Térkép, repedésekkel

Tegnap este fél tizenegy, hajnali három között. A szembe-ülésen öt részeg fiatalember, kettőn piros pulóver, a többieken ugyanolyan pepita ing. Egy órája állunk már nyílt pályán. Behallatszik a csalogány, a salakhányáson megkapaszkodó burján bokorban halk rebbenések. Az őrház latrinája mögött szennyvíz-lecsurgó, a hold körül füstfinom felhőfoszlányok. A kupéban fölsír egy csecsemő. Mögöttem ülnek. Eddig észre se vettem, azt hittem, egyedül vagyok az öt alvó részeggel. Fölállok, kinézek az ablakon, de úgy, hogy az anyát és csecsemőjét is lássam. Erős a holdfény. Szűkített blendéjű pillantással figyelem. Fiatal munkásasszony, mongol vágású szemek, szárazra repedezett száj. Foszlott rongyot vesz elő, megtörli az arcát, kibontja a mellét, szoptatni kezd. Észreveszi, hogy figyelem. Merev, fémes csillogású szemmel néz vissza, szobor mozdulatlansággal. Igyekszem én se mozdulni; vállalom a mozdulatlanságát. Erős csattanással megrázkódik a kocsi, ide-oda ráng. Az egyik részeg fölébred – „Basszam!” mormogja –, és tovább horkol. A csecsemő feje lecsúszik, az anyja hónalja alá bukik. Átteszi a másik mellére. Most már mind a két melle meztelen, a lefeszített kombiné tornyosan felnyomja a fehér húshalmot. Tovább nézzük egymást. Kis idő múlva lehunyja a szemét, fejét hátradönti, támasztékot keres. A fasoron túl, a műútról, fényszóró világítja meg a kopár rétet, de autózúgást nem hallok; s a fénysáv is „visszavonja” – „visszaszoppintja” magát. Ízlelem, hogy a két kifejezés közül melyik érzékletesebb a fény mozgásos-időbeli eltűnésére. A csalogányok továbbra is megszállottan cifrázzák. A salakhányáson macska jelenik meg, farka szabályos, befejezetlen félkörben hajlik föl. Az égen ritkásan vibráló csillagok, masszív szétszórtsággal. Ez még nem augusztus. Kimegyek a vécére. Mikor visszajövök, még mindig lehunyt szemmel támasztja a fejét. Leülök szembe vele. Nem azonnal, csak néhány perc múlva néz rám. „Hogy hívják?”, kérdezem; de bizonytalan marad, hogy őt-e vagy a gyereket. „Emőke”, mondja rekedt hangon; mintha valamit elrontottam volna a hangsúllyal, ami helyrehozhatatlan. Mellét visszacsúsztatja a kombinéba, a csecsemő alá karol, föláll. Nincs semmi csomagja. Kimegy. Hallom, ahogy az átjárón átbotorkál a másik vagonba. Csikorgó ütközésekkel, rángásokkal megindul a vonat. A salakhányások, jellegtelen dombok még kilométereken keresztül követnek. A lombokon átcsillan a Duna. A fiatalember újra fölébred, mocorog, feje alatt szétnyílik a zsákvászon motyó. Valami vas villan ki. Kérdezem, hogy mi az. „Prizmázó kalapács”, motyogja, és tovább alszik. Tehát kőtörők; kőtörők a kőbányaprérin. Próbaképpen fölnézek a magasba, de a látvány akkor se csal meg. Dögkeselyűk árnyéka siklik a köveken; noha a levegő teljesen üres. Salakdombok elefantiazisa – mint valami elvetélt, magányos forradalom. Ugyanakkor meglep, hegy földrajzilag is mennyire pontosan betájolt minden: Bolívia. A feladat közös, csupán bizonytalan: egy fiatalemberrel kell közösen elvégeznem a bizonytalan feladatot; akit nem ismerek, és a nyelvét sem értem. Hamarosan eltévedünk, s már remény sincs, hogy ránk találjanak. Védett sziklaodúba húzódunk, kihajnalodik, elmúlik egy nap, kettő. Az éhségtől türkizkék pontokat látok a körmeim félholdján; nemi szervemet hajszálfinom drót tekercseli körül, szoros menetelességgel, amitől az egész olyan lesz, mint a bebábozódott féreg, mint egy játék-múmia. A szomjúságtól fehér habszivacs labdacsokat tudok köpni a tenyerembe, szétmorzsolom őket. Lisztnél finomabb por, a nap úgy égeti a bőrömbe, mint a zománcot. Érzem, hogy jó volna így hagyni a repedezetlen csillogást, de valami folyton rávesz, hogy ökölbe szorítsam a kezemet, teljesen indokolatlanul. S akkor lepattogzik az egész, és kezdhetem újra. A fiatalemberrel közben egyre mélyebb vonzalmat érzünk egymás iránt. Próbálunk tüzet gyújtani, de hamar elfogy, amivel táplálhatnánk. Elégetjük a ruhánkat. Ettől kezdve még oldottabban beszélgetünk, mindegyikünk a maga nyelvén. Csak napok múlva vesszük észre, hogy többet bóbiskolunk a megszokottnál, néha még állva is, anélkül hogy bárminek nekitámaszkodnánk. Ezek fontos részleten, mert nem kívánnak indokolni semmit, viszont hallatlanul élesek. Messziről még mindig hallom a csalogányokat. S mintha ez is megerősítené, hogy a feladat egészen másutt van. Nevetségesnek tartom, hogy valamikor, egy fényes teremben szmoking volt rajtam, és kiszámított mozdulattal tartottam a cigarettát. Nevetséges önhittség; különösen most, ha visszagondolok rá. Utána még napokig viszem a társam hulláját a kőbányaprérin; aztán ő viszi pár napig az én hullámat. A hasonlóság annyira megtévesztő ezekben az utolsó napokban, hogy legigazságosabb volna együtt vállalni a feladatunk csődjét, együtt meghalni, de valahogy nem jön ki a lépés, folyton váltanunk kell egymást: hol én cipelem őt, hol ő engemet. Így az is eldönthetetlen már, hogy a nyelv, amit beszélünk, vajon nem ugyanaz a nyelv-e, csak mindegyik a másik megfordítása. Amennyire vissza tudok emlékezni, úgy követem el az árulást, hogy előre bejelentem, mire készülök. Megvárom, míg rám kerül a sor, s a hulláját lefektetem egy sziklahorhosban. Még arra is gondom van, hogy a fejét föltámasszam egy kővel; így majdnem úgy érzem, hogy utánam néz, míg el nem tűnök. A levegő változatlanul üres, csak a keselyűk árnyéka követ továbbra is. Végül is ez vesz rá, hogy rohanni kezdjek. Képtelen vagyok elviselni a nesztelen madár-árnyékok iróniáját. Anyagtalanságukban is annyira számonkérők, hogy megszégyenít a köpet és izzadságszag. A vonat újra nyílt pályán áll meg, nem messze az állomástól, ahová állítólag igyekszem. Pár pillanatig tanácstalanná tesz, hogy minden döntés az én kezemben van. Milyen feladat lehetne még, aminek nem tudok megfelelni, amit úgy árulhatok el, hogy túlélem, hogy egykedvűen kilépek belőle? S amiért reménytelenül nem vonhat felelősségre senki. Itt már más a táj, nyoma sincs salaklerakodónak. A prizmázó kalapácson hűvösen csillan a holdfény. A piros pulóveres, aki szélről ül, kigombolt sliccébe dugja az összeszorított öklét. A mozdony rövidet rándít a szerelvényen, erre riad fel. Fehér nyálcsík dudorodik a száján, ahogy rám néz. Emberi mosolya van, s ez majdnem úgy érint most, mint valami illetéktelen ajándék. Mondom neki, hogy szeretném megnézni a kalapácsot. Hagyja, hogy kihúzzam a zsákjából, és suhogtassam a levegőben. A karcsú fej meghökkentően súlyos a hajlékony nyélhez képest. „Nem tudja, hol vagyunk?” – kérdezi. „Én már otthon” – válaszolom, és élvezem, hogy a nyél milyen jól simul a tenyerembe. Nem érdeklődik tovább. Föláll, odamegy az ablakhoz, és nézi a tájat, amit behunyt szemmel is jobban ismerek, mint ő. A holtág itt szélesedik ki annyira, hogy alkonyatkor lilás-vörös homoksivataggá mélyül. Az évszakok nem érintik a magányát. A falu négy kilométer; pontosabban, nem a falu, hanem az a hatalmas hulladékgödör, szeméttemető, ahol a beteg állatokat is elássák, miután rétegesen meszet öntöttek rájuk. Egyszerűbb volna az égetés, de ennek még nincs kidolgozva a gazdaságos technológiája. Bár lehet, hogy én vagyok rosszul tájékoztatva. S valószínű, hogy másról is szó van. N… kormányzóságból az egyik augusztusi reggelen, könnyű féderes kocsi fordul be a falu főutcájára, fehér porköpenyes utasával. A református lelkésznél száll meg. A parókia vendégszobáját bocsátják rendelkezésére, noha nem egyházi megbízatással érkezik, sokkal inkább egy közigazgatási természetű ügyben, ami összefüggésben van a helybeli rendőrőrs hatáskörével is, mások szerint az állategészségügy helyi problémáival. A vendégszoba ablaka orgonabokros belső udvarra néz, melyet egy kerekes kút s egy több méter magas farakás választ el a parókia nagyudvarától. Különös módon itt minden átmenetibb és pusztulóbb, az ágyások, a görbe szilvafák, a rönkasztal és rönkpad, a kiakasztott száradó fehérneműk. Még a fehérneműk is. Mondhatnánk úgy is, hogy itt folyik a látványosabb élet, itt várakoznak a házasulandók, a keresztelést és halálesetet bejelentők, az önkéntes véradók. Mégis pusztulóbb az egész, mint a belső udvar elhagyatottsága. A tartózkodó modorú főtisztviselő ablaka tehát ide néz. Ami korántsem jelenti, hogy maga a főtisztviselő is. A belső udvart a szomszéd üres telek felől is meg lehet közelíteni, egy szögesdróttal biztosított vasajtón. A főtisztviselő többnyire erre közlekedik. Mindössze két és fél napot tölt a faluban, de ez is elég, hogy a reménykedés és bizonytalanság legyen úrrá a hajósokon, akik csak a téli hónapokban hagyják el a szigetet, hogy másutt keressenek alkalmi munkát; s azon a néhány értelmiségin, akiknek van ugyan bepillantásuk az ügyekbe, bár sosem érzik úgy, hogy eléggé. A lelkészről tudni kell, hogy a szó legmindennapibb értelmében megszállott; akár arról van szó, hogy a falu nyomorékjainak, öregjeinek a tüzelőjét felvágja, akár arról, hogy egy lelket megmentsen vagy kárhozattal fenyegessen. A kertek alatt belopakodó jehovásokról úgy tud nyilatkozni, hogy a szavai égetnek. A piros pulóveres erre hajol oda hozzám. Arca arasznyira az arcomtól, a szájában felébetört Kossuth cigaretta. Öngyújtóm megvilágítja a fekete szemcsés bőrét. „A kőpor?” érdeklődöm, s megvárom, míg a kanócon elalszik a láng. Bólint, és kiveszi kezemből a kalapácsot. Könnyedén belecsap vele a tenyerébe. Mozdulata túlságosan is szakszerű és kihívó. Mutatja a vas tompa ívét; s magyarázza, hogy elég egy pöccentés, és a koponyacsont reccs. „Még egy bikáé is” mondja nevetve. „Azt nem tudjuk kipróbálni” nevetek én is, és visszaveszem a kalapácsot. Hosszan, erőset szív a cigarettájából, a parázs fölizzik. Érzem, hogy valamit megint elrontottam, ami helyrehozhatatlan. Nem voltam elég cinkos. Még mindig nyílt pályán állunk. Az ajtó nyitva, enyhe kereszthuzatban ülünk. A Duna felől hűvös iszapszag áramlik, hatodik hete nincs csapadék. A kutakban nyálkás a víz. A fiatalember kiáll az ajtóba, vizelni kezd. Közben más mocorgást is hallok; odalépek a kalapáccsal mögéje. Mutatja, hogy egy vakondot vizelt le véletlenül; még látjuk, ahogy ügyetlen gyorsasággal bukdácsol a holdfényben, a gazos kövecshalmokon. „Várjon, megfogom” mondja, és kikapja kezemből a kalapácsot, leugrik. Latolgatom, hogy ugorjak-e utána; aztán mégse. Egy darabig az ajtóból figyelem, ahogy hajlong, megáll, megmerevedik, időnként odakoppint a kövekre. Már lent van a töltés alján. Aztán minden átmenet nélkül lelankad az érdeklődésem. Visszamegyek a kupéba, és a másik oldalon hajolok ki az ablakon, a holtág irányába. Tulajdonképpen már rég leszállhattam volna, innét gyalog se sokkal hosszabb. Ha átvágok a holtmeder szélén a gulyacsapásra, éppen a szeméttemetőnél érem el a falut. A főtisztviselő a második nap délutánján azt is szemrevételezi. A féderes kocsin vonulnak ki ide is, ő, a rendőrőrs vezetője és a tanácsi hivatal vezetője. Gondosan körbejárják a bűzlő telepet a földpad szélén, mely a horhosnak beillő mélyedést körülveszi. A földpad biztonsági célt szolgál, az öngyulladás veszélye mindig fönnáll. A beteg és fertőzött állatok elégetésére vonatkozó megállapodás állítólag ez után a szemle után születik meg. Másfél éve lakom a faluban, de még nem láttam állatégetést. Továbbra is letaglózzák, elássák őket. Észreveszem a holdfényben, hogy a holtág fűzbokros prérijén egy szarvasbika tűnik fel, a lassított felvételek álomszerűségével. Vagy óvatos, vagy csupán belefeledkezett a saját nem sürgető mozdulatába. A régi Winchesteremet ujjnyit balra kellene fognom, még csapott célgömbbel is. A fegyverek konoksága – szeretném mondani: ösztönös konoksága – felveszi a versenyt a miénkkel. Ha előbb leszállok, most én is térképezhetném a teret, amibe betévedt egy pillanatra. Vállalhatnám az ő mozdulatlanságát is, mikor a pillantásunk összeakad. A szügy ideges rándulására egyik lábát is fölemeli, de valahogy úgy, hogy mégse mozdul meg. Kiszámíthatatlan, hogy bekövetkezett-e; s ez most már nyitott kérdés is marad. „Nagyon okos. A mulasztás így épül bele minden nyereségbe”, gondolom brosúraszerűen. S valami idétlen zajt várok, annyira művi a csend. Mintha a mozdonyunk is kihalt volna, semmi életjelet nem ad. Közben puha léptekkel (tornacipőben) befordul az ajtón a pirospulóveres, kezében a szétvert fejű vakond. A besütő holdfényben bizonytalan a jelenlétem. Nyitott sliccén kilátszik a fekete klott alsója, négy társa lefittyedő szájjal horkol. Meglepődik, hogy mögöttünk üres az ülés. „Leszállt?” „Nem, átment a másik vagonba.” „Ne látogassuk meg?”, s a vakondot tartó kezével megtörli az orrát. Bólintok, hogy jó, és én indulok előre. A kalapácsot is hozza, az ülések karfájára sorba ráüt. A szomszéd vagon utolsó üres kupéjában ül. Nem tudom honnét, most egy szakadt katonapokróc is van nála, azon fekszik a csecsemő. Meztelen lábát a szemközti ülésre támasztja, s melle újra kibontva félig. Még mindig domború a hasa a szülés után, s még mindig a várandósok mozdulatával fekteti rá a kezét. Rezzenéstelenül néz, amikor megállunk mellette, csak a pokróc szélébe markol bele, pár centit közelebb húzza. A pirospulóveres csalódottan csettint. „Azt hittem, nagyobb, mutatni akartam neki”, s a kalapács nyelével megpöccinti a vakondot. Mint egy lomha órainga, úgy leng a kezében. Az asszony a tenyere élével benyomja szoknyáját a térde közé, összeszorítja a combját. „A nagyobbik se játszana olyannal” – mondja mimikátlanul. Minden engedmény nélkül zárkózik be, és lehetetlen nem érezni, hogy ő az erősebb. Valahol, messzebb, újra rákezdenek a csalogányok, de eléggé szétszórtan az üres tájban. Köszönés nélkül hagyjuk ott az asszonyt. S már nem megyek vissza a kupénkba. Az ajtónál megállok, lelépek a lépcsőre. „Itt akar leszállni?” kérdezi hirtelen dühvel. „Akkor mi a picsának várt eddig?” Mondom, hogy erre nem tudnék pontosan válaszolni, különösen ilyen gyorsan. Elneveti magát. A vakondot odanyomja a kezembe, s a kalapács nyelével a vállamra üt. „Menjen akkor, le ne késse a lábmotorost!” Már messze bent járok a holtmederben, mikor a vonat megindul. Tömzsi pufogással nyomja ki a mozdony a szikrákat. A hártyásan pöndörödő iszap olyan hangot ad, mintha kiszáradt rovarokra taposnék. Alatta azonban majdnem kőkemény az iszap; a főtisztviselő féderes kocsija is nyugodtan elmehetne itt. A parti füzesek fölött a templomtorony éles körvonala látszik, a homokos gulyacsapás lelappadt, fehér csík. Tereptárgy, mondtuk valamikor. Hosszan kitartott, csapott célgömbbel célzás. A vakondot a bal kezemben viszem, két ujjammal csípem össze a szőrét. Már nem csöpög a feje, a vér belealvadt a gereznájába. Még a surranó hangok is személytelenek most. Egyedül a falu felőli magaslat, a homokbányától északra, ahol az ültetett fenyőerdő húzódik, egyedül ez a magaslat személyes. „Mindent számításba véve, csupán onnét lőhető be kielégítő pontossággal a holtág.” És benne én, aki még mozgok. Most kell vigyázni, résen lenni. „Az óvatosságot nem összekeverni a gyávaság vigyázatlanságaival!” Ugyanis semmi se kihívóbb, mint a gyávaság. S a feladat pillanatnyilag csak ezen a prizmás, repedés-mozaikokkal szabdalt iszap-prérin oldható meg. Csak itt a feladat értelme. A feladat rögeszméje. A már előzőleg likvidált vakond a megtévesztő és előretolt tereptárgy most – ő a csalétek, a konc, a felkínált áldozat. Tehát nem én, hanem ő. Én álcázva, biztosítva, a feladat érdekében. A vakond a csapott célgömb alatt. Igen, ez a legvégiggondoltabb stratégia most: a tetem újramegöletése. Egy pillanatig tisztán hallom, hogy a csalogányok áttelepítették magukat a magaslaton húzódó fenyőerdőbe. Kétszer megforgatom, és széles ívben elhajítom a vakondot. A holdfényben hibátlan röppályát ír le. Kissé alacsonyabb pálya, de azért így is van néhány pillanat, amikor az én nézőszögemből a fenyőfák csíkja fölé emelkedik a tömzsi test, majdnem súlytalanul. Lehetne úgy is mondani, hogy újra egyedül vagyok, nincs társam. Az árnyékomat nem vehetem számításba; egyrészt a holdfény nagyon elmosódó, másrészt… Nem tudom. Hirtelen cserbenhagy a bizalom a szavakban. Valószínűleg ez vesz rá, hogy minden erőmet összeszedve rohanni kezdjek a gulyacsapás felé. Közben csak annyi villan át rajtam, hogy gödör-hiány, árok-hiány… De ennél tovább nem jutok. Télen a szigetcsúcstól északra, tompa ék alakban, hatalmas homokpad nyúlik a Dunába, pár centis jég fedi, a dér erre fagy rá. Ha egyenesen az ék csúcsa felé tartok, nem tudom eldönteni, hogy a lábam alatt mikor és hol kezdődik a folyó befagyott medre. Elvileg, esetleg, már rég beszakadhatna a jég, s a meder gödrébe süllyedhetnék. A következő alkalommal szöges botot viszek magammal, és azzal szurkálom, kopogtatom ki, hogy hol a homokpad vége; az utolsó szilárd pont, ahol még beáshatnám magamat, mint valami kihelyezett, hősies megfigyelőállásba. Bár – és ez megfelelő értékűvé silányítja az egész idejétmúlt helytállást, az egész bizonytalan vállalkozást – teljesen fegyvertelenül. Gubbasztva ülök a jégen, s úgy is érezhetem magamat, mint aki utolsó, önkéntes célpontnak maradt, kicsit nevetségesen. Távolabb varjak röppennek fel a rianás hangjára. Hatos kötelékben köröznek. Árnyékuk annyi nyomot nem hagy a havon, mint az én pillantásom a hidegre tisztult égen. Már bokáig süppedek a homokban, mikor a kocsmából fölhallatszik a nagybőgő dallamtalan brummogása. A szemétlerakodónál erős pernye, égésszag csapja meg az orromat. A holdfényben is ki tudom venni, hogy kétnapos távollétem alatt bekövetkezhetett az öngyulladás. Vagy a főtisztviselő utasítására rendeztek egy próba-állatégetést. A szag mindenesetre ezt gyaníttatja. Szinte elviselhetetlen a bűz. Parázsnak nyoma sincs már, csupán a földpadon tudok kivenni szeszélyes koromfoltokat; mintha a láng a negatívját égette volna rá a töltés oldalára. Megszagolom a kezemet, hogy még érződik-e rajta a vakond fanyar büdössége. Nem érződik, biztos ott maradt valahol a holtágon. Lehet, hogy visszatalál az elhajított testhez? Ez túlságosan ésszerű lenne. Már két óra, mikor a libalegeltető főtérre érek. A tér közepén állatmázsáló, vaspántokkal szegélyezett deszkapallóval. Az állat erre lép rá; de kétoldalt vascölöp is van, hogy lánccal ki lehessen merevíteni, ha nyugtalan. A mázsáló mögött kavics- és mészkupacok. Azon túl a nemrég létesített Öregek Parkja, padok nélkül, körbe drótkerítés. A geometrikus virágágyások között elvágólag vezetett sétautak, néhány növendék fa. A park rácskapuján frissen festett lakat. A múlt századi Szent Kristóf-szobor lakkosan fénylik a fekete-fehér Walkidtól. A téren egy lámpa ég az akácfák között; az erős égő zöld fény-labdacsot gömbölyít ki a kusza lombokból. Az ablakok sötétek, csak a parókia szélső szobájából szűrődik ki fény. Arra kanyarodom. A kép majdnem megfelel a lehetséges várakozásnak. Az utcáról nézve, szemközt, pulpitusszerű emelvényen áll a lelkész, Bibliával a kezében. Előtte, nekem háttal, két idős parasztember ül, kicsit előrebiccentett fejjel. A falakon semmi kép, még a holland protestáns misszió színes Biblia-naptára sem. Csak a mészfehér felületek, s egy ernyő nélküli körte. A két paraszt kabátgallérja felgyűrődik, de azért így is látszik a nyakukból egy vonalzónyi csík, ami legénykoruk óta nem barnult le. Illendőség, hogy meglett férfi csak ingben végezhet mezei munkát. Hajuk frissen fölnyírva a koponya hátsó középvonaláig, a falusi borbélyok ízlése szerint. Ez a technika különösen kiemeli a nyaki csuklyás izom köteges kidudorodását, némileg hasonlóan a leromlott állatok nyakvonalához. Az időpont mindehhez valóban szokatlan; de tény. A főtisztviselő a második nap estéjét szintén a lelkészéknél tölti, vacsorára hivatalos hozzájuk; s ezt is bárki ellenőrizheti az utcáról. Az átlátszó függönyök csak jelzik a magántulajdon határát. A lelkész fia Svédországban él, fogtechnikus és dzsudó-tréner. Egy törékeny keramikus lánnyal él együtt. A színes fényképek meggyőzhetik a főtisztviselőt, hogy a lelkész a haladó protestáns vonalhoz tartozik. Helga meztelenül játszik a csecsemőjével, s a náluk vendégeskedő lelkészhez meztelenül megy be jóéjszakát kívánni. Ez Isten jóváhagyásával természetes, és kedves az érzékeknek. De a kertek alatt belopakodó jehovásoknak nem tud megbocsátani. Száztíz kiló, s a fél kezével össze tud roppantani egy nyakcsigolyát. A kocsmánál hallom, hogy távollétemben mit mulasztottam. Este hét óra után a szemét-temető gödrében tűz támadt, ki nem deríthető okból. A tűztől a hazatérő csorda megvadult, a terelő kutyák is elvesztették a fejüket. Végül két bika, öt üsző rohant bele a lángokba, inkább önként, mint elkerülhetetlenül. Egy borjút a lelkész a saját vállán mentett ki, a többi odapusztult. Hogy megrövidítsék az állatok szenvedését, a rendőrőrsön tárolt benzinnel – a lelkész ajánlatára – meggyorsították az elégésüket. Ezt még a kocsmaajtó előtt tudom meg, ahol egy nagyobb csoport tárgyalja. Különben a kocsma késői nyitvatartása is a hirtelen torlódó eseményeknek köszönhető. Egy darabig az ajtóból szemrevételezem a füstbe préselt helyiséget. Körbe a falon selyemhuzatos hangulatlámpák, legtöbbjét átpörkölte a túlméretezett körte. A helyiséget elválasztó álboltíven bronzszínű papírmasé dombormű: részlet a mezőgazdasági és ipari munka köréből, stilizált egyszerűsítéssel. Végül mégis bemegyek egy pohár sörre. Meleg lélötty, csak a felét tudom meginni. B. révrakodó furakszik oda mellém; a háború előtt két év jogot végzett. Köti magát hozzá, hogy doktor úrnak szólítson, a vállamat szorongatja, s váratlanul megcsókolja a kezemet. Ha valaki, én fogom megérteni, magyarázza; a zsidók a hetedíziglen átok miatt bűnhődtek, s a németek a hetedíziglen átok miatt vesztették el a háborút. Vizenyős a szeme, mint az űzött vadé, akit már űzni sem űznek. A szomszédja meséli, hogy a világhírű budapesti törpe-színház előadására a tűzvész után került sor; de a beígért nagy szám – a világ legkisebb két törpéjének a tánca – csalás. Összesen egy törpe volt, az táncolt egy törpebábuval. Közben öt forintért árusították a táncos-törpe nagyapjának a fényképét, az unoka aláírásával. Megpróbálok az utcai ajtó felé áttörni a tömegen, de pár lépés után elakadok. Bekéredzkedem a söntéspult mögé, hogy a hátsó ajtón az udvarra kijussak. Majdnem színpadszerű a hodály nagy udvar, rendszertelen melléképületeivel. Szétszórva néhány részeg a sötétben, az elgazosodott kuglipályán glédába állított bitumenes hordók. Átható vécé-bűz. Kifelé menet valaki belemarkol az ingembe, és összetéveszt a szobrásszal, akinek szintén ősz a haja. „Tudja, mit kellene? Negyed kiló élesztőt bele a latrinába, az mint a tésztát, kinyomná a szart az udvarra. Meg se lehetne állítani, ötször annyit csinálna belőle. Akkor majd lenne új latrina. Nem hiszi? Mi egyszer megcsináltuk Konstanzában.” Hazafelé újra hallom a csalogányokat. Otthon szórakozottan megnézem magamat a tükörben, s egy pillanatig majdnem ketten vagyunk. Már három óra, mire ágyba kerülök. Előtte kimegyek még az udvarra, nézem az üres utcát. A kocsmát bezárhatták közben, ismét művi a csend. A kerítés mellett frissen kaszált fű, a rózsabokron kitapogatok az ujjammal néhány kemény bimbót. Véletlenül tüskébe nyúlok. A számban egy kis vér. Itt, a felső soron egy négyéves fiú tereli össze hajnalonként a marhákat, hogy az Öregek Parkja mellett a többihez csatlakoztassa őket. Az ostora végén bőrzacskóba varrt körömnyi ólom. Mondtam egyszer neki, hogy ez nem jó, így nem durran elég nagyot. Azt válaszolta, tudja, de így jobban csíp, ha kell. Fél hatra már biztos kint lesznek.