A három burgonyabogár

Emlékszem, 47 őszén egyszerre összejött minden. Kezemen-lábamon kiújult a háborús fagyás, és már vagy harmadszor dobták vissza a kérvényemet, amiben fizetésemelést kértem. És akkoriban szakítottam Bödével is – igaz, hogy undokul, de igazságom tudatában mégis. És ez sok volt. Az eső is sok volt. Néha úgy rémlik, hogy azon az őszön folyton esett. Pedig aznap, amikor defektet kaptunk Ireg előtt, éppen hogy kopogós hideg volt, majdnem tél. Ez este hét óra felé történt. Korán sötétedett. A tájból úgyszólván semmit se láttunk, csak egy rombusz formájú csőszkunyhót meg valami mély szurdikot az út bal oldalán. Dideregve topogtunk az autó körül. Ger Arany fűtött szobát ígért nyolc órára, borsos körözöttet pálinkás teával – és Janikát, az iregi főjegyző kilencvenkilós feleségét, aki állítólag mindig mandulaszagú, és pici a szája. Az járta közöttünk, hogy a kicsi száj amolyan biztató mértékegység a nőknél, amiből fix következtetést lehet levonni. Ugyanígy biztosra vettük azt is, hogy a lyukas comb gyanút keltő körülmény, mert igazában csak zárt combú nők lehetnek jó anyák és jó szeretők.

Tanácstalanul piszkálgattuk a löttyedt gumiköpenyt, mint egy elfuserált csecsemőt.

– Most mi lesz? – kérdezte Kis Varga, miközben kékre fagyott, pattanásos arcát pofozgatta.

– Mi lenne? Bemegyünk abroncson – mondta Ger Arany, és Pajára nézett. – Ha sajnálták tőlünk a pótbelsőt, most majd kiutalnak egy újat.

– Azt nem lehet – mondta a sofőr flegmával.

– Micsodát?

– Abroncson bemenni. A karburátor is rossz, teljesen tropa.

– Ja – mormogta Ger Arany. – Akkor igazán ideális.

Mindez úgy kezdődött, hogy a Burgonya Kormánybiztosság ellenőrző villámcsoportok kiküldését rendelte el, s éppen hármunkra esett a választás. Egy tíztonnás teherautót bocsátottak a rendelkezésünkre, és a kocsi mellé Paját. Paja pendliző sofőr volt, egyetlen vállalatnál se tudott megmaradni, de mi jól kijöttünk vele. Még azt a gyűrött aktfotót is kiakasztotta a volán fölé, amit csak akkor szokott, ha a haverok megérdemelték. Második hete utazgattunk így a megyében. Nyáron még azt hittem naivul, hogy Pestre kerülök állásba; aztán mégse sikerült. Csak az eső sikerült jól. És a burgonya. Bogdányban azt mondta a bíró nevetve: „Nyertünk, elvtárs urak, hála isten a burgonya jól sikerült!” S akkor én is úgy éreztem, hogy ez a legtöbb, ami sikerülhet. Sőt, azt is el tudtam képzelni, hogy ez most már mindig így lesz, csak zsákok és burgonyák, huzatos terményraktárak, s hogy mindez olyan meghitt lesz, amilyen Böde volt, ez az egész utazgató élet, a mázsálóbódék, a megrakott szekerek meg az idegen állomás, ahol nem találtam a vécét, vagy az a söntés ott Borjádon, ahol az ablak mellett ültem, és egy árokra láttam ki, amibe három betoncsőből zubogott az agyagsárga lé… Amióta légnyomást kaptam, azóta van bennem ilyen nyomorék költőiség; azóta mindig jobban emlékszem ilyesmikre, mint a hasznos dolgokra. Egy csupasz villanykörtére például a belaci hengermalom előtt, mikor már minden fény kialudt a faluban, csak ez az egy lámpa nem, bevilágítva a tócsás rakodóudvart és egy begyújtott Hoffer-Schrantz-vontatót, amitől egész idő alatt nem lehetett hallani egy szót se, úgy dübörgött, s egyre mélyebbre süppedt a sárba.

Mindegy. Ger Arany azért ott is elmesélte a helybeli két burgonyaellenőrnek, hogy Pesten milyen lakásról csúszott le. Mi már untuk ezeket a történeteket, de illett végighallgatnunk őket. Ő volt a legidősebb közöttünk, negyvenre járt, a haja tiszta fehér, az arca almapiros, élveteg, a szája humorosan kicsi; de ennek őnála nem volt semmi jelentősége. Tudtuk, hogy operaénekesnek készült, de nem kapott Pesten lakást, s ezen bukott meg a karrierje. Hogy ez így nevetséges? Lehet. De ennél sokkal kisebb dolgokon is el lehet csúszni, én aztán tudom. Mikor Ger Arany megkérdezte tőlem, hogy mért szakítottam Bödével, azt mondtam, hogy „szerelemből”. Nem volt szükség rá, hogy bővebben magyarázgassam, annyira összeszoktunk abban a két hétben. S mégis otthagytam őket egyetlen szó nélkül.

De lehet, hogy ez is korábban kezdődött, apró kis jelekből gondolom. Egyszer kint a fronton hátraküldtek a zászlóaljparancsnokságra egy fontos levélért. Visszafelé eltévedtem az erdőben, és lelkiismeret-furdalás nélkül lefeküdtem aludni. Másfél napig aludtam a kimerültségtől. Csak az mentett meg a golyótól, hogy a századparancsnokom megsajnált. „Mit csinált? Hol volt? – ordított rám. – Nincs magában felelősségérzés?” Azt kellett volna mondanom, hogy nincs, de csak azt mondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek. Felpofozott, és ezzel el volt intézve. Szerencsére azok közé tartozott, akik sejtették, hogy hamarosan úgyis vége a háborúnak.

De ami Bödét illeti, még komplikáltabb a dolog. Pár héttel a burgonyakiszállásunk előtt felszöktem autóval Pestre, hogy kiváltsam azt a sárga félcipőt, amit még nyáron rendeltem meg, de sose volt elég pénzem rá. Mikor felültem a vonatra, homályos várakozás volt bennem, hogy Pesten vagy útközben valami olyasmi történik velem, ami régóta esedékes. S talán ha kialszom magam a Duna-parton, elfelejtem azt a hodály ürességet, amit mindig látni véltem, bárhol voltam is; s ahol valami rettenetes iszonyatot követtünk el valamennyien, hiába hallgatunk róla. De nem vagyok az a fajta okos, aki az ilyesmit meg tudja jobban fogalmazni.

Egyszóval beléptem a cipészhez, és láttam, hogy egy fiatal lány hajol a pult fölé, s nézeget valamit – az én cipőmet. Böde volt. Azt hittem, elsüllyedek. Ugyanis azt táviratoztam neki előző nap… – de hiszen mindegy, hogy mit. Valami éktelen hazugságot, hogy egyedül utazhassam Pestre. Ő meg elvörösödött zavarában. Kérdezte, mit keresek ott; én meg azt, hogy ő mit keres ott. S az egész rettenetesen kínos volt. A cipészt Böde ajánlotta nekem, régebbről ismerte, így sejthette a majszter, hogy amit lát meg hall, egy kicsit családi ügy. Böde szó nélkül kifizette, ami jár, magához vette a cipőt, és elköszönt. Én meg utánakullogtam. A Piaristákig nem szólt egyikünk se. Valami kis mellékutca van ott, sötét is meg keskeny, se bolt, se kirakat nincs benne, se igazi kapubejárat, csak pincelejárók meg fehérre meszelt, nagy raktárablakok. A mázolás fölött rozsdásan lógtak le a gépfegyver szaggatta redőnyök. „Ha igaz – gondoltam görcsös okoskodással –, ez egy olyan utca, ahonnét a csillogóra pucolt üzletek hasát tömik meg mindennap.” Mit tagadjam, fojtott ez a perspektíva, ez a környezet. És Böde se szólt. Valahogy egyszerre fonákjára fordult minden – mint amikor véletlenül bepillant az ember egy piszkos konyhába, ahonnét a legfinomabb falatokat hozzák ki; s amelyekből mi is jóízűen ettünk még az előbb. Néztem Bödét, és zöldessárga volt az esőben, az álla pörsenéses. Szinte mutatványnak éreztem akkor, ha ezen a szűk kis utcán minden különösebb tragédia nélkül végig tudunk menni. De csak kint, a Duna-parton kezdett el sírni. Némán, összeszorított szájjal sírt.

– Meglepetést akartam szerezni neked – mondta, miután mindketten lucskosra áztunk már. – Én akartam hazavinni a cipődet.

Ez szívszorító volt. És jóvátehetetlen. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy nem akartam kertelni. Hol azt bizonygattam, hogy szeretem; hol meg azt, hogy magam se tudom, mi bajom van vele, mikor semmi okot nem adott rá. Nem is úgy mondanám utólag, hogy tudva szakítottam; egyszerűen megtörtént velem, mint a végzet. S még a fejemet se veszítettem el. Az izmaim ugyanolyan ruganyosak maradtak, a hangom is a régi. Csak éppen utálkoztam, hogy mért nincs bennem több felelősségérzés; és csodálkoztam, hogy mért vagyok mégis ártatlan, úgy alapjában véve.

Lent álltunk az alsó rakparton, szemközt a kiégett királyi várral, s akarva se jutott eszembe más, csak ami elől felszöktem naivul Budapestre: a hivatal, a kiszállások, a burgonyák…

Böde észrevette, hogy a palotát nézem.

– Nem szólsz semmit?

– Milyen jól lehetne ott is burgonyát tárolni! – mondtam őszinte keserűséggel. Böde hóna alá szorította a cipőmet, és otthagyott. Mikor meghallotta, hogy mögötte lépkedek, váratlan indulattal sikoltozni kezdett.

– Ha közelebb jön, beleugrom! – és egész a partszélig futott.

Erre aztán én fordultam meg, hogy ne is lássa az arcomat. És ne érezze annyira megalázónak a jelenetet. Akárcsak ott az országúton: ez is mintaszerű durrdefekt volt. Nem volt mit csinálni a karburátorral.

Paja úgy fogalmazta ezt meg, hogy ő nem Krisztus, s az egyetlen, amit tehetünk, hogy otthagyjuk a kocsit az út mellett, és majd Iregről kérünk vontatót; vagy ha útközben találkozunk kocsival, leállítjuk.

Elmúlt tíz óra, mikor bezörgettünk a főjegyzőékhez. Paja már előbb elvált tőlünk, még a tejipari telepnél, hogy ott próbáljon vontatót keríteni. Abban maradtunk, hogy majd utánunk jön Janikáékhoz, és reggel indulunk tovább.

A tágas udvar mélyéből négy kutya rontott ránk, de Ger Arany egyetlen kussal megjuhászította őket. Ez már magában véve bizonyíték volt, hogy nem csupán mesélt, ő csakugyan otthonos itt. A ház parasztporta lehetett valamikor, abból alakították át jegyzői lakásnak. Néhány gyümölcsfa, tujabokor az udvaron meg egy kerek grupp, néhány színes üveggömbös karóval – ennyi árulkodott a sötétben Janika finomabb ízléséről. De különben semmi látnivaló, még baromfiudvar se, csak a hodály nagy, lapos üresség, egy céltalan udvar, keresztül-kasul szabdalva megfagyott autónyomokkal.

Az ámbituson egy fiatal szolgálólány kopogott végig facipőben, s megállt a feljárólépcsőnél. Közben odabentről felgyújtották a villanyt. A lánynak csupasz volt a lába, izmos karját vörösre csípte a hideg. Némán, vigyorogva nézte a bevonulásunkat, és közölte, hogy a tekintetes asszony már lefeküdt. Ger Arany megveregette a lány fenekét, s azt mondta, hogy mi is azt szeretnénk. Később kiderült, hogy Janika az egész jelenetet végignézte a szobából. Pongyolában fogadott bennünket, feszesre húzott övvel a derekán, és egy valószínűtlenül kicsi, fekete papuccsal a lábán. Ger Arany semmit se túlzott: Janika kivételes tünemény volt, egy arányos óriásnő, az erőnek és törékenységnek egészen szokatlan keveréke. Nemcsak a szája volt pici, hanem a lába is, az arcán század eleji két gödröcske, az idomai azonban, mint egy súlyemelőé. Az ebédlőben ültetett le bennünket, ahol még ott volt a vacsorai teríték, a morzsás, fehér abrosz, egy nagy házikenyér kendőbe csavarva, meg egy francia divatlap. És kábító meleg, legalább huszonnégy fok.

– Hát egyenek akkor – nézett ránk az asztalfőről. – Szeretem etetni a hajótörötteket.

Kis Varga mondani akart valamit, de láttam, hogy Ger Arany belerúg az asztal alatt. Nyilván ő akarta diktálni a beszélgetés stílusát, és nem akart felsülni velünk. Bár nem tudtam elképzelni, hogy az ő stílusa mért volna illedelmesebb, mint a miénk. Másról volt szó. Bizonyos megszerzett jogokat féltett tőlünk. Mi meg hagytuk, hogy ő brillírozzon. Minden választ őrá hárítottunk, mint valami cserkészvezetőre, aki valamennyiünkért felelős – s ettől csakhamar vibrálós lett a hangulat. Harsányakat nevettünk, noha többnyire csak az elmúlt két hétről esett szó, a szomorú burgonyákról. Én egészen belesüppedtem egy zöld plüssfotelba, és megpróbáltam elképzelni magamnak a főjegyzőt. Kicsi embernek gondoltam, aki Janika válláig sem ér, de a bajusza tömött, fekete, az arca rezespiros; s bizonyára tervei vannak a hodály udvarral, amit Janika elhanyagol. Dühítő lehet egy ilyen mokány kis embernek, ha a felesége, egy ekkora test és ennyi izom, naphosszat semmit se csinál, s mindig csak arra vár, hogy végre valami igazán esedékes lesz. Még ha csupa sár is az udvar, abban a kis fekete papucsában megy ki, megáll, és rájön, hogy nem találja azt, amiért kiment. Sokat van egyedül, de szeret is egyedül lenni, mert az legalább ébren tartja a nyugtalanságot. Szerintem se azelőtt, se akkor este nem feküdt le Ger Arannyal. Amíg nem fekszik le, addig még mindig esedékes lehet.

Később erős motordübörgés hallatszott be, s első pillanatban azt hittük, hogy Paja művelt csodát, és ő érkezett meg a megjavított Csepellel. De csak egy idegen autó állt be az udvarra, nem tudtuk, miért. Janika ugyan mondott valamit, hogy máskor is be szoktak állni hozzájuk autók, ott parkolnak éjszaka, aztán hajnalban továbbmennek, sokszor nem is tudják, mifélék, különböző vállalati kocsik, építkezési anyagszállítók. „Meg különben is elég nagy az udvar – mondta. – Hiszen látták. Kétezer öl legalább. Ekkora udvart nem illik lakatra zárni manapság.”

A zsufa szolgálólány egy újabb demizsonnal nyitott be, letette Ger Arany mellé, s mindjárt fordult is ki. Janika utánaszólt.

– Honnét jött? – s kiintett az udvarra.

A lány láthatólag ártatlan volt a dologban, de azért elpirult.

– Vizet kért a hűtőbe – mondta. – Elfogyott neki.

Én meg azt gondoltam magamban: „Mint egy átjáróház. Egy komplett átjáróudvar.”

– Hol van a férje? Kiszálláson?

– Ó, dehogyis – nevetett. – Vadászni mentek az állatorvossal. Az meg két napig is eltart ilyenkor.

– És maga nem szeret menni?

– Nem hagyhatjuk egyedül a házat – felelte. – Tudja, annyi ember megfordul itt. Meg aztán a barátnőmet várom, tavasz óta ígéri, hogy meglátogat.

– Pestről?

– Ó, dehogyis – nevetett újra. – Párizsból.

Az idegen sofőr időnként megtúráztatta a motort, ilyenkor megrezzentek az ablakok. Ger Arany átment a sötét szalonba, és matatott valamit. Janika rám mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly Ger Aranynak szól: mint aki pontosan tudja hogy a vendége mit csinál a másik szobában, s hogy mi fog következni ezután. Közben egyre kábítóbb lett a hőség, és a beígért mandulaszag is megcsapta az orromat: Janika izzadt ilyen választékosan. Kis Varga besüppedt a foteljába, és elbóbiskolt a bortól. Kedves rókapofa volt ez a tizennyolc éves kölyök, az álla olyan hegyes meg fehér, mint valami lesmirglizett faék. Próbáltam rugdosni, de nem ébredt föl. Janika egy ideig mosolygott még, aztán csak a csupasz pillantása maradt meg rám szegeződve. Teljesen megbénított ezzel a pillantással.

– Már rég aludna, ugye, ha nem rontunk magára?

– Ó, dehogy – nevetett harmadszor is. – Még biztos kimentem volna sétálni.

– A faluba?

Elbiggyesztette a nedves, kicsi száját.

– Isten ments… csak ide az udvarra – s hatalmas pihés karjával fölemelte a demizsont. – De hát mért nem iszik?

Másra kellett azonban figyelnünk. Ger Arany a zongorát nyitotta fel odaát, egy ujjal pötyögtetni kezdett halkan, majd néhány akkordot is leütött. Később egy Verdi-áriát is elénekelt a tiszteletünkre, szorított torokhangon.

– Remek hangja van – dicsértem bajtársiasan.

Janika rátette a térdemre a kezét, és megszorította.

– Remek kisfiú maga.

Engem azonban hirtelen indulat fogott el minden hazugság iránt.

– Téved! – válaszoltam. – Egyáltalán nem vagyok remek. Először is nincs semmi felelősségérzés bennem. Ugyanígy azt is mondhattam volna, hogy ronda hangja van. És ha belekényszerítenek, holnap magáról is hajlandó leszek valami csúnyát mondani. De hogy az udvarra megy ki sétálni, az tényleg remek… Tetszik nekem ez a maguk udvara.

Azt hiszem, be voltam rúgva. Megfogtam a kezét, és lehajtottam a fejem. Szerettem volna odabújni e mellé a hatalmas test mellé, és elmesélni neki Bödét. De egyszerűbb volt hallgatni. S különben is, ha kicsit többet iszom a kelleténél, csupán össze kell szorítanom a torkomat, és mindjárt megkönnyesedik a szemem. Utálom ezt a képességemet, mert mindig arra csábít, hogy visszaéljek vele; s noha tudom, hogy csalok, látnom kell, hogy az öröm, amit okozok, őszinte. Akkor is úgy emeltem föl a fejemet, hogy már ott éreztem a szemhéjamon azt a kis melegséget.

– Túl sokat enged meg magának – mondta Janika szigorúan, s megint megszorította a térdemet. – Menjen ki, szedje össze magát.

Az előszobában magamra terítettem a kabátomat, és kiléptem az ámbitusra. A levegő íze és a fehérség egyszerre csapott meg: leesett a hó közben, az első hó. Alig egycentis volt, de az udvart még nagyobbá tette, a tárgyakat még esetlegesebbé. Egy huszonöt tonnás billentős teherautó dohogott az udvar közepén. A vezetőfülke üres volt. Az ámbituson nem égett már a villany, csak hátul, a konyhán túl szűrődött ki fény. Fölmarkoltam egy kis havat, és nyalni kezdtem. A négy kutya hangtalanul szaladgált az udvar átellenes oldalán, és onnét figyeltek. Lépések neszét hallottam. Biztosra vettem, hogy a sofőr Janikáék szolgálójához jött; s szándékosan nem köszöntem rá arra a bőrzubbonyos férfira, akit a tujabokrok mögött elhúzni láttam. Azt hittem, hogy ő az, s megy vissza a lányhoz. De amikor a fénysávba ért, egyszerre felvöröslött a haja. Paja volt. A meglepetéstől bennem ragadt a kiáltás. „A disznó! Ezt szépen elhallgatta előttünk. Reggel meg ideáll majd a kocsival, mintha ő maga volna az ártatlanság!” Nevetnem kellett. Paja közben eltűnt az ajtó mögött, s a kutyák is kivonultak az országútra. Csak az autó rázkódott a havon, mint valami esedékes rossz vagy jó. Mégis, ha visszagondolok rá, hetek óta akkor volt bennem először egy kis bizakodás, hogy visszatalálok az emberek közé.

Illemből megkerültem a pince földhányását, hogy ne lásson meg Janika, ha esetleg kilép – s ott váratlanul belebotlottam az idegen sofőrbe. Éppen gombolkozott. Kis zavarral bámultunk egymásra. Magas, sovány, kese arcú férfi volt, erős, fekete hajjal. Az autója felé nézett, aztán vissza rám.

– Azt hittem, hogy maga a Paja – mondtam ügyetlenül.

– Nem én vagyok az – felelte precízen, és zsebre dugta a kezét. S attól kezdve végig ott asszisztált nekem. Egészen kicsi hányingerem volt csak, de az is inkább a benti melegtől.

– Hajoljon előre, ne úgy álljon, mint egy karó – mondta.

Majd később:

– Tulajdonképpen mit csinál maga itt?

– Tulajdonképpen semmit – feleltem. – Tropára ment a kocsink, aztán itt ragadtunk.

– Már megjavították a kocsijukat – világosított föl; s ettől egyszerre kijózanodtam. Ezek szerint ismeri a mi Pajánkat és a körülményeket is. Akkor pedig nincs mit magyarázkodnom, akár tegezhetjük is egymást. S hirtelen elöntött az a haverkodó jóérzés, amiből a nők örökre ki lesznek zárva. Rágyújtottunk, és visszasétáltunk az autóhoz.

– Micsoda éjszaka! – mondtam, s teleszívtam a tüdőmet. – Sokszor jársz errefelé?

– Elég sokszor. De különben földvári vagyok, most itt dolgozom egy építkezésnél.

– És itt parkolsz Janikáéknál?

– Most már nem – felelte rejtélyes mosollyal, s körbenézett az udvaron. – Ez a hó engem is megvadított.

– Hogyhogy?

– Kíváncsi vagyok, hogy másutt is leesett-e. Azt hiszem, hazamegyek Földvárra. Két óra alatt otthon vagyok, aztán reggel vissza. Megéri. Az ember egyszer a saját ágyában is aludhat.

– Ha van neki – nevettem.

Oldalról rám nézett, nyelvével föl-le hintáztatta a cigarettáját.

– Van valami dolgod itt?

– Nem is tudom – mormogtam. – Azt hiszem, hogy nincs.

Pedig azért sajnáltam otthagyni azt az udvart, már kezdtem megbarátkozni vele. Viszont a hó is vonzott nagyon, a reflektorfényben elcsapódó fák; s gondolkodás nélkül beszálltam vele az autóba. Néhány perc múlva már kint robogtunk az országúton.

Különben Bercinek hívták a barátomat, valamilyen Bercinek, de többet ma sem tudok róla, mert csak a keresztnevünkig kádereztük le egymást. Útközben mesélte el, hogy vágták otthon egy kis disznót, csak úgy „elöljáróba”, s abból szívesen megvendégel. „Utálok egyedül enni – nyugtatott meg –, az asszony meg úgyse kel már föl, hogy egyék velem. Aztán majd megalszol a konyhában. Kapsz két pokrócot, annyi elég.”

– Remek lesz – mondtam hálásan.

– Azt éppen nem, de jó lesz – válaszolta. – Nézd, micsoda porhó!

Még senki nem járt előttünk, az országút érintetlen volt, és alig kanyargott. Megfigyeltem, ha ilyen úton robog az ember autóval, gyermekesen együgyűek lesznek a gondolatai. Az a távolba futó pálya, amit az útmenti fák zárnak le kétfelől, szereti ugyanazt a gondolatat nyújtani, mint valami gumit. S minél gyorsabban száguld az ember, annál butább és üresebb lesz. De ez valami szent butaság és üresség, ha ugyanakkor havazik is. Berci bizonyára szívesen vette volna, ha beszélek neki Bödéről, de nem jött, hogy beszéljek. Janikának talán még igen, de neki nem. Nem is nagyon akartam én semmiről se beszélni vele. Éppen csak jólesett, hogy együtt fogunk abált szalonnát enni, és megtudom, hogy milyen a pokrócuk szaga. Azt hiszem, ő is így érezhetett, mert nem faggatott a dolgaimról. Mégis tökéletes volt a cinkosság közöttünk. „S majd ha elmúlik ez az éjszaka – gondoltam –, és elszakadunk egymástól, szeméremből ő is hallgatni fog arról, ami közöttünk történt. Ami annál is könnyebb lesz, mert nem lesz mit elmondani.”

Két óra volt, amikor beértünk Földvárra. S akkor már vagy húsz perce kiléptünk a havas övezetből. Ezen úgy bosszankodtunk, mintha valami közismert fej tehetne erről is. Hogy mért nem tudott Földváron is havazni! Káromkodva szidtuk a sarat, amire ráfutottunk. Berci nem a községben lakott bent, hanem egy új negyedben, a vásártéren túl, ahol már a szántók és rétek kezdődtek. Az új negyed magja az egykori Oncsa-telep volt, és az bővült ki idővel. Amennyire a sötétben meg tudtam ítélni, Berciék háza nyolc, hajszálra egyforma ház közül volt az egyik, körülbelül a középtájon. Ez a számítgatás egyáltalán nem volt szándékos akkor bennem. Inkább csak annyi, hogy miután Berci hirtelen fékezett le – nem is jelezve előre, hogy „Na, itt lakunk!” –, akaratlanul is visszaidéztem magamban azt a pár házat, amit éppen elhagytunk; meg azt a másik néhányat, amit a reflektorfényben még látni lehetett. Ugyanis csak egy lámpa égett a telepen, az artézi kútnál.

Berci egy kopár előkerten vezetett keresztül, annak a végében volt a ház. A nyitott veranda tele volt szénnel meg fával. Egy pillanatig elmaradtam kint, és minden indok nélkül a szenet bámultam, ezt a még mattabb feketét a sötétben. Közben fény csapódott rá, s Berci kiszólt a konyhából: „Befűtsek?” Erre én is beléptem. Kopott kis konyha volt, rózsaszínű bútorokkal. A kőpadló ragyogó tiszta; de az asztalon halomban állt a mosatlan edény. Berci az egész halmot följebb tolta a viaszosvásznon, és helyet csinált az asztal végénél. Akkorra már el is felejtődött, hogy befűtsünk. A vekker hangosan ketyegett a polcon, és mind a ketten ásítozni kezdtünk. Kiderült, hogy még annyi mondanivalóm: sincs egymásnak, mint az autóban. De azért változatlan bizalommal voltunk egymás iránt. Csak éppen már enni se volt kedvünk. Berci előhozott egy kék pléhtányért, néhány véres hurkával, paprikás szalonnával. Aztán csak ültünk a hidegben, s a forma kedvéért nyeltünk is pár falatot. Bora semmi nem volt, pálinkája se. Vagy négy pohár vizet megittam, ő még többet is. Egyszer, emlékszem, rám nevetett, és azt mondta, hogy jól kitoltunk az iregiekkel; meg hogy más így falatozni, parasztosan, nagy hűhó nélkül. Aztán fölállt, benyitott egy ajtón, s hallottam, hogy halkan beszél valamit a feleségével. Egy pokróccal tért vissza, nem kettővel.

– Majd holnap csinálunk egy jó pálinkás reggelit mondta. – A szomszédnak van pálinkája, csak már nem akarom fölébreszteni.

S intett, hogy menjek utána. Valami kamrába nyitott be, ami a verandáról nyílt. Mire odaértem, már egy fél sezlon lógott ki az ajtón, ő meg kiszólt a sötétből, hogy fogjam meg a másik végét. Nyilván helyszűke miatt tárolták így, mert amikor fölállítottuk, a szobájukat félig elbarikádozta.

– No, nem eszel még? – kérdezte, miután az egy pokrócot barátian megtoldotta a bőrkabátjával. – Van kolbász is, ha akarsz – s visszaült az asztal mellé.

Én meg teljesen váratlanul azt mondtam neki, hogy nem nősülök meg, elhatároztam. Egyrészt, mert nincs hozzá elég erkölcsi erőm. Másrészt, mert mi történik, ha megnősülök? Az ember akkor is egyedül áll majd az udvaron, végül is.

– Most el vagy kenődve, azért beszélsz így – vigasztalt. – De azért jó, hogy mondod. Ki kell mondani a dolgokat, másképp tropára megy az ember önérzete.

Ezt nem értettem egészen, de azért nagyon jólesett. Emberi hang volt, és nem kért cserébe semmit. Aztán újra ásítozni kezdtünk, ő meg felállt, megszorította a kezemet, hogy aludjunk jól, és bement a feleségéhez.

Úgy estem bele az álomba, mint a kő. Semmi emlékem nem maradt erről az éjszakáról, még egy darabka álom se. Kora hajnalban arra ébredtem, hogy Berci átmászik rajtam. Már derengett kint. Berci hosszú alsónadrágban, mezítláb matatott a konyhaszekrényen, aztán kiment. Ahogy utánanéztem, szemem megakadt a bejárat melletti fogason. Kopott kabátok lógtak rajta és egy dupla csövű puska. Este észre se vettem, hogy ott lóg. Rögtön fölkeltem, hogy megnézzem közelebbről. Elég öreg puska volt, sörétes, viszont neves márka, a tiroli Paterlongo készítette. Akkor még nem gondoltam semmire, csak erős nosztalgiát éreztem, hogy a kezembe vegyem. De nem nyúltam hozzá, helyette kiléptem én is a konyhaajtón. Csudálatos volt. Éjszaka Földváron is leesett a hó, s a szén is behavazódott a verandán. A fehér rétekre is kiláttam, s valahogy semminek nem volt határa a hajnali szürkületben. Mindez úgy hatott rám, mint egy kikerülhetetlen színpad, amire föl kell lépni.

Berci közben megkerülte a házat, s mikor észrevett, rám hunyorított.

– Na, mit szólsz hozzá? Ugye, mondtam?

– Isteni idő – feleltem.

– Nem is indulunk nagyon sürgősen – válaszolta. – Majd bemondok valami zűrt a kocsival, és kényelmesen megreggelizünk. De addig még alszunk egy órát.

Nem mondtam, hogy igen, se azt, hogy nem. De bent a konyhában első dolgom volt leemelni a puskát. Ráfogtam Bercire.

– Van engedélyed hozzá?

– Hát persze. Minden hétvégen kijárok – mondta.

Ezután már könnyen ment a többi. Berci egyből megértette, hogy kedvem támadt egy kicsit körülnézni a mezőkön. Sőt, ha két fegyvere volna, ő is kijönne velem, ugyanis friss havon a legnagyobb élvezet bóklászni. De csak menjek nyugodtan egyedül – mondta –, a határ, ahová kilátunk, mind az ő vadászterületük. És hogy legkésőbb másfél óra múlva forduljak vissza.

Azt mondtam, jó, és zsebre dugtam az öt töltényt, amit adott.

Amikor utoljára visszanéztem a telep felé, a sok egyforma ház közül még biztosan fölismertem a Berciékét. Pontosan nem tudom, miből, talán az irányból meg a távolságból, amit még frissen a tagjaimban éreztem. Aztán egyre inkább megszédített a fehér tágasság. Az első félórában nem is nagyon figyeltem rá, hogy látok-e vadat. Tökéletesen kielégített a környezet meg a két cső gömbölyűsége a markomban. Úgy éreztem, ha ebből a bóklászásból visszatérek, minden másképp lesz azontúl: úgy fog belém ivódni ez a havas rét, mint a kegyelem.

Már jó messze jártam, mikor megláttam az első nyulat. Valami okból nem távolodva, hanem srég felém futott. De elhibáztam. A durranás messze visszhangzott – s azt hiszem, ezzel kezdődött. Nehéz ezt megmagyarázni. Sokat vadásztam valamikor, most mégis szégyen suhant át rajtam. Mint a nikotinszédülés; aki ismeri. Jön, s el is múlik rögtön, de mégis visszamarad az érzés, hogy az emberek észrevették rajtunk. Mintha az egész telep meg község megrezzent volna a durranásra, olyan volt. De aztán nem sokat törődtem vele. Nemsokára újra felugrott egy nyúl, és ez is felém futott oldalazva. Lehet, hogy ugyanaz a nőstény volt, mint az előbbi, mindenesetre ezt nem hibáztam el, azonnal felbukfencezett gyönyörű ívben. Most viszont a visszhang volt kisebb, mint az első lövésnél; de csak később jöttem rá, hogy miért. A tapsinak sárgás volt a hasa alja, mint a kén, valami vegyszer foghatta meg a festékgyár szemétlerakodójánál. Fölemeltem a lábánál fogva, és visszanéztem a telep felé. De már semmit se láttam, olyan köd szállt le közben: az fogta le a durranás visszhangját is. És hamarosan engem is körbekerített. Kényelmetlen, kínos érzés fogott el; mintha a saját jó lelkiismeretembe puskáztam volna bele. Egy darabig még tudtam követni a nyomomat visszafelé, de csakhamar azt se találtam már. Attól kezdve szilárdan kitartottam egy irány mellett, de nyilván rosszul tájoltam, mert még háromnegyed óra múlva sem értem házat. Amikor egy rövidebb szakaszon fölszakadt a köd, távoli szerelőhangárt pillantottam meg, amire egyáltalán nem emlékeztem. Erre azonnal visszafordultam! És már gyűlöltem a nyulat. Nem volt se fegyvertartási engedélyem, se vadászigazolványom; s akkoriban még elég közel voltunk a háborúhoz, hogy szigorúan vegyék az ilyesmit. Talán egy félórát botorkáltam teljesen vaktában, s csak akkor sütött ki a nap. Tíz perc múlva ott álltam a vakító fényben, a síkság közepén, négy kilométerre a teleptől. Közben a községben is megindult az élet, a festékgyárból tompa kongatás hallatszott, gumiköpenyes férfiak vágtak át a réten a gyár felé, a telep meg a szerelőhangár felé. Az egyikük elég közel kanyarodott hozzám. Köszönt ugyan, de az arcából mégse néztem ki semmi jót, nagyon odafarolt a pillantása a fegyveremre. Éreztem, hogy megfordul utánam. Mikor már elég messzire járt, leguggoltam, mintha a dolgomat végezném, gyorsan gödröt vájtam a késemmel, és odafektettem a nyulat. Először szégyelltem földet kaparni rá, aztán mégis betemettem. És halálos biztonsággal tudtam, hogy megint elrontottam egy jó alkalmat, hiába jött segítségemre a hó. Végül elkezdtem rohanni a telep felé, és csak az első házsornál álltam meg. Mind a tizennyolc utcát végignéztem, de sehol se láttam Berci billentős teherautóját. Autónyom viszont annyi volt, hogy azok még jobban összezavartak. Föl-alá csatangoltam, de képtelen voltam rájönni, hogy melyik a Berciék háza. A nevét meg nem tudtam. És már kezdtem feltűnést kelteni, ahogy a puskával föl-alá bolyongok. Nem tehettem mást, muszáj volt megszólítanom valakit. Bekiáltottam egy asszonynak az egyik kertbe, s igyekeztem minden jellemzőt elmondani Berciékről, amit csak tudtam. De az asszony nem ismerte őket, ők is csak nemrég kerültek ide. „És a szomszédjuk?” – kérdeztem. „Azok is” – felelte az asszony. Kiderült, hogy a telep amolyan „átjáró” lakónegyed inkább, az elöljáróság adta ki bérbe a házakat, főképp a vándorló munkáscsaládoknak.

Ekkor már nyolc óra is elmúlt, és biztosra vehettem, hogy Berci nem várt meg, kár is nyomoznom az autó után. Így hát nem sok lehetőségem maradt. Egy ideig még ott ténferegtem az utcákon, s mikor egy egyenruhás férfit láttam feltűnni, gyorsan leódalogtam a rét felé, úgy tartva a puskát, hogy a testem eltakarja. S az első árokba belefektettem, sárt meg követ tapostam rá. Iszonyú érzés volt ez nekem, aki úgy szerettem mindig vadászni. De ugyanakkor megkönnyebbülés is. Csak éppen nem tartott soká.

Mikor fölegyenesedtem, egy tréningruhás, fiatal nőt vettem észre az úton, mintegy harminc méterre tőlem. Érdeklődve nézte, hogy mit csinálok. Hosszú, fekete haja volt, de számomra az volt a legfeltűnőbb rajta, hogy egyáltalán nem hasonlított Bödére. Lassan elindultam feléje, ő meg belépett a kertkapun, ami előtt éppen megállt. Kis gondolkodás után én is benyitottam. Hajszálra olyan ház volt, mint a Berciéké, a verandán nagy kupac fa meg szén. Ez teljesen megzavart. Kopogtatás nélkül nyomtam le a kilincset. A nő ott állt a befűtött konyhában, és éppen lepakolt. Sokkal szebb volt, mint gondoltam, a körméről már kezdett pattogzani a festék. S a rózsaszín bútorok helyett itt minden kék volt.

– Ez a Berci barátom háza? – kérdeztem.

– Kicsodáé? – lepődött meg; de azért láttam a szemén, hogy nem barátságtalanul mustrál.

– A Berci barátomé. Sofőr. Ugyanilyen háza van neki is.

A nő elnevette magát.

– Jópofa maga. Ilyen alapon minden házba benyithat itt.

– De még szerencse, hogy ide nyitottam be. Maga biztos nem jelent föl – mondtam.

A nő újra nevetett.

– Csak nem gyilkolt meg valakit?

– De igen. Egy nyulat.

– Azt ásta el itt az ároknál?

Erre egyszerre elmúlt a szorítás a mellemről: ezek szerint nem látta jól, hogy mit csinálok. S ez visszaadta a bátorságomat. Mit részletezzem – udvarolni kezdtem neki, és ottmaradtam. A férje egy másik megyében dolgozott, és csak hétvégenként utazott haza. Négy napig laktam nála, és négy napig nem mozdultam ki a házból, hogy a szomszédok ne fogjanak gyanút. Csak hevertem, és bámultam ki a havas rétre meg szántókra; és vártam őt. Egyáltalán nem hasonlított Bödére. És egyáltalán nem akart tőlem semmit. Sőt, búcsúzóul egy címet is adott, ahonnét be is protezsáltak aztán a következő kampánymunkára, a cukorrépásokhoz.