Film, az Emkénél

Egy gross-borni hajnalra emlékszem – a hatalmas tüzérkiképző tábor egyik barakkjában állok az ablak előtt, mezítláb, hosszú alsónadrágban. A nagy vaskályhában sisteregve égnek a fél méter hosszú fenyőfa hasábok. Pár napja múlt karácsony. A sarokban formás fenyőfa, színes papírba göngyölt, száraz kenyérdarabkákkal. Kint, a látóhatár szélén vérvörös napkorong, még nem szakadt el a földtől. A társaim alszanak. A barakk fapadlóján, a réseken, beszivárog a metsző hideg, csapja a lábamat, de a kályha is dönti a meleget, s mindez olyan pezsdítő és egyszeri, hogy majdnem boldog vagyok. És semmi nem jut eszembe, ami felelősségre vagy veszélyre emlékeztetne. Örülök, hogy vörös a nap, hogy fehér a hó, ennyi elég. És hogy eloroztam magamnak ezt a kis magányt, a többiek tudta nélkül. Nagyon sokáig állok az ablaknál, egészen addig, míg el nem romlik bennem a boldogságérzés, és fel nem váltja valami meghatározatlan tűnődés, amiből akár sírás is lehet vagy oktalan kegyetlenség. Napokkal előbb így lőttem le egy beteg kutyát a kantin mögött. Biztosra vettem, hogy beteg, s tulajdonképpen ez szülte meg a tűnődést, ami menetelés közben is sokszor elfog. De ezt nem tudom senkinek elmondani. Mire belekezdek, már el is ütöm egy tréfával, és senki se veszi észre a zökkenőt.

Látom a kantint is az ablakból, a nagy olajfoltokat a falon, a behavazott farakást, a hamukupacot a hóban meg a gödör helyét, ahová a konyhaszemetet szórják. A gödör szélén varjak gubbasztanak. A faltól kissé távolabb néhány földbe ásott cövek, mindegyiket jégmáz borítja; és mint a parázs, mindegyik vörösen csillog a naptól. Éppen csak Helli ablakát nem látom, aki ott alszik az egyik hátsó szobában. Hárman járunk hozzá, én este kilenc és tíz között – s mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal. Valahogy nem száll magasabbra a nemi fantáziánk, a többiek is ezt mondják. Már jéghideg a lábam, mikor a síkságon átrobog egy nyári terepszínű autó a parancsnokság épülete felé. Ezen elmosolyodom kicsit, de nem tudom pontosan, hogy miért. Kis idő múlva felkel az egyik szélső ágyról a nagykanizsai mészáros fia, meztelenül odaáll mögém, hátulról átfogja a vállamat, aztán a nyakamat kezdi szorongatni, s azt mondja, hogy rohadt hideg lehet kint, de ha nem lesz más, eltüzeljük a barakkot is. Nagydarab fiú ez a Mészáros, csupa szőr, lehet, hogy ezért hiszi, hogy ruha nélkül is fel van öltözve, nem tudom. De úgy szorongat, hogy kénytelen vagyok ellökni magamtól. Külső kézfejemmel odavágok a tüzérségi központjára, kicsit túlságosan is, mert beveri a lábát a vaságyba. De nem sértődik meg. Én se. Egymásra nevetünk, és tudom, hogy vele szívesen szöknék meg, ha lehetne, s ha ki lehetne találni, hogy hová. Ez különben valami előérzetféle lehet, mert a gyomrom hirtelen összeszorul, minden indok nélkül magamhoz veszem a bicskámat, és kimegyek a barakk előterébe. Nincs itt semmi dolgom, de azért itt is kibámulok az ablakon, vakargatom a jégvirágokat, és szálkákat faragok le az ablakkeretről. Éppen a hátam mögött lóg a falon egy hússzor húsz centis tükör, valaki ottfelejtette. Odamegyek, és megnézem magamat, a fogaimat, aztán a szememet egészen közelről, de annyira közelről, hogy akár egy lóé is lehetne már vagy egy kutyáé, legalábbis olyannak látom. Aztán leemelem a tükröt a falról, és megcsókolom rajta a saját számat. Ettől olyan émelygés fog el, hogy hangosan fölnevetek. De nem látott meg senki, és ez megnyugtat, ugyanakkor mégis ki-be csattogatom a bicskát, s érzem, hogy megint összeszorul a gyomorszájam, és visszamegyek a hálóterembe. Leülök a vaskályha mellé, kinyitom az ajtaját, és nézem, hogyan bugyborékolnak a vizes gyantacseppek az égő fán. Szívesen innék most valami pálinkát, de pálinkája csak Hellinek van, őt pedig még korán volna fölkelteni. Az alvó embereket egy ideje úgy tisztelem, mint a halottakat. Később Neustettin felől szirénázás szánt végig a síkságon, s a varjak felröppennek. Nem látom őket a kályha mellől, de a havon keringő árnyékukat annál élesebben. És ez kimondhatatlanul szép.

Már a reggeli sorakozónál híre megy, hogy még aznap elhagyjuk a tábort, valószínűleg sötétedés után. S hogy a németek java része már el is vonult éjszaka. A parancs azonban, amit nyilvánosan is kihirdetnek, egyelőre elég szűkszavú. Csupán arról szól, hogy a tábor területét további intézkedésig senki se hagyhatja el, s hogy az őrök felszólítás nélkül használhatják a fegyverüket. Vagyis még a szomszédos T.-be se mehetünk át, ahová pedig szabad átjárásunk volt eddig, moziba, templomba, ki amire vágyott. Különben T.-ben van a tiszti bordélyház is. Délfelé Mészáros odajön hozzám, és behív a vécébe. Tárva-nyitva az ablak odabent; olyan, mint egy jégverem. Először azt gondolom, hogy becsukom az ablakot, aztán mégis azt, hogy most már nem érdemes. Teljesen értelmetlenül lógnak a falon a szagtalanító dobozkák, a hó szaga mindennél erősebb. Mészáros kiveszi a kezemből a bicskát, és belevágja a fülke egyik ajtajába. Én meg az egyik szagtalanító dobozt feszítem szét, de bosszantóan üres, csak valami gyantaszerű kocka van benne. Közben – inkább csak a hallgatásunkkal, mint a szavainkkal – megegyezünk, hogy sötétedéskor átlógunk T.-be. Csupán azt teszem még hozzá, hogy szerintem kevesen vagyunk ketten, kellene még valaki harmadiknak. Zimányi mellett döntünk, aki szintén Hellihez járt eddig, a kiképzés alatt is együtt voltunk, és elég jól tud németül. Azonkívül van három köteg leveles dohánya, az pedig kincs a mi helyzetünkben.

Ebéd után váratlanul átmegyek Hellihez, pedig már nem akarok tőle semmit. Ülünk a szobában, megsimogatja a fejemet, aztán kigombolja a zubbonyomat, benyúl az ingem alá, és a vörösre festett körmével belekarmol a bőrömbe. Az egyik facövekre kint varjú ül. Mutatom neki és nevetek, mire ő is nevetni kezd, és azt mondja, hogy erre van egy közmondás. Mondja is, hogy mi, de azt már nem nagyon értem. Közben észreveszem, hogy az ágya alatt két tömött koffer duzzadozik, de erről nem beszél, és én se teszek rá célzást. Ezután még két cigarettát szívok el, amivel ő kínál meg, aztán felcsavarom a rádióját, de olyan erősre, amilyenre csak lehet, és úgy hagyom. A fürdőfülkéből rohan be, rácsap a kezemre, s azt kérdi, hogy süket vagyok-e. De én megint csak nevetni tudok, hogy ne kelljen mást csinálnom. S az ajtóból visszaszólok, hogy este beugrom majd, estére fűtsön be jól. Kint egy hideg folyosón kell végigmennem, a konyha mellett. A konyhában mosatlanul állnak a tányértornyok. Egy törött ablakon pilinkézve száll be a hó, a vörös kockaköveken pisztolygolyók hevernek, úgy rugdosom őket félre, mint a kavicsot. És csak azután nyitok be a kantinba. Üres és hideg az is, de itt minden ragyogó tiszta, mintha egy csontos kéz csinált volna rendet, egy kéz, amelyen nincs hús. És megint az ablakok. Odaállok az egyik mellé, és kinézek a síkságra. Néhány óra még, aztán újra vörös lesz a nap, csak most nyugat felé, és a kantin mögött megint szikrázni fog a jég a négy facöveken.

Megnézem az órámat, még csak három óra. Céltalanul jövök-megyek a tábort behálózó betonutakon. Körbe, mint a magtárak, sorakoznak a szürke épületkockák. Mindegyik előtt zászlórúd, kis park, néhány szálka formájú fa. És csend. Csak az anyagraktárak felől hallatszik állandó motorzúgás; úgy látszik, megérkezett az anyagmentő osztag, s dobálják fel a bála bőröket, szöveteket, bakancsokat. Az egyik kiürített épület közelében nagyobb csoport karpaszományossal találkozom össze: kiderül, hogy szegediek, ők azok, akiket pár hete elindítottak a frontra, aztán váratlanul mégis visszarendeltek. Kérdezem, hová mennek. Mondják, hogy melegedni. Előző nap egy német százados visszavitetett velük az erdőbe két fenyőfát, mert engedély nélkül vágták ki; s most nincs semmi tüzelőjük a barakkban. Hirtelen megkívánom, hogy velük menjek, úgy sincs semmi dolgom. S az is jó, hogy mind ismeretlenek. Az épületben őrült zaj fogad s valami féktelen hangyaboly-rohangálás. Egy csoport lefelé száguld a lépcsőkön, mások fölfelé csattognak, az emeletről énekszó visszhangzik és szüntelen zuhogás. A földszinten egy fekete hajú, bozontos fiú módszeresen megy ajtótól ajtóig, és baltával mindegyiket megrepeszti, anélkül hogy különösebb élvezet látszódna az arcán. Ez a módszeresség annyira meghökkent, hogy megállok, és percekig nézem, míg a fiú a hosszú folyosó végére ér, és elindul a másik oldalon visszafelé. Közben a szegediek magamra hagynak. Kiáltok, de nem hallatszik a lármában. Erre előhúzom a revolveremet, és belelövök a plafonba. A feketehajú egy pillanatra megáll, rám bámul, aztán elröhögi magát. Én meg bemegyek a lépcső melletti vécébe. Az ablak itt is tárva-nyitva. Kinézek, behunyom a szememet, aztán megint felnyitom, de innét is csak a kantint látom, mintha szándékosan építették volna úgy, hogy minden metszési pont azonos legyen vele. Közben Neustettin felől újabb szirénázás hallatszik, s két veszettül száguldó autót látok elrohanni az oderai műút irányába. Akinek ennyire sürgős, annak az élete is fontos lehet – gondolom majdnem érzéketlenül. Vagy talán éppen Hellinek? S hirtelen megvilágosodik, hogy most viszik Hellit a német barátai. De ahhoz már nincs elég fantáziám, hogy megirigyeljem a két tiszti autót. S különben is, mit érnék vele? Tőlük most már szétszedhetjük az épületet, kiürítés után úgyis felrobbantják a tábort. S mintha ez be is következhetne rögtön, felrohanok az emeletre, hogy megkeressem a szegedieket. Őket nem találom, de az egyik hálóteremben ráakadok Zimányira: ott áll tizedmagával a kályha előtt, és az összehordott székeket, padokat törik szét nagy énekszóval, s tömik a tüzet. Olyan meleg van bent, mint a gőzfürdőben. Zimányi lányos képe sehogy se illik ehhez a szórakozáshoz, de azért mégis tetszik most, hogy így el tud feledkezni magáról. Valami biztatást érzek ki belőle, hogy mégse csak számításból döntöttünk mellette, a dohánya miatt, hanem meg is érdemli, és tud majd szorítani, ha kell. Amikor észrevesz, mindjárt odajön hozzám, s ajánlkozik, hogy hagyjuk ott a többieket. De lebeszélem róla. „Csak maradj itt – mondom –, majd este találkozunk; jobb, ha addig nem látnak bennünket együtt.”

S attól kezdve egyfolytában várom, hogy beesteledjék. Egy padon ülök az északi táborbejárónál, ez a legelhagyatottabb most. Közben mindenfélére gondolok, de semmire se nagyon határozottan. Volt egy félóra, amikor olyan töményen sajnáltam magam, hogy valami szentség közellétét kezdtem érezni, ami meg akar váltani, mielőtt életemben először embert ölnék. Erre jött aztán az, hogy facsaró bűzt sodort felém a szél a raktárak felől. Persze, az alaposság – gondolom –, a maradék bőröket, anyagokat égetik el; amit már nem tudnak felpakolni. Én meg csak ülök a padon, és eszembe jut a Nagykörút. Egy dunántúli présház. Az első nő. Csupa giccses dolgok így kiszakítva, de együtt az egész olyan, mint valami betömhetetlen szakadék. S egyszerre felugrom, elkezdek káromkodni ott a fagyban, a jégdarabokat rugdosom, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz húsz év múlva. S akkor végre sikerül hánynom. S végül is ez nyugtat meg, ez a biológiai reakció. Ettől kezdve úgy érzem, hogy árulásunk se árulás a többiekkel szemben, hanem tíz körömmel kapaszkodás a jövőbe. Egyszerűen élni akarok. És hogy igazam van. És hogy egyáltalán nem az a bűn, amit csinálok, hanem az, amit esetleg kénytelen leszek csinálni. Ettől a felismeréstől olyan jókedv bújik belém, hogy a barakkunkban alig tudok kitérni a kérdések elől. Még Zimányi és Mészáros is bután néznek rám. Azt veszik ki a viselkedésemből, hogy valami zűr van a tervünkkel, és azt palástolom. Ugyanis éppen hogy rossz hírekkel van teli a barakk. Állítólag utóvédnek akarnak visszahagyni bennünket, s szó sincs arról, hogy továbbszállítsanak Nyugatra. Akkor pedig annál sürgősebb, hogy eltűnjünk; addig; kell cselekedni, amíg a pánik tart.

Megegyezés szerint félórás szünetekkel hagyjuk ott a barakkot, Hellire hivatkozva. A mese az, hogy a lány meghívott bennünket búcsúestére, mert reggel érte jön egy német barátja, s elviszi autóval. Ezt különben Mészáros találta ki; s szerencsére van annyi tekintélyünk a többiek előtt, hogy el is higgyék, s legalább hajnalig ne gyanakodjék senki. Utána úgyis azt hiszik majd, hogy valahol végeztek velünk. Ülök hát nyugodtan a kályha mellett, s hallgatom a disznó megjegyzéseket, hogy hogyan csináljam majd Hellivel búcsúzóul. Mészáros elment már, Zimányi is elment, én vagyok az utolsó. Egy idő múlva aztán társaim kezdenek nógatni, hogy induljak, mert a másik kettő semmit se hagy nekem a lányból. S erre elindulok. Csak épp a homlokomhoz húzom a két ujjamat, úgy köszönök vissza, és sikerül mindenkinek a konkrét pillantását elkerülnöm. Mégsem vagyok egészen nyugodt. És ha odajönnek a Helli ablaka alá hallgatózni? Erre nem gondoltunk. És spicli mindig akadhat. Futva a kantin felé kanyarodom hirtelen, kúszva megközelítem a házat, és bemászom a konyha törött ablakán. Helli szobaajtaja ki-be csapódik a huzattól, már a konyhában hallom. Végigszaladok a folyosón, és felgyújtom a villanyt. Legalább fény szűrődjön ki a fekete roló mentén, most az is alibi. S akkor észreveszem, hogy a rádióját otthagyta prédának. Azonnal felcsavarom, és olyan erősre állítom be, amilyenre csak lehet. S így már minden tökéletes. Csak a dívány üres. Szeretnék elérzékenyülni, a bicskámmal játszom, leülök a díványra. Sok emlék eszembe jut. Aztán a pengével felhasítom a dívány huzatát, belemarkolok a lószőrbe, kihúzom, így hagyom ott a szobát. Az ajtót meg kulcsra zárom, s a kulcsot kihajítom a hóba. Jó félóra múlva már én is ott kúszom abban a szennyvíz elvezető betoncsőben, melyet még be se ástak rendesen a földbe, be se kapcsoltak a hálózatba, viszont átvezet a tábor kőkerítése alatt, ki a síkságra, az emésztőgödrökig. Onnét aztán további háromszáz méter a téglatárolóig, ahol találkoznunk kell. S mindez érthetetlen módon sikerül is. Zimányi és Mészáros már ott várnak, s majdnem nevetünk a félelemtől. Egy újabb félóra múlva pedig T. felé lopakodunk egy jeges árokban, aminek elég magas a partja.

T. nem nagy község, de elég városias; s ami a legfontosabb, a németek a hírek szerint innét is kivonultak, mindenesetre tábori csendőrség nem székel T.-ben. Azok ugyanis rögtönítélők. Még ott, a jeges árokban gondosan megsemmisítünk minden nálunk levő iratot. Ha elfognak, azt hazudjuk majd, hogy a Brombergnél szétvert debreceni zászlóaljhoz tartozunk, és a csapattestünket keressük. Persze, ettől még nyugodtan újra bevethetnek; de hát akkor se a táborban, azt nem vagyok hajlandó védeni. És mindenképpen új körülmények között. Az új körülményekben pedig több a remény. Amíg az iratokat tépdessük némán, Zimányi arcát nézem, a szőke kis szemöldökét, ahogy le-föl rángatózik. És hirtelen röhögnöm kell – a balatonlellei főorvos fia! Anna-bál! Vitorlásverseny! Két anyajegy van Zimányi fehér hátán, mint a gyúródeszkán két alvó svábbogár. És megint rám jön a gyengeség pusztán attól a gondolattól, hogy egy lisztes gyúródeszkán végighúzzam a tenyeremet. És a két bogár is ott van. Zimányi tartja a fejemet, amíg öklendezem, a nyál odafagy a számhoz, de azért azt mondom, hogy induljunk, nem akarok kivételesebbnek látszani, mint ők. És minél előbb ki kell jutnunk a t.-i rendező pályaudvarra, az anyagmentő szerelvények onnét indulnak Nyugat felé. Fél tízre aztán, erőltetett menetben, be is érünk T. villanegyedébe, ami azért előnyös most, mert a brombergi műút éppen itt vezet át. Tehát megvan az alibi, hogy mit keresünk itt. Mészáros megáll vizelni, Zimányi eszi a havat. Egy pillanatra lemaradok tőlük, s úgy érzem, hogy nincs semmi közöm hozzájuk. Mészárossal otthon nem volna két szó őszinte beszélnivalóm. Zimányit meg halálra bosszantanám a fehér bőre miatt. De ez csak futó érzés. A következő percben már épp ellentétes emlékek tolulnak föl bennem, amelyek megszégyenítenek és boldogsággal töltenek el. Jó így együtt hárman. És majdnem békebeli ez a havas utca. Mészáros azt ajánlja, hogy egyelőre maradjunk itt a villanegyedben, a rendezőre biztonságosabb lesz éjfél után kimenni, akkor kisebb a jövés-menés. Ez első hallásra egész jó érv, de azzal mégse számol, hogy itt, a villasorok között se csellenghetünk órákig, biztos összeakadunk valami járőrrel vagy civil karhatalmival. Mindenesetre szerencse, hogy a hold csak későn jön fel, bár a csillagok így is eléggé világítanak. S behúzódunk az egyik villa üres garázsába. Egy olajos lócán ülünk, és nézzük a lábnyomunkat a betonkifutó vékony hórétegén, amit a szél befújt. Zimányi kis idő múlva feláll, és a kenyérzsákját rugdosva maga előtt, lesöpri a havat a betonról, de főképp a bakancsunk nyomát. Ez annyira gyerekes, hogy nem is nevetünk rajta, csak ránézünk, mint egy idiótára. Zimányi erre elkedvetlenedik, és leguggol, mintha csak a lábát pihentetné, s azt mondja, hogy szerinte agyon fognak bennünket lőni. Mészáros csak annyit válaszol, hogy inkább a saját piszkát eszi meg, semhogy ilyesmire gondoljon. Én viszont látom, hogy Zimányi majdnem sír. Úgy látszik, a széktörögetés mégse volt alapvetően komoly nála. S hogy ne engedjem tovább áporodni a hangulatot, a talpammal meglököm a vállát, mire guggolva hátraesik. S ez használ is, mert azonnal durván káromkodni kezd. Az utcán különben változatlanul nagy a csönd, s mi megint illedelmesen ülünk a lócán és cigarettázunk. Később egy keskeny fénycsík vetődik az úttestre, éppen a garázs előtt. Mészáros azonnal kimegy, fölnéz a villára, ahonnét a fény jöhetett, aztán hirtelen visszasiet hozzánk. Nagyszerű gondolata támadt, mondja. Egyszerűen beállítunk ezekhez a civilekhez a brombergi mesével, és kétnapi szállást kérünk, amíg kipihenjük magunkat, s tovább nem indulunk a pencumi magyar gyülekezőhely felé. S ezt még a németeknek is el kell fogadniuk, ha történetesen katonát találunk a házban. A terv annyira vonzó, hogy észre se vesszük benne az esztelenséget. S örülünk, hogy legalább nem kell a garázsban fagyoskodnunk éjfél utánig. Mindenesetre Zimányit küldjük előre a német tudásával.

Egy idős, Hindenburg-bajuszos férfi nyit ajtót, és egyáltalán nincs meglepődve. Már sok német család elmenekült T.-ből, de ők még nem döntöttek. „Meg fog fordulni a front, csak bízni kell” – mondja. És bevezet bennünket az ebédlőbe, mint három szövetségest, akik idegenben is tudnak harcolni a közös célért. A család nemrég fejezte be a vacsorát, az asztal még le sincs szedve. Az asztalfőn az idős férfi felesége ül, egy kövér, de méltóságteljes tartású asszony, s ahogy ránk néz, anyai meghatottság és büszkeség sugárzik az arcáról. És azonnal megterítenek nekünk is. Kicsit aggaszt ugyan, hogy a két öregen kívül még hárman ültek az asztalnál – a tányérokból ítélve –, de akkor mért nem jönnek be? A szomszéd szobában hallgatóznak? S azt gondolom, hogy csak egy okosat tehetünk már: ha minél színesebben adjuk elő a történetünket. Zimányi viszi a szót, mi inkább csak bólogatunk hozzá, s módszeresen adogatjuk a szájába a brombergi mese részleteit. S hamarosan kiderül, hogy hősök vagyunk, ha elcsigázottak is. Az asszony mögött a falon családi képek, középütt a legnagyobb a fiáé, díszes keretben. Tengerésztiszti egyenruhában, elvontan mosolyog a markáns arc, elnéz fölöttünk. Eszembe jut a két, erdőbe visszavitetett fenyőfa, a mi senkire nem tartozó, kis külön árulásunk, aztán az átejtés, amivel most ezt a vacsorát megrendeztetjük magunknak – s még sok egyéb. De mindez olyan bonyolult és világos, hogy még azt is őszintén hazudom az asszonynak, hogy az anyámhoz hasonlít. S ez olyan, mint a bomba. Utána egészen magamba süppedek. Mészáros és Zimányi zabálnak föl helyettem mindent, nem is tudom, miről folyik a beszélgetés, de mire föleszmélek, már négy pohár bort belém öntöttek – ami pedig ritkaság itt, a bor, valami kredenc hátsó rekeszéből szedték elő –, és most boldog a két öreg, hogy csillog a szemünk. Éppen a vécé után akarok érdeklődni, amikor kinyílik az ajtó, és bejön egy fiatalasszony sárga pongyolában. A két öreg menye. Sorba bemutatkozunk neki, ő meg mentegetőzik, hogy nem tudott előbb bejönni, a két gyerekét kellett lefektetni. S akkor neki is újra el kell mondanunk mindent a brombergi eseményekről; és hogy most mi a szándékunk, ez különösen érdekli. Közben egyre kitartóbban nézem a fiatalasszonyt, s egyre inkább úgy találom, hogy szép. Először szembeül velem, aztán teatöltés után odahúz egy széket mellém. Érzem rajta, hogy van benne érdeklődés, de ugyanakkor az órámat is figyelem, hogy az időből ki ne fussunk. A fáradtságunkra hivatkozva végül is mi kérjük, hogy hadd feküdhessünk le, aztán majd holnap tovább mesélünk. Búcsúzóul Zimányi megmutatja a húga fényképét, Mészáros meg azt a csúnya forradást a mellén, amit még az apja üzletében szerzett otthon. De egy kis ködösítéssel ez a seb is félreérthető most, és a hitelünket növeli. Belőlem azonban már nem jön ki semmi újabb patron. Ott állok az ajtóban, és minden porcikámmal érzem, hogy a fiatalasszony valamit akar. Nézem a haját. Itt fönt, északon mindenki szőke. Helli, Helga, Hildi, csupa szőke név. Aztán hirtelen elkapja a pillantását, s valamit elég ingerülten odamond az apósának. Annyit én is megértek a szóváltásukból, hogy az asszony menekülni szeretne a gyerekeivel, a két öreg azonban keményen ellenáll. A fiuk, aki a falról mosolyog, még a legutolsó levelében is azt írta, hogy nincs szükség menekülésre. A vitát nem fejezik be, a fiatalasszony hátat fordít az apósának, és átvezet bennünket a szomszédos szobába. Itt legalább olyan hideg van, mint Hellinél volt, mikor pár órája rázártam az ajtót a bömbölő rádióra. Hogy bömbölhet azóta is, te jó isten! És a pisztolygolyók a vörös kockaköveken! A fiatalasszony gyorsan, készségesen mozog, ropogós ágyneműt szed elő, látszik, hogy évszám nem használták őket. Aztán kulcsot ad a fürdőszobához, és ránk bízza az ágyazást a három egyforma díványon. Közben alig beszélünk, csak ő mozog otthonosan, mi meg sután nézzük, mint a félig levetkőzött ünnepeltek. S amikor már nincs semmi tennivaló, sorba kezet fog velünk, mosolyog, és engem hagy utolsónak. Középső ujja felcsúszik az ütőeremre, de az arcán ez egyáltalán nem látszik, csupán annyit mond, hogy menjek vele, megmutatja a használható toalettet, mert a fürdőszobai nem működik. Nem állhatom meg, hogy hátra ne forduljak, és ne vigyorogjak Mészáros és Zimányi arcába. Zimányi nem szól semmit, de Mészáros megjegyzi magyarul, hogy ha időre vissza nem jövök a szobába, itt hagynak T.-ben, és pelenkázhatom az admirális két magzatját. Ezen valamennyien olyan udvariasan mosolygunk, az asszony is, mint valami lefekvés előtti bókon. Aztán otthagyjuk őket, s kint már nem is jut eszünkbe a toalett. Egy sötét előszobafélében állunk, ami tele van zsúfolva súlyos bútorokkal. A lépcső innét vezet fel a manzárdra, s egyedül csak onnét szűrődik le fény a félig nyitott ajtón. Olyan magától értetődően csókoljuk meg egymást, ahogy a szél összenyom két levelet. És csodálkozom. Fogom a vállát, és sehol se bömböl a rádió, és holnap megint valami más lesz. Ha lesz. Nem is kérdezem meg a nevét, biztos szőke neve van. S valami nagy, tömény gyengédséggel nézek rá, és érzem, hogy gondolkodás nélkül belelőnék a férjébe, ha most váratlanul belépne, és itt találna a feleségével, igazoló papírok nélkül.

Fönt a manzárdszobában az asszony odavezet egy függönnyel eltakart beugróhoz, ahol a két gyerek alszik. Fiú mind a kettő, szőkék azok is, a nagyobbik hatéves lehet, a kisebbik három. Az ágyra heveredünk le, közel a kályhához, és folytatjuk, amit elkezdtünk lent. De most valahogy nincs annyira jó íze. Kis idő múlva aztán nyugtalanul beszélni kezd. Primitíven fogalmaz, hogy követni tudjam, de nem kell sok szó, hogy megértsem: az Oderán túl van egy barátnője, ahhoz szeretne eljutni a gyerekekkel; s hogy egyedül bennünk bízik. Ugyanis valami idea rögzült benne az este folyamán, hogy nekünk már van gyakorlatunk az ilyen menekülésben, s ameddig lehet, szívesebben jönne velünk, mint németekkel. Nem mondja ki, de érzem: a fogságba esésre gondol. Hogy akkor velünk biztos jobb lesz. És hogy ki nem állhatja a férje szüleit. Én meg egész ütődötten hallgatom. Simogatom a kezét, de azért a tüzet is nézem közben meg a bugyborékoló gyertyacsöppeket. Aztán fölállok, s a fekete roló mentén kinézek a havas utcára. A fénycsík – ahogy a rolót félrehúzom – most is a garázs előtt szeli át az úttestet, s ez már majdnem olyan mulatságos, mint a mesékben az ismétlődés. Mindezt ugyanakkor mély fölfedezésnek is érzem, s egyszerre a mozdulataim is föllazulnak. Ő meg azonnal beleegyezésnek veszi hirtelen fölgerjedésemet; mármint hogy magunkkal visszük őt is. Aztán átvezet egy másik szobába, ami tele van falba épített szekrénnyel. Sorba kinyitja őket – itt van az egész ruhatára, az övé, a gyerekeké, a férjéé. És makacsul faggatni kezd, hogy mit gondolok, mit érdemes magával vinni, segítsek válogatni, mert ő teljesen tanácstalan. Még azt se tudja eldönteni, hogy egyáltalán mekkora csomagot készítsen elő. „Lehet egy kicsit nagyobbat is” – mondom szórakozottan, mikor a rengeteg holmit meglátom, a hófehér teniszszoknyát, a ragyogóra pucolt gyerekcipőket, a zöld vadászbricseszt, a kalapokat, esernyőket, botokat, a tüllzacskóba kötött mirtuszkoszorút. S közben megint az órámra nézek lopva. Az asszony meg egyre jobban belemelegszik. Hosszú asztalkát húz a szekrények elé, s elkezdi kirakni, válogatni a ruhákat, s csak szortíroz, beszél, kétségbeesik, leveti a sárga pongyoláját, és fel akar venni egy másikat – én meg kérem, hogy most már ne vegye fel. Erre elneveti magát, és meglegyinti az arcomat. „Jó – mondja –, akkor majd reggel folytatjuk” – és visszaszalad a hálóba. Én egy darabig még tovább matatok az idegen ruhák között, s anélkül hogy bármi célom volna vele, itt is kinézek az ablakon. Egy udvarra s egy szökőkútra látok le, a szökőkút mellett hóember, a kezében csajka. Az asszony közben föltesz egy lemezt a másik szobában, egy angol lemezt, amit én is nagyon szerettem otthon, a Miss Otis-t. A zene egészen halkan szól, és mi is nagyon halkan táncolunk a gyerekek miatt. Ha jól értem, egy nagy, fehér hajóról mesél, egyszer a Baleárokra utazott lánykorában. És a Balaton? Igen, az a Plattensee. És a csikósok meg a puszta? Nem is tudom… Mit tudok én egyáltalán a csikósokról? S megnyugtatom, hogy a halottak nem is olyan gusztustalanok a hóban. De nyáron például már… Ő meg borzong és mosolyog, és simogatja az én edzett arcomat, s végül magához húz az ágyon. Nem hunyom le közben a szememet, valahogy nem jön, hogy lehunyjam, és látom megint a sistergő gyantacsöppeket: szép sorban mind elpárolognak, egyik se menekül meg. És egyáltalán nem kell erőlködnöm, hogy meghatódjam magunkon, Miss Otis-on, aki egy vasárnap délután nagyon szomorú lett valamitől. Aztán várok egy kicsit utána, s csak akkor állok fel. „Mindjárt jövök vissza – mondom –, valami meglepetést hozok, egy kis finom dohányt.” És kisietek a szobából. Amíg tapogatózva lefelé lépkedek, a gyomrom megint összeszorul, s hirtelen képtelen vagyok az asszony arcára pontosan visszaemlékezni. Ezt az érthetetlen görcsöt mégis jó jelnek veszem. Köpni szeretnék, káromkodni, arccal a hóba vágódni, hogy minél előbb visszazökkenjek. Már úgy nyitok be lent a szobába, hogy szinte fizikailag érzem a szám szélén a kemény vonást. Csak a kis lámpa ég bent, az ablak nyitva, s mintha Zimányi fejét látnám kint az udvaron. Akkor veszem észre, hogy az ebédlő felé is tárva az ajtó. Nem értem. Kis idő múlva megjelenik az ebédlőajtóban Mészáros, kezében két bontatlan borosüveggel. Egyszerre elönt a nyálkás reménytelenség. „Vidd vissza azonnal!” – suttogom, de Mészáros csak röhög hangtalanul, s int, hogy öltözzem fel én is. Aztán óvatosan kimászunk az udvarra, és a garázs mellett átdobjuk magunkat a kerítésen. Mielőtt befordulnánk a következő utcába, még visszanézek a manzárdra; látom, hogy az egyik ablakon csap ki a fény. Azonnal kapcsolok: a ruhaszekrényes szobában elfelejtettem helyére húzni a fekete függönyt. S ezért most súlyosan lakolhat az asszony, ha időben nem veszi észre. Mit mondjak? Semmit se mondok.

A tiszti bordélyház mellett húzunk el, a piactér mögött, s messze elkerüljük a fiú- meg a lányiskolát, ahol kórházat rendeztek be. Mészáros időnként odapislog rám, mintha kérdezősködni akarna a külön éjszakámról; az erőltetett gyaloglás azonban elveszi a kedvünket a beszélgetéstől. Zihálva lassítunk, majd megint nekilódulunk. Az egyik közből kemény férfihang harsan fel, német, de nem lehet tudni, hogy az utcán kiáltozik-e vagy valamelyik ablakból. Aztán két gyors revolverlövés csattan fel, és rögtön utána öblös nevetés; úgy látszik, többen vannak. Mi ekkor már bent kuporgunk egy törpefenyő alatt, a hó a nyakunkba poroz, szemközt velünk egy tetejetlen ház, már nem volt idő rá, hogy befejezzék. Zimányi annyira ideges, hogy nem tud uralkodni magán, ott a fenyőfa alatt letolja a nadrágját. Még négy kilométer a rendező pályaudvar. Tulajdonképpen nincs is más vágyam, mint egy szénabálákkal megrakott tehervagon. S eszembe jut, hogy elfelejtettem figyelmeztetni az asszonyt: a pokróc sokkal fontosabb, mint a ruha. Sok pokróc. De akkor már megint rohanunk, s végre kijutunk az utcák övezetéből, és bent járunk abban a fenyőcsemete-iskolában, ami a községet elválasztja a rendező pályaudvartól. Kicsit túlságosan is gyerekfa erdő ez, melltől kilátszunk belőle, mint az óriások. De valahogy mégis ez adja vissza a nyugalmamat; hogy így elnézhetek az akkurátos, nevetségesen glédába állított erdőcske fölött. S már nem is érzem annyira fontosnak, hogy rohanjunk. Megúsztuk. S vállon lököm Mészárost, hogy mit akart kérdezni. Mészáros válasz helyett megáll, bakancsa sarkán letöri az egyik borosüveg nyakát. Egyből kiisszuk az egészet, aztán végzünk a másikkal is. „Na, ugye nekem volt igazam?” – kérdezi nevetve Mészáros. Zimányi megtoldja egy frivol mozdulattal a tenyerén: „Neked volt igazad” – mondja, s rám néz. Érzem, hogy valamit kellene már mesélnem a manzárdszobáról; de csak annyi jön ki belőlem, hogy Hellinél még mindig bömböl a rádió. S váratlanul ekkor kapjuk az első figyelmeztető lövést.

A golyó ott surrog el mellettünk néhány méterre. Azonnal lehasalunk lélegzetfojtva, és vagy húsz percig nem mozdulunk. Aztán roggyantott térddel, hogy ne legyünk magasabbak, mint a fák, futólépésben megindulunk az erdőszél felé, ahol már ott dereng a sötétben a vasúti töltés vagonsora. S akkor megint egy újabb dörrenés, de ezt valahová mögénk ereszthették, mert nem halljuk a surrogást – „Rohadj meg” – mormogja Mészáros, és arrafelé rohan, amerre valami árkot sejt, hogy abba húzódjunk be, és onnét kapaszkodjunk fel a töltésre. De ez téves szimat volt, a legtévesebb az indulásunk óta. Mint egy hirtelen bedobott díszlet, egy őrbódé tűnik elő az erdőszélen és a hóköpenyes őr, ránk tartott géppisztollyal. Mint a szobrok, úgy dermedünk meg azonnal, s már ahhoz sincs fantáziánk, hogy lehajoljunk. Nincs is értelme. Talán negyven méter sincs közöttünk, legföljebb harmincöt. És azt se tudjuk eldönteni, hogy magyar-e az őr vagy német. Zimányi liheg. Mészáros az orrát szívja szaggatottan, de egyikünk se mozdul. Az őr se. Ahogy jobban hozzászokik a szemem ehhez a végső látványhoz, lassan az őr arcát is látni vélem a sötétben, egy arcot, ami előtt tűéles pontocskák vibrálnak. Nem igaz, hogy minden bűne eszébe jut ilyenkor az embernek; még a legutolsó se. A Baleárokra gondolok meg egy ívlámpára valahol a Nagykörúton. S csak ég a lámpa, és nem alszik el. S teljesen védtelenül és megtisztultan érzem, hogy a reflexeim cserbenhagynak. Majdnem negyedóráig állunk így mozdulatlanul, aztán az őr lassan hátat fordít nekünk, s úgy marad. Időbe telik, mire a lábunk annyira engedelmeskedik, hogy lépés lesz belőle. Messzi ívben elkerüljük a bódét, s babonából nem nézek vissza, hogy az őr utánunk les-e, vagy vállához emeli-e a géppisztolyát. Ez most már nem következhetik be. És ami be fog következni, azt úgyse tudhatjuk még. Majdnem óvatosság nélkül trappolunk a töltés felé; s csak amikor a vagonok mellé érünk, akkor jön ránk megint a szorongás. Túlságosan magasan vagyunk itt a töltésen, és túl közel az éghez. Sietve átmászunk a kerekek alatt a másik oldalra, és futva megindulunk a vagonsor vége felé, lehetőleg minél távolabb a váltókezelő toronytól, ahol piros meg kék lámpák égnek. Csupa lezárt marhavagon mellett rohanunk, míg ki nem fulladunk teljesen. Látom, hogy Zimányinak véres a szája, de csak mint tényt állapítom meg ezt is, nincs visszhangja bennem, szinte üresebb vagyok, mint amilyen a garázs volt. S akkor Mészáros váratlanul megáll, s tőle szokatlan elmélyedtséggel kijelenti: „Ez egy szent volt, ez tényleg egy szent volt!” Még vagy három vagon mellett sétálunk el, mikor hirtelen pisszet intek, és odaszorítom a fülemet a vagon falához. Erre ők is követik a példámat. Kis idő múlva kivesszük, hogy magyarul beszélgetnek bent, de annyira fojtottan, hogy azonnal bizalmat érzünk irántuk. S halkan bekopogok. Sokáig csend, mintha sírba eresztették volna az egész vagont. Erre az ajtóréshez nyomom a számat, és beszólok: „Magyarok vagytok?” Pár perc múlva félrehúzzák az ajtót, de csak egy tenyérnyit. „Mit akartok?” – mordul ki valaki a résből. „Van még hely hármunknak?” – kérdezem suttogva, s szagolom a kiáramló levegőt. Majdnem meleg szagok a kinti hideghez képest. Aztán villámgyorsan feltornázzuk magunkat a vagonba, tapogatózva az ajtó mellé húzódunk szerényen, és ott guggolunk le. Szuroksötét van bent, de azért elég jól megérzem a némán üldögélő testek irányát. Tízre tippelek, de kiderül, hogy nyolcan vannak csak, a többi helyet egészségügyi cuccok foglalják el. Azt mondják, egészségügyiek, Kisvárdáról. És hogy őket Graudenznél verték szét. Van közöttük egy tolnai fiú is, patikus. Tolnán én is ismerős vagyok, éltem ott pár évig; s megkérdezem a nevét. Megmondja. Kicsit meghökkenek, de úgy, mint aki érzékel ugyan még, de azt már nem tudja pontosan, hogy öt kilót raktak-e a kezébe vagy húszat. „Te, az nem lehet… – mondom – Cselényi még a háború elején felfordult a motorjával, még gyászjelentést is láttam róla.” Válaszul csak egy morgást kapok, hogy ne akarjak okosabb lenni nála. És hogy ő különben se ismer engem. „Én se téged – mondom már majdnem jókedvűen –, de az anyám az ismert, és ő mutatta a gyászjelentésedet is.” „Ugyan hagyd már! – szól rám Mészáros. – A végén még azt hiszik, hogy idióták vagyunk.” S kezdi kibontani Zimányi kenyérzsákját, hogy egy kis leveles dohányt morzsoljon. A fiú, aki az ajtót nyitotta ki nekünk, rájön a neszekből a műveletre, odabotorkál hozzánk, nyújtja a kezét, és kér a többieknek is. Mészáros készségesen morzsol és adakozik. Közben halljuk a füttyöket kint, és csak cigarettázunk, alig beszélünk, és megint cigarettázunk. Csak szegény Zimányinak vacog a foga. Később előveszem a bicskámat, és ki-be csattogtatom, de rám szólnak, hogy „ökör, hagyd abba azonnal”! Erre minden indok nélkül mesélni kezdem, hogy egyszer egy döglött kisborjú mellett ültem, míg a gazdája, egy paraszt, vissza nem jött érte; én meg a borjú patáját farigcsáltam addig a bicskámmal. De erre is azt mondják, hogy hagyjam, ez is olyan, mint a gyászjelentés. Pedig hát igaz, legalábbis annyi, hogy mikor a moziból kijöttem egyszer T.-ben, egy paraszttal találkoztam a piactéren, valami sebesült kisborjút vezetett, a feje be volt törve a borjúnak, de a zúzmara egészen belepte a véres fejet, mint valami kötés, mintha porcukorba mártották volna; s akkor megkért ez a paraszt, hogy fogjam addig a kötőféket, amíg ő bemegy egy házba, de ameddig bent volt, a borjú lecsuklott a hóba, és a két patáját szépen odarakta a bakancsom mellé. Aztán más nem is történt. De végül is megértem, hogy igazuk van, nem olyan lényeges az egész. És megint rágyújtok, mert valahogy semmi sem elég. Megvárom, míg körmömre ég a csikk, s csak akkor taposok rá, aztán felállok, és óvatosan rést nyitok az ajtón, hogy kinézzek. Egy szemafor jelez éppen szemben velem, s a síneken, a vagonokon túl a hold világítja be síkságot, egy másik, egy ugyanolyan síkságot. És ez az egész kinti tágasság egyszerre olyan védtelen lesz, mintha semminek se lehetne határt szabni benne. „A hold – mondom –, feljött a hold. – És becsukom az ajtót. – Feljött a hold” – mondom még egyszer, mert senki se válaszol. „Hát aztán?” – szól nagy sokára egy hang, akiét még nem is hallottam eddig. A tolnai patikus meg belekezd egy történetbe, hogy ki hogyan szokott óvszert vásárolni, mert az is típusonként változik…

 

Azért furcsa, ahogy így húsz év múlva eszébe jut az embernek ilyesmi, egyszerre és átmenet nélkül minden, pedig még azt se mondhatom, hogy boldogtalan vagyok. Lakásom van, állásom van, az utcákon égnek a lámpák, az aszfalt tükörsima, a lány, aki a karomba kapaszkodik, szeret; s akkor pár percig egyszer várnunk kell az Emkénél, amíg átjutunk a Nemzeti oldalára, közben nézem az arcokat, az autókat meg a lábakat lent az aszfalton, és egy kövér daxlit a karcsú lábak között, ahogy szimatol és fintorog lustán – és még mindig csak a daxlit nézem: vajon nem túl kövér ez a kutya? – s mint egy idegen, úgy nyúlok bele a saját zsebembe, de nem találom a cigarettát.