilik továbbindult.

– Hagyjuk, most ne zavarjuk őket, lesz még ideje ismerkedni velük. Inkább beszélgessünk.

Ütemes trapp zsongított el. Kedvemre volt az egyoldalú társalgás. A ló tudta az utat, arra se kellett ügyelnem, a tanyaházat se láttam sehol, csak egy szokatlan formájú nádkunyhót, ajtó-ablak nélkül, ez pereckig nem ment ki a fejemből – de Lilik már készen volt a következő kérdésével.

– Huszein Darlach Thaymur… hallotta már ezt a nevet?

Éreztem a hangján, hogy ez a kedvenc témája, mindjárt lelkesen belemerült.

– Sokan csak a kezdőbetűivel emlegetik, hogy a H. D. T. így, a H. D. T. úgy… szerintem ez tiszteletlenség – mondta. – Tulajdonképpen mindennap újra kellene olvasni a feljegyzéseit. Én nem is tudok elaludni másképp. Tudja, van valami csodálatos abban, ahogy ez a csúcsos fejű perzsa mindent előre tudott! Nincs semmi új, a mi technikánkban semmi sem változik. A vadat ugyanúgy kell befogni, betanítani, a fegyelmezésnek is ugyanazok a módszerei… szóval mindennek. A természet nem öregszik. Itt aztán nincsen klimax, hogy egyszerre megbolonduljon minden… „holnaptól másképp lesz”… itt minden a régi. Pedig hányan elfelejtik ezt! De Thaymur soha, Thaymur sose csinált hibát. Az életből kell kiindulni, ez mindennek a titka, csak úgy lehet rendet tartani benne.

Kis gúnnyal tette hozzá:

– Most már érti, ugye? Ő is azt mondta volna magának, amit én az előbb. Minek zavarjuk a gémeket, mikor nem tehetünk semmit? Hogy új gyülekezőhelyet keressenek? Ezt már pontosan tudjuk, hol van, aztán majd holnap kijövünk, és négy madárral a felét levágatjuk.

Liliknek éppen kapóra jött egy izgalmas légi harc. Már előbb is feltűnt nekem, hogy a telep területe fölött milyen kevés a szabad ragadozó. Megkérdeztem, mi az oka ennek. Lilik készséggel válaszolt.

– Hát, ez bonyolult kérdés – fejtegette. – Hiszen zsákmányt itt is találnának, de megfigyeltem, hogy ezek a vad barangolók valahogy tartanak az én légi csendőreimtől. Nem tudják velük felvenni a versenyt. Pedig a mieink is ugyanazt tudják, csak hát sokkal fegyelmezettebben. És még valami… a kondíció. Érti?

– Hogyne – feleltem.

Nevetett.

– No, azért nem ilyen egyszerű ám! És ezen is érdemes elgondolkozni. A vadsólyom például nem vágja a libát (már Thaymur is följegyezte) – de miért? Egyszerűen azért, mert napi húsz deka hús bőven elég neki. Most ezért küzdjön meg egy ilyen szívós madárral? Nincs értelme. Persze, itt a telepen egész más a helyzet, én még a dupláját is megetetem velük, még többet is, ha kell… nagyobb súly, nagyobb támadóerő. Erről feledkeznek meg a kezdő idomárok.

– Hát csodálkozik, ha a sólymaimnak tekintélyük van? – kérdezte nem titkolt büszkeséggel. – Még a saját anyjukat is elűznék a területükről. Ezeknek – s felmutatott a magasba – nem sok babér terem itt. Ilyenkor merészkednek ide, mikor tudják, hogy nem vagyok a tanyán. Egyébként a rezervátum körül vadásznak, ott aztán minden úgy van még, mintha ember nem is volna. Egymás hegyén-hátán, ahogy a véletlen hozza. Anarchia. Persze, azért azokból is kell mutatóba… mármint a rezervátumokból.

– És ha gémek is költenek ott? – kérdeztem. – Érdemes szaporodni hagyni őket, ha egyszer úgyis…? Hiszen a halastavak védelméről van szó, nem?

De Lilik már újra a magasba kémlelt, s hirtelen előrenyújtotta a karját.

– Látja… ott, a felhőcsizma alatt… héja… gyönyörű példány!

Az ég tele volt fényes, fekete pontokkal, vibrált a szemem. Időbe telt, míg fel tudtam fedezni a két suhanó foltocskát: a héja egy fecskét üldözött. Lilik feszült, élvező arccal figyelte őket; közben megjegyezte:

– Nem valami okosat mondott az előbb. A rezervátumokat azért nem szabad lebecsülni… a legjobb fiókákat mi is onnan szedjük össze.

A légi harc nem tartott sokáig, a héja fejünk felett húzott el a zsákmányával. Rövid időre valószínűtlen csend támadt, csak a nap világított bele; lovaink lába körül vörös szárnyú szöcskék zizzentek. Egyre messzebb kanyarodtunk a vasúti töltéstől. Kis idő múlva vörös pléhtábla mellett haladtunk el, a táblán olajjal festett sólyomfej szürkéllett, alatta felírás: Tilos terület. Lilik odaléptetett, és ledörgölte zsebkendőjével a sólyomfejre száradt sarat.

– Én festettem – mondta –, de majd mutatok otthon másféléket is. Szeretem lerajzolni őket.

S újból végigdörgölte a táblát.

– Csavargók… de már sejtem, hogy kik koszítják be sárral. Suhancok, innen a szomszéd gazdaságból. Van idejük idegyalogolni éjszaka… a disznók!

Vesszőt tört, s azt suhogtatta.

– Csak tudnám, hogy mért ez a gyűlölködés! Mert ne higgye ám, hogy nekünk nincsenek ellenségeink… csak olyan megfoghatatlan az egész – s oldalvást rám nézett. – Az ember sose tudja, mikor mit várhat. Az irigység teszi? Vagy valami más dühíti őket? A fene tudja. De legjobb lesz, ha elmondok egy történetet; úgy igaz, ahogy mondom, nincs benne semmi kitalálás.

S elmesélte a következőt.

Nemrégiben hajnali gémezésre indult egyik kedvenc sólymával. Mikor a Biza-réthez közeledtek, Viktória már emelgette a szárnyát, de néma maradt. Lilik riasztó kiáltására mintegy húsz gém szárnyalt föl. Nem dobta mindjárt utánuk a madarat, csak mikor a gémek határozott irányt találtak; akkor viszont villámgyorsan hasított fölfelé Viktória, hogy mielőbb a csapat fölé kerüljön. (Ennek a jelentőségét csak később értettem meg igazán; ha fölöttük van, arra bukik le, amelyikre akar. Lilik ilyenkor vágtában követte madarát, hogy az szüntelenül érezze a közellétét; ez alapvető szabály. Sőt, az igazi kemény iskola az, mikor a zsákmány mellől kell visszarepülni, vissza a ponttá zsugorodott kézfejre; utána azonnal bőrkápa kerül a fejére, hogy jótékony sötétség vegye körül, s ne érezzen mást, csak azt, hogy biztonságban van. Ez egyike a legfejlettebb gyakorlatoknak, pszichológia van benne és kockázat: már csak egy hajszálon múlik sokszor, hogy a madár megtagadja az engedelmességet.)

A gémcsapatot kitanult hím vezette; egyszerre zuhantak, oldalaztak, így ment egy jó darabig. Aztán a hím hirtelen kivált a többi közül, és lassan körözött lefelé – csaléteknek vetette oda magát. Viktória azonnal rábukott, percekig tusáztak összeakadva. Lilik észrevette, hogy a gém a telep területén túlra akarja vonszolni támadóját. Rossz előérzettel vágtatott utánuk. Csatornákon úsztatott keresztül, rengeteg időt vesztett, pedig kellett a gyorsaság, prédaállatnak akarta befogni a bátor hímet. Mikor a vasúti töltésről veszteglő teherautót vett észre, rögtön arrafelé fordult. Csakhamar két guggoló, overallos férfi bontakozott ki a sűrű vadzabból. Látta, hogy az egyik ütemesen csapdos valamit a pumpa vasával – a két madár vergődött a lábuk előtt. Lilik hatalmasat üvöltött, mire az overallosok meglepetten fölegyenesedtek. Viktória leffegő jobbszárnnyal még mindig a gém hasán topogott, majd meglátva gazdáját, odadülöngélt hozzá; de ahhoz már nem volt ereje, hogy a kesztyűre felrepüljön, ájultan zuhant vissza a földre. – Lilik hiteles előadása szerint így folyt le a párbeszéd közte és a két idegen között:

(Lilik): – Kicsodák maguk?

(Az idősebb idegen): – Ezt mi is megkérdezhetnénk.

(Lilik): – Tessék. A kísérleti telep vezetője vagyok. Nem szégyellik magukat? Mint az állatok, mint a barmok… pumpával?! Tudják, mit ér ez a madár?

(Az idősebb): – Bunkót, uram, meg pumpavasat. Csak látta volna, mit csinált itt… Az embernek a gyomra kifordul. Ha legalább megölte volna, de csak kínozta…

(A fiatalabb): – És annyit mi is tudunk, hogy az ilyen dögöket pusztítani kell, így tanultuk valamikor. Vagy talán maga mást tanult?

(Lilik): – Mit kavar itt összevissza mindent? Ez ragadozó, de hasznos, ha a mi kezünkben van.

(Az idősebb): – Akkor értem már… Szóval magát várta, azért nem volt neki sürgős.

(Lilik): – Igenis várt, mert én neveltem, és különben is az állam tulajdona, s maguk azt verték pumpával!

(Az idősebb): – Hát, azt nem tudhattuk. Igazán ez is csak olyan, mint a többi. Járjuk mi eleget az országot fuvarral, látunk mi ilyet másfelé is, de pofára egyik se más…

(A fiatal): – Vagy akkor jelöljék meg… rakjanak egyenruhát rá. Bár nem tudom, mit védenek olyan nagyon rajtuk.

(Lilik): – Azt, ha nem tudná, kedves barátom, hogy ez a madár is csinál annyi hasznot, mint maga. Ha a gémek mázsaszám rabolják a halat, az semmi? Meg a varjak a gabonát, az is semmi? Az ország érdeke mi magának? Először nézzen utána, hogy mi, miért történik, és csak aztán fanyalogjon, hogy csúnya meg kegyetlen. Ez nem leánynevelde itt, fiacskám. Először is ezt jegyezze meg!

(Az idősebb): – Jó, megjegyeztük. Mit akar még? Ott az autónk rendszáma, írja föl.

– Följelentette őket?

Lilik megrázta a fejét.

– Eh, minek feszíteni a húrt. Előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy nem szórakozásból… az ő érdekükben csináljuk.

– És mi lett Viktóriával?

– Megvan még ma is. Három hétig húzta magát, aztán talpra állt. Olyanok ezek, mint az acél.

S felügetett egy elgazosodott nyúlgátra, az már egyenesen a tanyaházig vezetett. Most először fordult hozzám hivatalos hangon. – Belépési engedély? Rendben van?

De nem várta meg, hogy elővegyem; úgy látszik, csak készséges mozdulatomra volt kíváncsi. Kiderült, hogy már hetekkel előbb értesítették az érkezésemről.

– Beranek megválogatja, hogy kinek ad engedélyt – mondta kis mosollyal. – De úgy is mondhatnám, mindnyájan Beranek kezében vagyunk.

– Hogy érti ezt? – s nem tudtam eldönteni, mi bujkál a hangjában.

– Nézze, ha már ideengedték, okosabb, ha őszintén beszélünk egymással. Én becsülöm Beranekot. Amit ő tud, ahhoz én nem értek. Az ügyosztály, az valami egészen más dolog, mint a telep. Itt, kérem, meg kell fogni a fejszét, és le kell nyakazni az eleséget minden reggel. Nahát, persze hogy véres meg tollas lesz az ember keze. És büdösség is van elég. A főosztályon ilyesmi nincsen. Ott tervek vannak meg rubrikák meg egy sereg dolog, amibe csak páran látnak bele. Beranek nagy ember, de ehhez – s körülmutatott – én értek jobban.

Aztán kis szünet után:

– Azért szeretném egyszer lóháton is látni, madárral a kezén… Ezt persze csak magának mondom.

– Hát nem szokott lejárni ide? – lepődtem meg.

– Itt még sosem járt – mondta Lilik. – Csak a helyettesek, a beosztottak… Azok meg változnak mindig, én nem jegyezgetem a nevüket.

– De hát nem is látta még Beranekot?

– Még soha – mondta elgondolkozva. – De ki látta? Maga talán találkozott olyannal?

Lépésben érkeztünk meg a tanyaházhoz; Teréz éppen kint guggolt a vízparton, és tenyeréből etette a nutria kant.

 

Furcsán összemosódnak az első napok benyomásai. Meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.

Lilik már első nap se tekintett vendégnek, volt úgy, hogy estig se láttam. Bőbeszédűsége, amivel fogadott, nagyon felcsigázott; nem is tudom, mit vártam – látványosságot? Színpadias élményt? Hiányoltam a kalauzolását. Ő viszont egyszerre szűkszavú lett, mihelyt a szokott munkáját végezte (ami persze nem zárta ki, hogy egy váratlan pillanatban ne tartson ismét előadást kedvenc Thaymurjáról vagy a sólymok mediumitásáról). Egyébként hagyta, hogy egyedül ismerkedjem a látnivalókkal; csak módjával vevegette le fejemről a bőrkápát. Ugyanakkor bőséges koszton tartott. Amire nem is számítottam, itt a prérin bor, fekete, gyümölcs is került az asztalra; ő meg Teréz hozzá sem nyúltak. Ez zavarba hozott.

– Még nem szolgáltam rá! – mondtam tréfásan.

– Nem is kell – nevetett Lilik. – Az új vendégnek kijár az efféle, aztán már úgyis maga feledkezik meg róla.

Igaza volt, a puszta levegője egészen átformált. Már-már élvezetszámba ment az is, ha az egyik pocsolyából mi hörpöltük a vizet, a másikból meg a ló. S a telepen minden így ment, ilyen kertelés nélkül. Most már én se látok ebben semmi különöset, nem is esne jól másképp. És a szalonnázás az egész napi lovaglás után! Előbb megbontjuk a varjút meg galambot a sólymoknak, aztán ugyanazzal a tőrrel nekilátunk mi. A varjú vére fanyar, a galambé édes; olyan a penge nyoma a szalonnán, mint a paprikacsík.

Furcsán összemosódnak ezek az első benyomások, nincs egymásutánjuk. Pedig pontos napirend szabályoz mindent, hajnaltól szürkületig, aztán másnap ugyanúgy. A reggeli etetés a leghangosabb, az akácos visszhangzik a rikácsolástól. Sorba hordjuk ki a bárdolórönkhöz az eleséget; csak a nagyobb tollakat kell leszaggatni, a jó emésztéshez szükséges a gyengébb pihetoll. A fejek, lábak kupacba gyűlnek – halomnyi totemjelvény. Tulajdonképpen meg is meg is mozdulhatnának, de már nem akarnak. A gémet a hátán kell felmetszeni, a varjút és galambot begytől hasaljig; így mindjárt a legtáplálóbb falatokra kap rá a sólyom. Egy bőrkápás, fiatal kerecsent Lilik külön etetett; láthatólag idegesebb volt a többinél.

– Beteg? – kérdeztem.

– Dehogy, csak nyugtalan még, pár napja fogtam csapdával. Ilyenkor hetekig ügyelni kell, hogy le ne fogyjon. Ahányszor kér, annyiszor kap – s egy frissen ölt pockot lökött eléje. – Kap persze mást is – mondta –, de most ez a fontos. Amit vadon megszokott, attól meg is nyugszik… – S karjára ültette a madarat. – Nézze, micsoda lábak! Hát nem vétek pockot fogni ilyennel? Majd ha a libát vágja, az igen… arra szeretném betanítani.

Lilik előlegezte a bizalmat a kerecsennek, és a nemes Diljahán névre keresztelte. Persze, olyan vadász sose lesz, mint a hajdani Dianna – de hát az vándorsólyom volt, falco peregrinus, s micsoda példány! Lilik csak szenvedéllyel tudott beszélni róla. Egyébként kivesző fajta nálunk, mindössze három volt a telepen. A mindennapos munkára inkább kerecseneket használtak; ezek szaporák, nem olyan érzékenyek, s amit megtanulnak egyszer, bigottul bevésik a fejükbe – de ez a hibájuk is. Lilik azt szereti, ha a madár nemcsak gépként engedelmeskedik, hanem rögtönözni is képes, ha kell – a parancs szellemében; és ezt nem tudják a kerecsenek. Jó sorkatonák, de… („Beranek kedvencei” – Lilik így fogalmazta meg).

Félóra múlva ismét csendes a szállás, a Diljahánok, Tamarák jóllakottan pislognak, szárnyukat lazán szétvetik. Az akácost hamvas piheréteg fedi, a szél alája fúj, odébb teríti le; mint a pattogzó zománc, olyan törékeny ez az álmos csillogás a füvön. A pihék közt egy apró sólymocska lépked, csak mikor elénk ér, akkor látom, hogy több méter hosszú zsineget húz maga után. Volt ebben a madárban valami játékos és kedves, Lilik is másképp nyúlt hozzá, mint a többihez. Kis káráló hívóhanggal felröptette a térdére.

– Na, te Bogarász! – és egy szöcskét tartott a csőre elé; Bogarász rögtön bekapta. Csak ennek az egy kabának volt ilyen közönséges neve.

– Fura szerzet – mesélte Lilik. – Olyan erős, hogy foglyot is vághatna nyugodtan, de nem lehet megbízni benne. Ha eszébe jut, otthagyja a zsákmányt, és bogarak után kapdos. Mint egy gyerek…

Eloldotta a zsinegről a kabát, és kivitte az akácos mellé. A madár éles ívben mindjárt fölfelé tört. Gyönyörű, egyre szűkülő körökben emelkedett a magasba, szinte előre lehetett látni a pontot, ahol majd megáll – s csakugyan, mintha odatűzték volna, fent libegett pillanatokig, aztán cifra zuhanásokkal úsztatta magát, fürdött a szélben, minden látható, értelmes cél nélkül – csak úgy eljátszott önmagában, ennyi volt a tudománya.

– Ezért haragszom rá – dörmögte. – Úgy köröz fölfelé, hogy a vándorok se jobban, aztán mégse jó semmire. Pedig nem gyáva, csak ambíció nincs benne…

A madár az első kiáltásra kesztyűre szállt, s elégedetten vadászott tovább a fűben szöcskére, szitakötőre; társai, a vaskos lanariusok és karcsú peregrinusok rá se hederítettek.

Még aznap délelőtt (vagy másnap?) kint a röptetőtéren segédkeztem; tűző napsütés volt. A parti volierből egy veterán gémet cipeltem ki a rétre, az volt a soros prédaállat. Lilik már reggel belakatta cigányhallal. A hónom alatt vittem; úgy csapkodott, hogy muszáj volt felhúzni csőrére a bőrpapucsot. A papucs elgyöngítette a hangját, de mint a dobrezgés, még akkor is lüktetett a nyakában a kvakkogás, éreztem a meztelen bőrömön. Lilik először a gémet készítette elő munkára. Öt-öt evezőtollát összefűzte zsineggel, aztán kikötötte egy cövekhez, és letakarta zsákkal; míg rá nem kerül a sor, ott nyugton van legalább. Közben elmagyarázta: két kezdő kerecsent akar páros vadászatra betanítani, ez a legbiztosabb, leghumánusabb fajtája a vágatásnak. Amíg az egyik fölfelé tör, a másik zuhanva bukik le, így egymást váltva csapnak a prédára – a harc rövid, a zsákmány hamar kifárad. De ehhez nagy összeszokottság kell, két test, de egy tudat és szándék – ez pedig nem megy magától.

Lilik gémszárnyból készített bábuval kezdte a gyakorlatozást. Két oldalára friss gémhúst erősített, aztán elröptette a kerecseneket. Előbb csak alacsonyan köröztek, szemüket szúrósan ránk szegezve, árnyékuk fantomként követte őket a füvön – majd mikor látták, hogy a gazdájuk nem mozdul, türelmetlen rikácsolással felsuhantak a magasba, száz-százhúsz méternyire. Lilik erre várt. Bal kezére felhúzta a tollbábut, és rikkogva meglóbálta a feje fölött. A sólymok azonnal szétváltak odafent. Más-más oldalról, de hajszálra egyforma ívben zuhantak rá a bábura, és vadul tépni kezdték a húst, mindegyik a maga adagját. Lilik ravaszsága csupa ilyen apró fogásból állt: a vadösztön azt diktálná, hogy egymásnak essenek a koncon, ő viszont azt diktálja, hogy mindent megosszanak. És ha már ez megy, mért ne üldöznék a zsákmányt is közösen?

– Bezzeg egy hete még, akkor volt marakodás! De most már? Mint a jó testvérek. És még csak nem is ördöngösség – hiszen látja: etesd őket együtt, ugyanazon a dögön… Ezt is Thaymurtól tanultuk.

A két madár kevesellte a húst, dühösen csapkodtak, tetszett nekik az ingyen lakoma. De az igazi gyakorlat még hátravolt. Lilik újra elröptette őket, és előszedte a gémet a zsák alól. A papucsot rajta hagyta, sőt, a nyakára is csatolt egy bőrzsákot, és most erre kötötte rá az újabb húsadagot. Aztán ellódította a kipróbált veteránt, hogy feldühödjön, és verdesve futkosson körbe.

Pár pillanat múlva felhallatszott a magasból a kerecsenek ideges vijjogása. Észrevették a prédát. Mint a torpedók, úgy zuhantak lefelé, és két oldalról süvítve ragadtak rá a gém nyakára, de az hirtelen felágaskodott, s egy erőteljes mozdulattal lerázta őket – a kemény bőrzsákba nem tudtak jól belekapaszkodni. A gém először felénk bukdácsolt kétségbeesetten, majd tétován újra megfordult. Aztán többet nem közeledett hozzánk. Ritmikusan felugrált, éles cikcakkokat írt le, elképesztő leleményességgel védekezett, s még azt is kipróbálta, hogy maga körül forogjon, mint egy motolla. Két elkötött szárnya suta mankóként seperte a földet, amitől végképp megdühödtek a kerecsenek, talán ettől a legjobban; s közben a felvert por mindhármójukat eltakarta. Végül a gém szédülten, imbolyogva megállt, s csak akkor csaptak rá megint, utoljára. Még percekig teperték, vonszolták egymást, aztán a gém föladta a küzdelmet, a két rátelepedő madár karmai alatt már csak megemelkedni tudott, fölállni nem. A sólymok még akkor is csapkodták a bőrzsákot, mikor már csipetnyi hús sem volt rajta, s ha Lilik rájuk nem kiált, a védtelen begyet kezdik hasítani – a kiáltásra azonban megcsendesedtek, felugrottak a gém hátára, és büszkén néztek ránk. Lilik mindkettőt megdicsérte, majd sapkát húzott rájuk. De kijárt a dicséret a veteránnak is; föltámogattuk, és leszedtük róla a papucsot meg a zsákot. Mindjárt visszahanyatlott a földre. Furcsán meggörbítve elfektette a nyakát, s közben felhúzta, leengedte az egyik lábát, ez volt az egyetlen, ami elárulta, hogy él.

– Pedig sajnálnám – mondta Lilik –, ez mindig jól megdolgoztatja őket… – s lehajolt, és visszafelé borzolta a gém hátát; egy helyen véres volt a toll. – No, ezt kibírja még – dörmögte –, még kitanítom a két kerecsent rajta.

S intett, hogy vegyem fel a madarat, és vigyem vissza a volierbe. A veterán nem mozdult a hónom alatt; az volt az érzésem, hogy nehezebb, mint mikor kihoztam – de Lilik csak mosolygott.

Ha lemérnénk, pontosan ugyanannyi volna.

 

Még aznap délután történt (vagy másnap)?

Lilik előttem lovagol, finom, hintázó derékmozgással ruganyozza a testét. Karján karcsú, palaszürke tojó, Viktória, a kedvenc vándorsólyom – nincs kápa a fején, tolla hamvasan fénylik a rézsútos sugaraktól. Akár az ülőfáján érezheti magát, a bőrkesztyűs kar alig mozdul alatta. Kitartóan szembenéz a gazdájával, csak néha billenti oldalt a fejét – gébics, pacsirta húz el valahol. Késő délután. A pusztaság fényketrece most mintha még jobban leszűkülne, palaszürke az égalj. Kiszáradt tófenéken ügetünk át. Az elrothadt növényzet kusza, sárba szikkadt kötélzetként hever – a tó csontváza, idegrostjai; néhol sűrű halmokká púposítja a szél, alatta sátorszerű menedék, lovaink beletipornak. Nincs itt búvóhely sehol. Ha víz borítana mindent, akkor igen… Elbújni a fenék derengő homályában, himbálózni a lassú áramlásokban; csend és jóllakottság, paradicsomi bőség, az eleség nem fogy ki soha, az etetés ideje pontos, mint a napjárás… A halászósas is ritka, a sólymok elüldöznék, nincs panasz – ha víz borítana mindent. (Azt beszélik, egyszer egy évben kinyitják a zsilipet, a víz elzubog valahová – de hol vannak, akik emlékeznének rá? S mi az a zsilip? Igaz egyáltalán? És visszajön-e a víz?)

Lilik előttem lovagol, távolodunk a halastavaktól. Mintegy két kilométernyire akácfasor, közbül egy-egy vastag törzsű, alacsony fűz, ágai nem nyúlnak magasba, a törzs végén csenevész vadhajtáskoszorú. Gnóm fa, púpos és nyomorék, de még az ilyen is ritka erre. Szólok Liliknek, hogy menjünk a fasor felé, napok óta nem ültem faárnyékban. A szomszéd gazdaság kondája mellett ügetünk el. Először nem látom sehol a kondást, végül észreveszem, egy földbe vájt mélyedésben hűsöl, összetákolt nádsüveg alatt. Idősebb ember, könyökölve bámul ránk. Lilik odakiált:

– Láttál varjakat erre?

Az öreg elmutat valahová, s tovább könyököl.

Lilik rám hunyorít.

– Akkor már tudjuk, hol ne keressük őket. Biztos hazudik.

S elindul az ellenkező irányba. A disznók közül korcs puli vágtat elő, hátrálva ugat lovaink előtt. Viktória méltósággal figyeli a nevetséges ugrándozást. Itt már szaporodnak a szénaboglyák, a föld sem annyira szikes, a konda trágyázza.

Halk cserregés hallatszik. Lilik azonnal felfigyel. Mindjárt keríteni kezdi félkörben a gyanús terület, engem a másik oldalra küld; közben riasztó kiáltásokkal rémíti a bújó madarakat. Percekig semmi eredmény. Aztán hirtelen három jól fejlett szarka csattog elő egy ledőlt boglya mellől. Látom a röptükön, hogy mindenre elszántak. Pillanatnyi tétovázás után bevágnak a konda közé, és földközelben siklanak tovább: számukra még ez a legbiztonságosabb; a sólyom fent, a magasban szereti az üldözést. Lilik elröpteti Viktóriát – én meg várom, hogy mi lesz a mi dolgunk: befurakodni a disznók közé, nem kímélni a sarkantyút. Lilik már javában zargatja őket. Viktória gyertyázó repüléssel fel-felszökik pár méternyit, aztán lecsap a sörtés hátak fölé – bosszantja ez a cicázás. A szarkák a ringó, emlős hasak alatt futkosnak hol ide, hol oda. A puli veszett ugatással folyton visszatereli a disznókat. Az öreg egykedvűen könyököl a nádtető alatt. Meddig tarthat ez? Lovam habzó szájjal nyerít. Lilik izgatottan figyel valamit: az egyik szarka csőrével, lábával kapaszkodik a koca hasába, és úgy viteti magát – de nem tart soká az utazás, elveszti a fejét; hangos cserregéssel kiröppen, és beveti magát az első boglyába. Lilik azonnal utánavágtat, hajgatva üldözi boglyától boglyáig, és Viktória is rögtön követi – most kezdődik csak a hajsza. Valahányszor feléje vág a sólyom, a szarka, mint a gyík, bevackolja magát, majd egy óvatlan pillanatban gyors szárnycsapkodással átrohan a földön a következő boglyáig. Idegfeszítő, centiméterre, másodpercre kiszámított menekülés. De a szarka bírja, s Viktória meg-megzavarodik. Mintha méltatlannak érezné a küzdelmet, nyilván a zsákmány se ingerli nagyon – és Lilik is csak játszik. közben egyre fogynak a boglyák. Már ott nyargalunk a fasor közelében, a szarka oda igyekszik: elszánt nekirohanással átbukdácsol a földön a szélső fáig, és befúrja magát az ágsűrűbe. Viktória az utolsó pillanatban csapódik az akácnak, de nagy szárnyai fönnakadnak, nem tud beljebb hatolni a lombok közé. Most kétoldalt ügetünk, közrefogjuk a fasort. Viktória felettünk rikácsol, kényelmes körözése nagy nyugalmat árul el. Megértem; a fasor kétszáz méter hosszú, a szarka fától fáig szökik percre ki lehet számítani, mikor ér a végére. Viktória meg se kísérli, hogy az ágak közé betörjön, csak ijesztgeti a szarkát, azt is csak szórakozva; az meg körmönfontan lesi, latolgatja, hogy mikor röppenjen tovább. Vagy hússzor is úgy érezhette, hogy cselesebb, mint a sólyom; cserregve még a társait is hívta – talán hogy kövessék? Itt a biztos menedék? Az utolsó törpefűznél megállunk. Viktória is egy helyben, várakozva lebeg. A szarka hosszú percekig lapít, aztán kirepül a puszta felé, egyszerre kizuhan az üres, nagy térbe – mintha maga is csodálkozna ezen –, ügyetlen siklórepüléssel csinál egy félkört, de látszik, hogy nem tudja, miért, csak leír egy félkört, és nem fejezi be. Viktória nyomban ott terem, és egyetlen csőrvágással a földre rögzíti. Zöld-vörös, fekete hát a füvön, kicsi, barna cipőgomb szemek – a sólymot nem érdekli többé; könnyedén, engedelmesen felröppen Lilik kezére. A két ló kíváncsian megszagolja a heverő szarkát, aztán furcsán összeértetik az orrukat. Utoljára Lilik hajol le érte, és a nyeregkápára köti.

– Meghajtsuk a másik kettőt is? – kérdezi.

 

Egy hét múlva azon kaptam magam, hogy következetesen elmulasztom a reggeli borotválkozást. Teréz nem csodálkozott rajta.

Reggelenként ott szokott eljárni a kalyiba előtt, ahol az éjszakákat töltöttem; a tengerimalacoknak szedte a zöldet egy derekára kötött zsákba. Úgy látszik, kitalálta, hogy mért lóg a kalyiba ajtaján tükör, mert mindjárt odajött, előkereste a petróleumfőzőt meg a vízforraló bögrét, amit sehol se találtam. Közben jól megnézte az arcomat.

– Azért nem kell úgy sietni vele – mondta –, megszoktuk mi már ezt. Akik először járnak idelent, mind így járnak.

– Hogyan?

– Hát a szakállukkal. Elfelejtik, és maguk se tudják, miért.

Aztán leült a kunyhó elé, és végignézte, hogyan borotválkozom. Nem volt ebben tolakodás, inkább valami meghökkentő közvetlenség. Lilik egyébként mindennap borotválkozott, sőt púdert is használt (enyhe orgonaillata volt). Teréz észrevette, hogy a csempe tükörből őt figyelem; nyugodtan visszanézett rám.

– Elég a pokróc, amit átküldtem?

– Még sok is – motyogtam a borotva alól.

– Télen is ugyanennyit kapna – nevette el magát. – Lilik akkor is meztelenül alszik. Maga hogy szokta meg?

– Hát… nem éppen úgy. Azt hiszem, csak vendégnek válnék be maguknál.

– Hát persze, itt más. De én már nem tudnék meglenni másutt. Pedig megpróbáltam ám… – s szórakozott, tűnődő lett az arca. – Három évig tanultam szobrászatot a főiskolán, a mesterem azt mondta, hogy élnek a szobraim.

– És abbahagyta?

– Abba hát. Butaság az, hogy a szobor él. Mondják meg nekem, hogy mi él rajta?

Fölemelt egy ágat a földről, s talpával elsimította a sárga homokot.

– Nézze csak… tavaly eldöglött egy görény szukám. Olyan volt, hogy száz közül megismerném, ha megsimogattam, a nyakát, két lábra állt… – s pár ügyes vonallal a homokba rajzolta az állatot. – De hát hol van az már? Hol? A szobor, az csak olyan játék… – és elkuszálta a rögtönzött vonalakat.

– Aztán új jön – folytatta kis idő múlva. – Jönnek, mennek… és mindegyik enni kér. Énnekem mindegyik kedves. Nem is tudom, mikor volna időm szobrot csinálni.

– És Lilik? – kérdeztem. – Az ő rajzai? Az is csak olyan játék?

Teréz fölállt, a füveszsák puhán domborodott a dereka körül. Szép volt így, olyan termékenyen nyugalmas; jólesett rajta elpihentetni a szemem. Aztán, anélkül hogy kértem volna, elrakta a bögrét, a petróleumfőzőt.

– Itt majd megtalálja, a polcon – mondta, s megállt a szoba közepén.

– Azért csuda ám, hogy mennyire mások maguk, férfiak! Én persze ezt is megértem – s a fehérre meszelt sárfalra mutatott, amelyet Lilik festményei díszítettek. Középütt Dianna, a híres vándorsólyom küzdött három hősiesen szigonyozó gémmel.

Különös volt elnézni éjszaka ezt a szárnyakkal, csőrökkel teli fehér falat. Lilik értője volt a hatásnak, és a holdpályát is figyelembe vette: a kék sugarak éppen a mozgalmas festményt világították meg a szűk ablakrésen keresztül. Néha vonalas árnyékok imbolyogtak körülötte – a magasra nőtt sás kardélei, ahogy a szél kint megmozgatta őket. Ilyenkor szorongatóan életszerű volt a kép minden részlete.

– Hát nem mások maguk? – folytatta Teréz. – Lilik nem tud belenyugodni, hogy Dianna nem él már. Aztán segít magán. Én persze megértem.

Sűrűn hajolgatva, még sokáig ott láttam bóklászni a part menti gazosban. Egyszer csak hallom, hogy kiált – engem hív vajon?

– Nem értem…!

– Vödröt! – kiáltotta újra.

– Hozzon vizet gyorsan! – rendelkezett, és csurgatta bele a nyílásba. – Már ne hagyjuk itt, ha éppen a szemünk elé került…

A harmadik vödör vízre nem is volt szükség; simára ázott bundával, riadtan csuszkorált kifelé a kis vörösszürke állat, nyaka alatt fehér folt, mintha biléta lógott volna rajta. Teréz ügyesen úgy tartotta eléje a zsákot, hogy mindjárt belerohant vakon, és elbújt a fű között. Mondta, hogy nyúljak be utána, és fogjam a markomba.

– Olyan puhák ilyenkor, olyan ijedtek… érzi? – s maga is könyékig nyúlt a zsákba, bent kotorászott; de mindezt annyi derűvel csinálta, hogy el kellett higgyem: nem is jut eszébe, hogy ez az ürge holnap már sehol se lesz.

 

Bevallom, Dianna és a gémek számomra se maradtak egyszerűen kép a falon. S a nádtetős kalyiba is elég különös volt a maga nemében. Azt hiszem, Lilik afféle elvonuló cellának használta, ahol zavartalanul kigondolhatta a következő napok haditervét. A kalyiba mélyen körül volt árkolva, hogy a gyakori felhőszakadások el ne öntsék a szobát. A bejárathoz padló vezetett, amelyet éjszakára csigás kötélen az ajtó elé lehetett húzni; az ember azt hihette, hogy várhídon lépked át. A sólyomszállás akácosa mintegy ötven lépésnyire feküdt a kalyibától; a jóllakott karrogás s az éhes kiáltozás jól idehallatszott a csendben. Este, félálomban könnyen összetéveszthettem ezeket a hangokat Dianna távoli kiáltásával. Bizonyára így születnek a legendák. Igen, ehhez nincs érzéke Teréznek, a legendákhoz. De mi lenne belőlük őnélküle; lennének egyáltalán?

Esténként körülsétálom az akácost, s igyekszem úgy lépni, hogy a madarak meg ne hallják. Hiábavaló ügyeskedés. A kis kaszált tisztásokon tizenhét nyak és fej fordul, anélkül hogy a törzs megmozdulna. Az ülőfák körül szétroncsolt tollkoszorúk, összezsugorodott húsmaradék. A merev, figyelő szemek mintha megnyúlnának a sötétben, és követnének a kalyibáig. Őrködnek, vagy ugrásra készek? Egyik se valószínűtlenebb a másiknál. Nehéz így elaludni. Minduntalan csábít a kísértés, hogy megpróbáljam követni Dianna útját. Veszedelmesek a legendák. Kiderül, hogy én se vagyok érzéketlen… Elkábít ennek az óriássá nőtt madárnak a hangtalan szárnysuhogása; elkábít, és megértem őt, ez a félelmes. Vegyük csak ezt a katicabogarat itt a láda tetején. Kimászik az egyik repedésből, a deszka síkja végtelen pusztaság, érthetetlen változékonysággal hegyek telepednek rá, az órám, a zsebkendőm – a kiloccsantott víz tavai közt zsákutcás földnyelvek. Hússzor is meg kell járni ugyanazt az utat, míg kiderül, hogy zsákutca. Megpróbálom Dianna útját követni. Piros porszem a magasból, gyönyörű, szimmetrikus pettyei innét már nem is látszanak, de szembetűnő, hogy mozog, hogy él. Földvonzásnál erősebb kényszer ösztökél, hogy ereszkedjem lefelé… egyre lejjebb… még így se nagyobb, mint a kisujjam körme; ha föléje tartom, a körmöm eltakarja – milyen kicsi! Szinte mulatságos. Megpróbálom Dianna útját követni – – – – – –

A hold továbbvonul. Vöröses fény lüktet a falon, a szigonyozó gémek nyaka félkörösen meghajlik, s úgy nyújtózkodnak fölfelé. A nádas part felől erős férfihangok dünnyögik érzelmesen:

 

Enyém a bíbor nap s az ezüst hold arcra, Arcomat csókolva bronzszínt ad nekem, Enyém a sólymoknak büszke légiharca, Hű kutyám és lovam, kik jönnek énvelem…

 

Kimegyek közéjük, leülök a bűzlő tábortűz mellé; a négy solymászlegény ilyenkor szokta elégetni az eleségállatok maradványait. A hosszú evezőtollak egymás után emelkednek föl a szárnytőről, egy pillanatig átizzva ragyognak, aztán pernyévé hullnak szét. Ahogy csendesedik a tűz, ültükből hátraereszkednek; mind a négy csizmás, kigombolt ingű.

– Emlékeznek még Diannára?

Előbb az egyik moccan meg, aztán a másik. Hálásak, hogy a csendbe beleejtettem ezt a kavicsot.

– Az igen, az csuda madár volt!

– Csak nehezen tört be…

– De aztán lehetett is parancsolni neki! Lilik úr beszélgetett vele.

Az egyik zsufa, kirgizfejű, törökülésben összekulcsolja a kezét.

– Régi szabály, a vadon fogottnak nincs párja.

– Az igaz – bólogatnak. – Csak hát hány éli túl? Hányat sikerül befogni? Beranek azt szereti, ha fészekből sorozunk fiókákat. Az biztos.

– De én akkor is csak azt mondom… Inkább kevesebbet tartanék!

– Mondd Beraneknek! – nevet a másik három. – Mondd meg!

Érzik a hangjukon, hogy ők még annyit sem értenek az ügyosztály utasításaiból, mint Lilik. Pedig, ha megmondhatnák egyszer – ők aztán tudnák, hogy mit.

– Hiszen jók ezek a háznál neveltek, csak mindig a sarkukban legyen valaki. De a túlerőt akkor se szeretik. Ha már nagyon szorul, mindjárt sietnek vissza a kesztyűre, elég újra elkergetni őket. Bezzeg Dianna! Egyszer úgy elment, hogy három napig nem jött haza, az egész hasalja tele volt vágással… Szépen elvégzett mindent a maga kontójára.

Hirtelen elhallgatnak bizalmatlanul: vajon én is így vélekedem? Vagy Beraneknak adok igazat? Beranek nem szíveli az ilyen egyéni portyákat. A többi eltanulja – aztán mi lesz? Anarchia, mint a rezervátumokban? „A telepen nem önfejű hősökre van szükség” – egyszer ezt a figyelmeztetést küldte Liliknek. Azóta a legények is jobban ügyelnek a szájukra; hiszen sose tudhatják, hogy a váratlan látogatók közül kicsoda ellenőr, kutyaütő (ahogy maguk között nevezték) – jobb inkább lenyelni, ami kikívánkozik. Most talán attól bátorodtak meg, hogy itt szálltam meg a kalyibában, szemközt Diannával; akkor talán mégis megbízik bennem a gazdájuk.

Lilik nem volt otthon ezen az estén, már reggel átlovagolt F.-be, hogy új béklyókat rendeljen a sólymoknak. Ott lepett meg bennünket a tűz mellett. Leugrott a szürkéről, és hagyta, hogy a ló szabadon elügessen a sötétben. Aztán a legények is sorba elköszöntek. Lilik leült a bárdolórönkre; mintha végig ott ült volna, úgy fordult felém. Azt mondta, találkozott Diannával, és a sólyom megismerte őt. Ezt nem szó szerint értette, de mégis komolyan gondolta.

 

Már kora hajnalban megtettük az előkészületeket. Lilik nagy kupac szénát kaszált, én meg jó fél zsákra valót arasznyi hosszúra metéltem belőle. Vászonálarc, vastag hüvelyű nádszál, ezek voltak még a kellékek, aztán felmálháztunk. Utoljára vettük magunkhoz a három élő galambot. A csaliállattal Lilik sose takarékoskodott, jobb, ha kéznél van belőlük a pótlás. Sokszor muszáj is, hogy párat elröptessen az ember könnyű prédának, mindig ugyanott, persze, másnap is, harmadnap is egyet – míg végül oda nem szokik a gyanakvó vadsólyom, mint a hal az etetőöblök környékére.

A Biza-rét s az Árkus-csatorna között zsombékos horpadás húzódik. Lilik – F.-ből hazajövet – itt töltötte a délutánt. Gyakran megesett, hogy útközben ösztönös kitérőket csinált; úgy mesélte, ilyenkor furcsa, éhséghez hasonló érzés vesz erőt rajta – s nem tud, nem is akar küzdeni ellene. Ez az éhség még sosem hagyta cserben. Szerinte a sólymok ugyanezt érzik, mikor a kihalt táj fölött egyre táguló körökben repülnek. A cél, a zsákmány valahol lapul és elkerülhetetlenül előbukkan; ha nincs is a közelben, valami odahajtja. Az erősebb vonzza a gyengét, a gyanútlanság nem egyértelmű – a félelem érvényesülni akar. Mindezt egy sereg példával igazolta; galambokról, varjakról, gémekről beszélt, amelyeket aprólékosan megfigyelt. Óvatosságuk néha annyira ésszerűtlen, hogy szinte a vakmerőséggel fölér; s ez már nem is rajtuk múlik. Ez már így van; a természet így tartja fent magát. Lilik szokásos hajnali bölcselkedése most elég különösen hatott rám. Mi lenne, ha én is kifeküdnék a horpadásba, kifeküdnék, és várnék órák hosszat mozdulatlanul, s egyszer egészen közelről én is szembenéznék a valóságos legendával?

Említettem Liliknek, hogy mit szólna hozzá. Meglepődött.

Hát, ha nagyon vágyom rá, mondta. De nem lesz kényelmes szórakozás. A jó lelőhelyet, a horpadást azonban nem adhatja át nekem… ezt megérthetem, előző nap ott találkozott Diannával, megszólalásig olyan volt, mint a hajdani Dianna! Kétéves, hatalmas tojó, farkon túl érő szárnyakkal, nemesen kicsi fejjel, csőre, mint a görbített baltaél. Egy kiálló zsombékon éppen köpetezett, majd Liliket észrevéve, csavaros ívben vágott fölfelé. Lilik azonnal lesbe vonult. A sólyom még kétszer visszaszállt ugyanoda estig; és ezért volt olyan sürgős a mai kirándulás: melegében akarta befogni, amíg nem keres új helyet.

Az én fekhelyemet a csatornán túl készítettük el. Két tocsogó között teknőt vájtunk a földbe, zsebkendőmből álarcot rögtönöztünk – így feküdtem le hanyatt. Aztán Lilik beszórt vagdalt szénával, csak rongyba csavart kezemet hagyta szabadon. Ajánlotta, hogy a nádszálon ütemesen vegyek lélegzetet, másképp hamar kifáradok. Utoljára egy fekete-fehér galambot nyomott a kezembe, azt kellett forgatnom ügyesen, hogy magától verdessen, ne csak én rángassam; s majd ha rácsap a sólyom, a csüdjénél kapjam el, annál jobb, minél magasabban – ha szerencsém lesz. És kiáltsak azonnal. Aztán ő is elment, hogy beássa magát.

 

A lódobogás egyre távolodik. Percegő hőség vesz körül, felemás nyugalom. A teknő, ez az álcázott zárkaleshely, pontosan fejtől lábig ér, fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség, és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései; mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik az egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – és mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti egybeolvad, a fekete-fehér galamb szabadon úszik valahol, és a mesés Dianna rongykesztyűs kezemben csapkod – mert így is lehetne, ez is ugyanaz…

Nézem a napot. Hány óra múlhatott el – négy? A galamb pilledten el-elbóbiskol, csőre nyitva félig – azt a csöpp vizet én is elfogadnám! Mert ez se könnyű, folyton kézben tartani csak, ez is áldozatot kíván. A csömör elviselhetetlenebb, mint a félelem. A galamb már nem fél. Ha nem nyomogatom a lábtövét, rögtön elvackolódik, és lehunyja a szemét; ha elengedném, talán el se repülne. Lassan kezdem elveszíteni a biztonságomat, a galamb nyugalma megbénít. Görcs feszeng bennem – önmagam ellen. Vajon Lilik érzett már ilyet? Mintha nagyítón nézném, minden részletre pontosan emlékszem. Tizenegy óra felé villámgyors árnyék suhan el fölöttem. Először a meglepettségtől, aztán már valami bosszantó engedelmességtől hajtva csapkodtatni kezdem a galambot. Kis idő múlva ökölnyi pont jelenik meg a magasban, apró körökkel egyre lejjebb ereszkedik, majd, mint a kő, függőleges pályán süvít lefelé, egyenesen az arcomnak. Muszáj nyitva tartanom a szemem. A galamb fölágaskodik, s mereven előrenyújtja a fejét. A következő pillanatban két kiterjesztett szárny borít árnyékba, és erős ütést érzek a hasamon. Érzem a galambra feszülő karmok szorítását, hallom az éles vijjogást. Gyorsan ellazítom az ujjaimat, és megmarkolom a topogó lábakat. A madár rémülten felszárnyal, és a karomat is magával rántja, szinte kiemel a teknőből, hirtelen felülök – egy fiatal réti héja volt a zsákmány, szeme sárgán meredt rám. Meghunyászkodva ült a kezemen, ijedtében teljesen mozdulatlanul. Ez a mozdulatlanság megszégyenít, és egyszerre feloldja bennem a görcsöt; megkönnyebbülten ellököm a madarat, ahogy Liliktől láttam, mikor a sólymokat röpteti. A héja pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. A galamb félrekonyult nyakkal feküdt a szénán; földet kapartam rá, és otthagytam. Azt hazudtam Liliknek, hogy a kezemben megdöglött.

Ő egyébként délfelé mászott ki a teknőből; egy vércse kerülgette a galambját, de azt szándékosan elijesztette. Dianna nem mutatkozott.

– Majd csak kézre kerül egyszer – vigasztalta magát –, ha nem ő, hát a fiókája…

Könyörtelenül bizakodó volt.

 

Fullasztó a meleg két nap óta. Ilyenkor mindig történik valami bosszantó, valami szövevényes, ami aztán kullancsként rád ragad, nem lehet lerázni. A tavak vize fémes, a hajlékony nádszálak merev tusvonal szálkák rajta; arra késztetnek, hogy ilyen mimikátlanul nézzed te is – két sáscsomó között, hason fekve, összehúzott szemmel. Nem mozdul a szél. Hirtelen izzadságcsöpp dudorodik a homlokodra, lefut a szemed alá, s még órák múlva is odanyúlsz, úgy viszket a helye, de már nincs ott. Teréz is itt járt az előbb, hóna alatt kendővel letakart szakajtó, halk vinnyogás hallatszott ki alóla. Hol van Teréz? Nyugalmasan járkál a ketrecek között, ebben a hőségben is pontosan tudja a dolgát, mintha semmi meglepő nem történhetne. S ha történik is… odanyúlsz, és már nincs ott. Mégsem ilyen egyszerű. Lilik fél éjszaka lesi a suhancokat. Most már a sólyomfejes táblát is kidöntötték, nem elégedtek meg a dobálózással – de vajon csakugyan a suhancok? A szomszéd gazdaság emberei semmit se tudnak a dologról. „Megvan nekünk a magunké – morogják –, csönd van itt éjszaka nálunk, éppen a gyerekek ne aludnának?” Igazában nem is lehet senkit felelősségre vonni. De Lilik tudja, hogy a trágyásszekerek mindig a legrosszabbkor vonulnak át a cserkészterületen, és idő előtt riasztják a zsákmányt – ő meg kezdhet elölről mindent. Ez ellen nincs mit tenni. Beranekot pedig nem érdeklik a részletek. Csak egy a fontos: hogy a beküldött gém- és varjúlábak száma ne csökkenjen.

Teréz kívül él ezeken a szövevényes bosszúságokon. Tíz napja ismerem már, de egyre személytelenebbnek látom. Elnézem, ahogy a ketreceket tisztogatja – nem felületesen, de nem is alaposan. Csak annyi almot rak, amennyi éppen hogy elég; ha meg látja, hogy jól elfészkelődtek a piszkos sarkokban, hagyja; egy idő múlva úgyis maguktól húzódnak tovább. Azért se töri magát, hogy a tanyaház körül véglegesebb rendet csináljon. Egyszer itt söpör össze egy kupacot, máskor ott, mindig másutt van piszok meg tisztaság. A ketrecek állománya is felváltva csappan meg növekszik – Teréz az egyensúly. Ha nem mutatkozik, akkor is az ő kezétől cserélődik minden. Egyszer egy kóbor görény valahogy hozzáférkőzött a fehéregerekhez; és azonnal észrevette a hiányt. Azt a pár darabot a sok száz közül! Kérdezem, hogyan? Ő maga is zavarba jött, még soha nem gondolkozott ezen. Nem az tűnt fel neki, hogy az a kilenc nincs ott – az egész volt kevesebb, mint máskor. Nincsenek kedvencei.

A délutánt a tanyaházban töltöm; s akad itt is feljegyeznivaló. A lakószoba kicsi és zsúfolt, a bejárat mellett árpás- és kukoricászsákok, a sutban nyergek és vadászkesztyűk, bordó színű díszmente, sujtásos lovaglónadrág, a falakon körben madarak rajzai, még a díszes ráma is oda van festve köréjük. Az ágy fölött szétvetett szárnyú, kitömött lilik. A szoba és a konyha közti falon – utólag – keskeny átjárónyílást vágtak, s ezzel éppen egy vonalba esik a két helyiség ajtaja. Így aki belép az egyik oldalon, mindjárt ki is láthat túlra, a nádasok felé. Állandó a kereszthuzat, de Lilik így szereti, fulladozik másképp a négy fal között. A szembenéző két ajtón minden nesz, madárkiáltás behallatszik a szobába, a huzatból még a szélirányt is meg lehet állapítani. Mintha nem is ugyanaz az ember lakna itt, mint aki azt a másik, körülárkolt szállást építette, magának. Ez csak szellős szárnyék, úgy ad biztonságot, hogy mindenfelé nyitott. A másik cella. Még mindig nem ismerem eléggé Liliket.

Terézzel ugyancsak zavarban vagyok. Keresem a helyét a házban, a személyes tárgyait, valami árulkodót, ami csak ő, és nem csupán korpásbögre, füveszsák, almozóvilla – de még azt se tudom eldönteni, hogy a heverő csizmák közül melyik az övé. A két szobán is úgy megy végig, mintha éppen csak útjába esne; ugyanígy a ház mellett is elsétálhatott volna felgyűrt szoknyával. Estefelé egy sebesült görényt hoz be magával – a hátán véres hasítás –, és ott kötözgeti az ágyon ülve, lysoformos ronggyal. Aztán elengedi, a görény nyöszörögve mászkál a földes padlón, ő meg ölébe ejtett kézzel, elégedetten nézi. Így, tennivaló nélkül, valami tárgyszerű ül ki az arcára. Később váratlanul megelevenednek a vonásai: a görény az ágy lábánál fülel, és aprókat szimatol. Gyorsan odaguggol melléje, és int a fejével, hogy menjek én is oda. A fülemmel alig, inkább a kezemmel tudom követni a föld alatti dobogást.

– A nutriák? – S találgatom, hogy hányan lehetnek.

– Hat nőstény, egy kan – mondja Teréz; s közben tenyerével a földet ütögeti, egyre távolodva az ágytól, egészen a falig.

– Jöjjön csak… – és kimegy a ház elé, ott folytatja a kopogást, pontosan követve a barlang járatait. Nagy kanyarodókkal végül eljut a deszkajárókás ketrecig. Kis idő múlva sötét, lomha test mászik fel a járókára, s mereven szembenéz velünk. Teréz kinyitja a ketrec ajtaját. A nutria először gyanakodva le-föl emeli a fejét, majd hirtelen kigörög a fűbe, s két hátsó lábára támaszkodva megáll. Teréz előbb halkan csetteg párat, aztán odatérdel a kan elé, és gyengéden rákoppint a világító, sárga kapafogakra.

– Jó, jó – dünnyögi közben –, jó, jó…

Mást nem is mond, csak ezt, s az állat henteregve elfekszik a földön. De mihelyt én is közeledni próbáltam, azonnal eliramodott. A járókán kifutott a nádasig, s ott ismét két lábra állt, és mozdulatlanul lesett visszafelé. Így láttam utoljára, és így is maradt meg az emlékezetemben: ahogy a sötét vízszínre rajzolódik az alakja. Aztán belecsobbant a vízbe.

Teréz visszacsukta a ketrecajtót.

– Nagyon nehezen barátkoznak – mondta. – Még engem is megzavarnak sokszor… Tudja, hogy álmodni szoktam róluk? – s elnevette magát; a volier mellől fölemelt egy szakajtót, és a fejére rakta, úgy fordult felém. – Álmomban mindig ebbe rakom őket, és így rohanok velük valami nagy, homokos pusztán… de közben a verejték kiver, hogy nem takartam le kendővel a szakajtót… hogy biztos észreveszik őket. És akkor mindig fölébredek. Hát nem butaság?

Mielőtt bementünk volna a házba, gondosan felaggatta a fészer elé a szélvédő rongyokat; a surranásokkal teli helyiségből meleg bűz áramlott ki.

– Látja, ezekről sohasem álmodom… – mondta. – És a sólymokról se. Ezt fejtse meg, ha tudja.

Aztán megkért, hogy vigyek be rőzsét, ő addig merít a bárkából halat vacsorára. A levegő még mindig fojtó és párás volt, de már megindult a szél. Hamarosan erős huzat suhogott végig a két szobán, a konyha tele lett füsttel. Teréz hol a tűzre rakott, hol a halakat tisztogatta; a parázsfényű homályban csillanva pattogtak szét a pikkelyek. A tavak felett is erősödött a száraz villogás.

Lilik jó későn, már lucskosra ázva érkezett haza.

 

Éjszaka közepén, a hosszú szemerkélés után, tomboló felhőszakadás verte végig a telepet. Hozzám az egyik legény zörgetett be, hogy rohanjak azonnal; kiugrottam az ágyból.

– Hová?

– A szállásra!

– Mi történt?

– A madarakért… a víz elárasztja őket… siessen!

És elcuppogott a sárban. Csupasz felsőteste, combja fehérlett a csapódó esőben – s én se bajlódtam sokat az öltözködéssel, gyorsan felrángattam a csizmát, és utánavágtattam. Engem is elkapott rögtön a riadók vonzó-nyugtalanító hangulata. Egy bizonyos csak: valami most mindennél előbbre való, és minden mást vakon félre kell tenni, kényelmet, biztonságot, önmagadat, ellen- és rokonszenveiddel együtt, mert ez a magad ellen forduló szolgálat most a férfiasság netovábbja! Innen már csak egy lépés, hogy én is félteni kezdjem a sólymokat, remegjek, drukkoljak az életükért, mintha össze lenne kötve a sorsunk… pedig hát! – Az akácos horpadása csakugyan csúful festett; a röptetőrét felől mind odatódult a víz, amit a szikes föld, mint a cserzett bőr, zuhogva lehányt magáról. Az erős szélben alig tudok megállni. A tüskés ágak rá-rásuhintanak a hátunkra, néhol térdig csap a sárfekete lé, bukdácsolva keressük egymást. A sötétséget vonalas fénycsíkok karcolják tele. Dombormű-mozgalmasság; s mintha szüntelenül egy helyben topognánk. A dombormű mögül összevissza kiáltozás hallatszik.

– Erre, erre!

– Vágjátok el a szíjat!

Aztán később:

– A kaba megdöglött!

Hirtelen Lilikbe ütközöm, mind a két vállán madár ül, egyet a karján egyensúlyoz. A négy legény fel-felbukkan, gázolják a vizet. A sólymok türelmetlenül ugrándoznak rövid szíjaikon, de ugyanakkor fegyelmezettek is, vad csapkodás nélkül kivárják, míg a mentő kéz utánuk nyúl. Lilik két fiatal kerecsent bíz rám, már megadással feküdtek az ülőfa alatt, félig a vízbe merülve; ahogy futok velük, csőrükkel a hajamba kapaszkodnak. A legények közeli szállására mentjük a madarakat. Ez se nagyobb kunyhó, mint az enyém, a négy ágytól alig lehet mozogni. Nyílik, vágódik az ajtó, egymás után érkeznek a sólymok, hangjuk betölti a szobát. Sorba a vaságyak szélére ültetjük őket, ott csöndesednek el, mintha a petróleumlámpa szuggerálná beléjük a mozdulatlanságot, szemüket nem veszik le róla. Csak később veszem észre, hogy a félhomályos sarokban Teréz matat, egy gyorsforralót pumpál – mintha ott se lennénk.

Aztán vissza az akácosba, csúszkálva-botorkálva, állandó futólépésben – ez már az utolsó forduló. Biztonság kedvéért a kabát is bevisszük, hátha csak ájult – de döglött volt. Lilik hiába élesztgette; belökte az egyik ágy alá. Utána nekiláttunk, hogy szárazra törölgessük a sólymokat. Mikor már nem volt darabka száraz rongy se, az egyik lepedőt hasogattuk szét. Nem tudom, minek volt erősebb szaga: az ázott tollaknak vagy nekünk? Még sohasem esett ilyen jól ernyedten végigheverni az ágyon. Teréz közben nagy, kék bögrékbe töltögette a forralt bort, mindegyőnknek egyformán, aztán a csizmáinkból öntögette ki a vizet, a ruháinkat szárítgatta. S mindennek – a befülledt, madarakkal telezsúfolt szobában – valami biztonságos, barbár otthoniassága volt.

Hamarosan elnyomott az álom.

 

Ez a váratlan éjszakai kaland még ottlétem alatt kerek történetté csiszolódott. A legények, de legfőképpen Lilik, elképesztő beleérzéssel tudták szaporítani a részleteket. Hogy mit érezhettek a sólymok az utolsó pillanatokban, mit akkor, mikor a gazdáikat meglátták mintha mindez velük is megesett volna, vagy bármikor megeshetne; folyton ez bujkált a szavaikban, ez a felfokozott cinkosság. „Függés és egymásrautaltság.” De hogy ez hol és mikor teremtődik meg köztük – sólyom és gazdája között –, arra nincs értelmes válasz. Hiszen akármikor megszökhetnének, és mégsem teszik; olyan magasságba szállnak fel, ahonnan már nem is látszik a telep, és mégis visszatérnek. Az éhség tenné? De hát jóllakottan se csinálják másképp. Vagy a megszokás? De mért ezt szokják meg éppen? Lilik bevallotta egyszer, hogy a sólymok legalább annyira szuggerálják őt, mint ő azokat. Nincs itt semmi erőszak, mondta, csak a laikus hiszi. Ugyanakkor azt is jellemzőnek találta, hogy éppen a kaba pusztult el, ez a semmit érő bogarász. Folytonos rikácsolásával kierőszakolta a hosszabb szíjat, hogy a gazosban szöcskézhessen – és most éppen abba gabalyodott bele, saját magát fojtotta vízbe. Ez ismét jó alkalom volt Liliknek, hogy kedves Thaymurját idézze: a szíj hosszúsága döntő fontosságú. Ha hosszabb a kelleténél, a sólyom csakhamar a szabadsággal se tud okosan élni, elvadul, nem bízik többé a cinkos egymásrautaltságban; azt hiszi, egyedül is lebír mindent – de ilyenkor már késő. A telepről nincs visszaút sehová, se a pusztára, se a rezervátumba. A szíj a keret, a rend, a biztonság. Ha azt megszokták egyszer, már nem lehet fölcserélni mással. Lilik ebből a szempontból se magát, se a legényeit nem tekintette kivételnek, ugyanolyan pontos napirend szerint élt, mint a madarai; tudta, hogy számíthat rájuk, és azok is őrá. A kaba nem bízott benne, hogy időben érte sietnek, ezért járta meg. „De csak a szíj volt az oka!” – s órákig tudta vitatni, hogy melyik tökéletesebb – a méteres vagy a még rövidebb.

Aztán tovább részletezte, hogy mit érezhetett Diljahán, mikor már nyakáig csapott a víz.

(…ilyenkor az ember visszafelé is végiggondol mindent, az egész napot, a legapróbb jelet is; ő a suhancokat leste az Árkus-csatornánál, de már akkor tudta, hogy készülődik valami, a levegő tele volt vele; csakhogy mikor tör ki, hogyan? – ez az, ami próbára teszi az idegeket; aztán a lapulás a földön, ahelyett hogy lóhátról néznél körül, az ülőfán muszáj topogni; aztán a száraz villogás órákon keresztül, a szélcsend, a hőség – a vihar nem olyasmi, hogy neki lehessen vágni, mint a gémnek, egyszerűen nincs mit megcélozni rajta; aztán a sötétség; elaludni úgy, hogy bármikor szemedbe tűzhet a villám; és a víz, amelyen ott úsznak szanaszét a tollkoszorúk, szárnytövek – ők tépdesték darabokra, de most mégis a tehetetlenséget juttatják eszükbe, mert nem mozdulhatnak; ki kell tartani…)

Persze, azért fizetni is kell néha. Nem sokkal ezután egy öreg kerecsen tojó (ez még hagyján), de maga Diljahán is követte a kabát. Ugyanúgy pusztult el mindegyik: másfél napig remegő szárnyakkal gubbasztottak, a csőrük megfoltosodott, aztán lefordultak az ülőfáról. Liliket nagyon leverte a váratlan veszteség. Ismét a suhancokat emlegette, mintha azok tehetnének a dologról; s kihívó daccal odatemette a két madarat a sólyomfejes tábla alá.

 

Ekkor éreztem először sürgetőnek, hogy odahagyjam a telepet.

Amúgy is kuszán kavarogtak bennem a pusztán töltött napok – s most ez a különcködő madárrekviem… Mert azért Lilik ennek is megadta a módját. Éjszaka lovagoltunk ki a jelzőtáblához, harmadiknak a kirgizfejű legény jött velünk, ő hozta a két felszíjazott, kápás tetemet. Enélkül – mondták – őket se tennék föld alá a solymász bajtársak – hát hogyan tagadják meg azoktól, akik viselték hűségesen? S miután simára egyengették a sírt, a lovakat is odavezették, hogy ott rúgkapáljanak, és segítsenek jeltelenné döngölni a földet; ennyi volt a szertartás. Akaratlanul is hátrébb húzódtam tőlük, mint aki hívatlan itt, családon kívüli, úgy megriasztott ez a rideg érzelgősség. Nem mintha csalódtam volna Lilikben (hiszen ő következetes volt, félelmesen következetes) – csak éppen én se tudtam megállni, hogy valami személyes szorongással ne gondoljak a kabára, mely napokig büdösödött a szállás mellett, míg végre eszükbe jutott, hogy bekaparják. Egyszerűen megfeledkeztek róla.

De valami más is figyelmeztetett; szinte semmiség.

Reggel felforgattam az egész kunyhót a borotvakészletem után. Emlékeztem rá, hogy előző nap is használtam, de se a polcon, se az ablakpárkányon nem volt; végre a hátizsákomban megtaláltam, gondosan elcsomagolva, útra készen. Ebédkor elmeséltem Teréznek, hogyan jártam – s azonnal elértette.

– Hamar megunt minket! – mosolygott, és jól telimerte a tányéromat. – Melyik vonattal indul?

– Talán a reggelivel.

– Nem várna még egy napot? Akkor együtt utazhatnak. Lilik úgyis hívni akarta magát.

– Engem? Hová?

– Hát nem mondta még? Fiókákat szedni. Éppen ma jött a távirat Beranektól. Várjon csak! – s előkereste a papirost.

A szűkszavú utasítás az egyik északi megye rezervátumába rendelte Liliket.

– No, nincsen kedve hozzá? Ha már úgyis menni akar…

Jellemző akkori hangulatomra, hogy még ezt a véletlen egyezést is előre kiterveltnek éreztem. Mégsem utasítottam vissza a meghívást; így legalább magyarázkodás nélkül ülhetek vonatra – s ki tudja, e kitérő nélkül talán nem is lenne teljes az utam.

 

Kora reggel; már mögöttünk az akácos, a röptetőrét. A szakadozó ködön most is rézsútos sugarak lövellnek át, a zsombék fölött jajgató bíbic cikázik – ismerős staccato, egész az állomásig elkísér. Ez volt a nyitány, most makacsul el is búcsúztat. A furcsa kis hang nem megy ki a fülemből, mintha már előre bele akarna ivódni a vonatkattogásba, hogy vigyem el útravalóul. Először csodálkozom is: hát nem a mereven figyelő szemek követnek, a nesztelenül forduló sólyomfejek? Nem a volierek bakcsóinak üveges pillantása? Azért az se marad el. A súlyos csend, amibe a telep burkolózik, csakhamar erősebbnek bizonyul a bíbic sikoltozásánál; a kiszáradt tómedren áthaladva már egyformán nyugtalanított mindkettő, úgy egymásba fonódtak.

Liliket idegesítette az utasok kíváncsiskodása, inkább egy marhavagonba dobta fel a csomagjainkat. Mi is oda telepedtünk. Egész sarkot elfoglaltak a kosaraink. Kettő üres volt közülük, azokba kerülnek majd a fiókák. A többiben élő galambok, tengerimalacok lapultak, az úti élelem.

– A kicsiket – magyarázta Lilik (s ezzel rá is talált a témára, amivel kitölthette az unalmas bumlizást) folyton tömni kell. Ami az embernél húsz év, az náluk három-négy hónap, azalatt teljesen kifejlődnek; de ilyenkor aztán semmit sem szabad sajnálni tőlük! Miközben kényelmesen kilógatta lábát a vagonból, egy gasztronóm pontosságával sorolgatta el, hogy milyen étkektől fejlődik legjobban a csőr meg a köröm.

A kalauz kicsit hosszasabban időzött el nálunk, megcsodálta a tengerimalacokat. Később, amint magunkra maradtunk, Lilik elmesélte, hogy egyszer így szegődött hozzá egy legény – belehabarodott ezekbe a tarka állatkákba.

– De aztán meg is jártam vele – mondta –, mindig spórolt velük. Muszáj volt elbocsátani.

 

Az éjszakát M.-ben töltöttük, a pályaudvaron. Lilik mindjárt berendezkedett az egyik padon. A kosarakat összefűzte zsineggel, körülbástyázta magát, aztán a zsineg végét rátekerte a csuklójára, és pillanatok múlva elaludt. Egy tömzsi tolatómozdony szüntelenül fel-alá rohant a pályán, üres vagonok dübörögtek, mintha üldöznék egymást. Még bennem volt az elmúlt napok reflexe, és egy ablakmélyedésből figyeltem ezt a fényekkel, füttyökkel irányított zűrzavart. De semmi különös nem történt, a vagonok lomhán felsorakoztak a külső vágányokon. Lilik békésen aludt reggelig.

Másnap a keskenyvágányún indultunk tovább, s délfelé érkeztünk meg S.-be. Kicsi hegyi falu. Nyomorúságos, földhöz lapuló házak, kőtörmelékes országút. Az út mellett bádog Krisztus, pattogzik róla a festék. (Lilik rám hunyorít: mit szólnának, ha az egyik reggelre odapingálná Diannát? Horust… – az volt a nagy idő! Aranykor. Szent piramisokban helyezték el a szobrát. Most mindent újra kell tanulnunk.) Kerítést nemigen látni sehol; ahol mégis van, elgazosodott, derékmagas palánk. A háztetőkön drótra aggatott kőnehezék. A kertekben beteg gyümölcsfák, a kövecses talaj elissza az esőt. Alig találkozunk emberrel az állomásról jövet. Kecskék legelnek szabadon, de nem merészkednek közelebb; az egyik barnafoltos elmerülten ráncigálja a tőgyére húzott zsákot. Hirtelen előrohan egy gyerek, és kővel kezdi dobálni.

– Hagyod el… hagyod el! – s zargatja legelni.

A falu utolsó házain túl egyszerre megváltozik a kép. Itt-ott már feltűnik egy-egy fenyő meg nyír, a szélvédett oldalakban mogyoróbokor – mintha mutatóba szöktek volna idáig. Majd tovább, két kopár hegyoldal között, elénk tárul a völgyekkel szabdalt, zsúfolt rengeteg.

 

Jelentkezünk az igazgatóságon. Hajdani kastélyépület. Csend, ápolt és gyepes park, hűvös, agancsos termek. Az igazgató szobájában egész falat betölt a rezervátumtérkép. Rajta különböző színű karikák, satírozások: az évszakonként változó vadcsapások labirintusa, az üzekedő tisztások helyei, sütkérező sziklák, búvóbarlangok, fészkelőhelyek – mindez rákerült a térképre; s ha kint változott valami, a jelek is cserélődtek. De ennél több nemigen történt. Itt csak számba vettek, lajstromoztak, külön az értékes anya- és apaállatokat, külön az átlagos pusztulást, szaporulatot – de még a korcsokat se lőtték soha. Maguktól kellett elpusztulniuk, ahogy a kidőlt szálfák is ott korhadtak el, ahová ledőltek. Ez a másfajta rend első perctől kezdve zavarta Liliket, nem tudott úgy tájékozódni, mint otthon, a telepen.

– Csak gyerünk a fiókákkal, aztán haza! – már a vonatról ezzel szállt le.

 

Dereskő az első állmás.

Vezetőnk – egy öreg erdész, Mohay nevezetű – jó ideig inkább a foxikutyájával társalgott, mint velünk. Nem volt éppen barátságtalan, de látszott rajta, hogy nem szíve szerinti munkában segédkezik. Lilik raktárosnak csúfolta – „az ilyen akkor boldog, ha sose fogy ki a készlet… inkább itt pusztuljon el, csak sose kelljen kiadni”. Mohay csakugyan büszke volt rá, hogy mindennek tudta a helyét, mi, hol van, hány van, s jövőre hány lesz – ebben élt, ebben a folyton megújuló körforgásban. (Ez se lehetett kisebb szenvedély, mint a gém- vagy varjúláb-trófeák örökös szaporítása; mégse tudtak összemelegedni.) Az öreg már induláskor megmosolyogta Lilik nyakában a távcsövet.

– Nahát, már ilyen fiatalon?

De Lilik nem ugrott be; tapasztalatból tudta, hogy a fürkész sólyomszemek egykettőre fölismerik az idegent – jobb hát, ha mi is tisztes távolból lessük ki, hova jár etetni az anyamadár.

Szakadékos vízmosáson haladunk fölfelé, égerfák között, némelyik roncsoltan dől a partnak, rönkje vöröslik a monoton zöldben. Feljebb sövénysűrű gyertyános – rókatanya. A foxi szimatolva megáll, de Mohay hümmentve továbbküldi. A sűrűben vállnyi széles, kanyargó sáv, letörten behajló ágvégek – friss szarvascsapás. (Mohay meg is jegyzi, hogy „friss”, mint aki ezt a járást is észben tartja ezután.) Még tovább meredek tisztás, közepén rozsdás fenyőtetem; mint egy lerágott húsú cethal, úgy fekszik elnyúlva, csupasz oldalágaival.

Felváltva visszük a súlyos kötélcsomót; lehet vagy ötven méter hosszú.

– Elég lesz?

– Ahol igen… – dörmögi Mohay, és áttörtet egy elvadult bokroson. – Innét már láthatják is…

Aztán eltűnik a szemünk elől, csak a csörtetését halljuk. Egy kiugró partszegélyen várakozik ránk, onnét az egész völgyet beláthatjuk; éppen velünk szemben fehérlik a Dereskő. Nem is kívánhatnánk jobb lesőhelyet. Robosztus sziklacsalád. A főfal ráncos, lyuggatott hassal emelkedik ki a hegyoldalból, körülötte, mint a fiak, szétszórt, hatalmas tömbök. Egy-egy sziklaélről a völgy széltében-hosszában szemmel tartható – nagyszerű zsákmányoló terep. Lilik mutatja: a főfal középrészét eltakarják a felnyúló tölgyek, lombsűrűjük jó fedezék a be és kirepüléshez. Ha gyanút fognak, estig is leshetjük, hová járnak etetni.

– Nem lesz könnyű dolgunk…

– Azoknak is van eszük – mondja Mohay.

– Hol figyelte meg őket?

– Az öreg sziklán… valahol ott a fészkük. (Vagy tudta is pontosan, hol?)

Lilik nem vitatkozott, lehasalt, és szeméhez emelte a távcsövet. Több helyen is talált meszelésnyomot, de ez még kevés; lehet, hogy csak kopasztani járnak oda, köpetezni – vagy egyszerűen csak figyelőállás? Felkészülök, hogy órákig itt lapulunk. A fiókák ugyanilyen visszafojtottan várakoznak valahol. Minden egyes etetés kockázat. A hím szédítő magasból először terepszemlét tart; ha alacsonyabbra szállna, elárulná a területet, amit félt – így csupán mozdulatlan pont, őrködő pillantás. A tojó engedelmesen várja a jelet, hogy indulhat… – most?

A nap besüt a keskeny völgyhasadékba, lassan felgöngyöli a lombokon rezgő árnyéklebernyeget, egész a gerincig. A völgy egyszeribe kitárul. Visszahúzódunk a sűrűbe.

Mohay csendben etetgeti kenyérhéjjal a foxiját.

A pont megmozdul odafent, ereszkedik lefelé, de nem a főfal irányába, hanem felénk. Zömök, villámgyors peregrinus.

– Észrevett… – pislant fel Mohay.

Lilik nem hiszi.

– Észrevett… – mondja újra Mohay.

Hamarosan feltűnik a tojó is, s most már ketten köröznek lefelé, és megállapodnak az egyik közeli sziklacsoport fölött. (Mégis tévedett az öreg?) A tojó kis idő múlva oldalt lesiklik, és beröppen egy párkányos üregbe, utána nyomban felhallatszik a vijjogás. A hím közben várakozva lebeg, egyszer még fölöttünk is elúszik alacsonyan – ennyire gyanútlan?

Aztán újra eltűnnek a völgy torkolatánál. Lilik diadalmasan rakja le a távcsövet.

– Most sem hiszi még?

Mohay vonogatja a vállát.

– Lehet. De tavaly itt nem volt fészek.

 

Lilik felkapaszkodott az üreghez, de hamar visszatért; csak egy félig szétszaggatott gébicset hozott a kezében, azt találta a párkányon fészek helyett. Még a fiókáknak szánt zsákmányt is feláldozta a tojó, hogy üres csőrrel repülhessen el: megjátszotta, hogy etet.

Ez a ravaszkodás mindjárt felvillanyozta; nem bosszankodott, inkább most kezdett belemelegedni a néma párbajba. Ha legalább egy sólymocskát sikerülne rabolni tőlük, csak egyet! Ezek biztos jó vért örököltek.

– Igaz, öreg?

De Mohay nem nagyon enged föl; még az elismerő célozgatást is közönnyel veszi. Hogy neki volt igaza? Hát aztán. Ő megteszi, amit tud, mi meg vigyük a fiókákat (minél előbb). Persze, csak annyit, amennyit engedélyez Beranek. Most mindenesetre azt ajánlja, hogy ne keressünk: új lesőhelyet, maradjunk a szikla közelében: lássuk, mit tudnak kitalálni még. Lilik készséggel hallgat rá.

Tovább lapulunk.

Hosszas várakozás. Egyszer csak pisszent Mohay. A tojó ismét megjelenik egyedül, és újabb madárroncsalékot rak le az üregben. Távcsővel figyeljük.

Jó másfél óra múlva megismétli a beröpülést, de most nem hoz eleséget, hanem szétterjesztett szárnnyal topogni, ugrándozni kezd, s a kicsik hangját utánozgatja, a nagy csendben elhallatszik hozzánk.

Végül harmadszorra a hím bukkan elő. Nem száll le. Rikácsolva körülröpdösi a sziklát, a párkány előtt köröz, de olyan dühödten, annyi vad féltéssel, hogy már-már ismét gyanakszunk: mégiscsak itt a fészek?

A túlzott, kétségbeesett ripacskodás azonban elárulja őket. Egyszerre mindhárman az öreg szikla felé fordulunk. A tojó – a főfal széle táján – éppen beröppen az egyik hasadékba.

Nem várhatott tovább, délre jár, ezért kellett a színjáték. Ha csak egy etetés is elmarad, elpusztulnak a kicsinyek.

Lilik pontosan felrajzolja a kilesett sziklahasadékot egy noteszlapra, távcsövön beméregeti a helyét a sok egyforma rés között, s csak azután vonulunk át az öreg sziklához. Mindez már ráérős, kényelmes munka. Három hétig bármelyik nap visszatérhetnénk, még mindig nem késnénk el. A robusztus sziklafalnak csak egyetlen pontocskáját birtokoljuk, de az is elég. A fiókák nem mozdulhatnak. Akár az utolsó nap is idejöhetnénk, a két madár végig nem sejtene semmit. Kényelmesen megebédelünk. Lilik még el is szundít az árnyékban. Mohay bosszúsan sürgeti.

– Na, kezdjük már?

A gerinc felől, mezsgyeszéles vágásban közelítjük meg a kiugró sziklatetőt. Alattunk meredeken zuhan le a főfal, és beleveszik a lombsűrűbe. A rögtönzött térképen piros kereszt jelzi, hova kell leereszkedni. Minthogy fa nincs a tetőn, derekunkra tekerjük a kötelet, aztán Lilik is felkészül, felerősíti magára; karján billen a puhára tömött kosár. Végignézek magunkon, a tájon – mintha még mindig hiányozna valami. Egy vörös kánya kíváncsian ellebeg, és pár száz méternyire körözni kezd. Részvétlen szemlélő, egyetlen hangot se ad. A völgy felett kék pára vibrál – végre! A két sólyom lezuhan a magasból, és a tető felé hasít. A kánya tovább köröz.

Lassan, araszonként engedjük lefelé a kötelet.

A hím és a tojó szaggatott vijjogással csapkod a sziklafal előtt.

Kis idő múlva Lilik felordít, érezzük, hogy meglódul a kötél.

– Gyorsabban… eresszétek!

Mohay sejti, mi történt.

– Ettől nyugodtan megvakulhat – mondja.

Nem értem.

– Mitől?

A foxi a sziklapárkányon hasal, és bámul lefelé, aztán behúzott nyakkal odafekszik a gazdája mögé.

A párkány szélénél hirtelen előront a hím, alulról húzott fölfelé, és most teljes szárnyszélességgel közeledik felénk, őrjöngő rikácsolással. A foxi vonyítva közénk fúrja magát. A lefelé csapott karmok elsodorják Mohay kalapját.

A kötél lazulásán érezzük, hogy Lilik célhoz ért.

Lentről újabb vad vijjogás, majd Lilik kiáltása, hogy húzhatjuk vissza.

A két madár egy pillanatra sem tágít mellőle, egész a párkányig kísérik eszelős csapkodással. Csak akkor távolodnak el, mikor szabadon maradt kezünkkel a zsebkendőnket kezdjük lobogtatni. Ettől egyszerre megrémülnek, s elszárnyalnak a szemközti gerinc fölé.

Lilik szinte büszkélkedve mutatja, hogy a tojó hogy lemeszelte, mikor a fészekhez közeledett: az inge végig nyálkásan, szivárványlón nedves.

– Még jó, hogy nem a szemembe… – s törölgeti magát.

Mohay odahajol a kosár fölé.

– Hány kicsit hagyott a fészekben?

– Egyet.

Az öreg nem szól rá semmit.

A szalma közt, tátogva, két piszkosfehér, ormótlan fejű fióka gubbaszt; hallják a távolodó vijjogást, de már az ujjunk után is kapnak, azt hiszik, húsdarabkákat kínálunk.

Még hat fészket raboltunk ki a következő pár napon, ugyanígy, és hasonló sikerrel.

 

Aztán hazafelé M.-ig együtt utazunk, csak ott szállok át a fővárosi gyorsra. Lilik az egész szerelvényt végigkajtatta, míg végre üres fülkét talált; ide húzódtunk be megtelt (és megüresedett) kosarainkkal. Mindjárt szétrakodott, és végighevert az ülésen, hogy elriassza a benyitó utasokat; szinte kamaszos izgalommal vette birtokba a kupét. De én már csak udvariasságból szorgoskodom vele, vége a közös utunknak. Ez már csak olyan együtt utazás, akár véletlen is lehetne. Éppen csak összetalálkoztunk, ő is megy valahová, én is… – ezt játszom magamban. S megpróbálom idegen szemmel nézni, mintha most látnám először.

Lilik, mintegy utolsó meglepetésként, új arcot mutat felém: a gyermekét. Csupa terv, készülődés minden szava; a fiókák sorsát színezgeti. Hogy hogyan, milyen dresszúrával, mi mindenre fogja megtanítani őket! Három hónap múlva már igazi vadász bajtársak lesznek. De addig! Folytonos aggódás és féltés. És persze öröm is. Ha látnám, milyen tehetetlenek az első hetekben… csecsemők. Legszívesebben a gazdájuk hajába, hónaljgödrébe dugják a csőrüket, úgy vágynak a testszagra, testmelegre. S ezt nem lehet elfelejteni. Olyan kötés ez, ami minden fáradságért, vesződségért kárpótol.

– Meglátja, nem fog rájuk ismerni ősszel! Akkor már ezeket viszem a Nagy Bemutatóra…

S a szeme büszkén csillant; mert ez volt, most már tudom, hogy ez volt számára a Nagy Elégtétel, a díszes bemutató, amit minden ősszel megrendezett a főosztály. Ez az egy nap még a suhancok komiszkodását is elfelejtette vele, a gyűlölködést és meg nem értést – az az egy nap, mikor ezres tömegek tapsolnak egy-egy mutatványuk után, s ők csillogó egyenruhában, zászlók lobogása között száguldoznak a Stadion gyepén…

Lilik már most erről ábrándozott, míg a mafla kis fiókákat etette. S hogy ne lenne sikerük? Nem is jutott eszébe. A bemutató minden mozzanata kipróbált és hatásos, a tömeget azonnal magával ragadja. Csak pontosan, fegyelmezetten kell végrehajtani, akkor nem marad el a taps.

Thaymur így ír a bemutatókról:

„Elsőnek a solymászok és csatlósok díszmenete látható. A lovasok egyenlően elosztva lépnek a pályára, jól összeszedett lovakon, rövidvágtában. Minél lassúbb a vágta, annál mutatósabb. A Fejedelem emelvénye előtt mindenki egyénileg tiszteleg: fővetés, majd sólymot tartó karunkat az üdvözöltek felé kinyomjuk. A szereplő solymász ugyancsak rövidvágtában közeledik, de középen felezi a pályát. Aztán ő is a Fejedelem emelvénye felé fordul. Húsz lépésnyire megáll, s a lóval együtt egy másodpercig szembenéz a Fejedelemmel. Utána fejét fölemeli kissé, és sólymot tartó karját rézsút fölfelé kitartja. E pillanatban a sólyom hármat ver a szárnyával. Három másodperc múlva a kar és a sólyom eredeti helyzetébe lendül. A bemutató vágtatás után tiszteletkör, majd ismét tisztelgés a főemelvény előtt.”

– Bezzeg ilyenkor tetszik nekik – nevetett Lilik –, mikor szól a zene, lobognak a zászlók, meg egy kis ingyenbüfé is jut… Csak hétköznap fintorognak. Hát próbáljon eligazodni rajtuk!

És boldogan, elégedetten elaludt a besötétedő kupéban. Bizonyára a szürke lipicain vágtatott be a Stadionba, és elröptette Diannát.

Csak hajnalfelé keltettem föl, mikor M.-hez közeledtünk. Férfias szűkszavúsággal búcsúzott:

– Bármikor szívesen látom – mondta, s keményen megszorította a kezemet. – Aztán majd jöjjön el a bemutatóra, írja meg, hogy tetszett.

 

Ugyanabba a váróterembe húzódom be, amelyikben együtt éjszakáztunk. Álmatlanul ténfergek a horkoló utasok közt. A földön, a padokon mindenütt ember, asszonyok, gyerekek, kis batyujukra hajolva, elkormosodott izzadságcsíkkal az arcukon; mintha most se pihennének, csak másképp lennének fáradtak. Nehezen szakadnak el gondolataim Liliktől. Elváltunk, és mégsem érzem azt a felszabadultságot, amit vártam, amiben bíztam napok óta. Kint szürkül; palaszürke az égalj. A gyors késik? Vagy én vagyok türelmetlen? Bóbiskolva ülök a huzatos ablakpárkányon, ott még van hely. Dübörgésre riadok. Hosszú, véget nem érő szerelvény kattog tovább az egyik külső vágányon: lezárt, lepecsételt vagonok, kis, rácsos szellőzőablakokkal. Aztán váratlanul, furcsa ellentétképp, egy lapos, oldalfal nélküli vagon a többi közé beékelve, négy sarkán kiálló vasrúd; a vagon közepén tagbaszakadt férfi ül, hátára vetve a köpeny, a vállán géppisztoly, unottan bámul ki a pályaudvar felé. Aztán újabb vagonok megint, egyik a másik után.

 

A gyors menetrend szerint érkezett, percnyi késés nélkül; a kivilágított étkezőkocsiban fehér abroszos asztal várt, kristályvíz, halk, udvarias kiszolgálás, az asztalon étlap: bármit választhatok, amihez kedvem van éppen.

 

[5]

 

A mulasztás

Az utca északi házsora szorosan simult hozzá a dolomitsziklás domboldalhoz, itt kezdődött a város külső negyede. Amolyan se földszintes, se emeletes házak voltak ezek; mintha föltápászkodás közben földre lökték volna őket. Csupán egy volt magasabb közöttük, egy frissen vakolt, egyemeletes épület, fönt túlméretezett kétszárnyú ablakkal, francia erkéllyel – sokáig nem lakott benne senki. Nem sokkal a tatarozás után hatóságilag kiürítették, mert az alapzata megsüllyedt. Mikor az első repedés megjelent rajta – először csak mint fonálnyi, bizonytalan cikcakk, végig az utcára néző főfalon –, a ház akkori lakója, egy minisztériumi főtisztviselő, azonnal elköltözködött. Később, a súlyosbodó lakáshiány idején mérnökök szálltak ki, és dorongszálfákkal megtámasztották a veszélyeztetett főfalat; s egyben (míg le nem bontják és újat nem építenek a helyébe) lakhatónak nyilvánították a házat – a lakó felelősségére. A lakáshivatal senkit sem kívánt idekényszeríteni, senkinek sem utalta ki, de az igénylőnek rendelkezésére bocsátotta, mivel a házat valóban lakhatónak ítélte, noha látszatra nem volt az. A felelősség áthárítása így csupán előzékeny óvatosság volt, a hivatal jó lelkiismeretét bizonyította fölösen.

A házba fiatal házaspár költözött, s az asszony édesanyja. Kevés bútorukkal az emeleti két szobában rendezkedtek be, hogyha mégis történne valami, így mégsem őrájuk zuhan az egész ház, hanem ők zuhannak rá a java törmelékre, ami kisebb veszélynek látszott – s mindezt nyílt, fiatal házasokhoz illő vidámsággal latolgatták meg. Az öregasszonyt vidékről hozták fel magukhoz, hogy a gyerekeknek legyen majd gondozója. (Az asszony négy gyermeket akart szülni, két fiút, két leányt, csak még a szemük, hajuk színét nem tudták pontosan.) Ez az édesanya falusi volt, félt a várostól, az éjszaka kihaltan csillogó aszfaltutaktól, s főképp a tompa morajlásoktól. Nem lehetett tudni, hogy a sziklákat robbantják-e valahol, hogy a város zöldség és baromfi tartalékának újabb bombabiztos hűtőpincéket építsenek (legalábbis így találgatta a néni) – vagy egyszerűen az üres autóbuszok zúgatják a motorjukat a közeli téren. Mindenesetre, rémüldözve szokta meg a házat, s a fiatalok tréfálkozását még csak hallgatni se tudta.

Az egyik hétvégen moziba ment a házaspár, korai előadásra, hogy még időben hazaérkezzenek. Mindig alkonyattájt volt legnépesebb a város. A vendéglők, kávézók zsúfolásig tömve, a színházakba alig lehetett jegyet kapni, a bérházak félemeletén gombamód szaporodtak a táncos-zenés „hodályok” – maguk közt nevezték így –, hatalmas girlandokkal díszített termek, a dobogón öt-tíz merev arcú zenész, a teremben úgyszólván semmi bútor, csak néhány szék, a bejárat mellett szendvicses asztal, csupa idős, táncból kiöregedett nő árusította a készletet. Ilyenkor alkonyat után még sokáig sötétek voltak az utcák, csak minden harmadik-negyedik ívlámpa égett, s ebben a sötétben hullámzott a tömeg. A részegeket idegenek kísérték haza, ha meg tudták mondani, hol laknak; ha meg nem tudták, a járőr kísérte be őket az őrsre, és elvették az igazolványukat, s másnap valamennyit megbüntették, amiért nincs náluk az igazolványuk. Mire kiürültek az utcák, egyszerre az ívlámpák is kigyulladtak, az aszfalt síkosan fénylett, mintha olaj permetezne rá, s már egy kilométerről meg lehetett látni, ha közeledett valaki.

Az asszony ártatlan jókedvvel dúdolt hazafelé, és minden második lépésnél erősebben dobbantotta le a sarkát. A ritmust a férfi is átvette, s pár perc múlva már szalamandert játszottak az úttesten, egyik járdaszéltől a másikig.

– Ma nem félek – súgta az asszony.

A férfi gyanakodva állt meg.

– Mitől?

– Nem tudom. Láttam egy macskát reggel, mikor mentem a gyárba. Egy lyuk volt a kerítésen, azon dugta ki a fejét, a feje fehér volt, az orra meg fekete.

– És mit láttál még?

– Két tolatómozdonyt, egymással szemben álltak, és felváltva azt mondták: psssiii-psssüüü… psssiii-psssüüü… Aztán mind a kettő gőzfelhőt fújt, és elbújtak a gőzben. – Kicsit felágaskodott, belefújt a férfi fülébe. – Psssiii-psssüüü…

Teherautó robogott el mellettük. A faránál visszhangozva csattogott a borítóponyva, a szele fölcsapta a ruhájuk szélét – sokszor éjszaka is fölébredtek erre a zajra. Éjszaka mindig sürgősebb a teherautóknak, vadabbul sivítanak, mintha félnének, hogy elkésnek valahonnét.

Abbahagyták ők is a szalamanderezést; az asszony ideges ásítást nyomott el.

– De jó lesz megint aludni!

– Jó… De azért utazni is fogunk egyszer, és akkor mindig ébren leszünk.

– Azt hiszed?

– Biztos.

– Honnét tudod?

– Ma láttam egy bedekkert meg egy menetrendet, húsz évvel ezelőttit. Pontosan leírják benne, hogy hol kell kiszállni, mennyibe kerül a szálloda, s hogy hol van a taxiállomás. Ha egyszer volt már ilyen, az ilyesmi nem szűnhet meg.

Elcsöndesedtek.

Az úttestről behúzódtak a házfalak mellé, s gyors lépésekkel tűntek el a fordulóban, ahol valamikor a kocsma állt. Jó ideje raktárnak használták az alagsori helyiséget, a kerület plakátragasztói tartották itt a létrákat, vödröket, a bálákba halmozott plakátokat. A legújabbakból mindig fölragasztottak egyet a lejáró vasajtajára, s reggel, munkába menet, szinte elsőnek olvashatták, amivel délig tele lett a város. Egy pillanatra most is odafordultak, de még mindig ugyanaz a plakát ráncosodott az ajtón, ami már másfél hete: piros alapon egy lombba borult fa, ágain liláskék virágok, alatta felírás: SZERESD A FÁKAT.

Az asszony előresietett, felgyújtotta a lépcsőházi villanyt. A földszinti lakrész üresen állt. Valahányszor elmentek előtte, mindig eszükbe jutott a repedés a falon, de nem a támasztódorongokról (azokat megszokták), hanem a pecsétes zárról – hogy csak ők olyan bátrak. Ide a földszintre nem akadt jelentkező. Az asszony most sem állhatta meg, odabökött az ajtóra.

– Mikor költözünk le? – (mármint, hogy mikor zuhannak) és bohóckodva felfújta az arcát, mint a gyerekek, mikor megjátsszák, hogy butát mondanak.

Fönt az emeleten a férfi hosszan tisztogatta a cipőjét, s ahogy húzkodta a talpát, összehajtogatott papiros csúszott ki a lábtörlő alól. Meglepetten hajolt le érte.

– Levél? – kérdezte az asszony az előszobából.

Beljebb lépett a világosságra.

– Valami nyomtatvány…

– Nyomtatvány? De mért oda rakták? Mutasd csak – és felszakította a ragasztást.

Összehajolva, szótlanul olvasták végig. Egymásra néztek.

– Ez micsoda?

A férfi újra átfutotta a gépírásos szöveget, utána körömmel odakarcolt a papír aljára: a dátum másfél hetes volt (akárcsak a vasajtón a plakát) – és a postai bélyegzőn is ugyanazt a régi dátumot betűzték ki.

– Pedig ez tegnap nem volt itt! – mondta az asszony, s látszott, hogy erősen tűnődik. – Hiszen söpörtem, észrevettem volna! És most is… Ha véletlenül nem jut eszedbe!

A papíron ez állt: „…Lakótárs! Felhívjuk figyelmét és egyben utasítjuk, hogy a házhoz tartozó kert karbantartási munkálatait, amire a bérleti szerződés értelmében anyagi és bérleti felelősség terhével kötelezve van, kellő időben, határidőre végezze el. Az elvégzendő munkák jelenleg a fákon levő gyümölcsmúmiák leszedése, összegyűjtése, falevelek összegereblyézése és mindazok gondos elhamvasztása. Legkésőbb III. 15-ig elvégzendő munkák: a fák koronájának ritkítása, metszése; törzsek lekaparása és drótkefével való lekefélése; a sebek, sérülések fasebkátránnyal való bekenése; a törzsek és koronák 5%-os téli hígítású mészkénlével bepermetezése. Felhívjuk figyelmét, hogy ha mindezen munkálatokat kellő időben el nem végzi, a Központi Gyümölcsfaápolási Szabályrendelet, és hivatkozott szerződésünk értelmében kénytelenek leszünk…”

Szólni akart, de az asszony a szájára tette az ujját.

– Ne mondd ki! – S még egyszer végigolvasták a felhívást.

A kitűzött határidő változatlanul meredt rájuk: pontosan ma járt le, ma, szombat este. Fülükben még mindig a moziban hallott sláger zsongott – s ez az egész most! Olyan egyszerű volt, mint egy porcelán teáscsésze az úttest közepén, egyszerűen nem lehetett nem tudomásul venni – csak éppen ki rakta oda? És miért?

Közben halkan csikordult a szobaajtó, az öregasszony türelmetlenül szólt ki.

– Mit csináltok? Mért nem jöttök már?

– De hiszen megyünk, anyu – és sietve megsimogatták az arcát, és visszakísérték a heverőhöz.

Az öregasszony ettől még nyugtalanabb lett. Hirtelen nem tudta, mit csináljon: most mindjárt megmondja – vagy várjon még vele? Mikor látta, hogy a lánya a szoba közepén áll, s a körmét rágja, a veje meg egyre szorosabbra húzkodja a nyakkendőjét – közelebb intette őket.

– Két ember volt itt délután… összevissza járkáltak a kertben… – mondta suttogva.

– De mi közünk nekünk a kerthez? – csattant fel a férfi. – Hiszen nem a miénk, be se tehetjük a lábunkat!

– Persze… de akkor ezt meg is lehet magyarázni csitította az asszony.

– De kinek? Én nem írtam alá semmiféle szerződést!

Az öregasszony izgatottan ült fel.

– Jaj, istenem. Ugye, sejtettem én… Még ide is feljöttek, és azt kérdezték, hogy ki lakik még a házban, de mást nem is akartak kérdezni, csak azt, hogy ki lakik még itt…

A férfi föl-alá járkált, zsebében gyűrögette a papírt. Néma egyetértéssel nem beszéltek róla az öregasszonynak. A szoba sötét volt, csak az utcai ívlámpák világítottak be, a csillár árnyéka lapuló skarabeuszként terpeszkedett a plafonon. A földig nyíló ablakon csíknyi függöny se volt, az üveglapok meztelenül tükröztek a szemükbe. Mikor odalépett, az asszony bizonytalanul visszahúzta.

– Most ne… Tudod, hogy mindig rosszabb, ha az ember kinéz.

De azért egy pillanatra mind a ketten kilestek. Az aszfaltos úttest fényárban úszott, sehol egy lélek, csak a tömzsi, egymáshoz szoruló házak. Mégis úgy érezték, hogy meglátták őket. Visszamentek a szoba belső sarkába, és leültek egy alacsony asztal mellé. Az asszony felkattintotta a rádiót, érzelmes tánczene erősödött fel – s mint a lépcsőházban, bohóckodva most is felfújta az arcát.

– Nincs kedved táncolni? – Majd hirtelen odaszaladt a heverőhöz. – Anyu, böjt van vagy farsangutója? Látja, mi már nem tudunk semmit. Maguk még biztos tudták. Az öregek mindent tudnak – és szórakozottan megcsókolta az anyját.

Az öregasszony zsörtösen szorított a karjába.

– Mi van veletek? Miért volt itt az a két ember?

– Miért… hát érdeklődtek, hogy meg vagyunk-e még. Nagy csuda ám, ha valaki ilyen repedt házban lakik! – s dúdolva megfordult, lassan felhúzta elől a szoknyáját. – Szabad, uram? Egy fordulóra…

Majdnem szeretkezve táncoltak a szoba hátsó fala mellett, a sötétben csak a lassú billegésüket lehetett látni. Az öregasszony közben nagy kortyokban nyelte az esti orvosságot.

– Tudod, hogyan csinált a mozdony?

Válasz helyett beleharapott az asszony hajába, s csak utána húzódott el.

– Holnap már új plakát lesz, meglátod. Most már az sem időszerű, lejárt.

És újra egymásra fonódtak. Néhány perc telt el így, de az öregasszony egyetlen szót sem értett a suttogásukból; s az altatótól is egyre bágyadtabb lett.

– Mért nem feküsztök már! – motyogta ásítva.

S akkor egyszerre abbahagyták a táncot. Meghallották a lépéseket. Az asszony először belemarkolt a férfi ingébe, majd szó nélkül kirángatta az anyja alatt a heverő fiókját, ahová az ágyneműt szokták berakni, és oda tuszkolta a férjét.

– Gyere, térdelj le… Feküdj be ide gyorsan…

A férfi kelletlen arcot vágott.

– Szorítani fog – mormolta, de azért engedelmeskedett, s mint a skarabeusz, ellapult a szűk helyen. Mikor sikerült visszalökdösni fiókot, az anyja fölé hajolt.

– Anyu, maga nagyon beteg, nagyon beteg, érti? Maga csak legyen nagyon beteg… – hadarta.

De nem tudta befejezni, három csöngetés szakította félbe; mintha ismerős érkezne. Az öregasszony ügyetlenül feljebb gyűrte magán a takarót.

– Kislányom…

– Igen! – kiáltott vissza, s egy pillanatra nekitámaszkodott az előszobai tükörnek, és közelről belenézett a saját szemébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Barátságos, kissé hermafrodita hang szólalt meg a lépcsőház-beugróban.

– A férje itthon van?

Két sötétkék felöltős, szürke kalapos férfi volt a látogató. Az egyik, aki előrébb állt, a cipőjét odacsúsztatta az ajtónyílásba.

– Nincs… nincs itthon – mondta. – A barátjánál van. Ki keresi?

A két férfi legyintett.

– Nem fontos, igazán nem tesz semmit. Ha egyszer a barátjánál… Akkor inkább majd máskor. Most maga is biztos nagyon várja, igaz?

A magasabbik előrenyújtotta a nyakát, és a szoba felé fülelt.

– Milyen jó kis zene! Ilyenkor este egész kellemes a műsor – s mindjárt visszahúzódott, mintha őt is zavarba hozta volna a bizalmaskodás.

– Hát akkor jó szórakozást! – mondták. – Majd egyszer máskor. Majd ha visszajöttek az utazásból.

– De mi nem akartunk elutazni! – csúszott ki a száján.

– Nem? Pedig azt hittük… – csodálkozott a két idegen, és udvariasan megemelték a kalapjukat, majd gyors talpcsattogással lesiettek a lépcsőn.

Megvárta, míg lent becsukódik a kapu, és csak akkor futott vissza a szobába. Látszott a mozdulatain, hogy kész terve van, és már döntött. Újra kirángatta a heverő fiókját, és leporolta a férjét; közben ugyanazon a hangon hadarta, mint az előbb.

– Anyuka mondja azt, hogy vidékre mentünk… Mondjon akármit, bármit… Anyu öreg már, nyugodtan elfelejtheti, amit tud meg hall. És nevetgéljen sokat, ha kérdezik, az mindig jó, ha nevetgél…

A férfi lopva hátraintett az ablakszárny mellől.

– Nézd csak… ott mennek!

A két felöltős éppen cigarettára gyújtott az úttest közepén, majd kis idő múlva befordultak egy közbe. Az utca gyanútlanul üres lett megint.

– Akkor lehet, hogy nem is voltak itt? – kiáltott fel az asszony, s a fenekét riszálva, mint a film sanzonénekesnője, elsétált az ablak előtt.

Az öregasszony riadtan nézett rá.

– Mit csinálsz? Tényleg el akartok menni?

Igyekezett tárgyilagosan összeráncolni a homlokát, és megigazította a harisnyakötőjét.

– Nem… Csak egy kis időre, anyu. Amíg elfelejtjük… meg ők is elfelejtik. Tudja, hogy van az ilyen. Csak egy kis időre…

– Meg a plakátokat is cserélik közben – tette hozzá a férfi.

Aztán készülődni kezdtek.

Pár meleg holmit szedtek magukra, a zsebüket teletömték kockacukorral, de csomagot, egyebet semmit. Mintha csak sétálni indulnának. Már az ajtóban álltak, mikor az asszony még egyszer körülnézett, és leemelt az éjjeliszekrényről egy apró játékállatot. Mint a két nagyujja körme, akkora volt: a világ legkisebb mackója. És sietve újra megcsókolta az öregasszonyt.

– De maga csak nevetgéljen, anyu… mindig csak nevetgéljen sokat…

És halkan behúzta az ajtót.

A kerten át vágtak neki a sziklás domboldalnak. Máskor eszükbe se jutott volna, hogy ezt az utat válasszák; de most valahogy – ilyen rövid idő után – nem akartak ők is ugyanazon a kapun kilépni. Valahol távolabb úgyis visszakanyarodnak az utcára – aztán majd meglátják, hogy merre menjenek tovább.

A kert nevetségesen kicsi volt, összesen nyolc fa állt benne. Igaz, hogy nemes és gyönyörű példány mindegyik, de még nem is ettek a gyümölcsükből, mióta itt laktak: egyszerűen úgy tekintették a kertet, mintha nem is létezne. És csak most nézték meg jobban. Az ágakon, mint idejétmúlt karácsonyfadíszek, sűrűn sorakoztak a töppedt gyümölcsmúmiák.

– Ezek azok – mondta a férfi.

– Sose tudtam, hogy múmiáknak hívják őket – mondta az asszony.

– És el kell hamvasztani – mondta a férfi.

– Hogy az újakat ne bántsa a pondró – mondta az asszony.

De nem tudták folytatni ezt a komor beszélgetést. Igyekeztek zajtalanul lépkedni a köves ösvényen, és jó másfél kilométer után visszakanyarodtak az utcára.

– Csináljunk úgy, mintha szerelmesek volnánk – súgta az asszony, és megkínálta magukat kockacukorral. – Jövendő első gyermekünk a világ legkisebb mackója. Úgy szültem, hogy egyszer elkezdett szaggatni a fülem, és egy szép napon itt volt. Majd ezzel játszanak a gyerekeink is.

A férfi megrázta a fejét.

– Ez mese. Egészen másról van szó. A mackó én vagyok, és szerintem alig várod, hogy engem is te szülj meg. Az anyamedvék mind ilyenek.

– Persze. Csak a mackók se bánják néha, ha a markunkba elférnek.

– Például, most?

– Például, most.

– És ha most idelépne valaki, és megkérdezné…?

Az asszony pisszentett.

– Ne mondd ki! Várj még… Ez szabály.

S ez csakugyan hatott. Megpróbáltak mind a ketten hallgatni, a nyelvüket kidugták, és ráharaptak a nyelvükre; s közben a gyérülő, kopott, ismeretlen házakat nézegették, és az ismerős plakátokat. Már kint jártak a városnegyed szélén. Az aszfaltos út a síkság felé vezetett tovább, messziről hatalmas bérkaszárnyák körvonala látszott, és egy magános gyárkémény. A férfi csak most szólalt meg.

– Azt hiszem, van itt egy kiszáradt patakmeder… ott följebb, ahol a völgy kezdődik. Ne sétáljunk föl a patakmederben? – kérdezte.

– Jó, menjünk – mondta az asszony, és selypített, a nyelve úgy kiszáradt a hosszas szellőzéstől.

A völgy a domboldalt szelte ketté. Előbb a szemétlerakodó mellett haladtak el, aztán egy bogáncsos réten bukdácsoltak át. A rét tele volt széttört szobrokkal. Kiselejtezett márvány és mészkő torzók, lófarkak és paták, duzzadt mellek hevertek a dudva között, néhol egy fej a földre állítva, mintha beásták volna a testét, s mind mocskosak voltak a koromtól, amit az eső szétmaszatolt.

Az asszony kockacukrot tett az egyik márványkézbe.

– Mire visszajövünk, biztos nem lesz már itt, fölemeli és beteszi a szájába. Elhiszed?

– Hát persze… De ugye, nem mi törtük össze ezeket a szobrokat?

– Buta vagy, ezek maguktól törtek össze. Mikor megöregednek, kisétálnak ide, mint az elefántok, aztán hagyják, hogy elfelejtsék őket. Csak egyedül a cukrot szeretik nagyon – és óvatosan még egy szemet pottyantott a márványkézbe.

De ezt a beszélgetést se tudták folytatni tovább; és egymás karján érezték, hogy reszketnek, annyira hűvös volt. A patakmederben aztán még hűvösebb lett.

A part két oldalán alacsony törzsű fák sorakoztak, s ahogy följebb kapaszkodtak, kisebb csoportot vettek észre: nyolc-tíz fekete bőrkabátost, akik fától fáig sétáltak, körülállták a kiszemelt fát, aztán mentek a következőhöz.

Mindez olyan váratlan volt, hogy szinte föllélegztek tőle.

– Figyeld, ellenőrzik a fákat – mondta a férfi, s már nem is igyekezett tompítani a hangját. Legjobb nyíltan megállapítani a tényeket, gondolta. Igen – talán mégis így a legjobb! Ők szerelmesek, azok meg a fákat vizsgálják: ez világos, érthető, és semmi ok, hogy egymás dolgába avatkozzanak. S majdnem kedve támadt, hogy harsányan énekeljen, hogy azok is meghallják – hogy ennyire világos és természetes minden. Milyen gyönyörű is az éjszaka, ha az ember így elrendezi és tisztázza a dolgokat! Mint ahogy a moziban látták a pálmákat, pedig még sohasem láttak pálmafát; de a bizonyosság, hogy valahol van, már attól is meg lehet nyugodni. S már alig tudott uralkodni magán, hogy ki ne eressze a hangját – de végül mégiscsak dúdolni kezdett: Patakmederben jártam, rigóra találtam, a rigó mind azt fütyülte, kövön kopik el a csőre…

A favizsgálók közben egy egészen közeli fát vettek körbe, s ez a közelség újra bátrabbá tette, kicsit megemelte a hangját. Az asszony átölelte gyorsan.

– Csókolj meg – súgta. – A szerelmesek nem csak énekelni szoktak…

Úgy álltak a hordalékos mederben, mint két összeillesztett szobor. Hallották, hogy valaki kedélyeskedve lekiált hozzájuk: „Jó étvágyat!” – de erre se mozdultak, sőt, még hevesebben csókolták egymást, és csak percek múlva hagyták abba. S mire újra kibontakoztak egymás karjából, már a favizsgálókat se látták sehol. Ez nyugtalanná tette az asszonyt, és a nagy csend is zavarta.

– Jó étvágyat! – utánozta kis fintorral, és bedugta a kezét a férfi inge alá. – Nem szeretem az ilyet. Mért nem voltak kíváncsibbak? Csak a fák, csak a fák… És ha elfogynak a fák? Mackónak mi a véleménye erről?

– Tovább kell mennünk – mondta kedvetlenül a férfi. – Nem maradhatunk itt.

– Helyes. De merre?

Bizonytalanul néztek körül. Az asszony a völgy partoldala felé mutatott.

– Nézd csak! Mintha kerítés kanyarogna arra. Valahol úgyis meg kell aludnunk. A szerelmesek nemcsak aludni szoktak…

És sietve nekivágtak egy meredek ösvénynek. Hamarosan kiderült, hogy amit messziről kerítésnek néztek, a domboldal teraszos földcsíkjainak a támasztófala. A teraszokat vastagon borította a vörös kőtörmelék, s ez olyan személytelenül véglegesnek látszott, mintha a falaknak, lépcsőknek is ez volna az egyetlen értelmük: a puszta véglegesség.

A legfelső teraszon barakkforma, palatetős épületet találtak, s mellette egy cement ciszternát, fekete vastetővel. Ez a ciszterna majdnem fele akkora volt, mint maga az épület. Őket is meglepte, hogy a léccel betámasztott ajtón milyen természetes mozdulattal nyitnak be; de már elég fáradtak voltak hozzá, hogy a legkényelmetlenebb zugot is olyannak érezzék, amihez joguk van, s amit birtokba vehetnek egy éjszakára. A barakkba kevés fény szűrődött be, de ennyire szükség is volt, hogy ne botladozzanak. Ugyanis csak középütt volt egy ovális szabad térség, különben zsúfolásig megtöltötték a különböző építkezési anyagok, szerszámok, épületalkatrészek, a felhalmozott mész és betonpor, a felgöngyölt kátránypapír kötegek, a gyapot meg kócrakások. mint egy elfelejtett raktár. Az asszony zsibbadtan dőlt le az alsó kócrakásra, és percekig nem mozdította a fejét. Csak utána könyökölt fel, és sokáig nézte a rengeteg szerszámot, anyagot.

– Látod, ezekkel is milyen jól lehetne… De sose lesz az már. Egyszer úgyis a földszintre költözködünk. Vagy még lejjebb, a pincébe. És még csak nem is tudhatunk róla, hogy itt…

Hirtelen elcsuklott a hangja, arcát beletemette a kócba. A férfi tehetetlenül térdelt mellette, simogatta a haját, a nyakát karmolta – de ez csak ügyetlen árnyéka volt a réginek. Most kezdett egyszerre félni, hogy elvesztek.

Kis idő múlva halk fütyörészés hallatszott kintről, erre gyorsan beborították magukat kóccal. Csak a fejüket hagyták szabadon. Hamarosan nyílt az ajtó, és két férfi lépett be. Az egyik hajadonfőtt, színes flanellingben, zsebre dugott kézzel. Harminc-harmincöt éves lehetett, fekete haja fénylett, nyílt vonásait még a több napos szakáll se tudta kellemetlenné tenni. Vizsgálódva nézett körül, és megállt a barakk közepén. A másik nemcsak idősebb volt, de rendezettebb külsejű is, sötét ruhája fölött sápadt fehéren világított az arca: akár egy orvosé. Egy pillanatig egymást méregették, mintha versenyeznének, hogy melyikük nyugodtabb; aztán a sötétruhás leemelt a bejárat mellől egy hosszú kötelet. A kötél másik vége a gerendás mennyezetig fölívelt. A flanellinges egykedvűen nézte a készülődést. Mikor, a kötél véletlenül a kócbálára lódult, ahol feküdtek, a sötétruhás úgy hajolt le érte, mintha ott se lettek volna. Pedig az asszony minden porcikájával érezte, hogy összeakadt a pillantásuk. Utána lassan fölfelé csúsztatta a kötelet, egészen addig, míg egy piros hurok le nem ereszkedett melléje; majd bocsánatkérő nyíltsággal bevazelinozta a fiatalember nyakát és a hurkot ráhúzta. A flanellinges mosolyogva tűrte ezt is, és csak akkor jelent meg két fényfolt a homlokán, mikor a szél kijjebb nyomta az ajtót, s kicsit világosabb lett. A másik meg ezt a pillanatot használta fel, hogy végigsimítson a haján, és hirtelen odalépjen mögéje; és onnét, hátulról rántott egy akkorát a kötélen, hogy jó másfél méternyire fölemelte a flanellingest, és így is tartotta néhány percig. Aztán a karjába vette, és kivitte az ajtón. Még a kóc alatt is jól hallották, ahogy a ciszternatető csikorogva fölemelkedik, és megint visszazuhan; majd a távolodó lépéseket, ahogy beleolvadnak a csendbe.

Az asszony zsibbadtan tápászkodott fel, s nem tudta levenni a szemét az üres térségről.

– Mért nem vett észre minket? – motyogta. – Hiszen itt voltunk…

És kirohant a barakk elé; de a férfi még időben utolérte. Rányomta a kezét a szájára.

– Hallgass… hallgass… – mondta gépiesen, és vagy tízszer elismételte. – Úgysem értené meg… Ezt nem lehet megmagyarázni…

Még sokáig ott álltak a ciszterna mellett, a szél csapkodta a ruhájuk szélét. Innét, a legfelső teraszról az egész város elébük tárult, az aszfaltos utak szövevénye, a sötét ablakok és a vakító ívlámpák. Mindketten érezték, hogy vissza kell fordulniuk – ez az egyetlen, amit tehetnek.

 

Hazaérve ismét a kert felől ereszkedtek le a házig, s ahogy átmentek a kerten (ahová be se léphettek jog szerint), megálltak egy pillanatra. Az a képtelen gondolatuk támadt, hogy végig tisztogatják a fákat, már amennyire tudják, előírás szerint. És neki is láttak mindjárt. A fáskamrából szerszámokat hoztak elő, s felváltva metszettek, ritkítottak, ástak, a törzseket végigkaparták, végül a halomba gyűjtött múmiákat elhamvasztották. A tűz gyermekesen meghatotta őket. Ahogy a sűrű füst alól egy-egy lángnyelv fölcsapott, egyedül ebben volt valami önmagát felülmúló élet.

Aztán fölmentek a lakásba.

Az öregasszony nem aludt még, hangos nevetgéléssel ment ki ajtót nyitni, pontosan úgy, ahogy meghagyták neki.

– Mi történt? – kérdezte dadogva, mikor az arcukba nézett.

– Nem vettek észre – mondta az asszony.

– És ez baj? – képedt el az anyja.

– Nem baj. Csak mindegy – mondta a férfi.

Az öregasszony a maga ágyába fektette őket, hogy hamarább átmelegedjenek; de hiába ült ott lábuknál és kérdezősködött, néhány perc múlva a két fiatal ruhástul, egymást átölelve elaludt.

 

Hajnalban türelmetlen csöngetésre ébredtek.

– Biztos a szomszédból… – mondta bizonytalanul az öregasszony, aki elsőnek kelt föl, és a szoba közepén csoszogott föl-le. – Én üzentem át tegnap…

S ez elég megnyugtatóan is hangzott, hiszen már napok óta vártak egy nyugdíjas szerelőt, hogy a csapokat megjavítsa; de azért mind a hárman kimentek az előszobába. Két munkászubbonyos férfi állt az ajtó előtt. Arcukon ingerült bosszankodás – látszott, hogy alig tudják türtőztetni magukat.

– Maguk jártak a kertben? – kérdezték.

– I… igen – mondták ők is egyszerre.

– Szép munkát végeztek, hallják! Helyettünk! Mikor éppen ezért küldtek ide minket, ezért, mert ez a mi munkánk, és maguk még ezt is el akarják venni! Nem szégyellik…? Itt a papír, tessék. Ki jogos hát, maguk vagy mi?! – és lobogtatták a Gyümölcsfaápolási Hivatal igazolását.

A férfi idegesen rántotta elő a nyomtatványt, amit ő kapott; de aztán összegyűrte, leejtette a földre. Az csak még jobban összebonyolítana mindent. S kire akarná a felelősséget hárítani? És ha áthárítja, a felelősség elmúlik-e?

A két munkás odalépett eléje.

– Van szíve magának? A máséból? És mi mit mondjunk most, mit csináltunk? Csak a napot loptuk? Nekünk ez volt kiosztva mára, pontosan ez!

Szégyenteljes pillanat volt. A férfi kínjában az ujjait húzkodta.

– De hiszen le is járt… hiszen mindegy…

– De hát nem érti, hogy nekünk ez volt kiosztva mára?!

Az asszony hirtelen mentőötlettel az anyjához fordult.

– Anyuka, hozzon egy kis szalonnát… meg egy kis pálinkát is! – Aztán a két munkáshoz: – Higgyék el, mi is csak… – és zavartan rájuk mosolygott. – Nem jönnének beljebb? Üljenek le… Mi igazán szívesen… Ugye, elfogadják?

A két munkás bizalmatlanul lépett beljebb. Az első poharat a konyhaajtóban hajtották le, a másodikra már leültek, aztán újra koccintottak, szaftos mozdulattal a szalonnából is szeltek. A férfi is velük ivott. Kis idő múlva a fiatalabbik munkás elkezdett nevetni, töltött magának, tovább nevetett, erre a másik is, az asszony is, s közben csak nézték egymást, és egyre hangosabban nevettek. Végül az idősebbik széttárta a karját, s körbenézett, ahogy a szűk konyhában összeszorultak.

– Hát… mi aztán jól kitaláltuk! – és a férfi hátára vert; az meg úgy megbillent az ütéstől, hogy az asszony a levegőben kapta el az egyik poharat.

– Jaj, csak el ne törjön… – törölgette a szemét.

És tovább nevettek.

 

Befejezhetetlen

Gyermekkoromban egy éjszaka katonák jöttek a városba, pedig nem volt háború. Anyám akkoriban hordta a második gyermekét, a húgomat. Szekrényemben már készen várták az elnyűtt, széttört játékok, előre őrizgettem neki, s csak vasárnap játszottam velük, hogy épségben megmaradjanak. Egy régi, emeletes házban laktunk akkoriban, alattunk a Takarékpénztár irdatlan páncélszekrényei nem engedték, hogy lezuhanjunk a földszintre. Azon az éjszakán megkérdeztem anyámat: „Ha valami baj lesz, ugye, a páncélszekrénybe rejtjük majd Csöpit?” – a kishúgomat. Anyám nem válaszolt, az asztali lámpára zöld kendőt terített, és becsukta a spalétokat. Aztán leült a zongorához, és négykezes kottából játszott egyedül. Valahányszor lenyomta a pedált, a sarka mindig lekoppant a földre; mulatságos volt ez a ritmikus kopogás, hallgatni, ott a zongora alatt ülve – a szoba felé vaskos várbástyák vettek körül, a lőrésen bevillant a fahasábok lobogása.

Apám késő este tért haza, egy szőrcsizmás, hatalmas gátőr is vele jött. Kellnernek hívták, a csuklóján liláskékre tetovált rajz volt, s mindig megilletődtem, mikor ezzel a kezével simogatta meg a fejemet: vártam, hogy egyszeribe bátrabb és felnőttebb leszek. Soká fent virrasztottak ketten, s már hajnalban elmentek, mielőtt fölébredtem volna.

– Hová ment apa? – kérdeztem reggel.

– A hídhoz ment, fiacskám.

Anyám lassan elhúzta a szoknyáját, amibe kapaszkodtam, és kinézett a térre; én is odaágaskodtam. Az utcák két oldalán, amelyek ide torkolltak, katonák vonultak kis távolságra egymástól, szorosan a házak mellé húzódva, s valahogy az egész térre ráerőszakolták a csendet. Ez a csend volt a legiszonyúbb, és hogy nem csináltak semmit, még a kapuk mögött lapulókat se bántották, csak a csizmájuk kopogott tompán, és mindig újak jöttek a helyükbe. A fegyverüket lógatva vitték a jobb kezükben, mint az óriásmajmok a dorongot. Kis idő múlva teljesen körülállták a teret, de a tér közepére – ahol három, oldalára borított piaci bódé hevert – egy se ment be közülük. Mintha mind azért jöttek volna, hogy azt körülállják. Anyám el akart húzni, de mind a tíz körmömmel kapaszkodtam a párkányba.

– Nézzük még… – könyörögtem. – Valaki elbújt a bódékban… Ugye, attól félnek?

Anyám rám meredt.

– Ki bújt volna oda?

– Hát a Foncsor… Láttam, hogy ott szaglászik.

Ez a Foncsor a szomszédék komondora volt, apám minden csontot, maradékot át szokott vinni neki. Most egyszerre megrémültem apámért, egy pillanatra a katonákról is megfeledkeztem.

– Miért ment a hídhoz apa? – kérdeztem újra.

– Mért, hát máskor nem ment oda? Felrobbantják a folyón a jeget, hogy le ne dőljön a híd.

Ezt súgva mondta, mintha félne, hogy hangja kihallatszik az utcára; s a kendője alatt odahúzott magához, a hosszú selyemrojtok elfedték az arcomat.

– Gyere – mondta. – Menj játszani.

De már nem lehetett mozdulni az ablaktól. Az egyik tagbaszakadt katona a szemközti utcatorokból elindult a tér közepe felé – mintha egyenesen a mi emeleti ablakunkba igyekezett volna. A rojtok minduntalan visszacsúsztak a szemem elé, s valami furcsa szaggatottsággal láttam, ami történt: letakaródott a kép, újra fölvillant. Így kétszeresen éles és izgalmas volt minden. A katona megállt a bódék mellett, megbontatta elöl a köpenyét, döngetni kezdte a mellkasát, s miközben egyre vadabbul döngette, mély torokhangon ordított, a puskáját előre-hátra lóbálta. Erre az egész tér megtelt katonákkal, és darabokra törték a három bódét. Végül a parancsnok előhúzott a romok alól egy véres szőrfarkot, s feldobta a levegőbe. Hirtelen valamennyi puska eldörrent, és ízekre szétlőtték, ami Foncsorból megmaradt. Ettől a naptól kezdve tilos volt kint járni az utcán, apát se láttuk napokig. Anyám még azt is megtiltotta, hogy leskelődjem a házkapun; de a padlástól és a pincétől nem tudott visszatartani.

A Takarékpénztár pénzkihordója – egy sovány, szemüveges özvegyember – fiával lent lakott a szűk, kockaköves udvar végén. A konyhaablakuk előtt fölszedtek néhány követ, és a kis földkarikába meggyfát ültettek. Sandrival úgy terveztük, hogy az első termést a pincében esszük meg, titkos találkahelyünkön; de még csak vesszőnyi volt a fa. Sandri emeletes ház minden kulcsát el tudta csenni az apja fiókjából; de most a pincéjét sehol se találta. Később azt mondta, hogy odalent őrzik azokat, akiket összefogdostak az utcán: „Aputól elvették a kulcsot.” Többé nem volt biztonságunk a házban, lopva közlekedtünk a hátsó lépcsőn. A kapu előtt szuronyos őr állt; éjszaka az udvaron raktak tüzet, hogy ott melegedjenek. Puskájukat a pince alacsony, rácsos ablakához támasztották, onnét bármikor lelőhettek a dohos sötétbe. A tűz nyomát, a puskaagyak nyomát ott találtuk reggel a hóban.

Sandri gyanakodott, hogy a padláson sincs minden úgy, mint azelőtt; hol nyitva látja az egyik padlásablakot, hol meg becsukva – valaki idegen jár odafent. Rábeszélt, hogy együtt menjünk fel, és lessük meg, ki az. A lépcsősor kanyarodó nélkül vezetett fel a fekete vasajtóig, s ez a fekete folt, első lépéstől az utolsóig, szembe nézett velünk. Előbb beszappanoztuk a kulcsot, hogy ne nyikorogjon, de a hirtelen légáram kiszakította kezünkből a kilincset. Óvatosan léptünk be a fénysávos homályba. Vastag falábakon pallók szelték keresztül-kasul a padlást, mintha alattuk mélység vagy süppedős iszap fenyegetne; vastagon állt mindenfelé a malteros kőtörmelék meg piszok. A padlásrekeszek lécfalas celláiba sorba belestünk, de sehol se zörrent semmi. Csak mikor visszafordultunk, akkor torpantam meg: a bejárat fölötti gerendás beugróban apám bundás kabátját pillantottam meg; ott kuporgott a kabát, fej nélkül, és előtte egy kicsi vaskályhában izott a tűz. A kályhából egy U alakú cső kacskaringózott a kéményfalba, s még azt is hallottam, ahogy a forróságtól megkattan a bádog. Biztos aludt apa, és ölébe ejtette a fejét. Halkan felkiáltottam hozzá:

– Apa, kérsz valamit?

Apa nem mozdult. Reszketve rohantunk le a lépcsőn, és mindent elmeséltem anyámnak. Emlékszem, nagyon elsápadt; akkoriban már majd mindennap rosszul lett, úgy kínozták a görcsök. Megígértette velem, hogy nem beszélek senkinek apáról: hogy nem is láttam, nem is tudom, hol van. A kezemet odahúzta a szívére, így kellett esküt tennem. De azért tovább faggattam.

– És ha elfogy a tüzelője?

– Nem fogy el, van ott elég.

– És ha megéhezik?

– Van ennivalója is bőven.

– És mikor jön vissza hozzánk?

– Most már nemsokára.

– Ő nyitotta ki a padlásablakot?

– Nem tudom…

Apa megsejthette, hogy szükség van rá, mert este megérkezett. Csupa sár meg piszok volt a bundája, csak megcsókolt bennünket, keveset beszélt. Anyuval sugdostak sokáig; anyut orvoshoz kellett vinni. Egyszer csak odajött az ágyamhoz, és úgy, ahogy volt, bundásan, fölvett az ölébe.

– Nem félsz, ha itthon hagyunk egyedül?

– Nem – ráztam meg a fejemet; s gyorsan odahajoltam hozzá. – Láttalak! De senkinek nem mondom el.

Apa hunyorított a szemével.

– Tudom. Azért is nem lett semmi bajom.

– És Kellner bácsi? – kérdeztem tovább.

Apa felállt, és visszament anyuhoz.

– És Kellner bácsi?

– Ő már nem jön vissza – mondta halkabban. – Kint maradt a hídnál.

A hír nagyon felcsigázott.

– Meséld el, hogyan volt… Olyan rajzot szeretnék a csuklómra, mint az övé, az, ugye, minden bajtól megvéd? Közben anyu is felöltözött, a hasa nagy volt, és mind a ketten odajöttek hozzám.

– Majd elmesélem egyszer – mondta apa.

– Majd ha nagyobb leszel… – tette hozzá anyu, s meggörnyedve kapaszkodott apám karjába.

A kislámpát égve hagyták, hogy amíg oda lesznek, ne legyen sötét, ha mégis félnék. Végig ébren voltam, egy pillanatra se hunytam le a szemem. Mintha magam is mögöttük lépkedtem volna, olyan közelről láttam, ahogy a behavazott Séd-mederben botorkáltak az orvos lakása felé, hogy elkerüljék a járőröket; és anyu is könnyebben lépkedett már, mert Sandrival (tudom, hogy ő is beleegyezett volna) kivágtuk a vesszőnyi meggyfát, hogy azzal botozzon a hóban.

A húgom már nagy, anyám őszül, apám régi bundás kabátját egy favágónak ajándékoztuk. Kellner bácsiról sokáig nem esett szó; de én nem feledkeztem meg róla. Mikor a húgom meg a szüleim kikísértek a felvirágozott állomásra, ahol bajtársaimmal együtt az indulásra vártunk, szigorúan ránéztem anyámra: „Most már csak eléggé megnőtt a fiad?” Szégyelltem volna, ha a fiúk előtt elérzékenyedik.

 

Éjszaka érkeztünk meg az idegen városba, mintegy ezerkétszázan. Fekete tél volt, hó semmi. A göröngyök, mint a gnóm törpék, ormótlan fejjel-lábbal odacövekelték magukat a hernyótalpnyomok széléhez, és pengve hasadtak szét a csizmáink alatt. A városszéli víztoronyból karcsú, egyre keskenyedő cső meredt az ég felé, a cső tompa árnyéka végigfutott a torony falán. A fal mellett szétlőtt lőszeresautók.

Parancsot kaptunk, hogy mindenki magának szerezzen szállást éjszakára; gyülekező hajnali ötkor a víztoronynál. A parancs nem keltett nagy lelkesedést, noha megnyugtatták a legénységet: a városka kétszer cserélt gazdát, már csak öregek és gyermekek lapulnak a házakban. Lassan csoportokra szakadoztunk. Rövid idő múlva kitartó ajtódöngetés hallatszott mindenfelől; a puskaagyak tamtamozása lüktető hálóba szőtte az utcákat. Az egyik ház padlásszobájából fény szűrődött ki, majd hirtelen az ablak is kivágódott: valaki háttal odaállt a fénybe, és egy harmonikát nyeggetett. Hangos nevetés harsant fel utána, s az ablak ismét elsötétült, csak a tamtamozás hallatszott megint.

Hatodmagammal egy szegényesebb mellékutcába fordultunk be. Jobb kívül a központon ilyenkor, gondoltuk; ha félnek is tőlünk, a nyomorultak szívesebbek. Az utca végén, egy roncsokkal telehordott telek mellett magános ház állt, a kerítés magas deszkalapjai mind egyforma csúcsosra voltak fűrészelve. Ez a mór hangulatú cikcakk-ciráda, a maga primitív zárkózottságával behatolásra ingerelt. A zörgetésre fiatal, tavaszikabátos nő jött elő. Kabátja alatt hurkákban vastagodott egy másik kabát széle, egy bundás bekecs, szvetter – nem értettük, hogy mit mond, de a kaput készségesen kitárta. Az üveges veranda mennyezetig rakva volt ládákkal, keskeny folyosó maradt csak köztük a konyhaajtóig. Jeges pincehideg csapott ki a kőpadlós szobából. A nő szeles mozgékonysággal azonnal rendezkedni kezdett, asztalt, székeket tologatott, pokrócot terített a padlóra.

– Itt akarsz megfagyasztani bennünket? – vakkant fel valamelyikünk, és be akart nyitni egy ajtón, hogy melegebb helyiség után kutasson. Erre egyszerre megváltozott a nő; sírva letérdelt, két karját széttárva elállta az utat.

– Ne bőgj! Eressz be! – röhögtünk és félrehúztuk a földön. – Isten ments, nem bántunk, csak a meleget ne sajnáld.

S kinyitottuk az ajtót. A nő sikoltozva felugrott, berohant előttünk, mi meg rögtön utána. De odabent is jéghideg volt. Ötkarú csillár lógott a széles ágy fölött, egy szál égő gyertyával; s az ágyban egy kislány feküdt.

– Hát ez?

– A lánya?

– De hiszen nem is él!

A nő az ágy mellé térdelt, ott sikoltozott tovább, és eltakarta kezével a lány arcát. Mikor közelebb léptünk, a nő lassan elhúzta a kezét. Egy nagy hajasbaba feküdt a párnán, betakarva, a hajában színes üveggyöngyök, az egyik üvegszeme törött. Az éjjeliszekrény tele gyógyszeres üvegcsékkel, fiolákkal; az egyik üvegcséből ott a szemünk előtt megitatta a hajasbabát. Utána ránk nézett és bólogatott, de most sem értettük, hogy mit mond. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy valaki lépked a konyhában: egy sálas, gyapjúsapkás gyerek, nem vettük észre, hogy mikor nyitott be az ajtón. Ezzel már valamennyire szót tudtunk érteni, a mi nyelvünkön is makogott valamit. Kérdeztük, hogy hol tanulta; erre elvigyorodott csak, és megvonta a vállát: „Háború…” Aztán megismételte: „Háború…” Úgy döntöttünk, hogy sorsára hagyjuk a nőt meg a csilláros jégvermet, és rábízzuk magunkat a gyerekre. Főképp az ébresztett reményt bennünk, hogy titkolózva előhúzott a zsebéből egy csillogó széndarabot, és begörbített marokkal integetett, hogy menjünk utána.

– Van sok, sok… nagy ház! – mondta; aztán kifutott a verandára, és onnét füttyentgetett. A nő csalódottan csoszogott mögöttünk: talán nem jó hellyel kínált? És sietve újabb pokrócot terített a kőpadlóra. Mikor a kerítéskapuból visszanéztem, láttam, hogy ott áll a veranda előtt, és mind a két kezével integet.

Aztán egyre távolodtunk a városszél házaitól. A gyerek egy barátságtalan réten kalauzolt át bennünket, s közben percenként szajkózta vigyorogva:

– Város rossz… itt jó!

Később egy kockaforma, kétemeletes épület bontakozott ki a sötétből, nagy, szárnyas kapuja tárva-nyitva, nyiszogtatta a szél.

– Ez jó – mutatott feléje büszkén.

– Mi ez? Laktanya? – lepődtünk meg.

– Mindegy… ha lesz fűtenivaló, maradunk.

A gyerek otthonosan rohant be a kapun, ajtókat nyitott ki, s meg se várta, hogy zseblámpával világítsunk. Óvatosságból leemeltük vállunkról a puskát, és egymást biztosítva, a fal mellett hatoltunk beljebb. A gyerek egy szűk és magas folyosón mutatott végig, ahonnét ajtók nyíltak; mindegyiket kinyitotta, hogy válasszunk. A szobákból nehéz szag áramlott ki; hogy rothadás bűze volt-e vagy fertőtlenítőszeré, nem lehetett tudni. Bútor egyik helyiségben se volt, de legtöbbjében még bent állt a kályha és a sarokba felhányt szén; ugyanaz a csillogó, aprószemű, mint amit a gyerek mutatott. De a gyereknek akkor már nyoma veszett. Kiáltoztunk utána, kerestük, de nem jelentkezett többé. Egy égő fahasábbal szemleútra indultunk a lakatlan épületben. Az emeleten is ugyanazt találtuk, csak itt több volt a betört ablak, a szél átsüvített a szobákon, így a szag se volt olyan elviselhetetlen. Az ablakokból a víztoronyra lehetett kilátni, alig voltunk pár száz méterre tőle; s ez ismét reményt öntött belénk: bármennyire szokatlan is a szállásunk, legalább nincs messze a gyülekezőhelytől. S indultunk vissza a földszintre. Az egyik lépcsőfordulóban kémlelőablakos ajtó mellett haladtunk el; emlékeztem, hogy ide még nem nyitottunk be. A kilincs engedett. Itt már árulkodó bútort is találtunk: egy viaszosvászonnal letakart priccset, fehér műszeres szekrényt. Az asztalon széthányt papírok közt kemény fedelű könyv, tele férfinevek listájával; a nevek mellett ismétlődő latin jelzések: cholera nostras; chol. asiatica. Elhagyott járványkórházba kerültünk, poklosok és kolerások köpetei közé. Kint a dermedő rét, a göröngyök gnómjai – ha a gyerek még ott van velünk, biztos felnyalatjuk vele a folyosót. Végül behúzódtunk az épület hátsó udvarán egy raktárforma hodályba, ahonnét nem szűrődhetett ki a fény, és ott raktunk tüzet a kihordott fával meg szénnel. Dobogva táncoltuk körül az izzó máglyát.

– Sovány lányka… – kezdett rá valaki. – Jég a keze, lába… – folytattuk mi is.

 

Nincs vigasztalása, Meghalt kolerába

 

A fiúk találgatni kezdték, hogy mi baja lehetett a tavaszikabátos nő hajasbabájának. Nostras? vagy asiatica?

Összefogózva ültünk a tűz körül, és szidtuk a gyapjúsapkás kölyköt. Valaki legyintett.

– Mit csodálkoztok… ők a vidám mészárosok, a gyerekek! Csak röhécselnek, mert nekik szabad, aztán beléd vágják a kést…

A fahasábok lobogása egyre távolibb sarkokat világított meg a beton hodályban. Most láttuk, hogy milyen sietve menekülhettek innét: mindenfelé roncsok, széttört ágyak, konzervesdobozok, zsákokból kidőlt, bolyhosra dermedt liszt. Pár lépésre egy lilásrózsaszínű, felhasított sertés meresztette patáit a levegőbe; a konyha felejtette itt. A kőkeményre fagyott hús a közeli tűztől fölengedett, nedvezve meglágyult, s a merev combok egy idő múlva szétváltak, kínálkozón széthajoltak, és az üres has is megnyílt. Valaki újra kezdte a dúdolást, de hamar abbahagytuk. Gémberedve raktuk a tüzet hajnalig, és elsőnek érkeztünk meg ötkor a víztoronyhoz. Mielőtt tovább indultunk volna, a rét felől rohanó nőalakot pillantottam meg: a kis duzzadt arcú, tavaszikabátos volt. Riadtan pillantott végig a hosszú menetsoron; tudtam, hogy bennünket keres. Szóltam a társaimnak, és odamentünk hozzá. A nő hálásan elmosolyodott, mikor felismert; tétován előhúzta kabátja alól a hajasbabát, és a kezembe nyomta. Mondott is valamit hozzá, de nem értettük, hogy mit.

Csöpinek kereszteltük el; s talán mulatságos, de a sok menetelés, viszontagság közepette is megőriztem. Közel húsz év múlt el azóta, s most a kislányomé, aki négyéves, és folyton mesélteti Csöpit. Azt állítja, hagy érti minden szavát; eteti, itatja, vele alszik – úgy félti a hidegtől.

 

Feleségem utolsó este még egyszer átkutatta a lakás két szobáját, hogy mit felejtett el becsomagolni – mi fér bele két szatyorba, aktatáskába?

– Rakd azért rendbe a befőttesüvegeket – mondta.

– Miért?

– Akkor nyugodtabb vagyok.

Az égőket mindenütt felgyújtottuk, még a mellékhelyiségekben is. Felelőtlenül pazaroltuk az áramot; de rossz lelkiismerettel. A kislányunk halkan szuszogva aludt Csöpivel. Még volt másfél óra az indulásig, akkorra ér ide a teherautó. Bezártam, kinyitottam a fiókokat. Fili, a törpedaxli, egész idő alatt a párnáján ült, és némán figyelte, hogyan járkálunk ki-be; később összegömbölyödve a fal felé fordult, és nem nézett többé ránk. Éjfél után megszólalt a vekker az íróasztalomon. Felébresztettem a kislányunkat, és öltöztetni kezdtem.

– Most nyárig nem jövünk haza? – faggatott.

– Nyárig – bólintottam.

– És ha befagynak a csapok?

– Majd megengedjük egy kicsit, akkor nem fagy be.

– És ha Fili éhes lesz?

– Majd megeteti a házmester… – s ránéztem a feleségemre. Már kint állt az ajtónál, és sürgetett, hogy induljak. Aztán ő maradt utolsónak. Leoltotta a villanyt, és a sötétben odament Filihez, de az még akkor se mozdult. Csendben fölemelte, és belecsúsztatta a szatyorba.

A teherautón már vagy harmincan szorongtak, gyermekek, felnőttek, öregek; a rájuk borított ponyva időnként felpúposodott, majd ismét behorpadt. Fojtós köd permetelt.

A sárhányó mellől rekedt férfihang ismételte gépiesen: „Csak öt kilót vihet mindenki, csak öt kilót.”

Filike könnyű volt, alig volt súlya. A kislányunk nevetve tapsolt, megsimogatta Filit. „Milyen jó, hogy sovány vagy, az én Csöpim is sovány.”

A motor recsegve indult. A dupla kerekek először egy helyben dagasztották a sarat, aztán az egész alkotmány hirtelen előrelódult. Kint a betonúton még nagyobb, emeletes teherautók dübörögtek el mellettünk, és vad szirénázással előzték egymást. Amelyik megfarolt, oldalára borult, otthagyták az árokban. Feleségem kikémlelt a ponyva alól.

– Nézd, otthagyták őket – mondta.

Később lassú derengés tört át a ködön, de nem tudtuk, hogy merről. Mintha a fekete föld villódzott volna. Ettől kezdve csak suttogva szóltunk egymáshoz. Pedig nem volt háború.

 

Vadászat

Kemény tél volt, zúzmarás ólomforgácsokat söpört a szél. Az egyik reggel kerékláncos terepjáró állt meg az elöljáróság előtt, és egy borzbundás idegen férfi szállt ki belőle. Mielőtt belépett volna a földszintes, falusias épületbe, az autó párás ablaküvegére odarajzolt egy nagy T betűt, és mosolyogva „tilost” intett az összesereglett gyerekhad felé.

– Itt székel a bíró? – kérdezte barátságosan.

A kucsmás süvölvények kórusban felelték, hogy igen; s látszott rajtuk, hogy nagyon izgatottak. Az efféle látogatók nemcsak változatosságot hoztak a falu életébe, de bőségesebb vacsorákat is. Ilyenkor télen érkeztek meg messzi országokból a vadászok, akik halomra lőtték a megye vadjait. A lőtt állatokból aztán a falubelieknek is jutott; ahány legény meg gyerek beállt hajtónak, mindegyik három-három vadat vihetett haza naponként. Sokszor hónapokig eltartott a folytonos körvadászat, a durrogástól nem lehetett hallani a harangszót. Már csömörlöttek a mindennapos nyúlpaprikástól, de azért ették engedelmesen, mert a vadászok benyitottak a portákra, s ahol nem látták kilógatva a bőröket, gyanakodva kérdezték: „No, hát nem ízlik? Nem vagytok megelégedve vele?” S leültek közéjük, és addig ültek ott, amíg a lábasok ki nem ürültek. Ez egyben különös megtiszteltetés is volt. Végre is megtehették volna, hogy szóba sem állnak az egyszerű parasztokkal: megfizetik őket, csináljanak, amit akarnak. De úgy látszott, a szívélyesség legalább olyan fontos volt számukra, mint az, hogy mindennap három-négy vaskos gúlát rakhassanak az elejtett vadakból.

A vadászokat a községi iskolában szállásolták el, és étkezőhelyiségül a nagyvendéglőt bocsátották rendelkezésükre. Este oda tértek be átforrósodott puskáikkal, s frissen fejt tejet, túrót, sajtot fogyasztottak. Vadhúst nem ettek soha. Vasárnaponként meghívták ezekre a vacsorákra a bírót is, az elöljáróság pénztárosát, az orvost, a gyógyszerészt – s a vállukat veregetve mondogatták: „Most lakjanak ám jól, nyáron nem lesz, aki durrogasson maguknak!” És másnap újra kezdték a hajtást. A kirendelt süvölvények kereplőzve, bádogdarabokat csapkodva egyre szűkítették a kört a havas mezőkön, fölöttük rózsaszínűre festette a nap a finom lőporfüstöt. A szüntelen futkosás közben – szedni, gúlába rakni, hajtani a vadat – nem is volt idejük szomorkodni, hogy újra elnéptelenedik a határ. Csak néhány zömök kannak meg szukának kegyelmeztek meg – hagyták, hogy a bokrosokba fussanak és beássák magukat a hóba. Mikor már pocok meg menyét se mutatkozott, már azok is elmenekültek, a vadászok nagy búcsúlakomát rendeztek a vendéglőben; ünnepélyes pohárköszöntőket mondtak, és megígérték, hogy a következő télen ismét visszajönnek. Ilyenkor rövid időre kinyitatták a vendéglő ablakait, hogy szavukat azok is hallják, akik kint szorongtak az udvaron meg a kuglizó tetején, és csak utána húzták össze ismét a függönyökét. S reggelre mind elvonultak a szánjaikon. A temérdek vadtetemet meg otthagyták a faluban, mondván, hogy ők úgyis csak szórakozásból lődözték le őket. A bíró gondja volt aztán, hogy mit kezdjen ennyi lőtt vaddal. Enni már senki sem akart belőlük, már a nyúzástól is undorodtak, így szokás szerint egy hússzor-húsz méteres mély gödröt ástak a falu szélén, oda hányták be őket, és a földet fölébe púpozták. Nyáron ezekről a halmokról kiáltoztak a gyerekek az elrobogó autók után; már egész sor volt belőlük, a burján magasra nőtt rajtuk. De ugyanilyen buján a nyulak is újra szaporodtak nyáron. Mégse merészkedett senki, hogy pusztítsa őket, a vadászok téli mulatságát tilos volt elrontani. Az iskolában, mielőtt bármit is fölírtak volna a táblára, előbb egy nagy T betűt kellett a közepére rajzolni, és egész óra alatt ez a T betű nézett farkasszemet velük. Már úgy megszokták, hogy szinte hiányzott, ha nem volt ott. Belenyugodtak, sőt még örültek is, hogy valójában ők járnak túl a vadászok eszén; hiszen ha a nyulakat nem hajtanák föl nekik, ki tudja, mire vetemednének.

Egy titokzatos mondás járta a faluban, amit öreg meg fiatal egyformán jól értett, s akár temettek, akár menyegzőt ültek, mindig ezt mondták levett kalappal: „A Nyúl nekünk tilos, de miénk a Piros” – s ettől mindig megvigasztalódtak.

Most a borzbundás láttán egyszerre szétfutott a hír, hogy a vadászok küldötte érkezett meg; lesz újra paprikás, míg meg nem csömörlenek tőle. A süvölvényen már előre nagycsizmát húztak, a lábukat rongyokba tekerték, hogy el ne gémberedjenek a sok havoncsászkálástól. Mert ha megindul, hajnaltól alkonyatig nem lesz pihenésük. Olyan gyakorlatuk volt ezeknek a puskásoknak, hogy még az esti árnyékuk nyomán is eltalálták a zsákmányt. De meglepetésükre sem az iskolát nem ürítették ki, sem a nagyvendéglőt. A borzbundás autója még késő délután is ott állt az elöljáróság előtt. A bíró felesége otthon várta az urát, de az még üzenni sem üzent, s besötétedett, anélkül hogy bármi biztosat megtudtak volna. Éjszaka közepe táján aztán erős lánccsattogás verte föl a falut; a terepjáró száguldott végig a főutcán. Sokan azt gondolták a pokróccal tömített ablakok mögött: „Elmarad a vadászat” – mások meg éppen azt: „Nahát, holnap megkezdődik akkor.” Egyedül a bíró felesége sejtette, hogy valami olyasmi készül, amire egyikük se számít: az ura még ezután sem érkezett haza. És rögtön sorba járta a házakat, és mindenütt elmondta a gyanúját. A falu vénei úgy vélekedtek, hogy nincs ok aggodalomra, a bíróban megbízhatnak, bármi történjék is. Amire nincs szó, azt úgyse tudja kivallani – amire meg van szó, az úgyis olyan, mint a féreg: ha elpusztul, új terem helyébe. Legjobb hát, ha mennek és kiürítik az iskolát, földíszítik a nagyvendéglőt, s begyújtanak a kályhákba, hadd legyen rendben minden, mire reggel megérkeznek a vadászok. És majd ott megvárják a bírót, aki bizonyára azokkal tér vissza. Az emberek megrágták a tanácsot, aztán belátták, hogy csakugyan ez a legokosabb; s mindjárt munkához láttak. Ágyakat húzkodtak az iskolaépületbe, fát vágtak, ajtókat csapkodtak – így meg sem hallhatták, hogy a terepjáró monoton zúgása időnként fölerősödik, mintha valahol a falu körül bukdácsolna.

A bíró a borzbundás mellett zötykölődött a bőrülésen. Mikor az országútról letértek egy mezei csapásra, az idegennek első dolga volt, hogy kinyissa az ablakokat. S attól kezdve hol előre, hol hátra kémlelt, kihajolva az autóból, mintha valami határjelet keresne. A ködlámpák fénye messze előrehasított, és megvilágította a fölzavart nyulakat; de a borzbundás rájuk se hederített. A bíró fásultan újra kezdte:

– Idén kétszerannyi a vad, mint tavaly… Mért nem jönnek már? A hajtóink mindennap várják.

Az idegen közömbös arccal figyelt előre, és átvezette a kocsit egy befagyott éren.

– Most merre? Jobbra kanyarodjunk?

– Nem tudom – válaszolt a bíró. – Itt már sehol sincs út.

– Rendben van, akkor fordulunk vissza – mondta a borzbundás, és hirtelen gázt adott, szinte helyből megfordította a kocsit. Eddig egyre táguló köröket írtak le a falu körül, most egyre szűkítették a kört. A terepjáró, mint egy szívós bulldog, minden akadályon áttört. Bokrokat, akácokat reccsentett szét, dombokra kapaszkodott föl, patakmedreken robogott át.

– Reggelre befűtjük a kályhákat… Holnap már el is kezdhetnék a hajtást – mondta a bíró.

Az idegen bólogatott, majd fölkattintott egy harmadik lámpát is; ennek a fénykévéje még élesebben világította meg a terepet. Kis idő múlva felkiáltott.

– Nézze csak! Itt még nem jártunk… semmi nyom a hóban! – és egy kékesen fehérlő lejtőre mutatott le: a lejtőt sűrű cserje vette körül. A lejtő közepén magános fa magasodott, az ágait zúzmara borította.

– Helyben vagyunk? – kérdezte a borzbundás.

– Nem tudom – mondta a bíró. – Azt hiszem, eltévedtünk.

– Rendben van – válaszolta az idegen. – Akkor átvágunk itt, és fordulunk vissza.

Azzal nekivezette a kocsit a cserjének, és éles kanyarokkal végigpásztázta. A lejtő alján, a cserjefal mellett, hirtelen megtorpant a kocsi. A borzbundás kihajolt, és visszanézett az összegázolt hóra. Csettintett az ujjával, és megbökte a bírót.

– Ez lenne az?

A bíró megfordult lassan.

– Nem tudom… Nem ismerem – mondta.

S most már ketten nézték: a szétdúlt cserjesűrűből egy bóbitás madár lépkedett elő, körülötte vörösen tükrözött a hó, a fejét előrenyújtva átugrotta a mély keréknyomokat, majd fölrebbent a zúzmarás fára, és ott világított.

A borzbundás lenyúlt az ülés mellé, fölemelt egy rövid karabélyt, s mielőtt még a bíró felocsúdhatott volna, odatámasztotta a csövet az ablakperemre, és lőtt. A madár mintha csak repülne, lecsapódott a hóba.

– Ugyan, hozza már ide, bíró uram! – mondta, s közben recsegtetve túráztatta a motort, az egész alváz remegett tőle.

A bíró kiszállt az autóból, de mindjárt vissza is fordult.

– Nem vinnénk haza inkább egypár kövér nyulat? Ez úgyis csak összevérezi az ülést – és a fa felé intett, ahonnét egyre vastagodva kanyargott lefelé egy pirosló ér.

A borzbundás legyintett.

– Nem baj az, csak hozza. Majd ide veszem a lábam alá.

Mire a bíró odaért a madárhoz, már alig volt színe. Óvatosan felemelte, összefogta a két szárnyát, és levitte az autóhoz.

– Már nem vérzik – mondta, hogy mondjon valamit.

– No, ugye – dörzsölte kezét az idegen. – Nem tart ez sokáig. Olyan szürke már, mint a nyulak. No, indulhatunk?

S odadobta a madarat a gázpedál mellé, aztán rögtön harmadik sebességre kapcsolt; a kocsi megugrott, és vadiramban áttört a cserjefalon. Rövid félóra múlva már kint száguldottak az országúton.

– Mit gondol, befűtöttek már a vendéglőben? Jólesne egy kis meleg harapnivaló.

– Nem tudom – mondta a paraszt. – Én már nem vagyok többé bíró.

A borzbundás mosolygott.

– Pedig tudja, hogy maga nélkül nem végeztem volna semmit? Ha nem ül itt mellettem, talán a madár se merészkedik elő.

– Nem tudom – hallatszott ismét. – Én már nem vagyok bíró.

A bóbita közben megmozdult a gázpedál mellett, s egy pillanatra mintha a két behúzott szárny is megemelkedett volna.

– No – kapott oda az idegen. – Hogy rázkódik ez a kocsi! – s a csizmája sarkát rányomta a madár fejére. – Rosszak az utak errefelé. Az ember meg könnyen eltéved segítség nélkül…

– Nem tudom – hallatszott harmadszor is. – Én már nem vagyok bíró.

A madár kis idő múlva újra megmozdult, és odaverte a szárnyát a bíró lábához. A borzbundás erre lenyúlt érte, csüdjénél fogva kilógatta az ablakon, párszor odalódította a láncos kerékgumihoz, aztán újra lecsúsztatta a lába mellé. A bíró csendben ült, mintha a hideg, a motorzúgás és a zötykölődés miatt nem tudna egészen fölébredni. Csak arra egyenesedett föl, mikor a faluszél házai feltűntek; s akkor egyszerre odafordult az idegenhez.

– Forduljon vissza… ez nem a mi falunk… forduljon vissza!

Mikor látta, hogy a borzbundás nem figyel rá, a kormánykerékhez kapott, és teljes erejéből maga felé rántotta. A kocsi megpördült az úttest közepén, majd nagyot huppant előre, egész az árokpartig. A borzbundás gyors ütést mért a bíróra a karabély agyával, s az rögtön lebukott az ülésről.

– Ostoba! – mondta, és kilökte az ajtón. Aztán elrobogott.

A bíró csak órák múlva tért magához. Annyira szédült, hogy nem tudott fölállni, négykézláb vonszolta magát az árokban, míg talált végül egy karót, és azzal indult el botozva a falu felé. Mire beérkezett, már hangosak voltak az utcák a szánok csengőitől. Éjszaka megérkeztek a vadászok. Az egész falu ott tolongott a nagyvendéglő körül, és bámész szemekkel lestek be a széthúzott függönyökön. Úgy el voltak foglalva az izgalmas látnivalókkal, hogy ügyet se vetettek a botorkáló bíróra. A befűtött nagyteremben feldíszített asztal mellett ültek a vadászok, a díszhelyen a borzbundás. A bíró azonnal fölismerte az asztal közepén a nyársra húzott madarat. Most ismét piros volt, s a vadászok egymásnak osztogatták a mellét, a szárnyatövét, a combját. A hajtók meg dobogva, türelmetlenül kiáltoztak be az ablakokon:

– Indulhatunk, vadász urak?

Az öregek, mint vasárnap a templom előtt, kis csoportokba verődve nézték a fiatalságot.

– Nohát, megkezdődik akkor – mondták; és félrehúzódtak az út szélére, mikor a szánok felsorakoztak, hogy vigyék a határba a puskásokat. A bíró felesége egyik csoporttól a másikig futkosott, és mindenütt ugyanazt ismételte:

– Csak az uram jönne már meg…

– Visszajön – vigasztalták az öregek, és cinkos hunyorítással levették a kalapjukat. – A Nyúl nekünk tilos, de miénk a Piros.

Az asszony összekulcsolta a kezét.

– Azt mondják…?

A bíró ott állt mögöttük, de nem ismerték föl. Aztán megfordult, és elbotozott. Nem volt ereje elárulni, amit még senki se tudott a faluban, csak ő; hogy – soha többé.

 

Az Állatforgalminál

Altman, a Főnök hosszabb szünetet tartott. Vizsla szemekkel mérte végig a sápadt, borostás arcú fiatalembert, aki előtte ült: csukaszürke vászonnadrág volt rajta, napszítta khakiing, drapp kockás, kopott zakó, mint a jobb minőségű télikabátok bélése. Valószínűleg abból is készült. Kopaszra nyírt haja most kezdett sörtésedni, a hajszálak között látni lehetett a hámló fejbőrt. Arca tétova kisfiú arc. „Bakancsszaga van – gondolta a Főnök –, mindnek bakancsszaga van, úgy látszik, nehezen tudják kimosakodni a fogságot” – s szemügyre vette az ormótlan lábbelit is, a boka felett kigyűrődő újságpapír betétet. Tárgyias közönnyel nézte. Mint aki már sokakon kipróbálta ezt a pillantást, de sajnos, ezúttal se tudja megváltoztatni a véleményét.

Most mégis érdekelni kezdte a fiatalember. Kiszámíthatatlan, hogy min hatódik meg az ember. Előhúzta a tollkését, és kihegyezett két ceruzát. Íróasztalán egy minden ízében hibátlan alkatú, vöröses fából faragott tehénszobrocska állt. Szakértő azonnal megállapíthatta róla, hogy a berni-szimmentáli és a pinzgaui fajtának egy különlegesen sikeres keverékpéldánya. Kiállítási termekben láthatni hasonló szobrokat, életnagyságban, lemosható műanyag szőrzettel, hogy mindig tisztán és gusztusosan állhassanak a nézőközönség rendelkezésére. Esetleg a csontrendszer pontos térképét is rárajzolják az állatra, az eszményi méretek feltüntetésével, a konc és a csánk háromszögét, a fark- és nyakcsigolyák közti távolságot. A Főnöknek nem volt szüksége ilyesmire, maga is a szakértők közé tartozott. Csupán íróasztaldísznek használta a szobrocskát. A tehén szeme helyén lyuk volt, oda szokta bedugni a kihegyezett tartalék irónt. Az egyiket most is oda szúrta, a másikkal meg szórakozottan vonalakat húzgált egy kinyitott füzetbe.

– Mikor érkezett vissza a fogságból? – kérdezte.

– Három napja – mondta a fiatalember, s kissé előrenyújtotta a nyakát, mintha ezzel is bizonyítani akarta volna mindenre elszánt készségességét.

Az ablakon besütött a nap. A Főnök kinézett. Szemközt, a tér túlsó oldalán, egy teherautó farolt be a selyemgyár udvarára. Viszik a gubókat, hozzák a gubókat. „A hasznosított embriók.” A fél város ebből él.

– Odaát járt már? – nézett vissza a fiatalemberre. – A selymeseknél?

– Nem… nem jártam. Valaki önöket ajánlotta a vonaton. Hogy most sok a vidéki kiszállás, szükség van munkaerőre. És én megszoktam a vidéket, nincsenek igényeim. Egyáltalán nincsenek igényeim. Három napja érkeztem csak.

– Ezt már mondta – figyelmeztette a Főnök.

– Igen… de nekem is szokatlan még.

A Főnök feljegyezte a füzetbe: „kissé bárgyú, de őszintének látszik.” S gondolatban tovább folytatta: „A három a mindenük, ez tabu, erről nem lehet leszoktatni őket. Harmadik napja éheznek, harmadik napja nem aludtak, a szakálluk háromnapos, éjszaka háromszor riadtak föl… És még csak nem is titkolják. Bíznak benne és kifecsegik. Szerelmesek a háromba. Azzal ébrednek, feküsznek, mint valami amulettel.”

– Mutassa csak a nyakát – mondta hirtelen.

A fiatalember zavartan kigombolta az inge felső gombját. Egy spárgára fűzött, kerek alumíniumlapocska csüngött róla – a dögcédula. Ez volt a legelső, amit a kezükbe nyomtak, mikor beöltözésre jelentkeztek a laktanyaraktárban. Ősz volt, zuhogott az eső. Egyesével sorakoztak fel, mint a láncszemek. És még civilben. A sok agyonázott ballon meg lódenkabát nevetséges játéköltözetként hatott a salakkal felhintett udvaron. Az udvar akkora volt, mint egy túlméretezett futballpálya. Körben szürke betonkerítés, sehol egy fa. Az ilyen udvarok szerénnyé teszik az embert, s szinte megváltás, ha valaki név szerint kiszólít a sorból. Ugyanakkor homályos elképzelés élt bennük, hogy a kincstári köpenyben nem fognak átázni annyira. A kincstári posztó mindig vastagabb, mint a civil. Aztán az alumíniumlapocskához is hozzászoktak. Be kellett látniok, hogy ésszerű. S ami ésszerű, az már megköveteli a belátást.

Valószínűleg akkor kezdődött. A fiatalember biztató jelnek vette, hogy ilyen apróság is érdekli a Főnököt.

– Ez valahogy nálam maradt – forgatta két ujja között a lapocskát. – Nem vették el, mikor hazaengedtek. De már valahogy aludni se tudnék nélküle.

– Ismerem én, tudom én, hogy van ez… Hányas száma volt?

– Háromszázharminchárom.

A Főnök csettintett.

– Ez igen! Maga aztán szerencsés fickó!

– Igen, szerencsés vagyok… És igazán nincsenek igényeim.

– Azelőtt mivel foglalkozott?

A fiatalember lesütötte a szemét.

– Tulajdonképpen nemigen foglalkoztam még… Huszonhárom éves vagyok – s két horpadt orrú bakancsát illedelmesen egymás mellé csúsztatta. Nehéz helyzetekben ez segíteni szokott.

– De egyszer dolgoztam fél évig egy állatorvos mellett – folytatta. – Három község tartozott a körzetünkbe és két puszta. Komoly, nagy körzet volt, sok állat… persze, nem olyan nagy, mint az önöké. Motorkerékpárral jártuk a vidéket, én ültem hátul a műszerestáskával. Amíg a gazdám beadta az injekciót, addig én felszívtam a másik tűbe az oltóanyagot. Azt hiszem, meg volt elégedve velem.

Kis szünetet tartott, mint aki egy különösen fontos részletet akar fölidézni – de látszott az arcán, hogy bizonytalan.

– Emlékszem, egyszer egy hosszú, eperfás úton meneteltünk…

De nem mondta tovább. Elhallgatott riadtan.

– Nos? – dünnyögte a Főnök.

– Ne haragudjon… kicsit régen volt már – motyogta. – Összekeverem a dolgokat. De az állatorvos az igaz, biztos igaz… fél évig dolgoztam mellette. Azért is gondoltam, hogy inkább önöknél… hogy nem odaát.

A teherautó már bent berregett a selyemgyár udvarán. A tér elcsöndesedett. A hősök szobra körül egy nyugdíjas öregúr apportíroztatta a kutyáját.

A Főnök újra jegyzett valamit a füzetbe, aztán fölnézett.

– Nos… mondja csak még egyszer. Hogyan is volt ez?

A fiatalember engedelmesen megismételte. Görcsösen ügyelt rá, hogy semmi fölöslegeset ne keverjen bele – s a végén mégis félrebicsaklott a mondat azzal az eperfás úttal. Úgy érezte magát, mint a kutya, amelyik nyomot veszít.

– Nem kellene valami rendet csinálni az emlékei között? – kérdezte váratlan jóindulattal a Főnök.

– De igen – bólintott hálásan. – Jó volna valami rend. És ha talán önök is segítenének… A magunkfajtánál az első három nap a legnehezebb.

– Na jó, hát akkor beszéljen valamiről, amire pontosan emlékszik, és bennünket is érdekel. Remélem, nem gondolta, hogy minden tájékozódás nélkül alkalmazzuk. Képesítése nincs, rendben van. Majd a gyakorlat megteszi. Nem vagyunk kicsinyesek. De valamit… valamit mégis! Hogyan is volt azzal az inaskodással? Mire emlékszik?

– Azt hiszem, egy járványra… Akkor sok dolgunk volt.

– Helyes. Hát akkor beszéljen valamit a járványokról – mondta a Főnök, s kényelmesen hátradőlt a székén. „Ha úgy vesszük – gondolta –, ez is a szakmához tartozik.” Ámbár ők inkább a számbavétellel foglalkoznak, az értékes állomány felkutatásával, az elszállítás lebonyolításával… aztán egyfajta összetett ellenőrzés, a kiállítási törzsállomány védelme, különböző irányelvek a minőség biztosítására, központi lajstromok és a helyi megbízottak nyilvántartása, vidékjáró csoportok…

„Esetleg oda jó volna ez a fickó – gondolta –, vidékjárók közé. Ott majd kiszellőzik a feje. Ha meg nem, hát majd kinevelik a többiek.”

– Nos? – dünnyögte újra, s közben elolvasta, amit az előbb írt a füzetbe: „A jól ismert tétovaság. Még nem érkezett haza. A jelek szerint kitanítható.” Most áthúzta a „tétovaság” szót, és fölébe írta, hogy „tünetek”. Így általánosabb. Inkább majd a végén részletezi az eredményt – bár meg volt győződve róla, hogy nem éri meglepetés. Bőséges tapasztalattal rendelkezett.

A fiatalember monoton hangon kezdte mondani, mintha ítéletet olvasna fel:

– A járványos betegségeket egy bizonyos szervezetbe kívülről behatoló ok hozza létre, ezért mind a fertőző betegségek közé tartoznak. Megelőzésük az állam legfontosabb feladata. Ez a különböző betegségek szerint különböző intézkedéseket tesz szükségessé. A fertőzött területekkeli közlekedés lehetőleg megszorítandó, sőt megtiltandó, valamint az onnét egészséges vidékre kerülő tárgyak és egyedek szigorúan fertőtlenítendők, illetve elpusztítandók. Minden fertőző betegség elleni védekezésben nagy fontossággal bír az egyéni diszpozíció csökkentése. Erre leghatásosabb mód, ha…

– Nagyon jó! – szólt közbe a Főnök, s egy szagos Virginia-szivarra gyújtott. – Látom, konyít valamit. az irányelvekhez.

– Nem konyítok, kérem – mondta a fiatalember. – Mi csak egyszerűen végrehajtottuk, amit parancsoltak nekünk.

– Hogyhogy mi? Hát többen is voltak?

– Hol?

– Hát az állatorvosnál.

– Nem… ott nem.

– Na látja. Szedje össze magát, fiam. És ne szégyellje, ha esetleg csacsiságokat mond, úgyis kiderül, hogy mihez ért, mihez nem, az első kiszállás után kiderül. Hát csak szépen, őszintén…

S bizalmasan előrehajolt, mélyen az asztalra könyökölve. A szájában leffegő szivar még a szándékoltnál is közelebb vitte az arcát a fiatalemberéhez – mint egy csontos, nikotinos ujj, úgy mutatott rá.

– Azt hiszem, tudnánk használni önt – mondta, majd ismét hátradőlt. – Szóval?

A fiatalember mohón ivott egy kortyot a kikészített pohár vízből. Nagyot lélegzett utána. Most először engedte el magát, mióta a Főnök szobájában ült. S egyszerre a város is barátságosabb lett a szemében. A platánfasoros vasúti sétány, a főtér sárgára festett középületei, a macskaköves utcák, a híd a patak fölött, a transzformátoros vasbeton villanydúc a törvényszék mellett (két vasbeton lába között egy kis cukorkabolt) – mindez barátságosabb lett, s úgy tűnt egy pillanatra, hogy így már sokkal egyszerűbb lesz visszaemlékezni arra, ami volt. Vagy éppen elfelejteni, és újratanulni mindent. Igen, itt jó most, itt jó lesz az Állatforgalminál – és a Főnök az édesapánk. Hát csak őszintén, szép sorjában…

Hirtelen kérdés szegeződött neki a szivar mellől, mint egy halk kakascsattanás.

– Hány udvaros járvány volt?

– Nem számoltuk – mondta meglepetten.

– Hogyan? Számba se vették, hogy mi várható… mi a veszélyességi körzet… a statisztika? Semmi statisztika?

– Nem… ilyesmi nem volt. Tulajdonképpen csak a vége felé kezdtünk el gyanakodni.

– Na és?

– Gyanakodtunk, és adtuk az injekciókat. És ha végeztünk valahol, már mentünk is tovább. Én ültem hátul, a pótülésen… persze, ez nem fontos, nevetséges apróság, de valahogy mindig ez jut eszembe, mikor visszagondolok rá. A pótülés meg nem is volt igazi ülés, csak csomagtartó. Nem volt rugó alatta, és kegyetlenül rázott, egész a csontomig bevágott az a zománcos vasrács… tetszik érteni? Pedig amúgy jó motor volt, nem kellett azt soha javítani, és halk is volt, kifogástalan motor. Még mondták is, hogy mindenhová olyan elegánsan robogunk be, hogy nem is hallják a motorzajt, és máris ott vagyunk. Csak hát pótülés nem volt rajta. De aztán megszoktam.

A Főnök figyelmeztetően koppintott az ujjával.

– Nem fecsegünk egy kicsit sokat?

– Nem – mondta nekibátorodva a fiatalember. – Szerintem ez is hozzátartozik. És önnek őszinteséggel tartozom, semmit sem akarok elhallgatni. Azt se, hogy kezdetben undorodtam ettől a munkától. Csak amíg a motor vitt, addig nyugodtam meg kicsit. Addig olyan volt minden, mintha álom volna az egész. Községek mellett robogtunk el, ahol nem kellett kiszállnunk: egy másik körzet. Ott nem mi vagyunk a felelősek. S ez olyan volt, mint valami ajándék. Nézni messziről az utcákat, istállókat, ahogy jönnek-mennek az emberek… és még nem tudnak semmit. Mi vittük mindig a rémületet.

Lehalkította a hangját, s valami szomorú erőlködés torzította el a vonásait.

– Sokszor gondoltam is, de nem mertem soha kimondani: vajon nem mi visszük a járványt?

– Óriási! – hahotázott a Főnök. – Új szempontok a gyógyítás lélektanához. Maga kis filozófus, barátom!

S gyorsírással odavetett pár szót a füzetbe: „Szemmel tartani. Pár hónapos megfigyelés a kísérleti kiszálló csoportnál.”

– Nem szeretném, ha félreértene – szabadkozott a fiatalember. – Én akkoriban kerültem először közel ilyesmihez. Addig fogalmam se volt, hogy az efféle hogyan kezdődik, hogyan derül ki. De mikor már az ötödik házba mentünk be, a tizedikbe, a huszadikba, és mindenütt ugyanaz… Aztán kint a pusztán is ugyanaz, pedig ott már egész seregnyit hajtottak össze az érkezésünkre, már a karámba se fértek el, az is tele volt, a többi meg kint feküdt elnyúlva, szanaszét, mint a vadaskerti célpontok…

A fiatalember nem titkolta felindulását. A vallomástevők szúrós, merev pillantásával szinte belekapaszkodott a Főnökbe. Nézte, és közben a hajdani magukat látta azon az iszonyú sivár pusztán.

– Csak a mi motorunk berregett közöttük a kiszáradt füvön; és rajtunk kívül sehol senki szakértő. Csak ők. Ők meg bámultak ránk megadással, mint az elítéltek, hogy vajon mit viszünk, mit akarunk. El tudja képzelni, mit érezhet ilyenkor egy kezdő? Mi már kezdtük sejteni akkor, hogy mi mit jelent – hogy mitől van a fejlógatás, a nyáluk mért folyik, a szemük mért véreres, hogy a lábukat mért rándítják olyan nevetséges egyformasággal… De ők nem tudták még. Csak azt, hogy olyanok, amilyenek. Hogy egyformák. Mind ugyanattól bőgtek kínjukban, és mind ugyanattól nyugodtak meg. Mi meg kimondtuk az ítéletet, hogy: járvány. Ugyanis egyedül nekünk volt áttekintésünk.

– Szóval mégiscsak volt! – mondta a Főnök, s egy kis ügyeskedő mozdulattal lepöccintette a hamut. – De hiszen ez a lényeg, barátom! Az áttekintés nálunk is alapvető követelmény, azon áll vagy bukik az állomány helyes forgalmazása. Ezt jól vésse a fejébe.

– Igenis… az állomány helyes forgalmazása.

– Különben tetszik nekem, amiket mond, csak egy kicsit egyéni az előadásmódja – nem vette észre? – s nevetve elébe vágott a válasznak. – Nyilván elfogódott, igaz? Ugyan, ne szorítsa már így össze a térdét meg a bakancsát! Alkalmazzuk. – S hirtelen fölállt.

A fiatalember nem mozdult.

– Még nem mondtam el mindent – motyogta.

– Jó, jó, még lesz ideje rá.

– De most muszáj… nem hazudhatok.

– Hát akkor beszéljen… de gyorsan!

A fiatalember kicsit lejjebb ejtette a fejét.

– Nekem mégis jobb volt akkor…

A Főnök a karórájára nézett.

– Hogy?

– Mondom, hogy jobb volt akkor… ott, az eperfás úton. Harmadik napja meneteltünk már, és folyton a karám jutott eszembe meg az az óriási rét. Aztán a falvak is, a régiek… Mind egyformák. De hát a barakkok is egyformák. Nem is hinné, a barakkok milyen melegek tudnak lenni. Melegítettük egymást. De azóta ez sincs. Azóta egyedül vagyok.

Elhallgatott. Mint a ballon, amelyikből kifújódott a levegő.

A Főnök megfogta a vállát, és felhúzta maga mellé a székről.

– Tulajdonképpen mért jelentkezett maga nálunk?

– A vonaton ajánlották.

– Hogy ide jöjjön?

– Igen… Hogy úgyis ide kerülünk, mert először önök választanak közülünk. Azt mondták, mindegy, jobb, ha magamtól jövök.

A Főnöknek felhúzódott a szája széle.

– Úgy látszik, sokat fecsegnek a vonaton. De történetesen igazuk volt. Most már át se engedném a selymeseknek, se másnak. Közöttünk a helye.

Visszalépett az íróasztalához, és kinyitotta a füzetet. Még egy külön papírra is felírta a fiatalember nevét, s melléje az alumíniumlapocska számát: 333.

– Tessék – nyújtotta át. – Ezzel jelentkezzék a személyzeti osztályon, ott majd elintézik a többit. Holnap munkába áll. Szállása van?

– Nincs, az állomáson aludtam három napig.

– Úgy… Hát akkor menjen el a Vén apostol-csapszékbe, és kérjen egy szobát magának. Csak mondja azt, hogy nálunk van alkalmazásban. Ott már ismernek bennünket – s nevetett. – Az ilyen gólyák mind ott szokták kialudni magukat. Ott majd gondoskodnak magáról.

– Igenis – mormogta a fiatalember, s megilletődve az ajtóig hátrált. Most vette csak észre, hogy a falon, amelynek egész idő alatt háttal ült, egy robusztus podóliai bika képe függött. Duzzadó herezacskói csánkon alulra lelógtak, s a két szarva hegyére két hatalmas rézgomb volt ráhúzva. A bozontos szőrzettel benőtt alacsony homlok félelmes, uralkodói korlátoltságot sugárzott.

A Főnök elkapta a fiatalember pillantását.

– Ismerős? – kérdezte, s kis hunyorítással a kép felé intett. – Hát még a valóságban milyen volt! Bizony, ezek nélkül becsukhatnánk a boltot.

A fiatalember válaszolni akart valamit, de a Főnök már nem várta meg. Kinyitotta előtte az ajtót, és udvariasan kitessékelte a folyosóra. Egy lelket se talált kint. Az egyforma ingbarna ajtókon alig szűrődött ki nesz, az ablakok dürückös üvegén nem lehetett kilátni. Csak a házi csőposta csövei kattantak diszkréten a folyosó mennyezetén.

 

Az árnyék

Évekig azt hitték, három sóstó van a környékükön. Aki idegen arra járt, észre se vette őket, csak ha letért az országútról. Messziről olyanok voltak, mint három felére kopott süveg, alacsony dombocska. Ezeknek a kráterében csillogott a fémes, mozdulatlan tükrű sósvíz. A községből, sőt messzebb vidékről is, nyaranta kijártak ide a betegek, meddő asszonyok, különféle csodavárók. A gyerekek főképp azt élvezték, hogy alig kell tempózniuk, és mégsem süllyednek el. Így kiáltoztak egymásnak: „Gyertek, átsétálunk a vízen!”

A házat, ahol laktak, akáccserjés lejtőre építtette az egykori tulajdonos. Nyaranta a fürdőzők is megmászták a lejtőt, és bezörgettek tejért. Úgy vedelték, mintha a sósvíz minden nedvet kiszívott volna belőlük.

– Hogy milyen gyönyörű itt! – mondták lelkesedve. – Ugye, maguk víz helyett is kecsketejet isznak?

S most, hogy elcsitították a szomjukat, hirtelen túlzott elismeréssel dicsérték a tájat, a legelésző kecskét. Még a sűrű csalánost is megcsodálták.

– Bizony – mondogatták –, ilyen egyszerűen volna jó élni.

Ősz felé megritkultak a fürdőző vendégek. A házon megvörösödött az ampelopsis, feketerigók csipkedték a megfonnyadt bogyókat.

Esténként kisétáltak a sóstavakhoz. A víz dermedtbőrös volt a szürkületben.

– Ne nézzük – mondta az asszony – iszonyodva.

De azért végigsétáltak a három kráter peremén. A férfi szeretett játszani az iszonyattal; ha ökörnyálat fújt feléje a szél, kettészakította.

Az egyik őszi reggel váratlan s szinte kihívó ajándékként tűző napsütésre ébredtek. Az országút fehéren ragyogott fel a barna szántóföldek között. A horizont szélén érintetlen vattacsomókként rajzolódtak ki a havasok. Hihetetlenül megnőtt és mégis áttekinthető maradt a táj, amiből nem lehetett kilépni.

Az asszony kiszaladt a ház kapuján, és felkapaszkodott a dombhátra. Előbb csak a szemére gyanakodott és a szokatlanul éles napfényre. A domb túlsó oldalán, ahol sóvirágos, füves rét volt eddig, most hatalmas tavat pillantott meg, közepén szigettel. A sziget alig emelkedett ki a vízből, lapos volt, kicsi, mintha csupán árnyék esett volna a víztükörre. Bokor, fa sehol, csak a víz és a sziget.

Mégis ajándék volt. Nem úgy bőrösödött, mint a sóstavak. Apró hullámai lágy ezüstpapírként gyűrődtek. Boldog megindultsággal szaladt vissza a házba, és hívta a férfit.

– Gyere, hozz fürdőruhát – mondta.

A férfi épp nekifogott, hogy összegereblyézze és elégesse az őszi szemetet.

– Csak higgyél nekem, gyere – mondta az asszony.

És megmutatta a tavat.

– Mikor történt? – kérdezte a férfi elbizonytalanodva.

– Nem tudom… Talán éjszaka? – Gyermekesen tette hozzá: – Este későn aludtam el.

Levetkőztek, és lehevertek a parton, lábukat érte a víz. Langyos volt. Az asszony megnedvesítette a kezét és megnyalta.

– Nem sós! – kacagott.

Órákig hevertek kint a fűben, megmártóztak, újra megszáradtak. A nap úgy tűzött, mint nyár közepén. Az asszony délfelé szédülni kezdett a megkésett melegtől. Kérte a férjét, hogy ússzanak be a szigetre, ott van egy kicsi árnyék.

– Már hogyan lenne, nincs ott semmi árnyék – mondta a férfi.

– De hiszen látom, hogy van… Ülj fel, és nézd meg.

A férfi felült, és nevetve megrázta a fejét.

– Most se látom, hogy volna. Hidd el, csak képzelődsz. Hát nem jó itt?

– De jó – csöndesedett el az asszony. – Csak egy kicsi árnyékot kívántam volna.

S egyszerre nevetségesnek, kicsinek érezte magát. A tó ellenséges lett, a napfény halálos. Ott állt egy nagy, fényes kapuban, és azt hitte, belevakul. Megverten húzódott félre. Felállt, és karjára vette piros ruháját.

– Bemegyek… Te maradsz még? – kérdezte halkan.

A férfi hanyatt feküdt a fűben, széttárt karokkal.

– Még maradok egy kicsit – válaszolta.

Később kedve támadt, hogy újra megmártózzék. Futva belegázolt a vízbe, majd elengedte magát, hogy teljes hosszában elvágódjék. Aztán tovább futott, sokkal messzebbre, mint ameddig az asszonnyal bemerészkedtek. De a víz ott se volt mélyebb, mint a part közelében.

Kényelmesen begyalogolt a szigetig.

Meglepetve látta, hogy a szigetet csakugyan árnyék szeli ketté, pedig nem volt felhő az égen. Csepp zavart érzett, de aztán mégis leült az árnyékba, s elszundított.

Enyhe szélfúvásra ébredt föl. Nem sokat aludhatott, mert a nap még mindig magasan állt. A tó színe azonban elveszítette ezüstös ragyogását. Olyan volt, mintha nagy mélységéket takarnának a hullámai. Ettől a változástól megborzongott. Idegesen futkosni, kutatni kezdett a homokbuckás szigeten. Először körbeszaladt a partján, majd átlózva pásztázta végig, indokolatlan reménykedéssel. Végül is belátta, hogy csalja magát: egy kifosztott szigetet vallat.

És eltökélt, visszavonhatatlan szégyenkezéssel belegázolt a vízbe. Csúszkált, bukdácsolt az igyekezettől, hagy mielőbb kiérjen, de kiérve is csak ugyanazt érezte, mint a szigeten: hogy nem cselekedhetik másképp, csak maga mérheti ki a büntetését. Odament a vasnyilas útjelző tábla alá, mely az országút irányába mutatott, és még egyszer visszanézett a házuk felé. Figyelmét nem kerülte el, hogy a pirosló ampelopsist csapatostul lepik el a feketerigók. Összeszorult a szíve – de ez sem tudta visszatartani.

 

Az asszony az akáccserjésben várakozott. Útközben meggondolta magát, mégsem akart egyedül visszamenni a házba. Felhúzta a cipőjét, a ruhájába is belebújt, és türelmesen hallgatózott, hogy hall-e lépéseket. Ide a cserjésbe csak megszűrve sütött be a nap. A levelek halkan súrlódtak az enyhe szélfúvástól; de meghallotta bennük a távoli, pikkelyes habok kis csattanását. Ebben a törékeny csendben vette észre a közeledő csordát.

Elég messze üldögélt a kertjüktől, még könnyen bemenekülhetett volna a kerítés mögé, de meg se kísérelte, hogy elfusson. Első pillanatban felugrott ugyan – aztán lassan visszaereszkedett: a térdére, és összekulcsolta a kezét. Mint aki nem is titkolja, hogy imádkozik.

Nagy csapat fekete bivaly csörtetett feléje a sűrűből. Különös, kétfelé kinyúló szarvuk nemcsak egyenes volt, hanem csavart is, mint a fúró. Ezek a csavaros szarvak nem engedték, hogy másfelé nézzen. A bivalyokat sörtétlen, kis termetű, fekete disznók követték. Sárgálló fogukkal bele-belekaptak a földbe, de megállni egyikük sem állt meg. Lassú, fékezhetetlen futással özönlöttek elő, fejükkel föl-le bólogattak, hátuk vonala hullámzott vonulásuk közben.

Az asszony lehunyta a szemét, hogy még egyenlőtlenebbé, még alázatosabbá tegye a küzdelmet. A férfi helyett is.

Soká tartott.

Néha azt hitte, némelyik nekiront, a szarvak keresztülszúrják, a nedves orrok fellökik. A paták azonban mind hajszálra mellette csapódtak le. Ott húztak el a piros ruhája mellett, egyik-másiknak a leheletét is érezte. Megbátorodva nyitotta föl a szemét. Az állatok, ha lehet, erre még óvatosabb trappolással kerülték ki, mint előbb.

„Jólesik nekik, hogy bánthatnának, de mégse bántanak” – gondolta, s reménykedve elmosolyodott. Egyszerre úgy nézett összekulcsolt kezére, mintha már nemcsak az ő tulajdona volna.

Mikor a csorda elvonult, nem mert utánuk nézni. Ujjongva futni kezdett, vissza a tóhoz, hogy megkeresse a férfit, hogy együtt örüljenek és locspocsolva gyalogoljanak át a vízen, mint a gyerekek nyáron – de a tó helyén már csak pocsolyás talajvíz csillogott a fű közt.

Lassan az arcához húzta kezét. Körülnézett.

– Hol vagy? – motyogta; aztán kiáltva: – Hol vagy?

S megfordult.

A férfi az útjelző tábla vasnyilán lógott, előrebukott fejjel, furcsán megnyúlt lábbal. A nadrágszíj csatja úgy fénylett a feje fölött a tűző napsütésben, mint valami hamis, hivalkodó csillag.

 

[6]

 

Csöndes délután

Mi van ma? Milyen nagy csönd van ma! Dél óta nem válaszol a városi állomásfőnökség. A két teherszerelvény se vonult át a szokott időben. „Itt Takler, hatos őrház… itt Takler…” A készülék süket, úgy látszik, valahol elromlott a vonal. Elnézi: a tyúkok reggeltől kodácsolnak, s futnak a kakas elől, egyik se hagyja magát. A töltésen túl, a kubikgödrök békalencse-térítőin varangyok ülnek szobor-mozdulatlansággal, de ugrásra készen, hátukon a kicsinyükkel – azok is hogy megszaporodtak! Hiába, mindegyik nap másféle. Ez ilyen. Csendes itt az élet a várostól pár kilométerre. Leposa, a csemetefa-iskolából esténként átballag a pályaőrékhez, és kiönti a szívét: „Én mondom, barátom, kevesebbért többet adni bolondság. Nézd meg a kezem, negyvenéves se vagyok, de már öregember keze, ha lány volnék, én is ellökném a mellemről, és csak rosszabb lesz még, bemohosodunk, aztán még annyi nyom se marad, hogy na, ezt elvégezte, ez maradt utána, ezt a botot ő faragta, még ennyi se, ülteted a fákat, és sose szüretelsz róluk, megellik a disznó, nevelgeted a kicsiket, már az első fagynál szalmát dobsz, hogy ne fázzanak, röhögnivaló, kinek ellik, azt se tudod, nyomorúság, barátom, én mondom, kevesebbért többet adni bolondság. Itt van a te komád, a Baló, mire vitte? Te se viszed többre, elmúlik az atyaúristenbe minden, amit összekaparsz, abból se tapasztasz semmit, csak amin úgyis átfúj a szél, csak az asszonyok tudják, mire való, én már nem, azok mindig tudnak matatni, mindennek tudják az értelmét, még ha nincs is, közben kiszakad a nadrág, éhes a gyerek, háború tör ki, elhajtják a barmot, az ember megbolondulhat a várakozástól, hogy lesz-e már egyszer valami, de nem lesz, és ők mégis úgy csinálnak, mintha értenék, mintha nem volna gondolat a fejükben, csak tesznek, rakosgatnak, aztán ők is megráncosodnak közben. No persze, a gyerekek igen, azok talán többet tudnak nálunk, mert még nem tudnak semmit, de ezt még meg se magyarázhatod nekik, mert úgyse hiszik el, pedig mégiscsak az ér valamit, hogy ők azértse hiszik el…” Az egyik este ilyen, a másik olyan, de Leposa mindig tud valamit. A konyhában megvan a maga helye a platnis tűzhely mellett. A legkisebb platnikarikát kiemeli, oda hamuzik, közben a tűzhely vaskorlátjára könyököl, jobb kezével éppen eléri a borospoharat, észreveszi, ha piros abrosz helyett kéket terít föl az asszony. Leposa mindig észrevesz valamit. S hozza magával a szagát, kicsit italos szag, kaparós virginia szag, de azért jó szag, a gyerek szereti. A gyerek a másik szobából fülel, az anyját nyaggatja, hogy mondja tovább a mesét, mindig ugyanazt, a két egyforma királyfit, különösen télen, mikor a szél nekilódul a háznak. A tanyák között, a szállások körül jönnek-mennek az emberek, csak a varangyok ülnek mozdulatlanul.

Ma még senki se tért be hozzájuk, pedig mindenki ismeri őket a környéken. Takler alacsony, ritkás sörtehajú ember, tömzsi nyakát feszesen futja körül a zubbonygallér, feje úgy ül rajta, mint vaskos korsó száján a labda. A nemzetközi gyors délután fél hatkor robog el a vöröstéglás házikó előtt: a napraforgók tányérja egymáshoz csattan, a tyúkok rémülten rohannak át a síneken – ez volt az utolsó pillanat. Takler János tiszteleg. Ott áll egészen közel a sínekhez. A szelet, a sistergést az arcán érzi, a tizedik vagonnál már ő is száguld és dübörög, már nem hallja a gyerek kántálását, se a felesége szüntelen vízlocsogtatását, az alsóvárosi templom akkora már csak, mint egy asztalba szúrt kés, a dombhátak présházai belegöngyölődnek az elúszó füstbe, s mikor oszladozni kezd a füst, a házuk még kisebb, mint volt. Takler lassan visszaengedi a kezét, a másikat odaemeli a szájához, és tovább szívja a markába fordított cigarettát. Most megint civil. Ráérősen körüljárja a házat. Hátul, a nadrágja közepén olajfolt fénylik, de azért megint visszaül a vashordóra, veranda híján itt a ház mögött üldögél, jó messzire ellátni innét. A város szélső házsoráig talajvizes a rét, az elszórt pocsolyák közeiben tehenek kérődznek, távolabb, a Lisztes akácerdeit szurdikok sárga csíkja szeli keresztül-kasul. Esti rézsútfény világít be mindent; most már hamarosan szürkül.

Ma a nemzetközi gyors se robogott át. De hát mi van ma? Sokáig ül a hordón, és gondolkozik, de úgy gondolkozik, hogy nézi a rétet és elmerül benne. A hordó fölötti kamraablakon gyerekhang szüremlik ki:

 

Én sütök békát, Te sütő szalonnát, Én öszöm szalonnát, Te ösző békát!

 

Kicsit elmosolyodik, és bekocog az ablakon, a legényke rögtön előviharzik, és felugrik a térdére. A kopasz fejecske fölött fújja el a füstöt.

– No, te sárkányölő, tudod, mi hogy mondtuk?

– Nem tudom.

– Lesz barack, ha kitalálod.

– Fáról?

– Kézből.

– Akkor nem tudom.

Takler összeráncolja a szemöldökét.

– Süti-süti pecsönye, én is öszi belüle!

– A gyerek kacagva felkiált:

– Mondd tovább, mondd még egyszer! Én is öszi… én öszi… – Takler engedelmesen ismételgeti a mondókát, mint valami varázsigét.

Aztán kicsit később:

– Eredj, segíts anyádnak.

És újra visszamerül a rét pocsolyáiba. Egyszerre nyugtalan lesz, hogy a tehenüket még mindig nem látja hazafelé ballagni, pedig a csorda már a város felé húz; nyugtalan lesz, mert ez olyan nap, hogy jobb, ha minden idején hazakerül a ház köré, az istállóba. Ami a kerítésen belül van, arra a kis Lackó úgyis elmondja a varázsolást: Itthon maradsz, itt alszó, tűz ne bántson, víz ne bántson, főd melegítsen – s akkor már nem lehet nagy baj. S megint mosolyog, hogy a gyerekek mi mindenre emlékeznek még. Már kint ballag a töltés oldalában, viszi a nadrágján az olajfoltot. Valahol a rét közepén észreveszi a tehenét, magánosan lépked feléje; esküdni merne rá, hogy a tehén is látja őt. Végighever a töltésen, és ott várakozik. Akárhova néz, mindenfelé ugyanazt látja, amit mindennap, és mégsem lehet elunni. Így van az ember a falujával, a hazájával, még egy udvarral is, nem lehet elunni, az ember hozzáragad, mint a légy a fogóhoz. Takler szeret gondolkozni, Leposa szeret beszélni. Az emberek egyformák, és mégis mások. Égetik a gazt a Lisztesen, a füstcsíkok lassan tekergőznek fölfelé, néhol fölcsap a láng. Egyszer majd ott vesz szőlőt magának, Leposa hiába kárál; legföljebb a Baló komája nem vesz – annyira mégsem egyformán mér a szerencse. A tehén megáll kérődzni. Csak szép lassan, mindent a maga idejében. Az öregség is szép, ülni a diófa alatt, de akkorra már kell még egy gyerek, két egyforma királyfi, ahogy a mese is tudja; akik úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy az anyjuk sem ismerte meg őket, s amikor nagyok lettek, elmentek országot-világot próbálni… s hát, ahogy mentek, mentek, olyan helyre értek, ahol az út kétfelé ágazott, az elágazásnál volt egy nagy fa, abba belevágták a késüket, és azt mondták: – Ha valamelyőnk visszajön, és látja, hogy a másik kése után vér jön, az azt jelenti, hogy a másik meghalt. Takler látja maga előtt a kis Lackót holtan, s csak az a másik, aki még nincs is, csak az él most, az öcskös királyfi – és ilyenkor elborul a gondolkozástól. Úgy érzi, hogy füst minden, amit szépen eltervel, elszáll a füst, és még kisebb a házuk, vagy talán már nincs is. Ölni tudna a kicsi Lackóért. Egyszerű dolgok ezek, maguktól sodródnak, mint valami iszapos hullám, s mégis olyan, mint valami rossz varázsolás. Csak ha konokul szétveti a lábát, csak úgy tud megállni. A biztonság, a bizonyosság pillanatai azok, mikor a méteres vas csavarfeszítővel járja a pályát, hátán kis faládában az elemózsia, ahol éri az éhség, ott ül le, aztán megy tovább, s vizsgálja, melyik csavar lazult meg, melyik nem. Ilyenkor rajta múlik minden. A vasrúd meghosszabbítja a karját, a vas súlyától a karja is erősebb. A felső rámpánál találkoznak Balóval. Baló elég göthös, vállán viszi a vasat, s ebből mindig adódik egy kis mórikáló kötődés. „Látod, te Baló, azért nincs nálatok pulya, mert vállon viszed a vasat.” Baló elfogadja Takler zöldpaprikáját, csendben falatoznak. Mindig ugyanazt válaszolja: „Aztán ha volna? Azt is csak bekaparnák. Hát ne kaparják be. Nem kívánom én neki.” Takler azt álmodta egyszer, hogy a kis Lackó nem hal meg; keresztüllődözték a testét, de ő csak tűrte, hogy lőjék, aztán nevetve továbbment. Lehet, hogy az ő fia sose hal meg? Büszke volt rá, hogy ilyet álmodik, de elmondani már szégyellte, még Leposának se mondta. A tehén lassú bólogással lépked a pocsolyák között; éppen hazaérnek sötétedésre.

Leposa most kopogtat be otthon a konyhaablakon. Látja, hogy az asszony az istállót almozza, de azért illendőségből az ablakon kopog; az ilyen megrögzött szokások hozzátartoznak Leposához, akárcsak a félig elszívott virginia szivar. A kopogásra a gyerek jön elő.

– Hát apád? – kérdi tőle.

– A réten van biztos – és elmereszti a szemét, úgy újságolja. – Nem jött a vonat máma.

Leposa hümmög.

– Nem jött. Hát úgy van ám az, bikfic, hogy egyszer csak nem jön. Tudod – és tanítósan kinyújtja a mutatóujját –, egyszer utaztam Seregélybe, akkor is így volt…

A gyerek diadallal vág közbe:

– De nem igaz ám! A seregély az madár.

– Nono – folytatja Leposa –, várd csak ki a végét. Madár is volt ott, de mennyi! Sok fekete madár, kálomista varnyú. És csak vártunk az állomáson, akkoriban sokat utazgatott a Leposa bátyád. Olyan kis gyerekfákat ültettünk mindenfelé, akkorákat, mint te! Hm… – s nevetgél a szivar mellől, hogy ilyen jól beletalált a mesélnivalóba. – Kicsi gyermekfákat. Térdig beleraktuk a földbe mindegyiket, aztán egyszer csak mind kivirágzott. Nahát, de akkor nem volt szerencsénk mégse, mármint a vonat miatt, mert nem jött. Ott száradt mind a nyakunkon, egyiket se ültettük el, kihánytuk mind a szemétre. Bizony.

Leposa csűri-csavarja, de a történet sehogy se akar kikerekedni. Már egyéb motoszkál a fejében – aztán merészen mégis kivágja magát. Temérdek fekete madárról beszél, egy nap végig megszállták a vasúti pályát, ott károgtak, és hetekig nem akartak továbbrepülni, csak a csőrükkel kopácsolták a síneket, mintha el akarták volna vásni. Mert ilyen idők is voltak, és ilyen időkben nem lehet gyerekfát ültetni. Leposát kielégíti a rögtönzött história, örül, hogy ilyen szép csomót kötött a végére.

Most Taklerné közeledik feléjük, két nagyujjával a kendője alá nyúl, helyére igazgatja a haját. Feketére sült, nagydarab asszony, minden tagja kidolgozott, vaskos, csupán nagy, dióbarna szeme érintetlen és lányos. Lehajol, begyűrögeti a gyerek nadrágja alá a kilógó inget.

– Hogy marnak a szúnyogok – mondja –, elvihetné őket valami rossz szél. Mi újság maguknál?

Indulnak befelé a konyhába.

– Megvolnánk – mondja Leposa. – De meddig, ez a kérdés. – És leül a szokott helyére. – János? Bement a főnökségre?

Az asszony gyújtóst töröget, aztán előhúzza a krumplis szakajtót.

– Nem ment be. De én nem is szeretem, ha bemegy, akkor mindig rám marad a telefon, én meg mindig félek, hogy elrontok valamit. – Kis tűnődéssel leejti a kezét, kinéz az ablakon a város felé; itt-ott már hunyorog egy-két lámpa, mintha a szürkületben csónak imbolyogna. – Nem tudja, mért kongattak máma? Tűz volt?

– Nahát, éppen ez az – mondja Leposa –, én bent jártam délelőtt, de ott olyan minden, mintha csak aludni tudnának. Valami szögekre volt szükségem, és bementem ahhoz a Fischófhoz, tudja, ott a Várközben, annak mindig szokott áruja lenni, de persze semmije sincs. Mintha azok is csak aludnának. Nincs áru, ez nincs, amaz nincs. Meghalt a lánya, hallotta?

Taklerné erről se tudott. A kongatás érdekelte volna, de már megszokta, hogy Leposa kanyargóit ki kell várni, s most valami olyasmit érzett, hogy Leposa nem ok nélkül jött. Még ő se mondta meg az urának, hogy reggel a tehén sehogy se akart kimenni az istállóból, villanyéllel kellett noszogatni, s vagy háromszor is visszafordult, és csak nézett rá, hogy hadd maradjon otthon; aztán mégis elindult a rétre. De ha az állat is ilyen érthetetlen néha – vajon az is ok nélkül-e?

Kis idő múlva illatos büdösséggel telik meg a szoba. Ez az a bizonyos szag, amit úgy kedvel a kis Lackó ilyenkor este, mikor már az ágy körül sündörög, és várja az anyját maga mellé, a zsongító mesélő hangját, míg kint a konyhában a két férfi beszélget. Apa most jön haza a töltés mellett, s majd úgy tesz, mintha meglepné, hogy Leposa bácsit itt találja; és minden alkalommal ugyanúgy meglepődik. Lackó azt szeretné, ha az ő édesapja volna az egyik egyforma királyfi, aki a keresztútnál jobbra tért, és eljutott a király fényes udvarába, megismerkedett a király lányával, el is vette feleségül, és azontúl mindig csak boldog volt, és eljárogatott vadászni. Mondja egyszer neki a felesége, jaj, lelkem, édes uram, van itt egy csúf, boszorkányos erdő, abba semmiképp ne menjél, mert rettentő bajod lesz! És megy, mendegél az ő édesapja, találkozik egy farkassal, le akarja lőni, de a farkas könyörög: – Ne lőj agyon, királyfi, még hasznomat veszed. És megy vele a farkas barátsággal; találkoznak egy oroszlánnal, később egy tigrissel, de azokkal is csak ugyanúgy jár; végül elébük támad egy szarvas, s akkor azt kezdik űzni, hajszolni… – jaj, talán ki se keverednek az erdőből soha!

– Anya, anya…! – szól ki Lackó az ágyból, ahol ruhásan fekszik, annyira pilledt. A szoba sötét, a konyhából bevillog a gyújtós lángja. Gyorsan levetkőzik, fölhajtja a csöbör tejet, de a kenyeret már a takaró alatt majszolja. Taklerné elrendezgeti körülötte a párnát, takarót, Lackó a füléhez bújik.

– Ugye, bejössz majd?

– Be bizony – komolykodik a nagy barna szemével. – De söprűvel, ha ennyit morzsálsz az ágyban. – S visszamegy a tűzhely mellé, hallgatja Leposát, de még mindig nem tudja, mire akar kilyukadni.

– Itt úgy hallottuk, hogy kongattak – kezdi újra a magáét. – Csuda, hogy minden hogy kihallatszik ide. A rét viszi a hangot. Ha vásár van, halljuk, ha tülkölnek. Maga nem hallotta bent a kongatást?

– Hiszen ezt mondom éppen. Meg hogy igazán kongattak-e… ki tudja? A maguk Baló komájának az apját temették úgy, hogy mindenki azt hitte, tűz van. Amilyen kedve van a harangozónak. De máma? A Fischóf lány zsidó, azoknak nem jár harangozás. Igazuk is van, nincs arra szükség. Elment, hát elment. Szegény, fura kis teremtés volt. Éppen délelőtt jutott eszembe, hogy tavaly ilyenkor járt kint nálunk a telepen, orgonafát vitt, azt kívánta meg, hogy otthon elültesse a kertbe. – Leposa elmélázott, mintha a lány ott ülne közöttük s hallgatná, hogy milyen kis fura teremtés volt ő. – Tudja, ezek a zsidók valahogy másképp szomorúak, mint mi. Ez is csak nézte az egyik fát, nézte a másikat, már bosszankodtam is, hogy no, talán egyik se jó? Mégis milyen volna jó? Biztos olyan kellett volna, amelyiket virágozni is lát. Most az öreg azt mondja nekem: – Szög nincs, Leposa úr, semmi sincs, Leposa úr, a lányom sincs… – és csak nyújtogatta hozzá a nyakát, a pult mögött megszokta, hogy így nyújtogassa. – Hirtelen elhallgat. – Aha. Most jön a gazda.

A konyhaablak mellett, a sötétben lomha árnyékként vonul el a tehén, hallatszik, ahogy a szarvával félrelöki az istállóajtót. Kis idő múlva Takler is belép.

– Nocsak! – néz Leposára. – Vendég a javából.

De csakhamar komorabb lesz, lekezel Leposával, és lezöttyen a paprikás krumplija mellé.

– Mit hallani? – kérdi az első kanalazás után, s kíváncsi, hogy Leposa mire véli ezt a napot. Ő már nem tudja mire vélni. A főnökségtől még hajtányost se küldtek ki, hogy tájékoztassák, a vonalat se javítja senki. Már kint a töltésen elhatározta, hogy éjszaka begyalogol, hajnali kettőig úgyse lesz szerelvény, addig megjárja az utat. S aztán még egyéb is. Most hazafelé jövet látta, hogy végig a pályán sötétek a szemaforok, egyetlen jelzőlámpa se égett, mintha mindenestől felfordult volna rend, előírás – hát lássuk, mit tud Leposa.

– Éppen erről akartam beszélni veled – mondja, s minden teli kanalat megnéz, amit Takler a szájához emel; így tűnődözik. – Mondtam, ugye, neked, hogy kevesebbért többet adni bolondság. Most is csak úgy lesz.

– Nem tudom, hogyan lesz, de a szőlőt megveszem – mondja Takler; majd kis hallgatás után: – Egyszer. Igaz-e, Lackó? – és a széken hátradőlve behajol a sötét szobába.

– Hagyja – szól rá az asszony. – Olyan pilledt, talán elalszik.

A gyerek rögtön fölneszel.

– Nem alszom… beszélgessenek még. – Aztán nyűgösen: – Anya, gyere… onnét a szarvastól mondjad.

Leposa közelebb hajol a szivarjával.

– Ennél a Fischófnál jártam bent, de persze szög nem volt. Hanem azt mondja az öreg, hogy délire bezár, leereszti a redőnyt, neki most nem kell vevő. A lánya is meghalt, neki semmi se kell. Csakhogy nemcsak ő zárt ám be, hanem a Lipovszky kocsma is meg a Bernáth Jakab meg a Klézli mészáros. Hát így. De kongatás nem volt, én azt nem hallottam.

– Nem? – néz rá az asszony. – Az előbb nem azt mondta?

– Nem – rázza a fejét Leposa, – Csak beszéltek róla.

– Mit beszéltek?

– Hogy tűz lesz.

Takler az utolsót törölgeti a tányéron. Most fölnéz.

– Aki tudja, hogy tűz lesz, az egyebet is tud.

– Hiszen éppen ez az. Vannak, akik többet is tudnak, de mégis mindenki úgy csinál, mintha aludna. Én még nem láttam ilyennek a várost. És a Lisztesben is nagyon égették a gazt…

– Azt láttuk – veti közbe az asszony.

– Azt mondják, az is valamiért van. Bernáth Jakabéknál három idegen vett ki szobát, mutattak valami írást – pecsét, mifene, minden rendben volt rajta, muszáj volt kiadni nekik, de soha sincsenek otthon, autó hozza-viszi őket. El tudsz te ezen igazodni?

Apránként Takler is elmondja, amit a pályán tapasztalt, amit egész nap tapasztalt, s még egy óra múlva is így ülnek. Lackónak se jön álom a szemére, az anyja duruzsol neki, kint az ágasfán hirtelen megrémülnek a tyúkok, kodácsolva rebbegetik a szárnyukat. „Huss te!” – kiált ki Takler. Talán valami denevér? Hiszen jó is, ha pusztítják a szúnyogot, bár nem látszik, hogy fogynának. „Mi volt az, apa?” – kíváncsiskodik Lackó. „Banya ült a fán!” – tréfál vele az apja; de lehet, hogy nem is tréfadolog, a boszorkányos erdő ott terpeszkedik a töltésen túl, még a csillagok is elkerülik, a hold se világít fölötte, és ott rohan a szarvas, hívja, csalogatja őket mind beljebb a sűrűbe…

– És akkor? – csimpaszkodik anyja kezébe Lackó.

– S akkor eltűnt hirtelen a szarvas, ők pedig megálltak. Egy nagy fa alatt tüzet rak a királyfi, hogy majd szalonnát süt, meg is melegednek közben, s hát, mi történik, a fa tetejéről hallik: „Juj, de fázok! Juj, de fázok!” Fölnéz a királyfi, s látja, hogy egy vénséges vénasszony ül a fán. „Ha fázol, gyere le, itt a tűz, melegedj!” – kiáltja neki. De a vénasszony csak didereg. „Lemennék én, de félek attól a három állattól.” A királyfi meg mondja: „Ne félj semmit, bátran lejöhetsz…”

Takler hosszan nézi Leposa arcát – vajon tartogat még valamit? Valahogy nem tudják kielégíteni egymást a híreikkel, s valami hiányzik a csöndből is. Nem igazi csönd. A mozdulatlan varangyok képe minduntalan Takler szeme elé tolakszik, mintha nem is kép volna, hanem hang: a mozdulatlanságuk bele-belereccsen a csöndbe. Férfias nyögéssel fölkelnek az asztal mellől, a maradékot kiisszák a pohárból, kimennek az udvarra, és megöntözik az istálló oldalát. Leposa zsebre dugott kézzel fölkapaszkodik a pályára, elnéz az északi rámpa felé. Baló jelzőlámpája se világít most.

– Azt gondoltam, bemegyek a főnökségre – mondja Takler.

– Mikor?

– Most. Ha ők nem küldenek senkit, az én kötelességem. Gondoltam, addig ellehetnél a családdal, ha mégis adódna valami.

Leposa nem helyesel, de beleegyezik. Megjegyzi kis idő múlva:

– Persze, jobb volna, ha ketten mennétek. De Baló biztos ki se dugja az orrát. Igazán átjöhetett volna, hiszen se gyerek náluk, se semmi, de hát, ő már ilyen. – S bizalmasan szembefordul Taklerral. – Az asszony előtt nem akartam… Szóval, hogy nálunk a telepen se szól a masina. Nem csönög. Ezért mondom én, hogy alszik minden… pedig senki se alszik, csak úgy csinál! Mi meg páran, mint a hangyák, mászkálunk itt összevissza, mint a hangyák az eső meg földrengés előtt. Mindenki hangya, barátom. Csak gyűjt, rakosgat, elássa a tojásokat, aztán rátipornak a tojásra. Fischóf bácsi is hiába húzta le a redőnyt.

Takler dörmög valamit; most érett meg benne végleg az elhatározás, hogy úgy tesz, ahogy kigondolta. Végre is férfiak vagyunk, és érzi magában a súlyos lépéseket. Leposa nem rossz pajtás, érti a szakmáját, de túl sok virginiát szív. Míg mennek vissza a házba, a Lisztes oldalán ismét felvillannak a lángok, mint valami jeladás. Ezt valahogy biztatónak érzi – mintha a dombok szurdikjai biztos menedéket nyújthatnának; de maga se tudja: a gyerekkori csatangolások miatt érzi így? – vagy csak azért, mert a szőlejét oda képzelte a déli lejtőre?

Visszaülnek a piros abrosz mellé, vissza a boszorkányos erdő közepébe. Az asszony is elálmosodott közben, de azért tekergőzik a szál, bepólyálja Lackót a borzongásba – a vénasszony furfangjába, ahogy a három hajszálat ledobja a fáról, hogy a királyfi azokat vesse rá a három állatra, s az szegény nem gondol semmire, rádobja, s azok menten kővé válnak. Kővé válnak, s akkor a boszorkány lejön a fáról, nyársra húz egy varacskos békát, odaül a királyfi mellé, tűzre tartja a nyársat, s ahogy ott ül, elkezdi mondani… – Hirtelen megébred a gyerek, és ő maga motyogja halkan: „Én sütök békát, te sütő szalonnát…” A királyfi meg rámordul: „Mit beszél kend?” Mire a boszorka bátrabban: „Én öszök szalonnát, te ösző békát!” Erre rögtön fölugranak, a királyfi is, a boszorka is, a királyfi hívja az állatokat – de ami kővé vált, nem mozdulhat többé. Legyőzte a boszorka a királyfit és földarabolta…

– Édesapám! – riad föl egészen Lackó; de hallja, hogy beszélgetnek a konyhában, és megnyugszik. Most akár el is aludna már. A másik egyforma királyfi most tér majd vissza az útjáról, most látja meg, amikor kihúzza a kést, hogy vér jön utána. – Jaj, meghalt a testvérem! – Boldog büszkeséggel hunyja le a szemét, hogy majd ő lesz az, aki életre kelti az édesapját. Taklerné csendben feláll az ágy mellől, közben átfut rajta: Leposa is elköszönhetne már. És elrakja az üres borosüveget a stelázsira, lábasokat rakosgat; de ezt a halk kocogást egyikük se téveszti össze azzal a másikkal, ami egyre erősödik odakint, az északi rámpa felől. Mind a hárman egymásra néznek. Takler föláll lassan, indul kifelé.

– Két mozdonnyal jön – mondja, és megáll az udvar közepén.

Aztán később:

– Jó ötvenes szerelvény lehet.

Észre se veszik, hogy a gyerek is ott áll mögöttük az ajtóban; Taklerné ösztönösen hátranéz, odakapja magához Lackót.

A szerelvény már elhagyta a Baló őrházát. Két táguló pupilla. Dübörögve elrobog előttük a mozdony, senki se hajol ki rajta, egy pillanatra fölvillan a kazántűz, aztán sorba, mint a csapódó ajtók, az egyforma vagonok sora, mindegyik ponyvával letakart tehervagon, éles púpokkal, szögletekkel, a ponyva feszesen simul rájuk, sehol se libben föl, mind ugyanolyan púpos és szögletes – és akkor, a rengeteg ponyvás vagon közé beékelve, egyetlen kivilágított személykocsi, mind a nyolc ablakán élesen csap ki a fény, de utas sehol, csak középütt, az egyik leeresztett ablaküvegre tagbaszakadt, egyenruhás férfi könyököl, két ökle összekulcsolva nyúlik ki a levegőbe. Egy pillanat csak, amíg elrobog előttük, és a pillantását keresik, de nincs pillantása, és mintha arca se volna, csak egy hatalmas húsfej, száj, szem és orr nélkül, csak egy duzzadt hústömb az antantszíj csillogó csatja fölött – aztán ismét a ponyvás vagonok, és a szerelvény végén egy újabb mozdony.

Takler töri meg a csendet.

– Mégiscsak jól hallottam. Két mozdony vitte.

És csak most érzik úgy, hogy van vége a napnak; valami új kezdődik most.

 

Taklerné a kialudt tűz mellől néz az urára.

– És te? – kérdezi színtelen hangon.

– Majd én is – mondja Takler.

Leposa mégiscsak rágyújt.

– Hát azt gondolod?

– Azt.

– Menjek én is velük?

– Nem kell – mondja az asszony. – Maradjon itt Jánossal.

– Csak menjen ő is – mondja Takler. – Ha mégis adódna valami közben.

Leposa szétnyitja, összecsukja a tenyerét, aztán megint megnézi a tenyerét.

– Ahogy te gondolod.

– Én így gondolnám – ismétli meg Takler.

A mozdulatlan békák egyszerre zendítenek rá a kubikgödrökben, huppogva lepik el a töltést, araszos ugrásokkal áttörnek a síneken, majd ismét leereszkednek a töltés túlsó oldalán. Szétszórt csapatokban indulnak el a rét pocsolyái felé, hátukon a kicsinyeikkel. Ott se jobb, de más. Az asszony is ilyesmit szeretne kérdezni, de hallgat. A kis Lackó mintha értené. Csendben visszahúzódik a belső szobába, hallatszik, ahogy húzkodja magára a nadrágot, cipőt, a combjai remegnek, de mégis boldog. Kisomfordál a szobából, az apja után szalad az udvarra, és húzza magával.

– Mit akarsz?

– Gyere…

– Mit akarsz? Nincs most idő.

– Gyere.

Kéz a kézben vonulnak el a ház mögé, Takler semmit se sejt. A gyerek megáll a nyárfa előtt.

– Anya ne lássa meg. Anya félne tőle – és óvatosan körülnéz. Aztán előveszi a kis fanyelű bicskáját, és belevágja a törzsbe. Elsőre nem sikerül, de a másodikra már feszesen áll. Takler fölkapja a levegőbe és megcsókolja.

– Miket kigondolsz te!

De ahogy tartja maga előtt a kis testet, érzi, hogy ez a test megfeszül, mint a vas. Aztán maga is belevágja a fába a bicskáját, a gyermeké mellé. Cinkosan néznek egymásra – erről hallgatni fognak, látszik az arcukon.

– Megvagytok? – kérdezi Takler, mikor visszatérnek az udvarra.

Az asszony sietve gyömköd tele egy zsákot holmikkal; mindenre gondja van, hogy mindenből legyen valami. Leposa kukoricával csalogatja az ágasfáról a félkábult tyúkokat, s tereli egy süveges kosárba. Az asszony nagykendőt terít a vállára.

– Hát akkor igen – mondja.

A tehenet Takler vezeti ki az istállóból, a zsákot, kosarat kötéllel erősítik föl a hátára, a nyaktövéhez pokrócot raknak, oda ültetik a gyereket. Takler külön-külön búcsúzik el tőlük.

– A Szücsén-szurdikon menjetek föl, aztán majd megyek én is…

Egyszerűbben mondja, mint ahogy gondolták, valahogy a tehén nyugalma rájuk is átragadt. A tehenet az asszony vezeti, Leposa mögöttük ballag. Legtovább Lackó kucsmáját tudja szemmel kísérni Takler, ahogy lomha ringással süllyed és emelkedik – aztán már ő sem időzik soká, magára teríti a bundás szolgálati kabátot, minden ajtót bezár, s kezében a csavarfeszítő vassal elindul a város felé.

 

Balkon és jegenyék

Télen minden más – télen meg se nyitják a balkon szárnyas üvegajtaját, inkább a konyha és a szomszéd szoba felől szellőztetik a lakást. A lapos tetőről a balkonra csapódik a kémények füstje, csak behordanák a parkettra a piszkot. De a nyarat úgyszólván odakint töltik. Az Asszony bevezetgette a vadszőlő kacsait a mellvéd belső falára, azóta zöld szőnyeg borítja a hulló vakolatot, ha kinéznek a szobából, azt látják. Nyáron mindig boldogabbak. A kert egyszerre tömött és puha lesz, mint a vánkosokkal körülrakott heverő; nem lehet belesni sehonnan, a lombok eltakarják a kilátást. Csak ősztől tavaszig átlátszó minden, a világ a zsigereit mutatja. A balkon értelmetlen, vigasztalan ilyenkor, mint a világítóudvarok; rétegekben hull rá a hó, a friss takaró már délre fekete a koromtól. A piszkos, kásás havon árnyékrács rángatózik: a jegenyék csupasz ágai. A virágládák fölött éppen lelátni a szomszédos telekre; ott áll az öt fa egymás mellett, magas kőfallal körülzárt udvaron. Szűk, kicsi az udvar, az utcai oldalon roskatag, földszintes ház: nyomorék horpadás az emeletes bérvillák között. Valamikor a villához tartozott ez is, a kulcsár lakott benne vagy a kertész, már elfelejtődött, hogy ki. Később egy hentes bérelte; az udvaron disznót vágtak, beleket mostak (mint a girlandok, körbeaggatva várták, hogy töltőpumpára húzzák őket). A két középső jegenye között folyt a pörkölés; az egyik még ma is vállmagasig csupasz.

A hentes a háború alatt két zsidót gettóba vitetett, aztán a boltot is becsukta, de otthagyta a holmijait. Az ostrom után nem jelentkezett többé. A pult, a bárdolóasztal, a vaskampós állványok lent penészednek a pincében, az Elhagyott Javak Hivatala elfelejtett rendelkezni velük.

Borza néni időnként levonul baltával a pincébe, és gyújtóst aprít a pult oldalából; már korhadt ugyan, de azért gyújtósnak jó még.

Azt mondják, az öt fa egyidős a földszintes házzal. Úgy ültették őket, hogy éppen súrolják a kiugró cserépereszt, s ahogy múlt az idő, és vastagodott a törzsük, karéjos félköröket tördeltek ki az ereszből, a bádogcsatornát szétlapították. Borza néni csöbröket rak a csorgók alá, de már nem panaszkodik; úgyse javítanak itt semmit, mondogatja, előbb-utóbb úgyis lebontják a kis házat. Csak addig ne tennék legalább, ameddig ők élnek – mit számít az a pár év, talán várnak addig vele. Az ura asztalos. Ha süt a nap, kint gyalulgat, enyvez az udvaron – alkalmi munka. Nem is bírna többet. Az egyik jegenye mellé padot ácsolt össze, ott olvassa az újságot, télen a kőpadlós műhelyszobában; nincs is több helység. De azért így is megvannak, legalább magukban vannak. Csak a szomszédból ne jönne a bűz, a zúgó kattogás.

Horváthék laknak ott, az egysoros téglafalon túl; két gyerekük a felázott udvaron dagasztja a sarat, csak ing van rajtuk, ahogy éppen kifutottak a konyhából. Az egyik három-, a másik négyéves – mind a kettő fiú.

Az Asszony, akinek nincs gyereke, lekiált hozzájuk a balkonról:

– Mit mutatok? Piros madár!

S már röptet is a kezéből egy papírból hajtogatott madarat, a feje helyén apró tollbóbita.

Borza néni, amennyire a hajlott háta engedi, nehézkesen pislog fölfelé; aztán a két gyereket terelgeti.

– Csak vigyétek be a sarat, vigyétek… mért nem öltöztet fel az anyátok?

A két fiú felváltva kiáltoz a magasba: – Néni! Néni!

A madár keringél egy kicsit, aztán fönnakad a szélső jegenyén.

Újból felharsan a kiáltás:

– Néni! Néni!

Erre a Férfi is odakönyököl az Asszony mellé, és szórakozottan a virágláda földjét turkálja.

– Kígyóbűvölés?

– Igazságtalan vagy. Hozd a kefeseprűt.

– Micsodát?

– Nem repült tovább a madár.

– Majd lefújja a szél.

– De látod, hogy nem fújja…

Este, az ernyős állólámpa mellől, új arcot mutatnak a jegenyék. Feketék, mint a píniák. Innét a balkonról nézve éppen egy vonalba esnek – mintha nem öt, hanem egyetlen karcsú faóriás magasodna pár méterre tőlük.

– Mit gondolsz, mit hisz a két gyerek rólad?

– Nem értem…

– Te vagy a Piros Angyal. Ha te hívnád őket, a pincébe is le mernének menni.

Az Asszony eltűnődik.

– Oda én se szívesen megyek… Mindig félek azoktól a vaskampóktól. A maguk helyén se szeretem őket, de ott lent, a dohszagban… Butaság, biztos.

– Nem butaság.

– Hát akkor?

– Én se tudom… A tárgyakon nem lehet eligazodni, ha odébb rakod őket, megváltoznak. És meg is változik minden.

A Férfi hirtelen odakap a homlokához.

– Nézd, már megint mennyi…!

Kilenc-tíz óra felé mindennap megismétlődött a roham. Még fényt se kellett gyújtani, a kertből sűrű rajokban áradtak elő a pillék, bogarak, ott keringtek a balkon körül, aztán pár óra múlva ismét eltűntek. De addig szüntelenül jöttek-cserélődtek, a fajok és nemek elképesztő változatosságával, mint valami rovar-népvándorlás. Odakoppantak az újság lapjához, araszolva másztak a szoknyán, az ingujjon, az ernyőnek ütődve hímporukat permetezték az asztalra – s szinte kettő se volt köztük egyforma. És mégis egyszerre, egy pillanatban vonultak vissza búvóhelyeikre. Majdnem nevetségesen ijesztő volt ez – egyszerre mind! És mindez itt, a város szívében, a neonfény-derengésben. Az égalj késő éjszakáig rőtes, de ez a kert, ez a tenyészet fegyelmezhetetlen.

A Férfi szorgalmasan irtja a bogarakat, szinte lesi, hogy melyikre csaphat le.

– Ugyan, hagyd már – bosszankodik az Asszony. – Úgyis elmennek egy óra múlva.

– De ha idegesítenek…

– Uralkodj magadon.

Ez sokszor házi játék náluk. A bogár ott mászik az asztalon, a Férfi keze mellett. Nem mozdítja a kezét, nézi, a bogár átmászik a csuklóján, lerázza, a bogár megáll, a Férfi tovább erőlteti az olvasást, fordít a könyvben, a bogár, mint a pörgettyű forog, egy helyben verdes a szárnyával.

Az Asszony váratlanul felkapja a fejét.

– Most nyomtad el!

– Én?

– Te, te! Gondolatban… Láttam az arcodon. Azt hiszed, ez nem ugyanaz?

A Férfi feláll.

– Hát jó, igazad van. Persze hogy a bogarakon kellene kezdeni… De ha még ez se megy! Pedig undorító, hogy minden ilyen egyenlőtlen… és mégis megteszi az ember.

A bogarak koppanása mögött fáradhatatlanul ott hallatszik az a másik – Horváthéknál éjszaka is dolgozik az asszony, a kis házat átjárja a szövőszék ütemes csattogása. Horváthné, mikor lefekszik hajnalban, süket, a fejét olyan könnyűnek érzi a párnán, mintha magától fel akarna emelkedni a levegőbe – pedig éppen hogy ólomnehéz, még ahhoz sincs ereje, hogy oldalt fordítsa.

A napokban meghallotta, mikor az ura Borza nénivel beszélt.

– Mondja, mi baja Annusnak? Beteg?

– Eh, tessék hagyni vele… Csak most mondják meg nekem, mikor már itt van a két gyerek, hogy az apja hol végezte… a sárgaházban, kérem! Egyszerűen dilis volt. De hát láttam én rajta, tudhattam előre?

Annusnak fájnak ezek a szavak. Ő úgy emlékszik, hogy sose tagadta ezt, beszélt ő az apjáról, nem is egyszer. De mit csináljon, ha nem hallgat rá senki? Meg se kérdezik semmiről. Reggel kilencre mindig eljön egy oldalkocsis motorkerékpár a szövetkezettől, és felpakolják, amit kiadtak bérszövésre – csupán ennyit tud a világról. És a fülével is baj lesz alighanem, mert nem hall jól újabban, csak a csattogást mindig. Máskor meg a legkisebb zörejre is felriad; már hónapok óta gyanakszik a fülére.

Még nincs éjfél, de már minden tagja zsibbadt, a háta szúr, a szeme lecsukódik. A két gyerek nyugodtan alszik a poros, fülledt melegben. Hirtelen meghallja a kopogást és megijed: ki jöhet ilyenkor hozzájuk? Az ura csak nemrég ment el.

Az Asszony a szomszédból; kis, szabadkozó mosollyal nyit be.

– Láttam, hogy ég még a villany…

– Ó, tessék, csak egy kicsit hagytam abba. De úgyse szabad aludnom… Reggel jön a motorkerékpár.

Horváthné hálóingben áll a szövőszék mellett, sután befelé fordított lábfejjel, derekán sárga pongyolaöv. Közben jóindulatúan mosolyog, és nézi: milyen szép ez a szomszédné! – de erőlködve se tud mondani semmit. Úgy érzi, ha jól hallana, akkor most szavak is jutnának eszébe – és hirtelen elszégyelli magát. De azért tovább mosolyog, míg csak meg nem könnyebbül kicsit, s akkor egyszerre mondani kezdi:

– Az uram azt hiszi, hogy hibás vagyok… Ugye, tetszik tudni, hogy értem?

Az Asszony nem válaszol mindjárt, körülnéz a szobában, odalép a két gyerek ágyához, és megemeli rajtuk a takarót; látja, hogy csak a csupasz matrac van alattuk.

– Pihennie kellene – fordul vissza. – Pihenni, elmenni valahová… Tudja, hogy egyidősek vagyunk?

– Ó, nem – pirul el Horváthné –, én sokkal öregebb. És biztos hallani is jól tetszik. De most már én is elhatároztam, hogy megvizsgáltatom a fülemet. Csak adnának valami kenőcsöt… Ugye, van valami kenőcs?

Az urával nem tud ilyesmiről beszélni, valahogy nincs is idő rá. Horváth reggelenként jár haza, egy hónapja megint éjszakai műszakban dolgozik. Alacsony, betegesen sovány, higanymozgékonyságú férfi – mindig van valami terve. Egymaga cementezte le a lakószoba padlóját, ő festette ki a falakat, és sohasem tér haza csomag nélkül. A gyárból minden héten hazalop egy csomó selejtesen gombolyított orsót; sok ugyan a szakadás rajta, de azért felvetőnek tudják használni. Az orsókat aztán elégetik, nincs nyoma. De Annus ezt se tudja megérteni, az orsókat minduntalan otthagyja szem előtt – aki belép, azonnal láthatja, hogy gyárból való.

– Nem fér az eszedbe, hogy ezért börtön jár? – kiabál vele. – Hát mi a kínból neveljük ezt a két gyereket?

Annus csendesen sír. Épp most jutott eszébe, hogy el fogja égetni az orsókat, de az ura mindig megelőzi, mindig az utolsó pillanatban pirít rá – de ezt hiába magyarázza meg.

– Járt itt az asszony a ruhaszövetért?

Nem felel. Mint egy gyerek, szeretné megbüntetni az urát – most azért se válaszol! Aztán leül a szövőszék mellé, és már nem hall semmit.

Horváth, mihelyt hazaérkezik, azonnal tevékenykedni kezd; most kint az udvaron hordja nekivetkőzve a téglát. Borza bácsi enyves, zöld kötényben odaáll, és nézi: mi lesz ebből – ól? Úgy látszik, valami olyasmi: a ház sarka és az egyik jegenye között méter magas falat rak fel Horváth, s hogy erősebben álljon, a téglasorok között vastag drótokat feszít ki, a végüket ráerősíti a törzsre; közben a két gyerek közös erővel kevergeti a maltert egy faládában.

– Apa, mekkora a Rexi? – kérdezik.

– Akkora, mint te.

– Kutyát hoz ide? – lepődik meg Borza bácsi. – Ebbe a kicsi udvarba? Hiszen így is alig férünk…

Horváth villámgyorsan csapkodja a maltert.

– De majd meglátja, milyet! Odabent kaptam a portástól a gyárban, színtiszta fajkutya, farkas! Tudja, hogy vagyont ér az ilyen máma?… A rendőrség bukik rá. De én nem fogom eladni, a kutyát megszereti az ember.

Egy hétig mindennap épített valamit az ólon, de sose készült el vele egészen, mindig közbejött valami. Nappalra újságkihordást vállalt, s csak éppen hazaugrott délben, hogy megetesse a kutyát. A félbemaradt falhoz deszkát támasztott, és lefedte kátránypapírral, Rexi így is bebújhatott alája.

– Majd ha újrafestjük a lakást, akkor ezt is befejezem – mondta az Asszonynak, mikor összetalálkoztak egy reggel.

– De nem lesz szegénynek szűk az udvar?

– Aaa – nevetett Horváth –, kifutja az magát körbe. Aztán úgyis kiviszem minden vasárnap a Csillaghegyre. Tudja, mikor ideköltöztem, azt mondtam, hogy lehet itt is paradicsomot csinálni. És most is azt mondom, csak időm volna több, és Annus tartana egy kis rendet. Nem bírom, kérem, a piszkot…

– Pihennie kellene.

– Nekem is, tessék elhinni. De azért most majd más lesz. Ugye, csuda gyönyörű állat?

Éjszakánként új hang a környéken a Rexi vonítása. Nekirugaszkodik a kőkerítésnek, és felkapaszkodik a peremre – aztán visszahuppan.

Borzáék, a két öreg, amúgy is rossz alvók, nem tudnak megbékélni vele, de azért haragudni se tudnak rá. Szidják, odébb kergetik, s közben minden maradékot félretesznek neki. Rexi semmi fortélyt nem sajnál, hogy a kihűlt enyvesedényhez hozzájuthasson, s nyalogathassa. Brassóban, negyven éve, bútorgyárféléje volt az öregnek, afféle kisvárosi üzem, nyolc munkással – ott is az enyvért bolondultak a kutyák, szanaszét hurcolták az edényeket az udvaron.

Brassóról sokat beszélgetnek este az ágyban.

De hát az egészen más volt. Volt nagy udvar, hús is, csont is elég… Máma nem lehet kutyát tartani.

Borza néni fölkel, csoszogva kimegy vizet inni.

– Emlékszik a Palásthyra?

– Melyikre?

– Aki ott a Bástyáknál lakott.

– Az már meghalt akkor.

– Dehogyis halt meg… Kifőzése volt az anyjának. Akik azt az öt kutyát tartották. De ezek… Mikor még a gyerekeket se tudják öltöztetni?

Rexi kitartóan vonít odakint, hallani, ahogy föl-alá futkos.

– Kér maga is vizet?

Egy bögréből kortyolnak mind a ketten.

– Éhes ez a kutya – mondja Borza bácsi, és most ő kel fel, kinyitja a konyhaablakot.

– Mit csinálsz, te!? – szól ki halkan.

A kutya felugrik a párkányra, szájából hosszú vászoncsík lóg le kétoldalt. Az udvaron sötét van, csak a balkonról szüremlik le halványpiros fény.

Rexi tovább nyargal körbe, élvezi, hogy a két zászló a feje mellett lobog.

Kis idő múlva a Férfi becsukja a könyvet, fülelni kezd az erősödő zörgetésre. Csak nem a rendőrség Horváthéknál? Sietve áthajol a virágláda fölött, de a jegenyék oldalágaitól nem lát be a ház eresze alá. Pedig ott zörget Borza bácsi, a kutya nyüszítve ugrál körülötte.

– Mi történt? – lép ki a balkonra az Asszony is. Halkan lekiált a kutyának: – Rexi!

A kutya rögtön fölkapja a fejét, vakkantva leereszkedik a hátsó lábára, de nem ül le, csak ide-oda mozgatja a farát, mintha ugrani készülne.

– Horváthné!

Megismerik az öreg hangját. Csak nincs valami baj náluk?

– Mi történt, Borza bácsi?

– Tessék? – Az öreg előlép a lombok alól. – Jaj, kérem, ez a kutya, nem lehet itt kutyát tartani, kérem. Itt van, összetépte a gyerek ruháját… Hát olyan sok van nekik? Zörgetek, de nem hallja…

– Horváthné!

– Szegény Rexi – sóhajt az Asszony.

– Mért éppen most sajnálod?

– Meg fogják kötni. Iszonyú lesz neki.

Időbe telik, amíg Annus megérti, hogy mit akarnak tőle. Istenem, hát persze, este kint felejtette a ruhákat! És mindig vele történik ilyesmi. Csak hallotta volna legalább, hogy mit csinál a kutya, de semmit se hall odabent. S hirtelen bottal megy neki a farkát csóváló Rexinek.

– Mondtam én, hogy nem kell idehozni… Mit csináltál, mit csináltál?!

Borza bácsi húzkodja vissza az asszonyt, s próbálja csitítani.

– Hagyja… Ne verje most már… Inkább teregessen a padláson.

– De igenis verem! Az uram úgyse engedi soha… És úgyis többet eszik, mint egy gyerek… Megmondtam én neki!

És verte, ütötte egyre vadabbul a vinnyogó állatot; aztán láncot hozott elő, és odakötötte a csupasz törzsű jegenyéhez, ahol a disznókat pörkölte valamikor a hentes. Dühében olyan rövid szárat hagyott, hogy a kutya éppen csak le tudott feküdni. Egy ideig ugatott még dühösen, harapdálta a láncot, végül összegömbölyödve elaludt. A kölyökkutyák bármikor el tudnak aludni.

Csend mindenfelé.

Az Asszony eloltja a lámpát, és ledől a nyugágyra. A Széna tér felől zaklatott villamoscsörömpölés hallatszik, de megszűrve, desztillálva – szinte beleolvad a jegenyék halk zúgásába. A Vár fölött megvillan a kék-vörös derengés, de csak egy pillanatra: a rendetlenkedő neoncső már ismét üzembiztosan ontja a fényt.

– Lefekszel?

– Le – mondja a Férfi, és ásít.

– Horváth azt ígérte, jövő hétre megszövik a szövetet. Olcsóbb lesz, mint a bolti.

– A Rexit kellene megszerezni tőlük.

Az Asszony hallgat.

– Gyerekhez öregek vagyunk már?

A Férfi megrezzen.

– Mért mondasz ilyet?

Észreveszi, hogy a felesége sír. Zavartan odahajol föléje.

– Most mért kellett ez? Magad bántod magad.

Az Asszony fölegyenesedik; olyan az arca, mintha valami ismeretlen szorongásból, hínárból emelte volna föl, ide a magasba.

– Ennyire süket vagy? – és erőtlenül hátradől. Hallják, hogy a jegenyepínián feketerigó motoz; felriadt valamitől. Az Asszonynak még mindig csillog a szemalja.

– Most, hogy megkötötték Rexit… – mondja. A Férfi közelebb húzódik hozzá.

– Hiszen éppen azért mondtam…

Az Asszony megrázza a fejét.

– Nekünk nem lehet már… az ilyesmit megérzik a nők. Én mostantól tudom.

– Mit… hogy gyerekünk?

Borzáéknál még világos van. Az öreg, ha felizgatja magát, két bögre vizet is megiszik egymás után, pedig az ő korában nem egészséges a sok folyadék. De már túl vannak azon, hogy ügyeljenek magukra; ahogy fordul, úgy lesz jó. Csak azért szeretnének utóbb meghalni, hogy ne a másikuk maradjon egyedül.

Az öreg lekattintja a konyhában a kapcsolót, sötétben botorkál befelé. A küszöb közelében elakad a papucsa.

– Nézd csak… – dörmögi, és meztelen talpával tapogatja a dudoros repedést, amibe megbotlott.

– Te szórtál el valamit?

– Micsodát? – szól ki Borza néni.

Ismét felgyújtja a villanyt és dohogva vizsgálgatja: a deszkapadlón arasznyi hosszú feltüremlés, mintha feszítené valami alulról. Hüvelykujjával félrepiszkálja a korhadó padlódarabkát, alatta frissen barnálló gyökérdudort vesz észre. De nem szól mindjárt, előbb elrakja a bögrét, visszamegy a szobába.

– Mi volt az?

– Valami gyökérvég… felnyomta a padlót. Biztos a jegenyéé.

– Az lehet – mondja Borza néni. – Mikor az a nagy vihar volt, biztos a gyökere is…

Álmosan húzkodják magukra a dunyhát; nyáron se tudnak mással takarózni, így szokták meg. Nehéz megszokni az újat.

Aztán később, megint:

– Minek ezeknek a kutya?

– Hát, mert mindig kell valami. Ha lebontják a házat, talán jobb helyre költöznek. Makacs ember ez a Horváth, ez mindent megpróbál.

– Egyszer azt mondta, itt is szívesen építene.

– Ha hagyják. De ide úgyse engednek akármilyet, csak emeleteset.

– Akkor a jegenyéket is kivágják.

– Az biztos, már csak a gyökerük miatt is. De majd ültetnek másutt… Egyszer azok is megnőnek.

Rexi a verés óta, s amióta láncon van, nagyon megváltozott, a játékai vadabbak és váratlanabbak. Most már Horváth is amellett van, hogy büntetésből és fegyelmezésből kötve kell tartani, csupán a láncát eresztette hosszabbra, hogy ha piszkítani akar, legalább tudjon rohangálni előbb.

Az Asszony és a Férfi cinkos barátságban vannak Rexivel. Valahányszor éjszaka jönnek haza, a kutya már a kapunyitásra fölneszel, és ott várja őket a kerítés túlsó oldalán. Az Asszony nem éri el a kőfal peremét, a Férfi tart neki létrát a kezével, és azon kapaszkodik fel. Rexi halk vinnyogással felugrál ilyenkor, és megnyalja az Asszony kezét, hűvös orrát belenyomja a tenyerébe.

– Idenyomta… Nézd, milyen nedves!

Míg mennek föl a lépcsőházban, az Asszony lehalkítja a hangját.

– Tudod, mit csinálok egyszer? Veszek egy zsebkendőt, ráterítem a fejére, és megcsókolom az orrát.

Melegek az éjszakák.

A balkonon meztelenül lehet napozni, a rigók oldalt hajtott fejjel oda-odalesnek. A levegőben vasárnapi rádióhangzavar, mindenfelé nyitva az ablakok.

Horváthék kint ebédelnek az udvaron. Horváth szereti megadni a módját az ünnepnek. Sötét ruhába öltözik (de az ebédhez már ingujjasan ül le), időnként kirohan az utcára, és végigjárja a sarki beszélgető csoportokat. Óriási csomag csonttal meg hússal tér haza; a közeli internátusban pakolt fel, ismerőse a szakács.

Annus kétségbeesetten bontja szét a nedvesen pirosló csomagot: hogy lesz ebből ebéd most, az utolsó pillanatban? Az ura mindjárt két barátját is vendégül hívta – a többi „asszonydolog” már. Ha ő egyszer hazateremt valamit a házhoz, akkor joga is van, hogy abból rögtön örömöt csikarjon ki. Kint, a konyhaajtó előtt ül a barátaival, és egymás után rakják fel az ósdi patefonlemezeket. Közben bunkós csontdarabbal Rexit apportíroztatják. Horváth személyes művének érzi a kutya okosságát – s ezt Annus sose ismerné el, ezért kellenek tanúnak a barátok.

– Fényképed van már róla? – kérdezi az egyik; rikító, kockás ingű fiatalember, a téren újságstandja van. Horváth azonnal kerít a szomszédból fényképezőgépet, és addig szelídítgetik Rexit hússal, míg egy szép pózban nyugton marad.

Az érzelmes lemezek hatására lassan Annus is fölenged. Nézi a három férfit az udvaron, s egyszer ő is örülni kezd, hogy etetheti őket, hogy tartozik valahová – s hirtelen ledobja a kötényét, megigazítja a haját. Bátortalanul, mintha csak a szemetet vinné ki, odamegy az ura mellé, és rámosolyog.

– Most engem a Rexivel…

– Várj, előbb ugratjuk még egyszer – mondja Horváth.

De Rexi a legnagyobb könyörgésre sem hajlandó ugrani, folyton a konyha felé somfordál; végül Horváth végighúz rajta a szíjjal.

– Te disznó – súgja halkan –, hát erre tanítottalak?

Aztán odafordul Annushoz:

– Majd délután… most muszáj fegyelmezni, rögtön nem bocsáthatunk meg neki.

Annus visszasiet a konyhába a szemetesvödörrel, s úgy érzi, megint nem hall jól, nem érti, hogy miről beszélnek. Feltálalja az ebédet, de ő maga hozzá se nyúl, nem éhes.

– Most mért nem eszel?

– Majd eszem.

– De most egyél! Mindig elrontod az ember kedvét.

Kényszeredetten merít a tálból. Valami szomorút szeretne elmagyarázni magáról, hogy végre megértsék, de megint csak nem találja a szavakat.

A kockásingű otthonosan hintázik a széken, közben fölfelé bámul.

– Szépek ezek a jegenyék – mondja. – Falusi fák.

– Csak ez az egy olyan nyamvadt – jegyzi meg Horváth. – Már szándékoztam is kivágni. Mindjárt több helyünk is lenne… vagy szőlőt ültetnék a helyébe, lugasnak. Hiszen tudnék én sok mindent…

– Csak azért jelentsd be előbb, ha kivágod, én már megjártam. Ha nem a tiéd a telek, megbüntetnek.

Horváth nevet.

– Engem ugyan nem… ez majd szépen magától szárad ki – s hunyorít.

– Mésszel?

– Aha – bólint Horváth. – Már régen kifundáltam.

S már nem is bír higanymozgékonyságával. Rögtön nekilát, kapával mélyen körülárkolja a fát, hogy majd odaönti a meszet. A két vendég zsebre dugott kézzel adja a tanácsokat. Annus egyedül marad a gonddal terített asztal mellett, a tányérok alján hűlő maradék.

– Hát nem ér rá máskor? – kérdezi. Azt hitte, beszélgetnek egy kicsit, együtt hallgatják a lemezeket.

Horváth egyre komorabban kutat a pincelejáróban.

– Hol a mész? – kiált ki.

– Hát odaadtuk… te mondtad, hogy nem kell már.

– Én mondtam? Mikor külön ezért vettem? – s dühödten csapkod. – Mert sose hallod, amit mondok. Kinek adtad oda?

De Annus nem emlékszik rá, elfelejtette a nevét.

A két fiatalember elfele készülődik, Horváth is velük megy. Nem is köszön Annusnak. Csak a két gyerek örül, a recsegő patefont piszkálgatják, míg az anyjuk be nem parancsolja őket a szobába.

A balkon kihalt, csak estefelé érkezik haza a házaspár. Az Asszony, mikor odébb rakja az íróasztalon a süteményestálat, gyanús morzsákra lesz figyelmes: szanaszét a zöld posztón széthordott darabkák. Ha hetekig így hagynák a lakást, nyitott ajtóval, biztos beköltöznének a madarak, huzigálnák a szőnyeg rojtjait, a csöpögő kádcsap alatt a szárnyukat fürdetnék… Percekig játszik a gondolattal, s amíg játszik, nem olyan üres a lakás.

Kint a balkonon forrázza le a teát, a szűrt-piros lámpafényben. Párás, mozdulatlan a levegő.

– Aludjunk idekint? – kérdezi, és kigombolja, leveti a blúzát, hosszú haját odahúzza a melle fölé. Olyan, mint egy Gauguin-kép.

A Férfi megágyaz a szétnyitható nádheverőn, közelebb húzza a lámpát, könyvet hoz mindkettőjüknek. Az Asszony már a formájáról fölismeri a magáét: Noa-Noa. Elérti a célzást, nevet.

– Ugye, máma nem bántod a bogarakat?

A Férfi bosszúsan nevet.

– Úgy teszel, mintha született civilizátor volnék. Ha ütnek, visszaütök, ennyi az egész. Minden férfi ilyen. És a különbség se más, csak az, hogy téged véd, ami itt van… ez a komfort… ez az egész… én meg próbálom megvédeni. Persze, lehet, hogy ez is egészségtelen. Valahogy össze kellene mosni, vegyíteni a kettőt… Mit tudom én!

És lefekszik ő is; de nem tud se aludni, se olvasni, csak lapozgat a könyvben, közben hősiesen tűri a bogarak rohamát. A fülledt melegben most még váratlanabb hevességgel rajzanak elő a kertből – és mindig, újra akad köztük olyan, amilyet még nem láttak, új törzsek, kifogyhatatlan változatok.

Kis idő múlva tompa dongással egy hatalmas lepke is megjelenik: izgékony, fekete-vörös szőrpotroh, két áttetsző szárnyán barbár jelképfiguráció.

A Férfi először csak hessentő mozdulatot tesz, de a lepke annál jobban nekibátorodik. Kicsit továbbrebben, aztán sebesen irányt vesz, nekiront az arcának, és erősen odakoppanva, hímporos foltot hagy a homlokán.

A Férfi hirtelen felül.

– Nézd, hogy megvadult! Támadni akar…

Az Asszony is leteszi a könyvet. Az apró tűfej-szemek újra felcsillannak a sötétben. A lepke most már leplezetlenül nem tágít a közelükből, percenként előront és visszahúzódik, s ez a szándékosság, ez a szinte emberi tervszerűség felbőszíti a Férfit. Felkap egy kendőt, és csapkodni kezd, de a lepke villámgyorsan mindig továbbrepül – és újra ott terem. Az Asszony nevetségesnek érzi ezt a tusát, s a férjét, ahogy lihegve leguggol, fölegyenesedik, és vagdalkozva körbetáncolja a balkont – de most maga se tudja, mit szóljon. Hallja, hogy felszisszen az ura.

– Hagyd már… – könyörög.

– A nyakamba csípett!

A kendő csücskével végre sikerül rávágnia, s mindjárt ki is lódítja a jegenyék felé; az egyik szélső ágon lapul most, szétvetett, csipkésre töredezett szárnnyal. Már azt hitte, végzett vele, de nem, a lepke újra támad, s hangos dongással nekivágódik a mellének, onnét söpri le a cementre és ott csapkodja tovább.

Csuromvíz, mikor abbahagyja. A lepke mozdulatlanul, hátára fordulva fekszik előtte. Föléje hajolva nézi. Az arca kemény, de zavart is, mint aki nem tud mit kezdeni a kierőszakolt győzelemmel.

– Szép kis vasárnap este! – szólal meg végül, s leül a nádágy szélére, cigarettára gyújt.

– Aludjunk bent?

– Eh, most már maradjunk. Ilyenkor úgyis visszahúzódnak.

És ledől a felesége mellé. Hanyatt fekve, szótlanul hallgatják, ahogy Rexi megcsörrenti a láncát álmában; biztos a csillaghegyi futkározásról álmodik – hiszen vasárnap volt.

A Férfi, mielőtt lámpát oltana, még egyszer odapillant, ahol a lepkét földre verte. És idegesen ismét talpra ugrik: a lepke nincs sehol. Nyomtalanul eltűnt.

– Mit csinálsz? – riad fel az Asszony.

– Már semmit – mondja, és lassan kikönyököl a párkányra, szemközt a lombsűrűvel. – Úgy látszik, magához tért…

De nem mondja ki, amit gondol; szégyelli, hogy fél.

 

Tragédia

A férfit éjszaka vitte el a rendőrség. A szögletes, fekete Studebaker keresztben állt meg az úttesten, reflektorával megvilágította a bérház tűzfalát. A kopár falból kályhacsövek szúródtak a levegőbe, némelyike derékszögben megtört, s fölfelé meredt, párhuzamosan a fallal. A világítóudvar függélyes csíkja varratként nyúlt le a földig. Ez a félig nyitott, ötemeletnyi akna a szomszédos telekre nézett. A házmester gyalogbodzát ültetett az akna alja köré, hogy szebb legyen. Meg talán babonából, hogy a házat elkerülje a bomba, ha sor kerül rá.

A Studebaker késve, éjfél után érkezett. Útközben elromlott az akkumulátor, azt javítgatták az egyik mellékutcában. Most cinkos berregéssel állt az úttesten, mint egy futástól ziháló bulldog. Az éles fénypászma egyenletesen vibrált a malterfoltos falon. A tűzfalak mindig vedlenek.

 

A fürdőszoba fala is hólyagos. Judit évek óta úgy tett, mintha nem venné észre. Általában irtózott tőle, hogy bármi újítással, javítással megbontsák a lakás pusztuló jellegét. „Ez nagyon jó így nekünk, ezért senki se tehet szemrehányást. Ha meg a nyomorúság is bűn, hát dögöljünk meg, de minél előbb.” A zárkózás mozdulata annyira beléidegződött, hogy úgy érezte, mióta él, mindig ilyen volt. De ez nem volt igaz, csak az átmenet tartott soká, s a hosszú átmenet összemossa az éveket. Az, hogy mindig függöny mögül nézett ki az utcára; hogy leoltotta a villanyt, ha szellőztetett – alig egyéves görcse volt. Nemcsak a légó miatt. Az egész miatt. Pedig a háború még diszkrét messzeségben tombolt, távol az országtól, s a nap is ugyanúgy sütött, mint bármikor azelőtt. Az éttermek kilincseit is ugyanúgy szidolozták. Egyáltalán mindent úgy, olyan vak magabiztossággal, mintha a mérleg változatlan pontossággal működne. És semmin nem esett volna folt. Az embert végül is megbűvöli ez a kettősség, ez a fene nagy tisztaság, s hajlamos lesz rá, hogy a csillogó kilincsek tükrében nézze magát.

 

Még a barátságuk kezdetén történt. Marika egyedül csöngetett be Juditékhoz. Kis szőke, szőrmés állatként dugta oda a fejét a kémlelőablakhoz és meglepetést sejtető hangon beköszönt.

– Jó napot! Megjöttünk! – s a szó végét elnyújtotta, mint a lágy cukrot.

– Hát ez nagyszerű! – nevetett Judit. – Csak azt nem tudom, mért mondod többes számban? De hát jó, helyes, te képviseled Sanyit is – és félrehúzódott a szűk előszobában. Akkor vette észre. – Mi az, te kezedben hordod az igazolványodat? Igazoltatás ellen?!

– Egy csudát, pénzt kerestem benne, de nem volt.

Judit hirtelen becsukta az ajtót.

– Azért nem muszáj, hogy az egész lépcsőház hallja…

– Micsodát? Hiszen nincs senki a lépcsőházban.

– Nincs? Hát akkor annál jobb! – és átölelte Marikát, energikusan kíváncsi, szinte birtokló mozdulattal. Ahogy a gyermekek gyámbásszák a gumibabájukat, és keresik, hogy honnét az a furcsa, kicsi hang, ami váratlanul kipöttyen belőle.

Míg mentek befelé a belső szobába, gúnyosra játszott pátosszal szavalta:

– A világ jó, és igazán rossz emberek nincsenek, csak betegek. Ugye, jól megtanultam?

A hangütés nem volt szokatlan köztük; azonnal helyben voltak.

– Most azt hiszed, hogy tréfálsz?

– Dehogy hiszem. Csak sokszor magam se tudom már, mit hiszek.

Marika – mint mindig, máskor is – otthonosan felkuporodott a heverőre, cipőjét lecsúsztatta a földre, lábát behúzta a szoknyája alá.

– Na várj, majd én elmondom, mit hiszel.

Judit melléje könyökölt, és állát föltámasztva fújta a füstöt.

– Mondjad.

– Így nem mondom.

– Mért nem mondod?

– Látom, hogy kinevetsz.

– Dehogy nevetlek… Csak már igazán szeretném, ha meggyőznél, hogy csakugyan olyan kiszikkadt moralista vagyok.

– Á, ez nem olyan egyszerű – legyintett Marika. – És különben se vagy az. Csak fegyelmezed magad. Mért nyitottál olyan sokára ajtót?

– Mit gondolsz?

– Hallgatóztál, hogy vajon ki csönget.

Judit a hamutartóban turkált a cigarettájával.

– Igen. És ezt te őrültségnek tartod. Jó, rendben van, őrültség. De hát én vagyok felelős érte? Hogy ilyen undok kocsonya lesz az ember? Hagyjanak békén. Ha éjszaka söpörni akarok a ház előtt, hagyják. És ne kérdezze senki, hogy mért éjszaka, és mért tollsöprűvel.

Marika egyszerre fölvillanyozódott. Az asztalra hányt papírok, könyvek között biztos pillantással fedezte föl a zacskó cukrot; kivett egy szemet, és a szájába suppantotta.

– Nem is tudod, milyen istenit mondtál. Egyszer ki kellene próbálni. Vinnénk az igazolványunkat meg egy kis ennivalót…

Judit közbe kacagott:

– Sanyi meg egy üveg bort!

– Miért ne? És elkezdenénk söpörgetni a járdát. Hát nem volna isteni? Képzeld el, mit gondolnának. Először csak néznék, hogy megbolondultunk-e, aztán közelebb jönnének, először csak az egyik, aztán a másik sarokról is egy, a végén már négy-öt… még egy autó is megállna a sarkon.

– Egy Studebaker. Egy szép, fekete, elegáns szörnyeteg. Hát ez nagyszerű eddig. És aztán?

– Aztán leülnénk a járda szélére, és énekelnénk. Te ismersz engem… ha egyszer én rákezdek! Rögtön igazoltatnának. – Marika felült, kidüllesztette a mellét. – „Kérem, igazolják magukat! Kérem, ürítsék ki a zsebeiket!”

– És mi kiürítenénk. Aztán?

– Aztán, nem tudom. Valamit mondanánk, hogy mért söpörgetünk.

– És miféle piszkot? „Tessék megmondani, hogy miféle piszkot!”

Judit tenyerébe ejtette a homlokát. Már félig hasalt a heverőn, és egész közelről meredt rá a kopott mintás takaróra.

Marika eltűnődött.

– Azért sok mindent lehetne válaszolni. Például azt, hogy nem tudtunk aludni. És hogy a házmester gyerekei azt hiszik, éjszaka törpék járják az utcákat tollseprűvel. A gyerekeknek nem szabad hazudni.

– És ez nem hazugság – jegyezte meg Judit.

Mindketten a takarót birizgálták az ujjukkal.

– Andris nincs itthon?

– Jön mindjárt, csak vacsoráért ment le. Valami hideget hoz.

Marika összecsapta a kezét.

– Barátom, micsoda férjeink vannak! Az én Sanyim kenyérért áll sorba.

– Hogy van a lábával? Belenyugodott már?

– Ismered, milyen, neki csak az a fontos, hogy vadászni tudjon kijárni. Azt mondta, a nyulak nem fogják megszólni, ha biceg.

– De mért jönnek ilyen soká? – túrt bele a hajába Judit. – Már Andrisnak is itt kellene lenni.

 

Nagyjában mindig ugyanarról beszéltek, legfeljebb az ürügy változott – egy új ruha, új könyv, egy álom, amit reggel úgy kellett összerakosgatni, mint valami titokzatos és félelmes játékszer darabjait: vajon mi bukkan elő az iszapból? S lehetőleg egyszerre vették ki a szabadságukat. Megegyeztek, hogy ha telefonálnak egymásnak, az első hívás után gyorsan leteszik a kagylót, és újra tárcsáznak: ez lesz a titkos jel. A Gestapo pár hónapja már hivatalosan is megjelent a városban. A két asszony azzal a hajszálfinom hálóval szőtte körül magát, amilyet a pókok legravaszabbja sző: olyan finom, hogy már láthatatlan. A puskások nagyvad után csörtetnek az erdőn, és szétszakítják a hálót, anélkül hogy észrevennék. Váltogatták az eszpresszót is, ahol összeültek egy feketére. Marikát nem törte le ez a bújócska. S hogy mégis elviselhetőbb legyen, úgy vette, mint hajdan a fiúktól elirigyelt hadijátékot: homlokukon előlegezett koszorú, cakkos tölgyfalevél, s fölötte a szám, ami az életet jelenti. Ha a számot leolvassák – halál. Felülhet az ember egy távoli dombra, és onnét szemlélődhet. Egyszer bevették őt is a játékba. Egy tisztás szélén hasalt, s három oldalról közelítettek feléje. Még idejében megszökhetett volna, de szinte megbénult a várakozástól. Először csupa hasszámmal „lődöztek” feléje: „Kilenc! Tizenhat! Hét!” – Ez taktika; patkánytaktika, a véletlenre spekulál. S dühös lett – hogy ha már egyszer úgyis fölényben vannak –, mért veszik el tőle a szép halált. Fölemelkedett a bokor mögül, ahol hasalt, és szembenézett az egyik támadójával: tüskés hajú kamasz volt, alacsony homlokán keresztben éles ránc, mint egy rosszul forradt vágás. Marika jól látta homloka fölött a számot, nyugodtan „lőhetett” volna, talán még meg is előzhette volna a fiút, de nem szólt semmit, úgy ráfeledkezett a magát féltő, izgatott arcra – s a fiú diadallal felordított: „Négyes! Tudtam, hogy nem tudod megállni, tudtam, hogy előbújsz! – röhögött Marikára. Most már mehetsz aszalódni, Copfos.” Akit kilőttek, annak el kellett hagynia az erdőt. Egyre távolabbról hallotta a visszhangzó kiáltásokat. Valahol leheveredett a földre, és boldog volt.

Egyszer ezt elmesélte Juditnak.

– Te mit csináltál volna a helyemben? – kérdezte.

Judit rákönyökölt a kerek eszpresszó asztalkára; hunyorítva nézte Marika mókusarcát.

– Először is, az a tüskés hajú disznó egy dög volt. Közönséges dög. Tudta, hogy körbe vagy fogva, és mégis lapított. Legalább ment volna közelebb hozzád, és kockáztatott volna valamit. Erre te szépen odaajándékozod magad.

– De ha az arcát láttad volna! Fogadok, hogy te is…

– Persze, meg kellett sajnálni szegényt… De még akkor se! Ezek olyan kegyes dolgok, jóistenke, meg mit tudom én, mi! Ezt az én eszem nem veszi be. Mért ne citerázzon az is – mért csak én?

– De hiszen félt.

Judit feltépett egy friss cigarettapaklit, és sorba végignyomkodta a cigarettákat. Marika kuncogott.

– Mit csinálsz?

– Hogyhogy mit? Keresek egy puhát.

– Aztán mégis elszívod mindet.

– Milyen utolsó vagy te is… – kedvetlenedett el. – De ezzel nem győztél meg.

Marika fizetni akart. Judit nem mozdult.

– Várj… Van még egy kis időd?

Marika kíváncsian előrehajolt.

Judit megrezzent.

– Mit nézel? Látszik valami rajtam?

– Csak én látom, nyugodj meg.

– Azt hiszem, triumfálni fogsz – s ki-be nyomkodta ujjával a gyufásskatulyát. – Szóval, egy óriási strandmedencét láttam éjszaka, vakító fehér volt, de mégse lehetett tudni pontosan, hogy van-e benne víz vagy nincs. A medence végében meg valami vastoronyféle… olyan, mint az ugrótornyok… a belsejében egy keskeny csigalépcső, korlát persze semmi. Itt kellett fölfelé másznom. Minden harmadik forduló után egy trambulin nyúlt ki a toronyból, emlékszem, vörös kókuszszőnyeg volt rajtuk, és mindegyiknek a végére ki kellett mennem – azt várták, hogy leugorjak…

– És leugrottál?

– Dehogy! S méghozzá mindjárt az elsőről? Őrültség lett volna. Vártam, hogy mi lesz, hogy elfogynak-e a trambulinok.

– Aztán?

– Mit, aztán? A végén csakugyan elfogytak. Ott ültem a torony végében, és alattam már nem volt se trambulin, se lépcső.

Elhallgatott.

Marika megfogta a kezét. Mint egy puha tappancsot, úgy húzkodta az ujja hegyét az inas csuklón.

– Ez iszonyú – mondta.

– De akkor se ugrom le! – lökte odébb Judit a cigarettásdobozt. – A cementre nem ugrom le, eresszenek vizet a medencébe! Ha belefulladok, az más, az rendben van, azt elfogadom. Az én vagyok: az én eszem meg ügyetlenségem, az az én sorsom. De így nem ugrom le, nem ugrom le!

Sírt. Az eszpresszógép gőzfelhője mögül odanézett a kisasszony. A közeli asztalnál abbahagyták a párok a suttogást.

Judit hirtelen fölállt.

– Menjünk.

 

Juditék későn feküdtek. Szerették későre hagyni a beszélgetést, a játékot, a céltalan rakosgatást a kicsi szoba-hallos lakásban – mindez segített közömbösíteni azt a sumákoló csöndet, ami az egyre ritkábban zakatoló villamosok után visszamaradt és fölszivárgott az ötödik emeletre. Judit félt is a sötéttől, meg vágyott is rá. „Legalább nem bámulhatnak bele az ember pofájába” mondogatta; de mindjárt hozzá is tette tárgyilagosan: „Viszont annál zavartalanabbul bámulhat az ember a saját pofájába.”

– És ez még mindig a jobbik eset – folytatta Andris. Mozgása, egész megjelenése lágyabb volt, mint Judité, s pillantásában mindig ott bujkált valami a szeretkezni készülő férfiak aggálytalanságából. Szívpanaszai miatt egyelőre nem hívták be katonai szolgálatra – „majd csak végszükség esetén”, mondták a sorozóirodán.

– Vagy te nem így gondolod? – kérdezte azon az akadémizáló hangon, amit még az egyetemi szemináriumokon szoktak meg. – Az egyéniségünk végeredményben a miénk, abba nem lehet belerondítani. Az ember őriz valamit, amit lassan mindenki elfelejt. Ez a humanizmus. Hát mért féljek én magamba nézni?

– Tudnék válaszolni rá – mormogta Judit a heverőn, s pizsamás lábával egy ferdén lógó Botticelli-képet igazgatott helyre a falon. Közben hallgatta Andris csoszogását, ahogy a szobában járkált. Most a sublót alsó fiókját húzta kifelé, a nyiszorgásról megismerte, hogy az alsót.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– A Tengerész Közlönyt keresem. Tudod, amit még nagyapa szerkesztett Fiuméban.

– Megbolondultál? Csak nem akarsz felolvasni belőle?

– Nem, nem kínozlak – és odaült a heverőre. – De abban még sincs igazad, hogy így lenézed őket. Jó, szenvelegnek, finomkodnak még egy hajógép leírása közben is, de azért mégis volt bennük valami plusz.

– Miféle plusz? – nézett rá Judit komoran.

Andris megzavarodott.

– Hát, amit az előbb mondtam.

– Mit mondtál az előbb? Már megint csak úgy elkened a dolgokat. Mondd meg határozottan.

Bosszantotta a pontatlanság. De ugyanakkor irigyelte is azt a könnyedséget, amivel Andris a fémjelzett, nemes eszményeket maga elé tartotta pajzsul. S milyen ragyogóan tud velük élni! Egyszerűen elbűvészkedi a haragot, ami ellene fordulhatna.

A Studebaker motorja fölberregett az utcán. Judit összerezzent. Az autó most kanyarodott be a térre.

– Csukd be az ablakot – mondta.

– De hiszen most nyitottuk ki.

– Csukd be, nagyon kérlek. Különben is március van még. Azt akarod, hogy megfázzon az a butus fejed? Aztán majd ápolhatlak.

S belemarkolt Andris hajába.

– Mondd, mitől vagy te olyan veszekedettül gyanútlan? Ennyire bízol magadban? Meg azokban a szép, jól ápolt eszményekben?

Fölkelt, szórakozottan púdert dörzsölt az arcára, aztán újra visszafeküdt a díványra.

– Te egyszer hazudtál nekem, igaz? – s addig nézte Andrist, míg az vissza nem nézett rá. – Egyszer becsaptál… mondjuk így – s a szeme összeszűkült. – Ugye, így mondják finoman? Vagy a bácsikák se szoktak beszélni a kalandjaikról? „Borítsunk fátyolt rá?” Igen?

Andris meghökkent, majd göcögve arca elé tartotta a kezét, mintha így akarná távoztatni a vádat.

– Mért kell ezt előrángatni most? Csak nem akarod összekeverni a kettőt?

– De igenis, össze akarom keverni. Lássuk, mi van a humanizmus mögött. Mi van amögött, amit mondunk, és amit csináltunk. Vagy szerinted nem muszáj valahol egyeztetni?

– Persze hogy muszáj. De én ezt nem tudom fölvetni ilyen komplikáltan.

S mint egy utolsó szemeszteres diák, olyan összeszedett bátorsággal jelentette ki:

– Az ember nem garantálhatja az ösztöneit.

– Nagyszerű! – kacagott fel Judit.

– Most nevetsz, pedig nincs igazad. És azért én se ölök meg senkit, és nem is bántok meg senkit…

– Vagy ha mégis, akkor bocsánatot kérsz – igaz?

– Miért, az bűn? Vagy egyáltalán semmi? – Érződött a hangján, hogy rátalált a keresett érvelésre. – A bocsánatkérés, az semmi? Te ugyanúgy meg akarod dermeszteni az erkölcsöt, a lelkiismeretet, mindent, mint azok, akik nem is köpnek rá. Azt hiszed, ez nem erőszak? Az öregek még igenis tudtak valamit.

– Hogyne. Behunyni a fél szemüket. De úgy könnyű. – S hirtelen fölkapta a fejét. – Tudod, mit csinálsz te? Bízol a gyönge szívedben, hogy majd tekintettel lesznek rá, és megkegyelmeznek. Hát ez, ami nincs. Tegnap tízezer embert lőttek agyon válogatás nélkül, és holnap még egyszer ennyit fognak agyonlőni. Érted?

Andris elkomolyodott.

– Értem… de én így nem tudok vitatkozni. Az pedig különben is képtelenség, hogy én vagy te még a háborúért is felelősnek érezzük magunkat. Ez egyszerűen görcs nálad. Így nem lehet élni.

A Studebaker ajtaját sűrűn csapkodták lent az utcán, de a zaj nem hallatszott fel az ötödik emeletre. Ilyenkor éjszaka a redőnyt is leengedték.

Judit hanyatt nyúlva széttárta a karját.

– Hát persze… persze hogy nem lehet. Sokkal nehezebb így – s a plafont bámulta. – És azt te is tudod. Talán mégis jobb lett volna…

– Micsoda?

– Ha felolvasol a Tengerész Közlönyből. Hogy mikről tudtak oldalakat írni! – Szórakozottan magához húzta Andris kezét. – Azért neked is igazad van. Egy kicsit.

– Köszönöm.

– Azért ne köszönd még. Amiben nincs igazad, az mégis nagyon fontos. Rendben van, az ösztönöket nem lehet garantálni. A hóhérnak is megbocsátok, a téveszméknek, mindenkinek. Még azt is, ha megcsalnak – de aztán, utána? Lehet még egyszer ugyanaz, ami volt?

Andris föléje hajolt, a mellét csókolta, az arcát ráfektette.

– Mit csináljak, hogy megbocsáss?

Judit tűrte egy darabig a bűnbánó kedveskedést, majd józanul előhalászta párnája alól a karóráját.

– Te jó isten! Fél egy. Tisztára őrültek vagyunk. Holnap két értekezletem lesz.

– És nekem a gyűlés…

Judit egyszerre kitört.

– Semmiféle gyűlés, érted, itthon maradsz! Nem engedlek el több gyűlésre. Úgyis marhaság, és úgyse azt mondod soha, amit várnak tőled…

Andris meg akarta csókolni, de Judit elfordította az arcát.

– Holnap elmegyünk, táncolunk egy kicsit, jó? Vagy ilyet se szabad háborúban?

– Eredj, vetkőzz le – bújt be a takaró alá, és leoltotta a villanyt.

Andris sokáig piszmogott a fürdőszobában. Judit nem értette, hogy mit csinál ilyen sokáig. Csak nem a falakat bökdösi megint? A bácsikák és a humanista javítószándék szellemében képtelen volt elviselni, hogy a fal hólyagzik. Először csak körömnyi a dudor, aztán tenyérnyire nő – s Andris szenvedéllyel vadássza ezeket a dudorokat, az ujjával benyomja, elsimítja őket. Mintha így sommázva, elegánsan, el lenne intézve a dolog. A lehulló festékdarabkákat többnyire otthagyta a földön.

– Mit csinálsz? – kiáltott ki.

Közben felbúgott a fal. Beindították a liftet odalent.

– Gyere már! – kiáltott még egyszer.

Idegesítette ez a falbökdösés. Ha hólyagzik, ne szégyelljük. Az egész házat tatarozni kellene, minden egyéb félmegoldás. Alulról vizesedtek a falak.

Benyitott a fürdőszobába.

– Most borotválkozol? – képedt el.

– Tudom az illemet – mondta Andris, s kezét becsúsztatta Judit pongyolája alá.

Judit fölágaskodott, és kinézett a félig nyitott ablakon. Látta a kivilágított tűzfalat, látta a Studebaker-t, keresztben az úttesten. A reflektor fénycsíkján emberek lépkedtek keresztül, nem álltak meg a fénycsíkban, keresztülléptek rajta. Ott érezte a nyaka mögött Andris szappanos-hűvös arcát, odolos leheletét. Gyorsan be akarta csapni az ablakot. Mégse csapta be. Görcsösen mulatni akart az egészen, hogy milyen színpadias tud lenni még egy mocskos tűzfal is, ha kivilágítják – nincs semmi valószínűsége… sík… nincs mögötte semmi. Mondd – hát van…?

– Ki az?! – ordította, mikor fölhangzott a csöngetés.

 

Három civil ruhás fiatalember lépett be, igazolták magukat, és kínosan udvariasak voltak. Nem engedték meg, hogy szóljanak egymáshoz. Pontosabban: kettő nem engedte meg, s a harmadik elnézte. Ez a harmadik tüzet adott Juditnak. Egyszer mosolygott is valami apróságon: egy széket akart odébb rakni, és a karfája a kezében maradt.

– A meleg alsót is felhúzom – mondta Andris.

Odaadta neki. Négyen nézték, hogyan húzkodja lábára a szűk jégert.

– A fizetésemért menj be – mondta, miközben a nadrágját gombolta.

– Jó, bemegyek.

– A barna kabátomban még van tíz pengő.

– Jó, megtalálom. Zsebkendőt tettél? Vigyél zsebkendőt.

– Viszek.

Mikor elkészült, megcsókolták egymást. A tüzet adó fiatalember, aki egész idő alatt hallgatott, elindult az ajtó felé. Judit odalépett hozzá, megfogta a karját, belekapaszkodott a pillantásába. Halkan, tagoltan kérdezte meg:

– Tessék mondani, kérem, mért az uramat viszik el, mért nem engem visznek el?

A fiatalember udvariasan megrázta a fejét; egy szót sem értett magyarul.

Rámeredt, majd lassan hátrálni kezdett, s tétován eloltotta a cigarettáját. Aztán minden erejét összeszedve, a mögötte álló fiatalemberhez fordult. Megismételte a kérdést. A fiatalember megvonta a vállát.

– Azt magának kell tudni. Én nem tudom.

 

A Studebaker lassan gyorsulva suhant végig a téren, akár egy síkosan csillogó, fekete bálna. Úgy lövellte a fényt, mint valami bénító magasabbrendűséget.

Visszafordult az ablakból, és leült a toalettasztalka elé. Hosszan fésülködni kezdett, s még utána is a tükörbe bámult, mintha nem merne elszakadni a saját pillantásától. Így nyúlt bele az asztalka fiókjába is, vaktában kotort az ujjaival, előszedte az alapozó krémet, gondosan bekente az arcát, vattával lesimította, aztán rálehelt a pirosítótégelyre, és kifestette magát, végül a száját is vastagon berúzsozta. Így járkált egy darabig a szobában; mint valami rikító lárva. Aztán hirtelen leroskadt az egyik fotelbe, nyilalló görcsöt érzett az ágyékában. Kis idő múlva egész testét átjárta az a jól ismert, fájdalmas áramlás, ami máskor az érzékeny nyűgösködés örömét is jelentette, most mégis úgy hatott rá, mint az ítélet. Pedig nem is érte váratlanul, napok óta várta. Kezét hasára szorítva kiment a fürdőszobába, és szappanos kefével végigsúrolta az arcát. Undorította a festék. Aztán felöltözött. Felvette a tavaszikabátját, és leült a dívány szélére. Nem dőlt hátra, a szélén ült. Így várt hajnalig.

 

Marikáék lakása majdnem olyan beosztású volt, mint Juditéké, csupán az ablakai nem térre nyíltak, hanem egy szűk mellékutcára. A háztetők fölött távoli dombcsík zöldje látszott s a villanegyed fáinak a koronája; ősszel a kifeszített tenyerek ezer mutatóujja.

Sanyi, pipával a szájában, legszívesebben itt, az ablak mellett olvasgatta kedvenc vadászkönyveit. Nagyszerű gyűjteményt hordott össze. Pontosan tájékozva volt Alaszka flórájáról és Ceylon vadállományáról. Ha odaállt az ablakba, eltakarta a kilátást; rövidre nyírt haja viccesen rajzolódott rá a vattás bárányfelhőkre. Marika a derekát csipkedte ilyenkor: „Nekem is egy kis kilátást… Kisvirág elszárad idebent!” Sanyi hajnalban takaróstól kiemelte az ágyból, és odavitte az ablakhoz a nyöszögve ébredező asszonyt: „Na, most nézz ki. Fölkelt a nap.” Marika meg hunyorgott és karmolt. De többnyire Sanyi aludt úgy, mint a növények az öntudat mélyvizein. Már a háború első hónapjaiban kikerült a frontra, de térdlövést kapott, és leszerelték. Ocsmány vadászatnak tartotta a háborút.

Judit negyed hatkor csöngetett be hozzájuk. Marika azonnal fölébredt, felült, papucsba dugta a lábát, a hirtelen mozdulattól csepp szédülős ürességet érzett a fejében.

– Csöngettek – rázta meg Sanyit.

A férfi kinyitotta, majd ismét lehunyta a szemét. Nagy tenyerét rátette Marika combjára.

– Mikor?

– Most.

– Ki csöngetett?

Marika magára kapta a pongyoláját.

– Ne butáskodj, ilyenkor nem szoktak csöngetni… Ébredj már! – és szorongva kiszaladt az előszobába. – Ki az?

Judit szó nélkül lépett be, s mindjárt be is csukta maga után az ajtót.

– Zárd be kulccsal – mondta.

– Mi történt? Elvitték?

– El. Éjfél után. Sanyi hol van?

– Bent…

Sanyi már ott állt az agancsból eszkábált lámpa alatt, alsónadrágban, kétméteresen.

– Azt hittem, magát se találom itt… – mondta Judit.

Hangja tényközlő volt, s még árnyalata se volt benne az irigységnek – pillantásaik közé mégis odalopódott valahogy a sérelem és sértés szigetelője. Mintha Judit mostantól csak másokkal lehetne igazán cinkos; Sanyiék meg valami kimondatlan szégyent kényszerülnének szépítgetni. Holott ők voltak az egyetlenek a városban, akikhez Judit így, ilyen állapotban is képes volt becsöngetni – szinte meztelenül még a vetkőztető, magányos éjszaka után.

Sanyi báván megfogta Judit karját, s megpróbálta kimondani.

– Ne haragudjon…

Judit megütődve nézett rá.

– Hogy mondhat ilyet? Gyerek maga?

– Nem. De az ilyesmi természetes ilyenkor – s izmos combjait ütögetve föl-alá járkált a hideg szobában. – Andrisnak madárcsontjai vannak. Akkor már mért nem az erőseket teszik próbára? Még sportnak is izgalmasabb lenne. Szegény fiú… – s arca elsötétült a képzeletbeli visszavágás gondolatára.

Judit idegesen fölnézett.

– Mit akar most? Részletezni akarja, hogy Andris mért nem bírja ki?

– Dehogy…

A férfi elszégyellte magát. Marika pokrócot hozott, és Judit hátára terítette.

– Megfázol… főzzek egy teát?

– Jó, azt innék.

Begyújtották a petrofort.

– Hogyan történt?

– Hát hogyan… Elvitték. Nagyon udvariasak voltak. Nem mondtak semmit, nem is mondhattak. Az a legiszonyúbb, hogy végül még meg is lehet… A maguk szempontjából. Valami van, elindul, és a dolog végrehajtódik…

– Ez őrültség!

– Én értem, mire gondolsz – mondta Marika.

– De mért éppen őt?

– Az más, Sanyikám, ezt én is kérdeztem magamtól, egész éjszaka ezt kérdeztem magamtól, de ez más… – s kis szünetet tartott. – Az egyik nem tudott magyarul.

Egyszerre kínos csönd lett.

– Akkor politikai ügy.

– De Andrisnál?!

Marika odakucorodott melléje.

– Nem lesz baj… semmi baj se lesz. Érzem.

Juditon nem látszott, hogy hallja, érti, amit Marika mond; pillantása határozatlan, de éles volt, mintha közel a szeméhez, a levegőben látott volna valamit nagyon pontosan.

– Az autó, értitek? Ahogy ott végigment a téren… Annak már nem volt köze személyekhez meg ügyekhez. – Ráborult a tenyerére, és úgy maradt. – Olyan jó, hogy vagytok. Ne haragudjon rám, Sanyi.

– Higgye el, szívesen cserélnék vele…

Erre megint ingerülten csattant fel.

– Könyörgök, hagyja abba! Mindenáron kínozni akar? Nem elég, hogy én… nem elég ez mindannyiunknak? Üljön a fenekén és pipázzon, és ne legyen olyan magas. És húzza be a nyakát, ha sorban áll.

Súrolta őket a nevetés.

– Nincs valami erősebb cigarettátok?

– De van – ugrott fel Sanyi. – Ez kaparni fog. Tudja, a fronton, bevetés előtt, mindig erősebb cigarettát kívántunk, az isten tudja, mért. Az ember kalapáccsal veri be a gombostűt. Hogy akkor jobban tart…?

Marika kifelé tuszkolta.

– Jó, jó, de most már öltözz fel. Aztán befűtünk. Hozol fel egy kis szenet?

Sanyi inget, nadrágot csapott a vállára, és kiment. A két asszony akaratlanul is hangot váltott, kényelembe helyezkedtek.

– Szerintem jobb, ha bemész a hivatalba – mondta Marika –, az első napokban úgyse nagyon lehet érdeklődni.

– Nem is tudnék otthon maradni.

– Andris hogy vette?

– Nem tudom. Veszekedtünk előtte. Veszekedtünk…? – s zavartan félrenézett. – Azt hiszem, megnyugtatta az udvariasságuk. A forma…

Elhallgatott, majd ugyanazon a monoton hangon folytatta tovább.

– Az egyik türelmetlenebbül szólt hozzá, erre még udvariasabb lett. Megmagyarázta, hogy a bakancsát mért nem tudja gyorsabban befűzni. Tudod, a fűző végéről az a keménység, az leesett, és folyton meg kellett nyálazni, hogy bemenjen a lyukba. „A csizma más – mondta nekik –, abba bele lehet ugrani, de nekem sose volt szükségem csizmára.”

– Te! Hiszen szépen viselte akkor!

– Andris nem gyáva, föl fogja találni magát. Tudja a mértéket, az arányokat, beszélni is tud, koncentrálni…

Marika egy szemrezdüléssel megállította.

– Este miről vitáztatok? Arról…?

Judit a vízfoltos falra meredt. Az öregesen megkötött gyapjúsál zord keretbe fogta konokul szenvedő arcát.

– Igen. Tudom, hogy őrültség most fölhánytorgatni neki, most, amikor ki tudja, miken megy keresztül… Mégis, egész éjszaka ezzel kínoztam magam. – Megakadt, s aprókat nyelt. – Andris most csakugyan ártatlan…

Gyorsan elkapta a szót.

– És nem is a vádra, bíróságra gondolok most… az mind Studebaker, azzal nem tudok vitázni, az rajtunk kívül van, és mi azon belül vagyunk. De a méltóságunk, a tisztaság… mi másom van?! Mit dobhatok a világ elé?

Egészen halkra fogta a hangját.

– Tudom, hogy undorító… hogy éppen most… – de mondd meg: lehet az ártatlanságot ugyanazokkal a szavakkal védeni, mint amikkel hazudunk? Lehet ugyanúgy bizonygatni…? Egy csepp hazugság, akárhol, akármiben, nem forgat fel mindent? Elképzeltem, ahogy vallatják, vádolják, láttam a gyanútlan arcát – de most ártatlan, érted?! Ártatlan! Hogy fogja védeni magát? Nem fog ráismerni a szavakra, amikkel máskor is hazudott… nekem? Ott bent majd hisznek neki, ahogy én hittem évekig?

Marika lekönyökölt a térdére, és maga elé nézett. Kétoldalt lehulló haját odaszorítatta az arcához.

– Iszonyú vagy – mondta.

– Mondjad, mondjad csak… – nézett rá éhesen.

– Én nem tudok érvelni. De nem is akarok úgy, ahogy te. A tisztaság, barátom… Hát tudom én, hogy mi a tisztaság? Meg a méltóság?

– Szóval, Andrisnak adsz igazat?

Tűnődött egy kicsit.

– Amennyire neki, annyira neked is. Még a Studebaker-nek is.

Judit megdöbbent.

– De hát mi az, amin ülsz meg állsz akkor? Mindent kihúzol magad alól?

– Nem. Csak azt, hogy élek, nem tartom többre, mint azt, ha nem élek már. Pedig én igazán szeretek élni, még egy bogárnak is örülök.

– És ha Sanyit is elvinnék máma?

– Ugyanúgy szenvednék. És tíz körömmel kaparnám vissza…

– Csak? – nézett rá vallatón. – Miért nem mondod ki te is?

 

Sanyi nyitott be a hallba. Egyik kezében szenesvödör, hóna alatt pár hasáb fa. A másik, fekete maszatos kezében barnán fénylő fonott kalácsot tartott. Nem rakodott le, így felpakolva lépett oda a két görnyedő asszony elé.

– Fogja csak – s nyújtotta a kalácsot. – Ez most jól fog esni. Éppen kinyitott a tejes. Éjszaka biztos nem volt kedve enni. Aztán mindjárt jól bedurrantunk.

– Angyal vagy – mondta Marika.

Judit is elmosolyodott.

Sanyi nem engedte, hogy segítsenek neki a begyújtásnál, komótosan letérdelt a kályha elé, és maga végzett el mindent. Látszott rajta, hogy testtel-lélekkel elmerül a viharba kerültek rítusos matatásaiba. Lássuk, feszes-e a kötél; tüzelő van-e; gyufa van-e. Egy pillanat alatt kabinná rendetlenítette a szobát. Széket húzott a kályha mellé, és odaültette a két asszonyt. Ő maga az ajtónak támaszkodott felgyűrt ingujjal, és zsebre dugta a kezét.

– Mit csináltatok egymással? – kérdezte kis vizsgálódás után.

– Miért? – néztek rá hökkenten.

– Most nem pazarolni kéne az energiát – mondta. – Tartalékolni.

Aztán odaült eléjük, lábát fölrakta a kályhaellenzőre. Nézte a lángokat.

– Úristen – sóhajtott föl –, hányfélék voltunk mi is, akik a fronton összeverődtünk! Aztán a rohamnál mégiscsak egy volt a fontos: van-e golyó benne vagy nincs. Ez volt a morál, hogy lenni lehessen. Nem volt idő szeplőt számolni.

Judit a tenyerét melegítette a teáscsészével.

– Ezt mire mondja, Sanyi? – s a csésze fölé hajolt.

A férfi gyerekes ravaszsággal pislantott Marikára, hogy válaszoljon-e.

Az asszony fölnevetett.

– Mire! Hát semmire. Behunyja a szemét, aztán úgy céloz. – És átölelte Juditot. – Itt alszol nálunk este, most nem maradhatsz egyedül.

– Hát persze, persze hogy itt alszom… – bólintott, majd hirtelen fölegyenesedett, és körülnézett idegenül. – Mit mondtam most? Ugye, mondtam valamit most?

Fél nyolckor mind a hárman elindultak a hivatalukba. Judit a könyvtárba (ugyanott Andris fizetését is felveszi majd), Marika az iskolába, ahol tanított, Sanyi meg az erdészetre. Ha bármi történik is, a kilincseket szidolozni kell.

 

Még délután elkészítették a szükség fekhelyet a hallban, egy szétnyitható vaságyon. Ott is terítettek. Sanyi virágot vett, s egy szatyorra való csemegét vásárolt össze.

Kilenc-fél tíz felé nyugtalankodni kezdtek.

– Gyere, ölelj meg – kérte Marika.

– Karikás a szemed… nem jól érzed magad?

– Te sem ragyogsz éppen.

– Nem… Még mindig szégyellem magam.

– Buta vagy. De azért jó, hogy nem félsz. Így én is másképp féltelek – s elhelyezkedett Sanyi mellkasán, az inggombjaival játszott. – Te tudnál boldog lenni…? – kérdezte.

– Mikor?

– Ha meghalnék… ha történne valami. Nem érzed, milyen jó szembenézni vele… előre?

– És ne is tegyek meg mindent, hogy ne halj meg?

– Azt nem mondtam. De azért ne mindent – s végigtapogatta a férfi élesen kiugró állát. – Te olyan erős vagy… túlságosan is. És az se jó.

Sanyi fölnevetett, s hátradőlt a megvetett vaságyon.

– Majd megpróbálom sorvasztgatni magam. – Aztán elkomolyodva: – Meséltem már neked. Egyszer a bajtársaink hullájából csináltunk lövősáncot, egyszerűen nem volt más. Ezt kéne elfelejteni. Néha robbanok belülről.

– Ne mutasd Juditnak. Ilyenkor jobb…

– Micsoda?

Elfordította a fejét.

– Ha téged elvinnének, tudod, mit csinálnék? Mindig szépen öltözködnék, virágot tennék a szobába, ismeretlen gyerekeket hívnék meg uzsonnára…

Rátette a kezét Marika arcára: a kis meleg lehelet az ujjközein fújódott ki.

– Hát persze… így kellene! – s mint a pihét, fölemelte az asszonyt, és egy lexikonnal föltámasztott fotelbe ültette. Közben kacsintani próbált, de vaskos szemöldöke sehogy sem akart engedelmeskedni.

– El akarsz menni? – lepődött meg Marika. – Judit mindjárt itt lesz.

– Elfelejtettem bort venni.

– De ne maradj sokáig…

– Nem, most nem. Ha keres a rendőrség, mindjárt jövök. Várjanak meg.

S már az előszobában kutatott demizson után. A demizsonról madzagon lógott le a dugó, s Marika nem tudta megállni, hogy bele ne dugja az üvegbe. Ahogy a Sanyi kabátját is be szokta gombolni, ha elment otthonról.

 

Mikor jó másfél óra múlva visszatért, a két asszony már a földön ült, a kályha körül. Leányinternátusi kép volt; a bujkáló feszültség minden pillanatban nevetésbe csaphatott át. Sanyi szeme gyanúsan csillogott. Édeset csak a negyedik bodegában talált.

– Üdv és trón a szomorkodóknak! – hajolt meg. – És babér az elhunytaknak!

– Remek! – rándult meg Judit arca. – Vegyünk számításba minden eshetőséget. Mi jót tud még? Mi már nagyszerűen berendezkedtünk. Elfoglaltuk a kabinját.

Sanyi nagykabátosan ereszkedett le a székre.

– A tenger csöndes, kicsi a haljárás – jelentette. – Egészen kicsi, szót sem érdemel – és kitöltött három pohárral.

– Innét a házból nem vittek el senkit?

– Nem – intett Marika.

– Itt már tengerszint fölött vagyunk, ez már hatodik emelet. A maguké csak ötödik.

Judit kis fintorral bólintott:

– És legalább van lépcső is lefelé, nem úgy, mint az ugrótoronyban… Igaz?

Marika válaszolt halkan:

– Ha az ember nagyon akarja, fölfelé is talál lépcsőt.

– Persze, de azért ilyen könnyen nem tudsz megtéríteni. Most még van egy kis jogom a gyűlöletre – s az ujjával belefésült Marika hajába.

Sanyi fölfigyelt.

– Gyűlölet? Nem. Barátság! – koccintott újra.

– Szeretet! – rázkódott a nevetéstől Judit.

Egymás után hajtogatták föl az édes vöröset, már dolgozott bennük a bor.

– Andris egészségére!

– A Studebaker egészségére!

– Formidable! A Studebaker egészségére!

Éjfél után feküdtek le.

 

Villanyoltás után Marika odament Judithoz, aki tréningruhában ült az ágy szélén. Megcsókolta.

– Sírtál?

– Nem.

– Nedves az arcod. Nem lett volna szabad annyit innod… Adjak egy görcsoldót?

– Nem kell, jobb, ha fáj. Igazán jobb így. – Hallgatott kicsit. – Ugye, nálatok is van lift?

– Van hát. Hiszen tudtod.

– Persze…

Aztán később:

– Itt is úgy búg tőle a fal?

– Búg, de most nem működik.

– Az jó. Végre valami nem működik.

Még egyszer megcsókolták egymást.

– Holnap is itt alszol nálunk.

– Igen. Holnap is.

Sanyi mélyen aludt már, mikor Marika bebújt melléje. Feje alatt erősen markolta a kispárnát, mintha ezen a szorításon múlna, hogy az álmuk zavartalan lesz, és csak két tigriskölyök játszik a szavannán, verő napfényben.

 

Marika sokáig nem tudott elaludni, folyton fölneszelt Judit forgolódására. Mintha a testével is átélte volna Judit hánykolódását. Hajnalfelé éles, húzó fájdalomra ébredt. Összekuporodva találta magát. Már jó ideje feküdhetett így, a párnáját is odahúzta a hasához. Első pillanatban megijedt, hogy mi baja lehet, annyira nem várta még. Aztán hirtelen a másik végletbe esett, s nemcsak megnyugodott, de valami elfogódott elégedettséget érzett. Csöndben fölkelt, és kiment a fürdőszobába. Pár perc múlva, mikor visszaindult, megállt a fürdő ajtajában. Halkan benyitott a hallba.

– Alszol?

– Nem… Mi történt?

Odatérdelt melléje.

– Semmi – s a hangjában majdnem kamaszos cinkosság vibrált. – Csak én is. Nekem is megjött.

Judit magához húzta.

– Most? Éppen most?

– Mért csodálkozol?

– Mert nem értem… Hiszen sose szoktunk együtt.

– De mért akarod érteni? Úgy látszik, bajtársiasságból – kuncogott. – Én örültem neki.

Judit hátraejtette magát.

– Látod, milyen süket vagyok? Mint egy darab fa. Mint a rongy.

Lassan Marika felé fordult.

– Ha szerelmesek volnánk egymásba, ezt sose bocsáthatnád meg. Ugye, megbántottalak?

– Dehogyis…

– De igen, igen! Ezzel, ezzel bántottalak! – s a homlokát ütögette. – De hát mi vagyok én… miből vagyok én? Nem fogsz meggyűlölni te is?

Marika Judit arcát kereste a sötétben. Egyszerre megdöbbent.

– Mi az, te tréningruhában alszol? – s a hangja rögtön anyáskodó lett. – Látod, ez a bajod. Ez, amit nem szabad… így görcsösködni! Ha jönnek értünk, hát jönnek. De addig hálóingben alszunk. Engedd el magad.

– Azt hogyan csinálják?

– Vesd le, addig nem megyek el.

Egy erőteljes mozdulattal kibújt derékig a mackóból, alatta ott volt a pizsamája.

– A nadrágot is.

Engedelmesen azt is lehúzkodta magáról.

– Meg vagy elégedve? – s fázósan összefonta a karját. – Ugye, maradsz még? Sanyi úgyis alszik… Most te vagy nekem Andris.

Marika várt egy kicsit, aztán befeküdt Judit mellé. Hátradőltek a párnán.

Kis idő múlva Judit Marika fölé hajolt.

– Most először jó nekem tegnap óta. De azt hiszem, mégis gyáva vagyok… Szökni szeretnék.

– Mi elől?

– Nem tudom. De végiggondolni mindent, magamat… ez sok. Aztán az alján, a végén… hogy ott mi van, úristen! De képtelen vagyok hazudni. Rájöttem, hogy bármit tudnék csinálni, bármit…

– Ha belekényszerítenek?

– Például, ha nem is kényszerítenek bele.

– De hiszen akkor érted Andrist!

– Persze… csak éppen úgy magamnak se tudok megbocsátani.

A hűlő kályha éleset kattant; mind a ketten összerezzentek.

– Melegíts, most kezdek fázni…

Még egy takarót húztak magukra, és egymáshoz bújtak. Judit most aludt először Andris elvitele óta. Karja kapaszkodó mozdulattal fogta át Marikát, mintha álmában is azt a gumibabahangot keresné benne, amiben éppen az a jó, hogy nem is akar értelmes szó lenni, csak hang.

 

Judit még két éjszakát töltött Marikáéknál. Negyedik nap éppen vacsoránál ültek, mikor megszólalt a telefon. Marika vette fel a kagylót. Arca hirtelen kipirosodott az izgalomtól.

– Ki az? – ugrott fel Judit.

Marika rászorította kezét a kagylóra.

– A rendőrség… Téged keresnek.

– Itt… nálatok? – s megfogózott az asztalba.

– Gyere, vedd át gyorsan!

Sápadtan nyúlt a kagyló után.

– Igen – mondta feszes torokhangon. – Én vagyok.

Sanyi csípőre tett kézzel állt a széke mellett, mintha a jelet várná, hogy most mi lesz a tennivaló.

– Igen… Igen… – motyogta.

Aztán kagylóstól leejtette a kezét. Marika a nyakába ugrott, és úgy forgott vele.

– Andris… ugye, Andris?

– Igen. Húsz perce elindult. Kiengedték. „Az urát húsz perce szabadon bocsátottuk” – ismételte meg.

S hirtelen fölnevetett, de kicsit remegősen, közben kapkodva lélegzett.

– Hát nem… hát nem egyszerű? Hát nem kell hálásnak lenni?

S vadul rohanni kezdett az asztal körül, a lábát dobálta, mint a bohócok, akik a balerinákat utánozzák.

– Győzött az igazság! Győzött az igazság! Nyissuk ki az ablakokat! Győzött az igazság!

Sanyi zavartan húzódott félre, de Marika csak azért is tapsolt, és Judit nyomába szegődött.

– Igenis győzött az igazság! Igenis győzött!

 

A csöngetésre mind kirohantak az ajtóhoz, csak Judit torpant meg az utolsó pillanatban, és a naftalinos szekrénynek támaszkodott. Amikor belépett Andris, hóna alatt az újságpapírba csomagolt váltás fehérneművel, odaugrott hozzá, de nem csókolta meg. Két tenyerét fölcsúsztatta a nyakára, és hosszan nézte.

– Most már ne félj – mondta Andris kicsit idegen hangon, és megpróbált mosolyogni.

Sanyi és Marika visszahúzódtak a hallba, de hamarosan Juditék is utánuk mentek. Sanyi átölelte Andrist: „Öreg fiú, öreg fiú!” – ismételgette, és mind az arcát nézték, hogy van-e rajta valami áruló jel, ami addig nem volt, s ami nem fog eltűnni róla. Sápadtabb volt, mint máskor, és a szeme gyertyásabban, vibrálósan fénylett. Ez a kevés hatott soknak.

Marika odaállt eléje.

– Most akármit kívánhat… jól gondolkozzék! Amit a legjobban szeretne.

– Egy cigarettát.

– Sose cigarettáztál – jegyezte meg Judit.

Aztán asztalhoz ültek. Andris mind a két kezét a terítőre fektette, és percekig úgy hagyta. Ezt valamennyien észrevették, annyira nem illett hozzá. Judit a kikészített evőeszközökkel játszott, s a kés élét húzgálta a tányér szélén.

– Számoltad, hogy négy nap? De ne mesélj még, csak mondj valamit…

Andris messze eltartotta magától a cigarettát, és hunyorogva könnyezett a füsttől.

– Mit mondjak? Tévedtek. Mielőtt eljöttem volna, behívtak az irodára…

– És?

Bocsánatot kértek a piszkok.

Judit nem szólt rá semmit. Amíg Marika tálalt, Sanyi meg bort töltögetett, szórakozottan a gyufaszálakat kezdte rakosgatni. Először a négyes számot rakta ki maga elé, de amikor észrevette, hogy Andris meghatódottan nézi, félresöpörte az egészet.

Aztán megvacsoráztak. Igyekeztek minden apróságból kicsikarni a nevetést, és csak éjfél után csöndesedtek el. Megvárták a fél egyet. Nem csöngetett senki.

– Aludjatok még itt máma – mondta Marika.

– Mindegy, kisanyám – mondta Judit. – Most már megtörtént.

Sanyi mindenáron taxit akart szerezni, de nem kaptak. Gyalog mentek haza.

 

Találkozás

A meredek hegyoldalt elborítják a vöröslő lombok. A fák között mészfehér szerpentin út kanyarog a gerincre, leplezetlenül, de ugyanakkor megtévesztően is; messziről olyan, mint valami hócsík. Két asszony sétál fölfelé a kihalt úton, kezükben maguk törte bot. Abban a párhuzamos mélyedésben lépkednek, amit az autók vájnak az országutakba. Egyikük nyúlánk termetű, lábán divatos trottőrcipő, bal arcán három heges himlőfolt. A másik alacsonyabb, férfias sportkabátot visel, szőke hajára csín nélkül hajlik rá a merev gallér.

– Nézd, mennyi boglárka! – mondja a himlőfoltos, és az út menti, füves lejtőre mutat.

– Az nem boglárka.

– Hát?

– Kikerics. Lila kikericsek.

– Azt hittem, őszi boglárkák.

A szőke elnézően mosolyog.

– Őszi boglárka nincs, összetéveszted a tavaszi boglárkával. És az fehér.

– Sose volt érzékem ilyesmihez – mondja a himlőfoltos. – De gyönyörűek. Ugye, gyönyörűek? Te mindig jeles voltál botanikából.

– Rosszul emlékszel. Csak egyszer, félévben, év végén soha.

– Igazán? – S megpróbál gyorsan másról beszélni. – Gyere, másszunk át.

Átsegítik egymást az  útmenti árkon, és leguggolnak a kikericsek közé. Egy-két fázós méh propellerez egy helyben a fűszálak fölött. A nap a tarkójukat süti.

– Nálatok mért jött olyan sokára a gyerek? Nem akartál?

– Dehogynem. Csak hát tudod, hogy van. Egy darabig terveztük, halogattuk… Nem akartam bizonytalanra.

– Meg a konzervatóriumra is készültél, igaz?

– Persze – mondja a szőkehajú, s ahogy guggol, szórakozottan a napot kezdi nézni, mintha egyáltalán nem vakítaná a fény.

– Mit csinálsz? – hökken meg a másik.

– Néha nem látok jól, és olyankor szoktam így. De ennek a napnak már úgy sincs ereje.

– Akkor se csináld, ettől még rosszabb lesz.

– Tudom. De ameddig belenézek, addig jó.

És nevet.

– Butaság, mi?

– Elég nagy butaság – mondja a himlőfoltos.

Aztán hirtelen fölkapja a fejét.

– Azóta én is nagyon megváltoztam. Nem találod?

– Te?

A szőkehajú a tető felé pillant.

– Te alig változtál.

– Kedves vagy – mondja a himlőfoltos, és beharapja a szája szélét.

Kis idő múlva recsegő kuplungolás hallatszik fel a gerincről, s a völgy egyszeribe megtelik a barbár hanggal…

– A busz? – kérdezi a szőke.

– Nem, az nem jöhet még. Korán van.

– Messziről azt hihetné a sofőr, hogy pisilünk, úgy guggolunk itt.

– Itt aztán nyugodtan – mondja a himlőfoltos. – Csak a kikericseket ne bántsuk.

Tulajdonképpen most kellene nevetniök, de valahogy elkésnek vele. És a berregés is egyre halkul; ahogy a vonatot szippantja be az alagút. A himlőfoltos megvárja, míg egészen csend lesz, s csak akkor nyúl be a szoknyája alá, és megigazítja a harisnyakötőjét. Az ég olyan hűvös és kék fölöttük, mint egy túlságosan kitárt ablak.

– Azért nagy szerencse, hogy ilyen isteni időt fogtunk ki – mondja. – Még nem is volt ilyen szép, amióta fönt vagyok.

A szőkehajú megfogja a karját.

– Vigyázz, eltaposol egy boglárkát.

– Kikericset – javítja ki a másik tanulékonyan.

– Nem, ez boglárka volt. Nézd csak – s a rövidlátók mozdulatával odahajol a megbarnult, penészes virágfejhez. Ha fonnyadtan is, de valahogy ittmaradt tavaszról.

– Kár, hogy nem jöttél előbb – mondja a himlőfoltos.

A szőkehajú elhúzza a száját, aztán lassan feláll. Visszamászik a szerpentin útra. Fönt átveti a lábát a vaskorláton, és párszor előre-hátra tolja magát lovaglóülésben, közben lebámul a völgybe – de túl kemény meg hideg a vas; nem úgy nyomja a lába közét, ahogy hirtelen megkívánta.

– Gyere, hagyd már – szól le.

– Ne szedjünk még?

– Majd visszafelé, úgyis csak erre jöhetünk megint. Vagy van másfelé is út?

– Azt hiszem, nincs. De még én se jártam a gerincen túl. Sétáljunk fel odáig?

– Jó, menjünk, onnét biztos messzire ellátni. Nincs valami kilátó a közelben?

– Állítólag egy viadukt van a hegy túlsó oldalán.

– Nagyszerű. Akkor megnézzük azt.

És újra beállnak a maguk keréknyomába. Két kanyart sétálnak fölfelé szótlanul, végül a szőkehajú töri meg a csendet.

– Te otthon voltál még, amikori viaduktot felrobbantották nálunk?

– Nem… éppen akkor helyezték át az uramat.

– Arra emlékszem. Nagyon sürgősen költöztetek.

– Ne is mondd. Gondolni se szeretek rá.

– El se búcsúztatok tőlünk.

A himlőfoltos a homlokát ráncolja.

– Hogyhogy? Hiszen még a napra is pontosan emlékszem, egy szombati nap volt, október végén.

– Novemberben költöztetek.

– Tényleg? – és beleszagol a kikericscsokorba. – Iszonyú régen volt. És ti?

– Egy év múlva mi is elköltöztünk… de hogy mikor? Egyszerűen nem tudom.

– Háború volt.

– Az is.

– Szóval, mennyi is akkor? Tizenhét éve nem láttuk egymást?

– Tizennyolc. Most már ez az év is számít.

– Igazad van – sóhajt a himlőfoltos, és kipiszkál egy kavicsot a cipőjéből.

A szőkehajú türelmesen nézi.

– Mióta vagy fönt az üdülőben?

– Tíz napja, de holnap már muszáj hazautaznom. Te mennyi időre jöttél?

– Három napra.

– Csak? És megéri?

– Ez is nehezen ment. De legalább találkoztunk… Nem tudsz maradni még?

– Sajnos… Pedig gondolhatod, hogy maradnék. De most estig beszélgetünk majd?

A szőke elmosolyodik.

– Pár éve egyszer sokat gondoltam rád, valami régi írás került a kezembe. De semmire nem emlékszem, amiket ott írsz. Ha érdekel, elküldöm egyszer.

– Az én uram minden lánykori emlékemet elégette. Még a fényképeket is. Azt akarta, hogy emlékek nélkül menjek hozzá.

A szőke arcán még mindig ott van egy félmosoly.

– Iszonyúan szerelmesek voltatok. Nem is értem utólag, hogyan lehettünk jóba.

– Mi ketten?

– Bosszantóan csinos voltál.

Egy újabb kanyar után megint megállnak, és visszanéznek a völgybe. Az üdülő hideg és pontos miniatűrrajz a mélyben: a fehér falak és kék ablakkeretek, a terasz előtt legelő teherhordó szamár, a nagy halom felpolcolt nyugágy. Csak az egyik asztal mellett hagyták meg a színes napvédő vásznat – ők az utolsó vendégek.

– A himlőt mikor kaptad?

– Mindjárt a gyerek után.

– Nem is szoptattál akkor?

– Csak másfél hétig.

– Nekem annyi tejem volt, hogy alig tudtam szabadulni tőle.

– Pedig az se jó.

– Hát nem. Tönkre is ment a mellem – s az ujját végighúzza a himlőfoltos arcán. – Tegyél rá több festéket.

– Ugyan! Egyáltalán nem zavar.

– Igazán nem tudnál maradni még?

– Nem tudom… Mára várok postát.

S lassan továbbindulnak.

– De lehet, hogy találkozunk is vele… erre szokott jönni.

A szőke ütemesen ütögeti botjával az úttestet.

– Tulajdonképpen én se panaszkodhatom – mondja. – Nem is tudom, mire panaszkodhatnék. A konzervatóriumot magamtól hagytam ott, butaság volna ráfogni valakire. Tizennyolc év alatt meg el is felejti az ember az okokat.

Amikor abbahagyja az ütögetést, pillantása megint a napnál köt ki.

– Emlékszel Csupira?

– Hogyne… az a kis kövér? Mi lett vele?

– Nem tudom.

– És Beáról mit tudsz?

– Tecáról?

– Nem, Bea…

– Jaj, arról hallottam egyszer. Várj csak, mit is…? – De nem jut eszébe. – Vigyázz, elszórod a kikericseket – mondja, és visszamennek pár lépést, hogy fölszedjék az elhullott szálakat.

– Mit gondolsz, mért ilyen fehér itt a por?

– Biztos meszes. De szebb így, nem?

– Sokkal. A zöld meg a fehér… Tudod, hogy fél éve készülök erre a három napra? Most kialszom magam.

– A gyereket kire hagytad?

– A szomszédra… nagyon kedves asszony. Még jobban is szereti a lányomat, mint én. Több ideje van.

– És az apja?

– Hát nem mondtam még?

– Valamit mondtál… De azt hittem, azért van valaki.

– Rosszul értetted. – Aztán megismétli: – Rosszul értetted.

– Nem akarsz beszélni róla?

– Dehogynem. De hát van idő estig, nem? Vagy reggelig. Azért isteni, hogy ilyen jó napot fogtunk ki…

Most fordulnak be az utolsó hajtűkanyarba. Az úttest lejtősen megferdül itt, mint a vásári, hajópadlós pályák, ahol körbeszáguld a motoros artista, először csak lent, aztán egyre följebb az emeletes bódé falán. A kanyarból két faoszlopra szerelt, domború fémtükör tűz a szemükbe: nézhetik magukat, ahogy megnyúlva, majd a következő pillanatban kövérre szétnyomódva botoznak fölfelé. Az egyik tükör mélyén az üdülőépület is ott rémlik, a másikon a gerinc fenyőfasora.

– Azt hiszem, jön a postás – mondja a himlőfoltos, és a botjával előremutat. – Most hajtott ki a fenyőfák közül.

A két útjelző tükör egymásnak adogatja a közeledő fiút. Végül az egyik befogja, s nem engedi el: már bent porzik a hajtűkanyarban. Lábát előredugja a sárhányó alá, és úgy fékez. Megismeri a himlőfoltost, és megáll mellette. Durva szövésű, fehér szvetter van rajta, a fején fekete svájci sapka.

Az asszony ráteszi a kezét a kormányra.

– Most elcsíptem! – és igyekszik tréfásra megjátszani a mozdulatát. – Ugye, máma kapok valamit?

A fiú nagy igyekezettel kotor bele a táskájába.

– Sajnos, nincs, kezicsókolom. De talán holnap majd – s a száját szélesre húzza, világítanak a fogai. – Nem kell úgy hazasietni… ha még vár egy hetet, addig biztos lesz levél.

A himlőfoltos a kerékpár csengőjét kapirgálja a körmével, a szőke az út túlsó oldalán áll, nem lép közelebb.

– Most bemegy az üdülőbe is?

– Be, igen.

– Mondja meg a gondnoknak, hogy tegye félre az ebédünket.

– Ha sürgős, levihetem valamelyiküket – ajánlkozik a fiú. – Ha megfelel itt a vázon – s előbb az egyik, aztán a másik asszonyra néz.

Nem szólnak. A gerincről idáig elhallatszik a halk fenyőfazúgás. A fiú megemeli kicsit a gépét, és talpa alá igazítja a pedált. A himlőfoltos homlokán pár csöpp verejték csillan, mint a szénsavbuborék.

– Jó, hát akkor megmondom – bólint a fiú, s ujját a homlokához bökve gurulni kezd lefelé.

Nézik a távolodó kerékpárt.

– Csinos kölyök – mondja a szőkehajú; aztán megfordul. – Te igazán azt hiszed, hogy nem érünk haza ebédre?

– Nem… de nem is azért mondtam. Valamit kellett mondani.

– Különben igazad van, nincs miért sietnünk. És te sem veszítesz semmit, ha nem utazol holnap. Majd otthon elmondják, amit nem írtak meg. Én örülök, ha nem kapok levelet.

– Tizennyolc éves a fiam.

– Pláne. Azok tényleg nem leveleznek.

– Meg nincs is ideje – mondja élénken a himlőfoltos. – Mindig élvezik ilyenkor, hogy magukban vannak. Jó pajtások az apjával. Sokszor nem is értem őket, amikor beszélnek… A tiédnek hol az apja?

– Algírban. Még ötvenhatban ment ki.

– Ja…

Aztán később:

– A fiúk az apjukkal értik meg egymást.

– Ebben nincs gyakorlatom – mondja a szőke. – De az nem tesz semmit, hogy nem írtak. Majd holnap küldenek egy táviratot, hogy maradj még.

– De én menni szeretnék… – mondja a himlőfoltos, és maga is meglepődik, hogy nedves a szeme. A levegő most kezd csípősödni.

Már csak pár lépés a tető. Amikor felérnek, kis szél fut feléjük, mintha mostanig őket várta volna. Aztán egyszerre rátéved a szemük a viaduktra: lent, a szomszédos völgyben, egy mély szakadék fölött ível át, lábai belevesznek a lombsűrűbe. A traverzei csorbák, liánok fonják be, az üregeiből fűcsomók nyúlnak ki, a vasszerkezeten átsüt a nap. Elgazosodott bekötőút vezet le hozzá, de terméskövekkel azt is eltorlaszolták. Egy póznán rozsdás pléhtábla lóg: Út elzárva.

– Azért ezt se irigylem éppen – mondja a himlőfoltos. – Úgy látszik, ezt csak próbálták felrobbantani.

A szőkehajú az út szélén guggol, és hunyorogva méregeti a viaduktot.

– Elég kontár munka… nálunk alaposabban csinálták. Emlékszem, éppen fodrásznál ültem, de még a bura alatt is hallani lehetett a robbantást. Ahányan csak voltunk az üzletben, mind egyszerre dugtuk ki a fejünket a burából, és belenéztünk a tükörbe.

– Akkor menjünk a gerincen inkább?

– Nekem mindegy – mondja a szőke.

Tanácstalanul topognak az elágazásnál, nem tudják, merre induljanak tovább. Az út nyílegyenesen hasít végig a gerincen – mint valami kifeszített, fehér kenderkötél. A himlőfoltos nem akarja mondani, de viszolyog ettől a nyílegyenes látványtól. Akkor már jobban csábítja a völgy.

– Onnét kellene lenézni – mondja, és lemutat a lejtő aljára, ahonnét a bekötőút a viadukt felé kanyarodik.

– Jó – egyezik bele a szőke. – Ott legalább napozhatunk is egyet – és elkezdi kigombolni a blúzát. Először csak a kombinécsipkéig, végül a blúz alját is kihúzza a szoknyából.

– Teljesen tönkrement a mellem – szögezi le újra.

De ezt már nem hallja a himlőfoltos; már lent csúszkorál a magas fűben.

– Emlékszel, hogy hengerigáztunk valamikor?

A szőkehajú egy pillanatig ingerülten néz rá, aztán hirtelen térdre ereszkedik, és sebesen görgetni kezdi magát lefelé. A másik ugrálva igyekszik utána, s amikor utoléri, lehuppan melléje. A szőke éppen valami ragadós piszkot vakargat le a tenyeréről. A piszok alján megtalálják az árulkodó tobozpikkelyt. Felváltva szagolgatják.

– Isteni szaga van!

– Meseszag!

S csak most nézi meg jobban a szőkehajú kezét: a körömágyak alatt, az ujjközökben kék elszíneződés látszik, s az egész kézről száraz pöszlékekkel hámlik a bőr.

– A tintától? – A szőkehajú bólint. – És nem jön le?

– Három nap kevés, hogy lekopjon.

– De tulajdonképpen mivel… csak töltőtollal foglalkozol?

– Főleg. Javítás, csere… Meg hát, ami jön még. Műanyagragasztás, Van egy segédem.

– És a lányod? Ő nem tud segíteni?

– De tud. Hiszen ketten tanítjuk – mondja gúnyosan a szőke, és apró ízekre szétrág egy fűszálat. – Lassan már önállónak is elmegy, amilyen tanulékony. Vagy csak neki lesz segédje…

A himlőfoltos hirtelen felül.

– Te… én mégis maradok.

– De hiszen ezt eldöntöttük már. Annyi mindenről nem beszéltünk még.

– Meg levél is jöhet holnap… Tíz napja nem írtak.

A himlőfoltos valami választ várna, de a szőkehajú elfelejt válaszolni, megint a napot nézi. Aztán kis idő múlva felállnak, tovább ereszkednek lefelé.

A part széle egy helyen messze kiugrik itt, mint valami levegőbe kitolt, sziklás móló. Annak a végére másznak ki, és a sziklába kapaszkodva lenéznek a mélybe. Egy falu hever lent, aktár egy akvárium fenekén, ahová a legkülönbözőbb tárgyak süllyedtek le, játékházak, kacsaúsztató, templomtorony ezüstpapírból. És semmi hang, még kutyaugatás se. Öt-hatszáz méterre lehetnek a falu fölött.

– Ez maga megérte, hogy idejöttünk – mondja a szőke, és megdörzsöli a szemét. – Ugye, piros a torony lent?

– Nem – mondja a himlőfoltos, és megfogja a karját. – Szédülsz?

– Dehogy. Csak az a gőz otthon… – s tovább nyomkodja a szemhéját. – Az egyik műanyagot ha ragasztjuk.

– Mért nem mész orvoshoz?

– Minek. Abba kellene hagyni. De ez gyönyörű itt! – és újra lenéz a falura. – Most akár estig is itt maradnék. Azt hiszem, ma alaposan elkésünk az ebédről.

– Mint a virágok és fák napján… Emlékszel?

– Akkor sose értünk haza időben. Az utolsó óra helyett mindig kirándulni mentünk Ilonka nénivel.

A szőkehajú fölvesz egy fehér követ, és halkan dúdolni kezdi:

 

Virít a mező A sok rózsától, De nem a rózsától…

 

– Mért sírsz?

– Eszembe jutott.

Az egyik sziklapadon helyezkednek el, szembe a nappal, és felhúzzák a szoknyájukat combig. Hamarosan mind a ketten izzadni kezdenek. A szőkehajú úgy támasztja fel a karját, hogy a hónalját is érje a nap, a himlőfoltos meg egy kölnisüveget vesz elő, de nem nyitja ki, ottfelejti az ölében. Közben lopva nézegetik egymást.

Jó tíz percig egyikük se szól, akkor egyszerre sivító hang üti meg a fülüket. Nem éppen kellemetlen hang, de azért most szívesen elengednék. Elhúzzák a fejüket a sziklafaltól, és hátrafordulnak.

– A busz? – kérdezi a szőke.

– Nem hiszem, az kék. Inkább valami teherautó.

Ahogy közeledik az országúton, egyre bulldogszerűbb lesz: hátracsapott sárhányófülek, két kidülledt reflektorszem, az ütköző vízszintese – mintha azzal harapná a köbmétereket.

Egy darabig érdeklődve nézik, aztán visszafordulnak a völgy felé.

– Dúdolj még valamit – mondja a himlőfoltos. – Én sose tudtam énekelni.

– Azt hiszed, Ilonka néni tudott? Engem is le akart beszélni a konzervatóriumról. De hát én magamtól hagytam ott, nem volt muszáj.

S szórakozottan tovább dúdol.

A teherautó közben lefut a gerincél lejtős részén, mögötte mészfehér gomolygás – mint a bárányfelhő a szentképeken. Amennyire a zúgásából ki lehet venni, nem szándékozik megállni az elágazásnál. Pedig most még integethetnének a sofőrnek; de meg se fordul a fejükben, hogy kényelmesen levitessék magukat az üdülőig.

A szőkehajú előrehajol, a sziklapart szélét ütögeti a botjával.

– Nem tudod, mi ennek a falunak a neve?

– Fogalmam sincs.

– Meg kellett volna kérdezni a postástól.

– Azám… az biztos tudta volna. Lehet, hogy a táviratot is innét továbbítják.

– Csinos kölyök volt.

– Ó… nagyon csinos a fiam.

A szőkehajú belekarol a barátnőjébe.

– Várj, most megtanítlak rá. Dúdold csak… Még egyszer… Egy kicsit följebb! – és türelmesen újrakezdi.

 

Jaj, de piros a mező, De nem a rózsától…

 

– Most jó volt!

 

Nem a rózsától, Mária fiától…

 

A hímlőfoltos hálásan mosolyog.

– Igazán nem volt hamis?

Amikor a váratlan robajlásra hátrakapják a fejüket, már csak azt látják, hogy a cement csatornagyűrűkkel megrakott teherautó teljes erővel nekifut a korlátnak, két keréknyom szélességben áttöri, s azon a meredek lejtőn bukdácsol lefelé, amelyiken ők is leereszkedtek. És egyenesen feléjük. Egy pillanatig dermedten nézik, aztán hirtelen fölrántják egymást: de másra nincs is idő. Ha megpróbálnának visszafelé rohanni a keskeny sziklakiugrón, az autó útközben söpörné el őket.

– Ne nézd! – kiált fel a szőke, és belemarkol a saját karjába.

– Tudtam – motyogja a himlőfoltos.

S reszketve, de nagyon határozottan visszafordulnak a völgy meg a falu felé. Azt már nem látják, hogy egy szürke overallos test lódul ki az autó ajtaján, pár métert görög lefelé, aztán nem mozdul. Néhány másodperc múlva az autó nekivágódik az első sziklasornak, hátsó kerekei fölcsapódnak a magasba, és így robajlik tovább, előredöntve magából a cementgyűrűket. Ott zuhan le a mélybe, pár méterre tőlük.

Elég sokáig ott állnak még, de ahhoz már nincs erejük, hogy újra lenézzenek, és pontosan megállapítsák, az autó hová zuhant le. A tompa dübörgésből tudják, hogy már lent hever. Támolyogva másznak vissza a sziklamólóról, s csak akkor torpannak meg, amikor a sofőrt megpillantják. Két karját széttárva fekszik a fűben hanyatt, a szája nyitva. Valamivel idősebb lehet, mint a postás. Az arcán semmi komolyabb zúzódás nem látszik, s ettől ők is erőre kapnak egyszerre. Mint két nővér, odatérdelnek a fiatalember mellé, s anélkül hogy egymásra néznének, nyugodt, egyforma mozdulatokkal kigombolják az overallját, az ingét, le egészen a derekáig. A himlőfoltos a kölnisüveget is előszedi.

– Még jó, hogy hoztam magammal – mondja.

– Az jó ilyenkor – bólint a szőke. – Meg az ecet. Csak hát az nincs.

Aztán közös erővel dörzsölni kezdik a fiatalember mellét, megosztozva a jobb és bal oldalán; de inkább csak az ő tenyerük melegszik már az erős dörzsöléstől.

 

Idegen partokon

A lány húszéves volt, a férfi harmincnyolc. Ráérős kíváncsisággal lépkedtek a hangafüves homokon; látszott rajtuk, hogy csak átutazók. A lány odaadón karolt a férfiba, másik kezével földig lógatta a kék-piros szalmaszatyrát, és sarkával időnként belerúgott a szatyorba. Düledező kabinok mellett haladtak el. A part végig üres volt, csak bent a vízben bucskáztak le-föl a piros bójafejek. Elátkozott pólókapusok; mintha várnák, hogy egyszer mégis kapura dobja valaki a labdát. Ilyenkor délfelé mindig elnéptelenedett a plázs, csupán a bokrokra akasztott napvédő rongyokat libegtette a perzselő szél.

Már hosszabb ideje nem szólt egyikük sem. A homokot nézték, ahová léptek. Erős hullámzás lehetett éjszaka, mert a part tele volt friss kagylóréteggel, kocsonyás korongállatok nyálkáit kerülgették. Olyan átlátszóak voltak, mint a vízüveg. A lány fölvett egyet, és visszadobta a tengerbe.

– Azt hiszed, nem sodorja ki újra a hullám? – kérdezte a férfi.

– Nem hiszem, de hátha. Dobj vissza egyet te is.

A férfi engedelmeskedett. Szólni is akart valamit, de elakadt hirtelen. Nehezére esett a francia beszéd. Keresett minden szót, s ha rátalált, elismételte, míg a lány ki nem segítette egy következővel.

– Menjünk ki a mólóra?

– Menjünk. Majd lelógatjuk a lábunkat a vízbe.

– Cipőstül?

– Jó, cipőstől – nevetett a lány. – És ha akarod, majd én beszélek inkább, lassan beszélek, hogy megértsed. Lassan, mint az iskolában. Jó lesz?

– Kedves vagy.

– Nem vagyok kedves, de veled szívesen beszélek lassan. Pedig a mi nyelvünkön nem könnyű.

– Ha lassan beszélünk, talán tovább tart a nap – mondta a férfi.

– Csacsi vagy. Ennek a napnak úgyse lesz vége. Beesteledik, és úgy marad. Mondd te is utánam: beesteledik, és úgy marad…

Pár lépés után megálltak, és megcsókolták egymást. Arra rezzentek föl, hogy cipőjük bokáig besüppedt a homokba; pedig nem mozdultak közben. A lány fölkacagott.

– Ennyivel nehezebbek lettünk?

– Mert gondolkoztál is – mondta a férfi.

– Én nem. Igazán nem. Biztosan te gondolkoztál.

Egész éjszaka utaztak. Késő este indult a vonatuk Bukarestből, és reggelre értek Konstanzába. Se idejük, se valutájuk nem volt elég, így csak egy napra tudtak elszökni a kongresszusról. S éjszaka már utaznak is vissza. Hogy ne keltsenek feltűnést, távozásukat nem jelentették be a titkárságon, de ugyanakkor tetszett is nekik ez a diákos rendbontás egy idegen országban, s hogy ők maguk is csak akadozva értették egymást. Három napba telt, mire a lány megszokta a férfi kiejtését, és sikerült úgy leszűkíteni a szótárukat, hogy már minden belefért. Ez a szótár volt a legbiztatóbb titok a kongresszus bábelében.

Alig egy hete csak, hogy az ülésterem halljában, az Artisania-szövetség békegalambos plakátja alatt összeismerkedtek; de azóta minden szabad idejüket együtt töltötték. A városban olvadt az aszfalt, még az esték sem hoztak enyhülést. Egyedül a királyi palota szökőkútja árasztott egy kis hűvöset; s egyedül a hindu vendégek burkolóztak elégedetten a lebernyegjeikbe. A svédektől azt várta volna az ember, hogy zsebventillátorral járnak-kelnek, s ahol lehet, bekapcsolják. De ők izzadtak a legkevésbé. A lány meg is jegyezte: „Hát nem szörnyű? Már a svédekben sem lehet megbízni. Hát kiben akkor, kiben?”

Talán az eszkimókban. Legközelebb ott kellene megrendezni a kongresszust.

Az ötlet föllelkesítette őket. Komoly hangú beadványt szerkesztettek, és eljuttatták az elnökséghez. De fel se olvasták, meg se említették. „Nincs bennük humor” – mondtam vigasztalásul a férfi. A lány azonban durcás lett s őszintén kedvetlen. „Szív nincs bennük – mondta. – Süketek. Látszik, hogy férfiak intézik.”

Esténként a Calea Victoriei bazárjaiban kóvályogtak. Egy alkalommal leszakadt a lány cipőpántja, és betértek egy cipészhez. Kicsi, alagsori helyiség volt, két félköríves ablaka az utcára nyílt. A mester egész nap nézhette a járdára koppanó cipőket. A műhely spanyolfala mögött a család élte világát. Olajos szemű gyerekek bámészkodtak ki a selyemhuzat szakadásain. Közben vendégek érkeztek, rokonok távoztak. Időbe telt, mire fölfigyeltek rájuk. S akkor egyszeribe elismerő mosolyok kereszttüzébe kerültek. „Külföldiek? Igen?” Mintha titkolták volna eddig az igazi rangjukat. A lány kedvesen mosolygott, s cipőtlen lábát föltartva, odaugrált a pulthoz. És ettől kezdve csak velük foglalkoztak. Később váratlan csoportosulás támadt kint az utcán, s a műhely pillanatok alatt kiürült. A mester is odaállt az ajtóba a cipővel. Lökhajtásos repülőraj húzott el a város fölött, nyomukban virágszár arabeszk, kondenzcsík habpehely – mintha csak gyerekek játszanának. De mit keresnek olyan szédítő magasban?

– Ezek nem hazai gépek – mondta valaki szakértő arccal; s visszatódultak a műhelybe, ahová közben újabb vendégek érkeztek, s azok is megkérdezték: – Külföldiek? Igen?

A lányt szórakoztatta ez a délies nyüzsgés, izgatottság, éneklős hadarás. Idegen volt és mégis ismerős. A férfi cigarettával kínálta meg a cipészt, aztán sorba a többieket. Az üres dobozt a gyerekek kérték el. Úgy vitték hátra, mint valami egzotikus zsákmányt. „Hát nem ismerős?” Ezek itt az utcában mind ismerik egymást, a cipész a lakatost, a bazáros a fagylaltost, Mihail Mioarát, Viorica Vasilét, és holnap is ugyanígy folytatják majd, tárgyalnak, vitatkoznak, séta közben odaállnak a szökőkutak mellé hűsölni, a bufetulban félretolják a sört, ha nem elég hideg. De mégsem ez a fontos. A legfontosabb, hogy minden évben szülessen egy gyerek, később minden harmadik évben, és hogy esténként kint tolonghassanak a Cismigiuban, mert a sokféle arc, nevetés, szag megnyugtató; ha mellek és combok szorulnak hozzád, az is megnyugtató; ha sodródsz, és érzed, hogy a nyakadba lehelnek, valahogy kisebb a veszély… Vagy éppen fordítva? Csak egy biztató szót mondana valaki – egyet. S mintha éppen tőlük várnák. Mert külföldiek? A cipész felírta papírra a számot, hogy mennyivel tartoznak; mivel a számokat mindannyian értjük.

Talán mégsem lesz háború?

Kint az utcán azzal szórakoztak, hogy visszafelé olvasták el a cégtáblákat; némelyik így már majdnem értelmesnek hatott. Egy hét, egy hónap múlva az emlékeiket is így fogják számba venni, visszafelé, újra meg újra?

Megálltak a móló közepén, és nézték a partfokra épült várost. Az egész öblöt jól láthatták innét. Egy szeméttel telehordott lejtőn ösvény vezetett le, és a strandkerítésig kanyargott. Lejjebb kecskék legeltek. Az egyik bebámult valamelyik kabinba, és kisétált a másik oldalon. A kopáran kiugró parttetőn géppisztolyos őr állt szétvetett lábbal. Távolabb egy mecset rajzolódott a kék-fehér égre. Aztán a Casino bizáncias ablaksora. A mamaiai úton még a beton villanyoszlopok csúcsa is mecset formájú volt. Csak idegen vesz észre ilyen apróságot.

A főtér felől egyhangú megafonzene sodródott ki a tengerre, s a part közelében furcsán felerősödött. Míg jöttek a plázs felé, egy rövidebb szakaszon semmit se hallottak a zenéből. A férfi azonnal fölfigyelt rá – hogyan is hívták ezt valamikor? Utoljára az oderai visszavonulásnál tapasztalt hasonlót – mikor bizonyos távolságra az ütegektől hirtelen süket csend lett, egyszerre nem hallatszottak a dörejek. De most sehogy se jutott eszébe a pontos szakkifejezés.

Csak később, este, váratlanul. Mikor az első fényeket látták fölvillanni Ephoria felől. A szállodai szobából éppen odaláttak. A lány riadtan kelt föl a gezarolszagú vaságyról, és az ablakhoz lépett.

– Nézd csak!

Ekkor jutott eszébe a lehetetlen szó: hangelnyelő holttér – s félhangosan ki is mondta magyarul.

– Mit mondasz? Fordítsd le.

– Szeretlek – mondta a férfi, és magához húzta a lányt.

Akkor már csak egy rövid órájuk volt az indulásig; de most még az egész délután előttük állt.

Kézen fogva másztak le a móló sziklaoldalán, és szemben ültek a tengerrel. Csak a tengerrel. A lány nekidőlt a férfinak, lábukra felfreccsent a víz. Lehunyták a szemüket.

– Ugye, azt ígértem, én fogok beszélni?

– Azt ígérted.

– Akkor beszélni fogok. Miről beszéljek?

– Amiről akarsz.

A lány hallgatott kicsit.

– Húzd ide a karod a nyakam alá. Így jó neked?

– Akárhol érek hozzád, jó.

– Én azt is szeretem, ha a hajammal játszol. Ugye, minden országban másképp játszanak?

– Azt hiszem.

– De nekünk már nem kell tanulnunk semmit. Beszélni is megtanultunk, játszani is. Tudod, hogy a lányod lehetnék?

– Szeretnéd, ha az lennél?

– Nem. A szeretőd akarok lenni.

– Hiszen az vagy.

– Mondd még egyszer.

– A szeretőm vagy.

– Ezt olyan szépen mondod… Majdnem jó kiejtéssel.

Kicsit felnyújtózott, megcsókolta a férfi állát.

– Te tudtad, hogy itt van eltemetve Ovidius?

– Tudtam.

– Pedig ez nem igazságos szerintem – folytatta a lány. – Ha száműzték életében, legalább a holttestet vitték volna haza. Ha most meghalnánk itt, bennünket biztos hazavinnének.

– Mi szerencsések vagyunk, nem vagyunk száműzöttek.

– Nem. Csak kiküldöttek…

– Persze, azért lehet, hogy holtan bennünket se követelnének nagyon. Csak amíg élünk, addig. Az irataink élő személyre szólnak. Két nap múlva lejár a vízum…

– Hallgass! – szakította félbe a lány.

– Ne haragudj – mondta a férfi.

Eszükbe jutott, hogy még maradt az útról egy tábla francia csokoládéjuk. Ahol beleharapott az egyikük, ott harapott bele a másik is. Fognyomról fognyomra ették meg. Aztán derékig kigombolkozva ismét hátradőltek a sziklamélyedésben, a nap hátulról tűzte őket. Hunyorgó szemmel nézték a vizet, a sistergő habzást, ezt az öntermékenyítő, időtlen ölelkezést. És egyre kevésbé érezték vidám látványnak. Épp az volt a szorongató, hogy olyan boldogság volt nézni. Másodfokú hullámok voltak, a legszelídebbek közül valók. Ilyenkor azt mondják még, hogy csendes a tenger. Csendes és ártatlan. Kiismerhető idegenség. A hosszabb tengelye ezerszáznyolcvanhét kilométer, a szélessége hatszáztizenhárom. Legnagyobb mélysége kétezer-kétszáznegyvennégy méter. Számok. Megint csak számok. Nagyon lényeges. Jobbra tőlük, le délkeletnek, talán az anatóliai partokig ilyen csendes most a víz – talán. És balra tőlük, északkelet felé, egészen a Taskicsik-hegyfokig, a krími félszigetig… Ez mind az övék most?

– Anatóliába kellene egyszer utazni – mondta a lány. – Itt van a szomszédban, motorcsónakkal is odaérnénk, el se lehetne tévedni. Hát nem lenne szép? Minden terv meg cél nélkül… Anatóliába. Oda kellene utazni.

– Oda is – mormogta a férfi, s tovább játszott a vöröses fürtökkel; ahogy az ő országukban szoktak játszani. – Legközelebb majd oda utazunk.

– Nem legközelebb. Most.

– Két nap múlva a te vízumod is lejár – hangzott a gyors válasz.

A lány elfordította fejét.

– Nem értem, mit mondasz. Mondd akárhogy, másképp.

A férfi az ujjaira tekert egy fürtöt, majd lassan visszagöngyölte.

– Pontus Euxinus. Ez megfelel? Azt jelenti, hogy vendégszerető. Vendégszerető, nagy víz. Valamikor ez volt ennek a tengernek a neve.

A lány nevetni próbált. Sikerült is.

– Mit gondolsz, Ovidius is így nevezte magában? – Aztán később: – És te milyennek látod? De őszintén…

A férfi felkönyökölt, körbehordozta a pillantását. Elnézett Taskicsik felé, aztán Anatólia felé, mintha döntő szót kellene kimondania.

– A régiek még tudtak játszani. Euxinus… Mi már sokkal őszintébbek vagyunk. Csernoje More… Kara Dengiz. Választhatsz közülük, mindegyik őszintén feketét mond.

– De milyennek látod te? – makacskodott a lány.

– Kéknek – mondta a férfi, s visszaereszkedett a sziklamélyedésbe.

Csak akkor indultak ebédelni, mikor az első fürdőzők megjelentek a mólón. A véletlenre bízták magukat. Sikátorszerű utcákon bolyongtak. Mintha ki akarták volna kényszeríteni, hogy ott találjanak vendéglőt, ahol a legkevésbé számíthattak rá. A svájci kiküldött, egy idősebb hölgy, lelkükre kötötte Bukarestben, hogy csak zárt palackból isznak majd hűsítőt – „Konstanza híres a járványairól”. S még étrendi tanácsokat is adott, mint egy tapasztalt diétás nővér. Chilei professzor barátjuk a Traján-sáncokat és a genovai erődítmények romjait ajánlotta figyelmükbe. „Negyven éve még megvoltak” – mondta biztatóan. S mi az a negyven év a romok életében? A romok tartósak.

Mindkét tanácsról megfeledkeztek. Elkerülték a főutakat, tereket; a zsákutcákat viszont többször is végigjárták. Céltalan bolyongásukat szerették volna tartósítani. S mint valami jelentős fölfedezést ünnepelték, ha váratlanul, két egymáshoz szoruló ház között, kiláttak a tengerre. Ezek a keskeny, árnyékos közök, tele szeméttel, burjánnal, mintha valahogy túl lettek volna a valóságon. Mint az eszkimók?

Három óra volt, mikor visszatértek a hotelbe. Közben elborult az ég, a tenger fölött felhősáncok sorakoztak. A víz színe egyszeribe feketére változott. Már csak a várost sütötte a nap. Egy kis eldugott restaurantba tértek be ebédelni. A vendéglő előtt egy öreg török guggolt. A deszkakapunál hirtelen eléjük nyújtotta a sapkáját, körömnyi apró rákkal volt tele. Másik kezében durvára őrölt sót szorongatott.

– Kóstoljuk meg?

A férfi bólintott.

– A svájci mama egészségére! Hiszen kockáztatni is kell valamit, nem igaz?

Kivettek pár rákot, és beszórták sóval. Az öreg elvigyorodott, mikor látta, hogy nem köpik ki; a külföldieknél sosem lehet tudni. Még ráadást is kínált, de nem fogadták el. Sietve behúzódtak a nádtetős kerthelyiségsarokba, már szemerkélt az eső. Két gretart rendeltek, hogy rágjanak is valamit. Míg a pincér oda volt, a terítő ráncait babrálták, cigarettáztak. Csupa olyasmi jutott eszükbe, amit már elmondtak egymásnak. Mintha tetőre értek volna, ahonnét nincs tovább. Zuhogó esőben szaladtak vissza a hotelig. A szél pásztákban hajtotta a sós-fehér csöppeket, és bezúdította az elnéptelenedett utcákba; csak az egyhangú megafonzene rekedt kint gazdátlanul.

Ablakuk a kikötő felé nyílt és egy kagylótörmelékkel felhintett parkra. Még a szobájukba is felsodorta a szél a szivárványló szilánkokat; de nem csukták be az ablakot. Hét óra felé elnyomta őket az álom. A férfi felriadt egyszer, s látta, hogy a lány combja lúdbőrös, és összekucorodva kapaszkodik a vállába. Magukra húzta a lepedőt, és ő is tovább aludt. Már sötét volt, mikor mindketten fölébredtek. Azonnal egymás száját keresték. A férfi felült, és kibámult a kevés fényű kikötőre. Esett még, de már megcsöndesedett a szél. Lassan visszadőlt a párnára.

– Hány óra? – kérdezte a lány.

A férfi megszívta a cigarettáját, és odatartotta a karórája fölé.

– Fél tíz – mondta. – De hát nem mindegy? Besötétedik, és úgy marad. Jól mondom?

– Jól – súgta a lány.

Éhesek voltak. Addig kotorásztak a szatyorban, míg találtak egy fél tábla román csokoládét. Most azt ették meg. Utána a lány odaállt meztelenül az ablakba, szembe a sötét várossal, ahogy megkívánta délután. A férfi hanyatt feküdt az ágyon, s azt a két drótcsonkot nézte, ami a mennyezet közepéről lelógott.

– Tudod, hogy hol van Bogárdi?

A lány megfordult.

– Nem… Mi az?

– Egy község minálunk, négyezer lakosa van. Ott születtem. Nem furcsa?

– Miért lenne furcsa?

– Mert sose fogod látni. És a fiam fényképét se. De azt te akartad, hogy ne mutassam.

A lány odafeküdt melléje. – Haragszol?

– Nem kellett volna beszélnem róla.

– És ha nem mondod? Akkor…?

Egyszerre borzongtak meg. A szobát átjárta a sós szél, de a gezarolszagot nem tudta elnyomni. A vaságy végénél hólyagos tükrű öltözőasztal állt, s a lány hirtelen odamutatott.

– Nézd, milyen furcsán villámlik!

A férfi oda nézett, aztán ki, a tengerre.

– Ez nem villámlás.

– Hát micsoda?

– Nem tudom… de nem villámlás.

Fölkeltek, és kinéztek az ablakon. Messze, a tenger fölött egymás után röppentek fel a világító rakéták, s mint az ejtőernyős csillagok, lassan ereszkedtek lefelé. S ahogy kihunyt az egyik rakéta, rögtön nyomában volt a másik. Az éles, sárga ragyogás, mint valami több emeletes fényhangár, mindig ugyanabban a sávban világította meg a tajtékzó habokat, anyagtalanul és falkeményen. És semmi dörej nem hallatszott.

A lány tétován magára terítette a kombinéját.

– Te… Mit gondolsz…? Csak nem…?

– Semmi. Nem komoly. Csak gyakorlatoznak.

Aztán várt sokáig, mintha nehezére esne kimondani.

– Nálatok talán nem szoktak?

A lány se válaszolt mindjárt.

– Nem értem… Mondd lassabban.

A férfi nem ismételte meg, megsimogatta a lány haját. De már nem feküdtek vissza az ágyba. Lassan elhúzódtak az ablaktól, öltözködni kezdtek. Percekig keresték a széthányt ruhadarabjaikat; mintha cserbenhagyta volna őket a biztos tájékozódás, hiába volt kicsi a szoba. Sietniök kellett, ha nem akartak lekésni a vonatról. A lány kapkodva, idegesen kutatott a szatyorban, nem találta a rúzsát. Végül kiborította a lepedőre – s akkor még idegesebb lett: az útlevelét se látta sehol.

– Csak nem veszítettem el? – nézett fel riadtan, mint aki egyszerre hontalan lett egy ellenséges országban. – Nincs nálad? Nem raktad el véletlenül?

S gyorsan végigtapogatta a férfi zsebeit, kihúzta a tárcáját, noteszét – az meg csak állt és hagyta. Aztán megfogta a lány csuklóját.

– Lent hagytuk a portán. Az enyém is ott van.

A lány zavartan hallgatott el, s lassan visszacsúsztatta a tárcát a helyére.

– Ne haragudj – motyogta.

Aztán leoltották a villanyt.

Egy vibráló sugár kintről rátűzött a kinyílt szekrényajtóra, és megcsillantotta a port a fekete politúron. Ez végleg elnémította őket. Gyorsan behúzták maguk mögött az ajtót.

 

Teréz krónikája

 

A három burgonyabogár

Emlékszem, 47 őszén egyszerre összejött minden. Kezemen-lábamon kiújult a háborús fagyás, és már vagy harmadszor dobták vissza a kérvényemet, amiben fizetésemelést kértem. És akkoriban szakítottam Bödével is – igaz, hogy undokul, de igazságom tudatában mégis. És ez sok volt. Az eső is sok volt. Néha úgy rémlik, hogy azon az őszön folyton esett. Pedig aznap, amikor defektet kaptunk Ireg előtt, éppen hogy kopogós hideg volt, majdnem tél. Ez este hét óra felé történt. Korán sötétedett. A tájból úgyszólván semmit se láttunk, csak egy rombusz formájú csőszkunyhót meg valami mély szurdikot az út bal oldalán. Dideregve topogtunk az autó körül. Ger Arany fűtött szobát ígért nyolc órára, borsos körözöttet pálinkás teával – és Janikát, az iregi főjegyző kilencvenkilós feleségét, aki állítólag mindig mandulaszagú, és pici a szája. Az járta közöttünk, hogy a kicsi száj amolyan biztató mértékegység a nőknél, amiből fix következtetést lehet levonni. Ugyanígy biztosra vettük azt is, hogy a lyukas comb gyanút keltő körülmény, mert igazában csak zárt combú nők lehetnek jó anyák és jó szeretők.

Tanácstalanul piszkálgattuk a löttyedt gumiköpenyt, mint egy elfuserált csecsemőt.

– Most mi lesz? – kérdezte Kis Varga, miközben kékre fagyott, pattanásos arcát pofozgatta.

– Mi lenne? Bemegyünk abroncson – mondta Ger Arany, és Pajára nézett. – Ha sajnálták tőlünk a pótbelsőt, most majd kiutalnak egy újat.

– Azt nem lehet – mondta a sofőr flegmával.

– Micsodát?

– Abroncson bemenni. A karburátor is rossz, teljesen tropa.

– Ja – mormogta Ger Arany. – Akkor igazán ideális.

Mindez úgy kezdődött, hogy a Burgonya Kormánybiztosság ellenőrző villámcsoportok kiküldését rendelte el, s éppen hármunkra esett a választás. Egy tíztonnás teherautót bocsátottak a rendelkezésünkre, és a kocsi mellé Paját. Paja pendliző sofőr volt, egyetlen vállalatnál se tudott megmaradni, de mi jól kijöttünk vele. Még azt a gyűrött aktfotót is kiakasztotta a volán fölé, amit csak akkor szokott, ha a haverok megérdemelték. Második hete utazgattunk így a megyében. Nyáron még azt hittem naivul, hogy Pestre kerülök állásba; aztán mégse sikerült. Csak az eső sikerült jól. És a burgonya. Bogdányban azt mondta a bíró nevetve: „Nyertünk, elvtárs urak, hála isten a burgonya jól sikerült!” S akkor én is úgy éreztem, hogy ez a legtöbb, ami sikerülhet. Sőt, azt is el tudtam képzelni, hogy ez most már mindig így lesz, csak zsákok és burgonyák, huzatos terményraktárak, s hogy mindez olyan meghitt lesz, amilyen Böde volt, ez az egész utazgató élet, a mázsálóbódék, a megrakott szekerek meg az idegen állomás, ahol nem találtam a vécét, vagy az a söntés ott Borjádon, ahol az ablak mellett ültem, és egy árokra láttam ki, amibe három betoncsőből zubogott az agyagsárga lé… Amióta légnyomást kaptam, azóta van bennem ilyen nyomorék költőiség; azóta mindig jobban emlékszem ilyesmikre, mint a hasznos dolgokra. Egy csupasz villanykörtére például a belaci hengermalom előtt, mikor már minden fény kialudt a faluban, csak ez az egy lámpa nem, bevilágítva a tócsás rakodóudvart és egy begyújtott Hoffer-Schrantz-vontatót, amitől egész idő alatt nem lehetett hallani egy szót se, úgy dübörgött, s egyre mélyebbre süppedt a sárba.

Mindegy. Ger Arany azért ott is elmesélte a helybeli két burgonyaellenőrnek, hogy Pesten milyen lakásról csúszott le. Mi már untuk ezeket a történeteket, de illett végighallgatnunk őket. Ő volt a legidősebb közöttünk, negyvenre járt, a haja tiszta fehér, az arca almapiros, élveteg, a szája humorosan kicsi; de ennek őnála nem volt semmi jelentősége. Tudtuk, hogy operaénekesnek készült, de nem kapott Pesten lakást, s ezen bukott meg a karrierje. Hogy ez így nevetséges? Lehet. De ennél sokkal kisebb dolgokon is el lehet csúszni, én aztán tudom. Mikor Ger Arany megkérdezte tőlem, hogy mért szakítottam Bödével, azt mondtam, hogy „szerelemből”. Nem volt szükség rá, hogy bővebben magyarázgassam, annyira összeszoktunk abban a két hétben. S mégis otthagytam őket egyetlen szó nélkül.

De lehet, hogy ez is korábban kezdődött, apró kis jelekből gondolom. Egyszer kint a fronton hátraküldtek a zászlóaljparancsnokságra egy fontos levélért. Visszafelé eltévedtem az erdőben, és lelkiismeret-furdalás nélkül lefeküdtem aludni. Másfél napig aludtam a kimerültségtől. Csak az mentett meg a golyótól, hogy a századparancsnokom megsajnált. „Mit csinált? Hol volt? – ordított rám. – Nincs magában felelősségérzés?” Azt kellett volna mondanom, hogy nincs, de csak azt mondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek. Felpofozott, és ezzel el volt intézve. Szerencsére azok közé tartozott, akik sejtették, hogy hamarosan úgyis vége a háborúnak.

De ami Bödét illeti, még komplikáltabb a dolog. Pár héttel a burgonyakiszállásunk előtt felszöktem autóval Pestre, hogy kiváltsam azt a sárga félcipőt, amit még nyáron rendeltem meg, de sose volt elég pénzem rá. Mikor felültem a vonatra, homályos várakozás volt bennem, hogy Pesten vagy útközben valami olyasmi történik velem, ami régóta esedékes. S talán ha kialszom magam a Duna-parton, elfelejtem azt a hodály ürességet, amit mindig látni véltem, bárhol voltam is; s ahol valami rettenetes iszonyatot követtünk el valamennyien, hiába hallgatunk róla. De nem vagyok az a fajta okos, aki az ilyesmit meg tudja jobban fogalmazni.

Egyszóval beléptem a cipészhez, és láttam, hogy egy fiatal lány hajol a pult fölé, s nézeget valamit – az én cipőmet. Böde volt. Azt hittem, elsüllyedek. Ugyanis azt táviratoztam neki előző nap… – de hiszen mindegy, hogy mit. Valami éktelen hazugságot, hogy egyedül utazhassam Pestre. Ő meg elvörösödött zavarában. Kérdezte, mit keresek ott; én meg azt, hogy ő mit keres ott. S az egész rettenetesen kínos volt. A cipészt Böde ajánlotta nekem, régebbről ismerte, így sejthette a majszter, hogy amit lát meg hall, egy kicsit családi ügy. Böde szó nélkül kifizette, ami jár, magához vette a cipőt, és elköszönt. Én meg utánakullogtam. A Piaristákig nem szólt egyikünk se. Valami kis mellékutca van ott, sötét is meg keskeny, se bolt, se kirakat nincs benne, se igazi kapubejárat, csak pincelejárók meg fehérre meszelt, nagy raktárablakok. A mázolás fölött rozsdásan lógtak le a gépfegyver szaggatta redőnyök. „Ha igaz – gondoltam görcsös okoskodással –, ez egy olyan utca, ahonnét a csillogóra pucolt üzletek hasát tömik meg mindennap.” Mit tagadjam, fojtott ez a perspektíva, ez a környezet. És Böde se szólt. Valahogy egyszerre fonákjára fordult minden – mint amikor véletlenül bepillant az ember egy piszkos konyhába, ahonnét a legfinomabb falatokat hozzák ki; s amelyekből mi is jóízűen ettünk még az előbb. Néztem Bödét, és zöldessárga volt az esőben, az álla pörsenéses. Szinte mutatványnak éreztem akkor, ha ezen a szűk kis utcán minden különösebb tragédia nélkül végig tudunk menni. De csak kint, a Duna-parton kezdett el sírni. Némán, összeszorított szájjal sírt.

– Meglepetést akartam szerezni neked – mondta, miután mindketten lucskosra áztunk már. – Én akartam hazavinni a cipődet.

Ez szívszorító volt. És jóvátehetetlen. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy nem akartam kertelni. Hol azt bizonygattam, hogy szeretem; hol meg azt, hogy magam se tudom, mi bajom van vele, mikor semmi okot nem adott rá. Nem is úgy mondanám utólag, hogy tudva szakítottam; egyszerűen megtörtént velem, mint a végzet. S még a fejemet se veszítettem el. Az izmaim ugyanolyan ruganyosak maradtak, a hangom is a régi. Csak éppen utálkoztam, hogy mért nincs bennem több felelősségérzés; és csodálkoztam, hogy mért vagyok mégis ártatlan, úgy alapjában véve.

Lent álltunk az alsó rakparton, szemközt a kiégett királyi várral, s akarva se jutott eszembe más, csak ami elől felszöktem naivul Budapestre: a hivatal, a kiszállások, a burgonyák…

Böde észrevette, hogy a palotát nézem.

– Nem szólsz semmit?

– Milyen jól lehetne ott is burgonyát tárolni! – mondtam őszinte keserűséggel. Böde hóna alá szorította a cipőmet, és otthagyott. Mikor meghallotta, hogy mögötte lépkedek, váratlan indulattal sikoltozni kezdett.

– Ha közelebb jön, beleugrom! – és egész a partszélig futott.

Erre aztán én fordultam meg, hogy ne is lássa az arcomat. És ne érezze annyira megalázónak a jelenetet. Akárcsak ott az országúton: ez is mintaszerű durrdefekt volt. Nem volt mit csinálni a karburátorral.

Paja úgy fogalmazta ezt meg, hogy ő nem Krisztus, s az egyetlen, amit tehetünk, hogy otthagyjuk a kocsit az út mellett, és majd Iregről kérünk vontatót; vagy ha útközben találkozunk kocsival, leállítjuk.

Elmúlt tíz óra, mikor bezörgettünk a főjegyzőékhez. Paja már előbb elvált tőlünk, még a tejipari telepnél, hogy ott próbáljon vontatót keríteni. Abban maradtunk, hogy majd utánunk jön Janikáékhoz, és reggel indulunk tovább.

A tágas udvar mélyéből négy kutya rontott ránk, de Ger Arany egyetlen kussal megjuhászította őket. Ez már magában véve bizonyíték volt, hogy nem csupán mesélt, ő csakugyan otthonos itt. A ház parasztporta lehetett valamikor, abból alakították át jegyzői lakásnak. Néhány gyümölcsfa, tujabokor az udvaron meg egy kerek grupp, néhány színes üveggömbös karóval – ennyi árulkodott a sötétben Janika finomabb ízléséről. De különben semmi látnivaló, még baromfiudvar se, csak a hodály nagy, lapos üresség, egy céltalan udvar, keresztül-kasul szabdalva megfagyott autónyomokkal.

Az ámbituson egy fiatal szolgálólány kopogott végig facipőben, s megállt a feljárólépcsőnél. Közben odabentről felgyújtották a villanyt. A lánynak csupasz volt a lába, izmos karját vörösre csípte a hideg. Némán, vigyorogva nézte a bevonulásunkat, és közölte, hogy a tekintetes asszony már lefeküdt. Ger Arany megveregette a lány fenekét, s azt mondta, hogy mi is azt szeretnénk. Később kiderült, hogy Janika az egész jelenetet végignézte a szobából. Pongyolában fogadott bennünket, feszesre húzott övvel a derekán, és egy valószínűtlenül kicsi, fekete papuccsal a lábán. Ger Arany semmit se túlzott: Janika kivételes tünemény volt, egy arányos óriásnő, az erőnek és törékenységnek egészen szokatlan keveréke. Nemcsak a szája volt pici, hanem a lába is, az arcán század eleji két gödröcske, az idomai azonban, mint egy súlyemelőé. Az ebédlőben ültetett le bennünket, ahol még ott volt a vacsorai teríték, a morzsás, fehér abrosz, egy nagy házikenyér kendőbe csavarva, meg egy francia divatlap. És kábító meleg, legalább huszonnégy fok.

– Hát egyenek akkor – nézett ránk az asztalfőről. – Szeretem etetni a hajótörötteket.

Kis Varga mondani akart valamit, de láttam, hogy Ger Arany belerúg az asztal alatt. Nyilván ő akarta diktálni a beszélgetés stílusát, és nem akart felsülni velünk. Bár nem tudtam elképzelni, hogy az ő stílusa mért volna illedelmesebb, mint a miénk. Másról volt szó. Bizonyos megszerzett jogokat féltett tőlünk. Mi meg hagytuk, hogy ő brillírozzon. Minden választ őrá hárítottunk, mint valami cserkészvezetőre, aki valamennyiünkért felelős – s ettől csakhamar vibrálós lett a hangulat. Harsányakat nevettünk, noha többnyire csak az elmúlt két hétről esett szó, a szomorú burgonyákról. Én egészen belesüppedtem egy zöld plüssfotelba, és megpróbáltam elképzelni magamnak a főjegyzőt. Kicsi embernek gondoltam, aki Janika válláig sem ér, de a bajusza tömött, fekete, az arca rezespiros; s bizonyára tervei vannak a hodály udvarral, amit Janika elhanyagol. Dühítő lehet egy ilyen mokány kis embernek, ha a felesége, egy ekkora test és ennyi izom, naphosszat semmit se csinál, s mindig csak arra vár, hogy végre valami igazán esedékes lesz. Még ha csupa sár is az udvar, abban a kis fekete papucsában megy ki, megáll, és rájön, hogy nem találja azt, amiért kiment. Sokat van egyedül, de szeret is egyedül lenni, mert az legalább ébren tartja a nyugtalanságot. Szerintem se azelőtt, se akkor este nem feküdt le Ger Arannyal. Amíg nem fekszik le, addig még mindig esedékes lehet.

Később erős motordübörgés hallatszott be, s első pillanatban azt hittük, hogy Paja művelt csodát, és ő érkezett meg a megjavított Csepellel. De csak egy idegen autó állt be az udvarra, nem tudtuk, miért. Janika ugyan mondott valamit, hogy máskor is be szoktak állni hozzájuk autók, ott parkolnak éjszaka, aztán hajnalban továbbmennek, sokszor nem is tudják, mifélék, különböző vállalati kocsik, építkezési anyagszállítók. „Meg különben is elég nagy az udvar – mondta. – Hiszen látták. Kétezer öl legalább. Ekkora udvart nem illik lakatra zárni manapság.”

A zsufa szolgálólány egy újabb demizsonnal nyitott be, letette Ger Arany mellé, s mindjárt fordult is ki. Janika utánaszólt.

– Honnét jött? – s kiintett az udvarra.

A lány láthatólag ártatlan volt a dologban, de azért elpirult.

– Vizet kért a hűtőbe – mondta. – Elfogyott neki.

Én meg azt gondoltam magamban: „Mint egy átjáróház. Egy komplett átjáróudvar.”

– Hol van a férje? Kiszálláson?

– Ó, dehogyis – nevetett. – Vadászni mentek az állatorvossal. Az meg két napig is eltart ilyenkor.

– És maga nem szeret menni?

– Nem hagyhatjuk egyedül a házat – felelte. – Tudja, annyi ember megfordul itt. Meg aztán a barátnőmet várom, tavasz óta ígéri, hogy meglátogat.

– Pestről?

– Ó, dehogyis – nevetett újra. – Párizsból.

Az idegen sofőr időnként megtúráztatta a motort, ilyenkor megrezzentek az ablakok. Ger Arany átment a sötét szalonba, és matatott valamit. Janika rám mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly Ger Aranynak szól: mint aki pontosan tudja hogy a vendége mit csinál a másik szobában, s hogy mi fog következni ezután. Közben egyre kábítóbb lett a hőség, és a beígért mandulaszag is megcsapta az orromat: Janika izzadt ilyen választékosan. Kis Varga besüppedt a foteljába, és elbóbiskolt a bortól. Kedves rókapofa volt ez a tizennyolc éves kölyök, az álla olyan hegyes meg fehér, mint valami lesmirglizett faék. Próbáltam rugdosni, de nem ébredt föl. Janika egy ideig mosolygott még, aztán csak a csupasz pillantása maradt meg rám szegeződve. Teljesen megbénított ezzel a pillantással.

– Már rég aludna, ugye, ha nem rontunk magára?

– Ó, dehogy – nevetett harmadszor is. – Még biztos kimentem volna sétálni.

– A faluba?

Elbiggyesztette a nedves, kicsi száját.

– Isten ments… csak ide az udvarra – s hatalmas pihés karjával fölemelte a demizsont. – De hát mért nem iszik?

Másra kellett azonban figyelnünk. Ger Arany a zongorát nyitotta fel odaát, egy ujjal pötyögtetni kezdett halkan, majd néhány akkordot is leütött. Később egy Verdi-áriát is elénekelt a tiszteletünkre, szorított torokhangon.

– Remek hangja van – dicsértem bajtársiasan.

Janika rátette a térdemre a kezét, és megszorította.

– Remek kisfiú maga.

Engem azonban hirtelen indulat fogott el minden hazugság iránt.

– Téved! – válaszoltam. – Egyáltalán nem vagyok remek. Először is nincs semmi felelősségérzés bennem. Ugyanígy azt is mondhattam volna, hogy ronda hangja van. És ha belekényszerítenek, holnap magáról is hajlandó leszek valami csúnyát mondani. De hogy az udvarra megy ki sétálni, az tényleg remek… Tetszik nekem ez a maguk udvara.

Azt hiszem, be voltam rúgva. Megfogtam a kezét, és lehajtottam a fejem. Szerettem volna odabújni e mellé a hatalmas test mellé, és elmesélni neki Bödét. De egyszerűbb volt hallgatni. S különben is, ha kicsit többet iszom a kelleténél, csupán össze kell szorítanom a torkomat, és mindjárt megkönnyesedik a szemem. Utálom ezt a képességemet, mert mindig arra csábít, hogy visszaéljek vele; s noha tudom, hogy csalok, látnom kell, hogy az öröm, amit okozok, őszinte. Akkor is úgy emeltem föl a fejemet, hogy már ott éreztem a szemhéjamon azt a kis melegséget.

– Túl sokat enged meg magának – mondta Janika szigorúan, s megint megszorította a térdemet. – Menjen ki, szedje össze magát.

Az előszobában magamra terítettem a kabátomat, és kiléptem az ámbitusra. A levegő íze és a fehérség egyszerre csapott meg: leesett a hó közben, az első hó. Alig egycentis volt, de az udvart még nagyobbá tette, a tárgyakat még esetlegesebbé. Egy huszonöt tonnás billentős teherautó dohogott az udvar közepén. A vezetőfülke üres volt. Az ámbituson nem égett már a villany, csak hátul, a konyhán túl szűrődött ki fény. Fölmarkoltam egy kis havat, és nyalni kezdtem. A négy kutya hangtalanul szaladgált az udvar átellenes oldalán, és onnét figyeltek. Lépések neszét hallottam. Biztosra vettem, hogy a sofőr Janikáék szolgálójához jött; s szándékosan nem köszöntem rá arra a bőrzubbonyos férfira, akit a tujabokrok mögött elhúzni láttam. Azt hittem, hogy ő az, s megy vissza a lányhoz. De amikor a fénysávba ért, egyszerre felvöröslött a haja. Paja volt. A meglepetéstől bennem ragadt a kiáltás. „A disznó! Ezt szépen elhallgatta előttünk. Reggel meg ideáll majd a kocsival, mintha ő maga volna az ártatlanság!” Nevetnem kellett. Paja közben eltűnt az ajtó mögött, s a kutyák is kivonultak az országútra. Csak az autó rázkódott a havon, mint valami esedékes rossz vagy jó. Mégis, ha visszagondolok rá, hetek óta akkor volt bennem először egy kis bizakodás, hogy visszatalálok az emberek közé.

Illemből megkerültem a pince földhányását, hogy ne lásson meg Janika, ha esetleg kilép – s ott váratlanul belebotlottam az idegen sofőrbe. Éppen gombolkozott. Kis zavarral bámultunk egymásra. Magas, sovány, kese arcú férfi volt, erős, fekete hajjal. Az autója felé nézett, aztán vissza rám.

– Azt hittem, hogy maga a Paja – mondtam ügyetlenül.

– Nem én vagyok az – felelte precízen, és zsebre dugta a kezét. S attól kezdve végig ott asszisztált nekem. Egészen kicsi hányingerem volt csak, de az is inkább a benti melegtől.

– Hajoljon előre, ne úgy álljon, mint egy karó – mondta.

Majd később:

– Tulajdonképpen mit csinál maga itt?

– Tulajdonképpen semmit – feleltem. – Tropára ment a kocsink, aztán itt ragadtunk.

– Már megjavították a kocsijukat – világosított föl; s ettől egyszerre kijózanodtam. Ezek szerint ismeri a mi Pajánkat és a körülményeket is. Akkor pedig nincs mit magyarázkodnom, akár tegezhetjük is egymást. S hirtelen elöntött az a haverkodó jóérzés, amiből a nők örökre ki lesznek zárva. Rágyújtottunk, és visszasétáltunk az autóhoz.

– Micsoda éjszaka! – mondtam, s teleszívtam a tüdőmet. – Sokszor jársz errefelé?

– Elég sokszor. De különben földvári vagyok, most itt dolgozom egy építkezésnél.

– És itt parkolsz Janikáéknál?

– Most már nem – felelte rejtélyes mosollyal, s körbenézett az udvaron. – Ez a hó engem is megvadított.

– Hogyhogy?

– Kíváncsi vagyok, hogy másutt is leesett-e. Azt hiszem, hazamegyek Földvárra. Két óra alatt otthon vagyok, aztán reggel vissza. Megéri. Az ember egyszer a saját ágyában is aludhat.

– Ha van neki – nevettem.

Oldalról rám nézett, nyelvével föl-le hintáztatta a cigarettáját.

– Van valami dolgod itt?

– Nem is tudom – mormogtam. – Azt hiszem, hogy nincs.

Pedig azért sajnáltam otthagyni azt az udvart, már kezdtem megbarátkozni vele. Viszont a hó is vonzott nagyon, a reflektorfényben elcsapódó fák; s gondolkodás nélkül beszálltam vele az autóba. Néhány perc múlva már kint robogtunk az országúton.

Különben Bercinek hívták a barátomat, valamilyen Bercinek, de többet ma sem tudok róla, mert csak a keresztnevünkig kádereztük le egymást. Útközben mesélte el, hogy vágták otthon egy kis disznót, csak úgy „elöljáróba”, s abból szívesen megvendégel. „Utálok egyedül enni – nyugtatott meg –, az asszony meg úgyse kel már föl, hogy egyék velem. Aztán majd megalszol a konyhában. Kapsz két pokrócot, annyi elég.”

– Remek lesz – mondtam hálásan.

– Azt éppen nem, de jó lesz – válaszolta. – Nézd, micsoda porhó!

Még senki nem járt előttünk, az országút érintetlen volt, és alig kanyargott. Megfigyeltem, ha ilyen úton robog az ember autóval, gyermekesen együgyűek lesznek a gondolatai. Az a távolba futó pálya, amit az útmenti fák zárnak le kétfelől, szereti ugyanazt a gondolatat nyújtani, mint valami gumit. S minél gyorsabban száguld az ember, annál butább és üresebb lesz. De ez valami szent butaság és üresség, ha ugyanakkor havazik is. Berci bizonyára szívesen vette volna, ha beszélek neki Bödéről, de nem jött, hogy beszéljek. Janikának talán még igen, de neki nem. Nem is nagyon akartam én semmiről se beszélni vele. Éppen csak jólesett, hogy együtt fogunk abált szalonnát enni, és megtudom, hogy milyen a pokrócuk szaga. Azt hiszem, ő is így érezhetett, mert nem faggatott a dolgaimról. Mégis tökéletes volt a cinkosság közöttünk. „S majd ha elmúlik ez az éjszaka – gondoltam –, és elszakadunk egymástól, szeméremből ő is hallgatni fog arról, ami közöttünk történt. Ami annál is könnyebb lesz, mert nem lesz mit elmondani.”

Két óra volt, amikor beértünk Földvárra. S akkor már vagy húsz perce kiléptünk a havas övezetből. Ezen úgy bosszankodtunk, mintha valami közismert fej tehetne erről is. Hogy mért nem tudott Földváron is havazni! Káromkodva szidtuk a sarat, amire ráfutottunk. Berci nem a községben lakott bent, hanem egy új negyedben, a vásártéren túl, ahol már a szántók és rétek kezdődtek. Az új negyed magja az egykori Oncsa-telep volt, és az bővült ki idővel. Amennyire a sötétben meg tudtam ítélni, Berciék háza nyolc, hajszálra egyforma ház közül volt az egyik, körülbelül a középtájon. Ez a számítgatás egyáltalán nem volt szándékos akkor bennem. Inkább csak annyi, hogy miután Berci hirtelen fékezett le – nem is jelezve előre, hogy „Na, itt lakunk!” –, akaratlanul is visszaidéztem magamban azt a pár házat, amit éppen elhagytunk; meg azt a másik néhányat, amit a reflektorfényben még látni lehetett. Ugyanis csak egy lámpa égett a telepen, az artézi kútnál.

Berci egy kopár előkerten vezetett keresztül, annak a végében volt a ház. A nyitott veranda tele volt szénnel meg fával. Egy pillanatig elmaradtam kint, és minden indok nélkül a szenet bámultam, ezt a még mattabb feketét a sötétben. Közben fény csapódott rá, s Berci kiszólt a konyhából: „Befűtsek?” Erre én is beléptem. Kopott kis konyha volt, rózsaszínű bútorokkal. A kőpadló ragyogó tiszta; de az asztalon halomban állt a mosatlan edény. Berci az egész halmot följebb tolta a viaszosvásznon, és helyet csinált az asztal végénél. Akkorra már el is felejtődött, hogy befűtsünk. A vekker hangosan ketyegett a polcon, és mind a ketten ásítozni kezdtünk. Kiderült, hogy még annyi mondanivalóm: sincs egymásnak, mint az autóban. De azért változatlan bizalommal voltunk egymás iránt. Csak éppen már enni se volt kedvünk. Berci előhozott egy kék pléhtányért, néhány véres hurkával, paprikás szalonnával. Aztán csak ültünk a hidegben, s a forma kedvéért nyeltünk is pár falatot. Bora semmi nem volt, pálinkája se. Vagy négy pohár vizet megittam, ő még többet is. Egyszer, emlékszem, rám nevetett, és azt mondta, hogy jól kitoltunk az iregiekkel; meg hogy más így falatozni, parasztosan, nagy hűhó nélkül. Aztán fölállt, benyitott egy ajtón, s hallottam, hogy halkan beszél valamit a feleségével. Egy pokróccal tért vissza, nem kettővel.

– Majd holnap csinálunk egy jó pálinkás reggelit mondta. – A szomszédnak van pálinkája, csak már nem akarom fölébreszteni.

S intett, hogy menjek utána. Valami kamrába nyitott be, ami a verandáról nyílt. Mire odaértem, már egy fél sezlon lógott ki az ajtón, ő meg kiszólt a sötétből, hogy fogjam meg a másik végét. Nyilván helyszűke miatt tárolták így, mert amikor fölállítottuk, a szobájukat félig elbarikádozta.

– No, nem eszel még? – kérdezte, miután az egy pokrócot barátian megtoldotta a bőrkabátjával. – Van kolbász is, ha akarsz – s visszaült az asztal mellé.

Én meg teljesen váratlanul azt mondtam neki, hogy nem nősülök meg, elhatároztam. Egyrészt, mert nincs hozzá elég erkölcsi erőm. Másrészt, mert mi történik, ha megnősülök? Az ember akkor is egyedül áll majd az udvaron, végül is.

– Most el vagy kenődve, azért beszélsz így – vigasztalt. – De azért jó, hogy mondod. Ki kell mondani a dolgokat, másképp tropára megy az ember önérzete.

Ezt nem értettem egészen, de azért nagyon jólesett. Emberi hang volt, és nem kért cserébe semmit. Aztán újra ásítozni kezdtünk, ő meg felállt, megszorította a kezemet, hogy aludjunk jól, és bement a feleségéhez.

Úgy estem bele az álomba, mint a kő. Semmi emlékem nem maradt erről az éjszakáról, még egy darabka álom se. Kora hajnalban arra ébredtem, hogy Berci átmászik rajtam. Már derengett kint. Berci hosszú alsónadrágban, mezítláb matatott a konyhaszekrényen, aztán kiment. Ahogy utánanéztem, szemem megakadt a bejárat melletti fogason. Kopott kabátok lógtak rajta és egy dupla csövű puska. Este észre se vettem, hogy ott lóg. Rögtön fölkeltem, hogy megnézzem közelebbről. Elég öreg puska volt, sörétes, viszont neves márka, a tiroli Paterlongo készítette. Akkor még nem gondoltam semmire, csak erős nosztalgiát éreztem, hogy a kezembe vegyem. De nem nyúltam hozzá, helyette kiléptem én is a konyhaajtón. Csudálatos volt. Éjszaka Földváron is leesett a hó, s a szén is behavazódott a verandán. A fehér rétekre is kiláttam, s valahogy semminek nem volt határa a hajnali szürkületben. Mindez úgy hatott rám, mint egy kikerülhetetlen színpad, amire föl kell lépni.

Berci közben megkerülte a házat, s mikor észrevett, rám hunyorított.

– Na, mit szólsz hozzá? Ugye, mondtam?

– Isteni idő – feleltem.

– Nem is indulunk nagyon sürgősen – válaszolta. – Majd bemondok valami zűrt a kocsival, és kényelmesen megreggelizünk. De addig még alszunk egy órát.

Nem mondtam, hogy igen, se azt, hogy nem. De bent a konyhában első dolgom volt leemelni a puskát. Ráfogtam Bercire.

– Van engedélyed hozzá?

– Hát persze. Minden hétvégen kijárok – mondta.

Ezután már könnyen ment a többi. Berci egyből megértette, hogy kedvem támadt egy kicsit körülnézni a mezőkön. Sőt, ha két fegyvere volna, ő is kijönne velem, ugyanis friss havon a legnagyobb élvezet bóklászni. De csak menjek nyugodtan egyedül – mondta –, a határ, ahová kilátunk, mind az ő vadászterületük. És hogy legkésőbb másfél óra múlva forduljak vissza.

Azt mondtam, jó, és zsebre dugtam az öt töltényt, amit adott.

Amikor utoljára visszanéztem a telep felé, a sok egyforma ház közül még biztosan fölismertem a Berciékét. Pontosan nem tudom, miből, talán az irányból meg a távolságból, amit még frissen a tagjaimban éreztem. Aztán egyre inkább megszédített a fehér tágasság. Az első félórában nem is nagyon figyeltem rá, hogy látok-e vadat. Tökéletesen kielégített a környezet meg a két cső gömbölyűsége a markomban. Úgy éreztem, ha ebből a bóklászásból visszatérek, minden másképp lesz azontúl: úgy fog belém ivódni ez a havas rét, mint a kegyelem.

Már jó messze jártam, mikor megláttam az első nyulat. Valami okból nem távolodva, hanem srég felém futott. De elhibáztam. A durranás messze visszhangzott – s azt hiszem, ezzel kezdődött. Nehéz ezt megmagyarázni. Sokat vadásztam valamikor, most mégis szégyen suhant át rajtam. Mint a nikotinszédülés; aki ismeri. Jön, s el is múlik rögtön, de mégis visszamarad az érzés, hogy az emberek észrevették rajtunk. Mintha az egész telep meg község megrezzent volna a durranásra, olyan volt. De aztán nem sokat törődtem vele. Nemsokára újra felugrott egy nyúl, és ez is felém futott oldalazva. Lehet, hogy ugyanaz a nőstény volt, mint az előbbi, mindenesetre ezt nem hibáztam el, azonnal felbukfencezett gyönyörű ívben. Most viszont a visszhang volt kisebb, mint az első lövésnél; de csak később jöttem rá, hogy miért. A tapsinak sárgás volt a hasa alja, mint a kén, valami vegyszer foghatta meg a festékgyár szemétlerakodójánál. Fölemeltem a lábánál fogva, és visszanéztem a telep felé. De már semmit se láttam, olyan köd szállt le közben: az fogta le a durranás visszhangját is. És hamarosan engem is körbekerített. Kényelmetlen, kínos érzés fogott el; mintha a saját jó lelkiismeretembe puskáztam volna bele. Egy darabig még tudtam követni a nyomomat visszafelé, de csakhamar azt se találtam már. Attól kezdve szilárdan kitartottam egy irány mellett, de nyilván rosszul tájoltam, mert még háromnegyed óra múlva sem értem házat. Amikor egy rövidebb szakaszon fölszakadt a köd, távoli szerelőhangárt pillantottam meg, amire egyáltalán nem emlékeztem. Erre azonnal visszafordultam! És már gyűlöltem a nyulat. Nem volt se fegyvertartási engedélyem, se vadászigazolványom; s akkoriban még elég közel voltunk a háborúhoz, hogy szigorúan vegyék az ilyesmit. Talán egy félórát botorkáltam teljesen vaktában, s csak akkor sütött ki a nap. Tíz perc múlva ott álltam a vakító fényben, a síkság közepén, négy kilométerre a teleptől. Közben a községben is megindult az élet, a festékgyárból tompa kongatás hallatszott, gumiköpenyes férfiak vágtak át a réten a gyár felé, a telep meg a szerelőhangár felé. Az egyikük elég közel kanyarodott hozzám. Köszönt ugyan, de az arcából mégse néztem ki semmi jót, nagyon odafarolt a pillantása a fegyveremre. Éreztem, hogy megfordul utánam. Mikor már elég messzire járt, leguggoltam, mintha a dolgomat végezném, gyorsan gödröt vájtam a késemmel, és odafektettem a nyulat. Először szégyelltem földet kaparni rá, aztán mégis betemettem. És halálos biztonsággal tudtam, hogy megint elrontottam egy jó alkalmat, hiába jött segítségemre a hó. Végül elkezdtem rohanni a telep felé, és csak az első házsornál álltam meg. Mind a tizennyolc utcát végignéztem, de sehol se láttam Berci billentős teherautóját. Autónyom viszont annyi volt, hogy azok még jobban összezavartak. Föl-alá csatangoltam, de képtelen voltam rájönni, hogy melyik a Berciék háza. A nevét meg nem tudtam. És már kezdtem feltűnést kelteni, ahogy a puskával föl-alá bolyongok. Nem tehettem mást, muszáj volt megszólítanom valakit. Bekiáltottam egy asszonynak az egyik kertbe, s igyekeztem minden jellemzőt elmondani Berciékről, amit csak tudtam. De az asszony nem ismerte őket, ők is csak nemrég kerültek ide. „És a szomszédjuk?” – kérdeztem. „Azok is” – felelte az asszony. Kiderült, hogy a telep amolyan „átjáró” lakónegyed inkább, az elöljáróság adta ki bérbe a házakat, főképp a vándorló munkáscsaládoknak.

Ekkor már nyolc óra is elmúlt, és biztosra vehettem, hogy Berci nem várt meg, kár is nyomoznom az autó után. Így hát nem sok lehetőségem maradt. Egy ideig még ott ténferegtem az utcákon, s mikor egy egyenruhás férfit láttam feltűnni, gyorsan leódalogtam a rét felé, úgy tartva a puskát, hogy a testem eltakarja. S az első árokba belefektettem, sárt meg követ tapostam rá. Iszonyú érzés volt ez nekem, aki úgy szerettem mindig vadászni. De ugyanakkor megkönnyebbülés is. Csak éppen nem tartott soká.

Mikor fölegyenesedtem, egy tréningruhás, fiatal nőt vettem észre az úton, mintegy harminc méterre tőlem. Érdeklődve nézte, hogy mit csinálok. Hosszú, fekete haja volt, de számomra az volt a legfeltűnőbb rajta, hogy egyáltalán nem hasonlított Bödére. Lassan elindultam feléje, ő meg belépett a kertkapun, ami előtt éppen megállt. Kis gondolkodás után én is benyitottam. Hajszálra olyan ház volt, mint a Berciéké, a verandán nagy kupac fa meg szén. Ez teljesen megzavart. Kopogtatás nélkül nyomtam le a kilincset. A nő ott állt a befűtött konyhában, és éppen lepakolt. Sokkal szebb volt, mint gondoltam, a körméről már kezdett pattogzani a festék. S a rózsaszín bútorok helyett itt minden kék volt.

– Ez a Berci barátom háza? – kérdeztem.

– Kicsodáé? – lepődött meg; de azért láttam a szemén, hogy nem barátságtalanul mustrál.

– A Berci barátomé. Sofőr. Ugyanilyen háza van neki is.

A nő elnevette magát.

– Jópofa maga. Ilyen alapon minden házba benyithat itt.

– De még szerencse, hogy ide nyitottam be. Maga biztos nem jelent föl – mondtam.

A nő újra nevetett.

– Csak nem gyilkolt meg valakit?

– De igen. Egy nyulat.

– Azt ásta el itt az ároknál?

Erre egyszerre elmúlt a szorítás a mellemről: ezek szerint nem látta jól, hogy mit csinálok. S ez visszaadta a bátorságomat. Mit részletezzem – udvarolni kezdtem neki, és ottmaradtam. A férje egy másik megyében dolgozott, és csak hétvégenként utazott haza. Négy napig laktam nála, és négy napig nem mozdultam ki a házból, hogy a szomszédok ne fogjanak gyanút. Csak hevertem, és bámultam ki a havas rétre meg szántókra; és vártam őt. Egyáltalán nem hasonlított Bödére. És egyáltalán nem akart tőlem semmit. Sőt, búcsúzóul egy címet is adott, ahonnét be is protezsáltak aztán a következő kampánymunkára, a cukorrépásokhoz.

 

Film, az Emkénél

Egy gross-borni hajnalra emlékszem – a hatalmas tüzérkiképző tábor egyik barakkjában állok az ablak előtt, mezítláb, hosszú alsónadrágban. A nagy vaskályhában sisteregve égnek a fél méter hosszú fenyőfa hasábok. Pár napja múlt karácsony. A sarokban formás fenyőfa, színes papírba göngyölt, száraz kenyérdarabkákkal. Kint, a látóhatár szélén vérvörös napkorong, még nem szakadt el a földtől. A társaim alszanak. A barakk fapadlóján, a réseken, beszivárog a metsző hideg, csapja a lábamat, de a kályha is dönti a meleget, s mindez olyan pezsdítő és egyszeri, hogy majdnem boldog vagyok. És semmi nem jut eszembe, ami felelősségre vagy veszélyre emlékeztetne. Örülök, hogy vörös a nap, hogy fehér a hó, ennyi elég. És hogy eloroztam magamnak ezt a kis magányt, a többiek tudta nélkül. Nagyon sokáig állok az ablaknál, egészen addig, míg el nem romlik bennem a boldogságérzés, és fel nem váltja valami meghatározatlan tűnődés, amiből akár sírás is lehet vagy oktalan kegyetlenség. Napokkal előbb így lőttem le egy beteg kutyát a kantin mögött. Biztosra vettem, hogy beteg, s tulajdonképpen ez szülte meg a tűnődést, ami menetelés közben is sokszor elfog. De ezt nem tudom senkinek elmondani. Mire belekezdek, már el is ütöm egy tréfával, és senki se veszi észre a zökkenőt.

Látom a kantint is az ablakból, a nagy olajfoltokat a falon, a behavazott farakást, a hamukupacot a hóban meg a gödör helyét, ahová a konyhaszemetet szórják. A gödör szélén varjak gubbasztanak. A faltól kissé távolabb néhány földbe ásott cövek, mindegyiket jégmáz borítja; és mint a parázs, mindegyik vörösen csillog a naptól. Éppen csak Helli ablakát nem látom, aki ott alszik az egyik hátsó szobában. Hárman járunk hozzá, én este kilenc és tíz között – s mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal. Valahogy nem száll magasabbra a nemi fantáziánk, a többiek is ezt mondják. Már jéghideg a lábam, mikor a síkságon átrobog egy nyári terepszínű autó a parancsnokság épülete felé. Ezen elmosolyodom kicsit, de nem tudom pontosan, hogy miért. Kis idő múlva felkel az egyik szélső ágyról a nagykanizsai mészáros fia, meztelenül odaáll mögém, hátulról átfogja a vállamat, aztán a nyakamat kezdi szorongatni, s azt mondja, hogy rohadt hideg lehet kint, de ha nem lesz más, eltüzeljük a barakkot is. Nagydarab fiú ez a Mészáros, csupa szőr, lehet, hogy ezért hiszi, hogy ruha nélkül is fel van öltözve, nem tudom. De úgy szorongat, hogy kénytelen vagyok ellökni magamtól. Külső kézfejemmel odavágok a tüzérségi központjára, kicsit túlságosan is, mert beveri a lábát a vaságyba. De nem sértődik meg. Én se. Egymásra nevetünk, és tudom, hogy vele szívesen szöknék meg, ha lehetne, s ha ki lehetne találni, hogy hová. Ez különben valami előérzetféle lehet, mert a gyomrom hirtelen összeszorul, minden indok nélkül magamhoz veszem a bicskámat, és kimegyek a barakk előterébe. Nincs itt semmi dolgom, de azért itt is kibámulok az ablakon, vakargatom a jégvirágokat, és szálkákat faragok le az ablakkeretről. Éppen a hátam mögött lóg a falon egy hússzor húsz centis tükör, valaki ottfelejtette. Odamegyek, és megnézem magamat, a fogaimat, aztán a szememet egészen közelről, de annyira közelről, hogy akár egy lóé is lehetne már vagy egy kutyáé, legalábbis olyannak látom. Aztán leemelem a tükröt a falról, és megcsókolom rajta a saját számat. Ettől olyan émelygés fog el, hogy hangosan fölnevetek. De nem látott meg senki, és ez megnyugtat, ugyanakkor mégis ki-be csattogatom a bicskát, s érzem, hogy megint összeszorul a gyomorszájam, és visszamegyek a hálóterembe. Leülök a vaskályha mellé, kinyitom az ajtaját, és nézem, hogyan bugyborékolnak a vizes gyantacseppek az égő fán. Szívesen innék most valami pálinkát, de pálinkája csak Hellinek van, őt pedig még korán volna fölkelteni. Az alvó embereket egy ideje úgy tisztelem, mint a halottakat. Később Neustettin felől szirénázás szánt végig a síkságon, s a varjak felröppennek. Nem látom őket a kályha mellől, de a havon keringő árnyékukat annál élesebben. És ez kimondhatatlanul szép.

Már a reggeli sorakozónál híre megy, hogy még aznap elhagyjuk a tábort, valószínűleg sötétedés után. S hogy a németek java része már el is vonult éjszaka. A parancs azonban, amit nyilvánosan is kihirdetnek, egyelőre elég szűkszavú. Csupán arról szól, hogy a tábor területét további intézkedésig senki se hagyhatja el, s hogy az őrök felszólítás nélkül használhatják a fegyverüket. Vagyis még a szomszédos T.-be se mehetünk át, ahová pedig szabad átjárásunk volt eddig, moziba, templomba, ki amire vágyott. Különben T.-ben van a tiszti bordélyház is. Délfelé Mészáros odajön hozzám, és behív a vécébe. Tárva-nyitva az ablak odabent; olyan, mint egy jégverem. Először azt gondolom, hogy becsukom az ablakot, aztán mégis azt, hogy most már nem érdemes. Teljesen értelmetlenül lógnak a falon a szagtalanító dobozkák, a hó szaga mindennél erősebb. Mészáros kiveszi a kezemből a bicskát, és belevágja a fülke egyik ajtajába. Én meg az egyik szagtalanító dobozt feszítem szét, de bosszantóan üres, csak valami gyantaszerű kocka van benne. Közben – inkább csak a hallgatásunkkal, mint a szavainkkal – megegyezünk, hogy sötétedéskor átlógunk T.-be. Csupán azt teszem még hozzá, hogy szerintem kevesen vagyunk ketten, kellene még valaki harmadiknak. Zimányi mellett döntünk, aki szintén Hellihez járt eddig, a kiképzés alatt is együtt voltunk, és elég jól tud németül. Azonkívül van három köteg leveles dohánya, az pedig kincs a mi helyzetünkben.

Ebéd után váratlanul átmegyek Hellihez, pedig már nem akarok tőle semmit. Ülünk a szobában, megsimogatja a fejemet, aztán kigombolja a zubbonyomat, benyúl az ingem alá, és a vörösre festett körmével belekarmol a bőrömbe. Az egyik facövekre kint varjú ül. Mutatom neki és nevetek, mire ő is nevetni kezd, és azt mondja, hogy erre van egy közmondás. Mondja is, hogy mi, de azt már nem nagyon értem. Közben észreveszem, hogy az ágya alatt két tömött koffer duzzadozik, de erről nem beszél, és én se teszek rá célzást. Ezután még két cigarettát szívok el, amivel ő kínál meg, aztán felcsavarom a rádióját, de olyan erősre, amilyenre csak lehet, és úgy hagyom. A fürdőfülkéből rohan be, rácsap a kezemre, s azt kérdi, hogy süket vagyok-e. De én megint csak nevetni tudok, hogy ne kelljen mást csinálnom. S az ajtóból visszaszólok, hogy este beugrom majd, estére fűtsön be jól. Kint egy hideg folyosón kell végigmennem, a konyha mellett. A konyhában mosatlanul állnak a tányértornyok. Egy törött ablakon pilinkézve száll be a hó, a vörös kockaköveken pisztolygolyók hevernek, úgy rugdosom őket félre, mint a kavicsot. És csak azután nyitok be a kantinba. Üres és hideg az is, de itt minden ragyogó tiszta, mintha egy csontos kéz csinált volna rendet, egy kéz, amelyen nincs hús. És megint az ablakok. Odaállok az egyik mellé, és kinézek a síkságra. Néhány óra még, aztán újra vörös lesz a nap, csak most nyugat felé, és a kantin mögött megint szikrázni fog a jég a négy facöveken.

Megnézem az órámat, még csak három óra. Céltalanul jövök-megyek a tábort behálózó betonutakon. Körbe, mint a magtárak, sorakoznak a szürke épületkockák. Mindegyik előtt zászlórúd, kis park, néhány szálka formájú fa. És csend. Csak az anyagraktárak felől hallatszik állandó motorzúgás; úgy látszik, megérkezett az anyagmentő osztag, s dobálják fel a bála bőröket, szöveteket, bakancsokat. Az egyik kiürített épület közelében nagyobb csoport karpaszományossal találkozom össze: kiderül, hogy szegediek, ők azok, akiket pár hete elindítottak a frontra, aztán váratlanul mégis visszarendeltek. Kérdezem, hová mennek. Mondják, hogy melegedni. Előző nap egy német százados visszavitetett velük az erdőbe két fenyőfát, mert engedély nélkül vágták ki; s most nincs semmi tüzelőjük a barakkban. Hirtelen megkívánom, hogy velük menjek, úgy sincs semmi dolgom. S az is jó, hogy mind ismeretlenek. Az épületben őrült zaj fogad s valami féktelen hangyaboly-rohangálás. Egy csoport lefelé száguld a lépcsőkön, mások fölfelé csattognak, az emeletről énekszó visszhangzik és szüntelen zuhogás. A földszinten egy fekete hajú, bozontos fiú módszeresen megy ajtótól ajtóig, és baltával mindegyiket megrepeszti, anélkül hogy különösebb élvezet látszódna az arcán. Ez a módszeresség annyira meghökkent, hogy megállok, és percekig nézem, míg a fiú a hosszú folyosó végére ér, és elindul a másik oldalon visszafelé. Közben a szegediek magamra hagynak. Kiáltok, de nem hallatszik a lármában. Erre előhúzom a revolveremet, és belelövök a plafonba. A feketehajú egy pillanatra megáll, rám bámul, aztán elröhögi magát. Én meg bemegyek a lépcső melletti vécébe. Az ablak itt is tárva-nyitva. Kinézek, behunyom a szememet, aztán megint felnyitom, de innét is csak a kantint látom, mintha szándékosan építették volna úgy, hogy minden metszési pont azonos legyen vele. Közben Neustettin felől újabb szirénázás hallatszik, s két veszettül száguldó autót látok elrohanni az oderai műút irányába. Akinek ennyire sürgős, annak az élete is fontos lehet – gondolom majdnem érzéketlenül. Vagy talán éppen Hellinek? S hirtelen megvilágosodik, hogy most viszik Hellit a német barátai. De ahhoz már nincs elég fantáziám, hogy megirigyeljem a két tiszti autót. S különben is, mit érnék vele? Tőlük most már szétszedhetjük az épületet, kiürítés után úgyis felrobbantják a tábort. S mintha ez be is következhetne rögtön, felrohanok az emeletre, hogy megkeressem a szegedieket. Őket nem találom, de az egyik hálóteremben ráakadok Zimányira: ott áll tizedmagával a kályha előtt, és az összehordott székeket, padokat törik szét nagy énekszóval, s tömik a tüzet. Olyan meleg van bent, mint a gőzfürdőben. Zimányi lányos képe sehogy se illik ehhez a szórakozáshoz, de azért mégis tetszik most, hogy így el tud feledkezni magáról. Valami biztatást érzek ki belőle, hogy mégse csak számításból döntöttünk mellette, a dohánya miatt, hanem meg is érdemli, és tud majd szorítani, ha kell. Amikor észrevesz, mindjárt odajön hozzám, s ajánlkozik, hogy hagyjuk ott a többieket. De lebeszélem róla. „Csak maradj itt – mondom –, majd este találkozunk; jobb, ha addig nem látnak bennünket együtt.”

S attól kezdve egyfolytában várom, hogy beesteledjék. Egy padon ülök az északi táborbejárónál, ez a legelhagyatottabb most. Közben mindenfélére gondolok, de semmire se nagyon határozottan. Volt egy félóra, amikor olyan töményen sajnáltam magam, hogy valami szentség közellétét kezdtem érezni, ami meg akar váltani, mielőtt életemben először embert ölnék. Erre jött aztán az, hogy facsaró bűzt sodort felém a szél a raktárak felől. Persze, az alaposság – gondolom –, a maradék bőröket, anyagokat égetik el; amit már nem tudnak felpakolni. Én meg csak ülök a padon, és eszembe jut a Nagykörút. Egy dunántúli présház. Az első nő. Csupa giccses dolgok így kiszakítva, de együtt az egész olyan, mint valami betömhetetlen szakadék. S egyszerre felugrom, elkezdek káromkodni ott a fagyban, a jégdarabokat rugdosom, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz húsz év múlva. S akkor végre sikerül hánynom. S végül is ez nyugtat meg, ez a biológiai reakció. Ettől kezdve úgy érzem, hogy árulásunk se árulás a többiekkel szemben, hanem tíz körömmel kapaszkodás a jövőbe. Egyszerűen élni akarok. És hogy igazam van. És hogy egyáltalán nem az a bűn, amit csinálok, hanem az, amit esetleg kénytelen leszek csinálni. Ettől a felismeréstől olyan jókedv bújik belém, hogy a barakkunkban alig tudok kitérni a kérdések elől. Még Zimányi és Mészáros is bután néznek rám. Azt veszik ki a viselkedésemből, hogy valami zűr van a tervünkkel, és azt palástolom. Ugyanis éppen hogy rossz hírekkel van teli a barakk. Állítólag utóvédnek akarnak visszahagyni bennünket, s szó sincs arról, hogy továbbszállítsanak Nyugatra. Akkor pedig annál sürgősebb, hogy eltűnjünk; addig; kell cselekedni, amíg a pánik tart.

Megegyezés szerint félórás szünetekkel hagyjuk ott a barakkot, Hellire hivatkozva. A mese az, hogy a lány meghívott bennünket búcsúestére, mert reggel érte jön egy német barátja, s elviszi autóval. Ezt különben Mészáros találta ki; s szerencsére van annyi tekintélyünk a többiek előtt, hogy el is higgyék, s legalább hajnalig ne gyanakodjék senki. Utána úgyis azt hiszik majd, hogy valahol végeztek velünk. Ülök hát nyugodtan a kályha mellett, s hallgatom a disznó megjegyzéseket, hogy hogyan csináljam majd Hellivel búcsúzóul. Mészáros elment már, Zimányi is elment, én vagyok az utolsó. Egy idő múlva aztán társaim kezdenek nógatni, hogy induljak, mert a másik kettő semmit se hagy nekem a lányból. S erre elindulok. Csak épp a homlokomhoz húzom a két ujjamat, úgy köszönök vissza, és sikerül mindenkinek a konkrét pillantását elkerülnöm. Mégsem vagyok egészen nyugodt. És ha odajönnek a Helli ablaka alá hallgatózni? Erre nem gondoltunk. És spicli mindig akadhat. Futva a kantin felé kanyarodom hirtelen, kúszva megközelítem a házat, és bemászom a konyha törött ablakán. Helli szobaajtaja ki-be csapódik a huzattól, már a konyhában hallom. Végigszaladok a folyosón, és felgyújtom a villanyt. Legalább fény szűrődjön ki a fekete roló mentén, most az is alibi. S akkor észreveszem, hogy a rádióját otthagyta prédának. Azonnal felcsavarom, és olyan erősre állítom be, amilyenre csak lehet. S így már minden tökéletes. Csak a dívány üres. Szeretnék elérzékenyülni, a bicskámmal játszom, leülök a díványra. Sok emlék eszembe jut. Aztán a pengével felhasítom a dívány huzatát, belemarkolok a lószőrbe, kihúzom, így hagyom ott a szobát. Az ajtót meg kulcsra zárom, s a kulcsot kihajítom a hóba. Jó félóra múlva már én is ott kúszom abban a szennyvíz elvezető betoncsőben, melyet még be se ástak rendesen a földbe, be se kapcsoltak a hálózatba, viszont átvezet a tábor kőkerítése alatt, ki a síkságra, az emésztőgödrökig. Onnét aztán további háromszáz méter a téglatárolóig, ahol találkoznunk kell. S mindez érthetetlen módon sikerül is. Zimányi és Mészáros már ott várnak, s majdnem nevetünk a félelemtől. Egy újabb félóra múlva pedig T. felé lopakodunk egy jeges árokban, aminek elég magas a partja.

T. nem nagy község, de elég városias; s ami a legfontosabb, a németek a hírek szerint innét is kivonultak, mindenesetre tábori csendőrség nem székel T.-ben. Azok ugyanis rögtönítélők. Még ott, a jeges árokban gondosan megsemmisítünk minden nálunk levő iratot. Ha elfognak, azt hazudjuk majd, hogy a Brombergnél szétvert debreceni zászlóaljhoz tartozunk, és a csapattestünket keressük. Persze, ettől még nyugodtan újra bevethetnek; de hát akkor se a táborban, azt nem vagyok hajlandó védeni. És mindenképpen új körülmények között. Az új körülményekben pedig több a remény. Amíg az iratokat tépdessük némán, Zimányi arcát nézem, a szőke kis szemöldökét, ahogy le-föl rángatózik. És hirtelen röhögnöm kell – a balatonlellei főorvos fia! Anna-bál! Vitorlásverseny! Két anyajegy van Zimányi fehér hátán, mint a gyúródeszkán két alvó svábbogár. És megint rám jön a gyengeség pusztán attól a gondolattól, hogy egy lisztes gyúródeszkán végighúzzam a tenyeremet. És a két bogár is ott van. Zimányi tartja a fejemet, amíg öklendezem, a nyál odafagy a számhoz, de azért azt mondom, hogy induljunk, nem akarok kivételesebbnek látszani, mint ők. És minél előbb ki kell jutnunk a t.-i rendező pályaudvarra, az anyagmentő szerelvények onnét indulnak Nyugat felé. Fél tízre aztán, erőltetett menetben, be is érünk T. villanegyedébe, ami azért előnyös most, mert a brombergi műút éppen itt vezet át. Tehát megvan az alibi, hogy mit keresünk itt. Mészáros megáll vizelni, Zimányi eszi a havat. Egy pillanatra lemaradok tőlük, s úgy érzem, hogy nincs semmi közöm hozzájuk. Mészárossal otthon nem volna két szó őszinte beszélnivalóm. Zimányit meg halálra bosszantanám a fehér bőre miatt. De ez csak futó érzés. A következő percben már épp ellentétes emlékek tolulnak föl bennem, amelyek megszégyenítenek és boldogsággal töltenek el. Jó így együtt hárman. És majdnem békebeli ez a havas utca. Mészáros azt ajánlja, hogy egyelőre maradjunk itt a villanegyedben, a rendezőre biztonságosabb lesz éjfél után kimenni, akkor kisebb a jövés-menés. Ez első hallásra egész jó érv, de azzal mégse számol, hogy itt, a villasorok között se csellenghetünk órákig, biztos összeakadunk valami járőrrel vagy civil karhatalmival. Mindenesetre szerencse, hogy a hold csak későn jön fel, bár a csillagok így is eléggé világítanak. S behúzódunk az egyik villa üres garázsába. Egy olajos lócán ülünk, és nézzük a lábnyomunkat a betonkifutó vékony hórétegén, amit a szél befújt. Zimányi kis idő múlva feláll, és a kenyérzsákját rugdosva maga előtt, lesöpri a havat a betonról, de főképp a bakancsunk nyomát. Ez annyira gyerekes, hogy nem is nevetünk rajta, csak ránézünk, mint egy idiótára. Zimányi erre elkedvetlenedik, és leguggol, mintha csak a lábát pihentetné, s azt mondja, hogy szerinte agyon fognak bennünket lőni. Mészáros csak annyit válaszol, hogy inkább a saját piszkát eszi meg, semhogy ilyesmire gondoljon. Én viszont látom, hogy Zimányi majdnem sír. Úgy látszik, a széktörögetés mégse volt alapvetően komoly nála. S hogy ne engedjem tovább áporodni a hangulatot, a talpammal meglököm a vállát, mire guggolva hátraesik. S ez használ is, mert azonnal durván káromkodni kezd. Az utcán különben változatlanul nagy a csönd, s mi megint illedelmesen ülünk a lócán és cigarettázunk. Később egy keskeny fénycsík vetődik az úttestre, éppen a garázs előtt. Mészáros azonnal kimegy, fölnéz a villára, ahonnét a fény jöhetett, aztán hirtelen visszasiet hozzánk. Nagyszerű gondolata támadt, mondja. Egyszerűen beállítunk ezekhez a civilekhez a brombergi mesével, és kétnapi szállást kérünk, amíg kipihenjük magunkat, s tovább nem indulunk a pencumi magyar gyülekezőhely felé. S ezt még a németeknek is el kell fogadniuk, ha történetesen katonát találunk a házban. A terv annyira vonzó, hogy észre se vesszük benne az esztelenséget. S örülünk, hogy legalább nem kell a garázsban fagyoskodnunk éjfél utánig. Mindenesetre Zimányit küldjük előre a német tudásával.

Egy idős, Hindenburg-bajuszos férfi nyit ajtót, és egyáltalán nincs meglepődve. Már sok német család elmenekült T.-ből, de ők még nem döntöttek. „Meg fog fordulni a front, csak bízni kell” – mondja. És bevezet bennünket az ebédlőbe, mint három szövetségest, akik idegenben is tudnak harcolni a közös célért. A család nemrég fejezte be a vacsorát, az asztal még le sincs szedve. Az asztalfőn az idős férfi felesége ül, egy kövér, de méltóságteljes tartású asszony, s ahogy ránk néz, anyai meghatottság és büszkeség sugárzik az arcáról. És azonnal megterítenek nekünk is. Kicsit aggaszt ugyan, hogy a két öregen kívül még hárman ültek az asztalnál – a tányérokból ítélve –, de akkor mért nem jönnek be? A szomszéd szobában hallgatóznak? S azt gondolom, hogy csak egy okosat tehetünk már: ha minél színesebben adjuk elő a történetünket. Zimányi viszi a szót, mi inkább csak bólogatunk hozzá, s módszeresen adogatjuk a szájába a brombergi mese részleteit. S hamarosan kiderül, hogy hősök vagyunk, ha elcsigázottak is. Az asszony mögött a falon családi képek, középütt a legnagyobb a fiáé, díszes keretben. Tengerésztiszti egyenruhában, elvontan mosolyog a markáns arc, elnéz fölöttünk. Eszembe jut a két, erdőbe visszavitetett fenyőfa, a mi senkire nem tartozó, kis külön árulásunk, aztán az átejtés, amivel most ezt a vacsorát megrendeztetjük magunknak – s még sok egyéb. De mindez olyan bonyolult és világos, hogy még azt is őszintén hazudom az asszonynak, hogy az anyámhoz hasonlít. S ez olyan, mint a bomba. Utána egészen magamba süppedek. Mészáros és Zimányi zabálnak föl helyettem mindent, nem is tudom, miről folyik a beszélgetés, de mire föleszmélek, már négy pohár bort belém öntöttek – ami pedig ritkaság itt, a bor, valami kredenc hátsó rekeszéből szedték elő –, és most boldog a két öreg, hogy csillog a szemünk. Éppen a vécé után akarok érdeklődni, amikor kinyílik az ajtó, és bejön egy fiatalasszony sárga pongyolában. A két öreg menye. Sorba bemutatkozunk neki, ő meg mentegetőzik, hogy nem tudott előbb bejönni, a két gyerekét kellett lefektetni. S akkor neki is újra el kell mondanunk mindent a brombergi eseményekről; és hogy most mi a szándékunk, ez különösen érdekli. Közben egyre kitartóbban nézem a fiatalasszonyt, s egyre inkább úgy találom, hogy szép. Először szembeül velem, aztán teatöltés után odahúz egy széket mellém. Érzem rajta, hogy van benne érdeklődés, de ugyanakkor az órámat is figyelem, hogy az időből ki ne fussunk. A fáradtságunkra hivatkozva végül is mi kérjük, hogy hadd feküdhessünk le, aztán majd holnap tovább mesélünk. Búcsúzóul Zimányi megmutatja a húga fényképét, Mészáros meg azt a csúnya forradást a mellén, amit még az apja üzletében szerzett otthon. De egy kis ködösítéssel ez a seb is félreérthető most, és a hitelünket növeli. Belőlem azonban már nem jön ki semmi újabb patron. Ott állok az ajtóban, és minden porcikámmal érzem, hogy a fiatalasszony valamit akar. Nézem a haját. Itt fönt, északon mindenki szőke. Helli, Helga, Hildi, csupa szőke név. Aztán hirtelen elkapja a pillantását, s valamit elég ingerülten odamond az apósának. Annyit én is megértek a szóváltásukból, hogy az asszony menekülni szeretne a gyerekeivel, a két öreg azonban keményen ellenáll. A fiuk, aki a falról mosolyog, még a legutolsó levelében is azt írta, hogy nincs szükség menekülésre. A vitát nem fejezik be, a fiatalasszony hátat fordít az apósának, és átvezet bennünket a szomszédos szobába. Itt legalább olyan hideg van, mint Hellinél volt, mikor pár órája rázártam az ajtót a bömbölő rádióra. Hogy bömbölhet azóta is, te jó isten! És a pisztolygolyók a vörös kockaköveken! A fiatalasszony gyorsan, készségesen mozog, ropogós ágyneműt szed elő, látszik, hogy évszám nem használták őket. Aztán kulcsot ad a fürdőszobához, és ránk bízza az ágyazást a három egyforma díványon. Közben alig beszélünk, csak ő mozog otthonosan, mi meg sután nézzük, mint a félig levetkőzött ünnepeltek. S amikor már nincs semmi tennivaló, sorba kezet fog velünk, mosolyog, és engem hagy utolsónak. Középső ujja felcsúszik az ütőeremre, de az arcán ez egyáltalán nem látszik, csupán annyit mond, hogy menjek vele, megmutatja a használható toalettet, mert a fürdőszobai nem működik. Nem állhatom meg, hogy hátra ne forduljak, és ne vigyorogjak Mészáros és Zimányi arcába. Zimányi nem szól semmit, de Mészáros megjegyzi magyarul, hogy ha időre vissza nem jövök a szobába, itt hagynak T.-ben, és pelenkázhatom az admirális két magzatját. Ezen valamennyien olyan udvariasan mosolygunk, az asszony is, mint valami lefekvés előtti bókon. Aztán otthagyjuk őket, s kint már nem is jut eszünkbe a toalett. Egy sötét előszobafélében állunk, ami tele van zsúfolva súlyos bútorokkal. A lépcső innét vezet fel a manzárdra, s egyedül csak onnét szűrődik le fény a félig nyitott ajtón. Olyan magától értetődően csókoljuk meg egymást, ahogy a szél összenyom két levelet. És csodálkozom. Fogom a vállát, és sehol se bömböl a rádió, és holnap megint valami más lesz. Ha lesz. Nem is kérdezem meg a nevét, biztos szőke neve van. S valami nagy, tömény gyengédséggel nézek rá, és érzem, hogy gondolkodás nélkül belelőnék a férjébe, ha most váratlanul belépne, és itt találna a feleségével, igazoló papírok nélkül.

Fönt a manzárdszobában az asszony odavezet egy függönnyel eltakart beugróhoz, ahol a két gyerek alszik. Fiú mind a kettő, szőkék azok is, a nagyobbik hatéves lehet, a kisebbik három. Az ágyra heveredünk le, közel a kályhához, és folytatjuk, amit elkezdtünk lent. De most valahogy nincs annyira jó íze. Kis idő múlva aztán nyugtalanul beszélni kezd. Primitíven fogalmaz, hogy követni tudjam, de nem kell sok szó, hogy megértsem: az Oderán túl van egy barátnője, ahhoz szeretne eljutni a gyerekekkel; s hogy egyedül bennünk bízik. Ugyanis valami idea rögzült benne az este folyamán, hogy nekünk már van gyakorlatunk az ilyen menekülésben, s ameddig lehet, szívesebben jönne velünk, mint németekkel. Nem mondja ki, de érzem: a fogságba esésre gondol. Hogy akkor velünk biztos jobb lesz. És hogy ki nem állhatja a férje szüleit. Én meg egész ütődötten hallgatom. Simogatom a kezét, de azért a tüzet is nézem közben meg a bugyborékoló gyertyacsöppeket. Aztán fölállok, s a fekete roló mentén kinézek a havas utcára. A fénycsík – ahogy a rolót félrehúzom – most is a garázs előtt szeli át az úttestet, s ez már majdnem olyan mulatságos, mint a mesékben az ismétlődés. Mindezt ugyanakkor mély fölfedezésnek is érzem, s egyszerre a mozdulataim is föllazulnak. Ő meg azonnal beleegyezésnek veszi hirtelen fölgerjedésemet; mármint hogy magunkkal visszük őt is. Aztán átvezet egy másik szobába, ami tele van falba épített szekrénnyel. Sorba kinyitja őket – itt van az egész ruhatára, az övé, a gyerekeké, a férjéé. És makacsul faggatni kezd, hogy mit gondolok, mit érdemes magával vinni, segítsek válogatni, mert ő teljesen tanácstalan. Még azt se tudja eldönteni, hogy egyáltalán mekkora csomagot készítsen elő. „Lehet egy kicsit nagyobbat is” – mondom szórakozottan, mikor a rengeteg holmit meglátom, a hófehér teniszszoknyát, a ragyogóra pucolt gyerekcipőket, a zöld vadászbricseszt, a kalapokat, esernyőket, botokat, a tüllzacskóba kötött mirtuszkoszorút. S közben megint az órámra nézek lopva. Az asszony meg egyre jobban belemelegszik. Hosszú asztalkát húz a szekrények elé, s elkezdi kirakni, válogatni a ruhákat, s csak szortíroz, beszél, kétségbeesik, leveti a sárga pongyoláját, és fel akar venni egy másikat – én meg kérem, hogy most már ne vegye fel. Erre elneveti magát, és meglegyinti az arcomat. „Jó – mondja –, akkor majd reggel folytatjuk” – és visszaszalad a hálóba. Én egy darabig még tovább matatok az idegen ruhák között, s anélkül hogy bármi célom volna vele, itt is kinézek az ablakon. Egy udvarra s egy szökőkútra látok le, a szökőkút mellett hóember, a kezében csajka. Az asszony közben föltesz egy lemezt a másik szobában, egy angol lemezt, amit én is nagyon szerettem otthon, a Miss Otis-t. A zene egészen halkan szól, és mi is nagyon halkan táncolunk a gyerekek miatt. Ha jól értem, egy nagy, fehér hajóról mesél, egyszer a Baleárokra utazott lánykorában. És a Balaton? Igen, az a Plattensee. És a csikósok meg a puszta? Nem is tudom… Mit tudok én egyáltalán a csikósokról? S megnyugtatom, hogy a halottak nem is olyan gusztustalanok a hóban. De nyáron például már… Ő meg borzong és mosolyog, és simogatja az én edzett arcomat, s végül magához húz az ágyon. Nem hunyom le közben a szememet, valahogy nem jön, hogy lehunyjam, és látom megint a sistergő gyantacsöppeket: szép sorban mind elpárolognak, egyik se menekül meg. És egyáltalán nem kell erőlködnöm, hogy meghatódjam magunkon, Miss Otis-on, aki egy vasárnap délután nagyon szomorú lett valamitől. Aztán várok egy kicsit utána, s csak akkor állok fel. „Mindjárt jövök vissza – mondom –, valami meglepetést hozok, egy kis finom dohányt.” És kisietek a szobából. Amíg tapogatózva lefelé lépkedek, a gyomrom megint összeszorul, s hirtelen képtelen vagyok az asszony arcára pontosan visszaemlékezni. Ezt az érthetetlen görcsöt mégis jó jelnek veszem. Köpni szeretnék, káromkodni, arccal a hóba vágódni, hogy minél előbb visszazökkenjek. Már úgy nyitok be lent a szobába, hogy szinte fizikailag érzem a szám szélén a kemény vonást. Csak a kis lámpa ég bent, az ablak nyitva, s mintha Zimányi fejét látnám kint az udvaron. Akkor veszem észre, hogy az ebédlő felé is tárva az ajtó. Nem értem. Kis idő múlva megjelenik az ebédlőajtóban Mészáros, kezében két bontatlan borosüveggel. Egyszerre elönt a nyálkás reménytelenség. „Vidd vissza azonnal!” – suttogom, de Mészáros csak röhög hangtalanul, s int, hogy öltözzem fel én is. Aztán óvatosan kimászunk az udvarra, és a garázs mellett átdobjuk magunkat a kerítésen. Mielőtt befordulnánk a következő utcába, még visszanézek a manzárdra; látom, hogy az egyik ablakon csap ki a fény. Azonnal kapcsolok: a ruhaszekrényes szobában elfelejtettem helyére húzni a fekete függönyt. S ezért most súlyosan lakolhat az asszony, ha időben nem veszi észre. Mit mondjak? Semmit se mondok.

A tiszti bordélyház mellett húzunk el, a piactér mögött, s messze elkerüljük a fiú- meg a lányiskolát, ahol kórházat rendeztek be. Mészáros időnként odapislog rám, mintha kérdezősködni akarna a külön éjszakámról; az erőltetett gyaloglás azonban elveszi a kedvünket a beszélgetéstől. Zihálva lassítunk, majd megint nekilódulunk. Az egyik közből kemény férfihang harsan fel, német, de nem lehet tudni, hogy az utcán kiáltozik-e vagy valamelyik ablakból. Aztán két gyors revolverlövés csattan fel, és rögtön utána öblös nevetés; úgy látszik, többen vannak. Mi ekkor már bent kuporgunk egy törpefenyő alatt, a hó a nyakunkba poroz, szemközt velünk egy tetejetlen ház, már nem volt idő rá, hogy befejezzék. Zimányi annyira ideges, hogy nem tud uralkodni magán, ott a fenyőfa alatt letolja a nadrágját. Még négy kilométer a rendező pályaudvar. Tulajdonképpen nincs is más vágyam, mint egy szénabálákkal megrakott tehervagon. S eszembe jut, hogy elfelejtettem figyelmeztetni az asszonyt: a pokróc sokkal fontosabb, mint a ruha. Sok pokróc. De akkor már megint rohanunk, s végre kijutunk az utcák övezetéből, és bent járunk abban a fenyőcsemete-iskolában, ami a községet elválasztja a rendező pályaudvartól. Kicsit túlságosan is gyerekfa erdő ez, melltől kilátszunk belőle, mint az óriások. De valahogy mégis ez adja vissza a nyugalmamat; hogy így elnézhetek az akkurátos, nevetségesen glédába állított erdőcske fölött. S már nem is érzem annyira fontosnak, hogy rohanjunk. Megúsztuk. S vállon lököm Mészárost, hogy mit akart kérdezni. Mészáros válasz helyett megáll, bakancsa sarkán letöri az egyik borosüveg nyakát. Egyből kiisszuk az egészet, aztán végzünk a másikkal is. „Na, ugye nekem volt igazam?” – kérdezi nevetve Mészáros. Zimányi megtoldja egy frivol mozdulattal a tenyerén: „Neked volt igazad” – mondja, s rám néz. Érzem, hogy valamit kellene már mesélnem a manzárdszobáról; de csak annyi jön ki belőlem, hogy Hellinél még mindig bömböl a rádió. S váratlanul ekkor kapjuk az első figyelmeztető lövést.

A golyó ott surrog el mellettünk néhány méterre. Azonnal lehasalunk lélegzetfojtva, és vagy húsz percig nem mozdulunk. Aztán roggyantott térddel, hogy ne legyünk magasabbak, mint a fák, futólépésben megindulunk az erdőszél felé, ahol már ott dereng a sötétben a vasúti töltés vagonsora. S akkor megint egy újabb dörrenés, de ezt valahová mögénk ereszthették, mert nem halljuk a surrogást – „Rohadj meg” – mormogja Mészáros, és arrafelé rohan, amerre valami árkot sejt, hogy abba húzódjunk be, és onnét kapaszkodjunk fel a töltésre. De ez téves szimat volt, a legtévesebb az indulásunk óta. Mint egy hirtelen bedobott díszlet, egy őrbódé tűnik elő az erdőszélen és a hóköpenyes őr, ránk tartott géppisztollyal. Mint a szobrok, úgy dermedünk meg azonnal, s már ahhoz sincs fantáziánk, hogy lehajoljunk. Nincs is értelme. Talán negyven méter sincs közöttünk, legföljebb harmincöt. És azt se tudjuk eldönteni, hogy magyar-e az őr vagy német. Zimányi liheg. Mészáros az orrát szívja szaggatottan, de egyikünk se mozdul. Az őr se. Ahogy jobban hozzászokik a szemem ehhez a végső látványhoz, lassan az őr arcát is látni vélem a sötétben, egy arcot, ami előtt tűéles pontocskák vibrálnak. Nem igaz, hogy minden bűne eszébe jut ilyenkor az embernek; még a legutolsó se. A Baleárokra gondolok meg egy ívlámpára valahol a Nagykörúton. S csak ég a lámpa, és nem alszik el. S teljesen védtelenül és megtisztultan érzem, hogy a reflexeim cserbenhagynak. Majdnem negyedóráig állunk így mozdulatlanul, aztán az őr lassan hátat fordít nekünk, s úgy marad. Időbe telik, mire a lábunk annyira engedelmeskedik, hogy lépés lesz belőle. Messzi ívben elkerüljük a bódét, s babonából nem nézek vissza, hogy az őr utánunk les-e, vagy vállához emeli-e a géppisztolyát. Ez most már nem következhetik be. És ami be fog következni, azt úgyse tudhatjuk még. Majdnem óvatosság nélkül trappolunk a töltés felé; s csak amikor a vagonok mellé érünk, akkor jön ránk megint a szorongás. Túlságosan magasan vagyunk itt a töltésen, és túl közel az éghez. Sietve átmászunk a kerekek alatt a másik oldalra, és futva megindulunk a vagonsor vége felé, lehetőleg minél távolabb a váltókezelő toronytól, ahol piros meg kék lámpák égnek. Csupa lezárt marhavagon mellett rohanunk, míg ki nem fulladunk teljesen. Látom, hogy Zimányinak véres a szája, de csak mint tényt állapítom meg ezt is, nincs visszhangja bennem, szinte üresebb vagyok, mint amilyen a garázs volt. S akkor Mészáros váratlanul megáll, s tőle szokatlan elmélyedtséggel kijelenti: „Ez egy szent volt, ez tényleg egy szent volt!” Még vagy három vagon mellett sétálunk el, mikor hirtelen pisszet intek, és odaszorítom a fülemet a vagon falához. Erre ők is követik a példámat. Kis idő múlva kivesszük, hogy magyarul beszélgetnek bent, de annyira fojtottan, hogy azonnal bizalmat érzünk irántuk. S halkan bekopogok. Sokáig csend, mintha sírba eresztették volna az egész vagont. Erre az ajtóréshez nyomom a számat, és beszólok: „Magyarok vagytok?” Pár perc múlva félrehúzzák az ajtót, de csak egy tenyérnyit. „Mit akartok?” – mordul ki valaki a résből. „Van még hely hármunknak?” – kérdezem suttogva, s szagolom a kiáramló levegőt. Majdnem meleg szagok a kinti hideghez képest. Aztán villámgyorsan feltornázzuk magunkat a vagonba, tapogatózva az ajtó mellé húzódunk szerényen, és ott guggolunk le. Szuroksötét van bent, de azért elég jól megérzem a némán üldögélő testek irányát. Tízre tippelek, de kiderül, hogy nyolcan vannak csak, a többi helyet egészségügyi cuccok foglalják el. Azt mondják, egészségügyiek, Kisvárdáról. És hogy őket Graudenznél verték szét. Van közöttük egy tolnai fiú is, patikus. Tolnán én is ismerős vagyok, éltem ott pár évig; s megkérdezem a nevét. Megmondja. Kicsit meghökkenek, de úgy, mint aki érzékel ugyan még, de azt már nem tudja pontosan, hogy öt kilót raktak-e a kezébe vagy húszat. „Te, az nem lehet… – mondom – Cselényi még a háború elején felfordult a motorjával, még gyászjelentést is láttam róla.” Válaszul csak egy morgást kapok, hogy ne akarjak okosabb lenni nála. És hogy ő különben se ismer engem. „Én se téged – mondom már majdnem jókedvűen –, de az anyám az ismert, és ő mutatta a gyászjelentésedet is.” „Ugyan hagyd már! – szól rám Mészáros. – A végén még azt hiszik, hogy idióták vagyunk.” S kezdi kibontani Zimányi kenyérzsákját, hogy egy kis leveles dohányt morzsoljon. A fiú, aki az ajtót nyitotta ki nekünk, rájön a neszekből a műveletre, odabotorkál hozzánk, nyújtja a kezét, és kér a többieknek is. Mészáros készségesen morzsol és adakozik. Közben halljuk a füttyöket kint, és csak cigarettázunk, alig beszélünk, és megint cigarettázunk. Csak szegény Zimányinak vacog a foga. Később előveszem a bicskámat, és ki-be csattogtatom, de rám szólnak, hogy „ökör, hagyd abba azonnal”! Erre minden indok nélkül mesélni kezdem, hogy egyszer egy döglött kisborjú mellett ültem, míg a gazdája, egy paraszt, vissza nem jött érte; én meg a borjú patáját farigcsáltam addig a bicskámmal. De erre is azt mondják, hogy hagyjam, ez is olyan, mint a gyászjelentés. Pedig hát igaz, legalábbis annyi, hogy mikor a moziból kijöttem egyszer T.-ben, egy paraszttal találkoztam a piactéren, valami sebesült kisborjút vezetett, a feje be volt törve a borjúnak, de a zúzmara egészen belepte a véres fejet, mint valami kötés, mintha porcukorba mártották volna; s akkor megkért ez a paraszt, hogy fogjam addig a kötőféket, amíg ő bemegy egy házba, de ameddig bent volt, a borjú lecsuklott a hóba, és a két patáját szépen odarakta a bakancsom mellé. Aztán más nem is történt. De végül is megértem, hogy igazuk van, nem olyan lényeges az egész. És megint rágyújtok, mert valahogy semmi sem elég. Megvárom, míg körmömre ég a csikk, s csak akkor taposok rá, aztán felállok, és óvatosan rést nyitok az ajtón, hogy kinézzek. Egy szemafor jelez éppen szemben velem, s a síneken, a vagonokon túl a hold világítja be síkságot, egy másik, egy ugyanolyan síkságot. És ez az egész kinti tágasság egyszerre olyan védtelen lesz, mintha semminek se lehetne határt szabni benne. „A hold – mondom –, feljött a hold. – És becsukom az ajtót. – Feljött a hold” – mondom még egyszer, mert senki se válaszol. „Hát aztán?” – szól nagy sokára egy hang, akiét még nem is hallottam eddig. A tolnai patikus meg belekezd egy történetbe, hogy ki hogyan szokott óvszert vásárolni, mert az is típusonként változik…

 

Azért furcsa, ahogy így húsz év múlva eszébe jut az embernek ilyesmi, egyszerre és átmenet nélkül minden, pedig még azt se mondhatom, hogy boldogtalan vagyok. Lakásom van, állásom van, az utcákon égnek a lámpák, az aszfalt tükörsima, a lány, aki a karomba kapaszkodik, szeret; s akkor pár percig egyszer várnunk kell az Emkénél, amíg átjutunk a Nemzeti oldalára, közben nézem az arcokat, az autókat meg a lábakat lent az aszfalton, és egy kövér daxlit a karcsú lábak között, ahogy szimatol és fintorog lustán – és még mindig csak a daxlit nézem: vajon nem túl kövér ez a kutya? – s mint egy idegen, úgy nyúlok bele a saját zsebembe, de nem találom a cigarettát.

 

Jelentés öt egérről

December huszadikán költöztek be az egerek a kamrába, szám szerint öten, két nőstény és három hím. A kopasz vadszőlőn kapaszkodtak föl a második emeletig, az indák odáig felnyúltak. Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.

Vándorlásuknak nem volt különösebb oka, csupán a megszokott. Az élelemhiány, a mindennapos szénlapátolás robaja, s hogy nem akadt üreg, ahová behúzódhattak volna. Ösztöneikben az rögződött, hogy a védett üregekben egyúttal jóllakottak is.

A pince cementes volt, sehol egy rés. Nyáron faládák álltak az egyik sarokban, de ezek eltűntek ősszel. Maradt a szén. Ha lapátoltak belőle, a villanyt is felgyújtották, s ez ideges futkosásra késztette őket. Csak a széndarabok között bújhattak el. A szén viszont porlott – az egyetlen, ami mállott a pincében –, s a legváratlanabb pillanatban zúdult rájuk a fekete lavina. Sok így pusztult el közülük, de hogy hányan, azt soha nem érzékelték, csak azt, hogy ők még élnek. Legtöbbjük az éhségtől hullott el. De ezeknek a pusztulását sem érzékelték másképp, mint azokét, amelyeket a szén temetett be, s így meg se szagolhatták őket döglötten. Közömbösen surrantak el mellettük.

Egy nap megerősödött a hideg, s jeges hó fúvódott a pincébe, belepte a szénhalom réseit. Ha ráléptek a fehér porra, besüppedt alattuk; ha meg felolvadt a testüktől, a nedvességet érezték iszonyúnak a hasaljukon. Ez nemcsak a futkosást, de a rejtőzést is fáradságossá tette. S a villany is élesebben világított a hótól. Mintha csak egymást akarták volna kiegészíteni, a hó és a szén.

Huszadikán éjszaka az egyik hím odarohant a deszkajárókához, végigszaladt rajta az udvari ablakig, majd ismét visszafutott a pincébe, és ott cikázott nyugtalanul. Hamarosan a társai is nyomába szegődtek. Percekig rohangáltak így, fel és alá, mindig ugyanazon a szakaszon, és mindig ugyanott torpanva meg, mintha kényszerítő, áldozati feladatot hajtanának végre. És semmi hangot nem hallattak közben. Aztán újra a deszkánál teremtek. Felkúsztak a szellőző vasrácsára, és megindultak fölfelé a végtelennek tetsző falon. Mindez pillanatok alatt történt. Ellenállhatatlanul mászniok kellett, noha semmi szagot nem éreztek; sőt, a fal még a pincénél is vigasztalanabb volt. A feketére aszott bogyók a legkisebb érintésre zörögve hullottak le; és sose tudták: ők okozták a zajt vagy valami más? De csak annál konokabbul törtek előre. Az a tény, hogy más körülmények közé kerültek, megkétszerezte kitartásukat, hogy ezektől az új körülményektől minél előbb megszabaduljanak.

Közben akadt egy megtévesztő pillanat. Túl az első emeleten, egy kipúposodó malterréteg mentén, keskeny rés állta útjukat. Lábacskáikkal azonnal körbetapogatták belülről. Igazi üreg volt. Megnyugodva fúrták be magukat az alján felgyűlt porba, s itt töltötték az éjszakát. E biztos fedezék birtokában a vadszőlős falat is másképpen érzékelték másnap. A fekete bogyókból egész halomnyit hordtak be az üregbe, s tűéles fogukkal apróra morzsolták. Ettek is belőle, de éhségüket inkább a rágcsáló mozdulat enyhítette. A mélyedést, amit testükkel vájtak, széttördelt levéllel bélelték ki. Ez a munka késő délelőttig eltartott. Délfelé a szüntelen kapirgálástól az üreg fala meglazult, s az egész malterlebernyeg lezuhant az udvarra két társukkal együtt. Mindketten egy nagyobb malterdarabba kapaszkodtak bele, előbb csak óvatosságból, aztán már ijedtükben, mint az egyetlen valamibe, amihez a biztonság friss emléke fűződött. Lent a mélyben betemetődtek a hóba; s fönt így maradtak öten.

Vaksin hunyorogtak, a téli nap vakít. Üreg nélkül a vadszőlős fal ismét borzalmasnak tetszett. Sokáig mozdulni se mertek, Majd később egy kis maradék peremen tovább rágcsálták a levéltörmeléket; de hamar rájöttek, hogy nincs mit kibélelni vele, s akkor újra elfogta őket a kínzó sürgetés, hogy útra keljenek. Előre, és semmiképp se vissza.

Ekkor érkeztek el a kamraablakig. Már négy-öt méter távolságból megérezték, hogy nyitva van, s ettől új erőre kaptak. Csak addig kell kitartani most már – s akkor valami egészen más kezdődik.

Egészen más.

A kamra kicsi volt. Falait mennyezetig polc borította, a két szemközti állványt vasrúd kötötte össze, néhány kolbász, sonkavég, finom sókristállyal erezett szalonna lógott le róla. Egy kis asztalkán ételmaradék. Alatta hullámpapír doboz, tele rongyokkal letakart krumplival. Az ablak üvege kék volt, s ugyanilyen kék az ajtó ablakszeme is. Ez a derengő félhomály különösen nyugtatólag hatott rájuk.

Az egyik polc mellett szokatlan formájú láda hevert; talán, hogy fel lehessen rá állni. Mindenesetre volt egy elkülönített rekesze is, olyan, mint egy fiók, de ezt csak napok múlva fedezték fel. Addig a polcok sarkaiban töltötték az éjszakát. A sok zug közül egyelőre nem tudtak választani, váltogatták a helyüket; úgy érezték, mindegyik egyformán alkalmas, hogy birtokba vegyék. A bőséges táplálkozás nemcsak az állandóság érzésével párosult bennük, hanem hanyag otthoniassággal is. Szinte tobzódtak a bizonytalanságban, hogy bármelyik zugban megaludhatnak. S ugyanakkor az önállóságuk is megnövekedett. A pincében folyton egymás mozdulatát lesték, most mindegyiküknek megvolt a maga külön útja; sőt, külön hangja is. Hol tompábban, hol élesebben kis füttyöket kevertek cincogásukba, ami leginkább lágy trillázáshoz hasonlított. Máskor meg halk horkantást, csettintést vegyítettek bele, de olyan technikával, hogy mind az ötükét meg lehetett különböztetni. Mintha minden veszély megszűnt volna, ezt sugallta a kék félhomály. Az ajtó ritkán nyílt ki, és akkor is zörejek előzték meg. És nem zúdult le se fehér, se fekete por.

Jelenlétüket egy elmozdított befőttesüveg árulta el: zörgősre száradt morzsalék hullott le róla.

A fölfedezés után a házaspár gyorsan becsukta a kamra ajtaját. A padló reccsenései azonban sejtették, hogy nem távoztak messze, rövidesen ismét be fognak nyitni, és néma mozdulatlansággal várják a kétségtelen bizonyosságot, az apró neszeket, a lelepleződést, ami indokolttá teszi az óvatosságot. És jogossá a védekezést. De semmi nesz nem hallatszott. Erre késpengével végigkocogtatták az üvegeket. Megrugdalták a polcok alját. A papíralátéteket zizegtették. Ez sem hozott eredményt. Viszont kiderült, hogy nem egy egér garázdálkodik, hanem több, esetleg egy család. Egy családnyi egér pedig már olyan mértékű tenyészés, ami undorít. S undorodva továbbfolytatták a csapkodást, és még szélesebbre tárták az ablakot: ha kimenekülnek, egyelőre elhárították a veszélyt – aztán majd kigondolnak valamit.

De egér ezúttal sem mutatkozott. Szorongva lapultak szanaszét, mind az öten másutt, holott legszívesebben együtt kuporogtak volna, egymás hasa alá dugva fejüket. Végül két csattanás hallatszott: az ajtót is, ablakot is rájuk csukták.

Kis idő múlva halk, egyforma cincogással jelt adtak egymásnak, és a legfelső polcon összepréselődtek, akkora helyen, mint két gyufásskatulya. Nem is mozdultak addig, míg újra nem nyílt az ajtó. Akkor érthetetlen sietséggel átfutottak egy másik sarokba, s lábuk alatt megzörrent a papír. Ezt a neszt már jól lehetett hallani. Egy pillanatra újra szóba került, hogy talán mégis próbálják kihajtani őket, de letettek róla. Most már a fogó mellett döntöttek. Egy féldióval feltámasztott virágcserepet állítottak az asztalra, majd minden föllelhető élelmiszert letakartak üveggel. S ami a vasrúdon lógott, zsineg helyett vékony drótra fűzték fel.

Aztán csöndben maradt a kamra egész másnapig. És a csönd ismét bizakodóvá tette őket. Járták külön útjaikat, füttyögtek, s még jobban is érezték magukat, mint eddig: az ablak csukva volt, nem volt annyira hideg. Jóllakottságukban az sem tűnt fel rögtön, hogy minden ehetőt üveg borít. Megelégedtek a papírrágcsálással, a rágcsálás enyhíti a szomjat. A féldiót csupán megérintette egyikük, mire a cserép lekoppant, de lomhán. A hasas nőstény egyszerűen nem értette, hová tűnt olyan gyorsan a dió.

Másnap újra kezdődött a csapkodás; a kamra ablakára dróthálót szegeltek föl.

De előbb megvizsgálták a virágcserepet. Óvatosan fölemelték egy alája csúsztatott papondeklivel, és kivitték a vécére. Csalódást okozott. De még így üresen is gyanút keltő volt. Mintha lett volna benne egér, csak éppen már nincs. Megszökött volna? Nevetséges. Mégsem lehetett nevetni rajta. Furcsa tartózkodással helyezték vissza az asztalra, mint egy fertőzött csészét, amit bár kimostak – mégsem lehet tudni.

A drótháló felszerelése sokáig eltartott. A hely is szűk volt, az ajtót se hagyhatták nyitva, nehogy kiszökjenek az egerek az előszobába. A szögecsek folyton lepotyogtak a földre. A könyök, a csukló minduntalan beleütődött az ablakfába. A drótháló szegélye, mint a tű, szúrt, s behasított a köröm alá, szopogatni kellett a kibuggyanó vért. De kárpótolt a gondolat, hogy a háló tökéletes megoldás lesz. A kamra szabadon szellőzhet, s még egy bogár sem hatolhat be. És egy egér sem távozhat már. Csak mielőbb vége legyen a hajszának, aztán már nem kerülhet sor ilyesmire. Gyorsan és végérvényesen. Tulajdonképpen így humánus. Addig már takarítani sem érdemes, majd utána. Utána rend lesz és tisztaság. Iszonyú, hogy mindenütt ott a nyomuk; ahol nem is látszik, ott is a piszkukat sejteni. És a bűz. A takarításszag olyan, mint a tiszta lelkiismeret.

Az egereket megviselte az órákig tartó zaklatás. Csak sötétedés után merészkedtek elő. A zugok, ahol bújtak, már sokkal kevésbé látszottak biztonságosnak. Tétován az ablakot is körbejárták. A háló meglepte őket. Érezték az éles levegőt, mégsem lehetett áttörni rajta. Nem mintha menekülni akartak volna, de kitapasztalhatták, hogy arra nem vezet többé út. Talán másfelé.

A két hasas nőstény éhezett meg legelőbb, de csak morzsányi törmeléket találtak. A cseréppel ugyanúgy jártak, mint előző nap: a dió eltűnt, mielőtt ehettek volna belőle. Üregre vágytak, egészen kicsi üregre, s egyre inkább fölhagytak az egyéni futkosással.

A hím ekkor fedezte föl a szokatlan formájú láda fiókrekeszét. És ez egyszerre lázba hozta őket. Még ösztöneik találékonyságát is meghaladta, hogy mért jobb ez, mint minden eddigi üreg. Jobb volt. S a kinti világból tekervényes folyosójárat vezetett hozzá. Azonnal megkezdték a kibélelését. Tépték és hordták a papírszeleteket, a rongyszálakat, melyeket a krumplisládában találtak. Három napig tartott a fészek elkészítése, s ebben a három napban alig zavarták őket. De nem is nagyon hallották a neszeket a fiókrekesz mélyén. Biztos fedezék volt, téli, nagy alvásokra való.

Az üreg legbelsejébe a két nőstény fészkelte be magát. Egyre nehezebbükre esett a mozgás. Aludtak, kóvályogtak, majd újra elaludtak. A jóleső melegben a legkisebb morzsa is kielégítette őket. A cserepet azonban mindennap meglátogatták, makacsul bizakodtak, hogy egyszer mégis megkaparintják a diót. Mivel soha nem tudtak a közelébe férkőzni, egy idő múlva egyetlen tárgya lett érdeklődésüknek, óriásinak sejtették és kimeríthetetlennek. Ha ezt a fészekbe cipelhetnék, talán ki se bújnának tavaszig. De azért már az öreg hím is a kényelmesebb utat választotta, hogy megközelítse: az asztal lábán már nem tudott fölkapaszkodni, visszacsúszott a gyöngeségtől. Ettől egyszer váratlan őrjöngés vett erőt rajta. Cincogásával úgy fellármázta társait, hogy végül mind fölvánszorogtak az ablakperemre, és vadul kaparták a hálót. Megfeledkezve a fészekről, eszeveszetten ki akartak törni. Majd váratlanul ismét elcsöndesedtek és visszavonultak. Csak a legkisebb nem. A futkosás ingere nem akart elcsitulni benne, egyenesen a cseréphez rohant, és belekapott a fél dióba. A dió félrerepült, ő meg a cserép alatt maradt. Egész éjszaka ott hevert az asztalon a dió, veszély nélkül ehettek volna belőle, de társai nem mozdultak ki reggelig. Akkor pedig már késő volt, a cserepet kivitték a vécére, dióstul. Az egérkölyök döglötten hullott ki belőle. Ráhúzták a vizet. Még akkora sem volt, mint egy spulni cérna.

Ez az elképesztő kicsiség szülte a gondolatot, hogy más eljárást kell alkalmazni. Végre is, ki tudja, hány van belőlük? S ha mind ilyen apró? Mindet külön várják ki, míg a cserép alá kerül? Ha nagyobb lett volna, talán nem is gondolnak a kénrúdra. A nagy test valahogy megfoghatóbb eredmény. Zsákmány, ami terítékre kerül. Így csak légycsapkodás, nincs vége-hossza. Egyszerre az invázió rémével fenyegetett ez a kicsiség. S hátha még kisebbek is vannak?

A méreg megbízhatatlan, hozzá se nyúlnak többnyire. A kénfüst viszont alapos és gyors. Kár, hogy eddig nem jutott eszükbe. Hogy biztos legyen a hatás, egyszerre két rudat gyújtottak meg a cserép tetején. Aztán kihordtak minden élelmet, és eltömítették az ajtót.

Az egerek sokáig nem éreztek semmit, a fészekbe nehezen szivárgott be a füst. Mikor orrukba hatolt a csípősség, ösztönösen egymáshoz dugták a fejüket. Így várakoztak. Pár perc múlva aztán vakon kirohantak az elbarikádozott járaton – csak az egyik nőstény nem mozdult. De az se ijedségből vagy ravaszságból; csupán kimerültebb volt, mint a többi. A huszonegyedik napja felé közeledett, míg a másik nőstény csak a tizenötödik napja körül tartott.

Három társa kint különös változáson ment át. Először száguldva köröztek a láda körül, majd felkapaszkodtak az asztalra, sorba mindegyik polcra, egész a legfelsőig, és mindenütt körözve keresték a fészek bejáratát. Ez a körözés lett minden tudományuk. És egyre féktelenebb erőt éreztek magukban. Ha egymáshoz ütköztek, azonnal haraptak, és nem engedték ki foguk közül a másikat, összegubancolódva köröztek tovább. Aztán hirtelen, majdnem egyszerre bágyadtak el. Ahol utolérte őket a bágyadás, reszkető fejjel eldőltek, és egyre hosszabbra kezdtek nyúlni. Valószínűtlenül hosszúra nyúltak. Majd gyors rángásokkal leestek a polcról mind a hárman.

Nemsokára kinyílt az ajtó. A türelmetlenség, hogy mi lehet az eredmény, minden hasonló esetben sürget. A ritkuló füstben mindjárt szembetűnt a három hulla. A bejárat mellől azonnal felkapartak kettőt, de a harmadik beljebb feküdt, le kellett volna térdelni, hogy elérjék. Majd a következőre azt is – gondolták, s gyorsan becsukták az ajtót, hogy a bűz el ne árassza a lakást.

Csak órák múlva néztek be megint, kezükben egy kis karácsonyfagyertyával, amit a fáról emeltek le; a kávéfőző kicsapta a biztosítékot.

Elképedésükre a harmadik hullát fent az asztalon találták, megcsonkítva, félig lerágott fejjel. Tehát még élt az előbb, s azóta mászott oda. Sőt, vannak, amelyek túlélték a füstöt! Ez a fordulat otrombává tette a küzdelmet. Azt a tűnődő sajnálatot mérgezte meg, ami az egész műveletet végigkísérte, a cseréptől a kénrúdig. A sajnálat egyszerre bosszúsággá, dühvé változott bennük. De már nem határoztak semmi újat, este volt. Majd holnap.

A harmadik nőstény ezen az éjszakán érzékelte először, hogy mi az egyedüllét. Eddig csak meg-megfogyatkoztak, ami közömbös. Most ő volt az egyetlen egér a földön. S már nem bújt vissza a fészekbe. Kiült a drótháló mellé, az ablakperemre, és egész éjszaka ott ült. Reggel ott találták megfagyva.

Most már csak azt kellett megállapítani, hogy nincs-e több belőlük. S egy friss sajtdarabot hagytak az asztalon. Ha lesz rajta rágcsálásnyom, újabb kénrudat kell gyújtani; ha nem lesz, melegíthetik a szódás vizet.

Újév másnapján került sor a takarításra. Ekkor fedezték fel a fészket is. Nem akartak hinni a szemüknek: két lapátnyi rongy- és papírszemetet ráztak ki a ládarekeszből. Még egy vendégnek is megmutatták. Iszonyú. Ezek aztán jól felkészültek a telelésre! Itt akartak kölykezni. S az öt közül legalább három nőstény volt – legalább három!

Ez a téma napokig foglalkoztatta őket. Elképzelték, hogy mi történhetett volna. Még számításokat is végeztek. Nász után húsz-huszonnégy napra hat-nyolc kölyköt szül a nőstény. És évente ötször-hatszor szül. Így egynek az utódai megközelítik a harmincat. És a hat-nyolc utódnak legalább a fele nőstény – és azok megint csak ugyanúgy… Nem is lehet végiggondolni, csak lerajzolni, mint a családfát. Aztán már rajzolni se lehet, csak absztrakt jegyekkel jelölni, számokkal, melyeknek mindegyike él, és még tovább osztódik. Geometriai progresszió.

Igen, ez az. Geometriai progresszió. S egyszerre, mint valami váratlan, talált kinccsel, úgy dobálóztak ezzel a kifejezéssel. S vele a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává finomult.

 

[7]

 

Riport (1)

Arról volt szó, hogy határidő előtt végezzük el a munkát, de hogy miért, nem tudtuk, az irodán tudják az ilyet. Az iroda ott volt a közelben, napjában hússzor is elmentünk mellette. A kerítése zöld vas, mögötte egy kis kert paprikavirággal; persze, nyáron csak, ilyenkor télen az is olyan, mint a szemétdomb, kidobáltak a hóra ezt-azt. Különben barakkforma épület, külsőre hasonlít a mi pihenőszállásunkhoz, csak nem fából van, hanem kőből. Éppen ősszel vertük be sárga habarccsal, hogy a muskátlik szebben mutassanak. Ez a habarcsozás amolyan ingyen fusi volt, Kutasi elvtárs kért meg rá bennünket, és ott is maradtunk két nap munkaidőn túl, utána sört kaptunk óriáskiflivel, és Sárikától egy puszit. De azt csak én, pedig nem hiszem, hogy különösebben tetszenék neki. Egyszer találkoztam vele a Nagyenyed utcában, és elég közönyösen köszönt, pedig nem pufajka volt rajtam, hanem a kék ballonom. Hát istenem. Ezen nem fogunk összeveszni. De azt meg kell hagyni, hogy csuda hangja van. Ha nyáron nyitva az ablak, akkor halljuk, de télen csukva az ablak, akkor csak a megafon szól, ha valamit akarnak; hogy az anyagszállító mért késik, hogy a brigád mennyi százalékot teljesített satöbbi. Azért én szeretem a telet. Iregről itt van két barátom, stramm gyerekek, mikor rá kell kapcsolni. „Hát, ha be kell fejezni határidő előtt, befejezzük” – és röhögve kiabálnak le a magasból, amikor Zsuzsa, a gépírós, lila szvetterben kiszalad, és kikotorja a hóra a kávézaccot. Különben nemcsak ő, az egész iroda izgul, hogy elkészülünk-e. Van az irodának egy előtérféléje, ahol a vaskályhán egész nap ott melegszik egy kondér csipketea, abban sok a C-vitamin. Plusz két csésze és merítőkanál, ott szoktunk lehajtani egy csészével, csak ne lenne olyan dög édes. De azért csak beleteszik, a cukor táplálja az erőnlétet. Másik adalék, ami a helyzetből adódik, hogy mi sokkal tágasabban vagyunk kint, mint ők bent. Amikor teázunk, néha benyitunk a belső helyiségbe. Hát röhej, ahogy hegyén-hátán állnak az asztalok, írógépek, számológépek. A vaskályha vörös, csoda, hogy nem pukkadnak ki, bár igaz, hogy mindig panaszkodnak. Én speciel nem szívesen megyek beljebb, inkább ott állok meg az ajtóban, és elszívok egy cigarettát, amit Sárika ad. Persze, jobb volna, ha Zsuzsa adna. Olyan kis sovány nő ez a Zsuzsa, meg vékony lábú, jólesik ránézni. Ilyen gusztusos sovány nőt én Iregen sose láttam. De azért sokáig mégse bírom ki bent, főképp a zaj miatt, s hogy folyton csevetelnek. Meg a telefon. Azért mégis biztató, hogy ilyen sokan irányítanak bennünket meg izgulnak, hogy elkészülünk-e. Közben hallom, hogy Zsuzsa este moziba megy, most rendelte meg a jegyet, de akkor már megint kopog a gép, szól a megafon, keresik Baricza bácsit. Hiszen kereshetik, az most nem jön le a magasból, az öregnél nem ismerek pedánsabb embert, amibe belekezd, nem hagyja abba. De végül ki is derül, hogy kár lett volna, Kutasi elvtárs rájött, hogy csak valami papírt kell előkeresni. Biztos az se könnyű; de kinek mi könnyű, mi nehéz? Én, például, belehalnék ennyi feketébe. És még jó is ez a szél kint, így lassabban nő a szakáll; másrészt szélárnyékot is lehet találni fönt, csak meg kell keresni. Én még tízóraizni is fönt szeretek. Általában nem hajtjuk egymást, de nincs is szükség rá. Ha valaki lógni akar, biztos oka van rá. Mondják, hogy Kutasi elvtársnak rossz a szeme, és valami színházi távcsővel néz bennünket a hátsó szobából. De én nem hiszem ezt a távcsövet, szerintem mese, az ember csak kitalálja. Néha odafönt is kell röhögni valamin. És minek is leskelődne, mikor látom, hogy milyen izgatottan bízik bennünk, szinte reszket. Hívtam is föl az egyik nap az állványokra, de azt mondta, autóra vár, viszik a minisztériumba. Csakugyan jött valami autó és elvitte, ebből gondolom, hogy nem gurított. És mi haszna lehet, ha nekünk hazudik? Mi azt csináljuk, amit ő mond, ha nem jót mond, maga alatt vágja a fát. És senki se szeret lezuhanni. Mi se. Pedig megtörtént múltkor, de szerencsére csak egy bal vese ment rá. A szeplős Anti zuhant le, volt kivizsgálás, figyelmeztetés, röpgyűlés, kaptunk további ötszázas égőket, hogy az éjszakai műszak még jobban hasonlítson a nappalihoz. Mindezt nem mi akartuk, a felfordulást meg a befektetést a lámpákba, hiszen az is pénz, de előírták, mi meg fölszereltük. Jó. Most aztán újságot is lehet olvasni éjfélkor. De én ezt inkább mellőzöm. Még csak fél éve jöttem fel Iregről, és még nem untam meg a Dunát, a Gellérthegyet, a hidakat. Gyönyörű város ez a Budapest, ezt már a nagyapám is mondta, és én igazában miatta szerettem meg az éjszakai műszakot. Emlékszem, ő beszélt nekem először kivilágított hajókról, egyszerre kettőt is látott, amikor operálni fölhozták, és most nekem is módomban van látni, csak sokkal magasabbról. Egyedül azt bántam ilyenkor éjszaka, hogy az iroda üres. Se Zsuzsi, se Sárika. Teáért is ritkában másztunk le, pedig fújt a szél cefetül, meg a határidő is közeledett, amit ők úgy mondtak, hogy határidő előtt. Hát rá is kapcsoltunk, éjjel-nappal dolgozott a malterkeverő, a lift, amibe személynek tilos volt beállni, de nem is álltunk be, nekünk van lábunk, az anyagnak nincs. Zsuzsika lába is biztos azért olyan vékony, mert autóval megy moziba. Hanem azért azokban az utolsó napokban nekik is fokozni kellett. Olyan nyüzsgés volt lent, mint a csibeólban. Csak hol a kakas? – kérdeztük. Kutasi elvtárs kicsit lappadt nyakú, inkább szakmai ügyekben lehetett tehetős. De azt láttuk, hogy tudja, mit akar. Bízott és biztatott bennünket, mintha az üdvössége függne tőle. És ment is a hajrá, pedig a havazás is megindult, hiszen karácsonyra járt. Még egy új széria kesztyűt is kaptunk a hideg meg hó miatt, ezt Sárika járta ki, a megafon meg közölte, hogy hol lehet átvenni. De hát kesztyűben olyan az ember, mint a kisasszony, nem érzi az anyagot meg a részleteket. Az egyik ebédszünetben az egész iroda kiállt az udvarra, szvetterben, kiskabátban (biztos nem akartak sokáig kint időzni), de hogy kijöttek, már az is jelentett valamit, és olyan kiáltozást csaptak a tiszteletünkre, hogy semmi rossz nem jutott az ember eszébe, csak jó. És az a sok színes gönc rajtuk! Nekem tetszett. Azt kiabálták föl, hogy finiselünk-e, mert most voltak kint a minisztériumból, Kutasi elvtársat is várják, és hogy már semmi baj nem lehet, karácsonyra mégis megjött a hó. Ilyen jópofák voltak, és nem is emlékszem, hogy volt-e eset, amikor ennyire ilyenek lettek volna. Úgy drukkoltak, hogy szinte kihozták belőlünk a virtust. Az egyik iregi azt kiabálta le, hogy Sárika énekeljen bele a mikrofonba. Ezen sokáig nevettek, aztán bementek az irodába, de az ének nem akart jönni, úgy látszik, történhetett valami. Na hiszen, meglesz anélkül is a munka; csak éppen nekem jött ki rosszul a lépés, mármint a brigádomnak. Még maradt egy kis szarakodnivaló az ünnep első napjára, így én se tudtam időre hazautazni. Káromkodtam, de röhögtem is, hogy legalább egy nappal tovább látni Zsuzsikát. De sajnos, ez se úgy lett, ők már Szenteste napján elmentek korán, én meg egész délelőtt nem másztam le, csak azt láttam, hogy odaáll egy autó, Zsuzsika beszáll, megint kiszáll, hátraszalad az irodakertbe, fölszed a hóról egy karácsonyfát, amit ott felejtett. Sárga nagykabát volt rajta, még szebb, mint Sárika szvettere, majdnem olyan sárga, mint amivel mi vertük be ősszel az iroda falát. És ez is valami. Az ünnepnek meg mindenki örül, remélem, én is, mikor az utójára hazaérkezem. Így még elpiszmogtunk néhány órát, aztán leálltunk, mert valami anyag hiányzott, csak másnapra futott be, az utolsó határidőre. És akkor megnyomtuk az utolsó kanyart. És estére kész lett minden; persze, mi is. De jólesett. Mi, iregiek megtesszük, amit lehet. Mire lemásztunk a magasból, a raktárőr, egy öreg pali, mutatta, hogy megjött az írás, dicséret meg minden, s hogy lesz prémium az irodán, talán nálunk is, és Kutasi elvtársat külön kiemelték. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt büszkeség bennünk ott a hóban, a pufajkánkban. „Hát akkor irány a Déli?” mondtam a két iregi haveromnak; de előbb bementünk a barakkunkba, hogy kicsit rendbeszedjük magunkat. Már sötétedett, amikor kijöttünk, s addigra az öreg őr is odaügyködött egy vadonatúj Rákosi-képet a falitáblára, alatta a dicsérő papírral meg a mi nevünk listájával, akik összedobtuk ezt a kis melót.

 

Riport (2)

Mamka korán kelt, s ő többnyire félálomban hallgatta a kapkodó készülődést, látta a rézsút besütő napfényt; éppen a játéksarkot világította meg. De később már ez se volt izgalmas, lelepleződött, hogy üres, és Mamka hálóingének nem volt értelme többé. Egyszer apró darabokra tépte, nem dühből, inkább tompa nyugalommal. Mamka úgy talált rá este, ott feküdt a díványon lelógó karral, ujjai között egy gubancos selyemdarabbal. De akkor se kapott ki, pedig számított rá.

Az éjszaka végeérhetetlen, mint a kifeszített huzal. Egy nagy fekete macska mászik a háztető élén, de a padlásablakok mind zárva vannak.

Kálmus éjfél felé felsír. Mamka leteszi a spanyol nyelvkönyvet, odamegy a kiságyhoz, és elrendezi a takarót. Úgy érzi, hogy ezek az éjszakai, gyengéd mozdulatok minden fáradságért kárpótolnak; s csupán ezért is érdemes volt megszülnie a gyereket. Az apja ugyan nem akarta, de ő becsapta a férfit. S ez a legkevesebb, amihez egy szeretőnek joga van; különösen, ha a lelkiismerete tiszta. Az övé pedig az. Lacit nem vette el a feleségétől, de nem is volt szándékában, soha. Egyedül arról nem tudott lemondani, hogy ki ne csikarja a gyereket. Azzal a szívóssággal, ahogy a tanszékre bejutott, ugyanúgy akarta az anyaságot is, legalább egyszer életében. Még a tolófájdalmakat is úgy vette, mint ami a rangját biztosítja. Csak így lehetett egyenrangú; és büszke volt rá, hogy ugyanakkor a függetlenségét se vesztette el. Időnként egy-egy telefon, ünnepekkor ajándékcsomag a gyereknek; de nem is akart többet. Egyedül élt Kálmussal, szűzen, s szinte megkétszereződött a munkabírása. Az ország első robbantás-szakértőjévé képezte ki magát, előléptették, kitüntetést kapott, esténként nyelveket tanult, most éppen az ötödiket, a spanyolt. Éber értelmének ez volt a pihenés, s az öröm is, hogy mindezt a tudást egyszer majd átadhatja Kálmusnak. Igaz, hogy egyelőre nincs ideje foglalkozni vele, de ha nagyobb lesz kicsit, úgyis értelmesen helyükre rendeződnek a dolgok; s akkor a gyerek is megérti, hogy mit jelent semmiből teremteni szigetet.

Reggel fél nyolckor robban be a jólismert csöngetés. Ilyenkor jön Évi, a házmesterék kislánya, akit Kálmus gyűlöl. Évi készíti el a reggelit, a fürdőben begyújtja a gázt, kiszellőztet, rendbe rakja az ágyakat.

Az elutazásuk előtti reggel Kálmus megrángatta a kislány szoknyáját.

– Többet nem csöngetsz be hozzánk – mondta, de olyan gőggel, hogy a kislány fölkacagott, és leguggolt, hogy magához ölelje. – Aztán mért nem?

Kálmus öklözve verte Évi arcát, hogy kiszabaduljon, karmolni kezdte, és a fogával rángatta a copfját.

– Komisz vagy – mondta Évi, s nem bánta volna, ha újra kezdődik az öklözés.

– Elutazunk, azért – mondta Kálmus megcsöndesedve, s akkor már hagyta, hogy a kislány azt tegyen, amit akar, megmosdassa, felöltöztesse.

Aztán berohant a szobába, megállt tétován, mint aki elfelejtette, mért jött be. A játékokról eszébe jutott, hogy Mamka megígérte, együtt válogatják ki azt a lovat, amit magukkal visznek. S egyszerre félni kezdett, hogy este nem lesz idő rá. A reggelt pedig úgy képzelte el, hogy egy mozdonyban ébrednek, Mamka ismerni fogja a mozdonyvezetőt, s akkorra már a játékoknak is ott kell lenniök. Mikor kis idő múlva Évi benyitott, a parketten hasalt, félrehajtott fejjel. Nem sírt, csak vörös volt a szeme. Engedelmesen tűrte, hogy Évi elkísérje a sarokig, onnét már egyedül szokott tovább menni a napközibe.

A legtöbb gyereket már délben hazavitték aznap, csak páran maradtak délutánra. Az óvónő a homokozóhoz terelte őket, ő meg félreült az árnyékba, olvasott. Később észrevette, hogy Kálmus nincs sehol. Kis keresés után a pihenőszobában akadt rá; most is a földön hasalt, mint valami tárgy. Odasietett, és az ölébe vette.

– Mi bajod? Mért nem az ágyra feküdtél?

– Nem akartam.

– Mért nem akartál?

Elmosolyodott, és odafeszítette magát az óvónő melléhez.

– Többet nem jövök ide – mondta hízelkedve.

– Hogyhogy nem jössz? Hát nem szeretsz engem?

Kálmus – anélkül hogy leolvadt volna arcáról a mosoly – megrázta a fejét.

– Nem. Téged se. Holnap elutazunk, és nem jövünk vissza. Téged se akarunk többet látni – s hirtelen, ahogy Évi arcát szokta, most az óvónő fejét kezdte öklözni.

– Te ördög… kivered a szemem! – kiáltott az óvónő; de inkább csak fegyelmezettségből nevetett. „Valahogy a pillantása nem jó, igen, a pillantása” – és kiengedte öléből Kálmust.

Második hete tartott az örökkévalóság, a nyár, a Balaton. Különösen az első két hét sikerült jól. Együtt mentek a Gombába bevásárolni, kirándulni, a szomszédos villába vízért, mindenhová együtt. És minden pillanatban hozzá lehetett nyúlni Mamkához, hogy megbizonyosodjék: ő az, az ő húsa és szaga, az ő haja. Egyedül laktak a víkendházban, s Kálmus ennek is örült.

– Ugye, te is örülsz? – kérdezte a legváratlanabb pillanatokban.

– Hát persze. Azért hoztalak ide, mert tudtam, hogy mind a ketten örülni fogunk.

– Akkor feküdj le a földre – parancsolta.

– Azt nem.

– De igen.

– Rettenetes vagy. Na és, mit csináljak a földön?

A nádredőnyön betűzött a fény. A műanyag borítású padló hűvös volt, még jól is esett a felégett bőrének. Fájdalom, öröm, szórakozott tehetetlenség: mindez egyszerre zsibbasztotta el.

– És most?

– Ne mozdulj! Most átmegy rajtad a mozdony. Psssiii… psssüüü… psiii… psüüü…

Kálmus meztelen talppal taposta végig Mamkát, míg ki nem tört belőlük a nevetés. Aztán csakhamar elálmosodtak. Takarót húztak maguk alá, ott a földön aludtak el. Egyszer így zörgetett rájuk a postás. Mamka Kálmust szalasztotta ki, hogy vegye át a küldeményt; Pestről küldtek két szakfolyóiratot. Kálmus feltépte a borítót, felnőttesen megnyálazta az ujját, lapozni kezdett. De nem volt benne kép, se színes, se fekete. Eldobta dühösen.

– Mit csinálsz? Hozd ide.

– Nem lehet. A macska széttépte.

– Nem a macska tépte szét, hanem Kálmus. Hozd ide. – A tétovázott egy pillanatig, aztán a trikóját húzkodta lefelé, mintha gumiból volna.

– Ne húzkodd, mert elszakad. Inkább a nadrágodat húzd fel. Nem érted? Kibírhatatlan vagy – s a hangja száraz volt; de meg is bánta mindjárt. – Látod, milyen csacsi vagy? Pedig ha tudnád… Ebben a könyvben van leírva, hogy milyen a bányarobbantás.

Ez hatott. Hónapok óta ez volt a nagy ígéret, ami Pesten mindig elmaradt – de most…

– Meséljem? Most elmesélem, ha akarod.

Szerette volna azt mondani, hogy igen, de összeszorult a torka.

– Ne még… Majd én mondom, hogy mikor – s megbékélve odabújt Mamkához. Amíg Mamka nem meséli el, addig a nyárnak se lehet vége. – Gyere, menjünk el a piros sziklához – csókolgatta az anyját.

– Jó. Gyere. Húzd fel a szandálodat. – De amíg kint járt a gyerek, a két folyóiratot is beletette a strandtáskába.

Az egyik este meghűvösödött az idő, szúnyogok se jártak. Mamka szvettert húzott, és őrá is ráadta a kezeslábast. A partmenti vendéglőből felhallatszott a cigányzene s egy visszatérő kiáltás a közeli szőlőpásztából. Még nem volt sötét, csak szürkült. Kálmust szótlanná tette a mindenre ráülepedő titokzatosság. Nem nyűgösködött, amiért előbb kellett lefeküdnie, de nem tetszett neki, hogy Mamka még csak vetkőzni se kezd.

– Mit csinálsz most?

– Még olvasok egy kicsit, szívem. Aludj.

– Ne olvass. Nézd meg, hogy ki kiabál kint.

– Mondom, hogy senki.

– De igen. Hallom.

– Aludj.

– De akkor is hallom.

Kálmus tovább ismételgette a félszavait, s Mamkát pillanatonként öntötte el az ingerültség. Már azon volt, hogy ráver a gyerekre.

– Nem érted, hogy olvasni akarok?

De csak nézte a folyóiratot, a második sornál nem jutott tovább. „Egészen süket lettem. Egyszerűen nem fog a fejem. Ha az ember egész nap butaságokról beszél, maga is buta lesz.” S csöndben, minden lépésére ügyelve, még este becsomagolt.

Kálmus sikoltva ébredt hajnalban, és a párnájába kapaszkodott.

– Mit mondasz? Mi baj? – riadt fel Mamka is.

Egymásra néztek. A gyerek arca nyálfoltos volt. Észrevette a koffert.

– Mért utazik el a koffer?

– Mi is utazunk, szívem. De ma sok mindent csinálunk még. Amit akarsz. Csak aludj még egy kicsit.

– Mi nem utazunk el.

– Muszáj. Dolgozni kell. Megharagszik a pesti lakás, ha nem megyünk vissza. A mackód is poros már.

– Mi nem utazunk el – mondta Kálmus, s lassan, mintha félne, hogy zajt csap, lehúzta az asztalról a terítőt a vázával meg Mamka kölnisüvegével együtt. Nem hangosan, csöndben tört össze mind a kettő, s a víz összekeveredett a kölnivel. Mamka rávert Kálmus kezére.

– Megbolondultál? – Kálmus elmosolyodott, leguggolt s belenyomta a megvert kezét a szagos tócsába. Mamka dühösen dobbantott. – Most mért nem beszélsz? Megnémultál? – s maga felé fordította a gyerek fejét. – Eredj a sarokba.

Kálmus tovább mosolygott, és beállt a sarokba. Ott állt, amíg Mamka vissza nem hívta; s attól kezdve olyan kezes lett, mint egy bábu. Csak nem beszélt. Se délelőtt, se délután. Még az állomáson se, pedig három fekete mozdony állt bent. Az utat meg végigaludta Pestig. Vagy csak úgy csinált? Mamka nem próbálta felébreszteni; végül is örült, hogy nyafogás nélkül bonyolódik le az utazás, és nyugodtan olvashat. Akárhogyan is, de már hiányzott a hasznosan dolgoztatott értelem fáradtsága. Mégis, mikor hazaérkeztek és Kálmus még mindig nem beszélt, odavette maga mellé az ágyba.

– Nem érdemled meg… rossz kutya vagy… de Mamka nem haragszik… most elmesélem a bányarobbantást…

Amikor idáig jutott, Kálmus kirúgta magát a takaró alól, kirohant, és bezárkózott a vécébe. A házmestert kellett felhívni, hogy felfeszítse az ajtót. Némán mosolyogva ült a kagyló előtt, két csupasz lábát magához szorítva, mint egy kis Buddha. De megszólalni akkor se volt hajlandó. Másnapra belázasodott, kórházba kellett vinni.

Az éjszaka hosszú, mint a magányos sínek. Időnként egy fekete mozdony közeledik, de olyan nesztelenül, mint az árnyék. Semmi kattogás. Még fütty se. Mamka az üres kertet bámulja, csak az ő piros ernyős lámpája ég. Az orvosok biztatják, hogy nem lesz komoly baj, a szanatórium macskájával már beszél. Csak ezeken a nehéz éveken legyenek egyszer túl! Akkor minden másképp lesz. De addig ki kell használni az időt. „Mint két barát… mint két igazi munkatárs” – szívesen ábrándozik erről; a fiúról, akinek ő az apja is. S míg ül az ernyős lámpa mellett, önkéntelenül is sajnálni kezdi, hogy végére jár a spanyolnak. Az űr újabb táplálékot követel.

 

Vázlat egy kirándulásról

Vilma megegyezik Baranyi felügyelővel, hogy kirándulnak a dobogókői víkendházba. Összkomfortos nyaraló, az erdő szélén áll, kilátással a Duna-kanyarra. Előtte kavicsos utak, virágok, kéreggel borított padka. Baranyinak ez a faház a szenvedélye – egyenesen Zakopanéból hozatta. Hetvenkét éves, de még mindig kitűnően tartja magát. Kedveli a kamáslit, az angolos öltönyöket, szivarzsebében csúcsosra hajtogatott díszzsebkendő. Negyedik éve özvegy.

Esti nyolckor telefonál Vilmának, hogy reggel nyolckor megy érte autóval. Szereti a szimmetriát. Sok idejük ugyan nem lesz, délutánra vissza kell érniük az irodába, ahol Vilma titkárnő, s ahol Baranyi is dolgozik, nyugdíjas félállásban; de legalább együtt töltenek egy kellemes délelőttöt. Vilmának még tíz éve van hátra a nyugdíjig. Kétszobás lakása kicsi, de lakályos, kilátással a henger formájú, tömzsi szalámira emlékeztető Budapest-szállóra.

Baranyi autója is komfortos, mint a faház. Minden van benne; kempingasztaltól a sóig, dupla segélyfelszereléstől a szőrcsipeszig, napolajtól a különböző késekig, felfújható ágyig, elemes ventillátorig.

Reggel pontosan nyolckor megáll a ház előtt, és becsenget. Kezet csókol Vilmának, és udvariasan közli, hogy kicsit fáradt, nem érzi jól magát, néha szédül. De csak annál jobban fog esni a kikapcsolódás.

Az autóban gondosan lenyomja az ajtóbiztosítókat, letörli az ablakot, a műszerfalat. S még mindig nem indít. Azt mondja, talán mégse menjenek a víkendházba, kicsit messze van; inkább valahová a közelbe, s majd valami szép helyet keresnek. Tüzet mindenütt lehet rakni.

– Jó – mondja Vilma, és megemlíti, hogy van egy cseh flekkensütője, visszamegy érte a lakásba.

– Ne fáradjon, van nekem is, én is megvettem.

Baranyi csak most fordítja el a slusszkulcsot. Az utca végén újra megállnak, ott a mészárszék és tejbolt, ahol kenyeret is tudnak venni. A mészáros kedves, figyelmes; ismeri Vilmát, de hat rá Baranyi megjelenése is. Nagyon szép húst ad.

– Majd veszünk még sajtot, virslit, azt be kell tenni a szeletek közé – mondja Vilma.

Mikor minden együtt van, újra biztosítják az ajtózárakat. Baranyinak eszébe jut, hogy az étkészlet-bőröndöt nem hozta magával; hiszen víkendházba készültek, s az komplettül fel van szerelve.

– Nem baj, forduljunk vissza, majd hozok az enyémből – ajánlja Vilma. De Baranyi nem akar annyi időt vesztegetni. – Talán a mészárostól egy kést?

– Jó – mondja Vilma, és visszamegy az üzletbe. A mészáros nem csodálkozik, megérti a helyzetet. Készségesen válogatni kezd. Hatalmas mészároskések, még a legkisebb is óriási. Bárdok. Egyik se alkalmas. Végre talál egy elfogadhatót, pengéje a sok köszörüléstől tenyérnyi hosszú, a nyele azonban ennek is óriási. Diszkréten elfordul, leszedi róla a nyél és penge közé rakódott fekete piszkot. Lekaparja, lecsomagolja, átnyújtja. Vilma beteszi a táskájába, de még így is vigyázni kell, hogy ki ne szúrja a táska oldalát. Aztán visszaül, indulnak tovább.

– Csak ide a Duna-partra, valami szép helyre – mondja Baranyi; és elfelejt bekanyarodni a megfelelő utcába. Ezt Vilma is észreveszi. – Nem baj, átmegyünk a Margitszigetre, és majd onnét – nyugtatja meg a felügyelő.

Nagy nehezen újra visszakerülnek a budai oldalra. Tűnődnek, hogy hol van egy közeli szép hely. Végül elindulnak Nagykovácsi felé, abba az irányba, amerről jöttek.

A villanegyedben járnak, mikor Baranyi váratlanul lefékez, hátramegy a csomagtartóhoz, előkotor egy légzáras üveget. – Elfogyott a só! – mondja bosszúsan, és visszateszi az üveget a fűszeres zacskóba.

Elég hamar találnak egy kis közértet a környéken, vesznek fél kiló jódozott sót, utána sietve visszaülnek. Fél tíz van már. A sort álló, szatyros asszonyok félig hátrafordulva nézik a kocsi begyújtását, lassú indulását.

 

Egyenes, fénytől vibráló betonúton haladnak kifelé, egyenletes zúgással. A motor hibátlanul húz. Jobbra és balra erdőcskék. A nap erősen tűz, az ég teljesen felhőtlen. Baranyi sápadtabb a szokottnál, s mintha a keze is remegne. Vilma balesetfóbiás, minden járművön fél. Óvatosan kérdezősködni kezd, hogyan kell autót vezetni. Arra számít, ha megtud valamit, legalább meg tudja állítani a kocsit. Ha mondjuk, történne valami… Baranyi szórakozottan válaszol, talán gyanút is fog. Vilma abbahagyja a kérdezősködést, és a fékezés technikáját igyekszik megfigyelni.

– Legjobb a slusszkulcsot kihúzni – mondja Baranyi később. – Akkor a kocsi egy idő múlva úgyis megáll.

– És addig?

Baranyi is elmosolyodik.

Közben unalmas falvakat hagynak el, s valahogy a táj se annyira vonzó, hogy megálljanak.

– Ha a felső úton mentünk volna, ott nagyon szép helyeket ismerek – mondja a felügyelő. – De most már tényleg késő visszafordulni.

A hőség is egyre nagyobb. Végre úgy találják, ha az egyik oldalúton behajtanak, szebb lesz a táj. De csak a főútról látszott úgy, még megfelelő árnyékos helyet se találnak. Hátrálva mennek vissza a betonútra, s majdnem belefarolnak egy teherautóba. A sofőr káromkodva ordít ki. Baranyi úgy tesz, mintha nem hallaná, egyenesbe hozza a kocsit, tovább hajt. Vilma se szól semmit.

Jó tíz perc múlva arányos, hangulatos erdőt pillantanak meg jobbra, a fák alatt ritkás fű. De éppen kanyarodik az út, s kanyarban nem lehet megállni.

– Pedig kár – mondja Vilma, és visszanéz az erdőre. – Nem kellene mégis megállni?

Baranyi megigazítja a visszapillantót, lelassít, megint gázt ad.

– Itt nem tudok megfordulni, sajnos. Tudja, itt elég veszélyes. De most már biztos találunk valami kellemes helyet.

Elhagynak egy újabb falut. A táj kopárabb, de azért még mindig szép. Baranyi kimutat egy ritkás akácosra, közepén tisztás. Szekérnyom, széles földesút vezet el mellette.

– Ez tetszik magának? Elég kellemesnek látszik. És könnyű behajtani.

Vilma bólint, hogy nagyon jó. S huppanva bekanyarodnak.

A kilátás csakugyan szép, csupán egy betonoszlopos szögesdrót kerítés csúfítja el, hosszan keresztbe szeli a földeket. Sikerül úgy leteríteni a pokrócot, hogy ne lássák; így viszont egy trágyadomb kerül a látóterükbe, nem is annyira messze tőlük. Csak a tisztás másik szélénél találják meg a végleges helyet. Ez hangyásabb ugyan, de Baranyi előszedi a lábfújtatót, gumiágyat – azt mondja, a gumiszagot nem szeretik a hangyák.

Leheverednek a tűző napon; a fák lombja ezen a szélen elég csenevész. Baranyi most gombolja ki a zakója középső gombját.

Vilma megemlíti, hogy tüzet kellene gyújtani, s gyufát kér.

Baranyi végigtapogatja a zsebeit; zavartan mondja, hogy nincs.

– Nem baj – nevet Vilma. – Kimegyek az országútra, valamelyik autósnak csak lesz.

Néhány autó lassítás nélkül robog el mellette, az egyik végül lefékez; egy egész skatulya gyufát kap.

Mikor visszatér a tisztásra, Baranyi a lelappadt gumiágy mellett áll, kezében a díszzsebkendőjével.

– Tudja, mit ajánlok? – mondja. – Olyan nagy a hőség, és az isten tudja, mikor lesz itt parázs. Rengeteg tüske is van ezeken az ágakon, ez itt mind akác. Menjünk vissza a maga lakására, megsütjük ott a húst.

Vilma szívesen beleegyezik, valahogy már ő sem érez kedvet, hogy itt bajlódjanak a flekkensütéssel. Gyorsan összepakolnak, beülnek a kocsiba.

Ahogy mennek visszafelé, Baranyi az elő elágazásnál lelassít.

– Nem emlékszik, merről jöttünk? Balról egy híd van, jobbra erősen lejt az út. Nem is tudom… átjöttünk ezen a hídon?

Vilma erősen töpreng, nem gyakorlott az ilyen tájékozódásban.

– Nem tudom… – Majd kicsit élénkebben. – Pedig, ha most eltévedünk, már nálam se tudjuk megsütni a húst, vissza kell érnünk az irodába.

Baranyi nem válaszol. Kiszáll, elsétál a hídig, hosszasan nézi. Vilma is utánamegy. Mind a ketten úgy érzik, hogy ezen a hídon nem jöttek át, és megkönnyebbülve visszaülnek.

– Akkor megyünk a másikon – mondja Baranyi, s hátrál egy kicsit, hogy irányba kerüljön. Beleütköznek egy terméskőbe.

A másik út, meglepetésükre, alig egy kilométer után le van zárva. Ezek szerint mégis a hídon jöttek át.

– Furcsa – morogja Baranyi. – Ketten nem szoktak pontosan ugyanúgy tévedni…

Mikor újra rátérnek a betonútra, egyre-másra veszik észre az erdőcskéket, osztásokat, ahol megállhattak volna. Gyönyörködve nézik a panorámát. Baranyi is jobbra-balra forog a volán mellett.

– Ez reflex kérdése – mondja. – Nem is kell néznem az utat, akkor is érzem, ha jön valami.

Az út erősen kanyarodik. Hatalmas, fehér hűtőkocsi közeledik feléjük, majdnem súrolják egymást. Vilma a nyakához húzza a kezét.

– Megijedt, ugye?

– Igen.

– Pedig nem volt oka. Pontosan éreztem, hogy tíz centi van közöttünk.

Baranyi arcszíne valamivel jobb most, a szeme csillog. Hátát nekifeszíti az ülésnek, karja majdnem kinyújtva pihen a kormányon. Vilma megállapítja, hogy a markáns arcél még jobban érvényesül ebben a tartásban.

Aztán hamarosan beérnek Budára.

A lift nem működik, lassan lépkednek föl a harmadik emeletre. A fordulóknál feltűnés nélkül pihennek meg, s felváltva részletezik, melyikük hogyan süti a flekkent.

Bent a lakásban, Baranyi megáll a konyhaajtóban.

– Szeretném nézni, hogyan csinálja, de ha megengedi, kicsit lepihenek előbb. De időben szóljon, mikor összeállítja, és sütni kezdi!

Vilma mosolyogva bólint, hogy jó, időben szólni fog.

Baranyi a kisebb szobát választja, ott csukja magára az ajtót. Vilma kiüríti az autóból felhozott szatyrot. Minden benne van, csak a kempinghűtőből felejtették el kivenni a két üveg export sört. Most már mindegy, gondolja; van két üveg Kinizsije, az is jó lesz. S van kovászos uborkája. Kötényt köt, kezdi előkészíteni a húst, közben terít is a nagyszobában.

 

Mikor a sütésre kerül sor, bekopog Baranyihoz, utána visszasiet a tűzhelyhez. Baranyi megjelenik a konyhaajtóban. Megint sápadtabb most, de azért érdeklődéssel nézi a készülő sajtos-virslis flekkent.

A két tálcát közösen viszik be az asztalhoz, meggyújtják az odakészített gyertyát.

– Ízlik? – kérdezi Vilma.

– Nagyon finom – mondja Baranyi, s a papírszalvéta helyett a díszzsebkendőjével törli meg a száját. Kitölti a sört, isznak. Nem tűnik fel neki, hogy nem az export sörből.

Kis idő múlva leteszi a húst.

– Úgy érzem, egy kicsit sok.

– De azért még enne valamit, nem?

– Esetleg – bólint bizonytalanul.

Megegyeznek, hogy Vilma csinál egy olajos szendvicset.

Baranyi ölbe tett kézzel várja. Közben egy repedést néz a falon. A villa hegyét belenyomja a résbe, hogy milyen mélyen megy bele. Pár perc múlva Vilma visszatér, leteszi eléje a szendvicset. Baranyi párat harap.

– Kicsit rágós a teteje – jegyzi meg.

Vilma átvesz a villával egy falást.

– Tényleg rágós kicsit. Biztos azért, mert kibontva állt a hűtőben.

Baranyi határozott mozdulattal félretolja a söröspoharat, föláll.

– Ne haragudjon – mondja mosolyogva –, kicsit megint lepihenek. Megszoktam, hogy étkezés után hanyatt fekve lélegzem.

Vilma párnát, könnyű takarót emel föl.

– Ne zavartassa magát. Addig én elmosogatok.

Baranyi nem veszi át a holmikat, tétován meghajol, átmegy a kisebbik szobába, az ajtót magára csukja.

Vilma mosogatni kezd. Eszébe jut, hogy jó volna még egy kávét odatenni indulás előtt; a kávé azonban bent van a kisszobában.

Vigyázva benyit.

Baranyi a szoba közepén, a szőnyegen fekszik, feje alá tett két kötet könyvvel. Keze összekulcsolva a mellén, egyenletes lélegzettel alszik. Vilma meghökken, aztán elmosolyodik. Puritán, egészségóvó relaxálás, gondolja. Biztosan igaza van. A színe is sokkal jobb most, majdnem pirosas, a vonásai pihentek. Halkan kinyitja a szekrényt, kiveszi a kávét, behúzza az ajtót.

Mire végez a mosogatással és a kávé is elkészül, Baranyi friss, ruganyos léptekkel jelenik meg a nagyszoba ajtajában. Mosolya, eleganciája, könnyedsége a régi.

– Ez igazán jólesett! – és kezet csókol, – Kávé?

– Gondoltam, indulás előtt jól fog esni.

– Maga igazán mindenre gondol!

Baranyi az egyik fotelbe ül.

– Tudja, hogy reped a fal? – S szórakozottan megtörli száját egy papírszalvétával, a szalvétát begyűri a díszzsebkendője mellé.

Vilma kitölti a kávét.

– Amióta a villamossíneket nem javítják, minden rázkódik itt.

Baranyi belekortyol a kávéba, utána hirtelen leteszi a csészét.

– Cukrot még? – kérdezi Vilma.

Baranyi ránéz.

– Tessék?

Néhány pillanatig tűnődve kibámul az ablakon, közben a kabátja belső zsebébe nyúl.

– Hol hagytam az irattárcámat? – fordul újra Vilmához.

– Az irattárcáját?

Vilma föláll, Baranyi is föláll. Baranyi kis gyors mozdulattal végigsimítja az arcát, mintha azt is ellenőrizné. Elmosolyodik.

– Biztos bent… amikor ledőltem. Kicsúszott valahogy. Bocsánat, mindjárt megnézem.

Nem hagyja, hogy Vilma keljen fel, ő maga megy a kisszoba ajtajához, kinyitja, belép.

– Addig hozok egy kis tejszínt – szól utána Vilma. Kis ezüsttálcával tér vissza, rajta a tejszínes kanna. Leteszi az asztalra, leül, önt magának a kannából. Látja, hogy a kisszoba ajtaja be van húzva. Óvatosan benyit. Baranyi a szőnyegen fekszik, kezében az irattárcájával, egészen mozdulatlan. Sietve leguggol melléje. Baranyi szeme nyitva, a fogai kilátszanak, már nem lélegzik. Vilma természetesnek érezné, hogy felsikítson, de nem akar hang formálódni a száján. Nem mer hozzányúlni Baranyihoz. Hátrálva kimegy. Jó tíz perc múlva tudja csak annyira összeszedni magát, hogy telefonáljon a vállalathoz. Megígérik, hogy azonnal kijönnek s a mentőket is értesítik.

Először Baranyi helyettese érkezik meg, aztán egy másik férfi munkatárs. Vilma a fotelban ül. Felváltva faggatják, hogyan történt, mi volt az előzmény. Vilma próbálja elmesélni a délelőttöt; s ahogy többször belekezd, mindig újabb részletekre tér ki. Mondja, hogy mikor a tisztáson először lehevertek, nemcsak a drótkerítés zavarta a kilátást, hanem valami erős büdösség is. De mégsem trágyadomb lehetett, valami gyár is volt a közelben, lehet, hogy onnét jött a szag. A teherautók azonban csak később jelentek meg. Azokat nem látták tulajdonképpen, csak a nagyon erős dübörgésüket hallották, az akácfa levelein látszott is a dübörgés.

Közben csöngetnek kint.

– Azt hiszem, a mentők – mondja a helyettes, és feláll.

Vilma önkéntelenül újra észreveszi, hogy a kisszoba ajtaja be van csukva. Ő csukta be. Gyorsan odamegy, kinyitja.

 

Történet

Egy völgyben szoktam tölteni a nyár három hónapját, szülővárosom szomszédságában. A várostól rég elszakadtam már, de a táj mindig újra visszahív, mint valami gyermekkor előtti emlék. Az egyik este, a présház előtt, épp erről beszélgettünk Buckóval, aki vadőr a környéken. Szolgált már a Mátrában, fönt a Bükkben, de egyik beosztási helyét sem érezte annyira véglegesnek, mint ezt a mostanit. Pedig nem itt született, rokona sincs errefelé, a táj is csak olyan egyhangú dél-dunántúli táj – kisebb-nagyobb erdőszigetek (azok is akácosok csupán), szurdikokkal szabdalt völgyek, szőlők, kaszálók, kukoricások. Komolyabb vaddal nem is lehet dolga errefelé, legfeljebb rókával. És mégis. Kis, tartózkodó mosollyal emeli fel a poharát, amikor faggatom. „Nincs az ilyesmire magyarázat – mondja. – Itt térkép nélkül is tudtam a járást az első héten.” „És hogy került ide?” – kérdezem. Megvonja a vállát. „Nem különösebben érdekes.”

 

Még negyvenkettőben, az egyik Urál melléki fogolytáborban megismerkedett egy Somodi Antal nevezetű géplakatossal, aki akkor már negyedik hónapja húzta magát, s fel is mentették a nehezebb munka alól mint gyenge tüdejűt. Buckó az első pillanattól kezdve rokonszenvet érzett a fekete, túlságosan is csillogó szemű fiatalember iránt. Olyan volt, meséli, mint aki éppen a tárgyalóteremből lép ki, s számít rá, hogy megint visszahívják. Körülbelül négyezren voltak a táborban, de Somodi állandóan valami reá vonatkozó, személyes döntést várt. Pontos dátumokról tudott s biztosra vehető intézkedésekről. Az egyik őrnek, akivel bizalmasabb ismeretséget kötött, sárgarézből órafityegőt kalapált; s cserébe megtudta, hogy a táborparancsnok évekig raboskodott Szibériában, a vállában golyó van, s hogy minden harmadik nap bejár a faluba egy ötvenöt éves asszonyhoz, fiatalabb nem kell neki. Ezek az intim értesülések mindig új reménységgel töltötték el a szabadulást illetően. S közben állandóan és makacsul a feleségéről mesélt sokat, aki Kispesten élt, és a fényképét is többször megmutatta Buckónak.

A kép után ítélve az asszony nem volt különösebben csinos, inkább tömzsinek látszott, mint karcsúnak, de a nyárias ruha, az erős mell mégis nagyon élővé tették a képet. Sokáig lehetett nézni, anélkül hogy közben szólni kívánt volna az ember. Somodi egyik vidéki útján ismerkedett meg vele. Hazafelé tartott motorral, mikor váratlanul szembetalálta magát az országúton egy nővel, aki guggolva lépkedett ide-oda, és elmerülten keresgélt. Somodi megállt s megszólította. Kiderült, hogy a gyűrűjéből veszített el valami hamis követ, és azt keresi. A követ nem találták meg, a nő kerékpárját viszont felkötözték az oldalkocsira. Kispestig nem sokat beszéltek egymással, mégis, amikor megálltak a villanytelepnél, már volt közöttük valami elintézett közvetlenség. Ildikónak hívták a nőt, és elvált asszony volt. Az ura valamelyik tengerjáró hajón szolgált, és kint maradt São Paulóban. Somodi nem nagyon hitte el a történetet, de nem is érezte lényegesnek, hogy igaz-e. Kis ideig még ott álldogáltak a motorkerékpár mellett, végül azt ajánlotta, hogy menjenek el az egyik közeli vendéglőbe vacsorázni.

Somodi nagyvonalúan rendelt, de Ildikó következetesen olcsóbb ételre javította ki a rendelést. Ez először gyanút keltett Somodiban, aztán az ellenkezőjét. Vacsora után egyre-másra hozatni kezdte a fél liter borokat. Ildikó keveset beszélt magáról. Épp csak megemlítette, hogy egy pesti üzletben dolgozik, elmesélt egy siófoki gyilkosságot, aminek a részleteit első kézből tudta, s még egy ingerlően színes Săo Pauló-i levelezőlapot is mutatott, amelyet nem neki címeztek. Somodi meg ivott, és mindenre azt mondta, hogy „fantasztikus”. Vagy azt, hogy „az adut mondd, anyukám”. Késő hajnalig boroztak együtt, jó hangulatban. Hajnalfalé odaült az asztalukhoz egy leszerelt rendőr a barátnőjével. A nő fodrászszalonban dolgozott, huszonöt éves volt, jópofa, csinos, főbérletben lakott, és Franciskának hívták. A rendőr meg, mint egy nagydarab, fövetlen marhahús. Ildikó és Franciska elég hamar hangot találtak, de a két férfi úgy összeszólalkozott a vécében valami politikai kérdésen, hogy egymást ütlegelve jöttek elő, a két nő alig tudta szétválasztani őket. Somodi szerint a rendőr fasiszta volt, s egyúttal gyáva takony, aki óvatosan kibújt az egyenruhából. Franciska, hogy a veszekedés politikai kínosságára fátyolt borítsanak, meghívta a társaságot a lakására. De mire odaértek, már nem nagyon jött ki belőlük semmi. Nem is igen ittak, csak lézengtek álmosan, s hamarosan mind lefeküdtek, Franciskáék a szobában, Ildikóék a konyhai priccsen. Somodi délfelé ébredt fel, s kereste maga mellett az asszonyt, de nem találta. Csak Franciska volt otthon, a rendőr elment halat venni, mert másnapos gyomornak a halpaprikás jót tesz. Ildikótól viszont volt egy üzenet Somodi számára, pár sor, hogy ha van kedve, menjen utána – s felírt egy címet, hogy hová.

Somodinak az volt az érzése, hogy a lány nem bánná, ha kihasználnák az időt, amíg a rendőr visszatér. Pongyolában jött-ment, rányitott a fürdőszobában, amikor mosdott, s marasztalta, hogy ebédeljen velük, az már nem időveszteség. Somodi csak annyit tett akkor, hogy erősen megcsókolta Franciskát a mosdó mellett. Erre mind a ketten elbizonytalanodtak, s abban maradtak, hogy majd meglátják. Nem várta meg, amíg a rendőr visszaérkezik, csupán megígérte, hogy hét közepén kiszalad motorral. S még aznap délután elment arra a címre, amit az asszony felírt.

A cím valahová a Szent István körútra szólt, s egy déligyümölcs-kereskedést talált a megadott helyen. Ildikó elárusítóként dolgozott itt, bár amióta akadozott a külföldi szállítás, és hazai gyümölcsökkel, zöldségfélékkel is foglalkozni kezdtek, a vidéki beszerzőutakra is őt küldték le. A főnöke – egy részeges ruszinszkói áttelepült – egyszer rávette, hogy lefeküdjenek, de a következő alkalommal Ildikó már nem volt hajlandó rá. A férfi még ezután is makacsul környékezni próbálta, de rájött, hogy kifizetőbb, ha nem szeretőnek tartja, hanem üzletvezetőnek.

Somodi jelentkezésének azonban annál őszintébben örült Ildikó, nem is titkolta. Tetszett neki a géplakatos, az ágyban is jól voltak éjszaka, s el tudta képzelni, hogy ezentúl kettesben járjanak le vidékre a parasztokkal tárgyalni. Zárásig együtt üldögéltek az alma- meg paprikahalmok mellett, utána Somodi hazafuvarozta Ildikót. Az asszony albérletben lakott. A háziak nem engedték, hogy hálóvendéget fogadjon, így Somodi se aludhatott nála. Mindenesetre ott vacsorázott. Az üzletből hozott másfél kiló almát ették meg friss kenyérrel, s utána még éjfélig szórakoztak a vályúvá süppedő vaságyon. Pár nap múlva Ildikó a Balaton mellékére utazott paradicsomügyben; Somodi meg hét közepén felkereste Franciskát.

Pechjére a rendőr nyitott ajtót, Franciska zavartan állt mögötte. A rendőr ugyancsak vidékre szándékozott utazni, az egyik bogyiszlói barátjához, de utolsó pillanatban meggondolta magát – legalábbis ezt súgta oda Franciska Somodinak. Mire az kínjában a zsebórája után kezdett érdeklődni, hogy nem felejtette-e a konyhában múltkor. A lány rögtön vette a lapot, s még a bútorokat is félrehúzta, a konyhakredencet – a rendőr meg pokoli kedélyes arccal asszisztált, és egy pillanatra se hagyta őket egyedül. Somodi legszívesebben újrakezdte volna a verekedést, de nyugalmat erőszakolt magára, s hamarosan elköszönt.

Csupán egyszer kereste még föl Franciskát, a fodrászszalonban. Aznap este éppen a lány volt a soros, neki kellett az üzlethelyiséget rendbe rakni és a redőnyt lezárni. Somodi segített neki. Először csak egy kicsit bakalódtak, végül otthagyták az összesepert hajkupacot a linóleumon, dülöngélve összeölelkeztek, és levertek egy fertőtlenítős üveget. Franciska bevallotta, hogy nem szereti a rendőrt, de fél tőle, mert állandóan revolvert hord magánál. És hogy ő nem akarja elvenni Ildikótól Somodit, csak azt szeretné, ha jóban lennének mind a hárman. Somodi szerint a kiömlött fertőtlenítő szaga bolondította meg őket, mint az alkohol. És a lányon se volt más, csak a fehér köpeny. Tíz óra lett, mire az üzletet rendbe rakták s a redőnyt lezárták. Utána Franciskát is hazafuvarozta, de nem beszéltek meg külön randevút, csak úgy általánosságban, hogy majd összefutnak. Aztán visszarobogott Pestre, az egyik söntésben megivott három deci bort, majd újra motorra ült. Egy idő múlva kint találta magát a Fehérvári úton. Körülbelül ugyanott állt meg a sötétben, ahol Ildikó kereste a hamis követ. Mindezt nem tudatosan csinálta, de azért mégis elég határozottan. Több mint egy órát üldögélt az egyik kilométerkövön, cigarettázott, és nézte a kis világító bogarakat a gazzal benőtt árokparton. S másnap megvette a gyűrűt Ildikónak. Aztán egy hét múlva összeházasodtak, s egy másik kispesti lakásba költöztek, nem messze Franciskától.

Ettől kezdve – ha éppen szabadnapja volt Somodinak – motorral jártak le vidékre. Egy alkalommal Bogyiszlóra is elvetődtek, paprikaügyben. A paraszt, akinél megszálltak, többször járt Kispesten, sőt, a rendőrt is jól ismerte, a feleségének volt valami távoli atyafisága. Tőle tudták meg, hogy a rendőr házasember. Ildikó napokig rágódott a dolgon, végül mégis úgy döntött, hogy felvilágosítja a lányt, már csak női cinkosságból is. S hívta a férjét, hogy menjen el vele Franciskához; de az kitért. Mikor késő éjszaka hazaérkezett, nem találta otthon Somodit, csak reggel felé állított be részegen. Akkor vesztek össze először. Ildikó ágyba rángatta, és kispárnával csapkodta a fejét, hogy térjen magához. Aztán sírva az ablaküveghez szorította az arcát, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt. Munkába is így ment el, gyűrű nélkül. S csak estére békült meg, amikor Somodi vacsorával, borral várta otthon. Akkor mesélte el a részleteket is – hogy Franciska közben szakított a rendőrrel, s hogy mennyire megcsúnyult időközben, puffadt és foltos lett az arca: szerinte vagy állapotos, vagy az idegei mentek tönkre. De hogy a lány és a férje között lett volna valami, arra nem gyanakodott Ildikó. Sőt, még ő nyaggatta Somodit, hogy ne hagyják most egyedül Franciskát, csináljanak vele egyszer közös programot. De erre már nem került sor, Somodi megkapta a behívóját, utaznia kellett másnap, s hamarosan kivitték a Don mellé. A frontról még elég sűrűn levelezett a feleségével, de amióta fogságba került, csak kétszer kapott otthonról hírt. Az első levélben azt írta az asszony, hogy Franciskának fia született, a rendőrt beperelte gyerektartásért, de mivel azt is behívták frontszolgálatra, a pert felfüggesztették. És hogy Franciska őket kérte meg keresztszülőknek. A másik levél arról tudósította, hogy keresztfiuk ahhoz a bogyiszlói paraszthoz került le a bombázások elől, akinél együtt jártak annak idején. De hogy Franciskával mi lett, arról semmit nem írt Ildikó.

Buckó többször is végighallgatta ezt a történetet, és Somodi mindig ugyanúgy adta elő. Ha a rendőrrel összetalálkozna még egyszer, biztos megölné, mondogatta. Mert az aztán rohadt egy alak. Viszont hozzátette, hogy ők meg így jutottak gyerekhez, ha csak keresztgyerekhez is, miután őneki nem sikerült családot otthon hagyni. De ha hazamegy, mindenképpen megvizsgáltatja az asszonyt orvosilag. S ha meg Franciska nem élne már, a keresztfiát fogadja örökbe.

Így beszélt Somodi Buckónak, s közben azzal a bizonyos őrrel is tartotta a barátságot, és mindig holott valami új hírt, amihez hozzá tudta fűzni a maga külön okoskodását a hazamenetelről, az esedékes postáról. Aztán nyár végén meghalt. Ahogy a vadőr meséli, iszonyú gyorsan szenvedett ki a géplakatos. Az egyik délelőtt vért hányt, s akkor rögtön őt kérte magához, hogy szeretne beszélni vele. Mire odaért a barakkhoz, Somodinak már alig volt hangja, a szeme meg sokkal feketébben csillogott, és körömmel kapaszkodott Buckó kezébe. Annyit tudott már csak mondani, hogy a tárcáját vegye magához, s hogy az asszonyt rábízza: ha megtetszik neki, vegye el. A láger mellett temették el, a többiek mellé. A temetésre az őr is elment, őszintén szomorúnak látszott, s hagyta, hogy keresztet tegyenek a sírra.

Buckó ezután még négy évet töltött a táborban, a tárcával a zsebében, Ahogy múlt az idő, a géplakatosra egyre érzelmesebben gondolt vissza; akár az öccsére. (Öt évvel tényleg idősebb volt nála.) Sőt, amióta meghalt, nem is érezte magát annyira egyedül a négyezer ember között. Esténként félrevonult valami zugba, és ott nézegette Ildikó fényképét. Így képről még mindig nem túlságosan tetszett neki, de mégis bízott benne, hogy kialakulhat közöttük valami. A tárcában levő iratokhoz azonban soha nem nyúlt hozzá, és a levelekbe se olvasott bele. Majd átadja őket Ildikónak, egyelőre csak őt illeti. Volt egy másik fénykép is a tárcában, azt viszont megnézte. És később már azt is programszerűen, az asszonyéval együtt. Ez egy présház előtt üldögélő társaságról készült. Az idősebb házaspár Somodi szülei lehettek, és ő maga is ott volt a képen, szőlőfürtöt tartott egy lány feje fölé, és nevetett. Buckó csodálkozott, hogy ezekről az időkről Somodi sose beszélt neki. S elhatározta, hogy majd a szülőket is fölkeresi, csak tudjon a nyomára akadni, hogy hol laknak, s merre van az a présház.

Mikor hazaszállították Magyarországra, első dolga volt kimenni Kispestre, a tárcában talált címre. Az asszony már rég nem ott lakott, bár Kispestről nem költözött el, megtudta a rendőrségen. És este beállított hozzá. Az asszony először bizalmatlanul fogadta, aztán zavarba jött, és sírni kezdett. Pedig akkor még nem mondott neki semmi lényegeset, még a halált se. De az asszony azt tudta. Odament az ablakhoz, rászorította az arcát az üvegre, és sokáig kibámult. Buckó a szoba túlsó sarkából nézte, s csodálkozott, hogy most látja először hátulról Ildikót, a képen mindig szembenézett vele. Kockás ruha volt rajta, derékban erősen összehúzva. A bugyi széle szétcsapott szárú v betűt rajzolt a szövetre; ahogy a gyerekek rajzolják a repülő varjakat. Alatta a két erős comb két karcsú lábban folytatódott, csak a harisnya csíkja volt zavaróan ferde. Ildikó ott, az ablaknál állva közölte, hogy együtt él valakivel, de ezért nem tehet neki senki szemrehányást, ugyanis biztos hírt kapott három éve, hogy a férje meghalt. Aztán megfordult, s megint úgy állt szembe Buckóval, mint a képen. Buckó ekkor még nem fogta fel teljesen a helyzetet. Ahogy meséli, tompa ébrenléthez hasonlított az állapota. S nem is annyira az asszonyt nézte most már, hanem a bútorokat. Leült az asztal mellé, kitette maga elé Somodi tárcáját, s pár szóval megerősítette, hogy a hír csakugyan igaz. És részletesen elmondta, amit tudott. Csak Somodi hagyatkozásáról nem beszélt. Ildikó közben megterített, vacsorát hozott be, s csak néha tett fel egy-egy kérdést. Például, hogy milyen vastag szalmán aludtak; vagy hogy mi volt a legnagyobb hideg, amit megértek. Buckó mínusz harmincöt fokra emlékezett. Ildikó erre újra sírni kezdett, és kiment konyhába. Vacsora végeztével megint kisietett, és ballonkabátban tért vissza. Azt indítványozta, hogy ne a lakáson töltsék az estét, hanem menjenek el egy vendéglőbe – nem mintha a lakásban nem maradna szívesen, de a férfi, akivel együtt él, vidéki kiszálláson van, s szeretné elkerülni a házbeliek pletykáját. Buckó azt következtette ebből, hogy az asszony fél attól a másik férfitól – s egyszerre biztató jelnek vette ezt az apróságot. Az utcán többször is lemaradt fél lépést, hogy újra megnézze hátulról az asszonyt, aztán az egyik rosszul világított mellékutcában belekarolt. Ildikó meg hagyta.

Rövid keresgélés után ugyanabba a vendéglőbe ültek be, mint Somodival annak idején – s ezt meg is mondta Buckónak. De nem azonnal, előtte jó negyedóráig csak a zenét hallgatták szótlanul, meg a morzsákat kotorgatták az abroszon. Amikor végre pincérhez jutottak, Ildikó tárgyalt vele, és a legfinomabb bort választotta ki – most ő rendelt Somodi helyett. És csak ezután került szóba, hogy ki az a másik férfi. Buckó az első mondat után kitalálta, hogy a volt rendőr az asszony vadházastársa. Nem lepődött meg a hírre, csupán még tompább ébrenlétbe süppedt. És Ildikó se védekezett. A rendőr a háború befejezése után mindjárt hazakerült Pestre, az infláció alatt talpbőrökkel kereskedett, később az egyik dunántúli megye burgonya kormánybiztosa lett, majd belügyi karhatalmista tiszt. Pillanatnyilag fajtiszta, fehér kuvaszokat tenyészt, és a téeszekkel igyekszik megkedveltetni ezt a régi magyar házőrző kutyafajtát. Aznap is egy ilyen kölyökkutya-kiszálláson volt. Buckó hallgatott és szédült. Hat éve nem volt a szájában alkohol, csak fertőtlenítő szagú víz. Aztán felállt, és kiment a vécére. Visszafelé jövet megfordult az agyában, hogy most kellene szó nélkül eltűnni, és megkeresni Franciskát vagy legalább a gyereket. Vagy motorkerékpárra ülni, és kirobogni valahová, leülni egy kilométerkőre – hátha ott eszébe jutna a megfelelő megoldás. De rájött, hogy semmi új nem tud az eszébe jutni. S lassan visszasétált az asztalhoz. Mielőtt leült volna a székre, egy pillanatra megállt Ildikó mögött, megsimogatta a nyakát, az asszony azonban szorításnak érezte, és ijedten előrebukott; azt hitte, valaki idegen szemtelenkedik vele a szomszéd asztaltól. Zavartan nevetett, amikor meglátta, hogy csak Buckó.

Aztán tovább mesélt, egyszerűen, kertelés nélkül; látszott, hogy mielőbb a végére akar jutni. Buckó megtudta, hogy Franciska még a bombázások alatt Nyugatra menekült, a hároméves fiát Ildikónál hagyta, hogy helyezze el vidéken, nem akarta magával vinni a bizonytalan útra. Így került a fiú Bogyiszlóra. Ott is maradt a háború utánig, Ildikó többször meglátogatta, sőt, szó volt róla, hogy magához veszi, mert Franciska eltűnt, nem írt, még a szülei se tudták, mi lett vele, és nem is nagyon érdeklődtek a gyereke után: még a háború alatt kitagadták a lányukat a családból. S pár év múlva Franciska szülei is kivándoroltak Amerikába. Az ő életében meg akkor tűnt fel újra a rendőr. Abban az időben már hosszabb ideje a Beszkártnál dolgozott Ildikó, villamoskalauz lett a felszabadulás után, és sikerült kijárnia, hogy a kispesti vonalra osszák be. És már nem is nagyon jutott eszébe, hogy más állás után nézzen. Különben az egész találkozásuk a véletlenen múlt. Az egyik téli éjszaka éppen kocsiszínbe vitték a szerelvényt, mikor a Nagyvárad téren felszállt egy bőrkabátos férfi. Ildikó nem kapcsolt azonnal, a volt rendőr azonban mindjárt felismerte – ráismert a nőre, akinek a partnerével egyszer összeverekedett. Mert a nevüket már elfelejtette. S akkor kezdődött közöttük az a viszony, ami még ma is tart. És a kutyatenyésztéshez is találtak a közelben egy alkalmas grundot.

Amikor Ildikó idáig ért az elbeszélésében, Buckó megfogta a kezét, és belenyomta a körmét a tenyerébe. „Így csinált az ura a kezemmel, mielőtt meghalt” – mondta. S néhány tőmondattal közölte, hogy Somodi gyűlölte a rendőrt, és legszívesebben megölte volna. Utána széles mozdulattal lesöpörte az asztalról a morzsákat, elsimította a kék abrosz ráncait, és megkérte Ildikó kezét, de nem a saját szavaival, hanem úgy, hogy pontosan elismételte, amit Somodi mondott. Pedig akkor már sejtette, hogy a barátja hagyatkozásából nem lesz semmi. Az asszony rámeredt, s két szemfoga alá lassan behúzódott az alsó ajka. Egyetlen szót se szólt. S még akkor is így ült, amikor Buckó újra elismételte Somodi szavait. De erre is csak annyit válaszolt, hogy a háború tette tönkre az életüket; s mint aki fél, hogy valami botrány központjába kerül, gyorsan odaintette a pincért, és fizetett. Már az ajtónál járt, amikor Buckó is felugrott, és utánarohant. Egy darabig hang nélkül lépkedtek egymás mellett. Az egyik saroknál Buckó nekiszorította a falnak, és erősen csókolni kezdte. De közben érezte, hogy könnyektől nedves Ildikó szája. Ez annyira kijózanította, hogy majdnem megütötte az asszonyt, de teljesen tehetetlen volt, Ildikó meg otthagyta, és előrefutott. Egy padon ülve talált rá, amint a mellét gyúrta a szíve fölött a tenyerével, s úgy lelapította, hogy szinte furcsa volt, amikor utána megint felgömbölyödött. Buckó azt mondja, hogy akkor, abban a pillanatban lett egyszerre világos előtte, hogy az ő feladata más: a gyerek. S mintha semmi se történt volna köztük, leült ő is a padra, és Franciska fia után kezdett érdeklődni.

Ildikó egyszer se nézett a szemébe, amíg erről beszélt – egész idő alatt a saját kezét nézte. Amikor a rendőrrel megismerkedett, a gyerek még lent volt Bogyiszlón, s ő hónapokig puhította a férfit, hogy vegyék magukhoz a fiút, de az hallani se akart róla. „Tudom én, hogy kitől szedte össze azt a kölyköt? Különben is kurva volt” – zárta le a vitát, s ha csak előhozta neki, dührohamot kapott. Egy idő múlva mégse tudta megállni, hogy utána ne nézzen a keresztfiának, s leutazott Bogyiszlóra. De a gyerek akkor már nem volt ott – a parasztcsaládról kiderült, hogy volksbundisták voltak, időközben kitelepítették őket Németországba, a fiút meg valami erdész vette magához, akit állítólag a Bükk hegység egyik körzetébe helyezték át annak idején. További sorsukról azonban ő se tudott semmit.

Ennyit mondott Ildikó. Aztán váratlanul megkérdezte Buckót, hogy van-e hol aludnia, s egyszerre keresni kezdte a férfi pillantását. Buckó azonnal rávágta, hogy van, és gyorsan elbúcsúzott, fölkapaszkodott az első villamosra, és kiment a Keleti pályaudvarra aludni.

Néhány kemény hónap következett ezután, meséli a vadőr. Alkalmi munkát vállalt, piacokon trógerolt, végül egy terményfuvarozó autóval Bogyiszlóra is lekerült. Alaposan körülnézett akkor a faluban, s megtudott néhány apróságot. Az egykori szomszédok közül volt néhány, aki emlékezett a gyerekre, de az erdészékről itt se tudtak közelebbit. Sőt, még arról sem, hogy a gyereket egyáltalán továbbadták volna valakinek. Viszont akadt olyan is, aki szerint a gyerek már régen meghalt. Buckó tanácstalanul hagyta ott a falut, s úgy érezte, hogy valami okból mindenki hazudott neki. Még másfél évig dolgozott ezután Budapesten, ágyra járt, rakodómunkás volt, s ha ideje maradt, kiment a Pest környéki erdőkbe fákat nézni. Másfél év után aztán választ kapott a kérvényére: kinevezték vadőrnek a Mátrába. Két telet, két nyarat töltött a szentimrei körzetben, s ez elég volt, hogy néhány olyan szálra bukkanjon, ami újra felébressze benne a reményt. Az egyik idősebb erdész tudott egy családról, akiket negyvenöt után helyeztek át valahonnét délről; de csak rövid ideig szolgált az illető a Mátrában, hamarosan átkerült a Bükkbe, a csehszlovák határ mellé. És gyerekük is volt három, két eladó nagylány és egy egészen kicsi fiú. Buckó az első szabadságideje alatt felutazott az északi erdőigazgatósághoz, és ott nyomozott tovább. Bizonyos Gelencsér Sándornak hívták ezt az erdészt. Buckó szerét ejtette, hogy megismerkedjék vele, s a családdal is jól összebarátkozott. A két nagylány férjhez ment már, s a fiú, aki akkor lehetett tizenkét éves, Sátoraljaújhelyen tanult, kollégiumban. És csak nyárra várták haza. De a fényképét azért jól megnézte a falon: nem hasonlított se az apjára, se az anyjára. A gyerek nyolcéves volt a képen. Lehet, hogy megváltozott azóta? Mindenesetre elfogadta Gelencsérék meghívását, és ottmaradt pár napra a vendégszobában. A második nap kiment Gelencsérrel, hogy bejárják a körzetet – s közben elmesélt neki ezt-azt a fogságbeli élményeiből, de csak úgy mellékesen. S kérdezősködött a felszabadulás utáni időkről, a sváb kitelepítésekről, és dicsérte Bogyiszlót, hogy milyen dolgos falu. Gelencsér korrektül válaszolgatott, ahogy annak szoktunk, aki idegenből jött haza, s most egyszerre minden új neki. De semmi olyasmi nem derült ki a szavaiból, ami megnyugtatóan igazolta volna a vadőrt; csupán annyi, hogy egyszer tényleg szolgált Bogyiszló környékén, de csak rövidebb ideig, kisegítőben. Buckó mégse olyan érzéssel búcsúzott el tőlük, hogy semmit se végzett. Sőt, még azt is sikerült elintéznie, hogy áthelyezzék a Bükkbe, s hamarosan át is költözött. Félnapi járásra esett a szállása Gelencséréktől, s lóháton, kisvasúton elég gyakran meglátogatta őket – és várta a nyarat.

Júniusban aztán megérkezett a gyerek Sátoraljaújhelyről. És kiköpött apja volt: százszázalékos Gelencsér. Buckó máról holnapra olyan lett, mint a rongy. Elhanyagolta az erdészéket, begubózott a munkájába, s régi levelekre várta a választ, melyeket még a Mátrából küldözött szét. Egy helyről kapott is értesítést, az Országos Bejelentő Hivataltól. A levélben az állt, hogy Somodi Gáspár és felesége (a szülők) 1944 novemberéig Budapesten, a Jégverem utcában laktak, de a felszabadulás után nyomuk veszett, valószínűleg a bombázások idején pusztultak el. S hogy a korábbi vidéki tartózkodási helyük ismeretlen. Így arról is le kellett tennie, hogy legalább azt a falut megkeresse, ahol az a bizonyos szüreti kép készülhetett.

S akkor megint jött néhány nyomasztó hónap, meséli Buckó, amire nem szívesen emlékszik vissza. De még a hivatalos munkájára se, pedig abba mindig bele tudott feledkezni. Amire évekig nem érzett vágyat, még Budapestre is felutazott azon az őszön, bár inkább hivatalos apropóból. És arra is főképp Gelencsér beszélte rá. Valami muflonfejet vitt fel a pesti igazgatóságra, az egyik közös körútjukon lőtte. Az állat hátracsavarodó szarva, amely rendes körülmények között még egy arasznyira sem közelíti meg a nyakat, valami érthetetlen túlburjánzással akkorára nőtt, hogy a vége már a húsba kezdett belefúródni, nyálkás légytenyészet volt a véres daganaton. Gelencsér azt mondta, hogy az ilyen unikumnak mindig örülnek az igazgatóságon, ő meg nem vitatkozott. Hazavitte a fejet, kifőzte a koponyát, becsmagolta, és másnap vonatra ült. Át is adta a csomagot a főosztályon egy hivatalnoknak, de utána már nem tudott mihez kezdeni. Ténfergett az utcákon, valahol megivott három deci bort. Látogassa meg Ildikót? Minek? Hogy összeverje a rendőrt? Vagy megölje? A délutáni vonattal visszautazott.

Buckó még másfél évet töltött ezután a Bükkben, mint az elítélt, aki már nem is reméli, hogy új tárgyalásra kerül az ügye, s akkor váratlanul áthelyezték a mi körzetünkbe. És azóta boldog. „Itt végre jól érzem magam – mondja –, itt már az első héten is térkép nélkül tudtam a járást.” És Bogyiszlótól sincs messze: egy ugrás csak, alig negyven kilométer.

– És az mért jó? – kérdezem.

Buckó arcán újra átsuhan a kis tartózkodó mosoly, és elnéz a csatári lapály felé.

– A gyerek miatt – mondja, s feláll.

– A gyerek miatt?

Kicsit hökkenten felállok én is. De azért nem akarom sürgetni. Buckó lassan előresétál a rőzserakáshoz, és a mellén összefonja a karját. Már alkonyodik a völgyben. Van egy madárfajta, amelyik ilyenkor húz át a dombok fölött csapatban, s olyan hangot hallat, mint a korcsolyák éle messziről. Közben, mint a permeteg, időnként föld zuhog le a szurdikoldalba, vakond dolgozik. Buckó előrebök a völgytorok felé.

– Már az öreg Zeman is elgyújtott – mondja. – A füstcsík ott tekereg a kukoricás fölött.

– És a gyerek? – kérdezem újra.

Buckó megfordul, rám néz. Most tűnik csak fel, hogy milyen inas, sovány. És szótlan, pedig már egy órája beszél.

– A gyerek? A gyerek megvan. Jól megvan – feleli.

– Hogyan? Hát megtalálta?

– Még a tavaszon.

– És hol?

– Bogyiszlón. Sose vitték el onnét, ott vette magához egy részeges cipész, csak nagyon titkolták. Nagy kamasz fiú már. Még ugyan egyszer láttam csak, a bogyiszlói moziban ült együtt valami ringyófélével, akkor ismertem föl. De kiköpött apja.

– Már úgy érti, a rendőr…?

Megrázza a fejét.

– Dehogy. Franciska elszámolta magát. De én már kint a lágerben sejtettem, hogy nemcsak keresztgyerekről van itt szó. Igaziról. Ott lett meg a fodrászszalonban, csak éppen Tóni se gondolt rá soha.

S nevet, mint aki végre helyére rakta a dolgokat. De azért még mindig nem egészen. Amíg elkísérem a kukoricásig, megtudom, hogy először a cipésszel szándékozik beszélni: rá akarja venni, hogy a gyereket Sopronba küldjék erdészeti iskolába. Az anyagiakat ő vállalja. Akkor pedig azt is elintézi majd, hogy nyaranként ideadják a fiút melléje, ide, a körzetbe, tanulónak. S búcsúzóul megkér, hogy nézzek be hozzá valamelyik nap, egy bizalmas levél fogalmazásával bajlódik – éppen ebben az ügyben –, s szeretné, ha segítenék neki.

 

Egy hét múlva találkoztam újra Buckóval, de úgy fordult, hogy nem a levélírás ügyében – egy váratlan tragédia hozott össze minket. Délután hat óra lehetett, mikor az öreg Zeman kiáltozására lettem figyelmes: „Gyüjjenek! Gyüjjenek! Ez itt megölte magát!”

Zeman a legközelebbi szomszédom a völgyben. Zupás őrmester volt valamikor, s öregségére költözött ide a feleségével. Az asszony már rég nem foglalkozott kaparással, bibliás öregasszony lett, de a mások ügyei azért változatlanul nagyon érdekelték. Így azt is ő állította, hogy a velük átellenben levő tanyába, melynek az ajtaja mindig zárva volt, s az ablaka is be volt támasztva deszkával, egy kerékpáros fiatalember szokott kijárni hetenként kétszer, de főképp éjszaka, és mindig ugyanazt a nőt hozza magával vázon, valami asszonyfélét, aki legalább húsz évvel idősebb a fiúnál. Aztán hajnalban, világosodás előtt, megint elkarikáznak a műút irányába. A pletykát az is hitelessé tette, hogy a présház nem odavalósi paraszté volt, hanem egy sárközi vasutasé, aki a sógorától bérelte. S így nem volt senki helybeli, aki cáfolni igyekezett volna.

Amikor meghallottam Zeman kiáltozását, azonnal rohanni kezdtem a tanyájuk felé, át a szőlőpásztákon – s egyszerre szorítani kezdett a szívem: csak nem Buckó…? Mire odaértem, már vagy tíz embert találtam ott levett kalappal. A kerékpáros fiatalembert állták körül, aki keresztben feküdt az úton, két szőlőpászta között. Éppen kiszenvedett. Az öreg Zemantól tudtam meg a részleteket. Kora délutántól vakart a szőlőjében, s nem is sejtette, hogy a szemközti présházban van valaki. Aztán egyszerre kivágódott az ajtó, kitámolygott a fiatalember, s a kezét a hasára szorítva, ész nélkül járkálni kezdett a tőkesorok között. Ő odakiáltott neki, az meg hirtelen kifutott az útra, és összeesett. Valószínűleg megmérgezte magát, Zeman szerint permetező nikotinnal. „Ez is megúszta a katonaságot” – mondta. Egy darabig tanácstalanul álltunk a fiatalember körül, aztán ketten megfogták, és felvitték a présház elé. Közben Zemanné nógatni kezdte a férfiakat, hogy valaki induljon már, menjen le a telekre szekérért, nehogy a völgyben maradjon éjszakára a halott, az ilyen szerencsétlennek jobb, ha sürgősen bekaparják.

Buckó csak később ért oda a színhelyre. Ő volt az egyetlen, aki véletlenül került arra, nem is hallotta Zeman kiáltozását. Éppen a városba indult a levéllel, amelyet végül is nélkülem írt meg, s föntről, a gerincről vette észre a szokatlan csoportosulást. Odacsatlakoztam melléje, amikor az útra leért. Zemanné neki is mesélni kezdte a szerelmi históriát, de Buckó félretolta, nem hallgatta végig. Közelebb lépett a halotthoz, és sokáig mozdulatlanul nézte. De még annyi se látszott az arcán, hogy meg van rendülve, majdnem egykedvű volt a pillantása. És csak percek múlva tört ki, a maga fojtott módján.

– Ilyet nem lehet csinálni… – motyogta, és az akácgallyat, amelyet szúnyoghajtónak tört le, odacsapta a fiú arcára. – Egy gyereknek nincs joga ilyet csinálni…! – s mintha bele akart volna rúgni a holttestbe.

De arra már gyorsan belekaroltam. Ő meg hagyta, hogy elvezessem. Hallottam, ahogy mögöttünk összesúgnak. A szurdikig egyikünk se szólt, ott kérdeztem meg tőle: „Csak nem ez a fiú az…?” Intett, hogy nem.

– De akkor is… nem érti?! – rázta meg a vállamat; de alig volt ereje a szorításának.

 

 

A templom

Újra Miklós bácsiéknál Vízaknán (írja az unokahúgom). Három éve jártam itt utoljára Pestről; és most is nyár van, most is ugyanúgy kényeztetnek.

A két utcai ablak zárva, mint mindig; a hepehupás fal frissen meszelve, az udvar esővájta árkai gondosan kiseperve. Az alacsony deszkakerítésen ugyanazok a zörrenő babkórók. Persze, tudom, hogy nem, és mégis. A nyárikonyha ablakán ugyanott áll ki a meszeskaró, a rozsdás platnikarikákkal. S biztosra vehetem, hogy ha feljön a hold, a karikákat megint bevonja valami máz, sokkal finomabb, mint a dér.

Most anyám is velem van; ő itt született, de már majdnem ötven éve Kolozsvárt él. Róza néni azt írta neki legutóbb, hogy a süldőjük szólításra felráncolja az orrát, a fogai kilátszanak, s ilyenkor egészen olyan, mintha nevetne. Anyám nem tudta megállni, hogy vonatra ne üljön, s most bosszús, mert a süldő nem akarja produkálni magát. Este még meg is sértik egymást.

„Róza, te soha nem komolyodsz Hát nem jobb, hogy a gyereket nem tartottátok meg? Mi lenne most…”

Ez kényes téma. Negyvenéves bánat. Róza néni melléönti a kompótot, nem szól, a kompót levét itatja a terítőről.

„Pedig kár. Legalább volna még egy görögkeleti a családban” mondja.

Éjszakára ők ketten maradnak a konyhában, nekem a tisztaszobában ágyaznak. Miklós bácsi nincs otthon, Szebenben tatarozzák a városi börtönt, dupla műszakban.

Éjfél felé fölriadok, hallom, hogy anyám és Róza néni suttogva beszélgetnek. Amennyire ki tudom venni, a gyerekről, aki lehetett volna. Kábultan zuhanok vissza újra az álomba. Az utolsó kép, ami még becsúszik, a hasas uborkásüveg a szekrény tetején; de mintha egy magába görbülő fonnyadt uborka lebegne csak benne. Biztos a fény teszi – gondolom –, ami az utcáról beszűrődik. Nagyon álmos vagyok.

 

Reggel ragyogó napsütésre ébredünk; s az uborkásüveget is csak akkor nézem meg jobban. Nincs semmi benne, csak a lé meg néhány kaporszál.

Anyám benyit, és elképedve nézi, hogy a csukott szekrény előtt állok, kócosan, kombinéban.

„Mit csinálsz? Mért nem öltözöl? Elkésünk az istentiszteletről” mondja.

Még három óránk van; de azért igyekszem sietni. Anyám, mihelyt látja, hogy sietek, azonnal ráérősebb lesz. Döcögve tesz-vesz, fiókokat nyit ki, újrahajtogatja Róza néni fehérneműit, visszatolja a fiókot. Kimegy a disznóólhoz, megnézi a süldőt, visszajön a konyhába.

„Bolond Róza!” csapja össze a kezét. „Még hogy ez nevet! Dehogyis nevet ez! Ha nevetne, nem is tudnátok megölni.”

Ahogy a napsütésben áll, megroggyant derékkal, arcán majdnem kislányos a mosoly.

Róza néni közben elkészíti a reggelit. A birsalmafa alatt ülünk le a friss bivalytej, kalács, meleg keménytojás mellé. Róza néni inkább kínál, mint eszik; nehezen lélegzik a kövérségtől.

Végre kimondja, amit akar:

„Mit huzogálod te a fiókokat?”

Anyám fölnéz.

„Hallj oda! Már azt se szabad?”

„Dehogynem. Csak azt kérdezem, mért huzogálod? Keresel valamit?”

Anyám nem nyeli le a falatot, félrefordul, markába ejti, megigazítja a fogsorát.

„Az anyagot, amit tavaly küldtem, még meg sem csináltattad! Pedig Edit is mondta, hogy szép, igaz, Libus?”

Bizonytalanul bólintok. Nem tudom, ki az az Edit.

Róza néni hirtelen föláll, elindul a hátsó udvar felé. Látjuk, hogy gyors rántásokkal kukoricaszárakat húzgál ki a partoldalba vágott burgyékamrából.

„Eső lesz!” kiált vissza. „Nyirkos a szár!”

Anyám nagyothall, nem érti jól, rám néz, megint Rózára, s valahogy az egész úgy hat rá, hogy most már tényleg sietnünk kell. Idegesen bemegy a konyhába, aztán újra megjelenik. Még mindig pongyolában van. De akkor már Róza néni is ott áll, köténye alatt csípőre tett kézzel.

„Most mit nem találsz, drága szívem?” kérdezi olvadó hangon.

„A vasalót. Kicsit meg kellene… Így nem mehetek mit szólnak.”

Róza néni szó nélkül hozza a vasalót, pokrócot terít az asztalra. „Az emberek mindig szólnak” mondja; s utána megint hátramegy a burgyékamrához.

Mondom anyámnak, hogy majd vasalok én, addig fésülködjön. De nem engedi. Szívósan bajlódik a konnektorral, próbálok segíteni. Nekem se sikerül. A Falra csúszó árnyékból veszem észre, hogy Róza néni újra ott áll; az arcán gyanakvás, segítőkészség.

„Ráz a vasaló, édes szívem.”

Anyám elnémul.

„Ezt most mondod?”

„Csak azért, mert nem mindig ráz.”

Kicsit tovább tart a csend, mint ahogy indokolt volna.

„Talán ha vigyáznánk, hogy a vas részéhez…”

Róza néni közelebb lép, félretol.

„A nyele ráz, kis szívem. Bízzátok csak rám.”

Anyám ruhája körberakott barna selyem, fehér pöttyökkel. Végül ő se boldogul vele. Ideadja nekem.

„Hagyd jól bemelegedni, aztán húzd ki, és úgy vasalj.”

Anyám föl van háborodva.

„Hiszen akkor pocsékolod az áramot!”

De nem kap már választ. Róza néni újra kifordul az udvarra, a szomszéd kerítéséhez megy, és feszülten hallgatózik a bodzabokor mögött. Anyám sértődötten rakosgat a tisztaszobában, beveti az ágyat utánam. Kis idő múlva előjön, hozza az uborkásüveget.

„Nézd csak! Tisztára poshadt már. Minek ezt őrizni?”

„Éjszaka még volt benne egy kicsi” csúszik ki a számon.

„Hogyne! Aztán ki ette volna meg?” és kilép az udvarra. „Hallod, Róza?”

Éppen önti ki a nyálkás levet, mikor harangozni kezdenek.

„Jézusom! Már húzzák!”

Róza néni a csenevész birsalmafa alatt áll, onnét nézi anyámat. „Most meg mit csinálsz?” kérdezi, és összefonja a karját. Bokája vastagabb, mint a kis fa törzse. Anyám újra felsóhajt: „Jézusom!” Én meg éppen elkészülök a vasalással, és viszem ki, mutatni.

„Ráértek, ez még csak a román templomból jön. Majd én szólok, amikor indulni kell” mondja Róza néni, s az üveget magához veszi, hatalmas melle előtt tartja. Anyám bemegy a belső szobába. Róza néni könyékig nyúl az üvegbe, körmével kapargatja a ráragadt maszatot.

„Miklós bátyád bolondul az uborkáért. Négy ilyen üveggel kellett eltenni neki.”

„És sikerült mindegyik?”

„Ezek igen” bólint. „Az uborkáim mindig jól sikerülnek.”

Elhallgat, kicsit üresen nézzük egymást. Közben újra harangoznak, anyám nyugtalanul szól ki:

„Mindjárt indulni kell!”

„Ráértek. Ez is a románból jön” dönt Róza néni, s az üveget ráburítja egy karóra. „Majd szólok, ha késő lesz már.” És megint odamegy a kerítéshez, a száraz babszárakat rángatja a frissek mellől.

Fekete bársonykalapban, nagy, fekete retiküllel anyám kisétál a konyhából.

„Na, indulunk?”

Nem tetszik neki a karóra burított üveg. Leteszi a retiküljét, a vödörből vizet önt az üvegbe. Róza néni a kerítés mellől figyeli.

„Mit csinálsz?” szól oda.

„Mit gondolsz? Kiöntöttem az uborkádat. Libus azt mondja, még volt benne egy fonnyadt.”

Nevetve oda döcög mellénk.

„Azt nem lehet, te! Azt én kidobtam tegnap!” A harangszó közben újra felhallatszik; de erre is csak a fejét rázza. „Román. Ez se a tiétek.” Aztán mégis azt mondja végül, hogy induljunk. „Úgy látszik, megfordult a szél, azért nem halljuk a reformátust.”

Szél semmi nincs, inkább egyre perzselőbb a hőség; mindenesetre elindulunk lassan, Miklós bácsi lilás ernyőjével, napernyő helyett.

Róza néni a kapuig kísér, ott még egyszer utánunk szól.

„Aztán lehet ám helyettem is… Hallod, Zsuzsika?” Már a saroknál járunk, mikor visszanézek. Az udvar közepén áll a napon, és egy drótnyeles kefével súrolja az üveget.

 

A templom közelébe érve senkit se látunk. Harangszó nincs, csak a sövények mögött a pilledt kárálás. Anyám verejtékezve megáll, s felindulás nélkül, de kétségbe van esve.

„Ugye, mondtam! Lekéstük. Már biztos vége…”

„Vagy el se kezdték…”

„Ha elkezdték, már nem mehetünk be. Ez nem katolikus templom” mondja keményen.

„Ha elkezdték, anyukám. De szerintem akkor is bemehetünk, nem vagy már fiatal, jogod van bemenni. Majd beülünk valamelyik hátsó padba.”

„Azt nem lehet” csukja össze az ernyőt. „Elölről a harmadik pad a miénk.”

S megindul a templomot övező, törökkori kőfal bedőlt kapuja felé. Első pillantásra ott se változott semmi. Még mindig ott van az orgonabokor alatt a madáritatónak kitett piros lábas. Csupán a hársfa törzsén, a táblára mázolt nyíl mutat jobbra (a templomkert szemétlerakodója felé) – és nem balra. Vajon miért? Igaz viszont, hogy a szemétlerakodótól az út újra visszakanyarodik a templombejáróhoz. És a fű is tele van a hamvas sávokba torlódó tollpihékkel. A kapusház előtt – ahol Töreki néni szokott kinézni az ablakrésen – kiszáradt ágyás.

Most egy férfi lép ki a feketére festett ajtón. Rosszul öltözött, fáradt, sovány. Valahogy az egész arca buta és tompa, de mégsem érdektelen. Cseresznyepiros ing van rajta, kezében felébe tört gallyazó fűrész. Negyven-negyvenöt éves lehet; köszönés nélkül lép közelebb.

Kérdezzük, hogy elkéstünk-e.

Körmével a fűrész fogait pöcögteti, hosszan a cipőmet nézi. Kicsit idegenes a kiejtése.

„A tiszteletes úr nincs itthon, délután négykor lesz az istentisztelet. Szebenből jön egy másik tiszteletes úr.”

„Akkor nem késtünk el” nyugszik meg anyám. De mindjárt nyugtalan is lesz utána. „Csak hogy bírja a lábam még egyszer… Róza igazán megmondhatta volna!”

Elnevetem magam.

„De hiszen ő nem református, honnét tudná?”

Anyám bosszúsan legyint.

„Volt ő az is, csak visszatértek” – s még folytatná, de észbe kap, hogy az idegen férfi is hallja. Elindul a templombejáró felé. „Gyere, most már azért csak menjünk…”

Lassan lépkedünk. A férfi mögöttünk. Először azt hittem, hogy sokat fog beszélni, s most meglep, hogy mennyire szótlan.

„Mi van Töreki nénivel? Most nem ő a harangozó?”

„Meghalt. Most én harangozok.”

„Szép foglalkozás.”

„Már akinek” mormogja a hátam mögött. „A gyerekek például… Csak azokra nem lehet rábízni.”

Ahogy belépünk a templomba, egy pillanatra megtorpanok. Látszik, hogy nemrég renoválták belülről; de talán nem a legszerencsésebben. Igaz, hogy a repedéseket eltüntették és a falakat kimeszelték, viszont a tölgyfa padokat is befestették fehérre. S ez bántó. Anyámat mégsem ez zavarja, hanem az Úrasztalon a csipketerítő.

„Mi ez?” ütődik meg. „Olyan, mint a katolikusoknál. Nálunk nem szoktak díszíteni…”

„Ez még nem díszítés.”

„Nem! De csipketerítőt akkor se!” és felmutat a szószék bársonyára. „Még oda is, Jézusom! És csupa feltűnő helyre!”

A freskómaradványokon gondosan lefedték csomagolópapírral a meztelen részeket, és bemeszelték; de ezt nem teszi szóvá. Minduntalan a csipketerítőkre tér vissza.

„Fel tetszik jönni a toronyba?” kérdezi váratlanul a harangozó. „Láthat egy régi órát.”

Kezében ott lóg a törött fűrész, s a pillantása is élénkebb most.

„Már voltam fönt… jól ismerem.”

„Velem még nem tetszett” mondja határozottan, és kinyitja a feljáró ajtaját, villanyt gyújt. Ez is új dolog, három éve még nem volt itt villany. Utána újra felém fordul. „A torony is ki van takarítva.”

Anyámra nézek, hogy mit szól. Int, hogy menjek csak, ő majd imádkozik addig, Róza helyett is. Engem nem említ, de valami sértettség bujkál az arcán. Lassan előrebotoz az ernyővel, beül a harmadik padba. Ahogy belépek a vasajtón, még hallom az imádkozó mormogását.

A lépcsős, komor kőfolyosóba valahogy nem illik a villany; akkor már inkább piláccsal, ahogy a tiszteletes mesélte. A fal vakolatlan, mindenütt a csupasz, durván kidomborodó kövek. Mintha egy ősállat belsejében lépkednénk. Vagy egy kőbánya alagútjában.

A harangozó szótlanul elém kerül, a fűrésszel ütögeti a falat.

„Nem fél?” kérdezi, anélkül hogy hátrafordulna.

„Nem… már jártam itt.”

„Nem is azon múlik” neveti el magát.

Megint hallgatunk. Néhány forduló után felérünk az első magasházba, ahol a harangok élnek. Három harang és rengeteg galambpiszok; lent az udvar füvén a pihetollak ezüstös sávja. Mintha minden pontosan el volna osztva. A harangozó észreveszi, hogy elbámészkodom, nem szól. A falnak feszíti, s majdnem félkörösre hajlítja a fűrészcsonkot.

„Mehetünk tovább?”

„Persze… már kifújtam magam.”

Még két forduló, és fönt állunk az óraszerkezetnél. Most is ugyanúgy hat rám, mint amikor először láttam. A Verne-illusztrációk titokzatos gépszerkezeteiből egy részlet, s mindene fából, az utolsó fogaskerékig. Csak két oldalán áll ki egy-egy vasrúd, ez mozgatja a mutatókat.

„Mánusokat” javít ki mosolyogva, mikor látja, hogy kellőképpen érdeklődöm.

„Persze… mánusok.”

Láthatóan elégedett, hogy megismétlem.

Nagy csend van itt, csak a percenként fölerősödő nyiszorgás, súlyos kattanás figyelmeztet, hogy a hatalmas kőnehezék végzi a munkáját. Három nyiszorgást, kattanást kivárunk, hámor percet. Utána közelebb hajolok az egyik kerékhez, lenézek. Alattam sötétbe vesző gerendaszövevény. Kicsit gyorsan kapom vissza a fejemet, és nekiütöm a kiálló vasrúdnak, egészen gyengén. Alig koppan. Hirtelen megfogja a karomat.

„Megütötte magát! Ugye, megütötte?”

„Dehogy… semmi. Nem is érzem már.”

„Pedig jól beüthette…” és megsimogatja a kezemet. „Vigyázni kell a mánusokkal!”

Közelről, zavaros érdeklődéssel nézi az arcomat. Fél fejjel alacsonyabb nálam, borostás; cseresznyepiros inge rongyos bricseszben folytatódik, harisnya nélkül, lábán félretaposott szandál. Nehézkesen beszél, a szavakat úgy löki a szájába, mintha nem találná őket.

„Hová valósi?” kérdezem, s a boltíves ablakhoz lépek.

Hallom, hogy fél lépést tesz, aztán megáll.

„Én Alamorról. Tetszik ismerni?”

A név úgy hat rám, mint a behavazott tél, barnára pácolt ablakkeretben. Anyámék, mikor még lány volt, Alamorban vásárolták a disznókat. Alamornak nincs vasútállomása. Egyszer szánkóval jöttek vissza, a farkasok megtámadták őket, a lovak habzó szájjal vágtattak, ők meg égő papírokat dobáltak hátra. Végül a disznót is hátradobták.

A harangozó büszkén nevet.

„Ez igaz! Alamorban gyönyörű disznók vannak. Ha egyszer eljön megnézni…”

Indulok vissza a lépcsőhöz, de félúton megállít.

„Ezt tetszett már látni?” Mutatja, hogy a régi kenderkötelet kicserélték vassodronyra. „Amikor idejöttem, mindjárt mondtam, hogy inkább az óra álljon, de ilyen mázsás köveket nem lehet kötélen…” Közelebb húz, lemutat a kőnehezékre. „Alulról olyan, mint három akasztott… Elhiszi?”

Átmegyünk az óraszerkezet túlsó oldalára, ott a lejárat.

„Öt hete itt leesett egy gyerek.”

„Egy gyerek?” kapom fel a fejemet. „És mi lett vele?”

„Meghalt” guggol le fürgén, és a padlóra mutat a fűrésszel. „Tetszik látni ezt a sötét foltot? Ugye, itt vezet ki a vasrúd, és abba ütötte bele a fejét. Onnét föntről” int a fejünk fölé, a szűkülő toronycsúcsba. Lassan föláll. Rám néz. „Jánosnak hívták, de mi csak Janinak szólítottuk.”

„És milyen idős… hány éves volt?”

Lábával újra a foltra mutat. Nem nagyobb, mint egy tenyér, kicsit barnás, s már kezd halványulni.

„Tizenhárom.”

„És csak ennyi vére folyt ki…?”

„Ennek csak ennyi.”

„És hogy esett le?”

Hirtelen belejön a beszédbe; mintha eddig csak fékezte volna magát.

„Hát mert a nyulaknak meg a madaraknak volt a bolondja. Folyton füvet szedett, azokat etette. Aztán meg ez a sok templommadár, tett ezeknek is szárított gazt, hogy oda fészkeljenek. Mindig tudta, hogy melyik mikor költ. Szóval, ugye, ezeknek volt a bolondja, a faluban mindenki ismerte. Egyszer aztán jött a barátjával, mert a feleségem rosszul volt, lefeküdt egy kicsit, ők meg helyette harangoztak. És akkor hallották a szomszédok a nagy puffanást. Mármint a harangozás után. Úgy gondolom, oda mászkált föl a gerendák közé, és akkor zuhanhatott le. A másik persze leszaladt, és hozta az embereket, csak én el voltam kukoricát kapálni. Mire megjöttem, már lent feküdt a füvön. De ahogy ránéztem, tudtam, hogy többé nem lesz ember. Ez nem fog megélni. Pedig jöttek gyorsan a mentők, bementem én is velük Szebenbe, mégse tért észhez semmit. Nem is csoda, ugye, hiszen a fogai végig, meg a feje ott oldalt. Azt volt a baj. Tudja, én már akkor biztos voltam benne, mikor az orvos azt mondta, hogy hemarorgie interne – ezt nem tudom magyarul, de valami olyasmi, mintha belül vér folyna. És nála is úgy volt. Másnap reggelre halt meg. Ott voltam egész fél nyolcig a kórházban, és még akkor is hozták a baleseteseket. De hát, nagy kórház az, ha azt tetszene látni!”

Mikor az első magasház keskeny fordulójához érünk, figyelmesen a derekamhoz nyúl, hogy segítsen. Udvariasan el akarom tolni, de a fűrész éléhez nyomódik a kezem.

„Nem fél?” kérdezi, és elhúzódik.

„Mitől?”

„Szoktak itt félni” – És megint a gyerekre tér vissza. „Tudja, ha azt látta volna! A keresztapját! Elmentem hozzá, és mondtam neki, eredj, most már nézd meg te is… Első pillanatban nem értette, hová – de aztán már nem tudott többet nyelni. Úgy rohant el, hogy ott hagyta a vacsoráját. Ott volt ő is, amikor meghalt, reggel hat óra öt perckor.”

„Hát még a szülei! Azoknak lehetett szörnyű.”

Csodálkozva néz.

„Én vagyok az apja.”

„A maga fia volt?”

„Hiszen mondom, Jánosnak hívták, de mi csak Janinak szólítottuk.”

Ahogy tovább ereszkedünk lefelé, a temetést meséli. Innét a harmadik utcáig tartott a sor, annyi ember kísérte. S az a sok koszorúvirág, a fehérbe-feketébe öltözött osztálytársak. Alamorról a disznó, amit a torra hoztak.

„És az édesanyja?”

„Hát… tudja, hogy van. Igazi, mozgékony gyerek volt ez! Ha szóltunk, hogy menj oda, odament, ha hívták, odajött. A tiszteletes úr is mondta, hogy ezt a gyereket mindenhová el lehet küldeni. Azért is bíztuk rá a harangozást.”

Éppen befejezi, mire leérünk; s mintha ki is számította volna, hogy akkorra fejezze be. Így elszótlanodva, az élénkség is eltűnik az arcáról: akár a homok, ahogy benyeli a vizet.

Anyám még mindig ott ül a harmadik padban; mintha szundítana. Odamegyek hozzá, és kérek öt leit, hogy fizessek a kalauzolásért. A harangozó megrázza a fejét.

„Nem azért csinálom, kérem. Én szívesen megmutatok mindent. Ez a dolgom. Ugye, jönnek a turisták, idegenek. Én meg mutatom. A tiszteletes úr is mondta, hogy mindent mutatni kell.”

Sután állok a pénzzel, végül mégis odanyúl, elveszi, és begyűri a bricsesze zsebébe.

Elindulunk a kijárat felé. Most vesszük csak észre, hogy oldalt, a fal mellett, legalább ötméteres kecskelábú asztal áll, rajta rózsaszínű terítő, girlandmintás váza, szalmavirág. Az asztal mellett két ugyanolyan hosszú lóca, s azok is fehérre festve.

„Hát ez?” döbben meg anyám.

„Szeretet-akció, kérem.”

„Micsoda?”

„Gyakran adunk szeretet-vendégséget, és ahhoz kell az asztal. Itt elfér egy fél század” mosolyodik el.

„De mért van rajta virág? Meg terítő? Ez nem szokás nálunk…”

A harangozó vállat von.

„Hogy szebb legyen, kezicsókolom.”

Anyám rosszallóan néz.

Kint vakítóan tűz a nap. A templomkert, mint egy vibráló éden, olyan kihasználatlan. A fák roskadoznak. A fűben kismacska. Odajön, harapdálja a lábamat; a harangozó enyhén belerúg. „Menj kicsikém!”, és tovább sétál. Egy bokor mellett zsírosbödön, tele apró, sárga gyümölccsel.

„Ez mi?” kérdezem.

„Pálinkánakvaló.”

„És hogy hívják?”

„Zárzár.”

„Sose hallottam.”

Nevet.

„Ezt csak mi mondjuk így. Más nem ismerheti.”

Szinte cukros a levegő. A templomfal mellett óriási káposzták. Eső lehetett éjszaka, csillog rajtuk a vízcsepp; de eső mégsem lehetett, Róza néninél minden száraz. Biztos a kőfal tartalékolja a nedvességet. A harangozó észreveszi, hogy egy növendék szilvafát nézek.

„Megrázom, tessék csak szedni” s megfogja a csuklómat. Leveszek három szemet a fáról, és egy hatalmas káposzta mögé húzódom. Mintha bosszantaná, hogy nem abból szedek, ami a földre lepotyogott.

„Pedig azok a jók” mondja. „Ha már széttoccsadnak kicsit.”

Anyám komoran hallgatott eddig; most egyszerre türelmetlen lesz.

„Menjünk, kis szívem. Most már mindent láttunk.”

A harangozó tompán mosolyog.

„Hát ha úgy tetszik gondolni…” és félrenéz.

Anyám nem tud semmit a szerencsétlenségről, s ezt még pár szóval elmesélem neki. „Jézusom!” sikolt föl, és szája elé kapja a kezét. Pár pillanatig nem kap levegőt.

„Itt, a toronyból?”

„Nem úgy, hogy kívül, kezitcsókolom. Belül a toronyban…”

Ettől mintha megnyugodna kicsit, és kinyitja az esernyőt.

„Pedig ha nem arra a vasrúdra esik” folytatja a harangozó, és rám néz, „ha nem arra, amibe a nagyságos asszony is beütötte, akkor lehet, hogy meg se hal. Csak összetöri magát, de azt még meg lehet forrasztani.” Közben egészen közel lép hozzám, így magyaráz tovább. „A fejével esett a vasra, amibe a nagysága is beütötte… pontosan a feje oldalával…”

Anyám ingerülten belém kapaszkodik.

„A fejedet? Hol?”

„Dehogyis!” nyugtatom meg. „Csak éppen hozzákoccantam. Nem is érzem már.”

A harangozó keskenyre húzza a szemét.

„Pedig nem. Jól beleütötte.”

Amikor elbúcsúzunk, a fűrészt lecsúsztatja a földre, így fog kezet velem is, anyámmal is. A templomfal hátsó kapuján megyünk ki. A fű itt is tele van hamvas pihetoll sávokkal.

 

Öregek, halottak

Negyedik napja, hogy folyton csak köztük, csak öregek között vagyok (írja tovább az unokahúgom). Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Az éjszakák meg különösen hosszúak. Valahogy mindig történik valami, szörtyögés, fulladás, bilikeresés, felváltva álmukban beszélnek. Anyám pár éve súlyos operáción esett át, nincs végbele, a derekán hord egy övet, arra van rászerelve egy hol jól, hol rosszul záró zacskó; s valahogy megoldhatatlan, hogy ki ne préselődjön egy kevés. A szép testet, melyhez úgy bújtam valamikor, birtokba veszi a fojtós szag; de mikor tisztán tudja tartani magát, megint nem igazságtalan, hogy a nap süt. Mindenesetre vigyázok, hogy a viselkedésemen ne vegyen észre változást. Pedig minden reggel foltos az ágynemű, a lepedő, a padlóra kisebb darabok esnek le, széttapossuk. Hiába van nyitva az ajtó-ablak, még sincs levegő. Ha lefekszünk, mintha a horkolás is helyet venne el a levegőtől, kiszorítja, és nem engedi vissza. De valami hasonlót érzek ebéd és vacsora közben is, akkor mintha a csuklás, böffentés törekedne ugyanarra. S közben, valahányszor kinézek az udvarra, a tyúkok is szünet nélkül megállnak, ürítenek, és tovább verik a csőrükkel a földet.

Róza néni, mióta az orrpolipját eltávolították, nem érez szagot; helyette a színeket látja másképp a szagoktól. Ez ugyan teljesen valószínűtlen, mégis többször bebizonyította már, hogy nem képzelődik.

Reggel óta különben Médi is rosszul van, lázas, reszket, csupa csont és bőr. Majdnem miniatűr kutya, valamilyen kibogozhatatlan keverék, s már tizenöt éves. Róza néni szalámit vesz neki, csirkehússal kínálja, de minél jobban kínálja, annál inkább nem eszik. Van egy macska is, az is nagyon öreg, és még mindig félős, minduntalan elugrik. Aztán váratlanul kihagy az emlékezete – hogy ő általában félni szokott –, s ráül a lábamra, gyöngéden karmol. Róza néni a tányérjából eteti őket, a tányér a lába között, a földön. A macska odaszagol, már kezdene enni, de Médi hörögve odarohan, elkergeti. Ez azért különös, mert hályogos a szeme, nagyon rosszul láthat, a tányér mellett mégis azonnal észreveszi a macskát. Sőt, valami módon azt is érzékeli, hogy a macska közben fölkapaszkodott a díványra, s most ott reszket. Ha egy újabb darabot ledobnék, most valószínűleg azt is megenné.

Nem én, Róza néni az, aki egy idő múlva megjegyzi.

„Nézzétek, hogy igyekszik szegény, hogy akarja…”

De nem mondja tovább. Ha itthon volna Miklós bácsi, most biztos nem nyelné le a folytatást, s lenne megint ürügy és alkalom. Este ugyanis Miklós bácsi rakja le a tányért, és ő figyeli Médi veszkődését.

„Nézzétek, hogy rágja! Hogy akarja…”

„Mert esze nincs, azért! Tudja is ez már, hogy mit…”

„Hogy ez ne…? Halljátok? Róza csak úgy elintézi! Sajnálja tőle, hogy él!”

Pár pillanatig szelíden, robbanva nézik egymást, de semmi újabb érv nem jut eszükbe. Róza néni végül kiviszi a maradék levest a sötét udvarra, és beleönti a tyúkok lábasába.

„De hát mért éljen tovább Médi?” halljuk kintről a hangját.

 

Miklós bácsi, aki hetvenhárom éves és még mindig kőműveskedik, őrjöngve és dühöngve szeret. Dühöng, hogy csak pár napig maradok, pedig már harmadik éve várnak; s hogy éppen most akarok bemenni Szebenbe, mikor végre ő is végez a dupla műszakkal. Anyám szintén kétségbe van esve, s folyton újrakezdi, hogy alig voltunk együtt, és máris programot csinálok. Hármójuk közül még Róza néni a legnyugodtabb, de ő száztíz kiló, s talán ezért.

Kicsit fáradtan, de azért igyekszem megmagyarázni, hogy ez nem olyan program.

„Tudod, hogy Arankát szeretném meglátogatni, most már tényleg öt éve nem láttam. Meg itt van a karikagyűrű is, te mondtad, hogy próbáljam eladni…”

„Jó, jó, de nem most. Azt nem mondtam, hogy annyira sürgős.”

„Persze. De itt Vízaknán nincs olyan üzlet.”

„Nincs hát, de még ha volna is… Az egész falu megtudná, beszélné. Isten őrizz! Itt még akkor se szabadna, kicsi szívem.”

S makacsul kitart, hogy szándékosan külön programot csinálok.

„De hát csak menjél” mondja dél felé sértetten, és veszi a kisseprűt, lapátot, föltakarítja maga után a padlót. Hátramegy a trágyadombhoz. Úgy teszünk, mintha nem vennénk észre. Mikor visszadöcög, még mindig ugyanazon a széken ülök, s számolgatom, hogy már úgyis lekéstem a legközelebbit, legfeljebb a reggeli busszal indulhatok.

Anyám hökkenten néz.

„De hiszen reggel megy Ági is…”

„És az baj?” kérdezi Róza néni.

„Mért volna baj?” mondja anyám, és beharapja a száját.

A födő alatt, mint a játékpisztoly, szaggatott sorozatokkal pattog a kukorica. Egy darabig ezt hallgatjuk; én meg hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a sok Ági, Gigi, Irma, Boriska, Éva, Ili közül melyik Ágira gondoljak. Az alkoholistára? Vagy arra a fiatalasszonyra, akihez a férje akkor szokott visszaköltözni, amikor hetedik hónapos és tejes a melle, mert igazában olyankor szeret vele?

Később sikerül feltűnés nélkül tisztáznom, hogy a szóbanforgó Ági valamelyik tordai ágról az unokatestvérem; Arankának viszont a vízaknai ágról. Anyám örül, hogy ilyesmiről beszélhet, s mintha a szebeni utamat is megbocsátaná átmenetileg. Hogy a kedvére tegyek, ebéd után kiülök vele a birsalmafa alá, és csupa olyasmit kérdezek, amit már többször elmesélt, de azért még mindig tud módosítani rajta.

A nap erősen tűzi a kopár parasztudvart. A két széket úgy állítom árnyékba, hogy az utcára, a patakpartra is kilássunk, de valahogy nem tetszik neki a látószög; továbbhúzza a magáét, hogy a disznóólat és konyhaajtót is szemmel tarthassa. Róza néni egy támlátlan széken ül a konyhában, és jobb markával a bal hüvelykujját szorítja. Lehet, hogy nyitva van a szeme és bennünket néz; de lehet, hogy nem, Médi az ereszárnyékban fekszik, hályogos szeme fölött koszorúban tapadnak egymáshoz a legyek. A macska meg eltűnt valahová. Ahogy elhelyezkedünk, anyám azonnal kötni kezd valami régi fonálból; azt mondja, egy másik gyapjúsapkát, hogy legyen tartalékban otthon, ha esetleg a tavalyit ellopnák. Már négy ilyen sapkám van Pesten. Amióta megoperálták, a feje elég erősen reszket, de a csúzos kezével változatlanul a megfelelő helyre tud bökni. Sokáig csak ezt a csendes mutatványt nézem, és ő is hallgat.

„Emlékszel, tegnap mutattad hazafelé azt a bedőlt házat… Birica, azt mondtad? De milyen Birica? Kláris… vagy Kaláris? Sose tudom jól megjegyezni.”

Azt hiszem, sikerült eltalálnom a hangot. Egyszerre élénkebb lesz.

„Ugyan! Azzal csak a milícisták csúfolták… Még, a milícisták is. De hát annyira bolondult a gyöngyökért, hogy nem is csoda. Még az Erzsi néni temetésére is úgy ment el, hogy elöl-hátul tele volt rakva…”

„Gyöngyökkel?”

„És csupa színessel! De jó, igaz, a temetésre nem, akkor befestette őket kályhafeketével, csak tudod, jött az eső, az meg a felét lemosta. Jaj, rettenetes volt. Pedig megvolt benne a jó szándék. Szegény Birica… Nem is tudom, hányszor aludtam ott nála. Most meg bedőlt.”

„És te? Hogyan lettél árva? Miklós bácsi egyszer valami egészen mást mesélt…”

„Eh, Miklós!” és fölemeli a kötést. „A görögkeletiek mindent másképp akarnak tudni.”

„De drágám, Miklós akkor még református volt” szól ki Róza néni.

Majdnem nevetni kezdünk; de mégse jutunk szóhoz. Dübörögve a kollektív traktorja fordul be a sarkon, és egy marhákkal megrakott pótkocsit húz, a marhák homlokán lila festékkel odamázolt kereszt.

Anyám csendesen sír.

„Miklós összetéveszti, kis szívem. Ő úgy emlékszik, anya Etussal halt meg gyerekágyban, pedig csak a következővel, a kis Lukáccsal. És akkor volt nyáron, hogy Róza néni is elvesztette az anyját, de az enyém még élt egy kicsit, így aztán ő szoptatta ki Rózát is.”

„És Erzsi néni?”

„Ó, az akkor már nagy volt. Már nagyon értett hozzá, hogy dresszírozzon bennünket. Meg a kis Lukácsot pelenkázta. De szegénykém, az sem élt sokat. Tudod, mindig odatették nagyanyám mellé a dunyhára, aki rettentő vastag volt, s egyszer rákönyökölt, és megfulladt reggelre. Apa meg akkor kezdett el úgy búsulni, hogy semmink se maradt. Se föld, se ház. De azért abba sose egyezett bele nagymama, hogy a kis Lukács esetleg őmiatta. Ezt még mondani se volt szabad. De hát, ki is tudja. Lehet, hogy tényleg a dunyha csúszott rá. De a Róza nénédet, azt aztán becézte mindig! Ő volt a kedvenc. Az a sok gyönyörű ruha, amiket Szebenből hozatott neki – emlékszel, Róza?”

A konyhából sokáig semmi hang; csak később, de Róza néni akkor sem engedi el a hüvelykujját.

„És az a pántos cipő, Zsuzsikám? Amit külön a lábadra csináltatott Brassóban?”

„De azt az Ambrus csinálta, azért csak fele árat kellett fizetni.” Aztán halkabban. „Pedig nem… Ambrus neki is csinált többször. De akkor se helyes az, annyira elkapatni egy gyereklányt. Csak hát, nagymama ilyen volt. Pedig mennyi gyász érte őt is! Rózsi menye is azon a nyáron halt meg Konstanzában a járványkor, aztán annak a gyereke is odakerült…”

„Ki? A sánta Ildikó?”

„Nem… az a mostohatestvére Crajovából. Tudod, aki Amerikába ment ki, hogy valami szektába belépjen, de már az első szentbeszéd alatt összeesett. Mi is csak a sírról láttunk már képet. Nagymama a Rózsi kisfiát vette magához…”

„És őt is Erzsi néni dajkálta?”

„Az első tavaszig igen… De ugye, ő is gyerek volt még, nem is tudhatta, mit csinál. Majd egyszer megmutatom a kertet, ahová a kis Édát kivitte tavasszal, és az egész kocsit teleszedte gyöngyvirággal. Az orvos azt mondta, attól fulladhatott meg, a gyöngyvirág szagától. Apa meg elivott mindent, még negyvenéves se volt, amikor eltemettük…”

Mindezt halkan, egyenletesen mondja, az arca is nyugodtabb. Ha így ül és köt, szinte fel se tűnik, hogy a feje is követi a kéz ritmusát. Mintha semlegesítené egymást a két különböző reszketés. Mikor a sor végére ér, aprólékosan eldolgozza a szemeket, nyomkodja. Körülöttünk halk tyúkkárálás, a disznóólban is kriptai a csend. Időnként tisztán hallom, ahogy a gyomra tompa buffanásokkal dolgozik.

„Csak tudnám, hogy erre is mi szükség… Nevelnek két süldőt, és még akarnak egy harmadikat. Minek? Hiszen a felét se tudják megenni. Miklós meg büszkébb, hogy eladja. Hogy ő nem cigány. Tavaly is minden rájuk romlott…”

S hirtelen felnéz.

„Róza alszik?”

„Nem tudom…”

„Csak folytasd, Zsuzsikám” mondja Róza néni, és továbbra se mozdul.

Néhány pillanatra engem is elfog az álmosság, és lehunyom a szemem. Amikor kinyitom, a patak csalánosából egy kérődző bivalyfej emelkedik föl.

„Azért Ágira vigyázz, ha holnap együtt utaztok” súgja bizalmasan.

„Ágira? Miért?”

„Jó, jó. Nekem mindegy. Hiszen az unokatestvéred. De majd meglátod, hogy tönkrement ő is. Csupa mitesszer az arca, valahogy a bőre nem tiszta, én még nem is láttam ilyet. Kellett annak is eljönni Tordáról, amikor mindenük megvolt…”

„Most Arankának segít?”

„Nyáron, de csak a fagylalt szezonban. Kint az állomáson kaptak egy asztalt, de én még nem ettem a fagylaltjukból. Meg nem is szabad nekem, éjszaka megint rosszul voltam. Szegény Birica is hogy mondta mindig… Aztán képzeld, este alig aludtam el, egyszer csak apádat láttam a kolozsvári piacon, pedig ő igazán nem ment ki soha, még egy fél kiló almát se tudott megvenni olcsón, mindig becsapták…”

És megint a konyha felé les.

„Róza, igen! Ő aztán tud éjszaka meg nappal is aludni…”

„Dehogy tud. Csak a napot nem bírom úgy, mint te.”

„De itt nem süt, édes szívem. Azért ülünk árnyékban.”

„Süt az akkor is, ne mondd. Hiszen még idebent is süt.”

„Hát ha a tűz mellé ülsz…”

Kis idő múlva abbahagyja a kötést, és mimikátlanul maga elé néz.

Megszorítom a karját.

„Mi az… érzel valamit?”

Lassan benyúl a pongyolája alá.

„Fogd csak… Most sokkal keményebb, mint reggel.”

Oldalról én is benyúlok, és közösen tapogatjuk a mellét.

„Szerintem nem… csak képzelődsz. Pontosan olyan, mint máskor.”

De látom, hogy nem hiszi. És hiába is olyan, mint máskor, akkor is neki van igaza. A rákja, a szívbaja, az ízületei, a műtéti helyek, az elmeszesedett gerinc. Fél az áttéttől.

„És ott lent is nagyon szorít…”

Amióta itt vagyok, mindennap megnézem az elzárt végbélnyílást, a varratnyomos keményedéseket. Valahogy megnyugtatja, ha én is látom. És mindig megkérdezem előbb, hogy akarja-e. De most se mondja, hogy igen, csak a vállamba kapaszkodik, füláll, és elindul a konyha felé. Róza néni éppen szundítani kezd, a hüvelykujja kicsúszik a markából. Nagy melleit csak erőlködve tudja megemelni a lélegzet, de lefelé már gyorsan ereszkedik a lágy tömeg. Amikor melléje érünk, szusszanva kinyitja a szemét. Anyám szétnyitja a pongyoláját, és összegyűr a terítőn egy Marasesti-s dobozt. Nem veszi észre, hogy van benne cigaretta.

„Hagytad kialudni a tüzet? Pedig mosni akartam még…”

„Még azt is” ásít Róza néni, és a dobozt bedobja a fáskosárba. Kicsit nevet. „Miklós örülni fog, ha este nem találja…” Aztán tapintatosan magunkra hagy, kimegy az udvarra. „Hiszen már kötél sincs, ahová lógassunk…” és a száradó ruhákat csapkodja.

Anyám kis nyögéssel az asztal fölé hajol, én meg leguggolok mögötte, felhúzom a pongyoláját. Gyöngén körbetapogatom, ahol a duzzadást érzi.

„Ott, ott… ugye, ki van dagadva?”

„Nincs… nem látom. Csak a barna foltokat a szélén. De azok ott is voltak.”

„Csak azokat?”

„Csak…”

Valamivel nyugodtabb most, de azért mégis bizonytalanul jön-megy. Csapzottan a macska is megjelenik, a szőre tele szivárványló lepedékkel, mintha most mászott volna ki a moslékos vödörből. Szórakozottan nézi.

„Azt már mondták a kórházban is, a foltokat… Tudod, a professzor Olariu. Hogy azokkal nem kell törődni. De én akkor se hiszem. Amikor fáj, akkor biztos kidagad.”

„Ne mutassuk meg az itteni orvosnak? Nem is ártana egy kis séta…”

Erre azonnal úgy tesz, mintha nem hallaná. Orvoshoz nem. S bizonyítékul megemeli a nehéz tölgyfa asztalt, hogy öt centivel odébb tolja. Róza néni elnéző mosollyal figyeli az ajtóból, a karján két száraz lepedő.

„Te, ha nem szakadsz meg addig, hozhatnátok Médinek is a patikából…”

„Médinek? Micsodát?”

„Egy kis pepszint.”

Anyám megdöbben.

„Meg akarod mérgezni?”

„Az én kutyám, kis szívem, ne akarj te engem fenyegetni. Nem azt mondtam, hogy sósavat az alimentárából.”

Most először sikerül úgy nevetnünk, hogy az arcukon fölrémlik valami régi vonás. A szuszék fölött besárgult kép: ők ketten állnak az egyik sóstó szélén, fekete bakancsban, fodros fehér ruhában, a hajuk vékony copf, a végén masni. Kicsit gúvadt szemmel, merev mosollyal várják, hogy a fotográfus kattintson. A karjukat előretolják, így fogják egymás kezét. A másik kezükben egy-egy pünkösdi rózsa, szár nélkül: mintha közvetlenül a markukból nőne ki a szirmos pamacs.

Odamutatok a képre, hogy próbáljam emlékeztetni őket; de valahogy mégsem sikerül jól. Elszótlanodnak. Anyám idegesen a gyűrűt kezdi keresni, amit Szebenben kellene eladnom.

„Bemegyek én is veled, és majd veszünk pohártörlőt” mondja váratlan határozottsággal.

„Azt nem! Arra a rázós buszra nem engedlek fölszállni. És Pesten különben is olcsóbb a pohártörlő.”

„Olcsóbb! De ha ott veszed meg, sose fogod beszegni…”

„Még a múltkoriak is megvannak, amiket adtál…”

Érzem, hogy ezt nem kellett volna; csak már késő. Ingerülten és kiszolgáltatottan vonja meg a vállát.

„Jó, akkor temessetek el. Majd bemegyek egyedül, és visszajövök vonattal. Nekem nem kell, hogy egész nap csak Aranka siránkozzon…”

S bemegy a lesötétített tisztaszobába. Kicsi szoba, alig több háromszor három méteresnél. A földön táskák, szatyrok, két olcsó-kék papírbőrönd. Minden gyűrötten kint lóg. A félhomályból apró puffanások, csattanások hallatszanak; de ugyanakkor a két süldő is rákezd, és eszelős visítással az ól deszkarésébe feszítik az orrukat. Szeretnék kimenni hozzájuk, de Róza néni újra ott ül a széken, és eltorlaszolja a kijárást.

„Hagyd csak, biztos a patkányok, Miklós tegnap is agyonvert kettőt. De én félek tőlük… Igaz, Zsuzsika?”

Valamilyen célzás lehet ez, aminek részletes története van, de most egyikük se tartja fontosnak tovább mesélni. Anyám közben visszabotorkál, és a nyitott retikülömet tartja maga előtt.

„Te jézusisten… ide tetted?”

A látvány megzavar; és látom, hogy Róza néni is összekulcsolja a kezét, mint aki felkészül.

„A gyűrűt? Talán ide sem adtad…”

„De igen. Tudom. Emlékszem. Szép sárga, bécsi arany volt… De hiába mondom, hogy eltedd, múltkor a táskádat is ott hagytad a boltban. A retikülödben meg nincs, megnéztem. De hát hol van akkor? Még anya kapta, mikor Bucurestben az ügyvédnél szolgált, és a felesége meghalt…”

S reszketve kisápad; de ahogy le akar ülni, leejti a retikült, s egy csomó apróság szétgurul. Amíg összeszedegetem, Róza néni megfogja a csuklóját.

„Ne izgasd föl magad. Meglesz.”

„Könnyen mondod te! Neked még itt van Miklós…” És gyanakodva megkeményedik az arca. „Ugye, Ági járt itt, amikor elmentünk tegnap?”

„Igen. Meg itt voltam én is. De az udvarról be se jöttünk a szobába… ha esetleg erre gondolsz.”

Ahogy a földön térdelek, csak a püffedt lábukat látom, az egyformán lecsúszott fáslikötéssel. Ez majdnem megakadályoz, hogy rájuk szóljak.

„Most már hagyjátok, mert még este visszautazom!”

Róza néni a szemével int.

„Eredj, nézd meg a bőröndöt, édes. Két éve Birica is húsz leit adott Szent Antalnak, pedig megspórolhatta volna.”

Anyám összeszorított szájjal ül, a karját keresztbe fonja. Kerüli a pillantásomat. És ők se szólnak egymáshoz. Én meg igyekszem minden dughelyet sorra venni, szatyorról szatyorra. Az egyik cipő orrában találom meg a kopott bársonydobozt. Mikor kiviszem mutatni, anyám éppen csak odanéz; és az arcszíne is sokkal jobb.

„Érdekes… Pedig biztosra vettem, hogy odaadtam. És né, még a doboza is megvan! De most aztán tedd el, ne hányd el. És tartsd mindig magadnál. Arankánál meg úgyis jobb, ha a retikült is viszed a vécébe, nem kell a szobában hagyni. Tudod, nekik nincs külön vécéjük, csak a másik oldalon, az udvar végében…”

Egy lélegzettel mondja ezt is, és még mindig összefont karral. Róza néni hajszálra ugyanúgy teszi keresztbe a karját, valószínűleg szándékosan.

„Tévedsz. Arankának most sok pénze van. Mért lopná el a gyűrűt?”

„A gyűrűt nem. De azért a pénzt megszámolhatja előbb, mielőtt kimegy…”

„Jó, megszámolja. Aztán? Üljön megint a vécébe, amíg visszarakják, ami hiányzik?”

Várnám a folytatást; de még egy halvány mosolyra se hajlandók. Két becsukódott szobor. Médi az ereszárnyékban csuklik, a macska eltűnt a fáskosárból. Úgy érzem, nekik is jobb most, ha magukra hagyom őket. S csendben hátraviszem a széket a ház mögé, ahol az üres műanyag dobozokat gyűjtik; mellette törmelék tégla. Van itt egy megcsonkolt ecetfa is, Miklós bácsi erre akasztja a rozsdás vaskarikákat, az egyikbe éppen beleesik a református templom tornya. A levegőben sok a galamb és fecske; és semmi felhő. Később eszembe jut a kérődző bivalyfej, de egyre bizonytalanabb, hogy csakugyan láttam-e vagy csak álmodtam. Aztán elalszom.

Már hatra jár, mikor visszamegyek a konyhába. Hanyatt, egymás mellett feküsznek a díványon. Mellükön a négy összekulcsolt kéz. Róza néni lehunyt szemmel, majdnem hortyogva szuszog, az orrából kifehérlik a vatta; anyám a gerendás mennyezetet nézi. Odaguggolok melléje, és hirtelen megcsap a fojtós szag. Róza néni ilyenkor szokta mondani, hogy „Zsuzsikám, már megint kékülsz”; de van úgy, hogy pirosat is mond. Eltéveszti a szagokat.

„Aludtál egy kicsit?” kérdezem.

Megrázza a fejét.

„Menjünk egy kicsit sétálni?”

Megrázza a fejét.

„Menj egyedül csak. Majd alszom holnap. Holnap úgyse leszel itthon.”

S megpróbál egyedül felülni, de meg kell támasztanom a hátát, hogy vissza ne dőljön. A keze nyirkosan hűvös, a háta izzadt-forró. Amíg a nyakát törölgetem, fél tenyérrel az asztalra támaszkodik, s erőlködve feláll. A kombinéja kilóg alól, a melltartója is félrecsúszott. Közben felsóhajt, és oldalt lép, hogy az utcára kilásson. Mondja, hogy mikor az előbb kinézett, Boriskát látta a patakhídon piros térdharisnyában, pedig még le sem telt a gyászév. Róza néni állítja, hogy letelt, hiszen neki kellett lemosni Gézát ecetes ronggyal, Boriska nem mert hozzányúlni. Meg különben is válófélben voltak, csak aztán mégse kellett ügyvéd. Egyszerre megint olyan zavart érzek, mint mikor Ági került szóba. Fogalmam sincs, hogy ki ez a Boriska. Rémlik, hogy az egyik mostoha unokatestvérem a brassói ágról; de felvilágosítanak, hogy Borica fogadott lánya volt húsz évig, csak úgy összevesztek, hogy kénytelen volt kitagadni, és semmit se hagyott rá. A bedőlt ház, az lett volna a Boriskáé, ha nem verik véresre egymást; de így az is az unitáriusokra maradt. Azok viszont kihaltak közben Vízaknán, és tavasszal a pap is elköltözött. Borica volt az utolsó a felekezetből, mondja elkönnyesedve anyám. Mikor Róza néni megjegyzi, hogy Borica nemcsak unitárius volt, hanem titokban a katolikusokhoz is eljárt, sőt, már lánykorában is folyton attól félt, hogy hátralékban marad; anyám vérig sértve csattan fel, hogy legalább a halottakat kímélhetné. S felindulásában megint bevonul a tisztaszobába. Ahogy nagy zajjal a szatyrukat húzkodja, véletlenül lever egy 1916-os emlékpoharat, rajta a Gyilkos-tó látképével, a fenyvesek koszorújával. Róza néni elmosolyodik a csörrenésre; de mintha mégis neheztelne.

„Hát, igen. Nekem nem szabad Biricáról. Pedig őt is én mosdattam ki a ravatalra, nemcsak a Gézát. Vagy ezt se mondom jól?”

„Ezt igen, mert a vonatom késett… De ki öltöztette? A sok gyöngyöt ki rakta föl rá?”

„Te, Zsuzsikám. De én most csak a mosdatásról beszéltem.”

Hosszú, majdnem néma félóra telik el, amíg rá tudom venni anyámat, hogy menjünk ki a fürdőkertbe. A hűvösség ilyenkor ér ide a havasokból, ilyenkor már kellemes a séta. Róza nénit nem látjuk, mikor elindulunk, már korábban bevette magát a disznóól mögé, ott kalapál egy kilazult deszkán. S anyám nem is erőlteti, hogy szóljunk. Váratlan fürgeséggel nekilódul a meredek udvaron; talán hogy nekem se legyen időm hátraszaladni az ólhoz. Csak kint a sarkon lassít le, s onnét már félóra alatt odaérünk a gyógyfürdőhöz. Nem nagy távolság, alig háromszáz méter; de szép út. Öreg fák, patakpart, néhány fölismerhetetlen arcú kő-Krisztus. Amióta a fürdőt bezárták, a parkba tilos belépni; de anyám nem veszi észre a figyelmeztető táblát. Csak arra panaszkodik, hogy a kavicsos sétány töri a lábát, s mintha szöggel vernék a sarkán a hegyes csontsarkantyút. Leülni meg nem lehet, mert a maradék két padot szögesdróttal tekerték körbe. A három sóstavat deszkapalánk veszi körül, a kabinok java része bedőlt; csupán a lombok között látszik ide a havasok masszív körvonala. Valamikor nagy élet volt itt, zene szólt, táncoltak, szeretkeztek, a nők fodros fürdőruhában ültek, és áztatták a petefészküket a vízbe süllyesztett padokon. Akkoriban a hosszított derék volt a divat, a lazára eresztett öv bőrrózsájáról cakkos szálak lógtak le a szoknya aljáig.

„És hol voltak a pálmák?” kérdezem.

Sokáig nézi a traktornyomos parkot, végül egy földhányásra mutat, ahol két egymásba olvadt bitumenes hordó áll. Mintha lett volna egy ilyen kép is valahol, anyám egyedül támaszkodik az egyik pálmafának, a haja a derekáig ér, nevet. A képre ő is emlékszik, de arra nem, hogy nevetett volna.

„Jaj, dehogy!” mondja. „Ugye, akkor volt az, hogy apád azt a sok szeretőt tartotta Kolozsvárt, és pénzt se adott haza semmit, én meg lent dolgoztam a Bărăgan-on egy uradalomban, annál a zsugori uraságnál. Jaj, szörnyű! Pedig milyen szép ember volt… Aztán mégis lopni kellett mindig, hogy jusson nektek is, ugye, zsírt meg lisztet… És az a sok szép gyümölcs! Te meg ilyen kicsi voltál még…”, s mutatja, hogy mekkora. „De a ruhát azt nem, azt csak kölcsönbe kaptam Biricától arra a délutánra…”

Közben egy tornyos, feketére evődött faépületen akad meg a szeme; mint valami túlméretezett filagória. Most cementes zsákokat tárolnak benne. Kis mosoly suhan át az arcán.

„Ott szólt a tárogató esténként… emlékszel?”

Nem emlékszem, de igyekszem erősen elképzelni.

Már sötétedik, mikor hazaérünk. Miklós bácsi még mindig nincs otthon; de az asztal már megterítve. Középütt, egy felébe tört tetőcserépen, nagy fazék túrós puliszka gőzölög.

„Na, ugye” mondja Róza néni. „Már a kapuból láttam, hogy jöttök. De jó is, hogy nem siettetek, mert Médi megdöglött közben. Már el is kapartam az ól mögött.”

„Hogyhogy megdöglött?” kérdezi anyám, és belemarkol a terítőbe.

„Hogyan! Hát csuklott egy darabig, aztán nem csuklott többet. Kár is lett volna az a pepszin… Vagy hoztatok mégis?”

„Nem… nem hoztunk” mondom; s anyám még mindig a terítőt markolja.

Ági csakugyan szokatlanul és csúnyán mitesszeres. Kint az autóbuszállomáson találkozunk reggel, és ő ismer föl a tömegben. Jó kabát van rajta, a lábán pionír fiúcsizma. Elképzelhető, hogy már régóta iszik, a szája cserepes, s ahogy sűrűn rányal, utána mindig aprókat nyel. Különben egyáltalán nem látszik, hogy harminckét éves, lehetne negyvenkettő is; a szeme azonban olyan világító kék és szép vágású, amilyen Róza nénié volt.

Amikor este újra szóba került a tordai ág, akkor mesélték el, hogy húszéves korában két gyereket fogadott örökbe pénzért, de csak három év múlva ment férjhez a bikaistálló egyik állatgondozójához; s hogy a férje másfél évig „politechnikát” is tanult Iaşi-ban, s csak akkor hagyta abba, mikor a hereműtétje után az évfolyamtársai csúfolni kezdték. Sőt, azt is beszélik, hogy a fogadott kislányt a hokedlire kötözi és úgy veri. Ezt az utóbbit Róza néni se cáfolja határozottan, bár biztosat egyikük se tud. Amikor meg Ágit faggatták egyszer, az nemcsak a hokedlit tagadta, hanem a hereműtétet is. Már ágyban voltunk, mikor anyám megint előhozta az egészet, de Miklós bácsi úgy horkolt, hogy csak kiabálva értették egymást; mi a tisztaszobában, Róza néni a konyhában.

„Jó, nem volt műtét… De akkor mért nincs saját gyerekük?”

„És nekem volt? Azt hiszed, én nem vertem volna szívesen a seggire?”

„De lekötni… És még nem is az apja! Jaj, te, Róza…”

„Azt nem mondják, hogy meztelenül, csak a hokedlit mondják. És nagymama engem is hányszor ráparancsolt…”

„Persze! Csak én nem emlékszem rá. Nem mertél te olyan makacs lenni. De hát védd, ha jólesik, téged úgyis mindenki becsaphat… De akkor legalább a két gyerekért csináld! A süldőket nekik adjátok?”

„Ugyan! Tavaly is nekik hizlaltunk egyet.”

S nagyjában, el is alszunk ezzel.

A buszon annyi az utas, hogy igazában állnunk se kell, olyan tökéletesen be vagyunk préselve, a hasunk egymásba nyomódik. Mégis, mintha zavarná Ágit, hogy ennyire közel esik az arcunk, és igyekszik hátrafeszíteni a nyakát. De így is jól érzem, hogy vagy a bimbója erős, vagy valami durva varrású melltartót használ.

„És ti? Ti mért nem neveltek disznót?” kérdezem.

Zavartan nyel és a szemöldökét húzkodja.

„Tetszik tudni, nem érdemes. Itt van nem messze a kukoricaföld… igen, már elhagytuk”, és megpróbál a fejek között kinézni. „Ha onnét megszedem, ami kell, és megfőzöm, azt jól el tudom adni Szebenben. Két leiért a csövit, az nem rossz ár…”

„És télire nem is hagysz…?”

Közbevág.

„Dehogynem. Ha már köd is van reggel, megyünk mind tollazni…”

„Az micsoda?”

„Hát, ki a határba. Ott még szedünk annyit, hogy kitartson.”

„És ezt szabad?”

„Persze. A kollektívben mindig marad, amit nem vesznek észre. És úgyis csak odapusztulna. Én így a négyszeresét is megkeresem a kukoricának.”

Az induláskor hűvös volt, most annál jobban izzadunk. Ági arcán, a mitesszerek között, kis árkokban csillan a verejték. A tartós préselődéstől apránként az egész alsó és felső öltözetét kiismerem, a kapcsokat és gyűrődéseket, mindent. Inas és izmos test; s valamilyen borotva-kölnit használhat.

„Ez itt már betonút” mondja, és behúzza a hasát, a mellkasát hátradönti, így viszont az ágyékunk nyomódik egymásra. „Ugye, szép? Most már mindenfelé betonutakat csinálnak. Tavaly még filmezni is voltak Bucurestből… Tankokat hoztak és sírokat ásattak. A sisakokat meg itt hagyták, tessék csak nézni!”

Kis ügyeskedéssel találok egy rést, ahol kilátok a mezőre. A szanaszét leszúrt karókon tényleg ott lóg néhány rohamsisak.

„De mért nem tegezel engem? Úgy beszélgetünk, mint két idegen.”

Elvörösödik és félrenéz.

„Ne tessék haragudni, de én nem tudnám jól… Valahogy nem jön.”

Valamit megérinthettem benne, amire nem számított, mert Szebenig már nem nagyon váltunk szót. Csak az állomástéren enged föl egy kicsit, és lelkesen kalauzol, mintha csakugyan idegen volnék. Arankáék nem laknak messze innét, de előbb elkanyarodunk a fagylaltos stand felé, s ez olyan ellenőrzésféle is. Ilyenkor reggel, amikor még nem nagyon vesznek fagylaltot, a szomszéd kislányára bízzák az árusítást. A stand jó helyen van, hármas utcakereszteződésnél. Egy darabig a túlsó oldalról nézzük a forgalmat. Ági precízen figyel.

„Jól mér” mondja elégedetten, s mikor a cingár kislány mögé érünk, nevetve beüt a szoknyája alá. „Csak aztán ne protekciózz! Majd tizenegy felé jövök!”

A kislány riadtan néz hátra, sietve tovább mér. Az ő arca is szokatlanul mitesszeres; mintha tényleg a gyereke volna.

Néhány utcával odébb egy sikátor nyílik, s onnét már nem kísér tovább Ági. Ügyetlenül nyújtja a kezét, és nem hagyja, hogy megcsókoljam. Azt mondja, úgyis találkozunk még; és váratlan bizalmassággal odahajol a fülemhez.

„Megyek gyertyát gyújtani a románokhoz, tudja, ott így is lehet imádkozni. És most muszáj… Tante Angelica mindig igazat jósol, és most én is megálmodtam…”

Egy pillanatra meghökkenek, ahogy anyám szokott, s még a mimikámon is érzem az ő arcmozdulatát.

„Jó, jó, de mit? Rosszat?”

Sután áll. Nem akar a szemembe nézni.

„Egy fekete kos állt a parton… De Arankának ne tessék beszélni róla!”

Úgy búcsúzik el, hogy tenyerét végighúzza a selyemballonomon, és gyorsan megfordul. Majdnem férfias lépésekkel csattog tovább a pionír csizmájában.

A harmadik ház az Arankáé. Hosszú és keskeny udvar választja el a kétrészes épületet. Az egyik szárny emeletes, a másik földszintes, s a kettőt elrozsdásodott télikert köti össze hátul, elöl meg egy bástyaszerű boltív. Aranka a földszinten lakik, és két utcai ablaka is van. Nem kell bekopognom, az ajtó kitárva, a küszöbön fényes linóleum. Valahová kimehetett éppen, mert a köszönésemre senki nem válaszol. Nagy, parkettás szobába lépek be. A szemközti falon nagyméretű gépi selyemperzsa, Szöktetés a szerájból. A csillagos éjszakában két fehér burnuszos arab vágtat, a lovukat ütik, hajsza, a lovak gyönyörűek. Az egyik arab ájult nőt tart a karjában. A háttérben mecset, pálmák, kaktuszok, az előtérben néhány kő. És az egész rikítóan színes. Ez alatt áll a kétszemélyes rekamié, még bevetetlenül, éjszakai összevisszaságban. Egyébként a szokásos berendezés, sok csipketerítő, hat lilahuzatos szék. És ragyogó tisztaság, mintha kizárólag a rekamiét használnák csak.

„Jézusom!” hallom egyszerre a hátam mögül, de már nincs időm megfordulni, maga Aranka lép oda mellém.

Ő is eléggé meghízott, csak arányosabban, mint Róza néni; s persze, sokkal fiatalabb is. A karomat szorítja és néz, eltol magától, megint visszahúz, elkönnyesedve megölel, a mozdulatában túláradó öröm és gyakorlatias felületesség.

„Nahát, mégiscsak! Persze, Ági szólt már, hogy itt vagy, én meg gondoltam is, hogy lesz-e benned annyi… De Jézusom, ha Mituka látna! Gyere, hadd nézzelek jobban… Pontosan, mint az anyád! Pontosan, mint az anyád!” és tapsolva a rekamié felé fordul. „Vali! Vali! Nézd, ki van itt! A nagynénicskéd Pestről!”

Nem azonnal, csak néhány pillanat múlva mozdulnak meg a párnák, és megjelenik Vali feje. Alig lát az álmosságtól, beletúr a hajába, valamit mormog románul, utána megint eltűnik. Aranka elérzékenyedve int.

„Kis szaros, sose tud fölébredni… Csak ne volna olyan szép meg ne szeretném annyira. Dragă, ne csináljak egy kávét?”

„Köszönöm, majd később, most csak ülj le inkább. Biztos túl korán is jöttem… De este már muszáj visszamennem.”

Leülünk a lila székekre, és mosolyogva nézzük egymást. Akármiről beszélgethetnénk most, de még nem tudjuk, hogy mi legyen ez az akármi. Mindenesetre meglep, hogy olyan gondosan fekete rajta minden, a blúz, a pecsétes szoknya, a zokni és a szandál, a keskenyre hajtogatott sál, amivel a festett szőke haját köti le. A festés alatt kezd kinőni a barna, és a szája is erősen festékes. Párnás ujján vastag karikagyűrű, belenőve a húsba, a nyakában aranylánc.

„Csak nem gyászolsz? Vagy még mindig a férjed?…”

Érzem, hogy örül a kérdésnek. Kezébe veszi a kezemet, és lehunyja a szemét.

„És az anyámat, lelkem… A négy legkedvesebbemet veszítettem el öt év alatt. A négy legkedvesebbet… Nincs éjszaka, hogy ne látnám őket, ne beszélnék velük. Itt a rekamié, a bútorok, a sok szerviz, ez mind Mituka nekem. Nem tudok én már igazán élni, csak meghalni… És ahogy Mituka tudott! Ezt a fali perzsát is közösen vettük Ephoriában, s még le is alkudott belőle egy negyed árat, pedig nem könnyű ám a tengerparton, mint a cukrot, úgy viszik az ilyesmit a külföldiek. Nézted a mecsetet rajta? Meg a pálmákat? Mituka azt mondta, olyan igazi ez, hogy el tudna gyalogolni odáig… De aztán máshová kellett neki. Én meg egy árva pálmát se ültethetek a sírjára! Itt elfagy.”

Nem siránkozva, inkább lendülettel beszél, mintha rá akarna venni valamire. S csak a legvégén csuklik el a hangja. Közben itt is bejön egy macska, mint Vízaknán, de ez annyira kicsi még, hogy minden szőrszála külön áll. S most kezd Vali is ébredezni. Aranka fölkapja a kismacskát, és odadobja a párnák közé.

„Menj, karmold meg!” Aztán szigorúbban. „Hallod? Öltözz fel, és megyünk a városba, csinálunk egy szép napot a nagynénicskédnek…”

Vali most lesz tizenhét éves. Álmos, lusta arc, kicsit ovális és keletiesen lágy, a szája puhán biggyed, a szeme sötét. Tulajdonképpen nagyon szép, csak valami öntudatlan unalom tompítja ezt a szépséget. Ahogy felül, világít a meztelen felsőteste. A haja elborítja a vállát, és az övé is festett szőke, mint Arankáé. Közömbösen és mégis érdeklődve bámul; s talán nem is érdektelen, ahogy ezt a kettőt egyeztetni tudja.

„Budapestről?” kérdezi kicsit élénkebben, és meztelenül kimászik a paplan alól, csak egy hálókabátot lógat maga elé.

„Gyere, csókoljátok meg egymást, addig én hozom a kávét” mondja Aranka, és ülve marad.

Vali félúton odapillant a tükörbe, utána oldalról az arcomhoz hajol.

„Akkor te is tante vagy?” és megcsókol.

„Szégyentelen!” nevet Aranka, s a lelógó hálókabátot hátrahúzza Vali lába között, és feltolja a fenekén a derekáig, hogy legalább így fogja maga köré. „Látod! Nem érzi, hogy mit szabad, mit nem. De még szegény Mituka se tudta leszoktatni. Ugye, mindig éjszaka jött haza, reggel korán ment el, ez meg mint a madár, ha fölébredt…”

Vali a szoba közepén áll, és ásít.

„Mit vegyek föl?”

„Amit akarsz, kis szívem. Tudod te. Csak gyorsan, hogy indulhassunk…”

Vali vállára dobja a hálókabátot, és kimegy a másik szobába. Aranka is föláll, és Vali után néz.

„Mit beleadtunk ebbe a kölyökbe is! Pénzt, szeretetet, mindent… Mituka az ilyesmiben mindig gavallér volt. Amikor meghalt Vali apja, a Feri…”, s egy pillanatra elakad, megfogja a vállamat. „Dehiszen ismerted! Az unokatestvéred volt, az én édesbátyám…”

„Persze… Találkoztunk is itt Szebenben. Vagy inkább Vízaknán?”

Öt-hat éves korunkban egészen biztos, arra emlékszem. Arra a nyárra, amikor a Róza néni kiskacsái folyton visszacsúsztak a földbe ásott itatóbili pereméről, mi meg addig nevettünk rajtuk, amíg elkéstünk a segítséggel. Nagy bili volt, három-négy kiskacsa fért el benne.

Aranka lassan visszahúzza a kezét.

„Na, majd azt is egyszer… Hogy Feri hogyan ment el. De Mituka már a temetésénél mondta, hogy a mi kötelességünk kiállni, és nem hagyhatjuk Ritát a három gyerekkel. A Valit meg ide is vettük mindjárt, Mituka annyira imádta. Mituka mindenkit szeretett…” s kicsit elgondolkozik, szeme rátapad a fali perzsára. „Mindenkit és mindent” ismétli meg, de valahogy közönségesebben, mint az előbb. És látom, hogy könnyes. „Tudod, hogy még a halála napján is táncolt? Egy órával a halála előtt? Csak nyúlt, és az első pincért derékon kapta…”

Sóhajtva visszaül mellém, s a csipketerítőt kapirgálja.

„Istenem, ha mindent el tudnék mondani neked… És este mész már? Azt mondtad?”

Nem akarom, hogy ő is úgy érveljen, mint anyám; inkább nevetve legyintek.

„Hagyd el, egy nap is hosszú tud lenni…”

Váratlanul hálásan bólint, és közelebb hajol.

„Nekem igen, dragă. Én aztán tudom! Csak ülök itt, és ülnek körülöttem a halottak, a széken, az ágyon, a küszöbön… Mérem a fagylaltot, és azt is ők nézik. Nézik az utcán, ha megyek, ha este odafekszem Vali mellé… Legalább egyszer lehetne csak elmondani! De nem megy… És látod, mégis szeretek enni! Szeretem a konyakot, amit Mituka is szeretett, szeretem, ha nevetnek körülöttem, és pusztulok bele, hogy nem állhatom meg… Tante Angelica egyszer azt mondta télen, hogy Aranka vigyázz, nehogy rád vigyázzanak úgy, hogy a végén megbánd! De hát teszek én mást…? Hiszen másom sincs már…”

Vali közben újra bejön meztelenül, de most egy lila kosztümöt hoz.

„Ez jó lesz?” kérdezi.

Aranka nem közvetlenül válaszol, nekem dicséri a ruhát.

„Ugye, szép?” s a szeméből kitörli a könnyet. „Az első modell volt a rajonban, a Casa de Mode ezzel nyert díjat a fesztiválon. És nem is engedték olcsó konfekcióra… Mi meg szeretjük a szépet. Én is mindig szerettem.”

Vali tanácstalanul áll, választ szeretne kapni.

„Azt mondd, hogy jó lesz-e…”

„Jó, jó, kis szívem, csak meg fogsz pukkadni benne, ha fölmelegszik, de hát csak vedd, ha szereted…” Majd újra felém fordul. „Ez is olyan ám, hogy itthon pucéran se fázik, a napon meg képes meghűlni, köhög. Én izzadhatok, mint egy ló, rajta meg se látszik. Persze, szegény Feri volt ilyen… Más szakács három inget is váltott, mikor az övé még mindig úgy állt, mintha éppen vasalták volna. Ezt tényleg az apjától örökölte Vali.”

„És az anyja?” kérdezem, hogy kicsit eltereljem a gondolatait. „Rita milyen?”

„Pocsék. Kurva” mondja egyszerűen.

Vali a rekamién ül, és a paplan alól szedi elő a bugyiját, kombinéját. Magába feledkezve kezd el öltözködni. Nem tudom eldönteni, hogy hallja-e, amit Aranka mond, s hogy egyáltalán ért-e annyira magyarul. A kiejtése elég jó, de azért lehet, hogy sokkal rosszabbul ért. Mindenesetre úgy tesz, mint aki oda se figyel. Egy pillanatra megszagolja a bugyiját, mielőtt belebújna; s kicsit széttartja a lábát felhúzás közben, hogy a bugyi feszesre táguljon. Láthatólag élvezi ezt a mozdulatit. De még az utolsó húzkodásra sem áll föl, hanem a könyökére támaszkodva emeli meg a fenekét. Aranka meg újra nekiindul, hogy hozza a kávét; de azért nyugodtan tovább marad, és kibámul az ablakon. Mintha volna ugyan időérzéke, csak valamilyen más formában, mint ahogy megszoktuk.

„Tudod, dragă, Rita román. Ritát ismerni kell, másképp őt nem lehet megérteni…”

Meghökkenek.

„De hiszen Mituka is az volt, nem?”

„Hát persze! De még milyen! Mondta is sokszor, hogy ti magyarok elbújhattok Rita mellett, ha az ki akar tenni magáért… És ő értett hozzá, nem a levegőbe beszélt.”

Valin már rajta van a kombiné, amikor némán kisétál a szobából. Lehet, sőt valószínű, hogy az ő időérzéke is hasonló az Arankáéhoz; s mintha rám is ragadni kezdene valami. Csak ülök és várok, nézelődöm. Aztán megint tovább ülök és várok.

Ide, a sikátorba kevés napfény süt be, de ebből a kevésből elég sok jut Arankának. Jó fekvésű ház.

„És télen milyen? Jól fűthető? Itt a havasok aljában azért mégse mindegy…”

„Hogy, édes…?”

Nemcsak én, ő is elkalandozott közben; s most egy másik székre zökkenti le magát, szemben a napsütött ablakkal.

„A tél nem az évszakom, dragă. Nem is élek télen. Hó meg jég… Inkább sose látnám. De ugye, Mituka itt született, neki így természetes, fönt azokkal a fehér csúcsokkal. De én nem. Télen soha.” S újra hosszabban rám néz. „A négy legkedvesebbem is mind nyáron halt meg… Mituka, Feri, az apám, az anyám. Ferinek majdnem háromszáz volt a vérnyomása. S hozzá egy olyan igazi augusztus, hogy még a fagylaltot is alig tudtuk jegelni. Képzelheted. Ő meg az első szakács a Hotel Sibiul-ban. Külföldi vendégek, pénzes turisták. Egy ilyen helyen nem lehet szórakozni, ott vágni kell a húst és csinálni a csorbát. Aznap is éppen csorbát főzött, s még mondta is, hogy na, ez olyan lesz, hogy az angolok nedvesre ehetik magukat… Aztán összeesett. Az a szép szál férfi! Ő ott szokott megállni” mutat a linóleumos küszöbre. „De beljebb sose jön, csak megáll, és nézi a többieket. Nézi Mitukát a rekamién, nézi az apánkat meg az anyánkat… Vali!” kiált ki váratlanul a másik szobába. „Eredj, csináld már azt a kávét a nagynénicskédnek!”

Vali feltűnik az ajtóban, a lábán halványlila cipő; látszik, hogy nagy gonddal választotta ki a kosztümhöz. De a kombiné megint nincs rajta, csak a bugyi.

„Az az aranycsipkés… nem tudod, hol van?”

Aranka szájához húzza a kezét, kis ideig így nézik egymást.

„De igen… Az alsó törött fiókban. Ott jobbra. Hanem most már kapsz az úri feledre, dragă, ha nem sietsz. Tante nem azért utazott ilyen messze Budapestről, hogy itt töltsük az egész napot. Ha nincs kávé, kérj Murgulicától.”

Vali bágyadtan nevet, visszafordul.

„Murgulicától? Jó.”

S a talpát csúsztatva kimegy.

Aranka egy pillanatra megrezzen, de végül mégse szól. Ő is kicsúsztatja egyik lábát a szandálból, s a talpát ráteszi a másik lábára. Az egymásra hajló, elformátlanodott lábujjait nézi.

„Szóval Feri, igen… Pedig előző este még úgy összevesztek Ritával, hogy fazekakat vagdostak a kályhához. A szomszédok nem is hitték, hogy lehet még rosszabb… Pedig, lett.”

„Mért, máskor is szoktak?”

„Hajjaj. De főképp nyáron, dragă. Tudod, akkoriban Rita is fagylaltot árult, és szerette otthagyni a standot, rábízta erre-arra, szomszéd gyerekre, ő meg ment a szeretőjéhez, amelyik éppen szabadnapos volt. És Feri néha rájött. Akkor este is ezen martak össze. De hiszed-e… Rita meg se rezdült, amikor Feri lehanyatlott a konyhán. Majd megmutatom a képet a halottaságyról. Száz szegfű, száz rózsa körös-körül. És igazi színes kép, szinte olyan, hogy meg lehet fogni a rózsákat. És Mituka hogy odavolt, mikor meghallotta! Képes volt még Ritát is megérteni, hogy meg se rezdült… Nézzétek, mondta a sírnál, nézzétek a torkát, ott szorul neki a sírás, csak nem tud kijönni, mint a gombóc! Mituka mindent meg tudott érteni. Mindenkit. Aztán csináltak mesterséges légzést, a fejére hidegvizes ruhát, pofozták, de nem tért magához. Csak egyszer emelte föl a karját, és mondott valamit, de sose tudtuk meg, hogy mit. És abban az iszonyú hőségben tették mentőkocsiba, a kocsi meg defektet kapott. Persze, próbáltak kereket cserélni, mert a másik késett, csak közben Feriből is jött a vér. De ide a szobába sose jön beljebb, mindig ott áll meg a linóleumon…”

Elhallgat, és az arcomat figyeli; de lehet, hogy rosszul ítélem meg, s csak jobb híján néz rám.

„Látod, tartalak szóval, s biztos nemcsak ezért jöttél” mosolyodik el hirtelen. „Anyád mit bízott rád? Róza néni? Szebenbe nem lehet bejönni anélkül…”

Én is nevetek.

„Az igaz… A város mégiscsak város.”

„És Zsuzsika bírja még?”

„Ismered, ő milyen. Amíg mozogni tud, segít, tesz… Persze, azért fél.”

„Az nem baj, dragă. Amíg félsz, addig ragaszkodsz is. De én már néha azt se… Egyik nap igen, a másik nap nem. És mégse tehetem meg, hogy ne ragaszkodjak. Igazán még ki se gyászolhattam őket, még időm se volt elég. Nekem muszáj ragaszkodnom. Nyáron a fagylalt, télen, ami jön. És itt van Vali. Mi lesz ővele? Ha átnyúlok éjszaka, és nem találom ott mellettem, a hideg kiráz…” Megragadja a csuklómat. „Vagy szeretnél vásárolni inkább? Mert indulhatunk ám… Murgulica mindjárt adja a kávét.”

„Nem… egy karikagyűrűt kellene eladnom.”

„Szóval aranyat?” s a hangja egy árnyalatnyit személytelenebb lesz. „Értem. De azt akkor le kell méretni előbb, dragă. És nem akárhol, az ilyet csak megbízható helyen szabad. Mutasd csak, milyen… Régi?”

Előveszem, de a bársonytokot már ő nyitja ki. Elismerően kiált föl.

„Jézusom, de szép!” s a szeme felcsillan, és el is nedvesedik. „Ti csak menjetek sétálni, elintézem én ezt… A legjobb árat, amit kapni lehet érte!” s forgatja, tapintgatja, majdnem gyermekes áhítattal. Már éppen lecsurran a könny az arcán, mikor fölnéz. „A legszívesebben én venném meg. Belevésetném, hogy Mituka, és ez lenne a jegygyűrűm Mitukával…”

Tétován elém tartja, de gyorsan vissza is húzza a kezét. Erővel nyomkodja föl az ujjára.

„Sokkal szebb, mint az enyém! Nem is tudom, miért… Talán mert vastagabb? És a széle is másképp gömbölyödik.”

Tulajdonképpen nem akarom lebeszélni, csak az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy nem értek egyet a vésetéssel.

„A másikat mégiscsak a férjedtől kaptad… Hogy lesz ebből jegygyűrű, ha tőlem veszed meg?”

„De igen!” kiáltja; aztán egészen halkan. „Belevésetem, hogy Örökre, Mituka…”

Közben apró csörrenések a szomszéd szobából, elég sokáig. A kismacska a párnák között nyávog, de csak a farkából látszik egy centi, mint a kinyalt ecsetvég. Végre megjelenik Vali a kávés tálcával. Már rajta van a lila szoknya és az aranycsipkés kombiné, csupán a kosztümkabátot nem vette még föl. Azt majd később, a fésülködés után.

„Murgulica nem adott, csak Viorica adott” mondja, és leteszi a tálcát.

„Hogyhogy nem adott? És kétszáz leit tudott kérni?”

Vali megint bágyadtan nevet.

„Nem volt neki. Vagy most rángassam ki az ágyból?”

A kávé híg és törökös; viszont édes és forró. Aranka majdnem egyből hörpinti fel, a lisztfinom zacc nyomokat hagy a repedezett rúzson. Dühös.

„Azért Murgulica is egy pocsék.”

Kis csend, Vali erőltetetten ásít; de nem veszi le szemét a nevelőanyjáról.

„Miért? És kicsoda még?”

Első pillanatban nem hiszek a fülemnek: a másik szobában most kezd csörömpölni egy vekker. S nemsokára a harangszó is beszűrődik az ablakon. Valami tévedés lehet, hogy dél van; pedig annyi. Aranka vastag csuklóján körömnyi aranyóra. Odanyúlok, megnézem, és felhúzom a megállt karórámat.

„Mintha már egy éve itt ülnénk… Neked nem? Valahogy nem is értem…”

„Akkor jó” mosolyodik el hálásan. „Akkor mégis itthon vagy nálunk.”

Vali még mindig ott áll mellettünk, és Arankát nézi; aztán váratlanul gyermekes fintort vág.

„A kávé a pocsék, nem Murgulica!” és leül a toalett-tükör elé egy nagy bontófésűvel.

Aranka sietve felém int.

„Jaj, dragă, ahhoz itt kellene élned, hogy egyszer mindent megérts. És ezt még Vali sem értheti meg. Azért mert Murgulica pincér, és Mituka is az volt? De ez nem ugyanaz. La diferenţa! La diferenţa! Murgulicának most is fegyelmije van, és Mitukának soha nem volt, soha! És micsoda temetés… Olyan sose lesz Murgulicának.”

Egy pillanatra a tükörbe néz, ott találkozik a pillantásuk.

„De hát jó, a kávéja Vioricának is pocsék… Hallod? Már igazán hagyhatnád ezt az örökös fésülködést, attól nem nől gyorsabban, kicsi szívem…”

Valami feszültség súrol mindhármunkat, de nem végleges, és továbbra se világos, hogy az egészet mi indokolja.

Vali minden húzás után kiszed a fésűből egy-két szálat, két ujjal odateszi a toalettasztalkára.

Aranka a gyűrűt nézi az ujján, rálehel, utána hosszasan dörgölgeti.

„La diferenţa!” sóhajt. „És micsoda temetés, dragă! Annyi nép, hogy nem is a fekete kocsin vittük, hanem teherautón, a kocsin el se fértek volna a koszorúk, virágok. Persze, körbe kibélelték perzsákkal az autót, mellette ott álltak őrséget a pincérek, mind pincérruhában. És egész a sírig szólt a cigánymuzsika, annyira bolondult a magyar nótákért. És én tudtam, hogy milyen nótákat akar. Pedig”, és bizalmasan közelebb hajol, „Mituka titokban nem hitte el, hogy meghal. Nem tudom, hogyan képzelte ezt, de nem hitte. És lehet, hogy Mituka él is. Én meg kétszer elájultam. És szólt a zenekar, három pap temette! Volt görögkeleti és görögkatolikus is, a párt meg lobogót küldött, és csillagos kitüntetést. Igen, még a párt is adott hozzá… azt mondták, legyen az ő halottjuk. Jó, mondtam, legyen, de pap akkor is muszáj. És beleegyeztek…”

Most az én pillantásom akad össze Valiéval; éppen a fogínyét nézi. Annyira közel hajol a tükörhöz, hogy az orra rányomódik, s ebből a természetellenes szögből figyel. Kicsit vicsorit, majd újból a gyermekes fintor jelenik meg az arcán. Végül úgy mosolyodik el, mintha igazában mi ketten lehetnénk cinkosok, valami nem tudom, miben.

Aranka közben a zaccot törölgeti az ujjával, és szórakozottan beszopja. Már nyúlna az én csészém után is, de meggondolja magát.

„És Mituka sohase csalt” mondja csendesen. „Legalábbis pénzben soha. Ezért is szerették úgy… Meg a kedélye, dragă! Hiszen most is, ha hazajön és odafekszik a rekamiéra… És most is éjszaka mindig, mint amikor munkából jött meg, csak most nem látszik rajta, hogy ivott… Az nem. Az az egy soha. Csak a kedélye, dragă! És ez a legborzasztóbb… Hogy ott fekszünk Valival, és ő is ott fekszik, érzem a bőrét és tudom, hogy lehetne szólni hozzá, de nem szabad fölébreszteni. És nem is hagyná magát, amilyen makacs…”

Vali hirtelen abbahagyja a fésülködést, és kirohan.

Aranka, mintha észre se venné, folytatja; a két térdemet fogja, és kikényszeríti, hogy a szemébe nézzek.

„Azóta többször is elmeséltettem a segédszakáccsal… tudod, kíváncsi voltam, hogy nem hazudtak-e. De nem. Már korán reggel kinyitották a rádiót, hogy legyen egy kis hangulat a konyhán, Mituka meg körülnézett, és derékon kapta az egyik pincért. Azt mondják, úgy forgott vele, mint a ventillátor. S akkor neki is a száján buggyant föl, mint a Ferinek. Rögtön odament a vizes ládához, amibe a csikkeket dobálták, és abba köpte bele. Nézzétek, mondta: vért köpök! Aztán újra nevetni kezdett: de ezt a táncot folytatjuk még! És forgatta tovább a pincért, csak akkor már hányt is. És úgy rendelkezett, mint egy igazi vezető. Gyertek, csináljuk meg a kasszát! Mert az esti kasszát csak úgy otthagyták, és az szigorúan tilos. És terítsetek! mondta. És a rádiót ne csukjátok el!”

Egy pillanatra a másik szoba felé néz, de Vali nem jön be, csak halljuk, hogy ott van, valamit kattint. A rádió lassan erősödik föl; a híreket most fejezték be, s utána rögtön bevág valamilyen gyors ritmusú sârba.

„Erre most nem volt szükség, kicsi szívem” szól ki Aranka, és mind a két szeméből patakzik a könny, de szinte felindulás nélkül. „Mit tudjuk mi azt elképzelni, hogyan volt azokban az utolsó percekben! Hogy ő mit látott?! Mert ugye, jöttek a mentők is hamar, és nekem is telefonáltak… Már bent a kórházban, azon a hosszú folyosón rohantam oda hozzá, de akkor már alul-fölül egyszerre ment belőle. Ki akart menni a vécére, de kérte, hogy ne vigyék hordágyon, s akkor én fölemeltem… nem is tudom már hogyan bírtam! Hideg is volt, és mégis olyan, mint egy gyerek. És ott kint… ott mondta nekem magyarul: Aranka, ha máshoz mész feleségül, az nekem nagyon fájna! De nem ígértem meg. Hiszen ha megígérem, abba is beleegyezek, hogy meghal! Csak visszaraktam a hordágyra, s mentem telefonálni a rokonoknak. És akkor. Közben. Amíg telefonáltam. Ott a folyosón. Mituka! Istenem… Olyan a szívem, mintha földből volna. Valami mindig szorít. Hiába süt a nap, dragă! Ha egyszer rám jön, tőlem pocsékba mehet a fagylalt, egyszerűen elfelejtem rátenni a szalmafödőt a jegesvödörre. Az Isten meg nem is figyel oda, ha az ember szól, már sokszor azt hiszem, hogy se magyarul, se románul nem tud…”

Vali bömbölteti a rádiót, az ablakon besüt a nap.

Aranka lehúzza a gyűrűt, és belerakja a tenyere közepébe. Lassú mozdulatokkal latolgatja a súlyát.

„Talán jobb is, hogy nem voltam ott, mikor meghalt. Biztos ordítottam volna… fogtam és szaladtam volna vele. Vagy az ölembe veszem, és akkor nehezebben hal meg…” Hirtelen fölnéz. „Tudod, az én anyám jegygyűrűjével mi lett? Én veszítettem el, emlékszel? Mentünk egyszer a Jungewaldba, még gyerekek…”

„Nekem csak mesélték már…”

„De hol volt még akkor Mituka! És az a rengeteg nyári madár! Persze, egy gyerek azt hiszi, hogy ő is tudna mindent, és még egy madár is csak az ő kedvéért… Pedig fenét. Repülnek, mert nekik úgy jobb. Én meg mondtam a mamának: add a gyűrűdet, mami, ha ideröpül, ráhúzom a lábára, és akkor mindig visszajön. És valami ágon kezdtem el pörgetni, hogy észrevegye és odaröpüljön, de aztán sikerült is! Úgy elhajítottam…”

Mint az anyám vagy Róza néni arcán, egy pillanatra az övén is fölrémlik valami egykori vonás. Szívesen figyelmeztetném, hogy próbálja megállni, ne sírjon, maradjon úgy, ahogy önkéntelenül kinézett az ablakon, azzal az elmúlt félmosollyal. De másképp dönt. A kombinált szekrényből virágmintás szatyrot vesz elő, és azzal ül vissza. Sokáig kotor, végül egy zacskót húz ki, a zacskóból összebogozott zsebkendőt, tele különböző gyűrűkkel, vegyes ékszerekkel. Antik lánc, olcsó kereszt, modernkedő bizsu-pipafej. Kiválaszt egy vésetlen pecsétgyűrűt.

„Ez majdnem tizenhat és fél. Szerintem a tied is megvan tizennégy.”

„Gramm?” – kérdezem kicsit hülyén, hogy mégis mondjak valamit.

Nem szól, helyette a számát nézi, s közben le-föl jár a két tenyere, mint a mérleg.

„Vagy tizennégy, vagy tizenhárom.”

„Jó, majd megméreted… Hiszen úgyis kapsz valami papírt. Nem az enyém a gyűrű.”

„És mennyiért adod?”

„Fogalmam sincs. Tavaly, azt hiszem, százhúsz volt. De tényleg nem tudom.”

„Százhúsz?”

Vali bejön a lila kosztümben, karján zöldeskhaki ballon.

„Nekem az is számít, hogy tőled veszem meg, dragă. Hogy nem akárkitől. Hogy legalább neked is közöd van hozzá, hiszen egy vér vagyunk. Így Mitukának is biztos könnyebb…” s egy hereformájú bőrzacskóból kiszámol ötszáz leit. „Most nincs több nálam, de délután kell kapnom. Vagy bemegyünk a csekkbe, és onnét veszem ki a többit. Délután, dragă, vagy este. És ezt fogom hordani… Vali, nézd csak! A nagynénicskédtől vettem! Ugye, gyönyörű?”

Vali a rekamié szélén ül, útra készen; kis undor az arcán, ahogy a párnákat emelgeti.

„Ez idepisilt!” mondja, és felugrik.

„Már hogy! Ne mondj ilyet!”

„De igen! Én nem fekszem ide többet…”

Aranka visszarámol a szatyorba, s csak utána megy oda a rekamiéhoz. Friss mozdulatokkal szétdobálja az ágyneműt, de a kismacska nincs sehol. A lepedőn tényleg látszik valami nedvességfolt. Nevetve nézi Valit, aki kényesen eltartja a tenyerét, mintha így akarná fertőtleníteni.

„Jaj, te!” és lerángatja a lepedőt, Vali tenyerét meg odanyomja a saját arcához, utána lenyalja róla a nedvességet. „Te virág… Majd ha egyszer neked is lesznek halottaid!”

Így indulunk el. Aranka egyik kezében a szatyor, a másikban a lepedő. A lepedőt kifelé menet belelógatja egy esővizes hordóba, megcsavarja, megint visszaereszti. A rádió változatlanul bömböl, kihallatszik az udvarra. Mikor szólok, hogy nem kellene-e lecsavarni, Vali megvonja a vállát.

„Majd lecsavarja Murgulica.”

Azt vártam volna, hogy Aranka megjegyzést tesz; de nem. Izmosan rengő farral előre megy, és kinyitja a kaput.

 

Valamelyik téren búcsúzunk el Arankától, már nem tudom, melyiken. Azt mondja, mi csak menjünk városnézni, vásárolni, be is ülhetünk valahová, bár sok okosat nem lehet csinálni ekkora hőségben. Ő majd leméreti addig a gyűrűt, s megy váltani Ágit. Arról nem esik szó, hogy hol ebédelünk. Igaz, a vízaknai nagy trakták után nem is nagyon jut eszembe. A sok „edd meg, kis szívem”, „még egy falatot, kis szívem” után szinte fellélegzés, hogy nem akarnak mindenáron tömni. Aztán megcsókoljuk egymást; de pár pillanatig még muszáj utána nézni, ahogy tovább reng a lármás forgatagban.

Tulajdonképpen cél nélkül vágunk neki az utcáknak; s mintha Vali is unná ezt a tante-kísérgetést. Először magába gubózik, és csak a kirakatok zökkentik ki, alig lehet elvonszolni a ruhák és cipők közeléből. S közben már a ballonját se a karján viszi, hanem belebújt. Nagyon elegánsan fest, csupán elképesztő a nagy melegben. De valószínű, hogy Arankának van igaza: így szokta meg. Otthon meztelenül, a napon meg képes rögtön benáthásodni. Egy kivágott orrú piros cipőt legalább tíz percig nézünk, s végül is nem tud ellenállni, adok neki kétszáz leit kölcsön. A maradékból még piros nadrágharisnyára is telik. Később nekem is eszembe jut, hogy anyám megkért, keressek egy 50-es hosszúszárú bugyi-nadrágot, amelyik kívül fényes, belül bolyhos. Erre mondják románul, hogy bugyigó lábakkal. Mondom így is, románul is, de egyik nyelven sem érti. Sőt, hangosan nevet; hogy a bugyinak nincs „lába”, és éppen attól jó, hogy a „lába” hiányzik. Ő egyébként a csipkés-virágosat szereti. Mikor találunk végre egy megfelelő üzletet, majdnem zavartan húzódik félre, mintha szégyellnie kellene, hogy hozzám tartozik. Igaz, 50-es nincs, csak 48-as, és kívül nem fényes; de hosszúszárú. „Akinek ekkora feneke van, dragă, annak nem számit két szám különbség” mondja az eladónő bizalmasan; mintha ő is az unokatestvérem volna.

Vali mulatságos nyíltsággal felsóhajt az utcán, és egyáltalán nem titkolja, hogy megviselte a bugyigó vásárlás.

„Te, ez butaság” próbálom magyarázni. „Az ilyesmit nem szabad szégyellni, nem vagy már gyerek! Aki öreg, annak mindene fázik meg fáj, annak már muszáj vigyázni magára. Látod, te hogy felöltöztél. Vagy nézd meg Arankát…”

Érzem, hogy nem a legjobb hangot ütöttem meg; akár egy idejétmúlt nevelőnő. S kicsit úgy is néz rám, tényleg csalódottan. De mintha mégis meg akarna nyerni, a maga módján.

„Én ott nem szoktam fázni” mondja. „És Aranka mama se, ő is a csipkés-virágosat szereti, pedig ő se fiatal már.”

„És én?”

Hirtelen elpirul.

„Nem, a tante fiatal…”

„Hát igen. Majdnem egyidősek vagyunk Arankával.”

„Nem tudom… mégis más tetszik lenni. De én félek az öregektől. Olyan más szaguk van… nem is tudom, milyen.”

Mikor látja, hogy nevetek, ő is nevetni kezd, kigombolja a kosztümkabátját, két ujjal összecsíp egy darabot a selyemblúzából, és szórakozottan ide-oda húzkodja a melle alatt.

„És Mituka fiatal volt?”

„Ő igen… Azt hiszem. És Murgulica is fiatal. Amióta Mitukától nem lehet, azóta tőle kapom a spionázs könyveket. Szeretek olvasni, csak unalmas, amit az iskolában kell. A spionázs sokkal jobb. Meg van egy Panaitistrat, az is nagyon jó, ha pontosan leír mindent…”

„És leírja?”

„Persze. Az embernek nem is kell elképzelni, hanem mindjárt látja, és még a tilos részeket is úgy tudja írni…”

„Hogy látod?”

„Igen. Én szeretek mindent látni. A mozi is azért a legjobb, mert minden azonnal ott van.”

„Ez érdekes” mondom. „Biztos igazad van. Csak furcsa, hogy az öregeket ennyire nem bírod… még a szagukat se.”

„Mit csináljak?”

„Akkor biztos a halottakat se…”

„Moziban igen, csak az más. Ott még sírni is szoktam. De már Mitukát se néztem meg, és apát se. Murgulicát se fogom megnézni, ha vele megtörténne.” Kicsit elmosolyodik. „Egyszer mondtam is neki viccből, amikor először voltunk úgy együtt, de nem haragudott meg. Azt mondta, nem is kell, és ő is másképp feküdne le velem, ha öreg volnék.”

Rám néz, mintha kíváncsi volna a válaszomra; aztán mégis egy koromszemcsét vesz észre az arcomon, ami elmaszatolódott. Megnyálazza az ujját, és letörli.

„Tante nem szokott használni rúzst?” kérdezi, s aránylag közelről pillant a számra. „Nálunk van olyan bolt, ahol idegen pénzért lehet vásárolni, francia rúzst is… Ne nézzük meg? Olyan szép kirakatuk van”

S közben már húz is egy közeli tér felé, ahol épp egy templomot tataroznak. Az állványzaton hatalmasra nagyított, színes plakát-arcképek. Valamilyen népgyűlés vagy ünnep alkalmából szegezhették oda, csak még nem vitték el.

„Abba szerelmes tudnék lenni” nevet föl, és a jobb szélső férfira mutat.

Az arc ismeretlen nekem, az újságokban se láttam; mindenesetre a nyolc közül ő a legfiatalabb. Kis bajusza van, fekete, göndör haja, a fekete zakóhoz jólszabott, modern vonalú inggallér.

„Te aztán jól megnézed, ami érdekel, igaz?”

„Á, dehogy” legyint. „Csak úgy játszom vele. A rúzst is csak azért mondtam…”, s kicsit vár, hogy félbeszakítom-e. „Gondolja, tante, hogy lehet forintért is kapni? A forint is külföldi pénz.”

„Az igaz, de ilyen helyen konvertábilis valutát kérnek.”

Ez elnémítja; és látom, hogy nem érti. De ettől kezdve az irányt se tartja már annyira határozottan, már kevésbé érdekli, hogy merre megyünk. Inkább csak kísér, jön mellettem, s minden különösebb „viselkedés” nélkül szép.

A térről egy fásított utca nyílik, ezen baktatunk végig. Többször odamosolyog rám, de sokáig nem szól.

Aztán hirtelen eszébe jut valami.

„És ha van egy barátom Angliában, és ő betesz a borítékba dollárt vagy fontot?”

„Az nem jó. Te kiskorú vagy, de Arankát biztos faggatná a rendőrség.”

„És elvinnék?”

„Esetleg igen.”

Ámulva néz; mint aki tényleg követni akarja a gondolatot.

„És mennyi időre?”

Egy pillanatra elhallgatunk. Nemcsak humor, valami tisztázatlan józanság is bujkál a kérdésben, csak nem tud jól megfogalmazódni.

Fél lépést elhúzódik tőlem, így sétálunk tovább.

A fásított utcából egy újabb térségre látunk ki, de ez egészen más, mint az eddigiek. Kopár, aszfaltos, sehol egy fa, középütt szorosan egymás mögé beállt teherautók rázkódnak, beindított motorral. A melegtől amúgy is vibrál a levegő, de ez a zúgás még anyagszerűbbé teszi a vibrálást. Szanaszét néhány beszélgető, bámészkodó csoport; mintha a rendező intésére várnának, hogy kezdődik a felvétel.

Az utcasarkon egyszerre erős bűz csap az orrunkba, s noha teljes a szélcsend, mégis hullámokban erősödik és gyengül.

Valinak fokozatosan eltorzul az arca, tenyerét odaszorítja az orra s a szája elé.

„Ez a vágóhíd” mondja. „Onnét jön. Tetszik érezni? A szartól meg a belektől van, de inkább a vértől…”

Igyekszik drasztikusan kifejezni magát, hogy az undorát ellensúlyozza.

„Mindjárt hányni fogok… Tante nem akar hányni?”

A hangjában segélykérő szemrehányás; nekem meg egyszerre nevetnem kell.

„Te sem akarsz, te buta. Legfeljebb muszáj. Gyere, menjünk valahová árnyékba…”

Némán bólint, aztán hirtelen egy frissen rendbehozott, alacsony épület felé szalad. Csak mikor a lépcsőkön leereszkedünk, akkor jövök rá, hogy egy félig földbe süllyedt, öreg kápolna.

Jólesik a váratlan hűvös és félhomály. Ha Valira nem jön rá a hányinger, biztos gyanútlanul megyek tovább, az épület annyira semmitmondó kívülről. A bejárat mellett egy asszony árulja a gyertyákat, a kis blokkpapírra gépelt tájékoztatókat; s éppen lábasból ebédel. Kicsi kápolna, nem nagyobb egy műteremnél, csupán szokatlanul magas; s ez végképp nem látszik az utcáról, az erős süllyedés miatt. A mennyezet kék, rajta csillagok. Két sor pad, csipkék, terítőcskék, még egy Szent Antal szobor is. Ez megzavar. A falak mentén szétfolyt sztearin, ott égetik a gyertyákat, s ez inkább román templomokban szokás. De úgy látszik, mégis katolikus. Igazában azonban más téveszt meg: belépéskor nem szemben találom. az oltárt. Csak később, mikor megfordulok, akkor veszem észre az oltár helyén az óriási kőkeresztet, rajta a szürke kőből kifaragott Krisztust, majdnem háromszoros életnagyságban. Még nemigen jártam így oltárral; érzem, hogy megijedek. Odamegyek alája, és félek. A két hatalmas karon, kiszegezett kézen hajókötélként dagadnak az erek és inak, s ez még a bonctani pontosságnál is valóságosabb. A has viszont gyöngéd és lágy, mint az állapotosoké, a köldök mélyre kivésett gödör, a mell és a bimbók is majdnem nőiesek. A kézből, ujjakból, mellkasból, lábból különböző nagyságú csöppek buggyannak ki; a vér. De hiába van kőből, mégis érezni, hogy ez kevésbé kőszerű, mint a test. Ezek a dudorok éppen csak megalvadtak, noha ugyanakkor lefelé is csurognak, mértanian rendben, fürtszerűen kiszélesedve, majd megint elkeskenyedve. Először nem is vérnek nézem, hanem valami archaikus piszoknak, ami évszázadok alatt rakódott a szoborra. Pedig vér, s bizonyára pontosan olyan, mint amikor kivésték. Maga a kereszt egyébként akkora, hogy nem fér el a kápolna szélességében, a kitárt kar két fülkeszerű mélyedésbe nyúlik bele.

Vali a hátam mögött tüsszent, és egy zsebkendőt kér.

„Ez a legszentebb hely” mondja, mikor látja, hogy elszótlanodtam.

Közben az asszony is befejezte az ebédet, a lábasra visszateszi a födőt, amin egy gyertya ég.

Odamegyek hozzá, és kérek egy tájékoztatót. A bejáratnál sötét van, inkább újra visszahúzódunk a szobor felé. A fény úgy szűrődik be az oldalablakon, hogy jobban látok, ha guggolok vagy térdelek. Vali is odatérdel mellém, és közösen olvassuk a gépelt történetet. Suttogva, félhangosan mormol, mint az iskolások. Sok mindent nem ért, pedig román a szöveg. A keresztet II. Endre készíttette az egyik győzelmes hadjárata után. Itt állíttatta föl. A Szenvedő Krisztust rendelte meg a szobor alkotójától. Dominikánus szerzetesrend is székelt ezen a helyen, de az épületet a török időkben lerombolták, a kereszt a föld és törmelék alá került, később iszap borította el, majd újra megtalálták, és egy újabb kápolnát építettek köréje.

Vali csodálkozik.

„Azt írja, hogy egyszer fa is nőtt fölötte. Akkor itt csupa gyökér volt?”

Megnézzük újra a szöveget.

„Nem… nem fölötte. Mellette. Biztos akkor vágták ki, mikor a kápolnát kellett építeni. Igaz, tante? Egy ilyen szobrot nem lehet akárhogy szétverni.”

„Nem… És meg is maradt szépen.”

Közben felállunk, és összehajtogatom a papírt. Valahogy engem se nagyon vonz, hogy a jó hűvösből kilépjünk a melegbe és vágóhídszagba.

„A tante milyen vallású?” kérdezi kis idő múlva.

„Katolikus. És te?”

„Nem tudom” mondja románul.

„Megkereszteltek?”

Kicsit zavarba jön.

„Azt hiszem, igen… De nem szoktunk beszélni róla. Apa, úgy emlékszem, református volt.”

„Én is az voltam.”

Erre még jobban megdöbben, nagy szemeket mereszt. Váratlanul letegez.

„Akkor mért vagy katolikus? Ez nálatok politikailag jó?”

„Nem azért… Csak úgy magamtól elhatároztam. Tudod, a mi családunkban nem ritkaság az ilyesmi…”, és belekarolok, hogy induljunk.

Nem szól, de látom, hogy nincs meggyőzve. Valami rejtélyt szimatol, amit nem tud hová tenni. Az asszonynál kifizetem a tájékoztatót, veszek egy színes fényképet a szoborról, és adok öt leit. Az aprót nem számolja vissza, de hálásan beleszorít a karomba.

„Iesus cel sfânt, dragă… Iesus miraculos… Biserica cea mai sfântă…”

Kint a téren éppen szembevág a nap. A hőség nem enyhült, de a bűz mintha nem volna annyira erős. Vagy csak mi figyelünk rá legkevésbé. Mindenesetre Vali se panaszkodik most; helyette kigombolja hóna alatt a dobozt, félig kihúzza a piros cipőt, nézegeti, megint visszacsúsztatja.

A teherautók közül néhány hiányzik már, a többi változatlanul üres járattal zúg.

Az aszfalt tele van lerágott kukoricacsutkával; lehet, hogy itt szokott árulni Ági is? Vali megrázza a fejét. Azt mondja, Ági sose szokott kukoricát árulni, csak fagylaltban segít Aranka mamának. Ha így igaz, akkor valamelyikük hazudik, vagy Vali tudja rosszul; bár annyira jelentéktelen az egész, hogy nem térek ki rá.

Végül úgy döntünk, hogy elsétálunk a standig, és megbeszéljük Arankával a továbbiakat. Vali közben visszatér II. Endrére, s megkérdezi, hogy ha magyar király volt, mért volt király Romániában? Egészen primitíven próbálom magyarázni, hogy akkor másképp volt, a határok, az egész világ, és most megint másképp van, ötszáz év múlva ismét másképp lesz, de egyszer arra is csak az öregek és halottak fognak emlékezni, s legfeljebb megmarad néhány szobor meg hasonló, amit aztán igyekeznek konzerválni, és mindenki büszke rá.

Azt hiszem érti is, nem is; de mégis inkább nem.

„Tante, ezt te se tudod jól” mondja nevetve. „Engem elhúztak történelemből” teszi hozzá románul.

És sietve megegyezünk még, hogy ha eljön Budapestre, ott majd veszünk forintért rúzst.

„A magyar rúzsok is biztos jók, igaz?”

Megnyugtatom, hogy igen.

Arankát viszont nem találjuk a standnál; megint az a cingár, rövidszoknyás kislány méri a fagylaltot, aki reggel. Úgy látszik, Ágit és Arankát tényleg untatja a fagylaltmérés. Mikor ajánlom, hogy menjünk oda, s legalább kérdezzük meg, hová ment, Vali olyan arcot vág, mint mikor a hányinger környékezte.

„Ugyan! Úgyse tudja ez… Menjünk Tante Angelicához, ilyenkor már ott szokott lenni.”

„És ki ez a lány? Azért szép tőle, hogy így segít nektek…”

Vállat von kelletlenül.

„Tőlünk a szomszédból, ott a házban… A Murgulica kislánya. De én nem szeretem. Ági imádja olyan rettenetesen.”

Így csak a következő sarkon iszunk egy szörpöt Aranka fagylaltja helyett. Anyám, ha kérdezi, nyugodtan mondhatom majd, hogy szót fogadtam neki; és ő is elmondhatja újra, hogy tavaly több mint harmincan haltak meg fagylaltmérgezésben.

 

Tante Angelicánál sincs szerencsénk.

Egy gótikus ház hátsó szárnyában lakik az emeleten, ahová egy függőfolyosó vezet, amit vagy javítanak vagy abbahagyták a javítását. Az ideiglenes gerendák, támasztékok mindenesetre feketék az esőtől, fagytól. A folyosó utolsó öt-hat métere hiányzik, s innét csak egy léckorlátos deszkapallón lehet tovább menni. Nem a legbiztonságosabb, de aki megszokta, annak bizonyára nem okoz gondot.

Valamilyen várakozásféle fog el, amikor felcaplatunk ide, talán a romantikus környezet miatt; meg amit Ági és Aranka elejtett félszavasból Angelicáról feltételezek. A lakása előtt kis négyszög alakú kiszögellés, valamikor a függőfolyosó ebbe torkollhatott bele. Most olyan a deszkapallóval, mint egy falból kitolt kőlap, amin éppen elfér a legszükségesebb; dézsában két oleander fa, egy rövid mosóteknő, sámli, a falon üvegre festett ikon, egy bili félig kopasztott csirkével. A fehér zománcon, kívül, elkenődött vércsurgás, ráragadt tollpihék. Már amikor közeledünk a pallós részhez, észreveszem, hogy Vali lelassít.

„Csak nem félsz? Tériszonyod van?”

„Az micsoda?” riad meg.

Mondom; de a válaszra már kevésbé figyel.

„Egyszer Mituka leesett itt…”

„Mituka? Ezt nem is meséltétek…” és lenézek az egyemeletes mélységbe.

„Már csak úgy majdnem” helyesbít. „Tetszik tudni, ivott és megcsúszott, de még a karjával elkapta a deszkát. Aztán úgy lógott. Angelica húzta vissza a deszkára, és le is fektette mindjárt…”

„Hát nem is csoda! A köves udvarra…”

Vali bosszús, hogy félreértem, s fontosnak tartja, hogy tisztázza.

„Nem Mituka… Angelica ijedt meg. Mituka sose félt semmitől. De akkor Angelica reszketett úgy, hogy Mituka nem hagyhatta magára. Muszáj volt neki itt aludni…”, s kis mosoly jelenik meg az arcán. „Aranka mama meg akkor törte össze a nagy ovális tükröt, arra ébredtem föl.”

„Mert nem aludt otthon?”

Bólint.

„Pedig nem volt oka rá.”

Még mindig nem léptünk rá a deszkapallóra.

Vali a függőfolyosó vaskorlátjára támaszkodik, s valahová a háztetők közé néz.

„És most jóban vannak Angelicával?”

„Azt nem tudom, de elég sokat van itt. Biztos együtt sírnak.”

Lehet, hogy gúnnyal mondja, nem tudom. Lassan szembefordul velem.

„Angelica azt hiszi, meg tudja mondani, mi lesz. De ez csak mese. Szerintem Murgulicát is ő jelentette föl, mert álmodott róla valamit, és azt akarja, hogy neki legyen igaza.”

„Szóval őt sem szereted!”

Elvörösödik.

„Azt nem mondtam. Tud ő azért rendes is lenni. Mitukát is ő húzta vissza a deszkára.”

Valami zaj hallatszik ki a nyitott ajtón; s erre hirtelen másképp dönt.

„Tante, én mégse megyek most… Majd megvárom a kapu előtt.”

S visszaszalad, eltűnik a csigalépcsőn.

Nem is tudom, hogyan érzem magamat. Jólesne valami ebéd, vagy inkább vacsora már. Kicsit az éhségtől is szédelgek. S főképp, egy nem túl késői buszt kellene elérnem, ha a reggeli vonattal indulni akarok Pestre. (Amit anyám még nem is sejt.) Pedig szívesen maradnék; hiszen igazában most zuhantan bele újra a családba nem először, de már régen ennyire. S ki tudja, legközelebb így alakulnak-e a dolgok, ahogy ma vagy tegnapelőtt. Öt év múlva biztos más lesz, amit most nem értek; s amit most nem értek, azt már ők is kevésbé vagy másképp fogják érteni. Akárhogyan is, de kölcsönösen elveszítünk valamit, bármit csinálunk, ha maradok, ha megyek. S már az a várakozásféle sincs bennem, amit a kapun belépve éreztem.

Pár pillanattal később kiderül, hogy a zaj, amire fölfigyeltünk, egy vergődő tyúk csapkodása volt.

Angelica a lekonyult tyúkkal jelenik meg a két oleanderfa között. Legalább egy fél fejjel magasabb, mint Aranka, és ehhez mérten testes. Mélybordó műselyem ruhája már az anyagánál fogva is felhívja rá a figyelmet; nemcsak mert annyira feszül, hanem a síkossága és fénye miatt is. Valószínűleg neki is az a gyengéje, ami Biricáé volt. A nyakában négyszálas gyöngysor, a fülén nagyvirágos klipsz, magasra gyűrűzött fekete hajában sárga művirág.

Mint egy feldíszített szakácsnő, noha egyáltalán nem az.

Az egyik karja könyékig szappanhabos, a másik kezében tartja a levágott tyúkot. Mielőtt még mondani kezdeném, hogy ki vagyok, olyan választékosan szólít meg, amihez hasonlót se Vízaknán, se Arankánál nem tapasztaltam.

„Ne haragudjon, doamnă, de nem tudok kezet adni, szappanhabos vagyok”, s a tyúkot átveszi a szappanos kezébe, hogy megtörölje a homlokát. Vérnyomos tenyere közben kifelé fordul; akkorra viszont már én is átmegyek a deszkapallón, és megállok a mosóteknő mellett. Kíváncsiságból megnézem, hogy mit mos: a befonnyadt szappanréteg alatt különböző színű fodros és csipkés babaruhák.

„Ennyi gyereke van?” csodálkozom; s csak utána említem, hogy Arankát keresem.

„Most mért mondja?” mosolyog. „Már ahogy kiléptem az ajtón, tudtam. Éppen itt volt a drágám, mesélt is magáról, alig tíz perce ment el. A Crişul-ban várja magukat. Pedig olyan szívesen bevezetném a szalonba, csak ez a rendetlenség…”, s a tyúkot odaejti a bilibe, a másik mellé. „Ha főzök, két napra főzök, ha mosok, mindjárt egy egész óvodának. Nincs békém, ha valami jót nem tehetek, ez a véremben van. Családom nincs, csak az életem… Aztán abból is kikopunk lassan.”

Szívesen benéznék a lakásba, de úgy áll az ajtóban, hogy ebből értenem kell: oda nem. Itt, ezen a kis teraszfélén fogjuk elmondani egymásnak, ami még eszünkbe jut, s ami az Aranka unokatestvérének kijár. Nem bizalmatlan, nem is tartózkodó, csak valami okból nem jó pillanatban érkeztem.

„Hallom, már utazik is este…”

„Sajnos, igen…”

Nyílt pillantással mustrál.

„Maga is milyen szép még… Feri fajtája. Jó vér. Erős vér.”

Ez a téma még hozhat pár mondatot, anélkül hogy sokáig feltartanám.

„Feri? Ő szép ember lehetett… Ismerte jól?”

„Kit nem ismerünk doamnă? Akit nem akarunk. És még Ceaucescut is ismerem, a nagy politikust. Csak nézem a tévében, és ismerem. Tudom a következő mondatát, és hogy mikor fogja rándítani a vállát, ha koncentrál. Szeretni kell az embereket, akkor nyitott könyv. Mituka is így maradt életben. Két órával későbbre ígérte, hogy jön, de én rögtön tudtam, hogy már itt kapaszkodik a deszkában. Ugye, megcsúszott véletlenül…” és diszkréten a pallóra mutat.

Aztán hirtelen hangot vált.

„Vali mesélte?”

„Valamit mondott…”

„Pedig szeret hazudni” jegyzi meg, és megforgatja a babaruhákat a teknőben. „Csak ha akarja, nem is veszi észre…”

Egy kék kombinét én is kihúzok, s megvárom, míg lecsurog róla a víz.

„Ez kedves… S az ember hogy nem felejt! A gyerekkor, úgy látszik, megmarad.”

A biliről eszembe jutnak a kiskacsák. Pár szóval említem a régi emléket, s hogy Ferivel hogy nevettünk rajtuk.

„Azokat persze nem húztuk vissza…”

De érzem, hogy üres a beszélgetés; s Aranka szóáradata és Vali nehezen kipréselhető válaszai után valahogy rajtam is eluralkodik a tehetetlenség.

Rég búcsúznom kellene, és mégse mozdulok.

„Feri még fiú létére is szeretett babázni…” mondom sután.

Angelica felkacag.

„Látja, ez új! Mindent én se tudhatok…”

És tovább nevet.

„Feriben volt szív” mondja derűsen. „Szív! Tudja, mi az doamnă? És mindig tudta, hogy hova kell nyúlni… De lassan már ez sincs. Csak esszük egymást, mint a vadak…” S csak most fordítja románra a szót. „Ahelyett, hogy simogatnánk egy mást.”

A fordulat megzavar.

„Már hogy… mi nők? Vagy a nők és férfiak?”

Kutató élesség rándul át a szemén.

„Mi nők? Nem… Mire gondol?”

„Tulajdonképpen semmire…”

„Hazudik” mondja majdnem durván; majd ismét mosolyog. „Én Olténiából települtem ide, de Aranka meg a többiek nélkül meghalnék itt…”

„Szerintem Aranka is így van a kis Valival” bólintok. „Úgy szereti, hogy… Talán túlságosan is.”

Angelica váratlanul ellágyul. Két szappanos-pirosfoltos tenyere közé veszi az arcomat, és vajákosan a szemembe néz.

„Az más, dragă. Az egészen más. De csak menjen ki egyszer a temetőbe… Hát én arra gondolok. Mituka ott fekszik Feri mellett, mi meg mellettük Arankával. És ez így jó. Úgyis megesznek a nyüvek, nem elég az?” s harsányan nevet, délies gátlástalansággal. „Maguk, doamnă, keveset nevetnek magyarok. De sírni senkivel se tudok olyan jól, mint Arankával.”

Pár pillanatig téma nélkül állunk. Angelica lenyúl a leforrázott tyúkért, amit kihozott magával, tépni kezdi a tollát, s ami összegyűlik a markában, odadobja az oleanderes dézsába.

„Trágya” mondja magyarázólag. „Rákaparom a földet, aztán megöntözöm. Ez a legjobb, ha nincs más.”

Kicsit még nézem, hogyan kopaszt, de már magamhoz veszem a táskámat, amit a korlátra akasztottam.

„Aranka emlegeti, hogy Mituka visszajár… hogy odafekszik közéjük. Maguk mégiscsak jóban vannak… Nem kellene lebeszélni erről?”

Meglepődve néz föl; de nagyon udvarias.

„Azt nem lehet, doamnă. Nem szabad. Nekünk sem esne majd jól, ha kinéznének bennünket a lakásból”, s a hangja megint választékos; mintha egy ügyfélnek adna tanácsot. De talán jelzi is, hogy már szívesebben foglalkozna mással.

Elbúcsúzunk egymástól, s én is megköszönöm, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk.

A deszkapallón visszaegyensúlyozom magamat a függőfolyosóra; de mielőtt befordulnék a csigalépcsőnél, még utánam kiált.

„Crişul! Ne felejtse, dragă! És jó utat! Csókolom Rózáékat és Zsuzsikát!”

Az ülőfülkés kapualjból szintén nyílik egy lakásajtó; ez is tárva-nyitva. Bent egyszerre szól a rádió és a tévé, a lesötétített szobában a képernyő fényei vibrálnak. A küszöbön, mint az orgonasípok, három különböző méretű pionírcsizma; nemrég moshatták le őket, és kirakták száradni.

Úgy látszik, még nyáron is divat errefelé ez a csizmaféleség.

Tante Angelica az oleanderfa mellől néz utánam. Kezében változatlanul ott a tyúk; de ami meglep, hogy mögötte egy pillanatra behajlik, majd újra kinyílik az ajtó. Akkor pedig mégis vendége lehet, és nem a legjobbkor alkalmatlankodtam.

A csizmákról még eszembe jut Ági; s hogy vele már biztos nem fogok összefutni a buszindulásig. Pedig érdekelne, hogy égetett-e gyertyát, és megnyugodott-e tőle.

Vali unatkozva, kicsit ellenségesen vár az utcasarkon. Mikor mondom, hogy a Crişul-ba kell mennünk, ásítva nyújtóztatja a karját.

„Tudom, voltam már ott. Csak azért jöttem vissza, hogy a tante odataláljon.”

Most csakugyan olyan szép, mint egy növendék állat.

Már kezd alkonyodni.

A Crişul az egyik legelőkelőbb vendéglő Szebenben. Az épületet, belső helyiségeket úgy építették újjá, amilyen százötven évvel ezelőtt lehetett. Igazi, ódon boltívek, igazi, dürückösre habarcsozott modern vakolat, csillogó szemcsékkel. A bútorzat javarésze is eredeti, szúpettyes keményfa, mindegyik darab műtárgy, higiénikusra lakkozva. Ha jól emlékszem, három terme van, a középső a legnagyobb, és két kisebb oldalhelyiség. Aranka a középső terem sarokasztalánál ül a főhelyen, még mindig ugyanabban a ruhában, szandálban, harisnya nélkül; virágmintás fekete szatyra a fehér abroszon. A délutáni hőség nem tett jót az arcán a festéknek, a haja is ziláltabb a kelleténél; mégis, így kell elfogadni őt. Sőt, jobban, mint azokat, akik a többi asztalnál ülnek. Méltóság van benne és olyan közvetlenség, ami félreérthetetlen jele a biztonságnak. Ő itt otthon van, még ha az utolsó évek megtaposták is, sorozatban a halál, a temetés, a sírás, az ájulás, a visszajáró emlékek.

Mituka itt a Crişul-ban volt főpincér.

Két karját kitárva ölel magához, de előbb a szatyrot átteszi a másik oldalra, hogy jobban hozzám férjen.

„Hát, ezt szántam neked meglepetésül!” mondja, és félrehúz két széket. „Gyertek, üljetek le, drágáim. Hallom, nem ebédeltetek… Még egy sört vagy kiflit sem! Szörnyű. Ez a gyerek egy szörnyeteg”, és megsimogatja Vali karját, kezét felcsúsztatja a hóna alá. „Jézusom, mint a kályha… Vesd le, kis szívem, meg fogsz nyuvadni itt.”

Vali nem nagy lelkesedéssel, de engedelmeskedik. Akkorra már két pincér is ott áll, segítenek levetni a kosztümkabátot, és közösen teszik a szék támlájára. Van ebben a közös ügyködésben valami enyhén megrendezett; mintha ezt is filmezni akarnák valahonnét. A két pincér kicsit hátrébb húzódik; Aranka meg összekulcsolja a kezét és lekönyököl.

„De most pótoljuk! Ebéd is, vacsora is… Amit kívánsz, mondjad. Ha valahol, itt biztos a legjobbat kapjuk. Amit idehoznak, azt Mituka küldi a konyháról. Aperitiv? Aperitivet muszáj. Konyak? Vagy cujka? Három konyakot, Miron!” szól a fiatalabbik pincérnek; de a másik továbbra is marad, s türelmesen vár.

Vali egy fogpiszkálóval sorba veszi az ujjait, enyhén benyomja a körme alá, de láthatólag csak az érintés, a ritmikus mozdulat kedvéért.

„Vagy te cujkát inkább…?”

„Nem. Konyakot.”

S tovább szórakozik a fogpiszkálóval.

Aranka elégedett, s mintha büszke is volna rám, annyi szeretettel, annyi melegséggel néz. És valahogy a közvetlen testközelt is jobban igényli, mint a délelőtti, hosszúra nyúlt beszélgetésünk alatt. Minduntalan megfogja a kezemet, csuklómat, valamit igazít a ruhámon, a hajamon; s ugyanakkor az egész termet is szemmel tartja, olyan pillantással, mintha több ismerőse ülne az asztaloknál. De ezt nem tudom eldönteni, ez csak bizonytalan benyomás. Néhány percig még várakoztatja a pincért, aztán francia sonkát, sós túrót, olajbogyót rendel előételnek.

Utána felsóhajt, és hirtelen a homlokához kap.

„Jaj, és nem mondom a legfontosabbat! Lemérettem, dragă. Képzeld, több, mint amire számítottunk… tizenöt gramm! De gyönyörű lesz, gyönyörű! Ott is hagytam, hogy mindjárt belevéssék… Örökre, Mituka! Holnapra már kész is komplettül, szép régi betűkkel. Istenem, milyen kár, hogy éppen te nem fogod látni! De majd legközelebb, igaz? Örökre, Mituka… Hiszen jössz még hozzánk, nem? Ilyet úgyse tehetsz többet, hogy annyi évig elbújsz… Csak tudod, a nyár, ilyenkor nincs megállás. Ha egyszer itt a hőség, az emberek veszik-nyalják, nem is győzzük kiszolgálni őket. De legalább ti szórakoztatok egy kicsit. Vali mesélte, hogy még a kápolnába is eljutottatok… Na, mit szólsz? Az a Krisztus! Nem is hiszem, hogy volna még valahol ilyen…”

Éppen próbálnám mondani, hogy milyen erősen, majdnem borzongatóan hatott rám; de már hozzák a konyakot, fémtalpas, régies pohárban.

Masszív féldeci.

„Nem lesz ez sok?” kérdezem.

„Aperitivnek?” csodálkozik Aranka, s mindjárt emeli is a magáét, hogy koccintsunk. „Egészségedre, dragă! Vali, mondd te is, csókold meg a nagynénicskédet!”

Vali úgy hajol felém, hogy közben a fogpiszkálót is forgatja az ujja között. A szemhéján, a pilláján, a szeme körül ugyanolyan hibátlan a festék, mint amikor elindultunk otthonról. Nem tudja, hogy szájon csókoljon-e vagy arcon; végül a szám sarka mellett köt ki. Utána megkönnyebbül és hálásan mosolyog; én meg gyors viszonzásul odasúgom, hogy a cipőt és nadrágharisnyát tőlem kapja ajándékba.

Megfogja a kezemet, és odahúzza a két melle köré.

„Nem felejtem el, tante.”

Koccintunk.

Aranka a pohár háromnegyedét egyből felhörpinti, Vali a felét, én a negyedét. A különbséget mind a hárman észrevesszük, és felnevetünk.

„Jaj, ha itt élhetnél közöttünk!” sóhajt Aranka. „Hány ilyen szép napot tudnánk csinálni! És biztos neked is sokkal könnyebb volna…”

Közben szórakozottan kiissza a maradékot, s elkomorul.

„Persze, jó, Angelica sokat segít, hiszen ismered már. Van benne valami, amitől megnyugszik az ember. És mégis…”

Észreveszem, hogy Vali újra szándékosan bezárkózik, unottan a szomszéd asztalokat nézi, mintha nem véglegesen tartozna hozzánk. Aranka azonban nem vesz tudomást róla. Az asztalvég teljes szélességében könyököl, és ő is elbámul.

„Tudod, az a baj, hogy még sokat nem tudsz. Vedd csak a mai napot, és próbálj elképzelni engem… Ez a nyár, ezek a gyönyörű utcák, ahogy mindenki nevet meg nyüzsög meg él… igen! Aztán csak éppen énfölöttem egy örökös felhő. Elhiszed?”, s hirtelen olyan vajákos pillantással néz, ahogy Angelica, ha szükségét érzi; csak azért mégis riadtabban. „Sokszor, ahogy lépek, megyek az utcán, szinte érzem, hogy az aszfalton ott van előttem az a felhő, mint egy fekete tócsa, és én abba gyalogolok bele…”

A másik pincér most hozza a francia sonkát, túrót, olajbogyót. Némán fogunk hozzá. Vali az olajbogyóval kezdi. Úgy csippenti föl a szemeket, mint a madár az emésztetlen magvakat a szikkadt ürülékből; vigyázva, hogy még véletlenül se érjen hozzá valami máshoz, ami szerinte tisztátalan. Aranka betartja a szokásos sorrendet; sóskiflivel a sonkát, hozzá a túróból egy púpozott késhegynyit, és közben a bogyókat, ínyenc ízesítőül. Én Arankát utánzom. Ugyanakkor egy újabb kör konyakot is odatesznek elénk, pedig erről szó sem volt; Aranka valószínűleg egy néma mozdulattal intézkedett.

„Meg talán ez a gyűrű is felbolygatott” folytatja. „A fagylaltot is csak úgy mértem délután, hogy a fele mindig mellé ment. Ott is hagytam. Ma valahogy nem volt idegrendszerem hozzá…” Újra koccint, iszik. „Kis szívem, igyál” mondja Valinak. „Ne csak azokat a bogyókat, akkor még szomjasabb leszel.” Aztán megint felém. „Hiszed-e, nem tudom, de én már öt évvel előbb tudtam, hogy halálos beteg. Bizalmasan mondta is az orvos, hogy májzsugorodás, s ha nem hagyja az ivást, vége. Én meg csak nevettem, és Mituka is nevetett. Jaj, nem hittünk mi a halálban… és még ma sem hiszek. Nem igazi halál az, ha ő mégis folyton itt van. És ezt mondja Angelica is. De hát ki is tudhatná, hogy mi az a halál? Elmegy? Hová megy? Mikor az élet olyan szép… még ha olyan pocsék is…”

Annyira belemerül a témába, mintha nem is érzékelné, mit csinál: kivesz egy nagyobb darab sonkát, rányomkodja a túrót, mint a félig megereszkedett vajat, belenyom három olajbogyót, az egészet összehajtja, összefogja a mutató- és nagyujjával, és nagyot harap belőle.

Vali szelíd undorral nézi.

„És én mégis megtettem mindent, pedig nem hittem benne” nyeli le a rögtönzött szendvics másik felét is. „Hozattam külföldi gyógyszereket, mindent, még a Szovjetekből és Amerikából is. Ilyenben nem ismerek lehetetlent, ha muszáj. Tablettákat, injekciókat… még most is van belőlük egy nagy dobozra való. Csak aztán? Aztán?” A szeme túl fényes, de azért vigyáz, hogy feltűnően ne sírjon. „Emlékszem, egyszer jött egy koldus hozzánk, már késő este volt, Mituka meg éppen szabadnapos, de valahol már ivott előbb a kollégákkal… És abba a koldusba diktált bele vagy öt tablettát, hogy attól biztos gazdag lesz. Tovarăs, mondta neki, bade dragă, mondta, most ütöd meg a főnyereményt, most jön az örökélet, még a bocskorod se lesz soha sáros, mindig csak tiszta folyóvízben sétálhatsz…! Jaj, Mituka gyönyörű szavakat tudott mondani, ha rájött. Pedig mennyit verekedtünk abban az időben…”

Vali félretolja a tányérját; a sonkához, túróhoz alig nyúlt hozzá, csak az olajbogyókat fogyasztja szorgalmasan, és aprókat kortyol. Arankát kizökkenti a mozdulat.

„Nem ízlik, kicsikém? Mit ennél, mondjad? Légy szíves, ne rontsd el, ha egy igazi szép napot akarok, mit gondol rólad a nagynénicskéd…”

„Tante, mit gondol?” kérdezi Vali rögtön, és a retikülöm csatját pattintgatja.

Látom, hogy szeretné kinyitni, de magától nem meri. Helyette én nyitom ki, úgyis ki akartam venni a zsebkendőmet; és már orrfújás közben mondom.

„Halljátok, ha még konyakot iszunk, tényleg csupa jót fogok gondolni…”

Aranka úgy nevet, hogy a szomszéd asztaloktól is odanéznek.

Vali vigyázva belenyúl közben a retikülömbe, és félig kiemeli a pudriémat. Visszacsúsztatja.

„Ez francia rúzs?” s kicsit mélyebbre nyúl le.

Mutatja.

„Nem, én nem használok. Ez csak olyan ajakír.”

Csalódottan visszaejti az opálos tokot, és bekattintja a csatot.

Csak most válaszol Arankának.

„Egy kis mitité-t ennék… De azt a Sibiul-ban jobban csinálják.”

Aranka cseppet összehúzza a szemét.

„Mondja Murgulica, mert véletlenül ott pincérkedik. Hát csak fogd be a szád, kis szívem, és hallgass rám. Olyan mitité-t kapunk itt, mint az álom.”

S már rendeli is; és hogy mindjárt utána hozzák a csorbát, a ciorba perişoară-t.

A két pincér mosolyogva bólint, és elsiet.

„És pezsgőt, Miron dragă!”

Utána kis csönd és szünet; mint a visszavonhatatlan döntések után.

Kis idő múlva Vali vontatottan feláll, és a karórájára néz. Felveszi a kosztümkabátot, a ballont.

„Hová mész?” hökken meg Aranka.

„Sehová… Jövök vissza mindjárt. És itt úgysem eszem mitité-t, csak csorbát. De a tante úgyse haragszik rám”, s valamivel természetesebben mosolyog.

Nem csak mi nézünk utána, ahogy kimegy, hanem mások is, a pincérek is.

Aranka aprókat bólint, de nem latszik rajta, hogy különösebben bosszankodna.

„Most végigmegy háromszor a korzón, és boldog. Ifjúság! Mit tudják ezek még, hogy mi a féltékenység…”

Közben hozzák a mitité-t, még serceg rajta a zsír, ahogy a rostról levették. Mustárral esszük, és valóban kitűnő. Nem tudom, hogyan csinálják a Sibiul-ban, de nem hiszem, hogy ennél jobb lehet.

Aranka két fogpiszkálóval rést nyit a kövér, nudliforma húsdarabkákon, és élvezettel szagolja a kicsapó, fűszeres gőzt.

„Mituka engem is sokszor megvert, ha féltékeny volt… de hát én is hányszor megvertem!” s nevet. „Egyszer egy nyári vendéglőben kaptam rajta egy nővel, egy olyan pocsékkal, én meg fogtam az abroszt, és mindenestül lerántottam. De borult is a pezsgő meg a leves, borult itt minden, dragă. És tudod, mit csinált az a nő? Elszaladt, a pocsék. Mituka meg otthon megpofozott.”

Fölemeli a poharát, és koccint. Most mi is pezsgőt iszunk, ami ugyan kevéssé illik a mitité-hez, de Aranka mégis erre szomjazott meg; talán kegyeletből is.

Utána tovább fújjuk a forró húsdarabkákat, és eszünk.

„Persze lehet, hogy nem jól tettem, de én mindig utánajártam, hogy kikkel csal meg. És őt én is csak akkor, ha nála rájöttem valamire. De hát ilyen az ember. Fél is, szeret is, féltékeny is… meg be is osztja. És Mituka juttatott szépen, volt mit visszaadni neki, a kölcsönt. De most már ez sincs. Már az sem a régi, ugye, ha éppen úgy jön… Hiába teszem meg, hiába tehetem, dragă, akkor is mit adjak vissza? Kinek? Őt büntessem?”

A mustárt kitörli egy kiflivéggel, lenyalja, a kiflit visszarakja a tányérra. S akkor már ott gőzölög előttünk a csorba is. Vali adagját Aranka visszaküldi, hogy tartsák melegen; és következő fogásnak megrendeli a gretar-t, paradicsomos salátával.

„Örökre, Mituka” ismétli meg, mint egy mai napra véglegesített igét; s kiönti a maradék pezsgőt, hozat egy másik üveggel. „Igyunk Mituka egészségére!”

Nem vagyok szokva ennyi italhoz; de egyre inkább úgy érzem, hogy ellenállhatatlanul történik velem a semmi, már reggel óta; s hogy ebben a semmiben nem is szabad, nem is lehet eligazodni. Minden csak egyedül így világos. Mitite, húsos leves, pezsgő; ehhez hasonlót még könyvekben sem olvastam. Hemingway pontosan tudja, hogy mihez mit kell inni; de szerintem mi is pontosan tudjuk most, csak másképp. Illetve, Aranka tudja. Az asztal alatt összeakad a lábunk, és a cipőn, keresztül is érzem, hogy megint kibújt a szandálból.

A leves is kitűnő, jó teli kanalakkal nyeljük.

„Perişoară… szereted ezt az ízt?” kérdezi, s a nyelvével behúz egy húsdarabot a kanálról. „Feri mondta mindig, hogy ez igen, ez az igazi fűszer!” s fölnevet, de úgy, mintha zavarba is jönne tőle.

„Most mért nevetsz? Tényleg isteni íze van.”

„Nem, ezt nem mondhatom… Tudod, ha Feri meg Mituka rákezdtek egyszer, akkor mindenre megtalálták a szót.”

„Mondd csak bátran, úgyis családban marad” biztatom, és igyekszem én is nevetni.

„Azt mondták, ha egy szűzlány belemossa a p… át, annak se lehet jobb íze. De tudod, ez románul sokkal jobban hangzik. Valahogy sokkal kedvesebben. Csak azért mégis rettenetes, hogy miket ki tudtak találni…”

S most ő is felibe hagyja a levest, félretolja.

Kicsit csodálkozom, hogy jobban bírom étvággyal, mint ő; én az utolsó csöppig kikanalazom. Az előbbi jókedv túl gyorsan hervad le az arcáról, de azért örül, hogy nekem ízlik, s figyelmesen nézi a kanalam útját a számig.

„Hogy…? Pedig olyan jóízűen fogtál hozzá. Jóllaktál?”

Tétován megrázza a fejét, s meztelen talpát rászorítja a lábamra. Szomorú, tiszta és szép a pillantása most. És majdnem öreg.

„Más is észre szokta venni, de soha senkinek nem mondom. Egyedül Angelica tudja, miért. Mituka imádta a perişoară-t, és mindig neki hagyom a felét. Egye, szagolja… fürödjön benne! Fürödjön, fürödjön…!” s talán csak azért nem sír most, mert még időben sikerül folytatnia. „De ez még mind semmi. És még a semmiből is csak kevés… Ha tudnád, hogy minden óra milyen! Az éjszakák! A születésnapjai, a névnapjai harmadik éve…!”

Vali most jelenik meg a teremajtóban, s mindjárt le is lassít; így bőven marad ideje, hogy odaérjen az asztalunkhoz. Lehet, hogy már jövet beszólt a konyhára, mindenesetre Miron is feltűnik mögötte a csorbával, amit Aranka visszaküldött, hogy tartsák melegen. S most is ugyanaz ismétlődik meg, mint az érkezésünkkor: a két pincér közösen segíti le a ballont, a kosztümkabátot.

Aranka szórakozott mosollyal nézi.

Vali árnyékos szemmel pillant ránk.

„Azóta mondjátok?” kérdezi. „Tante akkor biztos mindent tud már.”

„Micsoda mindent, édes? Azt hiszed, ahhoz egy nap elég? Neked igen… te aztán tudod egy szóval is, hogy ez meg az, csak legyen, aki eligazodik rajta. Hol voltál?”

„Láttam Ágit” fújja a levest Vali, és éhesen nekilát.

„És mért nem hívtad ide? Ki tudja, mikor leszünk így együtt…”

„Messziről láttam csak.”

„Jaj, jaj… Csak azt a kis lábadat föl ne törje az aszfalt! Mi van itt messze? A korzó az nem hosszú?”

Vali nagyot nyel, fölnéz.

„Mért? Az tényleg elég rövid.”

Aranka megadóan legyint.

„Reménytelen. Ha egyszer nem akar valamit megérteni, nem érti. Fejére húzza a párnát, és azt se bánja, ha a lába kilóg. Tőle összedőlhet a világ, elolvadhat a fagylalt…”

Kicsit nevetünk, és Aranka is érzi, hogy mesterségesen bosszantotta föl magát.

„Hanem az a csizma, arról igazán lebeszélhetnéd” mondja Vali, és belekortyol a pezsgőbe. „Ott ment el a Sibiul előtt, ott már felgyújtották a neont, de rémes, ahogy csámpázik benne.”

„Persze… De azért a temetőt mégse találja olyan messzinek, mint te!” csattan fel Aranka. „Ági tudja, mivel tartozik…”

Hallgatunk.

Vali tovább szürcsöl, s közben ujjára tekerget egy tincset a hajából; és Aranka is csak most húzza el a talpát a cipőmről. Miron meghozza a gretar-t a salátával.

Akkora adag, hogy enyhén megrémülök.

„Még egy pezsgőt!” mondja Mironnak; és megsimogatja az arcomat. „Ma kiteszünk magunkért, dragă! Mindent kárpótolunk… Borsot akarsz?”

De nem vár választ, otthonosan a szomszéd üres asztalhoz megy, hozza a borsot, ecetet, olajat. A szoknyáján hátul sárgás elszíneződés, valamibe beleülhetett. A szandálja félretaposva. Amikor szemben vagyunk egymással és beszél, egyáltalán nem tűnik fel a fölényes nemtörődömség, amivel a ruhadarabjait összeválogatja és viseli. Fáradhatatlan villantása minden mást mellékessé tesz.

Ő borsozza meg az én húsadagomat, és Valiét is.

„Akár szereted, akár nem, ehhez nem lehet másképp hozzányúlni… Ez szertartás! Az ízek! A fűszer! Feri igazi varázsló volt a konyhán…” s hirtelen rám néz, mint akit a saját gondolata lep meg. „Te… tudod! Az ember mindig későn okos. Ha úgy igazán lett volna bennünk bátorság, és nemcsak sírtunk volna, mirrha helyett borsot, perişoară-t, csombordot, gyömbért, tárkonyt kellett volna égetnünk a sírjuknál! Istenem…” s egy pillanatra a szomszéd üres asztalra, székekre néz, és ottfelejtkezik a pillantása.

Vali közben gondosan lekaparja a gretar-járól a borsot.

„Meg se kérdeztem, hogy ezzel a salátával szereted-e…” s újra visszazökken az asztalunk mellé. „Mert gîvec-cel is nagyon finom… Hozassak gîvec-et?”

Miron ott áll mögöttünk készenlétben; s Aranka talán szívesen szólna is hozzá, ha valamit kívánnék még. Bólintok, hogy jó, a gîvec nagyszerű lesz, úgyis régen ettem már.

Azonnal megrendeli.

De hogy addig se veszítsünk időt, és kihűlni se hagyjuk, hozzálátunk a húsnak, egyszerre mind a hárman. Omlós, mint a vaj, és mégis érzi az ember, hogy húst eszik (ez jut eszembe, ahogy Aranka elmerült szájmozgását nézem); igazi húst, amit nemcsak a forma kedvéért kell rágni, hanem a kielégülés és feladat kedvéért is, hogy a rostok a fogunk között lazuljanak szét, s a csontról közvetlenül mi válasszuk le a legjobb falatokat. Vagyis, a szánkban, kézbe fogva, és nem egyszerűen a tányéron villával, késsel. És Aranka mindjárt ezzel is kezdi. A színhúst levágja a görbülő lapockacsontról, s a csont elvékonyodó végénél fog hozzá, hogy tisztára dolgozza. Nincs benne semmi zavaró vagy helyhez nem illő ahogy csinálja, mégis ügyel, hogy begörbített kisujját kicsit eltartsa a többitől.

„Tudod, ha mással nem is, de a hússal mindig úgy vagyok, hogy akkor élvezem a legjobban, ha meg is foghatom, ha a csontját is érzem. Valahogy csak akkor él…” És nevet. „Jézusom, még gondolni is rá hogy él!” S kijavítja magát. „Csak akkor adja ki azt az igazi ízt.”

Eddigi tempójához képest elég hosszan elbabrál a csonttal, s mire visszateszi a tányérra, tényleg olyan, mint valami fosszolia, amit lehet, hogy nemrég temettek be, de folyton kiásnak, és végleg csak most csupaszodott le.

Amíg a gîvec-et hozzák, én is bele-belenyúlok a paradicsomos salátába, is; s szinte nem ismerek magamra. Majdnem falánkan eszem, és rájövök, hogy már hiányzik is, ha közben Aranka nem beszél, nem rág.

Vali más módszer szerint fogyaszt. Előbb apró darabokra vágja a húst, aztán megint lekönyököl, tovább folytatja a hajtincscsavargatást, és fél kézzel nyúl hol a salátás, hol a húsos tányérjába.

Közben halljuk és hallgatjuk egymás étkezését. Kis idő múlva Aranka minden átmenet nélkül felnéz.

„Temető” mondja csendesen, és tele tölti a poharainkat. „Látod, ennek a kis disznónak egyedül ezt nem tudom megbocsátani. Hogy úgy hanyagolja, mintha köze se volna hozzá. Mintha nem volna valóság! Jó, nem tudjuk, mit érezhetnek, ha éppen nincsenek köztünk, de az biztos, hogy egy látogatás nekik is jólesik… egy akármi! vagy egy szál virág. De ezeknek minden mese csak. Már sírni is csak akkor képesek, ha dühösek vagy unják magukat. De hogy egy ünnep mit jelenthet, még ha egy olyan ünnep is…”

Miron leteszi elém a gîvec-et, s a rövidre fogott pincérszalvétával a morzsákat is lesöpri Vali terítéke mellől. Aranka megvárja, míg Miron elmegy, s csak akkor szól rá Valira.

„Hogyan eszel, kis szívem? Leszokhatnál már erről a könyöklésről. És olajat meg nem tettél semmit…”

„Tettem. És a borsot is rajta hagytam” mondja Vali nyugodtan. „Vagy tegyek még rá?” s lassan legöngyöli az ujjáról a tincset.

Nem rám; csak Arankát nézi pislogás nélküli, fényképszerű pillantással; aztán tovább szurkodja villára a húsdarabokat.

Aranka koccint, én is vele iszom.

„A temetőkert után nálunk gyűltünk össze azon a rettenetes nyáron” folytatja, miután a csonttal végzett, s most a színhúsból vág le egy darabot. „Mert ha ünnep, ha tor nincs, akkor a papok is hiába énekeltek, ezt én mondom neked, és hiszem is nagyon. És tudom, hogy Mituka is örült neki, s még tapsolt is volna, ha lehetne hallani az ilyet…” A salátalé ott gyöngyözik a szája szélén. „Hiszen csak tyúkból ölettem vagy húszat! És még marhahúst is hozzá, hogy erősebb legyen a leves. És a borjú, amit Alamorból hozattam! Azt is ott vágtuk le az udvaron, nem engedtem, hogy idegenek nyúljanak hozzá. De azt hiszed, maradt nyoma? Semmi. Két talicska sárga homokot rá, és még szebb is lett, amikor elgereblyéztük. Ünnep! Mit tudják ezek már…” és újra koccint; közben szórakozottan a kézfejemet barázdálja a festett körmével. „Az ünnep csak akkor ünnep, ha nem spórolsz vele. Abba bele kell adni mindent, a szívedet, a májadat, hogy egyék… Róza nem mesélte? Pedig ő volt a szakácsnő. Én meg kétszer elájultam akkor is, de adtak valami gyógyszert, és végigcsináltam, ahogy kell, Mituka meg lehetett elégedve. Előételnek tíz kiló sonkát vágattam föl, melléje két kosár sajtot meg olajbogyót… Ilyen sós sajtot, tudod. Meg a salátákat. Meg a pálinkát, ahogy illik. Harminc liter pálinka fogyott el, és még hozattunk is éjfél felé… Aztán a töltött káposzta, a sültek körítéssel, a rétes. Talán háromszázan is voltunk… vagy százan? Nem tudom. De azt tudom, hogy háromszáz mucinic-et rendeltem a péknél. És el is fogyott mind, csak a csatatér maradt, dragă. Jött fel a nap, s akkor egyszerre olyan csöndes lett mindenki, mint a templomban…”

„De hogyan fértetek el annyian…?” kérdezem, és lenyelem az utolsó falatot.

„Hát az udvaron” és éppen ő is végez a hússal, de önkéntelenül még egyszer leszopja a csontot. „Ami asztal meg szék volt, mindent kihordtunk, mi is, a szomszédok is, és még a kultúrházból is kaptunk. Mituka szeretett olvasni, és ott van a könyvtár…”

Vali aprókat csuklik, s fázósan magára teríti a kosztümkabátját. A tányérján otthagy néhány húsdarabot; a csontot éppen csak körülnyesegette a késsel. A két pincér némán viszi el a terítékeket, Miron újra tölti a poharakat. Valahogy az arcunkra lehet írva, hogy nem akármiről fecsegünk, mert nem zavarnak a szokásos kérdésekkel, hogy „ízlett-e, doamnă?”, „parancsolnak-e még valamit?” Ránk bízzák, hogy akarunk-e szólni.

Aranka hátradől, mint valami ősrégi szobor. S még az a bizonyos „archaikus mosoly” sem hiányzik az arcáról. Valami se mosoly, se sírás. Csak az az egy biztos, hogy amit ő tud, azt kizárólag ő tudja. S talán nem is volt még ennyire nyitott és megközelíthetetlen; pedig semmi feltűnőt nem csinál, s még a szövege is nagyjában ugyanolyan, mint eddig.

„Tudod, feljött a nap, mi meg ott ültünk a fehér abroszoknál, azokkal a fekete szalagokkal. És az a sok nyári madár… Akkor már azok is rákezdtek az udvar fölött. Rájöttek, hogy majd lesz nekik is maradék, ha lepakolunk. Csak úgy gyűltek arra a sárga homokra! és várták, hogy mi is befejezzük. Tudod, dragă, akkor először éreztem, hogy talán mégis van halál… Már úgy, hogy ha belegebedsz, akkor is van, és még valami szép is lehet benne.” Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd ismét visszakönyököl. Kiiszik egy teli pohárral. Valira néz, aki éppen föláll. „Itt maradsz, kis szívem. Hallod?”

„Jó, akkor pisiljek be itt?”

Szorított combokkal, sietősen kimegy. Aranka követi a pillantásával.

„Amikor az apám meghalt” mondja, „Mituka letérdelt a koporsó mellett, és megcsókolta a halottat. Azt mondta: bocsáss meg, ha vétettem ellened. Pedig nagyon jó veje volt. Csak az a sok kurva, azoknak nem tudott ellenállni. Pedig tudom, hogy nem hozzájuk jár vissza, hanem hozzám. Az utolsó napokban már olyan vékony volt a bőre, mint a hártya. És barna. Sokszor még féltem is éjszaka és hallgatóztam, hogy lélegzik-e. Akkor már inkább Valival szerettem aludni, már csak ott érzem jól magamat, de azért mindig fölkeltem, hogy odamenjek és megérintsem. Az utolsó előtti nap kérte, hogy aludjak vele, de annyira hideg volt, hogy hajnalban visszamentem Valihoz. És azóta is felébredek éjjel, amikor haza szokott jönni. Este kikészítem a vizet, és reggel a szívem szorul össze, ha látom a teli poharat. És a születésnapját, a nevenapját is megüljük mindig… Összehívom a régi barátokat, és neki is terítünk, neki is mindenből tálalunk. Még koccintunk is vele. S akkor csak gyűlik az étel a tányérján, a szelet kenyér, a második szelet kenyér, a konyak, a bor, a pezsgő, a leves, a sült, minden. Aztán lefekszünk.”

„És ez jó?”

Megint tölt, de most nem nyúl a pohárhoz.

„Könnyebb. Olyan, mintha valamit mégis tettem volna.”

„És mit csinálsz az étellel, amit neki tálaltál ki?”

Vali most jön vissza a vécéből, kezében egy szál fehér szegfű. Aranka döbbenten nézi.

„Hát ezt hol…? Megint kimentél az utcára?”

„Nem” mondja tompán, és elnyom egy ásítást. „A vécében találtam a tükörnél…” s kis mosollyal felém fordul. „Vagy adjam a tanté-nak? Majd kint az állomáson, jó? Lassan úgyis indul a busz.”

Aranka az órájára néz, legyint.

„Még van időd, dragă. Ha a félnyolcassal elmész, az éppen elég.”

Azt hiszem, már nem vagyok teljesen a magam ura; s már a reggelre tervezett utazásomat sem érzem annyira sürgetőnek. De talán jobb is így. Anyám örülni fog, és a kötött sapkát is nyugodtan befejezheti az indulásig.

Emlékszem homályan, hogy valamit kérdeztem az előbb, de nem tudom visszaidézni pontosan. Aranka igen. Mintha egyre összefogottabb és józanabb lenne az italtól; s valahogy egyre méltóságosabb.

„Amit Mitukának kitálalok” mondja, „az szent. Ahhoz mi nem nyúlhatunk hozzá. Másnap mindig ki szoktam menni a térre, és addig várok, amíg jön egy koldus, azt beviszem a szobába, leültetem a Mituka helyére, és ő megeszi.”

„És a koldus tudja, hogy milyen ételt…?”

Elnézően simít végig a hajamon.

„Hát persze. És még a porcelánt, az evőeszközöket, a poharat is megkapja, mindent. Amiből evett meg ivott. Abból mi nem ehetünk, nem ihatunk többet. Az egyedül Mitukáé volt. És ahány koldus, annyival többen szeretik majd Mitukát, még ha nem tudják is, hogy őt szeretik… Ez így van, dragă. Ez a nagy gyász az, amitől Mituka nem halhat meg soha. És hiába tudom, hogy a többiek is ezt érdemelnék, a Feri, az apám, az anyám… Valahogy mégis érzem, hogy ezt nem szabad. Nem szabad összekeverni. Őnekik másképp kell megadni a nagy gyászt. Másképp kell szeretni őket. Én Mitukát gyűlöltem is, a drágámat, és ez diferenţa, diferenţa, dragă! Diferenţa…”

Aranka most sír utoljára a szebeni tartózkodásom alatt. Hangtalanul, és nem törődve, hogy látják-e a szomszéd asztaloknál. Miron a bejárati ajtóból nézi a jelenetet, és együttérző, komoly az olajosbarna arca. Vali már annyira útra készen ül, hogy a ballonját is magára teríti. Tördeli a fogpiszkálókat.

„És ha elfogy a szervized?” kérdezem szándékosan józanul, hogy a sírásból kizökkentsem.

„Ilyenkor nem abból szoktam adni” mondja csakugyan nyugodtabb hangon, és zsebkendővel nyomkodja a szemét. „Mindig újat veszek, és mindig a legszebből, ami a piacon van. A szerviz az emlék, még Mituka hozta Kolozsvárról. Ha abból adnék, huszonnégy év alatt fogyna el… vagy nem is! Tizenkét év alatt, hiszen kell a névnapra és születésnapra is, évenként kettő. De nem, az csak maradjon huszonnégy, amilyennek ő látta utoljára.” S kicsit sóhajt. „De bár beletettem volna a koporsóba, csak a pap nem engedte…”

Közben odaint Mironnak, hogy fizetni akar. Vali előtt már halomnyi a felibe tört fogpiszkáló. Miron kis ezüsttálcán hozza a letakart számlát. Nagy összeg, s hirtelen el is szégyellem magamat, de Aranka nagyvonalúan még komoly borravalóval is megtoldja.

Indulhatnánk, de az üvegben még van annyi pezsgő, hogy Aranka búcsúzóul megragadja a karomat és beleszorítson.

„Hallom, Zsuzsika sincs jól, hát akkor tudod te is, hogy mit jelent egy édesanya… Ha őt is elmesélném, az anyámat! Az is egy újabb nap volna, dragă. Egy másik, egy megint rettenetes nyár… Amikor Ági hajnalban fölvert otthon, hogy menjek gyorsan, mert vége. Tudod, ő nem itt lakott bent, hanem kint a tanyán… És mit is csinálhattam olyan hirtelen gyorsan? Vettem két juhot az állatpiacon, és fogtam egy taxit, vittem ki anyámhoz, hogy a nagy gyászt neki is meg tudjuk adni. De a legszörnyűbb az volt, hogy ott feküdt a földön, egy pokrócon… Hiába tudom, hogy ez tanyán így szokás, mégis alig tudtam lábon maradni. Legszívesebben odahanyatlottam volna melléje.” Kortyol, pár pillanatig a szájában öblögeti, s csak utána nyeli le. „Aztán taxival vissza Szebenbe, ott kapkodtam össze a saját ruhámat, mert még az se volt neki rendes. Az enyémnek fölvágtuk a hátát, és abba öltöztettük. Pedig hány kosarat vittem ki évek alatt, tele mindennel, hogy tartsák jól, hogy szeressék! És mégse vették semmibe. Úgy élt szegény, mint az árnyék, ami mellől kivágták a fát…”

„Mért nem vetted akkor magadhoz?” kérdezem.

Kis rándulás a szája szélén; mintha nem szívesen beszélne erről.

„Volt itt… lakott itt pár hónapig. De valahogy nem bírták egymást Valival. Meg félt szegénykém, hogy itt Szebenben a vízbe temettetem.”

„Hogyhogy vízbe?” s már kezdem én is az órámat nézni.

„Szebenben vizes a temető, dragă.”

„Ezt nem értem…”

„Hát úgy, hogy amikor esik, még másnap is úgy jársz a sírok között, hogy tocsog. A föld nehezen issza meg. És ettől félt. Azt hitte, ha a föld megissza, akkor szárazabban marad. Ilyen butácskán hitte, szegénykém. Pedig megesküdtem neki, hogy kiviszlek Vízaknára, nem temetlek vízbe. De nem… akkor sem akart itt maradni. Meg Valival se bírták egymást…”

Vali már hosszabb ideje a szájánál tartja a poharat, épp csak annyira megdöntve, hogy a pezsgő érintse a nyelvét, de tovább nem kortyolja. S közben Arankát figyeli; és most Aranka is őrá néz. Ez egy pillanattal tovább tart az indokoltnál, de szó, megjegyzés nem lesz belőle. Amikor Aranka újra felém fordul, Vali tovább dönti a poharát, és kiszürcsöli a maradékot.

„A víz, az tényleg szörnyű” folytatja Aranka, és már ő is a szatyrán kulcsolja össze a kezét. „A nedvesség… Ha érzed, hogy semmit se tehetsz ellene… Mitukának én is kicementeztettem a sírját. Ugye, a cement nem engedi át?”

„Nem, azt hiszem…” bólintok, bár azt nem tudom, hogy mennyire tartósan. „Egy ideig biztos nem” teszem hozzá.

Aranka föláll. Párszor föl-le húzza a vállát, hogy a zsibbadást kilazítsa belőle; s a szatyrot tartó kezével kicsit a mellét is megemeli.

„A cement az jó, dragă. De én még koporsót is olyat csináltattam, ami nem engedi át a vizet. Mituka ruhája nem fog megázni, dragă” s a combjával hátrébb tolja a székét, hogy induljon.

A poharában maradt még egy kis pezsgő.

„Azt már nem iszod meg?”

„Annyit itt hagyok neki” mondja mosoly nélkül.

A pincérek a bejáratig kísérnek bennünket. Aranka mindegyikükkel kezet fog; Vali csak mosolyogva biccent.

Kint valamivel már hűvösebb a hőség, és még világos az alkonyi sötétedés. Valahogy minden félúton, sem itt egészen, sem ott. Lehet, hogy én is? Lehet, hogy ők is? Az utcákon lármás áradat, sok színes ruha, rengeteg fiatal. S már néhány halvány csillag.

Éppen az utolsó pillanatban érünk ki az állomásra. Már tömve a busz, a kalauz két kézzel nyomkodja a lépcsőn az utasokat, s azért valamennyi hely mindig kiszorítódik; ami rejtély, mert nem lehet tudni, hogyan. Nevetünk mi is Arankával, hogy az ilyen préselődésnek nincs határa. Egyszerűen nincs határa. Aztán összeölelkezünk, többször megcsókoljuk egymást; s majdnem utolsónak a kalauz engem is fölnyom. És már csapódik az ajtó, neki a hátamnak. Épp csak annyira tudok megfordulni, hogy kiintsek. Ott állnak a megüresedett téren. Aranka kicsit terpeszben, amit a félretaposott szandál még ki is hangsúlyoz; és magasba tartott karral kulcsolja össze a kezét. Vali a szegfűvel integet aprókat; ami végül is ottmaradt nála. Ha még kiszólhatnék, mondanám, hogy tegye vissza a tükör mellé; biztos meglepődne a gazdája, ha véletlenül újra kimenne.

De már indít a sofőr, elveszítem őket a szemem elől.

Lehunyom a szememet, és sokáig nem nyitom föl. Az út nem hosszú Vízaknáig; s azért már kíváncsi is vagyok, hogy mi történt egész nap Róza néniéknél. Kevés dolog lehet biztosabb, mint az, hogy Médi nem vakkant föl az eresz alatt, mikor benyitok.

 

[8]

 

Levél a völgyből

A gyík itt lakik az asztalom mellett, egy farönk alatt. Tavaly vágtuk ki a fát, öreg volt, útban volt, s noha igyekezett összeszedni magát az utolsó évben, termése menthetetlenül leleplezte: erőfeszítése satnya ügyeskedésnek bizonyult. Most azt várjuk, hogy a rönkje megérjen, kiszáradjon; s addig is beválik ülőalkalmatosságnak. Ha nem volna, már hiányozna is. Hajnalban szoktam kiülni rá, s onnét nézem a völgyet. Erős nyár volt, minden sietve érik. Az alsó pásztában egy semmitérő barackfa roskadozik; még nem tudja, hogy rá is sor kerül, már megrendeltünk egy nemesített fajtát a csemeteiskolából. Ezekben a tervekben van a boldogság. S bár tudja az ember, hogy nem isten, alább azért mégsem akarja adni.

Szomszédom, a Sümegi Vojtek, átjött az egyik délelőtt, hogy piszkáljak ki az ujjából egy gálicszilánkot, mélyen bevágódott, s az ő keze durva. Hatalmas termetű férfi; mint egy oszlop. Sebészkedésem közben elmeséli, hogy míg Pesten voltam, rajtakapott egy sánta öregasszonyt, az egyik barackfánk alatt hajlongott nagyon a kacska lábával. S hogy ettől hogy elfutotta a vér. „Ebben a völgyben eddig csak a madár lopott, de mióta minden jöttment idejár dolgozni, ennek is, annak is lába kel.” A baj csak az, hogy mikor a szoknyájánál fogva kirángatta az asszonyt az útra (akit különben akkor látott először), semmit se talált a kötőjében. Lehet, hogy csak könnyíteni húzódott be a tőkék közé? Ma sem tudja. De ha egyszer már benne volt a gyanúsításban, nem hagyhatta abba szégyen nélkül. Elmondta mindennek az asszonyt, s a végén még lökött is egyet rajta, neki a partnak; az meg óbégatva elkacskázott, és az urát hívta. De Vojtek akkor már túl volt a szurdikon, az akácfák mögé húzódott. Az asszony ura vasvillával rohant fel az úton, hogy megöli Vojteket. „Tudja, igaz, hogy egy kicsit elsiettem a dolgot – meséli –, lehet, hogy éppen akkor nem akart lopni az a némber, de mégis evett a düh, hogy ilyesmibe belekevert. Mert ha nem akkor, majd lop legközelebb. De emiatt nem ugorhattam neki az urának.” S még idejében lemászott a szurdikba, az öregember meg fönt kiáltozott: „Ismerlek én jól! Gyere elő, te ribanc!” Vojtek egy órát lapult lent, s ezt nem tudja megbocsátani. Már nem is az asszonyt, az öregembert gyűlöli. Azt várja, hogy egyszer tanúk nélkül találkozhasson vele – „akkor megdöntöm a rohadtat”! – Pár napja éppen a pászta szélén vakart, mikor három napszámos asszonnyal – a sánta feleség nélkül – az orra előtt ereszkedett le a kúthoz az öregember. Vojtek azt mondja, látta az öreg arcán, hogy felismeri, s tudja, hogy ő bújt akkor a szurdikban: mint a mész, úgy kisápadt. Ő meg szeretett volna rögtön nekimenni, de az asszonyok miatt megint nem tehette. „És most mit csinál majd?” – kérdeztem. Nevet, s megköszöni a sebészkedést. „Még megkapja, nem kések el vele.” Egyelőre sürgősebb dolga van, most ifjít egy pásztát, egymaga rigolírozza, mint valami tank. S áthív, hogy nézzem meg a három rózsafát, amit ő nemesített. De amire a legjobban készül: a lányát adja férjhez, s még utoljára egy igazi parasztlakodalmat akar látni maga körül. Borjút nevelt a nagy napra, amit maga fog letaglózni, nem engedi, hogy más kontárkodjon szegénnyel, amikor ő a lelkét adta bele. Az a száz csirke, amit a férgek meghagytak, azokkal csak szórakozzanak az asszonyok.

A csirke különben itt is gond, a tanya körül. A rókák nemrég kölykeztek, a szurdik tele van velük, s szinte napról napra merészebbek: mint az ámokfutók, tömik a kölykök hasát, s kopasztanak, harácsolnak, amit lehet. Undorodva fedezem fel az egyik kopasztóhelyüket. Végül Tóthéktól kölcsönkérem a férgező foxijukat, de csak két kölyköt sikerül ártalmatlanná tennünk, a nőstény belemar a foxiba, s elmenekül; a hím meg vinnyogva utána.

Közben esténként Wittgenstein Logika-Filozófiai Értekezésé-t olvasom; s mintegy ellensúlyképp, egy drámával bajlódom a magát bénító, lehetetlenné tevő szerelemről.

Így múlnak a napok.

Szeretem ezt a magányos, fizikai munkára is ösztökélő környezetet. A fűrész menekülés és pihenés a több órai szellemi munka után. Különben is szeretek tiszta határt szabni az engedélyezett vadonnak. Az akácos, ami be-betör a felső pászta szélén, az utakra is előreküldi pionírjait. Ezeket irtom s a burjánt; s csak addig kegyelmezek meg nekik, amíg éppen virágoznak és színesítik az út mentét. De a magjukat már nem engedem beérni, jönnek majd úgyis új csapatok. Így a semmittevés, az apró matatások félórái is csupa igazságtevéssel telnek el. S egy-két olyan megfigyeléssel, amilyenekből a tudomány is felépül; csupán nem műkedvelői szeszéllyel.

Reggel a szél koraérett diót vert le az asztalomra. Felbontottam, s a kukac leperdült a földre. Kíváncsian figyeltem, meddig bírja a napon. Elég sokáig. Aztán hangyák fedezték fel. Először egy apró, gyors járású törzs jelent meg, de ezek nem bírtak vele. Mikor a kukac hátára másztak, az pontosan úgy, mint az óriáskígyók, spirálba csavarodva igyekezett a spirál közepébe szorítani támadóit. Végül egy nagy szárnyas hangya elragadta tőlük a zsákmányt. Valamivel megbéníthatta a kukacot, mert ezután már alig mozdult. Ekkor viszont én követtem el hibát: késheggyel tovább pöccintettem az avart, ami alá besodródtak, de valahogy megsérthettem a hangyát, mert mint a pörgettyű, forogni kezdett maga körül, a megszűnt külvilág középpontjában. A kukacra meg ugyanakkor rátalált egy vöröshangya, és azonnal vonszolni kezdte. Hamarosan egy másik hangya is felbukkant; s ezt még elfogadta segítőtársnak az első, de attól kezdve jöhetett bármilyen törzsbeli, mind megtorpantak melléjük érve, s hirtelen továbbsiettek.

Valami jeladás történt közöttük? Mi volt ez? Véletlen? S mi a valószínűsége? A jelenség ellentmondani látszik a faji viselkedésnek.

Wittgenstein arra szavaz, hogy „a dolgoknak nincs a priori rendjük”. „Mindaz, amit leírhatunk, másképp is lehetne.” „Egy esemény bekövetkezik vagy nem következik be; itt nincs középút.” Vagy az emberi minőség-rend világra kiélezve: „Az akaratszabadság abban áll, hogy nem tudhatjuk most a jövőbeli eseményeket.”

A két hangya, mintegy hatméternyi úton, egyedül vonszolta a kukacot, visszautasítva minden segítséget; s a hatméternyi földrész hangyatársadalma ezt a „rendellenességet” – aszimmetriát? – fegyelmezetten tudomásul vette: hagyták, hogy ketten cipeljék be a kukacot egy lyukba. Míg figyeltem az erőlködésüket, titokban vártam azért, hogy vajon megcáfolódik-e a kivétel – mert úgy megnyugtatóbb. „Az indukció folyamata abban áll, hogy feltételezzük a legegyszerűbb törvényt, amely tapasztalatunkkal összhangba hozható. E folyamatnak azonban nem logikai, hanem csakis pszichológiai alapja van. Világos, hogy semmi alapja sincs azt hinni: a valóságban a legegyszerűbb eset fog előfordulni” – írja Wittgenstein.

De hát hol a logika, a végleges, ami nem csupán kiolvasható elv, hanem válasz is; miben van; s mi az, ami a kivételek mögé sáncolja magát? „Mi nem gondolhatunk el semmi alogikusat, mert ebben az esetben alogikusan kellene gondolkoznunk.” És ha mi nem, akkor kicsoda? „Valamikor azt mondták, hogy isten bármit megteremthet, csak azt nem, ami a logika törvényeinek ellentmondana. Valójában egy alogikus világról nem tudnánk elmondani, milyen is az.” Így hát nem marad egyéb, mint a belátás, hogy „a dolgok állását csak leírni lehet, nem pedig megnevezni”?

A hangyákat leírni, és újra leírni.

És egyre általánosabban leírni?

Este vacsorára hívnak a szomszédos völgybe, s ott elmesélem apró kis megfigyeléseimet. Jót derülnek rajtam, a természetben élő emberek barátságos fölényével; hiszen én csak kirándulok az ő mindentudásuk világába. S az ő megfigyeléseik mellett nemcsak eltörpülnek az enyéim, de a választ se követelik olyan vehemensen: a gazdagság válasszá lép elő.

Mikor elbúcsúzom vendéglátóimtól, kapok tőlük ajándékba egy füzér fokhagymát, s biztatnak, hogy éljek vele rendszeresen, a fokhagyma „tömjénfüst a Kaszásnak” – s még egy zacskó sztrichnines kukoricát is kezembe nyom az asszony, amikor megtudja, hogy macska nélkül vagyok. „Ez meg Kaszás az egérnek” – mondja; hogy a logikus egyensúly meglegyen. Még akkor este elszórtam a mérget, tervszerűen, s azóta már meg is szűnt a falban a nyüsszögés. Nem mondhatnám éppen, hogy hiányzik az éjszakai invázió, de azért – ha egyszer van idő rá – az ilyen egyszer-volt hangok sorsán is eltűnődik az ember: hova lesznek? Van az effélében valami hierarchia? Ha én most köhintek, az ugyanolyan minőségű rezgés és energiaátalakulás, mint például a falban-volt nyüsszögés? S ha van – hol van a rés, amin keresztül az indok és eredet az egyformának látszó hatásokat külön-külön „vízjelezni” képes? Mert tulajdonképpen logikus is lehetne, hogy valamilyen dimenzióban – akár fizikailag is kimutathatóan – különbség legyen közöttük.

De úgy látszik, a lényeges különbségek kimutatása legalább olyan bonyolult, mint a lényeges hasonlóságé. Mindenesetre, azóta csend van éjszaka.

De még az éjszaka csendje se tud olyan átható lenni, mint amilyen a völgyé, délben egy és kettő között. Mintha minden életet kikapcsolna ilyenkor a fény túlzása: bálvány tettenértséggel minden hangsúly a pusztán önmagára korlátozódó formára tevődik át. Ez az én gyíkom ideje: ilyenkor ül ki a rönkre, a maga időtlen mozdulatlanságával. Mint a legfinomabb szablyaél, csak annyit hajlik fölfelé a teste, anélkül hogy belefáradna ebbe a végleges következetességbe. Csupán azt a madarat tudnám hasonlítani hozzá, amelyik szintén ebben az időpontban jelenik meg, mindig ugyanazon a karón, s egy rebbenésnyi mozdulata sincs: csak mint a felfüggesztett létezés körvonala. Mégis ő csap be, nem a gyík: rájöttem, hogy időnként felröppen egy arasznyit, majd ismét visszaszáll a karóra. Nem nehéz kitalálni: bogárvadászként ül ott, nemcsak a nap megbűvöltjeként. Nyilván a gyíkom sem ártatlan, de őt még nem tudtam tettenérni. Így hát őt nevezem ki a völgy tiszteletbeli bölcsének. Talán ő mégis tud valamit a mozdulatlanabb ős-őskorból.

Ilyenkor különben én is beszüntetek minden cselekvő működést. Pihen a dráma, a „szerelem, ami önmagát függeszti fel”. Amolyan részleges fegyverszünet ez, a világ láthatóbb színpadán. Kis közérzeti ízelítő abból, amit logikai absztrakcióként – e napokra választott szerzőm – így fogalmaz meg: „Hogyha nincs semmiféle aszimmetria, akkor egyáltalán nem tudjuk két esemény közül az egyiket leírni.” Nos hát – csakugyan – ez az a bizonyos éden, ami kissé távol esik… Bár ez a verő dél, a verő fényességnek ez a túlzása minden lehetőt elkövet. Mintha minden látványbeli forma – a fák, a tőkék, a gyík, a madár, még én is – mintha mind fedni látszanánk egymást egy-egy pillanatra: külön-külön „leírhatatlanul”. De hát hogyan? Fedni egymást? Mikor hibátlanul még magunkat se tudjuk…? Wittgenstein a kezek híres Kanti problémáját említi: hogy már a síkban, sőt az egydimenziójú térben sem lehet a két kezünket fedésbe hozni, holott ténylegesen egybevágók. S mindjárt hozzáteszi: annak, hogy nem lehet őket fedésbe hozni, semmi köze sincs ahhoz, hogy teljesen egybevágók. A jobbkezes kesztyűt ugyanis fel lehetne húzni a bal kézre, ha a négydimenziójú térben ki lehetne fordítani. De ez nem könnyű… Reverdy, még hivő korszakában, egyszer így fogalmazott: La quatrième dimension, c’est le Dieu. Kétségkívül a fedésre gondolt, a legtágabb értelemben: a térre, ahol az egerek és a méreg, halálraítélt barackfánk és a megrendelt csemetefa, Sümegi Vojtek és a vasvillás öregember mind hibátlanul fedik (és igénylik?) egymást.

Mindez logikus? Wittgenstein azt követeli az ideális logikától, hogy kijelentéseit semmiféle lehetséges tapasztalat meg ne cáfolhassa, de ugyanakkor ne is igazolhassa semmiféle lehetséges tapasztalat. Valóban: ha egy ilyen logika felépíthető, az igazoltság mértékének maximumát valósíthatja meg. De az igazoltság, az igazolhatóság feltétlen értelmesség is? Két világ. S az igazság nyílt rejtélyessége? Egy harmadik világ?

Nem bánnám, ha tiszteletbeli bölcsem is nyilatkozna erről a kérdésről; de mire odanézek, már hűlt helye, visszavonult a rönk alá. S ez szinte olyan most, mint valami jeladás. Vagy éppen ő tűnt el a jelekre? Ugyanis szél indult hirtelen, kapások baktatnak fel a pászta mellett, rőzsés szekér ereszkedik le a mélyúton. Akárhogy is, de a gyík távozásával – vagy csupán azzal egyidőben a csendnek egy páratlanul tartózkodó dimenziója lopódott ki a völgyből. S igazában most tudom csak, hogy csend volt, mert itt a zaj; a leírható. S mivel az „aszimmetria” világában csak munkálkodva lehet jó a lelkiismeret – friss erővel én is nekilátok a gépelésnek, a rókák a zsákmányolásnak, az egerek a sztrichnines kukoricának, Sümegi Vojtek a tervei végrehajtásának. S egy adott pillanatig – valamennyien, újra – mérhetetlenül elfogultak vagyunk, a világ állványzata vagyunk; pusztán azért, mert hittel tevékenykedünk.

Ennek a boldog érzésnek kézzelfogható munkagyümölcsét – igaz, hogy különleges okok hatására, s persze, áttételesen – a következő este hozta meg számomra. Pósáéknál voltam látogatóban, akik a völgytoroknál laknak. Már az asztalnál ültünk, mikor megtudtam a téli történetet: hogy Zsoli nincs többé. Nagyon szerettem a kutyájukat; és a két öreget is nagyon szerettem. Mintagazdák, jó emberek, a lelküket kiteszik, ha segíteni kell, egész életükben gürcöltek, nem panaszkodtak, sorsot vállaltak. Télen az asszony rájött, hogy Zsoli lopkodja a tojást. Az ember nem volt hajlandó végrehajtani a büntetést. Az asszony erre, az öreg távollétében, zsineget kötött Zsoli nyakára, s fellógatta a fűrészbakra. „Nem kell azt magasabbra – magyarázta –, csak a lába ne érje a földet.” Kérdeztem, hogy hamar vége lett-e. „Mire a krumpli megfőtt” – mondta. Csak akkor nézett ki újra az udvarra. Tél volt, lucskosodott a hó, az ember délfelé jött haza. Pósáné azzal fogadta, hogy menjen ki a bakhoz, takarítsa be a maradékot a szurdikba. Az öreg akkor eszmélt föl. Nem akarta sehogy a bakról leemelni a kutyát, csak akkor fogadta el, mikor az asszony levette. S kivitte a szurdikhoz, ledobta a kásás hóba. Éppen tizedik évét töltötte náluk Zsoli, az anyja mellől kapták, majdnem szopósként. Mikor visszaballagott a házhoz, tréfára vette, amit különben képtelen lett volna megfogalmazni, de valahogy mégis szót kért. „Bemehetek?” – kérdezte a kapun kívülről; mármint hogy ő, és veszély nélkül-e. Az asszony azóta is önfeledtebben nevet az eseten, mint a férfi – ámbár így is illik: végül is az öreg mondta a váratlan csattanót. Pósáné egyébként a macskájukat is fölakasztotta aznap. Különösebb panasz nem volt ellene – de „valahogy nem egyezett a természetük”. S azt gondolta, akkor már új lappal kezdi: most van új kutya, új macska. Egy pillanatig zavartan nézek a derűs, kék szemükbe. De milyen jogon? Az egyidejű elintézés zavart? Az a csepp többlet, ami nélkül is meglett volna a nélkülözhetetlen „aszimmetria”? Igaz viszont, hogy az új kutyát – mikor télen a dúvadaknak kitett méregbe beleevett s felpuffadt – az asszony két napig úgy kezelte s ápolta, hogy alig aludt közben. S hogy a kutya ne érezze magát egyedül, a nyakán tartotta a kezét – „fogtam a lelket benne” – mondja. S meg is gyógyult. Bobi különben sokkal látványosabban kedves állat, mint amilyen Zsoli volt; még akkor este én is megbarátkoztam vele. S ott is vacsoráztam náluk. Vacsora után elolvastuk az újságot, meghallgattuk a híreket a telepes rádión. S közben a nagy képes Bibliájukba is belelapoztam: még a hatvanas évekből való kassai kiadás. Nem én, az asszony kezdett el felolvasni belőle a hírek után, nem titkolt célzatossággal. S elsőnek ezt: „A népet pedig, mely benne vala, kihozatá; és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vetteté; némelyeket mészkemencén vitt által és így cselekedék Dávid az Ammon fiának minden városával.” Pósáné bólogatva tette hozzá, hogy amíg ez végképp ki nem megy az emberek természetéből, nem is lesz nyugság.

Ezután elbúcsúztam a két öregtől. Az a felajzottság azonban, ami egész este bennem volt, csak otthon, a tanyában oldódott fel. Munkához már fáradt voltam, de azért még egy jó órát ott ültem az írógép mellett. A pillék vadul ostromolták a petróleumlámpa üvegét. Miután sorba leperzselték a csápjaikat, odatelepedtek a lámpa rácsozott nyakára, onnét bámultak a túlzó fénybe, míg a hőség és a petróleumgőz végleg ki nem merítette őket. S számomra egyszerre a napnál is világosabb lett, hogy I.-t, a darabom egyik központi alakját, nem menthetem meg attól, hogy felakassza magát: ez fogja meghozni a szerkezet egyensúlyát, sőt, a mondanivaló pozitív jellegét éppen ez hívja elő. S ez az „absztrakt” gyilkosság legalább annyira fellelkesített, mint amennyire megdöbbentett a hír, hogy Sümegi Vojtek megleste a sánta öregasszony urát, és a Szivárványos kútnál beleverte a szurdikba, de annyira, hogy alig élt, mikor rátaláltak; s még mindig bizonytalan, hogy életben marad-e. Följelentés viszont mégse lett a dologból (az öreg „úgy esett bele a szurdikba” hajtogatja az asszony) – állítólag azért, mert tényleg rájuk lehetne bizonyítani valami komolyabb tolvajlást. Csakhogy ezt akkor még – a verekedésnél – Vojtek nem tudta, bevallotta nekem.

És mégis mindez, az egész, valahogy logikus is. Csak nem tudom, miért. „A logikai törvények nem tartozhatnak további logikai törvények alá”, olvasom. „A logikában nem mi fejezzük ki a jelek segítségével azt, amit akarunk, hanem a logikában a természetileg-szükségszerű jelek természete nyilvánul meg: ha ismerjük egy adott nyelv logikai szintaxisát, akkor már a logika minden kijelentése adva van.”

De mi a mi völgyünk – a Völgy nyelvének szintaxisa?

A gyíkom holnap is ki fog ülni a rönkre, s úgy tesz, mintha a lényeget értené. De félő, hogy nem fog érthető szót szólni soha.

Évekkel ezelőtt egy mesébe kezdtem, de csak a vázlatáig jutottam el: „Az Üveghegy aljában egy csecsemő fekszik, és nézi a napot… Az Üveghegy aljában egy vénséges vénasszony ül, és nézi a napot… Az üveghegy aljában a nap tűzi a homokot…”

Itt kell abbahagynom ezt a levelet is. Egy kis szünet következik a mesében.

 

Nyomozás (1)

Nagybátyám, a sárbogárdi körorvos, minden húsvétkor megjelenik Szekszárdon a brácsájával. A templomtér üres. A Bartina-közből felistrángozott muraközi trappog a sekrestyeajtóig, megszagolja a piacosok dinnyéit, utána visszafordul. A Vitézi Székház mellett vöröstéglás villa, kertjében ugyanolyan téglákból rakott kutyaól. Még nem lehet több hajnali négynél. A takaró alól is jól hallani a patacsattogást. Az állomásról platánfasoros sétány vezet a régi uszodáig, innét éppen tizenkét kilométer a keselyűsi gátőrház. A verebek szívesebben ülnek a lombfedte drótokon; csirregésük, mintha lekötött zsákból jönne. A mi utcánk a pincesor alatt húzódik, és enyhe ívben kanyarodik el az apácaiskolánál. Az erkélyről egész a Duna-erdőig ellátni. A védtöltés tetején agyagsárga keréknyom, középütt elgazosodott bakhát. A kutyaólban egy doberman szuka és kan lakik; egy alomból való testvérek, nyáron mégis kölykeik születnek. Az Iparos Kör alagsorában máriaüveges vaskályha fűti a biliárdtermet. Az olajos hajópadlón, mint a higany, tócsában áll össze a cipőről leolvadt hó. Később, a deportáltak emlékművét, a régi uszoda helyén állítják fel. Meztelen, tömzsi nő lép ki a márványból, széttárt karokkal; kegyeletből Klinger Árminné fürdőruhás fényképe a modell. Bent, az erkélyes szobában, sóval felhintett vörösbor pecsét az abroszon, a tányérokon hártyásodó szósz. Kálmán bácsi az előszobai díványon horkol kigombolt mellényben; brácsája a jégszekrénynek támasztva. A Pándzsó egyik bedőlt présházában vetkőztetjük meztelenre Drahosch Ildikót. Ildikó állva is tud vizelni, mint a fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát. A mutatványnál az öccse is jelen van, és büszke a nővérére. Szeretném kipróbálni a brácsát, de a húros részt zöld borító takarja. Olyanféle zöld, mint az asztalos kötény, csak puhább anyagból. A templomtéren barokk Szent Sebestyén-szobor, rozsdás vasnyilakkal. Gemenc felé, a révig, körülbelül Paradicsom-pusztánál van a feleút. A szánkók itt állnak meg először a reggeli fagyban. Gőzölgő trágyadombok között siklanak be a bikaistállóig, de csak a lovakat viszik fedél alá. Mindez alig tízéves hagyomány. A Muslinca-vadásztársaság 1935-ben alakul, és 1944-ben szűnik meg. Apámék kint a szabadban reggeliznek, állva, tűz mellett, a szélvédett hágatópalánk mögött. A pálinkát demizsonban küldik át az útkaparóházból. A pollókai csenderes a kijelölt határ. Később itt vezetik át a katonai telefonvezetéket; még később itt rakják le a tányéraknákat. Ölükbe fektetett puskával, lépésben hajtanak át az ártér irtásain. A csengőket még a gátőrháznál hóval tömködik meg. A lovak felkunkorított farokkal gyűrűztetik a nyílásukat, a fekete redők közepén körkörösen rándul össze a rózsaszínű hús. Az elejtett vaddisznó agyarát a vadőr fűrészeli le. A vágás helyét, hogy elvegye a szagát, forró borba mártja. A szétbombázott hűtőkocsik miatt reggel óta veszteglünk a bogárdi állomáson. Kálmán bácsi nyolc, nagyapám tizennégy éve halott. Most még van másfél órám a bevagonírozásig. A kiürített parókia kertjében ülök egy törött vécékagylón, a nap izzasztóan tűz. A padláson megtalálom a nemzetiszínűre festett kerti széket; a támlavasra szúrva Hermina nagyanyám ovális fényképét. A normandiai Les Pieux halászfaluban nevetve profilba fordítja arcomat a helybeli orvos. Aranyrámás, szakállas férfira mutat a rendelője falán. Ajánlja, hogy ne mulasszam el megnézni de la Hague szirtfokot; ő ott sebesült meg. Egy este a kikötő-kocsmában hallom valakitől: „Je vais aux pieux.” „Megyek a cölöpökhöz” – ahová a csónakot kikötik. Vagyis, aludni. Ezt szépnek találom. Alkonyodik, mikor a szirtfokon leereszkedem. A sziklafalon kényelmes vaskampók a turistáknak, a pihenőknél eldobott Coca-Colás üvegek. A legalsó sziklaperemen ülök, mellettem templomhajónyi üregbe zuhannak a hullámok. Nagyobb a dübörgés, mint egy tankban. Az irtás végén keskeny, nagyon kosszú vágás, a nap sávokban világít be. Négy-öt másodperc, míg a két lombfal között a szarvas átlépked; addig kell rálőni. Apámék az ebédjüket is kint, a szabadban fogyasztják el. A vadőr és felesége kihozzák a telepes rádiót a verandára; a magasra csapó láng pernyével szórja be a havas ágakat. Az egyik élesen kiugró sziklán tömzsi, egyre vékonyodó tengeri madár ül. A habzó víz alig arasznyira csapódik el alatta. Próbálok ordítani, de csak a szám mozgását érzem. Dielette szintén halászfalu. Éjszaka kimegyek hányni az erős almapálinkától. A bárkákon vakító karbidfénynél válogatják a halakat. A dülledt szemek bizsuként csillognak, ahogy lapátolják őket. A kocsma hajópadlóján résekbe taposott darabos só. Egy kutya nyalogatja. Magamhoz akarom hívni, de véletlenül magázva szólítom: viens helyett venez-t mondok. Nem érti. A halászok a hátamat veregetve nevetnek. Egy pillanatig majdnem otthon vagyok. Alig ismerek rá a városra. A Günther-trafik helyén sárga, hullámlemez tejivó; a biliárdasztalokat a biztonsági szervezet kultúrotthonába viszik át, dzsipen. Apám délután négykor hal meg, augusztusban. Hat órakor jön érte a kocsi. Ez még nem temetés, így csak a járdán kísérem, nem a kocsi mögött. Az utcánk majdnem üres. A járdaszegély tele szétnyílt gesztenyével, viaszos fényük átcsillog a füvön. Csak az utca végéig kísérem apámat, a kocsi a Kórház-köznél fordul be a hullaházba. Utána újságot veszek; este kint ülök a parkban, cigarettázom. A Hősök-szobra körül fehér szalmakalapos férfi apportíroztatja a kutyáját; a kutya odajön hozzám, a lábamat szagolja. Ellenségesen nézzük egymást a férfival. Gondolkozom, hogy miért, de nem tudok rájönni. Útban észak felé – akkori nevén Pozenben – mínusz húszfokos napsütésre ébredek. Két frontszerelvény között német közlegényt vezetnek a rendező pályaudvaron. Mondják, hogy bajtársi lopás; öt cigaretta. Arccal a vagon felé fordítják, szorosan állják körbe. A bal lapocka fölött célozzák meg, pisztollyal. Másnap Friedrich Romm őrnagy engedélyt ad, hogy használjuk a fabarakk fürdőjüket. Rangját nem kímélve vetkőzik meztelenre; heréi féloldalasan megnyúltak. A sűrű gőzben ügyetlenül törölgeti több dioptriás szemüvegét, de nem téveszt meg. A barakk mellett, mint a megdermedt röppályák, jeges telefondrótok. Második hete éjszakázom már a felső-iregi darálómalomban; a malmos ellenőr úrnak szólít. A malom mögött egy gödörben tenyérnyi tócsa, két döglött méh úszik benne. Itt, az iregi tanítónál hallok évek óta először brácsaszót. Makacsul iszom, de most nem tudok hányni. A kert, ahová egy idő óta lelátok, tele van fákkal. Szeretem órákig, mozdulatlanul nézni őket. Mindig újra megrendít az utánozhatatlan hajlásszög, ahogy kinőnek a földből. A dívány, amelyen alszom, még a szekszárdi diákszobámból való. Már nem kell figyelmeztetnem Ágnest, hogy ne hunyja le a szemét. Pontosan akkor nyitja ki, amikor kell. Fontos az is, hogy egymást, egyszerre vetkőztessük. Feje alá becsúsztatott tenyérrel, nincs egyáltalán szükség párnára. Szeme félbeszakadt pillantással, védtelen bizsuként csillog; két sarkát rászorítja az alsó gerinccsigolyámra. 1950. március 7-én idéznek meg először a Gyorskocsi utcába, államvédelmi ügyben. Az ajtón nincs kilincs. A nyomozó egy fényképet tart elém; hogy ismerem-e azt a férfit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy szemből nem – „esetleg, ha profilba fordíthatnám az arcát”. Karácsonykor meglátogatom anyámat. Egy félig lebontott ház kiutalt konyhájában lakik; a zongorától nem lehet mozogni. Nagy sétát teszek a keselyűsi úton, késő éjszaka térek haza. Anyám állítja, hogy a régi előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom. Még egy év, akkor leszek ötvenéves. Az udvaron malomkő asztal, széttört befőttesüvegek. Ingben, zsebredugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Tényleg nem tudom.

 

Nyomozás (2)

Apám kedvenc szava járása volt, földközelben a fácánok. Kérdezi a feleségem, hogy mire használták ezt a gépet, húsz éve rozsdásodik a pincében. Semmire se tudok már pontosan válaszolni, pedig ismerem a követelményeket. Karácsonykor, az ünnepi vacsora után, apám asztalközépig felhajtja a fehér abroszt, zöld kendőt terít le. Erős vászonkendő, tele kiégett, gondosan bestoppolt lyukkal. Egyik sarkában kifakult monogram. Dobozokban különböző méretű sörétek, szemcsés puskapor, mindegyikhez külön mérőkanál. A puskapor hangtalanul pereg, mint a granulás gyógyszer. A záró zsetont forgókaros préssel szorítjuk rá a töltényhüvelyre, s ahogy forgatjuk, viaszosan egymásba préselődik a két papírperem. Ügyes kis szerkezet, miniatűr húsdarálóhoz hasonlít. Még Vízkereszt előtt szánkóutat teszünk a védtöltésen egy Duna melléki faluba, puska nélkül. A mély szánkónyom biztosan vezet, orrunk aljára ráfagy a gömbölyödő nyálka. A társaság egyik tagja, apám mostohanővére, váratlanul lefordul az ülésről, minden különösebb ok nélkül. Inkább mulatságos látvány, mint ijesztő, az égnek csapódó lábak, az elgurult prémsapka. „Vili néni meghalt!”, kiáltok az alacsony szembeülésen; de a harsány nevetés nem kedvez korai megjegyzésemnek. A hideg napfényben, a lábakkal egyvonalban, idelátszik a bátaszéki vöröstéglás templom; a töltés alján gödörbe fagyott rókatetem, bundája szálanként zúzmarás. Amíg a forró teát isszuk, kezemet ott felejtem a combom között, nézem a gőzölgő lovak csapzott-szőrös hátát. Az ebesi makadámút az alsóvárosi Hármashídnál kanyarodik be a kuplerájhoz. Kivételesen keskeny utca, halkan is át lehet szólni a szemközti mosókonyhába. Karácsonykor még keskenyebb, a hótól. „Jó, akkor vigyétek ki a levegőre, itt még nem volt eset, hogy valaki rosszul lett volna”, mondja a jakis néni, a főnök. Erősen izzad. A lányoknak hatalmas kötegekben vásárolja a retket, a meglékelt dinnyét; délután a hosszúkás udvar végében alszik egy nádkarosszékben. Ide nem lehet sehonnan belátni, eltakarja a magas tűzfal. Két petúniaágyás között slaugból bugyborékol a víz, a vécéhúzó fogantyúján kék harisnyagumi. Erre Walter Karcsi hívja fel a figyelmemet. A Hármashíd lépcsőjénél próbálom magyarázni neki, hogy pazarlás macskára lőni longriffel, a tompa fejű short ugyanúgy megteszi. Lassan, zsebredugott kézzel sétálunk le a korzó sarkáig. Az árnyékban olasz jelzésű kocsi, hátsó ülésén ledobott laméblúz, mellette loknis műhaj, párnán egy törpe uszkár alszik. A nyári filléres gyors délelőtt fél tizenegykor érkezik meg a fővárosból; a városi tanács külön plakátot nyomat erre az alkalomra. A múzeum ablakairól már előző nap félrehúzzák a napvédő függönyt; egy ősállat feje pontosan az ablakkeretbe illeszkedik, a folyosó faláról néz le a térre. A zsinagóga ötszögű udvarán három festői szomorúfűz. Ismerjük a rabbit; második éve ő is tagja az Úri Kaszinónak, titkos szavazással. A szőlődombok szurdikjaiba csak délfelé süt be a nap, az üreges partoldal tele van gyökérvéggel. A tíznapos statárium alatt itt szúrnak agyon két orosz katonát, hegyezett karóval. A föld agyagos, sárga, sok a csillámhomok benne; a bicskával vésett nyomok a félhomályban is ezüstösen csillognak. H. T. VI. 3. Bogyó meg én, május. A Töttős-féle présház fölött burjánnal benőtt kivégző barlang. Szemre olyan, mint a többi szurdik odú; a háború után átmenetileg cigányok laktak benne, a falon még látszik a meszelés. Bónis hegypásztor azt vallja a politikai igazolóbizottság előtt, hogy a rókák rájártak a hullákra, a tábori csendőrök temetetlenül hagyták ott a szökevényeket. A forrásnál én is megtalálom a nevem kezdőbetűit. Az évszám nem látszik jól, de valószínű, hogy ez még ugyanaz a nyár. A felhőszakadás kora délutánig eltart, a piactérre agyagos folyóként zúdul le a víz. A Pirnitzer-üzletház előtt belükig szétroncsolt dinnyék piroslanak a vastag iszapban, a fákról gőzölögve csöpög a víz. Vili néni mozdulatlanul fekszik a lesötétített ebédlőnkben. Órákig tud deszkalaposan feküdni, a párnája is lapos, csak két lábfeje nyomódik föl a takaró alatt, mint a V-betű. Elbocsátották a kórházból, de már nem vitték haza Tengelicre. Édeskés, fojtó szag üli meg a szobát; ő nem érzi, arcüregrákja van. Amikor benyitok, éles fénysáv éri a székre dobott pongyolát. Halkan félrehúzom a függönyt, a szőnyegről fölemelek egy kiskanalat. Meztelen combomat vakargatva állok a dívány mellett. Mesélem, hogy most jött divatba a vágott orrú cipő, és szeretnék vásárolni egyet; de nem érti jól, mit mondok. Később megkérdezi, hogy költöző madárra is szoktunk-e lőni. A cipőbolt a Kaszinó Bazárban van, kék napvédő árnyékolja; Walter Karcsi itt szeret támaszkodni, talpát hátranyomja a kirakat pereméhez. Augusztus harmadikán késő este jövök haza a Csörge-tótól, s a Bazárnál egyszerre közrefognak. „Hát te itt vagy? Nem fulladtál bele?” Ahogy a karomat szorítják, abból érzem a kérdés komolyságát, és az elmulasztott lehetőségeket. Utolsó vasárnap odasegítjük Vili nénit az asztalhoz, hogy ebédeljen velünk. Féloldalasan nyel, utána mélyen belenyomja ujját az állkapcsa alatti puha húsba. Kéri, hogy mutassunk régi fényképeket. Behavazott sorompónak támaszkodunk többen, meredek rámpa vezet le a kubikgödrökhöz. Itt még a legnagyobb nyárban is feltör a talajvíz. A fahíd középső deszkája hiányzik, a résbe egy lány lógatja le a lábát; én a híd alatt vesszővel csapkodom a békalencsés vizet, ő meg hirtelen rányomja meztelen talpát a fejemre. Sok kép elveszett azóta. Vili néni hosszan nézi, a képet fordítva tartja. „Mit is csinálnak a fácánok?” – kérdezi sípoló, szörtyögő hangon. „Barcognak” – mondja apám, háta mögött a fegyverállvánnyal. Ebben a szobában van a zongora is. Anyám már harmadszor kezd bele a Heilige Nacht-ba, a karácsonyfán égnek a gyertyák. Kint, az erkélyen, csonttá merevedett nyúl lóg a fali virágtartón. A kész töltényeket sorba rakom az asztalon, közben mandarint eszem szaloncukorral. Nagy pelyhekben esik. Éjszaka koccanásokat hallok az erkélyen, kinyitom az ajtót. Alsó szegélyén púposan áll a hó. A parkett fölé behúzva idétlenül hat a fehér csík, a küszöbre hajló jeges buckából szakadt ki a nyitásra. Mintha tokba tenném vissza, mikor becsukom. Apám az ebédlő benyílóban áll, hálóingben, onnét nézi, hogy mit csinálok. Nem szól, csak a kezével int, hogy az asztalon felejtettünk egy töltényt. Még egy hónap, aztán augusztusig nem lesz fácán, kezdődik a tilalmi idő. Nehezen alszom el. Reggel magamra zárom a kamraszoba ajtaját, és levelet írok egy elképzelt barátomnak. „Kedves G. – az elmúlt nyáron többszörösen alkalmam volt elképzelni a halált. Amit eddig olvastam róla, az vagy érzelmes volt vagy nagyképűen tárgyilagos. Meggyőződésemmé vált, hogy a halál csak akkor lehet igazán izgalmas számunkra, ha megfelelő kíváncsisággal várjuk. Különben siralmas nyöszörgés. De még a jobb koponyáknál is megfigyelhető a félelem. Ennek okát abban látom, hogy képtelenek megérteni, mi történt velük, amíg éltek. Vili néni, például, akit tényleg szerettem, még utolsó este is az után érdeklődött, hogy a fácán költöző madár-e. Félelemből csinált úgy, mintha érdekelné. Vagyis hazudott, mert az könnyebb. Ezek csak kezdetleges gondolatok egy későbbi koncepcióhoz, amire most nem térek ki.” Walter Karcsi már fél éve levelez egy pécsi jezsuita pappal; mondja, hogy Emil atya zöld tintával ír. Tárcájában hordja a fényképét. A pécsváradi gesztenyés egyik tisztásán fognak újra találkozni, nyár végén; és erről a tisztásról is mutat fényképet. A magas fűben durván ácsolt fűrészbak, lábánál világos porköpeny, mellette négyzet alakú, fekete táska. A pap másfél méterre áll a fűrészbaktól, csak a képen nem látszik már. „Az ördög nem részese a kegyelemnek”, írja egyik levelében, „mégsem állítható, hogy a Szentháromságból minden vonatkozásban ki van közösítve.” Ezt a részt többször is elolvassuk a Kaszinó Bazár sarkán. Már tele van a város a filléres gyors utasaival. Megszállják a Szent Imre-parkot, a Megyei Pincészet borivóját, a tűzoltózenekar a Hősök-szobránál játszik. Anyám napok óta sír. Apám nem eszi a nyúlhúst, de szereti nézni, ahogy mi esszük. A szomszéd biztosító társaság kézbesítőjét kérjük meg a nyúzásra, anyám nem vállalja. Neki csak a bőny lehúzása marad, és a szivárványló réteg, ami huzatként tapad a húsra. Alatta, szétszórva, néhány lapos szögből befúródott sörét. Ezeket külön dobozban gyűjtöm a kamraszobában. A lombok fölött átlátni a Régi Fürdőház utcába. A vonatérkezésre a rabbi is kinyitja a zsinagóga-múzeumot; sötét ruhában ül a bejáratnál, a politúros asztalkán kapcsos vendégkönyv. A Hármashídnál, a szőke Lil, macskával a karján vásárol cigarettát. Átlátszó pongyolája miatt igazoltatja a rendőr, de Lil nevetve mutatja a bárcáját. Már sok a részeg az utcán. Walter Karcsi szerint ma sem fog történni semmi; azt mondja, nincsenek illúziói. A szőlődombok felől négy macskaköves utca vezet a piactérre; 1944. március 19-én mindegyiknek a torkolatához beáll egy páncélautó, frissen újrafestve. Mintha ragadna rajtuk a terepszín. Délutánra erős szél támad, alacsonyan hajtja a felhőket. Anyám utánam szól, hogy ne vigyek magammal revolvert. A lépcsőházba behúzva ferde porolóállvány, kiálló végén szíjjal összekötözött katonanadrág. Vízkereszt után pár hétig itt szárad a lekopasztott karácsonyfa, tele selyempapír csonkkal. A patakpart mellett, százméterenként, géppisztolyos őrszem; az egyik szétvetett lábbal vizel, keze a géppisztolyán, a szél visszadobja a vizeletet a csizmájára. Hosszas keresgélés után még találok egy szem keményre fagyott szaloncukrot, szopogatni kezdem; de elég avas és kesernyés, kénytelen vagyok kiköpni. Ősszel együtt megyünk ki apámmal az ártéri szarvasbőgésre. A védtöltésen, Báta és Lankóc között, Delmár autóversenyzővel találkozunk az ötös rámpánál. Piros sportkocsija centire a sorompó előtt áll meg, s egy perc beletelik, mire szétoszlik a por. Fehér ingére szürke csík rakódik. „Mi van a szép fácánokkal, amice? Gyenge volt az etetés télen?” kérdezi olaszos kiejtéssel, s mint egy piros rakéta, szabad kipufogóval száguld tovább. Apám rosszkedvűen száll vissza a bricskára. Gyűlöli ezt az embert. A töltés két erdő közt kanyarog Borrévig, hűvös sarjúszag csapódik az orrunkba. A telefonpóznákra alkonyatkor ülnek ki a sasok, ritkábban a héják. Vacsora közben mesélni kezdem, hogy kivel találkoztunk, de apám indulatosan kiküld. Anyám váratlanul megint sírni kezd. Éjszaka Lil megtanít néhány új fogásra. A fiatalkorúak ablakán mászom be hozzá, ez a patakra néz. Lil beleegyezik, hogy a lavórt meg a hipermangános üveget előbb betoljam a vaságy alá. Délben átküldenek apámék a Hamistanú-sörözőbe szódáért; de már egy üveg sincs, a pestiek mindent kifosztanak. A Dinga-patak itt a legmélyebb, az akácfák a mederből nőnek fel a sörözőteraszig, behajlanak az asztalok fölé. Középütt kampós vasrúd, alatta alacsony téglatűzhely, itt tartják melegen a halpaprikást. A téglákon zsírosan fénylő, vörös foltok. Tétován állok a két csereüveggel. A sarkon túl, a törvényszék börtönudvarát sárga fal veszi körül, a tetején szögesdrót magasítás. A falárnyékban cigarettázom. Walter Karcsi három sötétbe öltözött fiatalemberrel jön fölfelé a téren; pécsi vendégek, Emil atya tanítványai. Tárgyilagosan érdeklődnek, hogy itt a börtönudvaron ítéletet is szoktak-e végrehajtani, vagy csak sétáltatás célját szolgálja. Nem tudom pontosan. Helyesebben, akasztásról egyikünk se tud, csupán golyó általiról. Az egyik pécsi megjegyzi, hogy az embert feltétlenül megilleti a megbocsátás, de ha ez bekövetkezne, megszűnne a történelem lehetősége. Komoran, mellünkön összefont karral nézzük egymás. A nap erősen tűzi a sárga falat. A téren párolgó tócsák, a Hősök-szobra felől ide hallatszik a bombardon böfögése. A Kispipa vendéglőben több szerencsém van, ott kicserélik az üvegeket. Zsuzsa a sekrestye ajtó előtt egy kőpadon ül, és zacskóból kenyeret, barackot eszik. Zavartan nevet, mikor szódát spriccelek a szájába. Megpróbálom rávenni, hogy ne utazzon vissza a filléressel, ki tudom fizetni a szobáját. Délután kimegyünk a szőlődombok közé; a Hármashídnál összetalálkozunk Lillel, de Lil tapintatosan nem köszön. „Ha akarod, megmutatom a kivégző barlangot” mondom, de Zsuzsa félni kezd, és rókának néz egy kutyát. Ijedtében fölkapaszkodik a szurdik tetőre, s hív, hogy menjek én is. Szoknyáját csapkodja fönt a szél. Komikus, ahogy ott áll, az utazószatyrához kötött férfiernyővel. Egyedül maradok a kutyával. Tréfából szőlőkaróval célzom meg, és lassan követni kezdem; erre azonnal visszasompolyog Töttősék gyümölcsösébe. Csak másnap, a városban találkozom vele újra, a Szent Imre-parkban nyalogat egy friss ürüléket. Anyám már kora reggel a piacra indul, de előbb benyit a fürdőszobába. Véletlenül kiüti kezemből a patronos dobozt, a töltények begurulnak a kád alá, tollseprűvel kell összekotornom. „Most már igazán abbahagyhatnád”, mondja, „tegnap a konyhában is töltényt találtam.” Halk csoszogással Vili néni is benyit, egyik kezével a pongyoláját fogja össze, a másikat az állkapcsa alá szorítja. Úgy kell visszavezetni az ágyhoz, annyira gyönge. A töltények viaszos fejéről zsebkendővel törölgetem a ráragadt pöszléket; később, egy lomha szarvasbogarat birizgálok a vágott orrú cipőmmel. Zsuzsa guggolva nézi. A Bartina-kápolna kertjében állunk a stációk mellett, a kert szomszédságában elgazosodott szőlő, a pászta végében kék csurgásoktól rücskös gálicos hordó. Hangjuk után ítélve három fácán barcog a pipacsos fűben. Zsuzsa próbálja fölröptetni őket, de hiába tapsol, továbbszaladnak. Végül kettő fölszáll, a harmadik befészkeli magát a szeder-sövénybe. „Nyisd ki az ernyőt, attól megijed”, ajánlom, de megrázza a fejét. „Azt nem akarom”, mondja. Ügyetlen bugyi van rajta, gumi helyett a derekán máslira kötött szalag. Az édesanyja varrta. Közben kicsi hangokat ad, fejét a stációoszlopnak feszíti, s ettől enyhén fölível a nyaka, mintha golyvás volna. Érzem, mikor alája nyúlok, hogy csomó füvet is hozzászorítok a húsához, közben megint kicsi hangokat ad, s a végén alig pár centire rándul föl a térde. Utána mindjárt visszaejti. Azt mondja, tizenhétszer csókoltam meg, számolta. Legközelebb ősszel járok itt, egyedül. Bemegyek a kápolnába is. Zsuzsa gyűrűjéből nyáron itt esik ki a színes üveg, a padok alá hasalva gyufával keresgélem, utána odanyomom a gyűrűt a hónalj bozontjába. A szitáló esőben alig látszik a város, az ágak között ügyetlen verébfészek. Otthon, az íróasztalomon, vörösernyős lámpa világít az erkélyablak előtt. Éjszaka kettő felé koccanást hallok, s látom, hogy Walter Karcsi néz be az erkélyről, az orra félrenyomódik az üvegen. Szégyenlem, hogy megijedek ilyen baromságtól. Kimegyek, és nekiszorítom a mellvédnek. „Megőrültél?” Röhög, hogy nem tehet róla; a piactérre csak az én lámpám világít ki, s már a Bálint-köznél tudta, hogy egyenesen a lámpámig jön, a házfal mintázatán föl lehet kapaszkodni az erkélyig. Közben névjegyet és egy zacskó mozaikkövecset szed elő a zsebéből; mondja, hogy Pompejiből küldi a pap barátja. A névjegyen néhány zöldtintás sor: „Csak cinizmussal állíthatjuk, hogy a kép, ami ilyen apró darabokra tudott szétesni, abszolút értelemben is megszűnt létezni.” Az erkély sarkában ülünk félmeztelenül, és a csillagokat nézzük. Még a hajnal is ott talál bennünket. „Az ilyesmi nem szokott megismétlődni” mondom délben a Kaszinó Bazárnál, mielőtt elválnánk. Este tíz órakor már kint az állomáson játszik a tűzoltózenekar, búcsúztatja a részeg pestieket. Zsuzsát zuhogó esőben kísérem ki a vonathoz, a zenekar beszorul a fedett peron alá, a tetőről függönyként csurog a víz. „Ne sírj!”, kiáltok föl az ablakba, „úgyis nedves minden!” A Babócsa és Gyékényes között bevetett büntetőszázadból huszonhárman maradunk életben. A rét sárgásszürke az aknatűztől. Hányadékomba fagyott szájjal térek magamhoz egy horpadásban, s csak a fejemet tudom mozdítani. Gondolok rá, hogy esetleg szánalomból is lelőhetnek, megrövidítendő a szenvedést. Mintha Tolsztojból emlékeznék valami hasonlóra. Látószögembe, jobbról, éppen beleesik a Teréz-major, az istállók hatalmas lánggal égnek; s ez mindentől függetlenül szép, akkor se mondhatok mást. És dühöngve félek tehetetlenségemben. Alig öt órája egy kölcsönkért ollóval még levágtam a körmömet a lövészárokban, és nálam maradt az olló. Most újra esni kezd a hó. Már sötétedik, mikor jönnek a szanitécek. Anyám kéri, hogy hagyjuk végre abba, inkább játsszunk zsetonos rulettet. Két olajtól fénylő fegyver fekszik szétszedve a zöld kendős ebédlőasztalon, az egyik Scholberg-féle golyós, a másik magyar gyártmány, Zubek-sörétes. Két dákóforma rudat használunk csőtisztításhoz; egyiknek a végén hajszáldrótból tekercselt puha gubanc, a másikra olajos kócot tekerünk. Minden négy-öt húzás után lámpa felé tartjuk a csövet, hunyorítva átnézünk rajta. Anyám a zongora elé ül, fél kézzel az O, sole mió-t kezdi játszani. Apám leinti: „Mit akarsz ezzel? Hagyd csak ezt a digóknak.” Anyám lecsukja a zongorát, nem szól. Még van másfél óránk az éjféli miséig, addig mézes diót eszünk, vörösborral. „Na, hát rulettezünk akkor?” – kérdezi kedélyesen apám. Számolgatom, hogy Walter Karcsi ezen a karácsonyon akart-e öngyilkos lenni vagy a következő évben. Mindenesetre, rám hagyja a mozaikkövecseket.

 

Nyomozás (3)

Megpróbálok a csendre koncentrálni. Az alacsony földbunker gerendamennyezetére sárga kört rajzol a hátára fordított elemlámpa. A drezdai kisfiú, Heinemann már reggel óta szorongásosan ürít; négykézláb átmászik az alvó testeken, a holdfényben letolja a nadrágját, körömmel kapaszkodik a lövészárok földhányásába. Anita rázkódva sír mellettem. Stargard belvárosában, egy szecessziós magánpalota kertjében, két nyúlánk lány karcsú dogot sétáltat piros fonottszíj pórázon. Arcuk lesimított és fehér, mintha a világon semmi nem történt volna, mióta megszülettek. Bőrük a tizennyolc fokos hidegnek is ellenáll, éppen csak annyira piros, amennyit egy félreértés okozhat. Az országúton délután ötkor fordul be az utolsó járat. Doboz formájú, rozoga autóbusz; csupán két bécsi nagynéni száll le róla, kézen fogva egy idióta kisfiút vezetnek a füvön, a fiú hápogó játék-kacsát húz maga után. Figyelmesen nézzük. A közeli Duna-erdőből betévedt réti sas már vagy öt perce köröz a felhőtlen égen, előbb a nádas, majd a tó tükre fölött. Egyedül Walter Karcsi nem vesz tudomást róla. Megigazítja az alumínium keretes napszemüvegét, nekifut, átugorja a csalános árkot, fejjel nekivágódik a szélső kabinnak. Nevetve int, hogy menjek oda. Mannlicher-hüvellyel beüt néhány csomót a kabin hátsó falán, az utolsóra az ajtó is kinyílik. Mutatja, hogy a lyuk és az ajtó kettős résén sokkal közelebbinek látszik a túlsó part a bedőlt szerszámos kunyhóval. „Nem jössz át?” kérdezi. „Drahosch Ildikóék ott várnak.” Megegyezünk, hogy a gátőrháznál találkozunk legkésőbb kilenckor, addigra biztos behozzák a szigetről a reggeli hajtásban elejtett disznókat. Anita fürdőruhában vár otthon, és megkér, hogy vakarjam le a talpáról a ráragadt szurkot. A nyitott szekrényajtó tükréből az üres templomtérre látok, a sarkon túl a saját lakásunkra. Sötét ablakok, csak az íróasztallámpám világít, mintha ott ülnék. A fény az erkély mellvédjéig kivilágít, a virágládák földjébe szúrva elhasznált gyufaszálak. „Várj” mondom kiszáradt szájjal, és leoltom a villanyt. A hallon át kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Érzem, hogy remeg a gyomrom. A dívány végénél ülök vissza a földre, egyik lábát a vállamra, a másikat az ölembe veszem, kitapogatom a ragacsos dudorokat. Nyomjeltől nyomjelig haladok előre. Még nincs tizenegy óra. Távolról hallani a magányos dörrenéseket, a hajtók kiáltozását. Heinemann nemcsak a körmével kapaszkodik, az arcát is rászorítja a lövészárok falára; csupa sár, mikor visszajön, kezét a csajkájába mossa. Most tavaly lesz másfél éve, hogy a gátőrház és a Csörge-tói strand között Anitának megjött a vérzése. A nádasba vágott V alakú irtás szélén feketére ázott varsarudak, nádcsonkra kötve felfújt koton, árnyéka lassan himbálózik a vízen. A levegő mozdulatlan, párás. Az akácfasor mellett foghíjas vetkőzőfülkék, az árok partján rozsdás Hofher-Schrantz vontató alváza, a lendkerék tengelyfuratából vadkosbor hajlik ki. A kerékre állva a szerszámos kunyhóra látni. Kohut törvényszéki bíró múlt nyáron ott szeretkezik B. Zolnai Félix feleségével, később Lontai úr doberman kutyája költözik a kunyhóba, és ugyanazon a szalmán alszik. Már sárgulnak a levelek, de azért még aranyos ősz volt. Az üres strandbüfé elől partra visszük az egyik vaslábú asztalt, belenyomjuk az iszapba, körbeüljük a vízben. Elsőnek Poss Öcsi keveri meg a kártyát. Walter Karcsi távolabb fekszik hason, maga alá húzott biciklipumpával, s úgy tesz, mintha aludna. Időbe telik, míg az asztal alatt elrendeződnek a lábak. Anitáé beszorul a combom közé, csak a csontos nagyujja emelkedik ki a vízből. A felkavart iszap, mint az elektrokardiogram, éles vonalként rakódik a kiszőkült piheszőrre. Este, már meztelenül, keskeny rést nyit a tapétaajtón, és benéz az öregekhez. Apja nyitott szájjal horkol, anyja féloldalt dőlve, jobb kezével bágyadtan markolja a bal mellét. Kis idő múlva újra émelyegni kezd a gyomrom. Részeg ökrendezéssel támolygok végig a gátőrház udvarán, és ledobom magamat az istálló mellett. Innét sokkal feltűnőbb most, hogy a két szederfa törzséből vaskampó áll ki, egy magasságban. Mikor visszamegyek, apám már szemben ül velem a verandán, a fején trópusi sisak. Ahogy hintáztatja magát a széken, lelöki a mellvédről a nagy uborkásüveget, az uborkák begurulnak a dáliabokrok alá. Sokáig érezzük a kovászos lé szagát. Mikor sötétedni kezd, keretes szúnyoghálót támasztunk a veranda oszlopközeibe, meggyújtjuk a petróleumlámpát. Lábunk alatt kitépett fácántoll, tyúkpiszok, elcsöpögött vér. A cigarettafüst sávokban húzódik ki a hálóketrecből, s hol eltakarja, hol fölvillantja a rajzó lepkéket. Csak Kohut Ábris szivarozik masszívan. A csikket nedves-feketére dolgozza, a parazsat egy lerágott csirkeszárny porcogóján maszatolja szét. A sötét udvaron még hárman állnak kint szétvetett lábbal, B. Zolnai Félix, Poss Béla és Walter Karcsi nagybátyja. Jól hallani a surrogást, ahogy egy középpont felé igyekeznek célozni, ugyanabba a tócsába. Az árvízvédelmi raktár sarkánál frissen ásott gödör, mellette a gátőrék komondora; délután ütötte el az ebesi makadámúton Delmár, a nemzetközi autóversenyző. Poss Béla belemászik a gödörbe, lassan körbe forog. „Mit akartok, elég mély ez egy kutyának!” – kiáltja. „Ennél mélyebb nem kell!” A raktár hátsó ablakáról le lehet emelni a hálót, s be lehet mászni a gúlába rakott ásók, csákányok, viharlámpák közé. Később, a 44-es tányérakna robbanás után a muslincák holttestét ide szállítják először a Daragórót, elsőnek Kohut Ábrist, majd az útközben kivérzett B. Zolnai Félixet és Walter Karcsi nagybátyját. A gátőr felesége tujaágakkal rakja körül a bejáratot, a gyertyáknak légópapírból csavar szélvédőt. Apám közben újra szóba hozza a tegnapi rendellenes vadvonulást. Azt mondja, ugyanaz fog megismétlődni, mint harmincegyben, a víz újra tíz centire lesz a töltés tetejétől, és a fűzfákból nem látszik semmi. De erre mindenki másképp emlékszik, apám egyedül marad a jóslatával. Két év is eltelik, mire az árvízi képeket megmutatjuk Vili néninek a rákosztály betegtársalgójában. A lombokon délutáni fény, metszett árnyékok, túlexponált pacnik. Könnyű, féderes bricskával hajtunk át a pollókai füzesen, puska nélkül, gumicsizmában. A fákon vastagon áll az iszap, a vaddisznónyomokban nyálkásodó víz. B. Zolnai Félix korhadt fatörzsnek támaszkodva áll az öreg Voigtländerrel, s várja, hogy a ló megnyugodjon; fél belelépni a habos tócsába. Vili néninek reszket a keze, ahogy a fényképek után nyúl, kerüli a pillantásunkat, s újra azt kérdezi, amit évek óta mindig: „Igaz, hogy költöző madárra is szoktatok lőni?” Amíg a fotókat nézi, narancsot hámozok a finn tőrömmel, és az ajándékba hozott fácánfejet is odateszem melléje. A gumicsővel kifújt fej tiszta sztearinnal van kiöntve. Mielőtt teljesen elkészülne, kint hagyom száradni a vaskampón, s csak utána ragasztok a szemek helyére gyöngyöt, többnyire gipsszel. Estére már a szaga is gyengül. Éjszaka közepe felé nagy vas-spulnikra tekert drótok érkeznek a raktárba, és két rongyokba csavart kerti törpe, dísznek. Az egyiket a füves földhányásra tesszük, ahol a komondor fekszik, és színes kavicsokkal rakjuk körbe. Vili néni akkor már nem él, télen hal meg, Vízkereszt másnapján. Anitának január végén van a születésnapja. A megmolyosodott fácánfej helyett egy másikat tömök ki újabb eljárással, s ezt most ő kapja ajándékba. Nem tudom, hogy örül-e neki, mindenesetre nem az ágya fölé akasztja, hanem a kefetartó mellé. Utána a behavazott Szűcsén-szundikon gyalogolunk fel a Bati-kereszthez. Gyönyörű az idő. A nap zsibbadt-vörös, a szőlőkarókon csillog a jégmáz. Anita a kereszt elé áll, én meg elkezdem kövecsekkel dobálni. Vastag bekecse alatt alig látszik a melle; kérem, hogy gombolja ki végig, és sokáig célzok. A háttérben, a Sötét-völgy oldalában hosszanti irtás, halványpiros a naptól, mint egy diluviális szeméremrés. Egyszerre mind a ketten nevetni kezdünk. Guggolva nézzük a hóban a tűéles rovátkákat, próbálunk rálehelni, hogy felolvadjon, habos nyálgolyókat köpdösünk rá, de azonnal megfagy. Walter Karcsiék csak késve, tíz óra felé érkeznek meg bringán; vázon hozzák Drahosch Ildikót és valami Ágit, Pécsről. Feltűnően csendesek. Később arra figyelünk fel, hogy kivezetik a tehenet az istállóból, és meggyújtanak egy szarvára kötözött szalmacsutakot. A tehén először maga körül forog, bőgve az országútra vágtat, és föl-le dobálja a két mellső lábát. Aztán kialszik. Sikerül a Sió-partig a nyomában maradnom, hallom a fújtatását a sötétben. Innét, a Suhancásról indul az erdei kisvasút a borrévi kavicsrakodóhoz; innét indulnak a tábori telefonvezetékek a túlsó part ütegállásaihoz. Mikor idáig érek, a tehén éppen egy lombrésben áll, mögötte a hold, és egy csupasz fára kiakasztott háló. A lehajló kötél befejezhetetlen hiperbola benyomását kelti. A levegő annyira mozdulatlan, hogy az országúton még mindig érződik valami a tehénből. Apám utasítja Walter Karcsit, hogy kérjen bocsánatot Szedlacsek gátőrtől; de a jelenetnél nem vagyok ott. Csak azt látom, hogy pár perc múlva ő is az országútra rohan, feje fölött lobogó csutakkal. Ez annyira ingerültté tesz, hogy elrángatom Drahosch Ildikót az istálló mellől, és hívom, hogy másszunk be a raktárba. Már hajnalodik, mikor hazaindulunk az eperfás úton. A Paradicsom-pusztai téglaszárító lécbarakkján sávos röppályákkal tör át a nap. Néhány cigány munkás keménykalapban guggol egy égő rönk körül, mellettük felpuffadt tarka malac, hátikosárban egy pirosmáslis gyerek. Kórusban kiáltoznak utánunk. A kamraszobámban otthon eres levendulaillat fogad. A falon fa-Krisztus szögesdrót glóriával, szíve helyén pingponglabda nagyságúra felfújt fekete léggömb. Ezt mindig újra megcsodálom. Van egy ágysodrony is a sarokban; ha az ablak elé támasztom, perforált árnyékkal lesz tele a fal. Nem nagyon tetszik, de a lehetőség, hogy megtehetem, mindig újra rávesz. A rácsozat mögül a Régi Fürdőházra látok. Udvara ovális térség, gyeppel, közepén antikizáló kőnimfa, aranyszínűre festve, a nyakán ruhaszárító kötél. A kötél másik vége nem a szokásos módon van kikötve, csipeszestül bemegy a ház ablakán, a szemköztin kijön, és onnét lóg le a fal mellett, alján egy vasnehezékkel. Ezt elmesélem Pesten a Három Huszárban egy idegen melósnak. Mondja, hogy keszonban dolgozik, bizonyítékul leveszi a sárga „rohamsisakját”, megkopogtatja belülről is, különben hülye értetlenséggel néz, és fölényesen újabb söröket rendel. Éjszaka behajtott sarkú névjegyet találok a Só utcai albérleti szobámban, néhány zöldtintás sorral: „Hadnagyom! Beszereztem egy nóniusz hátaslovat, és a pincében rendeztem be istállót. Sajnos, mégis hiányzik a régi flóbert, a szentendrei HÉV töltése mellett túl sok az anarchista macska. Persze, kiművelődtünk azóta, a tetűt is radarral nyomjuk szét. Egyszer láttalak erre utazni, elég avittul néztél ki pofaszakállal. Akkor már inkább a Kohut törvényszéki bíró racionálisra borotvált kuglifeje. Feltétlenül olvasd el (utólag) Bergson: Les deux sources de la religion et de la morale-ját, még nem poros. Néhány végleges megállapítás. Karol von Walter.” S alatta egy óbudai cím: özvegy Halakis Mártonné gipszöntő és stukkókészítő műhelye. Augusztus hetedikén látogatom meg először, de alig ismerek rá. Mellén vastag a szőr, az egyik metszőfoga hiányzik. Sokkal öregebb, mint amennyi az éveinkből kijön. Két szobát bérel az özvegytől, fizetés helyett ő mintázza a gipszangyalokat. Már sötét van, mikor Halakisné is benyit a műhelybe, teát hoz, s részletesen elmeséli a férje halálát az ostrom alatt. Közben kialszik a villany, a pincéből fölhallatszik a nyerítés. Jó tíz percig ülünk sötétben, az özvegy egy gipszes zsákon, és Walter Karcsi combját szorítja. Azt mondja fél, és kérdezi, hogy visszajöhet-e a férje. Másnap kijegyzek néhány mondatot Bergsonból a könyvtárban, és elküldöm a címükre: „Ha bizonyosak, egész bizonyosak volnánk a túlvilági életben, valójában nem tudnánk másra gondolni. Örömeink megmaradnának, csak színtelenül, fakón, amilyen erővel a figyelmünket fordítanánk rájuk. Megsápadnának, mint a lámpák a reggeli fényben. Örömeinket elhomályosítaná az öröm.” Még az áramszünet alatt rábeszélnek, hogy éjszakázzam náluk. A fekhely, amit Walter Karcsi átenged, egy koporsó formájú se priccs, se láda, magas oldalfalakkal; ha belefekszik az ember, nem látszik ki belőle. Halakist annak idején ebben hozták haza a romok alól, de egy másik, kisebb ládában temették el. Éjfél után kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Visszafelé egy másik, kisebb szobán botorkálok végig, benézek az asszony hálószobájába. Kitakarózva, lábtól fejig alszanak Walter Karcsival a széles rézágyban, a sarokban mögöttük fluoreszkáló lourdes-i kereszt; az ajtó fölött régi stukkóminták s egy színes mélynyomat Wesselényiről, az árvízi hajósról. A sárgára beeresztett padlón ökölnyi repesznyomok. Erős a holdfény, az ablakok a Mókus utcára néznek, ahol a nagy Krúdy is lakott. Pár nap múlva express csomaggal csönget fel reggel a postás; anyám küldi utánam Pestre a Poss Bélától örökölt vadászbekecset. Állítólag most került elő egy háború alatt elrejtett ládából; és azt akarja, hogy minél előbb örüljek neki. Halottak napjára már ebben a bekecsben utazom haza. Az egész város krizantémszagú. Az apám sírjára rendelt márványkő csak az utolsó pillanatban készül el; de elég szegényes, a rossz festékkel kihúzott vésetekből szétfolyik a maszat. Anyám napokig beteg a látványtól, vajákosan szidja a kőfaragót, a mesterembereket, a papokat, akik civilben járnak. Csak este, az ágyban nyugszik meg, s még sokáig elbeszélgetünk utána, hogy mi hogyan volt, hogyan lehet még. Akkor emlékeztet újra, hogy a régi előszobánkban soha nem állt semmilyen sárga jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. S hogy Csépány Elemérre is rosszul emlékszem, a 44-es robbanáskor ő is meghalt, nemcsak Poss Béla; a német kommandó késve közölte, hogy hol aknásítottak az ártéri erdőben. Sokáig nem tudok elaludni. Az udvaron világít a bedöglött gipsz és mész, kupacokban a stukkó- és angyaltörmelék; anyámnál a széttört befőttesüvegek a mézgás birsalmafa alatt. A régi bútorok közül már csak alig néhány van meg, a zongora, a könyvszekrény; apám zöldposztós fegyverállványán családi fényképek és egy tizennégy villás agancs a Daragórót. Vili néni egyszer ebbe akasztja a botja kampóját, hogy lerángassa; de már nincs ereje hozzá. Még az utolsó délután is arra kért, hogy olvassak fel neki a Bibliából. Találomra nyitja ki, s mutatja, hogy honnét: És mikor a tengeren túlra ment a gerazénusok földjére, két ördöngös került eléje, akik a sírboltból jöttek ki, és nagyon vadak, úgy  hogy senki sem mehetett el azon az úton. És így kiáltoztak: Mi közünk hozzád? (Az emberekből ugyanis az őket megszálló ördög beszél.) Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj bennünket? (Vagyis, az utolsó ítélet előtt.) Nem messze pedig nagy sertésnyáj legelt. Az ördögök tehát kérték őt: Ha kiűzöl bennünket, küldj a sertésnyájba. (Ti. az volt a céljuk, hogy még így is kárt okozzanak a lakosságnak, és Jézus ellen ingereljék őket.) És akkor mondta nekik: Menjetek! Azok pedig kimentek, megszállták a sertéseket, és erre az egész nyáj hanyatt-homlok rohant a meredeken a tengerbe, és a vízbe veszett. (Az Isten ugyanis feltétlen ura a teremtményeknek, s bizonyára a lakosok is megérdemelték a károsodást.) A pásztorok pedig elfutottak, és a városba érve mindent jelentettek. S íme, az egész város Jézus elé ment, és kérték, hogy távozzék a határaikból. Még kétszer felébredek azon az éjszakán, de másodszorra már nem tudok ellenállni: az udvar hátsó sarkában nyitva a pinceajtó. Tulajdonképpen nem igazi pince, inkább egy félig földbe süllyesztett raktár, kék-üveg ablakkal, hogy a legyeket távoltartsa a lótól. Most nem nyerít, mint az áramszünet alatt, de azért jól hallani a fújtatását. Lemegyek hozzá, és elkötöm az abrakoló mellől. Engedelmesen követ, mikor kivezetem az udvarra. Kikerüli a mész- meg gipszkupacokat, csak az artézi csap tócsájánál áll meg, és percekig vizel. A pécsi Emil atya szerint ezen az éjszakán valószínűleg misztikus élményem volt. Nem tudom. 44-ben mindenesetre úgy sodródom be Stargardba ötödmagammal, hogy félreértünk egy német mondatot: azt hisszük, ha ott éjszakázunk, reggel ugyanúgy el is hagyhatjuk a várost. A gót Mária-templom mögött félig rombadőlt ház, de a manzárdjára még föl lehet kapaszkodni. Szemben a sarkon elgörbült lámpaoszlop, kampóján szakadt kombiné, alatta „ÁRULÓ” cédulás fiatalasszony holtteste, bizonyos Frau Fried. Az őrjárat itt fedez fel bennünket, este tíz és tizenegy között. Amíg ellenőrzik a holttestet, hogy a cédula rajta van-e, valamelyikünk lelök a balkon mellvédjéről egy jegesre fagyott strandlabdát, s ezt hallják meg. Akkorát csattan, mint egy súlygolyó. S végül is gyanúsnak találják a papírjainkat. Nem azonnal kísérnek be, csak a fegyvereinket veszik el, s az egyikük ott marad velünk. Kint a balkonon helyezkedik el, és köldökmagasságban tartja a géppisztolyát, hogy pásztázni tudjon, ha kell. Egyik csizmaszára valamivel hosszabb, mint a másik, s ez még merevebbé teszi a tartását; mintha egy műláb támaszkodna a másik ép lábra. Sisakjára ragasztva papírból kivágott fekete V betű: Victoria. Később két kopaszra nyírt gyerek lopakodik oda Frau Friedhez, s valami ruhafélét dobnak rá; az őrünk meg gyors sorozatot ereszt ki feléjük. Utólag valószínű, hogy csak figyelmeztetésül, de azért félreérteni is könnyű a helyzetet, a két gyerek annyira hangtalanul esik arccal a hóba. Emil atya megkér, hogy ezt meg ami még hozzá tartozik, írjam le többször egymás után, ahányszor csak tudom, de lehetőleg mindig részletesebben. Azt hiszem, azóta kezdődik minden változat ugyanúgy másképp. És a ló is belekerül mindig. A Mária-templom tornyát éppen csak érinti a fényszóró sáv, s ez hirtelen teljesen megbénít. Fektemből annyira skurcban látok mindent, hogy lehetetlen pontosan felmérni a távolságokat. A manzárd viszont nincs annyira magasan – egyszerű magasföldszintes ház –, hogy a géppisztolyt feltűnően lejjebb kelljen engedni: egy kis mozdulat is elég, hogy a lámpavas töve legyen a célpont. Így hiteles és végleges a benyomás, hogy a kieresztett sorozat a két gyereket éri. Csak az nem világos, hogy a begombolt köpeny alól, a zubbonyom zsebéből, hogyan tudom előrántani a finn tőrömet, és belenyomni az őr tarkójába. Ahogy hátrabukik a feje, jobban szemügyre tudom venni: még nálam is fiatalabb lehet, még nem lehet húszéves. És szeplős. A két ágban meginduló vér megcsomósodik a szája szélén, közben a két gyerek felugrik, és rohanva átvág a téren. A hó szinte vigyázatlanul világítja meg őket. De ez csak az egyik változat; és Emil atya se igazában elégedett vele. S valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy én igen. Mindenesetre jó, hogy Walter Karcsi meg az özvegy olyan mélyen alszanak. Most szükségem van rá, hogy ne kérdezzenek semmit. Először csak a Mókus utcában járatom meg a nóniuszt, és benézek néhány nyitott ablakon. Porcelán fogantyús sublóton kitömött madár, fölötte kagylókkal díszített keretben vakfoltos tükör. Csak melltől látszom a tükörben, mint egy ódon képkivágat. Próbálom úgy felfogni, hogy hiába lépek el, ha visszamegyek, változatlanul ugyanazt a képet találom a keretben. A dupla ágyban csontsovány férfi fekszik, a dunyháján befáslizott fejű mankó. Első pillanatban puska agyának nézem, a mankó szárát csőnek. Az öregnek nyitva a szeme, de nem vagyok biztos benne, hogy lát is, mikor megmozdítja a fejét; de már nem akarok tovább lépni. Asztmásan lélegzik, és megkér, hogy engedjem följebb a rolót, fektéből nem lát ki a háztetők fölé. „Akkor jobban el tudok aludni”, mondja. Apám egy másik augusztus elején hal meg; s ez még mindig emlékezetes dátum. Az utolsó napokban tüdővizenyő, fulladás, rövidülő lélegzetek; de viszonylag tiszta tudat a maradék néhány pillanatra. Ahogy az ágya szélén ülök, a toalett-tükörben nézem magunkat: fogom a vállát, hogy ne hánykolódjon, ő meg föl-le rángat, hogy segítsem a lélegzetemmel. Az oldalszárny tükörből átlátok a szomszéd szobába, onnét a másikba, ahová besüt a nap. Meglep, hogy a bútorok milyen mozdulatlanok. Apámhoz képest én is tárgyszerű vagyok most, ahogy őt figyelem, a szobát, a félrecsúszott szőnyeget, a perforált fényt a parketten. A fegyverállványon még ott a vadásztáska a töltényövvel, a két Scholberg-féle golyós, a Zubek-sörétes, egy Isonzónál zsákmányolt tábori távcső. A kavicsos udvaron fonnyadnak az ecetfák. Ez különben kedvenc pihenőhely. Innét messzire ellátni a Duna-erdőre, tiszta időben ki lehet venni a Daragó nyárfasorát. Az ecetfáktól pár méterre téglából felrakott támasztófal, hétméteres mélység, ennyi a szintkülönbség az udvar és az alsókert között. A falat befutja a lonc. Kálmán bácsi, a nagybátyám, a harmincegyes árvízkor bricskán érkezik meg Bogárdiból éjszaka, nagy svunggal végighajt az udvaron, és az ecetfák mögött akar megfordulni. Mire odanézünk, a ló, mint egy levegőbe kilökött szobor, szakadt istránggal ágaskodik, mellette a fölcsapódó kocsirúd. Mozgásuk egy pillanatra annyira felgyorsul, hogy majdnem mozdulatlanul zuhannak le a pinceajtó elé. A szálkásra széttört kerekek szanaszét, darabokban; a ló szétroncsolt fejjel, féloldalt. Ép hátsó lábát bágyadtan húzza előre a mellső combtő alá, a meleg hajlatba. Akár egy elrontott csendélet. Kálmán bácsi a beroggyant bakon ül és sír, fejéről leesett a kalap. „Basszátok meg” mondja, és nem akar leszállni a bakról. A lóban még van annyi élet, hogy apám érdemesnek tartja lehozni az egyik Scholberget, és ott előttünk csúsztat bele töltényt. Közben megnézik, hogy a szénával bélelt saroglyában nem történt-e baja a brácsának. De semmi, csak a húrok lazultak meg az erős ütődéstől. B. Zolnai Félix az ecetfáknál dülöngél, gyufával nézi az egymást keresztező keréknyomokat; s valahogy szeretne beletalálni valamilyen dallamba, de csak a szöveget tudja motyogni: A mezei kis pacsiiirta, mind a két szemét kisiiirta… Poss Béla ingerülten pisszent rá az alsókertből: „Hallgass! Mit kell most harangozni!” „Hagyjatok magamra” mondja Kálmán bácsi, és még mindig nem száll le a bakról. A burás kerti-lámpa fényben valószínűtlenül nagy és tömbszerű a ló feldomborodó hasa. Apám bevallja, hogy nincs ereje elhúzni a ravaszt. Egy disznó vagy bika az más, ott bele van kalkulálva az ilyesmi – „De most én legyek az isten? Milyen alapon”? Kohut Ábris az én kezembe nyomja a Scholberget, és biztatóan beleszorít a nyakamba. „Te még megteheted, öcsi. Neked az isten se néz oda, és akkor is mi van?” Nem sietem el. Előbb megpróbálom én is kiüresíteni a pillantásomat, s kiválasztani valahol egy háztetőt, ami fölött már nincs semmi. De érzem, hogy ez is hamis. Látni akarom, hogy mit csinálok. S hirtelen elhúzom a ravaszt. Kráterszerű, villámgyors nyom; a széleken, mint egy köldökmélyedés, ráncolódva rándul össze a bőr. Anyám minden kapcsolatot elveszítve fekszik az ebédlődíványon, és megállás nélkül ütögeti a falat. Később a verandáról hallatszik be a csukló vinnyogása; néha majdnem nevetésnek hat, ahogy sír. Még később az udvarról hallom a csoszogó karistolást; úgy lépked, hogy nem emeli föl a lábát, csak csúsztatja, görcsösen hozzátapad a földhöz. Már van öt óra is, mikor apám minden jel szerint az utolsókat lélegzi. Ahogy föléje hajolok, egy apró bogár röpköd az arcunk között, hangja egyenletes, mint a hajszáldrót. Szárnya szivárványló zöld, kidudorodó pontszeme bíbor és türkizkék. Kint a gátőrháznál rajzanak tömegestül a petróleumlámpa körül, s színtelen pöszlékké zsugorodnak a lángtól. Észreveszem, hogy ő is a bogarat nézi, s hogy beáll a pillantása egy bizonyos szögbe. Nem hozzám igazítja a szemét, noha érzem, hogy engem is figyel; s most talán kell is ennyi eltérés, hogy valóban egymást lássuk. „Ne tiltakozz” mondom. „Meg fogsz halni. Próbálj elaludni. Én csukom le a szemedet. Gondolj valami olyanra, amit még sose gondoltál. Amit már nem lehet elrontani. Aludj el. Ne tiltakozz, apa.” Nehezemre esik ezt a semmit mondani; de magamnak se tudnék jobbat. S látom, hogy pontosabban érti, mint én. Lassan engedem vissza a fejét a párnára; egyik ujja élesen beleszorít a bicepszembe. Este úgy sétálok végig az utcákon, mintha egy idegen városba tévedtem volna. A lakásunkban valamennyi lámpa ég, az ablakok nyitva, a rolók egész a rúdig fölengedve, porcelán-gombos húzójukat csapkodja a huzat. A templomtér – ahová az ablakaink néznek – akár egy likvidált nézőtér. Akkor még nem emlékezhetem rá, hogy a Mókus utcától nem esik messze a Templom utcai plébániakert; de azért mégis van hasonlóság a két éjszaka között, pedig nem erőszakolom. A nóniuszt ide vezetem ki legelni, a plébániakertbe, én meg hanyatt heveredem, és hallgatom a hersenő neszt, ahogy tépi a füvet. Gondolatban addig próbálom nyújtani a templom tornyát, míg olyan vékony nem lesz, mint az ökörnyál. Erős a kísértés, hogy az észrevétlenségig megszűnjék, és otthon érezzem magamat. De ez már nem sikerülhet; egy idő múlva kénytelen vagyok felülni, és megigazítani a kemény dudorodást a farzsebemben, annyira vág. Inkább játékszer, mint pisztoly, mintás gyöngyház berakással; apám évekig őrizte a fiókjában. Velem van a fronton is, hogy legalább ez legyen, ha nem lesz jobb megoldás; s szerencsére elég lapos meg kicsi, hogy megússzak vele néhány motozást. Kétszer is elveszítem, és mind a kétszer előkerül: mint a kullancs, úgy ragaszkodik hozzám. Fönt a manzárdon se találják meg, pedig még a nadrágom alá is benyúl a buzeránsforma altiszt, aki a járőrt vezeti. Közben arra figyelek föl, hogy a nóniusz abbahagyja a legelést, erősen a Duna felé figyel, s váratlanul nyeríteni kezd. Egy rendőr tűnik fel később valamelyik mellékutcából, s megáll a gázlámpaoszlop mellett; de nem jön oda igazoltatni, helyette behúzódik az árnyékba, leül egy gömbölyű kapukőre. A ló erre újra fölnyerít, és fölemeli az egyik lábát; pedig nincs semmi olyan, amit az eddigieknél jobban lehetne észrevenni. Legfeljebb az, hogy a plébániatemplom tornyán is áthúz valami fény, aminek semmi köze semmilyen fényszóróhoz: csak a hold előtt ritkul fel kicsit a felhő, majd megint tömöttebb lesz. Időben nem sok az egész, de ahhoz elég, hogy a szeplős arc lassan hátrabukjon a vállamra, és a rohamsisakja hozzáérjen a számhoz. A feszesre húzott sisakszíj mély árkot nyom a húsába, s ezt majdnem elviselhetetlen látnom. De még így is percekbe telik, mire sikerül kilazítanom a csatot; Dramburg és Stargard között annyira elfagytak az ujjaim. És a nóniusz is csak most engedi le a lábát, és felém fordítja a fejét. Mintha tényleg valamilyen választ várna. Először úgy próbálom megfogalmazni, hogy a szűgytől fölívelő kicsavart nyakvonal beszédesebb, mint egy lehetséges szemrehányás – de Emil atyát ez egyáltalán nem elégíti ki. Megkér, hogy írjam le újra az egészet, és kezdjem még messzebbről, amilyen részletesen csak tudom. És egyáltalán nem baj, ha az időpontok nem egyeznek, csak az a fontos, hogy kezdjem még régebbről. Azt hiszem, a következő nyár lehetne a legmasszívabb dátum, mikor a Csörge-tónál először látok vadnyulat vízbe fulladni: éppen a Lontai úr dobermanja üldözi az egyik közeli kukoricásból. A nyúl először megkapaszkodik egy vasrúdban, de látszik, hogy nem érzi biztonságban magát, és nekivág a tó közepének. A kutya a nádas széléhez fut, ahonnét zavartalan a kilátás, és veszettül csahol. Én a szerszámos kunyhó tetejéről nézem a jelenetet. A nyúl hamar kifullad (vagy már előzőleg harapást kapott), és egyre gyakrabban bukik le, majd váratlanul fölemelkedik, s két mellső lábát pingvin módjára lelógatja. Gereznája annyira lenyalt és csúszósan fényes, akár a fóka bőre. Érthetetlen, hogyan tud ennyire kiemelkedni a vízből, és másodpercekig ebben a pózban maradni. Lehet, hogy az egykori zsilip besüllyedt betonoszlopára akadt rá a lába; de sokáig abban se bízik, tovább úszik, és vakkogó nyüszítéssel elmerül, mielőtt sprintelve odaérnék. Kis késéssel a kutya is követi a példámat, de akkor már hiába csapkodunk a tó közepén, nem tudunk többé ráakadni. A rendőr csak később sétál oda mellém, mikor már kezd pirkadni. De akkor se az ő lépéseire riadok fel, hanem arra, hogy a ló gyengéden ráteszi a patáját a combomra. Kiderül, hogy ismeri a nóniuszt, ismeri Walter Karcsit és Halakisnét is. „Az a stukkós, igaz?”, és szotyolamagot nyomkod a foga közé, aprólékosan eldolgozza, mint Kohut Ábris a szivarvéget. Majdnem csukott szájjal pöttyenti ki a héjat. „Akkor most már engem is ismer”, állok fel zavart kedélyességgel, s egy szórakozott mozdulattal eligazítom a farzsebemben a kemény dudorodást. Tulajdonképpen kedvetlenné tesz, hogy nem faggat jobban; s valahogy sajnálom is, hogy nem fiatalabb nálam, és nem szeplős az arca. Walter Karcsiék még alszanak, mikor a nóniuszt visszavezetem a pince-istállóba; és Vili néni is alszik, mikor hazaérkezem a Csörge-tóról. Csak másnap délelőtt mesélem el neki a kalandomat a kutyával, s hozzáteszem, hogy ilyen körülmények között nem is lett volna szabályos rálőni a nyúlra. De nem vagyok biztos benne, hogy pontosan érti, mire gondolok. Vagy egyáltalán elhiszi-e az egészet. Riadt gyanakvással nézi az arcomat, kezemet odahúzza a sajátja mellé, és apró keresztet rajzol rá, ahogy a kenyérre szokták. Mikor látja, hogy elnevetem magamat, lassan visszahúzza a kezét; én meg ügyetlenül feldöntöm a gézzel letakart orvosságos asztalkát. „A Csörge-tó különben se vadászterület” mormogom, s letérdelek, hogy kupacba söpörjem a színes tablettákat. Anyám, aki a szomszéd szobából hallgatja a beszélgetésünket, idegesen leint. „Azt hiszed, érdekel ez valakit?”, és kimegy a konyhába. Simon, a vadhívogató, bizalmasa a muslincáknak. Estefelé állít be hozzánk, és gyenge borjúhúst hoz Vili néninek; szinte tejszagú még. Az ecetes kendőbe tekert csomagot az asztalra teszi, utána hátralép, kalapját két kézzel fogja a slicce magasságában. Anyám kérdezi, hogy mit csináljon a húsból – becsinált levest? Vili néni megtörli a száját az ecetes kendővel, és elmosolyodik. Végül azt mondja, hogy semmit. Két hét múlva, a temetés után, Walter Karcsi is eljön kondoleálni. Valami bonyolult nevű virágcsokrot hoz, a szirmai olyanok, mint a húspotyoló, tele szemölcsszerű kidudorodással. Egy másik alkalommal, ősszel, azzal válunk el a Mókus utcában, hogy legközelebb Szentendrén vacsorázunk, ő majd lóháton jön ki, és az egyik szerb templomban töltjük az éjszakát. Állítja, hogy van egy bordóvörös szín az ikonokon, ami a hajnali fényben majdnem ultramarin. „Hozzál pokrócot is”, mondja, „éjszaka dög hideg van a templomokban.” Ezen viszont nekem kell röhögnöm. Nyugodtan mondhatnám neki, hogy takaróztam én már kocsmaasztallal is. Ezután hónapokig nem találkozunk megint, csak egy távirat jön tőle, hogy a nóniusz vemhes, és hamarosan csikózni fog. De már ezt is hetes késéssel kapom meg, fönt Szabolcsban; még szeptemberben oda szerződöm egy burgonya-begyűjtő villámcsoporthoz, és határidőre vállaljuk a szovjet jóvátételi szállítások ránk eső részét. Furcsa, de Anitáról is ott hallok először hírt: a Lóvizeletgyűjtő Vállalatnál dolgozik titkárnőként. A Teréz körút egyik bérházában van az irodájuk, félig kibombázott ház, nem működnek a csapok, stílusosan vécé is csak a második emeleten van, a baptista szeretetcsomag elosztónál. Anita szebb, mint valaha. Az Amerikai Misszió egyik sajtópropagandistájának a szeretője, tőle kapja a különböző pipere- és szagtalanító készítményeket. Rögeszméje, hogy a munkája se szagtalan. Nézi a keményre ráncosodott melóscsizmámat, közben egy töltőtollat nyomkod a rugós tartóba, s ahogy kipattan, elkapja a két ujjával. Búcsúzóul megmutatja a füstcsipkés bugyiját, erős fanszőrzete puhán felnyomja a selymet. Ez újdonság a régi emlékeinkhez képest, s kicsit el is csodálkozom báván. „Te se fiatalodtál!” mondom, és éppen csak odanyúlok. Este a hajósok kocsmájában ülök a Vámház rakparton, a mellvéd tetején felfordított rohamsisakok, mindegyikben muskátli. Azt hiszem, akkor este határozom el századszor, hogy ebben a szezonban csak a burgonyákra koncentrálok. A szabolcsi munkásszállás fabarakkja még háborús maradvány, hadifogoly-karám, a deszkafalon cirill-betűs vésetek mellett német és magyar vésetek. A környéken egyetlen látható ló van, de az is inkább csontváz. Valamilyen megegyezés lehet, mert senki se fogja be, hagyják szabadon legelni, különböző neveken szólítják. A ló mindegyikre hallgat. Szakállamban most kezdem észrevenni az első ősz szálakat. A barakk latrinája előtt magas királybogáncs, fénylő bolyh-gubancként zúgják körül a nem-tudom-milyen bogarak. Látom a nyitott ajtókivágatban, hogy árnyék közeledik, de mintha az égett fű fölött lépkedne, semmi dobbanás. Kis idő múlva megjelenik a bogáncs mögött a beaszott lófej. A szárnyasangyal rézkarcot, amit egy kifosztott kastély könyvtárszobájában találok, anyámnak ajándékozom később. Azóta az is ott lóg a fegyverállványon, a családi képek mellett. A begyűjtött burgonyát kiürített tantermekben, kápolnákban tároljuk; mindegyik raktár ajtajában kirendelt őr, akik ideiglenes fegyverviselésre jogosultak. Esténként egy burjánnal benőtt vízmosás szélén gyakorlom a jóga-ülést, és képtelen vagyok meggyőző magyarázatot találni. Néha a nevemet hallom messziről; de lehet, hogy csak a tanácstitkár hív kártyázni, vagy valami tanyai lányt sikerült bevonni a „pártmunkába”. A pataknál mosakodó munkások kiáltozása egész a barakkig fölhallatszik; közben a gyülekező hajtók is megkezdik az osztozkodást a hullott agancsokon. A védtöltés mögött, a kubikgödröknél bennszülött ordítozással rohangálnak, és homlokukhoz szorítva a villás szarvakat, öklelős kiszorítóst játszanak. Körülöttük a földbe szúrt botokon szakadt ingek, szárig agyag-sáros csizmák. Mi akkor már újra a veranda szúnyoghálója mögé húzódunk, karnyújtásnyira a mellvédnek támasztott puskáktól. „Hogy tudná most húzni szegény Kálmán!” – jegyzi meg B. Zolnai Félix, s nem veszi észre, hogy körmére ég a gyufa. Poss Béla a petróleum-lámpát csavarja magasabbra, s ebben az emelt fényben hallgatjuk a borica táncot. Elképzelt barátomnak másnap a következő tudósítást jegyzem le a kamraszobában: „Kedves G. – néhány alkalmi adatot szeretnék megemlíteni, hogy az ártatlan tébolynak, amivel napjainkat bearanyozzuk, milyen mélyek a gyökerei. A táncoló legényeket két kuka kíséri, öltözetük ócska posztóból maszk, disznósörte bajusz, tehénfarok szakáll. A fejüket tollkorona díszíti. Kezükben korbácsnyél, a végén szalagokra hasított bőrdarab. Ezzel riasztják a gyerekeket. Havas idő lévén, hatalmas hógomolyát gyúrnak, és bevetik a kemencébe. A lányokat döglött madarakkal ijesztgetik, a madarakat nagy ceremóniával megsütik nyárson, széttépik, összevesznek rajta. Ezután szánkóra hordót raknak, benne bundába öltözött négy legény. Mikor a nép közé érnek, a legények előbújnak, és meztelenül rohangálnak a hóban. Végül a két kuka közül a gyengébbiket (!) földhöz vágják, fakarddal felhasítják, feldarabolják, megnyúzzák, mint a mészáros a marhát. Utána kezüket csapkodva sírni (!) kezdenek. Az egyik korbács nyelét az áldozat szájába, a másikat a seggébe dugják, és közösen fújni kezdik a szemét, az ágyékát, míg a leölt kuka föléled (!). Mondják, hogy Simon egy alkalommal további részletekről is beszélt már. Meggondolandó, hogy mindez a fölélesztéssel rokonszenvező elgondolást példázza-e jobban (továbbélés, föltámadás stb.) vagy a nyúzást, ami megelőzi.” Figyelem Simon arcát, hogy tudna-e válaszolni. A dáliabokrok mellett támaszkodik a botjára, arca félárnyékban. Slicce rosszul van begombolva, buggyosan felpúposodik a fekete kord, ahol egy lyukat kihagyott. Kohut Ábris nagy pohár színbort tölt cserébe a borica táncért; Simon óvatosan benyúl érte a szúnyogháló alatt, kiissza, a poharat leburítva teszi vissza a párkányra. Mintha maga akarna előre gondoskodni, hogy véletlenül se igyunk utána. Emil atya szerint ezt nevezhetnénk az „önérzet önkéntes megadóztatásának”. Nem tudom. De valami baj lehet mégis ezzel az örökös túlbiztosítással. Drahosch Ildikóéknál színezüst tokja van a likőrös poharaknak, hogy el ne törjenek; Poss Öcsiéknél mintázott bronzlánc rögzíti a lábtörlőt a küszöbhöz – s közben kiderül, hogy a hamis papírjaink is egészen jól beválnak; legalábbis a stargardi igazoltatásig. Pedig már második hete tapossuk Pomerániát. A szecessziós magánvilla kertjében délután újra kint sétál a két nyúlánk lány a tizennyolc fokos hidegben; nevetve végigdörzsölik az arcukat hóval, utána szájon csókolják egymást, a nyelvüket összeérintgetik közben. Az ég valószínűtlenül üres, és borotváltan kék; mint valami kísérleti szünet egy végleges mozdulat előtt. Már késő délután lehet, mikor hangszórós páncélautókról kihirdetik a város körkörös védelmét, a szigorított statáriumot. „Meghaltak a madarak” – mondja valaki a levesosztó pincehelyiségben; de nem kap rá szóbeli választ, csak éles, figyelmeztető pillantást az egyenruhás konyhafelügyelőtől. Attól kezdve nem is hallani mást, csak a tányérok, kanalak csörömpölését. Mikor már harmadszor járjuk végig a stukkótörmelékes udvart, egyszerre Walter Karcsi pillantása is olyan éles-szürke lesz, amilyennek még soha nem láttam. Valahol ott akadunk el a témában, hogy mikor kellene meghalnunk, mikor lenne a legjobb, hogy ne rontsuk el, amit lehet; vagy csak annyira, amennyire muszáj. Azóta hallgatunk. S most egyszerre rám szúrja a pillantását. Mikor próbálom említeni, hogy a lezárt Hirosimában szőrös óriásvarangyok szaporodtak el, izgatottan közbevág, hogy az Apokalipszis szörnyalakjai logikus következményei egy olyan ártatlanságnak, ami teljesen tőlünk függ. És hogy érzi, ő is áldozata lesz az általános őszinteségnek, amivel szemben egyikünk se próbált kellő eréllyel hazudni. „Most már csak az a dolgunk, hadnagyom, hogy figyeljük magunkon a tüneteket, és még időben levonjuk a következtetést.” Halakisné a konyhaablakban áll, és némán, széles mozdulatokkal integet, hogy ne válaszoljak. Walter Karcsi közben ledobja magáról az inget, s mutatja, hogy nemcsak a hátán, a hónaljától a csípőjéig is vastagabb a szőr, mint a mellén. „Valamennyien meg vagyunk jelölve, barátom, mint a bélpoklosok hetedíziglen, ezt most már nem felejthetjük el. És ez nem tegnap kezdődött, hanem sokkal korábban.” S újra magára ráncigálja az ingét, a hangját lehalkítja. „Emlékszel… Drahosch Ildikón már akkor szaporodtak a kis fekete szőrök… még a bimbója körül is kezdett mutatkozni, pedig az duplán kivételes.” Halakisné szerint Walter Karcsi öt hónapja mondogat ilyesmiket, amit akkor sem értett, és most sem ért világosan. Mindenesetre megvárja, míg egyedül maradunk a konyhában; Walter Karcsi csak a közeli Két Mókusba ugrott át borért, és bármelyik pillanatban visszajöhet. Sietve, kicsit dadogva beszél; s közben egy fekete házinyulat is segítek megnyúzni, amit ebédre akar kirántani a tiszteletemre. A megkeményedett sódarabokat olyan erővel dörzsöli egymáshoz, mintha megkötött gipszet akarna újra porítani. Inkább korlátolt, mint értelmes; bár azért gyanú is marad bennem, hogy valami okból megjátssza magát. Aztán váratlanul elpirul, s még a nyaka is vörös lesz. Azt mondja, hogy Walter Karcsi újabban csak lábtól-fejtől hajlandó aludni vele, de úgy egyáltalán nem nyúl hozzá, pedig azelőtt még napközben is sokszor. Mikor végzett pár stukkóval vagy angyallal, utána mindig bement lemosakodni, és sose öltözködött fel rögtön. „Tudja, csak úgy járkált a szobákban, mint egy gyerek, és akarta, hogy én is vele járkáljak, amíg csak rá nem jött az az erős melegség. Most meg valami artistát emleget folyton, akivel a Két Mókusban ismerkedett össze, az Rómában hallott valami hangot a trapézon, és utána sterizálta magát.” Első pillanatban nem értem. „Már úgy, hogy sterilizáltatta…?” A pincéből fölhallatszik a tompa nyerítés, a Templom utcából az óraütés. Az asztalon ott hever a nyúl, Halakisné tétova mozdulattal, visszájáról simít végig a hátán. „Aztán ez a legújabb most! Hogy már a karján belül is, ahol sose szokott… Hiába mondom, hogy én így szeretem, nekem így jó. De már ez se számít neki. Vagy szóljak orvosnak? Attól meg félek.” „Mitől?” „Hát attól” – mormogja, és benyit a kamrába. Ahogy lehajol, térde fölött kilátszik a kékeres bőr, a harisnyagumi csíkja. A kamraablak előtt nagy rozsdáslila rakás; csak az erős szagból jövök rá, hogy a szomszédos szeszfőzde kidobott cefréje. Halakisné sokáig keresgél egy fonott kosárban; s közben egy veréb csapódik az ablak dróthálójához. Egy pillanatra megkapaszkodik, pillantás nélküli gombszemében kíváncsi rémület. A koppanásra Halakisné indulatosan fölegyenesedik, összecsapja a kezét. „Nem mész! Ezek se tudják, hogyan szaporodjanak!” A számon van, hogy válaszoljak, de nem jut eszembe a megfelelő szó. Walter Karcsi csak késő délután jön haza a Két Mókusból, s egészen úgy viselkedik, mint aki elveszítette a hangját. A kihűlt húsdarabokon hártyásan fénylik a megdermedt zsír. Végül azt mondja szórakozottan, hogy a barátja levonta a következtetést, nem kellett hozzá trapéz meg fűrészpor, ahová nyilvánosan lezuhanjon. Még alkonyatig ott maradok náluk, de már semmi lényegeset nem beszélünk közben. Rájövök, hogy tulajdonképpen én se tudok semmit megfogalmazni elég világosan. Ott van, például, az a bizonyos október huszonegy, délután hat óra. Még fogolyként, negyvenötben, kisebb tömegsírt exhumálunk Bortól északra egy völgykatlanban; bár inkább kocsonyás földet már, mint konkrét hullákat. A lejtős úton hiába próbálom visszafogni a talicskát, valami föld vagy egyéb mindig lerázódik a zökkenőknél. Aztán nincs is tovább. És különben is lehet, hogy ennyi éppen elég. S megint csábítóan erős a kísértés, hogy elképzeljem a szabolcsi földeket burgonya nélkül, hóban, patadobbanás nélkül. S egy pillanatig tényleg sikerül elképzelni nélkülem magamat. Mikor a vízmosás szélén felbukkan a ló, még mindig jógi-ülésben vagyok. A jegenyesor fölött geometrikusan zárt, sárgás fénycsík, a széleinél vonalzó-élességgel folytatódik a sötétség. Ezt nézem, mint valami lehetséges példázatot; és a ló bordáit, ahogy aprólékos vázként függetlenítik magukat. Aztán felállok, s elindulok a jegenyesor felé; ott kell elkanyarodni az állomás irányába. A ló sántítva követ, felzárkózik mellém, majd ismét lemarad. Szép, ahogy feltartja a fejét a csillagderengésbe; és egyáltalán nem makacsolja meg magát, mint a tehén, mikor végre sikerül fölhajtani a védtöltésre. Szedlacsek gátőr husánggal bökdösi a sorompónál; Szedlacsekné a kútnál szitkozódik, hogy mért nincs több félelem bennünk; Poss Öcsi a pécsi Ágit igyekszik egy kiterített lepedőre fektetni a fűben, karját szétfeszítve, mint egy Krisztust, a keresztről levétel után. Miért? És ha Jézus is nő lett volna? Kapott volna ő is ágyékkötőt. Egyedül Walter Karcsiról nem tudom, hol van. Csak abból sejtem, hogy a Paradicsom-pusztai nóniusz-telepre lógott el, mert hiányzik az egyik bringa. Szereti éjszaka meglesni az alvó lovakat; azt mondja, utána mindig megnyugszik, s el tudja képzelni, hogy más nyelven is lehetne beszélni, mint magyarul vagy másképp. Közben Ildikó megkér, hogy hagyjam egyedül a raktárban, valamit szeretne végiggondolni, amiben úgyse tudok segíteni neki. Mikor benézek hozzá később, látom, hogy a viharlámpa fényénél a két lábfejét mozgatja, és árnyjáték mozgásokat próbálgat az egyik talicska oldalán. A tehenet sikerül ugyan a sorompótól tovább hajtani, de most az istállóajtóban cövekeli le magát, s még a vasvilla böködésre se mozdul. A ritkás szempilláktól harlekinszerűen értelmes a tompasága. A beaszott fejű lovam is megáll az állomás salaklerakodójánál, onnét már nem követ tovább. Szándékosan nem fordulok vissza, hogy elbúcsúzzam tőle, sietve bemegyek a váróba, és lefekszem az egyik padra. Utas nincs senki rajtam kívül; s valószínűleg vonat is csak hajnalfelé lesz, valami vegyes teher-személy. Közben pontos listát csinálok, hogy mit hagyok ott a munkásszálláson: egy inget, amerikai zoknit (Anita ajándéka), egy glicerines szappant, néhány kitépett lapot Pascaltól, amit a kastély udvarán találtam; és bőrzacskóban még néhány hülyeség: tavalyi zsebnaptár, brillantin, hamisított zászlóaljstempli 1943-ból, s valamilyen zoknilyuk ragasztó, ami bírja a mosást. A szárnyasangyal rézkarc inkább csak véletlenül marad nálam: annak a hátlapjára írtam fel azt a kaposvári címet, ahol egy katonatársam lakik, aki nem tudott kiszökni Stargardból, s a hírek szerint személyesen ott volt, amikor Poss Öcsit tévedésből kivégezték. Már tizenegyre jár, mikor Drahosch Ildikó újra előjön a raktárból; és apámék is ott hagyják a verandát. A szalmával bélelt szekér most érkezik meg a Daragóról, egy közepes és egy kétszázötven kilós disznóval. A két szederfa kampójára kötözzük a kant, fölötte pumpálós lámpa. Ahogy kezd bemelegedni, akkora zajt csap, mint egy gőzszelep. Szedlacsek sárga bőrkötényt köt maga elé, és hozzákezd a trancsírozáshoz. Anyám nincs közöttünk, valószínűleg otthon olvassa a Faustból a Gretchen-epizódot. Előbb csak apámék, aztán mi is odamegyünk a trancsírozó padhoz. Ahhoz képest, hogy mekkora test, viszonylag kevés vért enged, és az is alvadt, sűrű. „Mi lesz a kutyával?” – kérdezi Poss Béla. „Most már azt is be lehet kaparni.” „Még ne!” – mondja Szedlacsekné, és leteszi a vödröt, szétvetett lábbal a roncsolt komondor fölé hajol. Feneke, mint a körbevágott tócsa, éles árnyékot vet a fűre. Apám újra megemlíti a tegnapi rendellenes vadvonulást. „Még a verebek is… figyeltétek? Mintha valami lekötött zsákból!” „És a telefondrótok?” – kérdezi Walter Karcsi nagybátyja. A lüktető zúgás hirtelen időváltozást jelent. Néhány pillanatig csak a rovarok zsongása hallatszik, a lámpa kifullad, újra kell pumpálni. Aztán ismét a drótok fejhangja a védtöltésről. Odahúzódunk a nádgúlás jégverem ajtajához; most ott világít a lámpa. A kiáramló hidegtől gyors párafoltok homályosítják el, majd megint kitisztul. A hajtók kerek dagasztó teknőkben hordják be a feltrancsírozott húst, és becsúsztatják a törmelékes jégre. Simon szandálja beszorul két jéghasáb közé, de csak a csupasz lábát tudja kihúzni. Látom, hogy valami biztosabb támasztékot keres; végül kényszeredetten, mint akinek nehezére esik, belenyomja a talpát a húshalomba. Elálló, bütykös ujjai között kidudorodik a rugalmas máj.

 

[9]

 

Térkép, repedésekkel

Tegnap este fél tizenegy, hajnali három között. A szembe-ülésen öt részeg fiatalember, kettőn piros pulóver, a többieken ugyanolyan pepita ing. Egy órája állunk már nyílt pályán. Behallatszik a csalogány, a salakhányáson megkapaszkodó burján bokorban halk rebbenések. Az őrház latrinája mögött szennyvíz-lecsurgó, a hold körül füstfinom felhőfoszlányok. A kupéban fölsír egy csecsemő. Mögöttem ülnek. Eddig észre se vettem, azt hittem, egyedül vagyok az öt alvó részeggel. Fölállok, kinézek az ablakon, de úgy, hogy az anyát és csecsemőjét is lássam. Erős a holdfény. Szűkített blendéjű pillantással figyelem. Fiatal munkásasszony, mongol vágású szemek, szárazra repedezett száj. Foszlott rongyot vesz elő, megtörli az arcát, kibontja a mellét, szoptatni kezd. Észreveszi, hogy figyelem. Merev, fémes csillogású szemmel néz vissza, szobor mozdulatlansággal. Igyekszem én se mozdulni; vállalom a mozdulatlanságát. Erős csattanással megrázkódik a kocsi, ide-oda ráng. Az egyik részeg fölébred – „Basszam!” mormogja –, és tovább horkol. A csecsemő feje lecsúszik, az anyja hónalja alá bukik. Átteszi a másik mellére. Most már mind a két melle meztelen, a lefeszített kombiné tornyosan felnyomja a fehér húshalmot. Tovább nézzük egymást. Kis idő múlva lehunyja a szemét, fejét hátradönti, támasztékot keres. A fasoron túl, a műútról, fényszóró világítja meg a kopár rétet, de autózúgást nem hallok; s a fénysáv is „visszavonja” – „visszaszoppintja” magát. Ízlelem, hogy a két kifejezés közül melyik érzékletesebb a fény mozgásos-időbeli eltűnésére. A csalogányok továbbra is megszállottan cifrázzák. A salakhányáson macska jelenik meg, farka szabályos, befejezetlen félkörben hajlik föl. Az égen ritkásan vibráló csillagok, masszív szétszórtsággal. Ez még nem augusztus. Kimegyek a vécére. Mikor visszajövök, még mindig lehunyt szemmel támasztja a fejét. Leülök szembe vele. Nem azonnal, csak néhány perc múlva néz rám. „Hogy hívják?”, kérdezem; de bizonytalan marad, hogy őt-e vagy a gyereket. „Emőke”, mondja rekedt hangon; mintha valamit elrontottam volna a hangsúllyal, ami helyrehozhatatlan. Mellét visszacsúsztatja a kombinéba, a csecsemő alá karol, föláll. Nincs semmi csomagja. Kimegy. Hallom, ahogy az átjárón átbotorkál a másik vagonba. Csikorgó ütközésekkel, rángásokkal megindul a vonat. A salakhányások, jellegtelen dombok még kilométereken keresztül követnek. A lombokon átcsillan a Duna. A fiatalember újra fölébred, mocorog, feje alatt szétnyílik a zsákvászon motyó. Valami vas villan ki. Kérdezem, hogy mi az. „Prizmázó kalapács”, motyogja, és tovább alszik. Tehát kőtörők; kőtörők a kőbányaprérin. Próbaképpen fölnézek a magasba, de a látvány akkor se csal meg. Dögkeselyűk árnyéka siklik a köveken; noha a levegő teljesen üres. Salakdombok elefantiazisa – mint valami elvetélt, magányos forradalom. Ugyanakkor meglep, hegy földrajzilag is mennyire pontosan betájolt minden: Bolívia. A feladat közös, csupán bizonytalan: egy fiatalemberrel kell közösen elvégeznem a bizonytalan feladatot; akit nem ismerek, és a nyelvét sem értem. Hamarosan eltévedünk, s már remény sincs, hogy ránk találjanak. Védett sziklaodúba húzódunk, kihajnalodik, elmúlik egy nap, kettő. Az éhségtől türkizkék pontokat látok a körmeim félholdján; nemi szervemet hajszálfinom drót tekercseli körül, szoros menetelességgel, amitől az egész olyan lesz, mint a bebábozódott féreg, mint egy játék-múmia. A szomjúságtól fehér habszivacs labdacsokat tudok köpni a tenyerembe, szétmorzsolom őket. Lisztnél finomabb por, a nap úgy égeti a bőrömbe, mint a zománcot. Érzem, hogy jó volna így hagyni a repedezetlen csillogást, de valami folyton rávesz, hogy ökölbe szorítsam a kezemet, teljesen indokolatlanul. S akkor lepattogzik az egész, és kezdhetem újra. A fiatalemberrel közben egyre mélyebb vonzalmat érzünk egymás iránt. Próbálunk tüzet gyújtani, de hamar elfogy, amivel táplálhatnánk. Elégetjük a ruhánkat. Ettől kezdve még oldottabban beszélgetünk, mindegyikünk a maga nyelvén. Csak napok múlva vesszük észre, hogy többet bóbiskolunk a megszokottnál, néha még állva is, anélkül hogy bárminek nekitámaszkodnánk. Ezek fontos részleten, mert nem kívánnak indokolni semmit, viszont hallatlanul élesek. Messziről még mindig hallom a csalogányokat. S mintha ez is megerősítené, hogy a feladat egészen másutt van. Nevetségesnek tartom, hogy valamikor, egy fényes teremben szmoking volt rajtam, és kiszámított mozdulattal tartottam a cigarettát. Nevetséges önhittség; különösen most, ha visszagondolok rá. Utána még napokig viszem a társam hulláját a kőbányaprérin; aztán ő viszi pár napig az én hullámat. A hasonlóság annyira megtévesztő ezekben az utolsó napokban, hogy legigazságosabb volna együtt vállalni a feladatunk csődjét, együtt meghalni, de valahogy nem jön ki a lépés, folyton váltanunk kell egymást: hol én cipelem őt, hol ő engemet. Így az is eldönthetetlen már, hogy a nyelv, amit beszélünk, vajon nem ugyanaz a nyelv-e, csak mindegyik a másik megfordítása. Amennyire vissza tudok emlékezni, úgy követem el az árulást, hogy előre bejelentem, mire készülök. Megvárom, míg rám kerül a sor, s a hulláját lefektetem egy sziklahorhosban. Még arra is gondom van, hogy a fejét föltámasszam egy kővel; így majdnem úgy érzem, hogy utánam néz, míg el nem tűnök. A levegő változatlanul üres, csak a keselyűk árnyéka követ továbbra is. Végül is ez vesz rá, hogy rohanni kezdjek. Képtelen vagyok elviselni a nesztelen madár-árnyékok iróniáját. Anyagtalanságukban is annyira számonkérők, hogy megszégyenít a köpet és izzadságszag. A vonat újra nyílt pályán áll meg, nem messze az állomástól, ahová állítólag igyekszem. Pár pillanatig tanácstalanná tesz, hogy minden döntés az én kezemben van. Milyen feladat lehetne még, aminek nem tudok megfelelni, amit úgy árulhatok el, hogy túlélem, hogy egykedvűen kilépek belőle? S amiért reménytelenül nem vonhat felelősségre senki. Itt már más a táj, nyoma sincs salaklerakodónak. A prizmázó kalapácson hűvösen csillan a holdfény. A piros pulóveres, aki szélről ül, kigombolt sliccébe dugja az összeszorított öklét. A mozdony rövidet rándít a szerelvényen, erre riad fel. Fehér nyálcsík dudorodik a száján, ahogy rám néz. Emberi mosolya van, s ez majdnem úgy érint most, mint valami illetéktelen ajándék. Mondom neki, hogy szeretném megnézni a kalapácsot. Hagyja, hogy kihúzzam a zsákjából, és suhogtassam a levegőben. A karcsú fej meghökkentően súlyos a hajlékony nyélhez képest. „Nem tudja, hol vagyunk?” – kérdezi. „Én már otthon” – válaszolom, és élvezem, hogy a nyél milyen jól simul a tenyerembe. Nem érdeklődik tovább. Föláll, odamegy az ablakhoz, és nézi a tájat, amit behunyt szemmel is jobban ismerek, mint ő. A holtág itt szélesedik ki annyira, hogy alkonyatkor lilás-vörös homoksivataggá mélyül. Az évszakok nem érintik a magányát. A falu négy kilométer; pontosabban, nem a falu, hanem az a hatalmas hulladékgödör, szeméttemető, ahol a beteg állatokat is elássák, miután rétegesen meszet öntöttek rájuk. Egyszerűbb volna az égetés, de ennek még nincs kidolgozva a gazdaságos technológiája. Bár lehet, hogy én vagyok rosszul tájékoztatva. S valószínű, hogy másról is szó van. N… kormányzóságból az egyik augusztusi reggelen, könnyű féderes kocsi fordul be a falu főutcájára, fehér porköpenyes utasával. A református lelkésznél száll meg. A parókia vendégszobáját bocsátják rendelkezésére, noha nem egyházi megbízatással érkezik, sokkal inkább egy közigazgatási természetű ügyben, ami összefüggésben van a helybeli rendőrőrs hatáskörével is, mások szerint az állategészségügy helyi problémáival. A vendégszoba ablaka orgonabokros belső udvarra néz, melyet egy kerekes kút s egy több méter magas farakás választ el a parókia nagyudvarától. Különös módon itt minden átmenetibb és pusztulóbb, az ágyások, a görbe szilvafák, a rönkasztal és rönkpad, a kiakasztott száradó fehérneműk. Még a fehérneműk is. Mondhatnánk úgy is, hogy itt folyik a látványosabb élet, itt várakoznak a házasulandók, a keresztelést és halálesetet bejelentők, az önkéntes véradók. Mégis pusztulóbb az egész, mint a belső udvar elhagyatottsága. A tartózkodó modorú főtisztviselő ablaka tehát ide néz. Ami korántsem jelenti, hogy maga a főtisztviselő is. A belső udvart a szomszéd üres telek felől is meg lehet közelíteni, egy szögesdróttal biztosított vasajtón. A főtisztviselő többnyire erre közlekedik. Mindössze két és fél napot tölt a faluban, de ez is elég, hogy a reménykedés és bizonytalanság legyen úrrá a hajósokon, akik csak a téli hónapokban hagyják el a szigetet, hogy másutt keressenek alkalmi munkát; s azon a néhány értelmiségin, akiknek van ugyan bepillantásuk az ügyekbe, bár sosem érzik úgy, hogy eléggé. A lelkészről tudni kell, hogy a szó legmindennapibb értelmében megszállott; akár arról van szó, hogy a falu nyomorékjainak, öregjeinek a tüzelőjét felvágja, akár arról, hogy egy lelket megmentsen vagy kárhozattal fenyegessen. A kertek alatt belopakodó jehovásokról úgy tud nyilatkozni, hogy a szavai égetnek. A piros pulóveres erre hajol oda hozzám. Arca arasznyira az arcomtól, a szájában felébetört Kossuth cigaretta. Öngyújtóm megvilágítja a fekete szemcsés bőrét. „A kőpor?” érdeklődöm, s megvárom, míg a kanócon elalszik a láng. Bólint, és kiveszi kezemből a kalapácsot. Könnyedén belecsap vele a tenyerébe. Mozdulata túlságosan is szakszerű és kihívó. Mutatja a vas tompa ívét; s magyarázza, hogy elég egy pöccentés, és a koponyacsont reccs. „Még egy bikáé is” mondja nevetve. „Azt nem tudjuk kipróbálni” nevetek én is, és visszaveszem a kalapácsot. Hosszan, erőset szív a cigarettájából, a parázs fölizzik. Érzem, hogy valamit megint elrontottam, ami helyrehozhatatlan. Nem voltam elég cinkos. Még mindig nyílt pályán állunk. Az ajtó nyitva, enyhe kereszthuzatban ülünk. A Duna felől hűvös iszapszag áramlik, hatodik hete nincs csapadék. A kutakban nyálkás a víz. A fiatalember kiáll az ajtóba, vizelni kezd. Közben más mocorgást is hallok; odalépek a kalapáccsal mögéje. Mutatja, hogy egy vakondot vizelt le véletlenül; még látjuk, ahogy ügyetlen gyorsasággal bukdácsol a holdfényben, a gazos kövecshalmokon. „Várjon, megfogom” mondja, és kikapja kezemből a kalapácsot, leugrik. Latolgatom, hogy ugorjak-e utána; aztán mégse. Egy darabig az ajtóból figyelem, ahogy hajlong, megáll, megmerevedik, időnként odakoppint a kövekre. Már lent van a töltés alján. Aztán minden átmenet nélkül lelankad az érdeklődésem. Visszamegyek a kupéba, és a másik oldalon hajolok ki az ablakon, a holtág irányába. Tulajdonképpen már rég leszállhattam volna, innét gyalog se sokkal hosszabb. Ha átvágok a holtmeder szélén a gulyacsapásra, éppen a szeméttemetőnél érem el a falut. A főtisztviselő a második nap délutánján azt is szemrevételezi. A féderes kocsin vonulnak ki ide is, ő, a rendőrőrs vezetője és a tanácsi hivatal vezetője. Gondosan körbejárják a bűzlő telepet a földpad szélén, mely a horhosnak beillő mélyedést körülveszi. A földpad biztonsági célt szolgál, az öngyulladás veszélye mindig fönnáll. A beteg és fertőzött állatok elégetésére vonatkozó megállapodás állítólag ez után a szemle után születik meg. Másfél éve lakom a faluban, de még nem láttam állatégetést. Továbbra is letaglózzák, elássák őket. Észreveszem a holdfényben, hogy a holtág fűzbokros prérijén egy szarvasbika tűnik fel, a lassított felvételek álomszerűségével. Vagy óvatos, vagy csupán belefeledkezett a saját nem sürgető mozdulatába. A régi Winchesteremet ujjnyit balra kellene fognom, még csapott célgömbbel is. A fegyverek konoksága – szeretném mondani: ösztönös konoksága – felveszi a versenyt a miénkkel. Ha előbb leszállok, most én is térképezhetném a teret, amibe betévedt egy pillanatra. Vállalhatnám az ő mozdulatlanságát is, mikor a pillantásunk összeakad. A szügy ideges rándulására egyik lábát is fölemeli, de valahogy úgy, hogy mégse mozdul meg. Kiszámíthatatlan, hogy bekövetkezett-e; s ez most már nyitott kérdés is marad. „Nagyon okos. A mulasztás így épül bele minden nyereségbe”, gondolom brosúraszerűen. S valami idétlen zajt várok, annyira művi a csend. Mintha a mozdonyunk is kihalt volna, semmi életjelet nem ad. Közben puha léptekkel (tornacipőben) befordul az ajtón a pirospulóveres, kezében a szétvert fejű vakond. A besütő holdfényben bizonytalan a jelenlétem. Nyitott sliccén kilátszik a fekete klott alsója, négy társa lefittyedő szájjal horkol. Meglepődik, hogy mögöttünk üres az ülés. „Leszállt?” „Nem, átment a másik vagonba.” „Ne látogassuk meg?”, s a vakondot tartó kezével megtörli az orrát. Bólintok, hogy jó, és én indulok előre. A kalapácsot is hozza, az ülések karfájára sorba ráüt. A szomszéd vagon utolsó üres kupéjában ül. Nem tudom honnét, most egy szakadt katonapokróc is van nála, azon fekszik a csecsemő. Meztelen lábát a szemközti ülésre támasztja, s melle újra kibontva félig. Még mindig domború a hasa a szülés után, s még mindig a várandósok mozdulatával fekteti rá a kezét. Rezzenéstelenül néz, amikor megállunk mellette, csak a pokróc szélébe markol bele, pár centit közelebb húzza. A pirospulóveres csalódottan csettint. „Azt hittem, nagyobb, mutatni akartam neki”, s a kalapács nyelével megpöccinti a vakondot. Mint egy lomha órainga, úgy leng a kezében. Az asszony a tenyere élével benyomja szoknyáját a térde közé, összeszorítja a combját. „A nagyobbik se játszana olyannal” – mondja mimikátlanul. Minden engedmény nélkül zárkózik be, és lehetetlen nem érezni, hogy ő az erősebb. Valahol, messzebb, újra rákezdenek a csalogányok, de eléggé szétszórtan az üres tájban. Köszönés nélkül hagyjuk ott az asszonyt. S már nem megyek vissza a kupénkba. Az ajtónál megállok, lelépek a lépcsőre. „Itt akar leszállni?” kérdezi hirtelen dühvel. „Akkor mi a picsának várt eddig?” Mondom, hogy erre nem tudnék pontosan válaszolni, különösen ilyen gyorsan. Elneveti magát. A vakondot odanyomja a kezembe, s a kalapács nyelével a vállamra üt. „Menjen akkor, le ne késse a lábmotorost!” Már messze bent járok a holtmederben, mikor a vonat megindul. Tömzsi pufogással nyomja ki a mozdony a szikrákat. A hártyásan pöndörödő iszap olyan hangot ad, mintha kiszáradt rovarokra taposnék. Alatta azonban majdnem kőkemény az iszap; a főtisztviselő féderes kocsija is nyugodtan elmehetne itt. A parti füzesek fölött a templomtorony éles körvonala látszik, a homokos gulyacsapás lelappadt, fehér csík. Tereptárgy, mondtuk valamikor. Hosszan kitartott, csapott célgömbbel célzás. A vakondot a bal kezemben viszem, két ujjammal csípem össze a szőrét. Már nem csöpög a feje, a vér belealvadt a gereznájába. Még a surranó hangok is személytelenek most. Egyedül a falu felőli magaslat, a homokbányától északra, ahol az ültetett fenyőerdő húzódik, egyedül ez a magaslat személyes. „Mindent számításba véve, csupán onnét lőhető be kielégítő pontossággal a holtág.” És benne én, aki még mozgok. Most kell vigyázni, résen lenni. „Az óvatosságot nem összekeverni a gyávaság vigyázatlanságaival!” Ugyanis semmi se kihívóbb, mint a gyávaság. S a feladat pillanatnyilag csak ezen a prizmás, repedés-mozaikokkal szabdalt iszap-prérin oldható meg. Csak itt a feladat értelme. A feladat rögeszméje. A már előzőleg likvidált vakond a megtévesztő és előretolt tereptárgy most – ő a csalétek, a konc, a felkínált áldozat. Tehát nem én, hanem ő. Én álcázva, biztosítva, a feladat érdekében. A vakond a csapott célgömb alatt. Igen, ez a legvégiggondoltabb stratégia most: a tetem újramegöletése. Egy pillanatig tisztán hallom, hogy a csalogányok áttelepítették magukat a magaslaton húzódó fenyőerdőbe. Kétszer megforgatom, és széles ívben elhajítom a vakondot. A holdfényben hibátlan röppályát ír le. Kissé alacsonyabb pálya, de azért így is van néhány pillanat, amikor az én nézőszögemből a fenyőfák csíkja fölé emelkedik a tömzsi test, majdnem súlytalanul. Lehetne úgy is mondani, hogy újra egyedül vagyok, nincs társam. Az árnyékomat nem vehetem számításba; egyrészt a holdfény nagyon elmosódó, másrészt… Nem tudom. Hirtelen cserbenhagy a bizalom a szavakban. Valószínűleg ez vesz rá, hogy minden erőmet összeszedve rohanni kezdjek a gulyacsapás felé. Közben csak annyi villan át rajtam, hogy gödör-hiány, árok-hiány… De ennél tovább nem jutok. Télen a szigetcsúcstól északra, tompa ék alakban, hatalmas homokpad nyúlik a Dunába, pár centis jég fedi, a dér erre fagy rá. Ha egyenesen az ék csúcsa felé tartok, nem tudom eldönteni, hogy a lábam alatt mikor és hol kezdődik a folyó befagyott medre. Elvileg, esetleg, már rég beszakadhatna a jég, s a meder gödrébe süllyedhetnék. A következő alkalommal szöges botot viszek magammal, és azzal szurkálom, kopogtatom ki, hogy hol a homokpad vége; az utolsó szilárd pont, ahol még beáshatnám magamat, mint valami kihelyezett, hősies megfigyelőállásba. Bár – és ez megfelelő értékűvé silányítja az egész idejétmúlt helytállást, az egész bizonytalan vállalkozást – teljesen fegyvertelenül. Gubbasztva ülök a jégen, s úgy is érezhetem magamat, mint aki utolsó, önkéntes célpontnak maradt, kicsit nevetségesen. Távolabb varjak röppennek fel a rianás hangjára. Hatos kötelékben köröznek. Árnyékuk annyi nyomot nem hagy a havon, mint az én pillantásom a hidegre tisztult égen. Már bokáig süppedek a homokban, mikor a kocsmából fölhallatszik a nagybőgő dallamtalan brummogása. A szemétlerakodónál erős pernye, égésszag csapja meg az orromat. A holdfényben is ki tudom venni, hogy kétnapos távollétem alatt bekövetkezhetett az öngyulladás. Vagy a főtisztviselő utasítására rendeztek egy próba-állatégetést. A szag mindenesetre ezt gyaníttatja. Szinte elviselhetetlen a bűz. Parázsnak nyoma sincs már, csupán a földpadon tudok kivenni szeszélyes koromfoltokat; mintha a láng a negatívját égette volna rá a töltés oldalára. Megszagolom a kezemet, hogy még érződik-e rajta a vakond fanyar büdössége. Nem érződik, biztos ott maradt valahol a holtágon. Lehet, hogy visszatalál az elhajított testhez? Ez túlságosan ésszerű lenne. Már két óra, mikor a libalegeltető főtérre érek. A tér közepén állatmázsáló, vaspántokkal szegélyezett deszkapallóval. Az állat erre lép rá; de kétoldalt vascölöp is van, hogy lánccal ki lehessen merevíteni, ha nyugtalan. A mázsáló mögött kavics- és mészkupacok. Azon túl a nemrég létesített Öregek Parkja, padok nélkül, körbe drótkerítés. A geometrikus virágágyások között elvágólag vezetett sétautak, néhány növendék fa. A park rácskapuján frissen festett lakat. A múlt századi Szent Kristóf-szobor lakkosan fénylik a fekete-fehér Walkidtól. A téren egy lámpa ég az akácfák között; az erős égő zöld fény-labdacsot gömbölyít ki a kusza lombokból. Az ablakok sötétek, csak a parókia szélső szobájából szűrődik ki fény. Arra kanyarodom. A kép majdnem megfelel a lehetséges várakozásnak. Az utcáról nézve, szemközt, pulpitusszerű emelvényen áll a lelkész, Bibliával a kezében. Előtte, nekem háttal, két idős parasztember ül, kicsit előrebiccentett fejjel. A falakon semmi kép, még a holland protestáns misszió színes Biblia-naptára sem. Csak a mészfehér felületek, s egy ernyő nélküli körte. A két paraszt kabátgallérja felgyűrődik, de azért így is látszik a nyakukból egy vonalzónyi csík, ami legénykoruk óta nem barnult le. Illendőség, hogy meglett férfi csak ingben végezhet mezei munkát. Hajuk frissen fölnyírva a koponya hátsó középvonaláig, a falusi borbélyok ízlése szerint. Ez a technika különösen kiemeli a nyaki csuklyás izom köteges kidudorodását, némileg hasonlóan a leromlott állatok nyakvonalához. Az időpont mindehhez valóban szokatlan; de tény. A főtisztviselő a második nap estéjét szintén a lelkészéknél tölti, vacsorára hivatalos hozzájuk; s ezt is bárki ellenőrizheti az utcáról. Az átlátszó függönyök csak jelzik a magántulajdon határát. A lelkész fia Svédországban él, fogtechnikus és dzsudó-tréner. Egy törékeny keramikus lánnyal él együtt. A színes fényképek meggyőzhetik a főtisztviselőt, hogy a lelkész a haladó protestáns vonalhoz tartozik. Helga meztelenül játszik a csecsemőjével, s a náluk vendégeskedő lelkészhez meztelenül megy be jóéjszakát kívánni. Ez Isten jóváhagyásával természetes, és kedves az érzékeknek. De a kertek alatt belopakodó jehovásoknak nem tud megbocsátani. Száztíz kiló, s a fél kezével össze tud roppantani egy nyakcsigolyát. A kocsmánál hallom, hogy távollétemben mit mulasztottam. Este hét óra után a szemét-temető gödrében tűz támadt, ki nem deríthető okból. A tűztől a hazatérő csorda megvadult, a terelő kutyák is elvesztették a fejüket. Végül két bika, öt üsző rohant bele a lángokba, inkább önként, mint elkerülhetetlenül. Egy borjút a lelkész a saját vállán mentett ki, a többi odapusztult. Hogy megrövidítsék az állatok szenvedését, a rendőrőrsön tárolt benzinnel – a lelkész ajánlatára – meggyorsították az elégésüket. Ezt még a kocsmaajtó előtt tudom meg, ahol egy nagyobb csoport tárgyalja. Különben a kocsma késői nyitvatartása is a hirtelen torlódó eseményeknek köszönhető. Egy darabig az ajtóból szemrevételezem a füstbe préselt helyiséget. Körbe a falon selyemhuzatos hangulatlámpák, legtöbbjét átpörkölte a túlméretezett körte. A helyiséget elválasztó álboltíven bronzszínű papírmasé dombormű: részlet a mezőgazdasági és ipari munka köréből, stilizált egyszerűsítéssel. Végül mégis bemegyek egy pohár sörre. Meleg lélötty, csak a felét tudom meginni. B. révrakodó furakszik oda mellém; a háború előtt két év jogot végzett. Köti magát hozzá, hogy doktor úrnak szólítson, a vállamat szorongatja, s váratlanul megcsókolja a kezemet. Ha valaki, én fogom megérteni, magyarázza; a zsidók a hetedíziglen átok miatt bűnhődtek, s a németek a hetedíziglen átok miatt vesztették el a háborút. Vizenyős a szeme, mint az űzött vadé, akit már űzni sem űznek. A szomszédja meséli, hogy a világhírű budapesti törpe-színház előadására a tűzvész után került sor; de a beígért nagy szám – a világ legkisebb két törpéjének a tánca – csalás. Összesen egy törpe volt, az táncolt egy törpebábuval. Közben öt forintért árusították a táncos-törpe nagyapjának a fényképét, az unoka aláírásával. Megpróbálok az utcai ajtó felé áttörni a tömegen, de pár lépés után elakadok. Bekéredzkedem a söntéspult mögé, hogy a hátsó ajtón az udvarra kijussak. Majdnem színpadszerű a hodály nagy udvar, rendszertelen melléképületeivel. Szétszórva néhány részeg a sötétben, az elgazosodott kuglipályán glédába állított bitumenes hordók. Átható vécé-bűz. Kifelé menet valaki belemarkol az ingembe, és összetéveszt a szobrásszal, akinek szintén ősz a haja. „Tudja, mit kellene? Negyed kiló élesztőt bele a latrinába, az mint a tésztát, kinyomná a szart az udvarra. Meg se lehetne állítani, ötször annyit csinálna belőle. Akkor majd lenne új latrina. Nem hiszi? Mi egyszer megcsináltuk Konstanzában.” Hazafelé újra hallom a csalogányokat. Otthon szórakozottan megnézem magamat a tükörben, s egy pillanatig majdnem ketten vagyunk. Már három óra, mire ágyba kerülök. Előtte kimegyek még az udvarra, nézem az üres utcát. A kocsmát bezárhatták közben, ismét művi a csend. A kerítés mellett frissen kaszált fű, a rózsabokron kitapogatok az ujjammal néhány kemény bimbót. Véletlenül tüskébe nyúlok. A számban egy kis vér. Itt, a felső soron egy négyéves fiú tereli össze hajnalonként a marhákat, hogy az Öregek Parkja mellett a többihez csatlakoztassa őket. Az ostora végén bőrzacskóba varrt körömnyi ólom. Mondtam egyszer neki, hogy ez nem jó, így nem durran elég nagyot. Azt válaszolta, tudja, de így jobban csíp, ha kell. Fél hatra már biztos kint lesznek.

 

Anakamphos

Itt fogok lakni.

A tenger a villa alagsoráig csapja a hullámokat.

Az elromlott redőny rése közt óriás-kaktusz csontos tüskéje szúr be. Meditáció: mikor romlott el a redőny? a tüske már úgy nőtt bele a résbe? a víz megdöntötte a kaktuszt, s a tüske így került a résbe?

Lelátok a kávézó udvarára. Most kövezik. Színes mozaiklapokat helyeznek a kásás betonba; a mester gonddal illeszti a lapok közé a formás kavicsdarabokat, díszként.

Egy kavicsot én is ledobok, és kitartóan figyelem, hogy az enyém mikor kerül sorra. Délután fél ötkor. Majdnem négy órát vártam rá.

Megkönnyebbülök. Föllélegzés a séta a mólón.

Még nyitva találom a postát, és feladok egy táviratot valamilyen hirtelen kitalált, hamis címre:

„Kiégett szipkámmal sorsközösségben. Mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó gödrében elszáradt törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”

A városka dombra futó negyede csupa romház. Tizenhatodik század. Itt bolyongok.

A kihalt utcán egy kutya jelenik meg, a szájában élő hal.

Mikor észrevesz, megtorpan, mellső lábát görbítve fölemeli, és félrefordítja a fejét. Mintha így kisebb volna az esély, hogy csakugyan tudomást veszünk egymásról. Végül beleejti a halat a sarkon egy akantuszleveles kőkorsóba, és tovább üget.

Ismét elmúlik egy fél óra.

A szemközti romház emeleti ablakán fiatal lány néz ki, zsinegen kosarat enged le a márvány gyalogjáróra. Annyira átlátszó és tágranyílt a szeme, hogy nem tudok kapcsolatba lépni a pillantásával. Mintha egy szomszédos romház belső kertjét figyelné.

A kidőlt kapun én is odalátok.

Egy citromfához kikötve, a kertben, zöld pulóverbe bújtatott majom ül, tetvészkedik és a heréit nyalogatja. De bizonytalan, hogy észrevette-e a lányt; és az is bizonytalan, hogy a lány észrevett-e engem.

Később harangszó hallatszik fel, kis idő múlva egy másik. Erre sietve kiköti a zsineget a kőoszlopos ablakkerethez, és gyorsan visszahúzódik a sötét szobába.

Én meg választhatok a hal és a majom között.

A halat választom. Kiveszem az akantuszleveles kőkorsóból, és beleteszem a kosárba; közben az üveges szemekről aprólékosan lekaparom a ráragadt moszatot.

Már erősen sötétedik, mikor esni kezd.

A kosarat még mindig nem húzták vissza az ablakba.

A szám széle sós az esőcseppektől, de jólesik nem letörölni. Csak akkor indulok haza, mikor zuhogóra erősödik. A nadrágzsebemben elázott gyufa, körömnyi ceruzavég, fagylaltos kanál, üres óvszeres doboz.

Kimegyek újra a móló végéig és visszasétálok. Közben sorba kidobálom a zsebemből a gyufát, ceruzavéget, kanalat, dobozt.

Otthon, a villa kapujában a kutya vár. A szájában most is egy hal. Mikor szólítom, a földre ejti, utána vakkantás nélkül elvágtat.

A tenger fölött sistergő fénnyel villámlik, és megvilágítja a mólót. A levélládában a délután bedobott újság ázik.

Megnézem a halat, döglött, a feje kettéharapva. A két kopoltyút visszanyomkodom a helyére, s farkával lefelé becsúsztatom a levélládába, az újság mellé.

Utána benyitok a szobámba.

A kávézó udvarán nylonlepedő takarja a frissen lerakott mozaiklapokat, a víz tócsákban áll rajta, az esőcseppek habosan csattanó krátereket ütnek a tócsákba. A mester a konyhaajtó küszöbén ül, éles lámpafényben, és üvegből issza a vörösbort.

Levetem az ingemet, s a kaktusz tüskéjére akasztom száradni.

A fiókban találok egy hatalmas nagyítólencsét. Megörülök neki. Úgy alszom el, kezemben a nagyítólencsével.

„Majd holnap”, gondolom homályosan még elalvás előtt. „Vagy tíz év múlva?”

 

Alakulások

Január 7. – Alapvető fölmérések. Térképet, dossziék, leltárak, szövegtöredék

Határidőre elvégezni, ami még határidőre elvégezhető

Betervezni egy tavaszi napfölkeltét, szemben a nudisták szigetével

Később tíz és tizenegy között

Rákkórház, Bossányi. Kiülni vele a fülledt dohányzó folyosóra, ahol a többi látogató is, kezükben a félig hámozott naranccsal, apró csomagokkal

Megnyugtatni Lolát, hogy most már tényleg igen, ha semmi nem jön közbe

Aztán anya. Temetés. De még bizonytalan, hogy hamvasztással-e vagy konzervatív módon

A könyvszekrény alsó fiókja. Kirámolni, megkeresni a színes képeslapot. Temkinék, Funchal-Madeirából. Castelo do Pico. Nagyítóval újra a virágzó fákat, a kék autóbuszt. Egy fehérkalapos nő, ahogy éppen lelép a járdáról

Választani egy piros és zöld zokni között

Kidobálni az üres orvosságos üvegeket, tégelyeket, leutazni Sopronba. Elaknásított senkiföldje, határzóna, fölötte a tájékozatlan madarak

Vörösmarty, utolsó évek. Elképzelni. Magány. A kocsisuk hiteles közlése (maga leste meg) – esténként kancsó borral bezárkózik, teleír négy-öt ívet, s mikor elfogy a bor, a gyertya fölött sorba mindet elégeti

Miért ne?

Inkább egy kék zoknit

Mindenesetre, erős kép: pusztuló kúria, kancsó bor, gyertya, zörrenő papírpernyék

Valahogy elképzelni. Utolsó hónapok. Mindenesetre két öreg név. Két valamilyen név

 

Az öregek szeretik, ha én is emlékezem?

 

Dacó nem elég öreg. Rakita és Pizel groteszk. Wujó? Vagy Florent és Udi? Mizla és Utáló? (Ez már a Váradi Regestrumban is.) Ugyanott Tibe, a váci kanonok; mellette Szerető, a szolgálóleánya. De ez sok. Túlságosan történelmi. Persze, azért bizonyos célra… Vagy Nini? Irma és Karolin? Matild? Ezek sem. Most valahogy nem. Akkor már inkább Andel. Andel és Stom (volt árvaszéki ülnök.) Valami se ilyen, se olyan a mai fülünknek. Valami közép-európai keverék. Esetleg Sztanna és Sztanisa? (A családfák sárgulnak, a temetők úgyis egyformák.)

 

1967. május 17, kora délelőtt, az ablak mellett állva… Ez viszont teljesen elsüllyedt. Fogalmam sincs. Csak ahogy visszafordulok, akkor: mikor a fény éppen ráesik a kiszerelt konnektor falba süllyesztett tokjára. Szigetelővel elkötött drótgubanc, sűrűn beszőve pókhálóval. Egy odaszáradt pók, de azért még így is fénylik belőle valami. Töredék

Póktöredék

 

Csíptetővel összefogott cetlik; köztük egy széttépve, de újra összeragasztva:

 

„Igen. Megközelítőleg húsz éve ugyanabból a műteremablakból nagyjában ugyanazok a folyamatos és nem hasonlítható módosulások. Az évszakok, mint általános kategóriák. Tél. A szomszéd az esőcsatornának támasztja a létrát. A nappalok és éjszakák alkalmi álöltözetei. Az idő itatóspapíron rögzített nyomjelei. Sőt, az itatóspapír, mint a lehetséges legtöbb; mint az egymásra préselődő körvonalak Rorschach-ábrái – (víz alatt ugató kutya, magányos cédrus, földközelben repülő fácánok, régi varratok egy friss seb roncsolt húsa alatt, barokkosan csipkézett szikla, colorádói vagina-hasadék, tüzérségi becsapódás, megdermedt füstbokréta, a lombok mögött illegalitásba húzódó lombok stb.)”

 

Ugyanott, félbehagyott kérvény, egy állás elnyerése ügyében:

 

„Tisztelt Uram! Lassan ötven év elteltével (száz), most mégis sokkal inkább, mint bármikor előtte, már csak annál is inkább, mert amire azelőttről emlékezni lehet, legalább is az én se rövid, se hosszú életemben, emlékezni mindarra a nyomorúságra, ami velem megtörténni se tudott, mert vigasztalanul (hatatlanul) kis pontnak érzem magamat, hogy a nyomorúság minden próbája megtörténhessék velem, most még annyi év elteltével is ugyanabban a lépcsőházban és lépcsőkön; vagy ha jobban fölvallatom a lelkiismeretemet, szinte pontosan ugyanabban a sötétségben, amire hiába gyújtunk villanyt, a fekete penész nem kopik le se az ártatlanságunkról, se a bűnösségünkről, amivel azt is mondom mindjárt, hogy senkit nem vádolok, még magamat se, pedig ha valamit, hát ezt kellene magunkon kezdeni – hogy egyáltalán alkalmasak voltunk olyan méltánytalanságok elviselésére, amit még egy állattal se, még egy érzéketlen tárggyal se…”

 

Két kopott szekrény között túlméretezett kampósszög a falon, rajta egy bekeretezett írás: „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!”

 

Mielőtt beutalnák az onkológiára, hónapokig foglalkoztatja egy ötlet, egy szorongató hecc. Pontos tervet dolgoz ki, hogy megrendezi a tárgyak passióját, kevés, de avatott közönség előtt. Egy tárgy nyilvános halálát; egy pohár rituális eltörését, mondjuk. Kezdve azon, hogy a pohár van, létezik, mint a millió többi társa, s mintha maga is azon igyekezne, hogy ne különbözzék tőlük, ugyanúgy felkínálja magát, hogy elmossák, ne mossák el, rúzsnyomot őrizzen vagy egyszerűen a megszáradt nyál csíkját. Csak a megfontolt, odaadó figyelem bonthatja meg ezt a távolságtartó harmóniát. S ez az első lépés. A következő, hogy számításba vesszük, mennyire összehasonlíthatatlan más poharakkal. Elkülönítjük. Kiválasztjuk. Rangjára figyelmeztetjük. A pohár így kerül egy meghatározott helyre, az asztal szélére, ujjnyi folyadékkal az alján. S ettől a pillanattól kezdve nőni kezd, saját lehetőségeire csupaszodik a kipécézett magányban. S így már ő sem korlátozhatja magát, kénytelen a sorsa fölé emelkedni. Példamutató áldozattá. Ezzel megkezdődik a várakozás csendje és lármája. Törődünk vele, és mégse vesszük semmibe. Kölcsönös függetlenségünk kietlenségében jutunk el az egyenrangúságig; és ez a pillanat az, mikor megajándékozhatjuk a halálával, ami már senkiével nem téveszthető össze. S teljesen közömbös, hogy ez milyen módon következik be – kiválasztott vagy véletlen mozdulat löki-e le, vagy huzat fújja rá az asztalterítőt. (Ez Bossányi szövege.)

Különben azt mondja, még mindig sajnálja, hogy az egészre nem kerülhetett sor. „Most már erőltetett volna.” Állítólag két hónapja van hátra. Néha úgy beszél a pohárról, mint egy közeli ismerősről. Egyszer így vall önkéntelenül: „Nem kívánom, hogy valaki más kezdje magyarázni neki… egy idegen! De hát úgyis odakoccantják, lenyomják a nyakát. Szépen, ahogy szokták. De mi köze lesz annak a passióhoz? Szolid, törvényes gyilkosság, egy kis barátságos fojtogatás. Esetleg még meg is úszhatja egy repedéssel. Vagy legfeljebb csempe lesz.” Kedvetlen mosollyal teszi hozzá: „Persze, annál jobb. Akkor már nem kell úgy vigyázni rá.”

 

F. meséli, hogy egy téli délelőtt veszti el a szüzességét a kisváros főterén. Az út jeges, a jobb lába előre csúszik, és egyből spárgát csinál az aszfalton, de olyan tökéleteset, ahogy a balettiskolákban tanítják. Csakhogy tréning nélkül, egy tized másodperc alatt. S hogy akkor, ez szakítja föl; és nyoma is marad a bugyiján. Hiteles, nem hiteles: mindenesetre se előtte, se utána nem tudott még fél-spárgát se csinálni, soha.

 

(Teljes zsákutca. Kiesés. Néhány szándékosan üresjáratú mondat.)

„Este hétre várom a vendégeket. Nem tudom, hány személyt, csak úgy futólag állapodunk meg a Margit-híd szigeti bejárójánál, hogy Szia, rendben, de azért ne csinálj belőle gondot…”

„Felgyűrt kabátujjal teszi meg az utat a szigeti bejárótól a hídfőig. A sarki büfében elemel négy papírszalvétát. Megalázó érzés, ha az ember elfelejt zsebkendőt venni magához, és nincs mibe meg hová…”

 

Pár nap múlva betévedek az Imbiszbe, éppen zárás előtt. Harmadosztályú leprastáció, nem messze a „budai hídfőtől”. Elkedvetlenít, hogy ilyen katonás kifejezéssel is meg lehet határozni a helyét. Az arcok láva-kékek a neonfényben. A söntés mellett ott könyököl a paneles is, piros sállal a nyakán. Ballonkabátja nem illik bele a koratélbe, de azért fölidézi az ötvenhatos ballonkabátokat. Itt, az Orfinál vágják ki először a zászlóból a vöröscsillagos címert, s marad a fehér vászon, lyukkal a közepén. Először egy ápoló dugja át rajta a fejét, aztán egy női beteg, zöld pizsamában. A paneles rummal keveri a sört. A szövege zárás előtt többnyire ugyanaz, ilyenkor már nem sokat variál. „Szakikám, egyszerűen megy az, csak odaáll az a zsiráfnyak, és szépen köréd rakja azokat a hervadt paneleket. Már kész is a családi zugoly a nyolcadikon. Na? Magadtól jutottál volna ilyen baszom magasba? Csak az állami segély, más nem képes rá. Ha kifelejtik a lépcsőházat, akár ott is maradhatsz. Az ilyesmit nem lehet gyerekekre bízni, szakikám. Ha meghúzod a vécét, biztos lehetsz, hogy az egész ház hallja, ahogy megy lefelé a massza. Na? Van ellenvetés? (Lehalkítja a hangját.) Szakikám, meghúzhatjuk a láncot a jóisten kopasz feje fölött…”

 

Lolának minden hányivetisége mögött is van valami bazaltkemény okoskodás. Este újra felhív, és a következőket adja elő: vajon, ha nem a Margit-híd szigeti bejárójánál futunk össze Szirákyékkal, hanem másutt, mondjuk a pécsi gyors étkezőjében, sor kerül-e köztünk az elhangzott néhány mondatra? Tehát egyszer, a dolgok esetlegessége. A másik: ha a pécsi gyors étkezőjében találkozunk össze, a szigeti bejárónak az a négyzetméternyi szöglete, ahol ugyanakkor topoghattunk volna, csakugyan üres volt – helyesebben, ugyanúgy nélkülözött bennünket, mintha se itt, se ott nem találkozunk? Egyszóval, a lehetőségek valami módon mégis… akár utolérnek bennünket, akár nem?

Furcsán érzem magamat. Tulajdonképpen bosszant ez a nem is rossz érvelés. Nem szeretem ilyenkor, ha helyettem, kívülről, s főképp idő előtt… Szándékosan dobom vissza a témát, talán egy kicsit durván is: „Te ide figyelj… mind a ketten valóságos telefonkagylót tartunk a kezünkben, igaz? Hát erről van szó.”

 

Valami elromlott átmenetileg. Indokolatlan kapkodás.

Esetleg Bártfai G. Márk élettörténete inkább? Aprólékos részletek. Faragott kalotaszegi dobozban néhány fölbontatlan levél. Kifizetetlen számlák. Kitöltött útlevélkérőlap. Gémkapoccsal összefogott, régi lottószelvények. Stb. Sok fontosabb is. A ruhák. Három értelmetlen gondossággal becsomagolt, repedezett cipő. Egy férfi és női bakancs. Ez annyira élesen kiugrik, követelődzik, hogy érdemes volna lerajzolni őket (ha Van Gogh nem festett volna már ilyesmit, egyszer és mindenkorra: az elnyűtt bakancs ontológiai csendéletét).

Hagyni inkább.

Inkább arról: a bakancsok és cipők az előszobaszekrény alsó rekeszében szijáccsal bélelt Tungsram-dobozokban. Vigyázva lehet csak hozzájuk férni, a föléjük hányt kacat a lassú földcsuszamláshoz hasonló…

 

(Közbevetőleg, a fürdőszobában.) A levéltár tornyán erősen csillog valami fém vagy üveg. Történelmi Buda! A díszletek még a régiek, de már pocsékul összekeveredett minden. Az Inka községből való Vutuknak (1213), aki felszabadította Figmoz nevű szolgáját, fogalma se volt rólam. Minden esély megvan rá, hogy rólam se lesz, hiába csillog úgy a levéltár tornyán az a fém. S folyatom a csapból a vizet, mint valami folyékony példázatot. Kicsit komolyabban kellene venni azt a kurva időt! Különben is, elég bágyadt délutáni napsütés ez –

„…pedig mesélnivaló kora március, elmulasztott évek, nők, nyitva felejtett csap. Két háztető között kiláttam a tengerre, mikor égett mögöttem a város, szóltak a szirénák, a megolvadt aszfalt lávaként folyt be az ideiglenes óvóhelynek berendezett alagsori mosókonyhába. Az aszfaltban méretre mumifikálódott család: az apa a leghosszabb, az anya már rövidebb, a fiú még rövidebb, a kislány egészen kicsi. Nektek mondom ezt, akik kétszáz év múlva se lesztek felnőttebbek, mint mi! A vécén is ugyanolyan bamba elmélyültséggel fogtok magatok elé nézni – pedig csak az én életemben is mennyit fejlődött a lehúzók szerkezete, technológiája! Vagy a kénpor előzetes alkalmazása, majd a foszforbombák utána, majd később, már nyugodtabb körülmények között, a megolvadt aszfalt eltávolítása a mosókonyhákból, a pincékből, és egyáltalán, az eltakarítás hangyaszorgalma…”

 

Bossányi állapota megbízhatóan romlik. Titokban megnézi az elkülönítőt, ahová valószínűleg ő is bekerül. Az ablakból a tűzfal csíkja mellett a park fáira látni. Lombok. „Mögöttük persze az ágak, a zsigerek, csak az ravaszul el van tussolva ilyenkor. Mondhatnám, rohadtul vagyunk felöltöztetve erre a kis mulatságra, csak ugye, a szag! Mindenesetre, igyekszünk nem odaszagolni, ameddig lehet…”

Megfigyelem, hogy Bossányiból valaki más beszél, más hangon, ez nem az ő stilisztikája. (Vagy eddig se az övé volt? Kié? Az enyém?).

Van egy emlék-Bossányi, akit föl lehet idézni, el lehet képzelni, mint ezeket a szétszórt narancshéjakat a padon. Ennek a közvetlenségnek vége. Időnként úgy érzem, hogy hárman ülünk itt ketten, a dohányzó folyosón. (Sőt, ha nagyon akarom, az egész kollekció – Dacó, Rakita, Pizel, Wujó, Florent és Udi, Mizla és Utáló, Tibe, Szerető, Stom – az ezredes? –, Nini, Irma és Karolin, Matild, aztán Andel, Sztanna és Sztanisa vagy Bártfai G. Márk, esetleg maga Vutuk is.) Egyszóval, mi, és ez a… Nehéz pontos szót találni rá.

A folyosó kínosan hosszú és fehér. Tejüveg lámpák. Néhány fal mellé húzott (történelmi!) tolószék. Kerekes hordágy. Az ajtók fölött karéjosan lecsüngő villanydrótok, pattogzik róluk a festék. A drót belső fele érintetlenül piszkos: látszik, hogy már akkor ugyanígy lógtak, mikor a folyosót újra festették. Mögöttük katedrálüveges ablak, de csak fél magasságig, kintről sárgás fény szűrődik be.

Bossányi megtörli a szemüvegét, kiveszi a füléből a vattát. „Mi az… mit nézel ott kint?”

Tétován elmosolyodom. Nem tudom, mit mondjak. Tényleg nem néztem semmit.

 

Több napos szünet után hirtelen, zavaros indulattal:

„…persze, szeretnénk! Jó volna, ha tudnánk… Hogy aztán majd meglátjuk? És azok a poros, hű fogalmak? És ez a kielégíthetetlen éhség? Lehet, hogy mégis ez az utolsó panoráma? Az utolsó, ahol még a szavamat, a nyelvemet megértik? De végül is, mit hírül adni – hagyni? Magyarán: nem csupán azt, amit itt vagy ott, hanem sokkal nyíltabban mindenütt sehol se. A városnegyedben, az utcában, a falban, a falban a résben, a rés városnegyedében és utcájában, a résbe beépített falban, a biztos semelyikben… Kívülem-bennem, bennem-nélkülem, papíron, papír nélkül – s esetleg éppen a saját szavaim ellenére! De nem akarok érzelmes lenni, a dolog sokkal világosabb: egyszerűen útban vagyok, hogy elveszítsem a cella-hazámat. Vagy merjem azt mondani: a hazánkat? S közben, talán, egy más testvériség felé, minthogy a dolgok és én, a dolgok és mi… Egy biztos: mindez még soha nem volt annyira világos előttem, mint most, mikor a legmegalázottabban tudom a személyes céljaimat és panaszaimat, az éhséget… Bár ugyanakkor érzem a képtelenséget is…”

Nem; visszafordulni innen. Egyszerűbben. Vagy legalábbis, nem így. A leghelyesebb az volna, ha akaratlanul lehetne másról, és legfeljebb vízjelként…

 

Mint ez a vakító júniusi reggel: ha akarom (ha úgy nézem), szinte olyan, mint a havasok. Az is benne van.

Haha: egyáltalán melyik van benne a másikban?

Ez már jó. Valami.

 

Valószínű, hogy ez a Bártfai G. Márk a legrosszabb. Tipikus millenniumi almanach-név. Most erről lefújni a port? Valahogy nem vonz. Akkor már inkább az egyszerű dr. Sziráky. (Itt csak az zavar, hogy Bossányi kezelőorvosa.)

Mégis jobb az Andel és Stom, a Sztanna és Sztanisa. Az ugyan nem elég világos, hogy melyik a férfi, melyik a nő – bár egy bizonyos koron túl… És a származásuk is bizonytalan.

Két öreg bakancs a hóban.

Csak öregek mondhatnak ilyet egymásnak: „Én sírok? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”

 

Mindenesetre: tél és hó, tél és hó.

Ajándék ez a vakító június.

 

„Istenem, ezek a lehalkított kivégzések! Öregség! Pedig, ha az a sok szárnyas angyal egyszer repülni kezdene…”

 

(Zárójelben mondva: egy világ omlik össze bennem, miközben felépül. Beletartom a kezemet a gyertya lángjába… még mindig… min…)

 

Másnap a fiók magától zuhan ki a sublótból. Tompa csattanása idétlen humor, sehogy se illik a délutáni csendbe. Andel azonnal kotorászni kezd a széthullott kacatok közt. Ugyanis ez a fiók amolyan tároló, tárház-féle, legalábbis addig, amíg majd… Ami megint nem sokat számít. Ez a nagy halom szemét legalább annyira holnapi szemét is, noha lehet, hogy ugyanakkor egyáltalán nem, sőt, ellenkezőleg, éppen holnaptól kezdve…

Nézem Andelt (vagy Sztanisát?) a konyhaajtónak támaszkodva, hogy mit kezdhetne a kacatokkal, ha mondjuk a dolgok már régtől, pusztán önmaguktól és önmagukban is, és nemcsak mostantól kezdve bennünk, bennetek, akik itt most együtt…

Persze, különböző árnyalatok matematikai zűrzavara is ez, ha meggondolom. Feltéve, ha szükséges a meggondolás. S nem inkább az a mélyebb sodrás, ami legbiztosabb igazolása annak a félbehagyhatatlan és örök –

Illetve, annak is, amit még csak ígér: a kacatok mozdíthatatlanságának.

 

„Ovális képkeretben a tizennégy éves korombeli képem: mint a végletes átmenetiség mindig újrakezdődő megtorpanása. A keret formája, a ruhám, a szoknyám vízszintes hullámvonalakba ráncolt fodrai, a frizurám negélye a sok tündérien könnyed, lebegő csimbókkal, a derekam fölé behúzott természetellenes karcsúsítás, ami hivatva lett volna kiemelni a mellem domborulatának »topográfiáját«, két olyan domborulatét, ami még úgyszólván nem is volt, s amennyiben volt, a besárgult kép mit se árul el belőle, csupán a természetellenes karcsúsítás szabászi vonala utal rá, mint leendő kialakulásra, s már előre úgy, hogy minden érzéki elképzelésemmel ellenkezzék a saját testemet illetően, utálkozva minden merev »topográfiától«, rábízva fejlődő idomaimat a várakozás hitelesebb valóságára, amilyen, például, a soha megnyugodni nem tudó ringás, a szabott (szabászi) forma teljes megtagadása, a lehetőség ígérete, a megmozdulásé… Valójában ezért szerettem szaladni mindig, a közbeni állapotért, a ruganyosság változataiért, ágak csapódása között, mikor a mellem ringásával, a ringásban tudtam közölni mindennél jobban…”

(„Az igazság az, hogy sem a kép formája, sem a ruhám, sem a frizurám nem volt, és nem is lehetett hiteles már a maga idejében se. A tévedés már a megörökítésnél kezdődött – amire a családom olyan sokat adott. Már a mozdulatban, ahogy a fekete kendőt ráterítették az állványos fényképezőgépre – »A kicsi Andel… »A kis göndör hajú, szőke Andel… »Bokája fölött az elnyúlt vízcsepphez hasonló anyajegy… »Az első szavak szótára [puha bőrnoteszbe jegyezve, dátummal]… »Az ősz mozdulat, ahogy a redőnyökön becsapódó fénysávba először a homlokát tartja bele, aztán a szemét…”)

Kicsoda?

 

Doktor Sziráky (Lola nagybátyja?) halkan most lép be, most húzza be maga után az ajtót, s a játékokkal megrakott polc tetején egy homokozó tálkában elnyomja a cigarettáját. Mentolos orvosságszaga van, amit az onkológiáról hoz magával. Egy pillanatig nem szól semmit, csak pukkant a szájával, ami egy régi, közös játékukra emlékezteti őket. Utána odamegy az ablakhoz, felhúzza a redőnyt. Rámosolyog Lolára.

– Nem jobb így? – kérdezi, s megsimogatja a szőke fürtöket.

Andel szelíd határozottsággal rázza meg a fejét.

– Nem – úgy jobb volt.

(A csend annyira átható, hogy – gyermekszobai képtelenséggel szólva – még a repedések is önként csukják be magukat, hogy ne zavarjanak, helyesebben, hogy ne legyenek… Ettől kezdve azonban nem történik semmi. Nem akar történni. Pedig itt lehetne a magja egy olyan beszélgetésnek, aminek a távlatai és rétegződései – igenis, a valósága…

Vagy ellenkezőleg: a folytatás csődje lenne mégis a remény valamilyen szakadéka? Hogy másképp, újra – aztán megint másképp?)

 

„Stom, mi az a gondolkodási akauzalitás…?”

„Mit tudtunk mi még valamikor, Sztanisa…”

„Már a fanszőrzetem is… mint egy kopott bozótos…”

„Mondják, egy ilyen csöndes rothadásban az ima mindennél többet ér. És mégis… Nem tudom, lesz-e még erőm valaha imádkozni.”

„Én Sztanna neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled… most ez a süketség… fehér… ez a fehér gödör…”

 

Bízzátok a teológiát a gyerekekre, azok majd kitalálják jobban!

 

Közben váratlan telefon. Bécs. Iskolatársam, R. Laci, akivel elég ritkán találkoztam az utóbbi években, de ha mégis, akkor változatlanul a régi cinkossággal, a közösen átélt ifjúság öntévesztéseire támaszkodva… Autószerencsétlenség érte. Lehet, hogy a körülmények pontossága nem elég világos, de valamilyen mozdíthatatlan kép mégis kialakítható, amit döntően már semmi nem változtathat meg: mert ő nem él. Az öt gyerek, akik súlyos sebesüléssel mind kórházban vannak, csak másodlagos tanúk, hiszen nem ők ültek a volánnál. A közvetlen motiváció pusztult el, a tragikus tény létrejöttének a fókusza.

Vagy lehet, hogy R. Lacival is csak egyik változata szűnt meg annak a legszemélyesebb történésnek, amire mégsem lehet úgy hivatkozni, mint a legutolsóra, csupán mint olyasmire, amiben a feltételezések és utalások…?

Lehet, hogy amiről szó van (szó lehet) – valóban mindig csak érintőlegesség?

(Majdnem kiszámított, banálisan mellékes adat: úgyszólván minden összetört a kocsiban, csak Lili – nem Lola! –, a legidősebb lány gitárja maradt sértetlen.)

 

És mégis. Mindent elsöpörve, most ő maga, R. Laci a legténylegesebb tény. Bár – és ez ami megzavarhat – nem jobban és nem kevésbé, mint Sztanna és Sztanisa, Stom és a többiek. De még doktor Sziráky is vagy Bossányi. Vagy akár Lola. Talán még az én helyzetem a legkétségbevonhatóbb; s ezen csak úgy segíthetnék, ha makacsul nyomon maradok, egy teljességgel láthatatlan nyom vonzásában…

Jó két óra hosszat tompa süketséggel nézem a telefont, s apró babrálásoknak tulajdonítok nagy jelentőséget.

Egy cinke kopogtatja kint a jeges ágakat, de nem fordulok meg.

Előttem piros erdélyi szőttes, a fűtőtest mellé tolt asztalkán. Az asztalon nyírfából barkácsolt lámpa, háncsból font, kisformájú ernyő. Lehetne folytatni; csak ez így annyira meghatározott már, hogy szinte nincs is jelentése…

Ami sokkal jelentősebb: Andel most csakugyan a konyhaajtónak támaszkodik, és onnét fülel ki a csoszogó lépésekre. Hallom én is a lépéseket; pedig még nincs itt a postás ideje.

Vagy Sztanna rugdos valamit az előszobában?

 

Hosszabb ideig csak R. Laci keze a piros szőttesen.

 

Bossányi szintén erdélyi, akárcsak én, csak ő Petrozsényből. Hirtelen leemelem a lexikont – beletartozik ez is a „babrálásba” –, kinyitom. A Pallas-ban a Nemes ág-Pillér a tizenharmadik kötet (nem a legjobb előjel). „Petrozsény kisközség Hunyad vármegye P-i j.-ban (1891), 3374 oláh, magyar és német lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral, pénzügyőrbiztosi állomással, fűrész- és zsindelygyárral. P. a szénbányászat egyik jelentékeny gócpontja. A széntelep itt 730 m mélységig sem ér véget, úgyhogy a kimeríthetetlen kőszéntelep egyike Európa leggazdagabb barnaszén-medencéinek. Közelében van a Csetátye Bóli barlang.”

De ez sem változtat a helyzeten: R. Laci keze még mindig a szőttesen. A fotel, amelyikben a múlt évben ült, ugyanott áll most is. Szemben a nádszék, amelyiken karfára vetett lábbal én ültem akkor. Nos, erről nehéz számot adni. Ha akaratlanul játszani kezdek a behelyettesítéssel, saját váratlan és tragikus megszűnésem semmivel se valószínűtlenebb, mint az övé. De még ennek ellenére is: ő már akkor is most nem ült itt velem, hogy majd én alkossam meg a képet, amit majd ő fog csak tudni, a közölhetetlenségig. Illetve, ő sem, mert végül is nekem lehetne szükségem rá, hogy megalkossam. S ha valaki, csak én láthatnám teljes összefüggésében a dolgokat (ha akarom), noha egy órával ezelőtt még semmiről semmit…

 

A földre szóródott kacatok között van egy kilencszáztizenegyben keltezett K. u. K. képeslap. Ausztria. Felteszem, hogy annak idején én küldtem apámnak egy nyári csavargásomból. (Így most lehetnék megközelítőleg nyolcvanéves, mint Stom.) A képeslapon egymásra torlódó hegyek háttere, a szűk völgyben kígyózó országút, hirtelen éles kanyar.

Lehet, hogy éppen ez az, amire kezdettől fogva most van szükségünk?

A helyszín látszatra annyira félreérthetetlen, hogy azonnal ráismerek. Hozzátehetném, hogy a kanyar körülbelül százötven-kétszáz kilométerre fekszik Ramsau-Dachsteintől – ez azonban pontatlan megjelölés. A tény, a mi tényünk, se azelőtt, se utána nem „feküdt” sehol. Csupán szüntelenül előlegezte magát, hogy legyen majd valahol, ahová „lefekszik”, és megvalósuljon, egy olyan „fölkeléssel”, ami kizárólag attól függ, hogy én hogyan alkotom meg a képet, most. Ami – ha úgy vesszük csupán olyan egybeesés a karambol hűlt helyével, hogyha bennük, a kettő között volna is esetleg valami rés, amin keresztül…

Talán akkor.

De nincs. Nincs igazán ellenőrizhető topográfiája R. Laci halálának.

 

„Sztan… Sztanisa, hallasz…? Szégyen így elsorvadni… Én nem várom meg a végét…”

 

Viszont itt vannak a szokásos külső körülmények: a falu, a település. Ramsau-Dachstein viszonylag megragadhatóbban él a tudatunkban – bár az is inkább egy folytonos elképzelésben, mert a ház, amelyet megvettünk az erdészettől, még elég alapos javításra szorul. Pontosabban, nem feltétlenül, csak a gyerekek szeretnének néhány átalakítást. Lili egy külön manzárdszobát (ahogy az özvegy írja később) – ott akar berendezkedni a cuccaival, a Joan Baez-együttes színes fotóival, miniatűr konyakosüveg-gyűjteményével, gitárjával, klasszikus és újgörög szótárával, a szakkönyveivel. De még így is állandó átalakulásban kell látnunk az alig másfél éve megvásárolt házat – mert még egy ház sem (ha csak meg nem öljük azt is) – még egy ház sem maradhat két pillanatig ugyanolyan. Olyanná csak állandó elkésésében lehetne ahhoz képest, amilyenné éppen kénytelen lenni, folyton…

 

Az esőcsatorna félig leszakad, de a hó így is púposan rátornyozódik. A szomszéd az esőcsatornának támasztja a létrát

 

S mindez karácsonykor, Szenteste délelőttjén. Az asszony már lent várja őket a házban; úgy egyeztek meg, hogy fagyújtásra érkeznek. R. Laci tárcájában a ház átalakítási tervrajzát is megtalálják.

 

Mégse jó ez a Ramsau-Dachstein. Akkor már inkább Petrozsény; mint múlt, mint Atlantis vagy valami hasonló –

És igenis: éhség… valamilyen éhség emléke! Ami darabjaira esett – s amit mégis jó volna valahogy összesöpörni.

 

De ilyen hóban? Mikor még a kapuig se lehet?…

(Egyáltalán: milyen kapuig?)

 

„Hiszen mondom! Keserves szarakodás így, kezétcsókolom, de csak azért, mert nem fogja soha rendesen annak a hólapátnak a végét. Andel! Meg kell fogni, ugye, ha még tetszik emlékezni rá, csak jól meg kell szorítani, de hiába mondom neki, úgy jön belőle a káromkodás, mint a vassípból a hang…”

 

Pedig a hó világít, a hó ragyogva tud sütni! Istenem, ha egyszer a hó fölszikrázik…

 

„Stom átbotorkál a sötét hallon. Még sötétben is pontosan tudja, hogy hol van a kiszerelt konnektor lyukja. Sztanisa mániákusan oda rakja az ütős óra réz felhúzókulcsát. Odanyúl, de csak a kőkeményre száradt szigetelő bunkókba akad az ujja. A kulcs nincs ott. Szeretne valami kertbe kinézni, de még alig szürkül, az ablakokon több éves piszok. Benéz a lány szobájába. Üres. Pedig a kert ott van kint, mint tegnap, tegnapelőtt, csak valahogy nem lehet mégse biztosra venni…”

 

Igen – „az örök éhség kezdődik itt, mely sosem csillapul. A szerető szív és teremtett lélek belső vágyódása és epedése ez valami meg nem teremtett jóság után… Akik ezt megismerik, a legszegényebb emberek, mert mohók és falánkok, és kielégíthetetlen éhség gyötri őket. Bármit isznak, esznek, sosem laknak jól, mert ez az éhség örök.”

Nem – „Krisztusé az éhég!… Éhsége mérhetetlenül nagy, megesz bennünket tetőtől-talpig, mert mohó falánk ő, farkasétvággyal még a velőt is kieszi a csontjainkból… Először elkészíti a lakomáját, és szeretetével kiégeti minden hibánkat és bűnünket. Aztán, ha már megtisztultunk és megsültünk a szeretet tüzén, kinyitja a száját, mint egy ragadozó, aki mindannyiunkat be akar kapni…”

 

(Ellenstrófa)

 

Lehet – „lehet, hogy valahol itt vérzik el az igazság, mégis; az az igazság, amit olyan lelkesen komolyan kell venni, mert különben vér nélkül vérzünk el, aminél nincs dicstelenebb. De tőlem ne várjanak többet. Aki többet vár, csalódik. Adós maradtam a hazugságokkal, s ezt sose fogják megbocsátani nekem, akik maguk örökké kölcsönökből élnek, a vágyak kölcsöneiből. Én csak azt költöttem el, amim volt, de azt az utolsó fityingig. Csodálom annyira az életet, az embert, hogy megér az egész egy ilyen védtelen költekezést, ilyen kiárusítást…”

Persze – „azokat a szép lángolásokat, melyekből az öröm a maga hasznát igyekszik lecsapolni, azt a lángot gargantuai hugyozás oltja ki szüntelenül az idők végezetéig”…

 

Temkinéktől jön közben újabb hír: most a Kanári-szigetekről. Röpködnek, mint a kanárik. Haha! De ők is ugyanabban a cellában! („Igaz, Stom?” „Igaz, Sztanisa?”)

 

Hogy félreértés ne legyen – Bossányi még él. Sőt, kicsit ritkábban is látogatom újabban; pedig éppen most kellene gyakrabban. Csak hát, Lola sok időmet veszi el. Aztán itt van Andel, a többiek –

Nem dicsekedhetem, hogy következetes vagyok a részvétben, ha valami éppen közbejön…

(Úgy látszik, mégis jogos a kérdés: „Nem volt Jézus valóban részeg, mikor a szeretet arra ösztönözte, hogy leszálljon a legmagasabb mennyből a föld legalacsonyabb völgyébe?”)

 

Szóval – gödör.

FEHÉR GÖDÖR – ?

(Nem cím; csak gondolatfoszlány. Eszelős jegyezgetés. Néha az elviselhetetlenségig zavar a szemem élessége.)

 

Talán a mai nap. Talán –

Valami elcsendesedett mára. Úgy ébredni, mint egy üres légyfogó, még szűzen, zsákmány nélkül. Vagy éppen: a zsákmány már benne foglaltatik az ürességben? Most akár el is vérezhetnék, és nem venném észre. Nagy jóindulat a szívben, minden és mindenki iránt. (Vagy éppen: a túlzó megértés közönye?)

Fél óra álldogálás a műteremablak mellett. Amolyan reggeli úrfelmutatás, a reggeli nap fölemeli a park fáit. Nem nagyon, csak annyira, hogy a gyökerükből is látszódjék valami. Így jó. Így igaz. S most már vissza is ereszkedhetnek a helyükre – mi láttuk, hogy egy pillanatig történt valami kivételes, és ez elég.

Sorba megsimogatni a járókelőket, és nem adni semmi magyarázatot. Majd ugyanennek, minden indulattól mentes dúr-változata: egy hangtalanságig diszkrét sorozat hirtelen le is teríti ugyanazokat a járókelőket. De úgy, hogy mindegyikük megőrzi (utánozhatatlan ajándék) az utolsó mozdulatot, arcukon az utolsó vonást. S mindez a reggeli, nyári fényben, egyetlen pillanatba sűrítve a lényeget – Mint a földmívelő felszántott földbe magot vet S várja virulását istene s munka után, Úgy a sírokkal felszántott földbe koronként Hordja halottait a végtelen emberiség És haloványan a dús, a szegény és a koronás fők Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva, vegyest – (ennek megkegyelmezett a kancsó bor mellett a gyertyaláng).

 

Mellesleg lehet ezt másképp is –

„…a hangelnyelő holttérben nem hallatszik a gránátrobbanás. A fennsík két meghatározott pontja között húzzák végig a vassodronyra erősített célpont-bábukat. Ez csak világos, nem? Karpaszományos!!!”

Az ilyesmit beleverik az ember fejébe.

 

Akkor is: Sztanna és Sztanisa sebezhetetlenek. Vagy Andel is. Stom is. Mindegy. Szeretem őket. Hogy ilyen makacsok – azért?

 

Mintha csakugyan Lola (vagy valamilyen Lola?) takarítana kint a másik szobában. Később hallom; kimegy az előszobába, a konyhába, a kamrába. Valószínűleg ott ver le valamit – egy boros – vagy dzsemesüveget?

 

„Hány óra, Sztanisa, mondjad már! Tényleg olyan vagy…”

Tulajdonképpen két szoba választja el őket egymástól, az egyiket kiadták bérbe egy lánynak; a lány szobájában keresztben fekszik a földön a gitár…

Sztanisa hosszan csurgatja a fürdőben a vizet; Lola kezében hússzínű protézis. Bántja a szemét a hajnali fény; vagy inkább a hótól hunyorog. „Te, ez a hó!”, mormogja. Melle löttyedten lúdbőrös a hálóing kivágásában…

 

Jövel te szép mátka, kinek csak árnya vagy…

Jaj, vigyelek, vigyelek, szép aranyom…

Ha úgy tetszik Neked, megnősülök, és sok-sok gyermekem lesz és rokonom – mondja Jézus az Atyának…

Lola, Lili, Sztanisa, Andel, Miasszonyunk méltó képmása, kivéve a Szüzességet…

 

Stom: „Négyszázötven forint nyugdíj. Szerintem prosztatarák is. Most vagyok Nyolcvanéves.”

Sztanna: „Hét év börtön, ebből négy szigorított elkülönítő. Rehabilitáció. Most vagyok nyolcvanéves.”

Egy Hang:

 

„Akkor kinyílik majd a kürt szavára Isten általános és központi pénztára!”

 

(Castelo do Pico, kék szemetesvödrök, fehér kalapos nők, átforrósodott homok, meztelenül a hűlő homokon…

Akkor se. Most nem. Ez ellenem dolgozik.

Töredezett fény a piros szőttesen – az igen. Ez az állandó vécétartályzúgás – ez igen. De ha, mondjuk, doktor Sziráky tényleg belépne most – kirúgnám. Nem tágítjuk a kört. Szűkítjük. Világos?

És Bossányit is csak utána majd – esetleg hét végén. Sziráky szerint még másfél hónapja van.)

 

Aztán – egy teljesen meghatározhatatlan időpontban – átható kislányhang az utcáról (aki még nem tud semmit): ÚGY SZERETLEK, MINT EGY CSILLAG!

Ez majdnem olyan, mint egy kinyilatkoztatás. S mintha most kattant volna valami…

 

„Sztanisa… Stom… hallod… én neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled…”

Sztanna krákog, asztmásan köhög. Háttal állnak egymásnak, s ahogy lökik, emelik a hólapátot, ütemesen összeér a fenekük. Ez kizökkenti.

„Nem tudsz egy kicsit jobban…?”

Már kezd zúzmarásodni a szemöldöke.

„Most még ez a süketség is… Meg ez a fehér…”

Csak percek múlva néznek egymásra. A szemük vörös a hidegtől, elég nedves is, nyákos.

Közben Lola is megjelenik. Bugyiban, melltartóban szeret takarítani.

„Szóltál?” kérdezi.

„Nem.”

„Egy kislány… hallottad? Az előbb az utcán…”

„Mondom, hogy nem.”

„Anya írt… azt akarja, hogy konzervatív módon… Olvastad?”

„Mondom, hogy nem!”

 

Néhány pillanatig teljesen üres a szoba.

 

„Sztan… Sztanisa… mondjad már! Tényleg olyan vagy…”

„Azt hiszem hét… vagy fél nyolc?”

Két porszagú, takarítatlan hodály

Két szoba választja el őket egymástól, ha a sötét hallt nem számoljuk. A lány szobájában keresztben fekszik a gitár

„Te ez a hó…” mormogja

Melle lúdbőrös a hálóing kivágásában

Sztanna a pohárszék mellett krákog, és egy más szögből néz ki a havas kertre

Éjszak egészen behavazódtak

A mennyezetről pergő festéket kifeszített nylonlepedő fogja fel a két rézágy fölött

A falon bekeretezett, ákombákom írás, még a kislányuk írta hatéves korában (hétéves korában meghalt) – „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsimopsijukat, bizony!!!”

„Na, és ki tud itt már törökül?” mondták szilveszterkor

„És kicsoda tatárul?” szokták mondani szilveszterkor

Sztanisa megvárja, míg Sztanna abbahagyja a krákogást, csak utána teszi be a protézist, utána bakancsot húz, kimegy a kamrába

A kamrában sokkal keskenyebb a kilátás

A szomszéd az esőcsatornának támasztotta a létrát, a csatorna leszakadt, a hó púposan rátornyozódik

A felső polcon porosodó dzsemesüveg

Szívesen megbontana egyet, ha a lány hazajönne reggelire – vagy legalább telefonálna! Egy hete nem is látták

Hirtelen a konyhaajtó felé fordul

 

Én is. Hallom az ajtócsapódást – Lola megy el? Vagy tényleg Sziráky? Közben a paneles vigyorog újra, piros sállal a nyakán. Olyan, mint egy elcsapott kántor

 

Szótlanul nézik egymást

„Most mit bámulsz? Mit csinálsz? Mért nem húzol nadrágot?”

Sztanna engedelmesen bakancsot vesz elő, buggyos bricseszbe bújik (Stom)

Még csak fél hét

Hidegek a szobák

Kint a konyhában állva isszák meg a teát, szájukból gyors felhők csapnak ki

Sztanna újra leül, és a porszívó csövét rugdossa a szennyesláda alá

„Nem azért mondom, de hogy minden éjszaka! És még reggelizni se… Nem kívánom, hogy más kezdje magyarázni neki… egy idegen! Pedig úgyis hátranyomják a fejét… akkor majd haraphatja a párnát. Nem hiszed?”

Andel nem válaszol, visszamegy a kamrába

Ágaskodva levesz egy dzsemesüveget, átteszi a másik polcra, ahonnét könnyebb leemelni

Sztanna benyit a középső szobába, fekete sál a nyakán

„Te, nézd… már nem a Bob Dylan lóg itt! Ki a fene ez? Zorán?”

„Az nem lehet… az nő” mondja Sztanisa újra a fürdőszobából

Nem érti jól

„Kicsoda?”

„Nem tudom. Biztos Joan Baez… Vagy a barátja?”

„Kinek? Neki?”

Most már Sztanisa is ott áll

A sarokban kupacba kotort szemét, selyempapír rózsák, miniatűr whiskys üveg, mű-babahaj, egy KISZ-jelvény tűjére szúrt márciusi Petőfi-kokárda, a közepén kisujj-körömnyi, színes Petőfi-kép, fényes papírra nyomott, elmosódó arc

Mint a vásári mézeskalács-szíven a tükör fölé ragasztott bajuszos legény

Ezt sokáig lehetne nézni, de szemüveg nélkül nem látják

A fekete harisnyatartó csatot se

„Most hová mész? Mit gondolsz mért öltözködtünk fel?”

Idegesen elrántja a karját, bemegy a fürdőbe

Sokáig ül bent (Stom)

Amikor nyög, a vér jobban a fejébe megy, ilyenkor a gondolatai is tisztábbak

 

Persze, azokról kellene példát venni, akik még a pusztában is… akár a teveszart is… vagy a jó hazai ökörszart… De szavalhatnak nekem a Belső Várkastélyról! Mikor még arra se, soha… Tessék a sivatagban kérdezni… az elkülönítőben! Aztán jelentkezzen, aki kapott már választ…

 

(Csak az ismer bennünket, aki egyedül ismer bennünket. I. Kor. 13. 12.)

 

Sztanisa fülel egy darabig, aztán elunja, kinyitja az előszobaajtót

Majdnem sírni kezd kint, olyan magas a hó

Az utcai kapuig egyetlen jégmázas tömb a szalag formájú, hosszú kert. Mintha felpuffadt volna a saját fehérségétől

Lesz délután is, mire elhányják a kapuig

Az ajtó mellett rossz láda, arra ül le. Asztmásan köhög az éles levegőtől. Hátával érzi, ahogy a falban működni kezdenek a csapok

Sztanna most rángatja a fürdőben a rozsdás lehúzót

Kint őt is megköhögteti az éles levegő

„Nézd… mindig nagyobb lesz ez a kert!” – mormogja

„Egy hete nem lapátoltunk. Egy hete nem is voltunk kint”

„Hogyhogy nem? Hol kint?”

Topogva támaszkodnak a két falapátra

„Nekem mindegy. Úgyis este lesz, mire kiássuk”

(Az ablakból idelátszik a betört üvegű telefonfülke, valahol távolabb, a parkon túl motort túráztatnak. Később erőszakos csikorgó fékezés. Bizonytalan sikoltás – )

„Hol kezdjük akkor? A lépcsőnél?”

„Hogyhogy hol?” Sztanna ingerült, de nincs elég erős hangja. „Ott kezdjük, ahol folytatjuk. Ez a szaros be se tud jönni, ha nem hányjuk el…”

Sztanisa szó nélkül belevág a hóba, Sztanna hátat fordít neki

Piszkosszürke az ég, csak a domb fölött világosabb kicsit

Most ott jön fel a nap

(Stom) elbámészkodik, lehúzza a kesztyűjét, megint felhúzza

Pedig szép reggel volt… Karácsonykor arany tallérral fizettek Petrozsényben a bányászoknak, a kóbor macskákat a kisvasút sorompójához kötötték… Külön temetőjük volt a zsindelygyár mellett… Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe! Megnézni Csetátye Bólit, a kiugrott kántort! Piros tintás bejegyzést találtak a noteszében, mikor meghalt: „Ártatlanul gonosz, mint az asthéniás szentek. Meghúzhatjátok a láncot a Jóisten kopasz feje fölött”

Megpróbál elmosolyodni, de csak a nyál gyűlik össze a szájában

Kiköpi

Beáll ő is a nyomba, belevág a hóba

Csoszogva lépkednek előre-hátra. Ahogy emelik a lapátot a fenekük ütemesen összeér

Sztanna egyszerre kizökken

„Nem tudsz egy kicsit jobban… Ezzel idegesítesz föl!”

Sztanisa válaszolni akar (Andel?), de nem tudja mit, csak a szeme vörös és nedves

„Most mit sírsz? Mit kell azonnal…?”

„Én? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”

Sztanna sértetten elfordul

Tovább csoszognak előre-hátra

Alig öt métert tesznek meg egy óra alatt. S még csak most kezdődik a kert

Sztanna fölkapaszkodik egy betemetett kőrakásra, liheg. Augusztusban, az alkotmány ünnepén, onnét jobban lehet látni a tűzijátékot

 

(„Ha a köznapi élet minden részletét föl lehet emelni a szent dolgok síkjára – akkor fordítva is?”)

 

Tavaly még a lány nézte helyettük a kőrakásról és mindig mondta, hogy éppen milyen rakéta robban

Sztanna majdnem akkora most, mint a törpe barackfa

Egy ágat ütöget a sálja végével, zsugorodott levelek szóródnak le

A jégmázas havon szemcse nagyságú lyukak, szétfröccsent repesznyomok

Sztanisa abbahagyja a lapátolást

„Mit csinálsz? Mit nézel?”

Sztanna szemüvegén kezd jéggé hártyásodni a pára

„Semmit… Vagy te látod? Mi a fene az? Létra…?”

Ügyetlenül lemászik, beállnak megint egymás mellé

„Csak azt nem értem, mért hagyta itthon a gitárt. Pont arra nem volt szüksége?”

„Én tudom. Karácsonykor nem illik…”

„Mit?”

„Gitározni”

Sztanna lehúzza az egyik kesztyűjét, újra felhúzza

„Tényleg… Ma karácsony van”

Sztanisa lassan följebb tolja a szemére csúszott, szakadt kötött sapkát (Andel)

„Még öt nap… akkor szoktunk kimenni hozzá a temetőbe…”

„Micsodát? Nem hallom…”

Kicsit hangosabban ismétli

Jó félóráig nem szólnak egymáshoz, csak mikor a nap a domb fölé ér

Ez már tényleg fény. Hó és fény, együtt. Ettől már hunyorogni is kell

 

(„Minden, ami látható módon történik ezen a világon – démonok műve is lehet?”)

 

(Két kitöltetlen SZTK-recept hátlapján, ceruzával)

 

– Ismételd csak…

– Nem tudom… Nehéz. Egyszer csak rám jön. Valami elszorítja a torkomat, ha gyerekarcot látok. A nevetésüket. Hogy hirtelen tenni kellene… bármit! Magam meg mások helyett… Valamit, amit nem is lehet elgondolni. Valahogy minden cselekedet helyett. Hogy csak az az egy maradjon, mint egy kitartott kép… hogy tényleg! – mégsem törik el! És hogy ez mindig így marad most, meglátjátok…

– Szerintem más a baj. Egyszerűen nem tudom, hány embert öltem meg. Sose láttam. Én mindig csak küldtem… De nehéz ezt tisztázni. Leadsz egy sorozatot… Vagy csak úgy szórakozottan húzod el… Egy golyó. Föl se tűnik. Aztán… Jó volna egy arc, amelyikbe legalább utólag kapaszkodni lehet. Valami beszélgetést… cinkosságot kicsikarni belőle! Amire nem is szabadna előre gondolni… az már bűn volna! Mégis, valami képtelen szeretetet. Hálát. Legalább egy arcot! – akire tudod, hogy számíthatsz, tudod, hogy odaáll melléd…

– Mit gondolsz… egy gyerek halála felől sose lehetünk egész biztosak?

 

Mint egy törpe lövészárokban, úgy haladnak előre a hóban

Sztanisa ajánlja, hogy forduljanak jobbra, a rózsaágyás felé. Nem látszik ugyan a hótól, de biztos, hogy ott van

Sztanna indulatosan leinti

„Arra sokkal hosszabb!”

Még mindig ingerült, megtörli a szemüvegét, a füléből kiveszi a vattát, megnézi, újra visszateszi

Andel tétován elmosolyodik

„Már tegnap is eszembe jutott… Azt hittem, megtalálom a szekrényben…”

„Mit?”

Nem hallja a kötött sapkától, tovább mosolyog

„Akármit csinálok, de még annyi év után is…”

„Eh, mit találsz!”

Sztanna méricskélő pillantással keresi, hogy a betemetett ösvény merre kanyarodik tovább

„Megmondták elég világosan akkor. Az ember ötven éves korában már nem szül”

Most Andel pillantása olyan, mintha nem értené

„Azt hittem, ott van a fehérneműk között… Biztos az ostromkor veszett el”

A nap már ragyogva süt, a hó egyszerre fölszikrázik

A dombtető szélén bekötetlen villanypózna, mellette félig megépített figyelő-bunker

Andel elbámészkodik az erős fénytől, orvosságtól kisárgult nyelvét kidugja a töppedt száján

Sztanna ellenségesen nézi

Mint a petrozsényi boszorkány, Badisné! (Csak gondolatban dúdolja)… „Ürömszál alatt buba riu, csecset nem kapott, azért sziu, beszél a Rózsa, ő érti, nem vár a búza, kell aratni…”

Újra úgy helyezkedik el, hogy háttal álljanak egymásnak

Lökik, emelik a lapátot, a fenekük megint ütemesen összeér

Sztanisa csendesen, ahogy szokott, minden átmenet nélkül sír

Stom megpróbál erősebb ütemet diktálni

Kibisbele Kiaróra Fux! De Fux úr nem volt következetes, csak a sorompóhoz kikötött macskáknak készített koporsót, az öngyilkosoknak nem, akik úgy akasztották fel magukat… Vagy ott van Arad (kicsit északra Petrozsénytől), azzal a szerencsétlen tizenhárommal! Történelmi koporsók! Özvegyek a történelmi tolószékben! Haha, a hóhérok mondják a gyászbeszédet is! Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe…

Ahogy távolodnak a háztól, a hó egyre jegesebb. A kapu keservesen messze

Sztanna fullad, de szégyenli mutatni

„Mit csinálsz, most mért arra az oldalra hányod?”

Pár pillanatig lihegve figyelik egymást, a szemöldökük is kezd zúzmarásodni

 

„Jaj, nagy telek voltak akkor, szép világ…

„Ó, haláli szép vitéz, kinek engeded…

„Vutuk! Mizla! Udi! Hol vagy Szerető…?

„Csókoljatok meg vörösorrúak…!

 

Megállnak, lihegve néznek vissza a kopott vakolatú házra

Látják, hogy nyitva felejtették az előszobaajtót. Sztanisa kis mosolyt erőltet az arcára

„Még jó, hogy nem gyújtottunk be…”

Sztanna visszafojtott dühvel

„Mért… mert vasárnap van?!”

Hirtelen fáradtan néz körül, hogy lát-e valakit, de üresek a szomszéd kertek

Sztanisa benyúl a hosszú szvetter-kabát alá, a petefészkét tapogatja

„Valamit muszáj még felhúznom…”

Sztanna megrándítja a fejét

„Most nem hagyhatjuk… előbb ássuk ki a kőmókusig”

(Nem mókus – millenniumi kerti Turul-madár, dísznek a grupp közepére; csak mióta a feje meg az egyik oldala letörött, azóta lehet összetéveszteni)

Tanácstalanul nézik, hogy mégis merre lehet, kis kerülővel ásnak tovább

Sztanisa megkapaszkodik Sztanna vállában

„Nézd, hogy vakít most!”

Nézik a havat, ami önként az ő kertjükre hullott

Sztanna dohog, dörmög

„Ide kellene kidobálni azt a sok szemetet! A tetejébe meg a gitárt…”

„Ne bántsd… még hazajöhet. Délutánra haza szokott jönni”

„Délutánra? Mikor…?”

Stom érzi, hogy nincs erő a karjában. Kicsit lehunyja a szemét

A bányászkör klubjában harmincan fértek el a pódiumon. Egy lecsúszott kántor (most megint itt a paneles, teljesen indokolatlanul, nyakában piros sállal) – mint egy elcsapott kántor vitte a hangot a dalárdában. Mikor berúgott, az asztal alatt kigombolta a nadrágját, raffiából máslit kötött a nemiszervére, így kellett koccintani vele. „Csak söpörtök, söpörtök, még az üveggyöngyöt is belesöpritek a deszkarepedésbe… Bízzátok a gyerekekre a teológiát, azok majd kiszedik!”

A kiásott csapástól beljebb valami csillanó, éles pont

(Egy harisnyacsat)

Bosszantja, hogy nem tud rájönni, mi az

Nézi

Leveszi a szemüvegét, megtörli, kiveszi a vattát a füléből, visszanyomja

Sztanisán felejti a szemét – az ormótlan bakancsán, a szakadt, kötött sapkán

„Te…” motyogja

Sztanisa hálásan elmosolyodik (Andel)

SZERETTELEK – MOST HELYETTE SZERETLEK…

Először a lapáttal csap oda a fényes pont felé, de nem éri el

Ha még másfél métert ásnak arra, biztos elérnék

Megfeledkeznek a Turul-mókusról, a kerti kapuról, a házról. Csak az a fényes pont

De még fél méter se kell, Sztanna váratlanul – akár egy lassított felvétel – egyre lejjebb süpped, egészen a válláig

„Jézusom! Hát persze…”

Ez Sztanisa, halkan

Nyáron négy fiú ásott itt gödröt, teleengedték vízzel, sampont szórtak bele, a lányt ott fényképezték le a habtornyok között. Közben Baez-stílusban énekelték: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…”

Sztanna első pillanatban bambán néz, utána csapkodni kezd, próbál kimászni

„Dehogyis… ez a rohadt bakancs!”

A jeges kéreg alatt puhább a hó, ott nyúlkál, hogy valami kapaszkodót keressen. Az erőlködéstől csendesen szúr a szíve

Abbahagyja

Sztanisa, amennyire a térdei bírják, leguggol, hogy közelebb legyen a fejük egymáshoz

„Legalább nem sáros” mondja vigasztalón

„Az igaz… fehér…”

Ahogy még közelebb hajol, lassan Sztanisa is becsúszik a gödörbe, szinte észre se veszi, hogyan

Most egészen közelről nézik egymást, a nap az arcukba tűz

Mintha hang nélkül nevetnének

„Most sokkal jobb” motyogja Andel, s benyúl újra a szvetter-kabát alá, de nem mondja, hogy erősebben nyilall

Messze, a kerti kapu levéltartójában magasan áll a hó a bedugott újságokon

Mögöttük egy cinke kopogtatja a jeges ágakat, de nem fordulnak meg

„Minek? A zsiliphídon túl a pénzügyőrbiztosi állomás… a piaccal szemben a posta- és távíróhivatal… a Szélkakas-vendéglő… a postatakarék előtt a Csetátye Bóli-szobor…”

Sztanisa odanyomja fejét Sztanna lecsúszott vállához

„Pedig biztosan tudom, hogy betettem a fehérneműk közé… még monogramot is hímeztem bele”

Sztanna bólogat, közben kesztyűs kezével a hógödör falát tapogatja

Hirtelen Sztanisára néz

Valami keményet érez

„Te… nézd csak!”

Percekbe telik, mire egy lécekből összetákolt gyümölcsös ládát rángatnak ki a hófalból

Fulladtan bámulják

„Erre föl is állhatnánk” lihegi Sztanisa bizonytalanul

Sztanna nem válaszol

Nagy csend

Félfenékkel ülnek a ládán, hátukat a hófalnak támasztják

Csak a cinke kopog mindig, egészen közelről

Fél tíz felé egy pulóveres, nadrágos lány lép be a kitört üvegű telefonfülkébe, tárcsáz, a kagylóval ütögeti a készüléket

(Nem hallják. Nem is látnak odáig)

Sztanisa lehunyja a szemét

„Milyen melegen süt… érzed?”

Szorosan Stomba karol

Sztanna megrezzen, Andel combjára teszi a kezét, ügyetlenül rést keres

 

(„A káromkodás fordított hitvallás, Istennek mindenütt jelenvalóságát és közbelépését hirdeti, de mihelyt elveszíti ezt a jellegét, közönséges durvasággá lesz…?”)

 

Ügyetlenül melegíti a kezét a több réteg alsó között; de még így is jól érzi a csontos, kopár szeméremdombot

„Vagy lehet… hogy mégis az előszoba-szekrényben?”

Erre egyszerre kizökken. Karikás, fáradt, vérfoltos a szeme

Petrozsény…!

De semmi új nem tud az eszébe jutni

Az ég metsző kék, üres, a nap műtermi alapossággal világítja meg minden szögletét

Nehezen, de megpróbálja a kezét újra összekulcsolni

Egy isten… legalább egy isten volna, akinek meg lehetne bocsátani! – amiket gondolok…

 

–– –– –– –– –– –– –– –– –– –– –– –– –– –– ––

 

(Esetleg innét – vagy ebből a mondatból valamit?)