Teréz krónikája

T. Arghezi

A várost, ahol Teréz született, az első háborút követő igazságtevés az egyik szomszéd ország területéhez csatolta, mintegy bizonyítékul, hogy semmi se tartós és kivételes. Így érezhették a szülei is, mert pár évvel az impériumváltozás után szintén elszakadtak egymástól. Őket egy másfajta döntés kényszerítette különélésre. Állítólag a szegénység. Így majd jobban tudnak keresni, mondták, és ha jobban keresnek, az életük is boldogabb lesz. De ezt nemcsak ők, az ismerős szomszédok se hitték el. A férfi mindenesetre eltűnt a városból, és évekig nem mutatkozott. Teréz ekkor még karonülő volt. Mikor felcseperedett kicsit, megtudta az anyjától, hogy apja vizsgázott földmérő, aki nem mérnök ugyan, de mégis olyan valaki, akit a munkások mérnöknek szólítanak; s az élete abból áll, hogy egyik megyéből a másikba vándorol, barakkokban alszik, idegen nők főztjét eszi, és szereti a pálinkát. De öregségükre majd újra összeköltöznek, és házat vesznek a megtakarított pénzükből. Teréz sejtette, hogy ebből egy szó sem igaz, az anyja csak őt áltatja, hogy ne kelljen szégyenkeznie a pajtásai előtt. S inkább ő sem érdeklődött az apja felől. A rendszertelenül érkező pénzküldemények vényeit azonban gondosan megőrizte.

Négyéves lehetett, mikor először találkozott az apjával. Egy bérház manzárdszobájában laktak akkoriban, a lépcsőházból keskeny vaslépcső vezetett fel hozzájuk, mint egy létra. Karácsonyeste volt. Teréz a díványon hasalt, s azt a perecbabát csodálta, amit az anyja készített a pékségben. Ez volt az egyetlen ajándék, amit a fa alatt talált. S akkor váratlanul betoppant a bekecses férfi. A földmérő egy sárga bogyós fagyöngyágat tett le az asztalra, és engedelmet kért, hogy a kályha mellé üljön. Teréz odakéredzkedett az ölébe, de az anyja visszahúzta. Egy lavórba tűző forró vizet löttyintett, és odatolta a férfi elé.

– Előbb mossa meg a kezét – mondta. – Piszkosan ne nyúljon a gyerekhez.

A férfi engedelmeskedett, majd szó nélkül a gőzölgő tányér fölé hajolt. Teréz nézte, ahogy eszik. Utána újra meggyújtotta a gyertyákat, s a vibráló fényben még csodálatosabban ragyogott a perecbaba.

– De ezt nem szabad ám megenni! – mondta a földmérő.

– Nem… ezt nem szabad – bizonygatta Teréz is, szemében titokzatos dolgok rémületével. – Ezt soha nem esszük meg.

– Még ha éhen halunk, akkor se – jegyezte meg az asszony, s úgy fordult, hogy háttal álljon a férfinak.

– Még akkor se! – szajkózta lelkesen a kislány, s két lelógó copfjába kapaszkodott.

Különben szótlan este volt. S a szoba is hamarosan kihűlt. A viaszosvászon terítőn hártyásra dermedt a kerek tányérnyom. A földmérő egyszerre sürgősnek találta, hogy szórakoztatni próbálja Terézt. Egyre-másra mesélte a furcsa történeteket, a végén még azt is, hogy fönt a hegyekben hogyan mérik föl az erdőket, hogyan jelölik ki a határokat, és hogy éjjel-nappal ilyen határokat mér, mindig csak határokat.

– Ugyan hagyja már, mit bolondítja azt a gyereket – szólt rá az asszony. – Azt hiszi, érti?

Teréz rég aludt már akkor. S mikor fölébredt reggel, már nem találta a földmérőt a szobában. Évekig nem látták megint, csak a rendszertelenül érkező pénzküldemények adtak hírt róla. S ettől kezelve Teréz is ugyanazt mondta pajtásainak, amit az anyja szokott: „Apa pár évig vándorol még, aztán hazajön, hogy felépítsük a házat. Most gyűjtjük rá a pénzt.”

És nem is érezte hazugságnak; reménykedve hazudott.

Aztán iskolába került. Anyjának időközben felmondtak a pékségben, azóta egy cserzőműhelyben dolgozott. A bőrét, a ruháját átitatta a cserzőlé savanyú bűze, bőséggel csak azt vitte haza esténként. Teréz mégis azt remélte titokban, hogy évnyitóra kap ő is egy hátára kapcsolható, lakkozott könyvestáskát. De aztán elmaradt valahogy. Helyette a régi viaszosvászon terítőből vágtak le egy csíkot, és abba tekerte a könyveit. Anyja azzal vigasztalta, hogy valamikor neki is ilyen volt. „Az a fontos, hogy ne ázzon át – magyarázta. – Ez meg bírja az esőt.” Hamarosan maga Teréz újságolta ragyogva, hogy a viaszosvászon mennyivel jobb, mint a lakktáska: ha átkötözi szíjjal, lóbálni is lehet. A szíjat és a lóbálást ugyan nem ő találta ki, hanem egy fiúpajtása; de hát a viaszosvászon épp ettől lett olyan értékes.

A barátnői egyszer meglepték, mikor ezzel a fiúval dióhéjhajókat úsztatott. A fiúnak magas állású bíró volt az apja. Valahonnét messziről költöztek a városba, ahol nemigen hallhatott magyar szót. Azt beszélték róla, hogy nem egyenlő mértékkel méri az igazságot, s nem kedveli a magyarokat.

– Tudod, kinek a fia ez? – kérdezték tőle.

– Én csak a fiút ismerem – válaszolta Teréz.

– Az apja mindannyiunkat megölne – mondták a barátnői, ahogy a felnőttektől hallották.

– Én csak a fiát ismerem – ismételte meg Teréz.

De maga is érezte, hogy ez nem kielégítő válasz. Barátnői azt várják tőle, hogy a fiút ő is olyannak lássa, mint ők: az apja megbízottjának, aki esténként beszámol otthon, hogy mit hallott napközben, s a bíró mindezt följegyzi, mint a tanító az osztályzatot.

– A milicistára is visszanevettél múltkor, pedig közülünk senki se nevetett vissza! – vágták a szemébe. – Mit akarsz mindig tőlük? Velünk tartasz vagy ővelük?

Teréz majdnem elsírta magát. A hajókat elsodorta a víz. A bíró fia is elment. Még látta, ahogy az utcasarkon megáll, visszanéz, aztán sietve átszalad a piactéren. Olyan ürességet érzett magában, amit csak az őszinteség enyhíthetett. Összeszedte magát.

– Ti is jól tudjátok, hogy a milicista nem akart semmit. Csak a labdánkat dobta vissza, amikor kiröpült a palánkon.

– Mért, mi talán nem köszöntük meg neki? – mondták még ellenségesebben a barátnői. – De azért még nem muszáj nevetgélni.

– Nem is azért…

– Hát miért?

Nem tudott válaszolni.

– Akkor pedig áruló vagy, érted, áruló!

Kamasz lány volt, mikor a második világháború kitört. Ekkor kezdett betegeskedni. Egyik napról a másikra dőlt ágynak. A kór még annyi időt se hagyott neki, hogy felkészüljön rá: úgy kellett szembenéznie vele, mint egy rajtaütésszerű támadással. Félre nem érthető kiütésekkel kezdődött, amelyek hamarosan pikkelyes sebekké váltak. A konzultálók járványkórházba küldték. Aztán elszállították a járványkórházból. Kiderült, hogy tévedtek. A kiütéseket alattomosabb tünetek váltották fel, bujkáló fájdalmak és elégtelenségek. A vizsgálatok során majdnem minden szervét gyanúba vették, de még a műtétek sem segítettek. A szervek semmi olyat nem árultak el, amit egyedül és kizárólag felelőssé lehetett volna tenni. Végül azzal bocsátották el, hogy valójában nem beteg, és állapota – itt sokáig keresték a helyes kifejezést – valójában állapot, amihez legjobb, ha hozzászokik.

Úgy került ki a kórházból, mintha bélyeget sütöttek volna rá. Senki se felejtette el neki a járványkórházat, sem azt, hogy a betegségének nincs neve. Mintha furcsa, légüres térbe került volna. Még magányosabb lett, mint volt. S a háború is javában dúlt már, az egész város élete megváltozott. A lakásokban titokban hallgatták a különböző nyelvű híradásokat, a frontról érkezők elbeszéléseit mindenki másképp értelmezte, kifelé azonban még a nyílt ellenségek is uralkodtak magukon. Még nem dőlt el a háború.

Teréz úgy élt ezekben az években, mint aki körül a maradék négy falat is lebontották, de azért mégis mindennap visszatér ugyanoda, mert megszokta, hogy valamikor ott szoba volt. Napközben iskolába járt, esténként az anyjának segített, akit egy szükségkórház mosodájába rendelt ki a háborús közigazgatás. De bármit csinált is, minduntalan úgy érezte, hogy eltévedt, hogy igazában nincs jelen, szeretne fölébredni, de nem tud, s ha meg alszik, valami pótolhatatlanul fontosat mulaszt el, amit csak ő tehetne meg. Ez a felemásság szinte jobban kínozta, mint a kiütések. Cselekedni szeretett volna, de nem tudta pontosan, hogy mit. És félt is a cselekvéstől, mert gyengének érezte magát. Így telt el négy év. A képző mellett a másik iskola – az éhezés, az önfeledtséget büntető szigor, a sorban állás, a sebesültvonatok csendje, a statárium. És a tanulság, hogy az ilyesmi nem válogat fajta és fajta között.

Mire a vizsgáit letette, s megkapta a tanítónői oklevelet, a háború is véget ért. Az utcák megteltek kigombolt zubbonyú katonákkal, megszaporodtak a részegek, a házakra zászlókat tűztek ki, különböző színű zászlókat. Még nem lehetett biztosan tudni, hogy a város kinek a birtokában marad. Az emberek, mint a háború után mindig, makacs, egymást kizáró reménykedéssel várták a békekötést. A várakozás hónapokig eltartott, de csak szórványos incidensekre került sor. Valakit meglincseltek a főtéren, mert a Himnuszt énekelte; s valaki mást szintén, mert egy másik himnuszt énekelt. Aztán csönd lett. A kommunista párt nem csupán elítélte, de kemény kézzel meg is szüntette az önbíráskodást.

Ezekben a napokban történt, hogy a földmérő váratlanul megjelent a városban. Állítólag végigharcolta a háborút. Lapot ugyan soha nem kaptak tőle, csak egy hazatért fogoly emlegette egyszer; legalábbis a személyleírás, amit adott, ráillett a földmérőre. „A férje sokat beszélt a kislányukról – mesélte ez az ember. – Csuda egy kislány, mondogatta. Mindenkinek csak a kislányáról beszélt.”

S most megérkezett. Először a régi manzárdszobában kereste őket, de ott már új lakót talált. Akkor elment a pékségbe, onnét a cserzőműhelybe, ahol megkapta a kórházi mosoda címét. Közben megszomjazott, és betért egy kocsmába. Valaki megjegyzést tett rá, ő meg összeszólalkozott néhány idegennel. Olyasmiket kiabált, amiket azokban a napokban már súgva se nagyon mondtak. Verte a pultot. „Azt hiszitek, hogy megint csak úgy lesz…! Megint a mi posztónkból varrtok ruhát…?” Végül összeverekedtek, s védekezés közben könnyebben megsebesített a bicskájával egy fiatalembert. A milicisták vitték el. Terézék így tudták meg, hogy a városban van. Tíz évre ítélték. Még örülhetett, hogy nem halálra. Mikor a tárgyalóteremből kivezették a zsúfolt folyosóra, a sok idegen arc között nem ismerte föl Terézt, látszott a pillantásán, hogy nem ismeri meg.

Pár napra rá az újságok külön kiadásban közölték, hogy a békekötés nem változtatott az impériumok rendjén.

Terézben volt annyi erő, hogy igyekezzék megérteni, ami történt. Megérteni a határok értelmetlenségét, az apját, végül önmagát, aki kétségkívül egy porszem volt csak, noha számon tartott porszem abban a törvényes áttekinthetetlenségben, ami az egyetlen lehetséges igazságnak mutatkozott. S az effélének különben sincs köze az értelemhez. A megértés több, mint az értelem. Mégis, most először érzett olyasmit, hogy nem a saját szándéka érlelődik benne, hanem valami vonzó gyávaság. Apró véletlenek kezdték kerülgetni, ő meg igyekezett felismerni bennük a sorsszerűt. Hetekig kóválygott a városban, s még magának se vallotta be, hogy búcsúzik. Évekig a nagypiacra járt bevásárolni, s most egyszerre átpártolt a kispiacra, az állomás mellé. A kispiac olcsóbb, mondták; s ő védte magát az ürügyekkel. És meg is takarított pár fillért. Egy nap parasztokkal beszélt itt, akik a határszélről hozták be áruikat a városba. Otthon elhatározta, hogy legközelebb megint tőlük vásárol. De nem találta meg őket se másnap, se a következő héten. Ez úgy hatott rá, mintha csak rajta löktek volna egyet. S már nem tudott másképp dönteni. Egyedül az anyjától búcsúzott el, de tőle is úgy, mint aki pár napra távozik csak.

– Most jobb lesz így – mondta. – Majd gyűjtök pénzt és hazaküldöm.

S mint az apja annak idején, ő is eltűnt a városból.

Este szállt föl egy tehervonatra, de még hajnalfelé is a senki földjén vesztegeltek. Volt egy pillanat, amikor a határ mindkét oldala felől tisztán hallatszott az őrök kiáltozása. Egy darabig azzal játszott, hogy az elcsípett szavakat, mondatfoszlányokat egyik nyelvről a másikra fordította, majd sorban végigragozta az igéket, főneveket, ahogy az iskolában tanulták.

Már fölkelt a nap, mikor kiszállt az első falunál. Sivár falucska volt. A tágasra tördelt kerítéskapuk vigasztalanul ásítoztak, a tankoknak szűk volt a szekérbejáró. Egy öreg parasztházaspárhoz tért be, hogy fölmelegedjék, amíg Pest felé vonatot kap. Annyira elzsibbadt a hidegtől, hogy csak látta, de nem érezte a szülike simogatását. A szülike mindjárt vizet forralt, és egy fadézsában készített fürdőt. Szaporán tett-vett a kimerült lány körül. Mikor észrevette, hogy gémberedett tagjain alig tudja kibújtatni a ruhájából, segített vetkőzni neki. Az újmódi, selyem fehérnemű láttán csóválgatta a fejét; odateregette őket a kemencepadkára.

– Istenkém, egyszer mind elröpül a fióka madár.

Ilyen apró mondatokat mondott, s közben sütni kezdte a reggeli lángost. Teréz szótlanul ült a fadézsában, meztelenül, kiszolgáltatottan. Alig mert locspocsolni a vízzel. Nyugtalanná tette a hirtelen változás. Otthon, a vágóhíd melletti téren árulták a fadézsákat, a havasiak piacoltak vele. Ha vásárolt valaki tőlük, a pénzt előbb a kucsmájukba számolták, és onnét gyűrték a zsebükbe. Nagy hó idején a dézsák is betemetődtek, s úgy festettek az út mentén, mint egy sereg óriáskucsma. Csak a vágóhídon nem tudott kifogni a tél, betoncsatornás udvara mindig vöröslött és bűzlött. Gyermekkorában ezen a téren csatangolt legtöbbet a bíró fiával: borzongás, játék, itt minden együtt volt.

Teréz még soha nem járt Budapesten. Mindig úgy ábrándozott róla, mint egy kincses metropolisról, ahol minden oszlopokon nyugszik, és semmi sem elidegeníthető; s most mégis idegen maradt a milliós városban. Egyetemre járt, és menzán étkezett. Esténként végigsétált a hidakon, át Budára, aztán vissza Pestre, nézte a Dunát, a hajókat, kileste az uszályosok életét. Ez fájt. A rakparton kiválasztott magának egy nagy követ, s eldugott alája egy pirosan erezett kavicsot. Azt tervezte, hogy majd két hónap múlva újra megnézi, hogy ott van-e. Szerette volna, ha ott találja – valami biztatást várt az újra megtalált kavicstól.

Hosszú hetekig tömegszálláson lakott. Háborúk után mindig kevés a lakás, még ha nem bombázzák is a városokat; holott az ember kevesebb. Később a diáknegyedben kapott lakást, a klinikák háta mögött, egy átjáró hónapos szobában. Tüzelő nemigen volt akkoriban, az üveg is eltűnt a piacról. Zsírozott hólyagpapírral ragasztotta be a két ablakot. Az özvegyasszony, akinél lakott, hamar megszerette. Sűrűn mesélt a két fiáról, akik elestek a fronton. Fiai holmijával vette körül magát, és befőtteket tartogatott a számukra. Pedig nem volt hibbant. Januárban, mikor a nagy fagyok kezdődtek, az asszony melléje feküdt este, hogy egymást melegítsék. Aztán pár nap múlva visszaköltözött a saját ágyába. Feltűnt neki, hogy Teréz furcsán, szárazon köhécsel éjszaka. Mikor a lány elment hazulról, megnézte a párnáját, hogy nem talál-e rajta árulkodó foltot. Nem talált, de azért megkérdezte tőle: „Kedvesem, nincs valami baj a tüdejével?”

Teréznek eszébe se jutott, hogy megvizsgáltassa magát. Belenyugodott, amibe az első konzultálók: állapotnak tekintette a betegségét. Csupán egy gyógyszert talált, ami kielégítette – a cselekvés. Ez sem volt éppen új a számára, de mintha most – távol a szülővárosától s egész eddig volt életétől –, mintha csak most pillantott volna bele a végső értelmébe. Itt, az ismerős idegenben talált magára. Pártaktivista lett, s még erején felül is munkát vállalt. Az egyetemi órák után tanoncotthonokba járt el, s gazdasági és ideológiai szemináriumot vezetett. A tanonciskolásokat kevésé érdekelte az ideológia; a fiatal előadónőt azonban szívesen elnézték. „Most még nem hiszitek – mondta a dobogóról mosolyogva –, de egyszer hinni fogtok nekem.” Olyan szelíden magyarázott az osztályharcról, hogy hallgatóit szinte zavarba ejtette: hogyan lehessen ilyen szelíden gyűlölni s erőszakkal igazságot tenni? Látszott rajtuk, hogy amit gyűlöltek, azt egészségesen, elborult szemmel gyűlölik. Most éppen nem ilyesmi mocorgott bennük. Táncmulatságra hívták Terézt, és megszorongatták a derekát. Azt se bánták, ha igaza van.

A szemináriumok későig tartottak, utána távoli külvárosokból villamosozott haza. Már nem az özvegyasszonynál lakott, most éppen ágyra járt. A kavics is eltűnt a kő alól. Anyjától ritkán kapott levelet. „Elvesznek a levelek” – mondták sokan. „Cenzúrázzák” – mondták mások. Háborúk után egy ideig mindig akadozik a posta.

Tél vége felé történt, hogy váratlanul fájdalmas mirigyduzzanatokkal lett tele a teste; a nyakán, a hónalján, a térdhajlatában. Ezeket kénytelen volt megvizsgáltatni, mert akadályozták a munkában. Az orvosok először a legnagyobbakat operálták ki, majd úgy döntöttek, hogy valamennyit ki kell vágni. De alig gyógyult be az egyik, máris jelentkezett a másik. Az arca elcsúfult, a tanonciskolások sajnálták. Egyszer elájult az egyetemen.

Teréz szűkölve vágyott haza az anyjához, de hol útlevelet nem kapott, hol meg vízumot. „Majd nyár végén – mondták –, egyelőre zárlat van még.” Csak ha meghalna az apja vagy anyja, akkor kaphatná meg negyvennyolc óra alatt a szükséges iratokat. S Teréz elismételte magában: „Igen, szükséges, hogy mi, baráti államok is éberek legyünk egymással szemben, mert hiába a jóindulat, ha a rosszindulatúak eszközül akarják felhasználni.”

Aztán ismét elmúlt pár hét, és megint költözködött. Új lakását egy drogéria hátsó raktárhelyiségében rendezte be. A drogista szívességből engedte át neki a raktárszobát. A nővére bútorai álltak itt, aki a háború alatt Nyugatra menekült, s többé nem tért vissza.

A helyiségnek nem volt ablaka, csak ajtaja. A padló lejtett az ajtó irányában, s ez megtorpantotta a gyanútlan belépőt, a kilépőnek viszont meggyorsította a lépéseit. Inkább csak aludni járt haza.

Még tél folyamán egy kis fenyőfa ládában élelmiszert, meleg holmit kapott otthonról. Ezt a faládát használta most rakodóasztalnak a díványa mellett. Szőttest, pohárban virágot helyezett rá, a poharat éjszakára kitette az ajtó elé, hogy felfrissüljön a virág.

Újra boldog volt. És a legutóbbi mirigyoperációt se követte újabb.

Áprilisra azonban megint megromlott az idő, kései hó esett. Esténként befűtött a drogista kiselejtezett papondeklidobozaival, s közben olvasott, tanult. Már volt egy kis rádiója is. És hallgatta az ismerős csattanásokat. A raktárszoba ugyanis a hátsó udvarra nyílt, a környékbeli macskák pedig valami okból kedvelték ezt az udvart, itt korzóztak éjszakánként. Végigsétáltak a vashulladékrakáson, és ráugrottak a bádoghulladék-rakásra. A bádoglemezek ilyenkor egymáshoz csapódtak, és sokáig rezegtek. A macskák meg lapulva behúzódtak a vashulladék biztos fedezéke alá. Teréz egy cseréptányérba tejet szokott kitenni nekik, egy nap azonban értesült, hogy a házmester följelentette az ismeretlen pazarlót, aki a gyermekeknek fontos tejet a macskáknak adja. Teréz sietve közölte, hogy ő a tettes, de nem pazarolt, a saját fejadagját osztotta meg a macskákkal. A házmester zavarba jött.

– Hát ha tudom, hogy a kisasszony volt! Azt hittem, a magasföldszintről Reichné. Az megérdemelné, hogy megbüntessék.

De hogy miért, arra csak a vállát vonogatta. Viszont az életét is rátette volna indoklás helyett, hogy Reichnéért nem kár.

– Maga csak aludjon nyugodtan, kisasszonykám, magát úgyse jelenteném föl.

Ez a beszélgetés napokra elrontotta a kedvét. Nem tette ki többet a cseréptányért. S újabban a szemináriumok se sikerültek úgy, mint máskor. „Úgy látszik, hamarabb fáradok. Talán mégis a betegség?” S elhatározta, hogy ezentúl sokat fog sétálni, és még többet mosolyog.

Egy nap elmesélte az egyik évfolyamtársának a szilvafát.

A fa a kert végében állt, a Zöldárok partján. Akkoriban a város szegénynegyedében laktak, de ez a szegénység családias volt, egymás ablaka alá teregették a fehérneműt, közös vécére jártak. A szilvafán mindennap ott várta Mirók, kedvenc szürke macskája, s amikor hazaérkezett az iskolából, a fáról a vállára ugrott. Mirók sose vétette el az időpontot – vasárnap feléje se nézett a fának. A szegénység tele van csodával. A szegénységet legyűrik a tervek, de ezeket a csodákat igazán nem akarja bántani senki.

– Mikor utazol haza? – kérdezte az évfolyamtársa.

– Talán nyár végén – mondta. – Most zárlat van még. – Ez úgy hangzott, mint valami beismerés. Abba hagyták a beszélgetést. A hirtelen kis csöndből Teréz kiérezte a pártmunkásnak kijáró tartózkodást. De nem volt ereje magyarázkodni. Úgy tett, mintha semmit se vett volna észre.

Péterrel a menzán ismerkedett meg. A fiút épp akkoriban zárták ki az egyetemről. Egy ünnepélyen nem tapsolt a többiekkel Sztálin nevének említésekor, a tanulmányi felügyelő meg észrevette, és „ügyet” csinált belőle. A diákbíróság szenvedélyes vita után végül is a kizárás mellett döntött. A többség ugyan rokonszenvezett vele, de senki sem érzett magában elegendő erőt, hogy a véleményét hathatóssá tegye. Együtt már nem voltak azok, akik külön-külön. S a maguk számára is érthetetlennek tűnt, hogy hol és hogyan kezdődött az eltolódás.

A hónapra előre megváltott menzajegy a fiúnál maradt, azt nem vonták vissza – s ezen az elnéző jóindulaton múlt, hogy találkoztak.

Utólag így mesélték el egymásnak:

– Mit éreztél, mikor megláttál a vendéglőben?

– Őszintén?

– Őszintén.

Teréz megtömte papundeklivel a kályhát.

– Inkább csak a szemed tetszett meg az, hogy keveset beszéltél. A kezed fölraktad az asztalra, és csak akkor mozdítottad, ha nyúltál valami után. Észrevettem, hogy egy gomb hiányzik az ingedről. Aztán később, hogy nem hiányzik, csak elfelejtetted begombolni. „A kettő ugyanaz” – gondoltam, és megsajnáltalak. Tudod, hogy álmodban mit csinálsz? A lábad felhúzod a hasadhoz, és rugdosol, mint a kutyák. És te? – kérdezte kis szünet után.

Péter sokáig gyúrogatott egy cigarettát.

– Emlékszem, ott álltál a székem mellett, és áthajoltál a szemben ülő fiúhoz. Valami játékbaba feje meg egy csomó piros szemináriumi nyomtatvány lógott ki az aktatáskádból. És valahogy olyan jó, vidéki szagod volt. Csak azt nem tudtam elgondolni, hogy honnét a csudából szerezted azt a kopott, férfi lódenkabátot. Kétszer is belefértél volna. Mikor észrevetted, hogy a kabátod rálóg az arcomra, bocsánatot kértél. Én meg elnevettem magam, hogy „szívesen haragudnék”. Aztán elbúcsúztál, de még visszanéztél az ajtóból. Utánad akartam menni, de aki mellettem ült, megfogta a karomat. „Ugye, csinoska? – kérdezte; s hogy a többiek is hallják, hozzátette: – Kár, hogy pártbizalmi. Azt mondják, besúgó.”

A bádog- meg vashulladékrakás mellett cementkockás út vezetett a raktárszobából a lépcsőházi kapuig. A keskeny cementcsík két egyenlőtlen részre osztotta a salakkal felszórt udvart. Ez a geometrikus aszimmetria még vigasztalanabbá tette a négy emelettel körülzárt térséget.

– Téged nem zavar ez? – kérdezte a fiú, amikor először járt a lánynál.

Teréz cinkosan hunyorított vissza:

– Nem járok rajta, kikerülöm.

A raktárszoba esténként várrá alakult. Még örültek is ilyenkor, hogy nincs ablaka. Csak az üzlet felől hallatszott be az elrobogó autóbuszok kuplungolása.

A drogista – fáradt, chlorodontszagú agglegény – megbízott Terézben, és sose zárta be a pult mögötti ajtót; sőt, azt is megengedte, hogy a fürdőfülkét használja. Egyszer, késő este, kamaszos izgalommal benyitottak a sötét üzlethelyiségbe. Az ajtó rácsredőnye a polcokig vetett árnyékot. Rejtekhelyükről az egész utca kiszolgáltatottnak tetszett, s egy járókelőnek se jutott eszébe, hogy a portálablakon benézzen. A sok lezárt üzlet közül éppen ebbe az egybe? Terézt végül is nyugtalanítani kezdte ez az óvakodó járkálás a pult körül, s homályos bűntudattal visszahívta a fiút a szobába. Ott aztán egyszerre megváltozott. Úgy járt-kelt a bezsúfolt bútorok között, mintha intim szertartást végezne. Kislányos pedantériával anyáskodott.

– Ne kelj föl, hunyd be a szemed – mondta a petrofor mellől, és kiöntötte a cukrozott tejet.

A fiú lustán nyújtózott végig a díványon. „Lehet, hogy mégis besúgó?” – kérdezte magától, s kezét lelógatta a földre. Teréz odaült melléje a tálcával, és a nyaka alá nyúlt.

– Vigyázz, meg ne lökj… – mondta; s mindezt úgy, mintha minden részletet előre kigondolt volna.

– Cukros tej! – lepődött meg a fiú.

– Ízlik?

– Még sosem ittam cukrosan. Most akár be is csaphatnál.

– Én? Hogyan?

A fiú visszadőlt a párnára.

– Ahogy az apám. Egyszer ikrás mézet hozott haza, nekem meg szörnyen ízlett, faggatni kezdtem, hogy ez miféle: ezt is úgy gyűjtik a méhek, mint a másikat? Már nem tudom, hogy tréfából-e, vagy mert unta magyarázni, azt mondta, hogy ez egy különleges fajta. Én meg úgy elhittem, hogy sose gondoltam utána. Az apámban kételkedjem? Aztán évek múlva elszóltam egyszer magam társaságban. Hiába hivatkoztam az apámra, kiröhögtek az elméletemmel.

Teréz elkomolyodott.

– Ez közönséges tej, én tettem bele cukrot.

Egymásra néztek.

– Te nem tudnál hazudni – mondta Péter. – Nem is hazudsz soha. Igaz?

– Miért mondod ezt?

A fiú fölnevetett.

– Nem félsz, hogy egyszer gyanúba vesznek miattam? Már hallottam ilyesmit. Ellenség vagyok, ha nem tudnád.

– Meg fogsz javulni – kínálta tovább Teréz.

Vacsora után megkérdezte:

– Nem akarsz megfürödni? Még van meleg víz a bojlerban.

– És te?

– Most nem. Most én fürdetlek téged.

Pár perc múlva már vastag nyalábokban gomolygott ki a gőz a fürdőfülkéből. Teréz felgyűrte a blúzát, és két tenyérrel szappanozni kezdte a fiú hátát.

– Mikor eljöttem otthonról – mesélte –, egy szülike engem is megfürdetett… utána akkora lángost ettünk, mint a két kezem… ő is meg a bácsi is baptisták voltak… énekeltünk meg imádkoztunk reggeli előtt…

Péter kisandított az arcába csöpögő szappanhab mögül.

– Szerintem most is felolvashatnál valami brosúrából… mondjuk, az osztályharc szükségességéről…

– Gonosz vagy.

– Pedig most biztos meg tudnál győzni. Most te fürdetsz engem – s hirtelen lebukott a víz alá. Mikor ismét felnyomta a fejét, Teréz már nem volt a fürdőfülkében. Gyorsan lecsutakolta magát, belebújt a lány köpenyébe, és visszament a szobába. De sehol se látta Terézt. Csak mikor újra megszokta a szeme a félhomályt, akkor vette észre: ott ült a kályha mögötti sarokban, egy ládán, felhúzott lábakkal, s a két szeme világított csak.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Gondolkoztam – mondta kis hangon a lány.

Péter tréfára fogta.

– Ez iszonyú. Nem lehetett volna kikerülni valahogy?

– Nem – mondta Teréz. – Azt akarom, hogy ne csapjuk be egymást.

Kint az udvaron megélénkült a macskakorzó, a fiú lassan öltözködni kezdett. De tudta, hogy nem megy el. Már nemcsak ablaka, ajtaja se volt a raktárszobának.

Tavaszra aztán új, véglegesebb lakásba költözött Teréz, most már együtt a fiúval. Egy budai villa télikertszobáját vették ki bérbe. Itt aztán volt ablak, szinte sok is, pazarló bőséggel nyíltak minden irányba. Az ablakok alatt három magnóliafa rügyezett az udvaron. Mosdani a manzárdra jártak föl; ott még romos volt a tető, s burján nőtt a lövedéknyomok üregeiben.

Teréz napokig kutatott az ócskapiacon, míg végre talált egy fadézsát. Ragyogó arccal cipelte haza.

– Úristen! – mondta a fiú.

– Nem tetszik? – kérdezte Teréz.

– Dehogynem…

– Azt gondoltam, ebben tárolhatnánk a vizet. Hogy ne kelljen mindig a manzárdra rohanni.

– Hát persze… éppen jó lesz. Nekem is eszembe juthatott volna.

Egyszerre világos lett, hogy a fadézsa nélkülözhetetlen – józanító borongás a napfényes helyiségben. A szobának volt egy alkóvszerű beugrója is, amit függönnyel el lehetett takarni. „Vendégeket is fogadhatunk” – mondták egymásnak. „Vagy komornát is tarthatunk” – jegyezte meg a fiú. Csupán még üveg nem volt az ablakokon, és egy szárnyas ajtót kellett elfalazni. Ez is meglett hamar. A falat a ház leomlott tégláiból húzta fel a fiú, majd az üvegezést is vállalta egy mesterember. Egész délután ott dolgozott náluk. A friss gittszagban volt valami bolondítóan biztató. Egy-egy darabot maguk is a kezükbe vettek, és gyúrogatták. A mester elégedetten nézte a már felrakott táblákat. Megkínálták harapnivalóval.

– Nahát, megint egy fészekkel több lesz – mondta köszönetképpen. – Milyen fák ezek itt lent?

– Magnóliák.

– Jókor tetszettek ideköltözni – bólintott a mester. – Most majd virágoznak, lesz sok madár is. Sok madár.

Másnap már kora reggel bement az egyetemre, nem ébresztette fel Pétert. A kéznyomos, gittes ablakokon betűzött a friss fény. Még az utcáról is visszanézett rájuk, de onnét is csak úgy látta: mintha éjszaka, míg aludtak, valami rablásra kész undokság mászta volna be a csillogó táblákat.

A fiú azzal lepte meg, hogy estig kitakarította a szobát és lemosta az ablakokat. A fadézsában víz állt, a ládából fabrikált asztalon vacsora.

– Fáradt vagyok – mondta hosszú hallgatás után Teréz; mintha szégyellné.

– Akkor pedig holnaptól beszüntetjük a szemináriumozást! – csattant fel Péter. – Senki se kívánhatja, hogy belerokkanj.

– Ne bánts most – válaszolta erőtlenül. – Sokszor vagyok így, de most már jobb lesz.

S hirtelen összeszedte magát, fölállt.

– Gyere, menjünk le sétálni. Törünk valahol orgona meg aranyesőágat. Kinyittatjuk vázában.

– Csapjuk be őket?

– Igen…

De nem ismerték eléggé a környéket, nem találtak se orgonát, se aranyesőt.

Hamarosan a fiú utolsó pénztartaléka is elfogyott. Az a kevés ösztöndíj, amit Teréz az egyetemi tanszéktől kapott, kettőjüknek nem volt elég. Péter egész nap állás után járt. Kis ügyeskedéssel letagadhatta volna, hogy kizárt bölcsésztanhallgató – s legfeljebb pár hét vagy hónap múlva jöttek volna rá, hogy hazudott. De addig is időt nyer, pár heti fizetést. Büszkeségből nem tette. Mindenütt az igazsággal kezdte a bemutatkozást; indexében pedig benne állt, hogy politikai magatartása miatt távolították el az egyetemről. Teréznek is megtiltotta, hogy közbenjárjon az érdekében.

– Nem követtem el bűnt – mondta indulatosan, ha a dolog szóba került. – Ahogy mi megértjük egymást, nekik is meg kellene érteniük engem.

– Nekik? Kik azok a „nekik”? – esett kétségbe Teréz. – Azt hiszed, valaki éppen neked akar rosszat? – s szinte könyörgött. – Vedd úgy, hogy még egyikünknek sincs neve… csak nagy célok vannak. És nem téged, nem téged személyesen…

Péter átkarolta a lányt. Felcsúsztatta kezét a mellére. Úgy tervezték, hogy három évig nem lesz gyerekük, három évig csak szeretni fogják egymást, nem osztoznak senkivel. Még majdnem gyerekmelle volt Teréznek.

– Nem való vagy te ebbe a világba – mormogta. – Vagy belőled kellene sok.

– Majd jövőre újra beiratkozol – mondta Teréz. – Elfelejtik, ami volt.

Azt szerette volna mondani, hogy megbocsátják – de ez túlságosan nőies kifejezés volt. És önáltató. Személy szerint ki bocsásson meg? A nagy célok személytelenek. Tőlük is, mindenkitől függetlenül kényszerítenek.

Vitáik többnyire ezen a ponton feneklettek meg. A fiú minduntalan a konkrét igazságossággal érvelt: ha valami most erőszakos és igaztalan, hogyan lehessen ráépíteni valami eljövendő igazat? Hol a garancia, hogy az igazságtalanság nem fogja ismételni magát? Merev logikával úgy csűrte a gondolatot, mint a kamaszok, akik azonnal és végérvényesen szeretnék földeríteni a végek okát.

Teréz nem filozofált. Sokkal kevesebbel megelégedett. Azzal is, ha a nagy személytelenségbe bele tudta lopni a maga kis tüzeit. Az ilyesmi nehezen vevődik észre; s ő talán meg sem éri, hogy látszatja legyen. De egyszer bizonyosan személyessé lesz a világ, amilyen még soha nem volt. Minden megneveződik. A macskák szomorúsága a bádoghulladék-rakáson, a grammatizálás a senki földjén. Péter is. Olyanféle felelősséget érzett a fiú iránt, mint a szülővárosáért, amit hűtlenül elhagyott.

Péter végül egy terményfuvarozó vállalatnál kapott állást, ideiglenes kocsikísérő lett. Állandóan úton volt, csak hétvégén került haza. Első napokban az elítéltek közönyével végezte munkáját. Ha valahol megkínálták pálinkával, mértéktelenül ivott. Rákapott a kaparós cigarettákra. Szinte tetszelgett benne, hogy az overallja piszkos, s ha eszik, ujja szürke nyomot hagy a szalonnán. Társai napokig gúnyolták, mert egy hűvösebb estén beásta magát a fuvarozott krumpliba, és avval takarózott. Egy idő múlva aztán felhagyott ezekkel a félig tudatos pózokkal. Egy-egy szakkönyvet vitt magával, s azt olvasgatta. Először kötődve, majd egyre őszintébben faggatták, hogy mit olvas olyan nagyon. Hamarosan rangja lett a teherautón.

Egyikük, egy vörhenyes bőrű sváb, elmesélte, hogy három évet ült, mert engedély nélkül vágott disznót; de nem bánta meg, mert akkor művelte ki magát. Mindennap más volt a soros mesélő, sose unatkoztak. Az egyik rab, valami papféle, estéről estére felmondta nekik a Jelenések Könyvét. Egy másik, egy vézna, köhögős ember, aki magáról nem szívesen beszélt, csak mindig a szemüvegét törülgette (utóbb el is veszítette a bányában, ahol dolgoztak) – az még a falra is karcolt, és azt magyarázta, hogy mi van az atomon belül. Mindenki tanár úrnak szólította. Ez a szemüveges egyszer valami olyasmit mondott, amin azóta is rágódott a sváb. Hogy képzeljük el, van egy tó, abban tükröződik egy fa, és mi ezt a tükröződő fát látjuk, de magát a fát soha, mert folyton háttal állunk neki.

– Persze, ez csak olyan példa – tette hozzá magyarázólag. – De tudjátok, mi van ebben? – s feszült igyekvéssel próbálta újra megérteni, amit a cellában egyszer már megértett.

Közben süvítve csapott el fölöttük a szél, éppen sárgarépát fuvaroztak a Balaton mellékéről. Péter meghámozott egyet, és azt kezdte rágcsálni. Megkönnyebbült, mikor a sváb végre kinyögte:

– Értitek? Hogy sose ugyanakkor… meg nem is ugyanazt látjuk, ami igazában van!

Péter most érezte először munkába állása óta, hogy bajtársak, és a tíztonnás kocsi közös otthonuk. Kis idő múlva elhúztak egy repülőtér mellett, a piros meg zöld jelzőlámpák hidegen fénylettek. Fönt a csillagok, otthon a család – így este, sötétben, csakugyan összekeverednek a dolgok. A motor eszi a kilométereket. De mit akarnak utolérni? S ha utolérték, mit akarnak megint? A szemüvegesnek még két éve van hátra, holnap majd újra lemegy a bányába. Holnap ők már az Alföldön robognak valahol, ugyanígy. Börtön ez is, csak másféle, folyton tágul, és mindig többet ígér…?

Belebonyolódott a gondolatba. Igaza volna Teréznek? Még minden személytelen? Először csak vállalni kell, és nem gondolkodni? Fölszállítani a borsót Békéscsabáról, aztán leszállítani Veszprémbe? Aztán másnap ugyanazt, és megint ugyanazt? A szükségszerű, az apró dolgok értéke, az ellentmondások igazsága…

Elálmosodott.

Valaki megkérdezte a vörhenyesbőrűt:

– Te mit adtál elő a sitiben?

– Én a disznókat – válaszolta.

– Hogyan?

– Hát hogy nevelni hogy kell őket. Arról semmit se tudtak. Egy egész este arról meséltem nekik.

Péter megjegyezte, hogy ez nem is rossz ötlet. S mivel még volt idejük Pestig, mindjárt sorba vették egymást – egyik a halakról, másik a szőlőmetszésről beszélt, a harmadik a hordókészítésről. Mikor Péterre került a sor, hirtelen lámpalázat érzett a felelősségtől – nagyobb felelősséget, mint bármikor eddig.

Teréz még ébren volt, amikor hazaérkezett. Felhúzott térdekkel ült a díványon. Péter azonnal gyanút fogott. Az anyjától kapott rossz hírt? Vagy a pártban figyelmeztették miatta?

– Mi történt? – kérdezte.

Teréz előhúzott a pongyolája zsebéből egy papírt. Az írás szerint kétéves pártiskolára jelölték. A főiskola bentlakásos jellegű, és egyben kitüntetés.

– Még a hét elején kaptam – mondta –, de meg akartalak várni vele.

Péter indulatosan dobta félre az értesítést.

– Szóval rúgd fel az egyetemet, a szakmát, amire egész életedben készültél!

– De hiszen csak két év… És beszámítják az egyetemi éveimbe. Nem veszítek semmit.

– Persze… – mondta megcsöndesedve. – És elfogadod?

– Tudod, hogy nem utasíthatom vissza. Bíznak bennem.

Péter hosszan nézte a lányt. Aztán leültek a vacsora mellé.

– Akkor el is költözöl innét? Oda költözöl?

– Vasárnaponként hazajárhatunk – mondta Teréz.

– Még jó – mormogta a fiú.

– Te is csak a hétvégeket töltöd itthon – vigasztalta a lány.

A fiú nem válaszolt.

De már nem került sor Teréz elköltözésére, pár hétre rá teljesen elerőtlenítette a betegség, arca olyan lett, mint a felpírló zománc.

Nem volt szerencséjük. A szanatóriumok túlzsúfoltak voltak, s csak másfél-két hónap múlva tudták volna elhelyezni Terézt. Péter kétségbeesett, a lány meg örült.

– Úgyse mennék szívesen sehová – mondta. – A csönd is nagyobb itthon. Meglátod, jobb lesz így.

A félreeső utcában alig volt forgalom. A kertben virágoztak a magnóliák. A körzeti orvos kijárt hozzájuk, és beadott valami injekciót. Az egyik közeli kifőzésből elküldték az ebédet, vacsorát. Mintha egy függönyös bárkában utazott volna: mint aki hallja az evezőloccsanást, de nem látja, ki evez. Évek óta most először engedte el magát, s csodálkozott, hogy mint a bűvészbot végén a labda, nem zuhan le. Nemcsak ajándéknak, akaratlan mutatványnak is érezte a semmittevést, amire állapota kényszerítette.

Péter továbbra is csak szombatonként került haza. Ilyenkorra mindig kitalált valami meglepetést. Útipárnát varrt, zacskót a mosdószereknek. Érzelmes apróságokban lelte örömét. Indokolatlanul sírt, pedig boldog volt, és tele tervekkel. Féltette és sajnálta Pétert, hogy állapotával terheli, s ez a sajnálat összekeveredett a maga iránti elfogódottsággal. De ugyanakkor szégyellte is, hogy így összekeveri a kettőt. A délelőttök azonban mindenért kárpótolták, ilyenkor besütött a nap. Csak feküdt, és bámult ki a fészekből. Nyáron majd együtt repülnek ki, akkorra biztos megkapják az útlevelet. „Itt laktam – fogja mondani. – A jég itt szakadt be az öreg ikonfestő alatt, aki a Szent Györgyöket mindig huszárnak pingálta, negyvennyolcas mundérban.” Csak a délutánok hosszúak nagyon. Azt álmodja, hogy megtalálja a kavicsot. Aztán lihegve, szorongva ébred. Fél egyedül. Este újra olvassa Péter leveleit. Az egyik épp reggel érkezett, valamelyik északi faluból, ahol két napot vesztegeltek tengelytörés miatt, s jobb híján a helybeli árvaházban szállásolták el magukat. Ezen az éjszakán annyira rosszul lett Teréz, hogy hívni kellett az orvost. Az injekciótól megkönnyebbült. Az orvos tétován járkált a szobában, ment is, meg maradt is volna. Töprengett, hogy tehet-e ígéretet; már túl sok ígéretet tett.

– Azért jobb volna, ha befeküdne valahová – mondta végül. – Csak hát hová? Sok a súlyos eset, muszáj sorrendet tartani. De majd megpróbálunk valamit. Látom, már jobban van.

Teréz mosolyogva intett.

– Ne fáradjon. Nyárig mindig el szokott múlni.

Reggel az asszony nyitott be, akitől a szobát bérelték. Hidrogénes hajú, középkorú nő volt, valamikor az egész villában ők laktak, aztán elvették tőlük a villát, a férje meghalt, most egy eszpresszóban mosogatott.

Letette Teréz ágya mellé a tejesüveget.

– Nem jól csinálják maguk, szívecském. Mért nem kér beutalót a pártkórházba? Magának igazán megtennék. – Aztán közelebb hajolt. – Megforraltam a tejet, nyugodtan megihatja.

Az országban akkoriban oszlatták fel a szerzetesrendeket. A villamosokon mind többször lehetett látni zubbonyos férfiakat, akik újságpapírba kötött Bibliát olvastak munkába menet; és sután, csín nélkül öltözött nőket, akik már testtartásukkal elárulták, hogy idegenül érzik magukat a rövid szoknyában.

Péternek az árvaházban, ahol megszálltak, ajánlkozott egy harminc év körüli apáca, hogy elvállalná Teréz ápolását, most hirtelen úgy sincs hová menjen. Fizetést nem kér, csak ellátást és fekvőhelyet. „Eddig is így volt” – mondta mentegetőzve. Mintha a fogadalmas szegénység, amiben évekig élt, most egyszerre megszégyenítően lepleződne le, s gyanakvást keverhetne a bizalomba. Teréz először húzódozott a tervtől, aztán mégis beleegyezett. Talán csakugyan jobb lesz így, többet pihenhet, nem kell vizet cipelnie a manzárdról. S legalább az apáca is födél alá kerül nyárig.

A szoba alkóvos beugrójában rendeztek be neki hálófülkét. Aztán elküldték a táviratot. Pár nap múlva, vasárnap reggel, megérkezett Berta nővér, fekete huzatos kofferral a kezében. Sovány arcából nagyon finom, keskeny orr emelkedett ki, szája cserepes volt kicsit, szemöldöke fényes és vastag. Öltözetén látszott, hogy rendi ruháját alakította át, nem sok hozzáértéssel. Szövetgombos félcipője fölött, bokában, meggyűrődött a fekete flórharisnya.

– Dicsértessék – mondta a szobába lépve, aztán elkapta a pillantását róluk, és a két falat kitöltő ablaksor felé fordult. – Mennyi fény! – sóhajtott, s a dívány mellett megállva, végigsimította Teréz haját. – Köszönöm, hogy befogadtak. Igyekezni fogok, hogy megszeressenek.

Péter a nővér mögött állt, s nézte, ahogy a kidolgozott, vöröses ujjak egy pillanatra megpihennek Teréz haján. Egy munkásnő ujjai se lehettek durvábbak; csupán nagyobb fegyelmezettséggel simultak egymáshoz.

E naptól kezdve új élet kezdődött a fészekben. Berta nővér képzett ápoló volt, s tennivalóit percnyi pontossággal osztotta be. De ha csak megmozdult Teréz, rögtön abbahagyta a munkát vagy imádkozást, és halkan megkérdezte:

– Segítsek? Hozzak valamit?

– Nem, köszönöm… csak a gerincem zsibbadt el – mondta Teréz.

– Mindjárt megmasszírozom. Csak tessék megfordulni – s nyakig felhúzva a lány hálóingét, gyengéden paskolni kezdte a hátát. – Híznia kellene – mondta közben. – Majd éjszakára is idekészítek ennivalót. Tudom, hogy fel szokott ébredni.

– De csak pár napja… én se tudom, miért. Mintha hallanék valamit, aztán mégse hallok semmit. – Kis nevetéssel tette hozzá: – Úgy látszik, a hangok is el tudnak bújni.

A nővér ugyanolyan hangon folytatta, mint előbb:

– Tegnap éjszaka is felébredt. Vártam, hogy szólni fog, de nem akartam zavarni.

– Miért zavarna? Nem zavar. Legfeljebb elbeszélgettünk volna.

A nővér átkarolta a lányt, minden erőlködés nélkül fölemelte, és visszafordította a hátára. Teréz csak késve tudott tiltakozni.

– Úgy emelget, mint egy babát. Azért még nem vagyok annyira gyenge.

A nővér szerényen összekulcsolta a kezét.

– Dehogyis gyenge. Hiszen tudom én. De jólesik, ha fölemelik az embert.

Hetekbe telt, mire Teréz megszokta a szoba új csendjét. Pedig semmire se panaszkodhatott. Mindent eléje raktak, elvégeztek helyette. A rendszeresebb étkezéstől még hízott is pár kilót.

A nővér is hízott. S ha lehet, még figyelmesebb volt, mint kezdetben. Csupán egy furcsa szokásán nem tudott változtatni. Először mindig a díványfej mögé lépett, és onnét, Teréz háta mögül hajolt előre, hogy letegye a pohár vizet, vagy megigazítsa a takarót. Aztán nesztelen léptekkel továbbment, mintha éppen csak érintené a padlót. De az első szóra megértette, hogy ez zavarja a lányt. Ettől kezdve erősebben koppantotta le a lábát, és ügyelt, hogy ok nélkül ne álljon meg a díványfej mögött.

Különben mindennap hajnalban kelt. Teréz aludt még, mikor behúzta maga után az ajtót, s végigsietett a sóderes kerti úton. Szótlanul és szívósan tudott előre nyomakodni a zsúfolt üzletekben. A szatyrot melle elé tartotta, és azzal fedezte magát. Közben oldalazva csúszott előre, s mikor elérte a pult fémkorlátját, belekapaszkodott.

Egyszer szokatlanul sokára tért haza. Bűnbánó arccal mentegette magát: egy sánta nőnek segített hazavinni a csomagját. Úgy vallotta ezt be, mintha meglopta volna gazdáit. Teréz megtalálta azt a halványkék papírból összefércelt füzetet, amelybe az ilyen alkalmi jótetteket bejegyezte.

Hét végén, mikor Péter is otthon volt, tapintatosan a kertben vagy a templomban töltötte a délutánt. Órákig tudott mozdulatlanul térdelni. Térdén ujjnyira vastagodott a lilás bőrkeményedés. Teréz, mikor először meglátta, azt hitte, hogy sebes.

– Nem fáj? – kérdezte.

– Csak az első években fájt – mondta a nővér.

Tizenhat éves korában került a rendbe. Apja falun cipészkedett, aztán özvegyen maradt, s összeállt egy nálánál fiatalabb leánnyal. Berta nővér csupán egyszer látogatott haza tizennyolc év alatt. Őt egyszer sem látogatták meg.

– Csomagot, ajándékot se kapott?

A nővér sokáig tűnődött.

– De igen. Egyszer kaptam ajándékba a rendfőnök asszonytól egy narancsot.

– Mást soha?

– Mindenünk megvolt – mondta a nővér. – Most is megvan mindenem.

Beszélgetéseiket fárasztó csend követte. Teréz úgy érezte, csillogó üvegre lehel, amin nem látszik meg a lehelet.

Egy éjszaka aztán újra felriadt, s nem tudta, mitől. Az utca csendes volt, a nővér egyenletesen lélegzett. A hirtelen ébredés nyugtalan hánytorgással folytatódott. Kis idő múlva megszólalt a nővér.

– Rosszul van? – s már ott állt a díványfej mögött, majd csendben előbbre lépett.

– Igen… szorít a mellem… szédülök – motyogta Teréz, s kiverte a veríték, egész testében remegett. Mereven, nagyra nyitott szemmel nézte a körülötte sürgő nővért, pontos mozdulatait, ahogy előkészítette a fecskendőt, ahogy lehajolt, és felvett a földről egy papírdarabkát. Szinte sebezték most ezek a tévedhetetlen mozdulatok.

Napokig tartott a szédülős, szorongásos állapot. Berta nővér nem mozdult mellőle. Teréz alig várta, hogy megérkezzék Péter; még soha nem érezte magát ilyen egyedül.

Június vége felé váratlanul megkapták az útlevelet. Akár másnap utazhattak volna. Teréz úgy forgatta kezében a száraz bélyegzős, piros könyvecskét, mint valami derűs bizonyítványt: most már ő is egészséges, a betegség csak próba volt, s akár egyedül is leemelheti a szekrényről a koffert. A nővér együtt örült vele. A könyvecskét ő is végiglapozta többször, majd figyelmességből bekötötte kék papírba. Most látott először útlevelet.

Aztán megbeszélték, hogy milyen meglepetéssel várják Pétert. A nővér kimosta, kivasalta a szükséges fehérneműt. Teréz varrt és stoppolt a díványon. A koffert kifényesítették cipőviasszal. Összeírták, hogy milyen ajándékokat visznek, aztán kihúzták a felét, mert sokba került volna. Végül mindent becsomagoltak előre, és az útlevelet rátették a koffer tetejére. Szombatig ott állt a koffer a dívány mellett, egy széken – aztán nem volt több tennivaló. S Teréz egyszerre félni kezdett, lesz-e elég ereje az utazáshoz. Ismét az a furcsa csönd süketítette, még a padló reccsenésétől is szívdobogást kapott.

– Hol van, nővérke? – kérdezte éjszakánként.

– Készítsek valamit? – hallatszott a hálófülkéből, s már szét is libbent a függöny a sötétben, hallotta a kelme súrlódását. Ilyenkor elszégyellte magát. Mért gyanakszik erre a magát megsemmisítő áldozatkészségre? Bántotta, hogy igazságtalan. S nem tudta, hogyan tegye jóvá.

A véletlen segített rajta. Egyik nap a nővér odalépett hozzá, kezében egy sötét szövetblúzzal. Éppen egy keskeny selyemcsíkot varrt fel a gallérjára.

– Mit gondol – kérdezte zavartan –, nem lesz illetlen rajtam?

– Micsoda, nővérke?

– Ez a fehér csík. De már nagyon kopott volt a gallér.

– Ó, dehogyis – mondta Teréz, s egyszerre megkönnyebbült. – Tudja, már gondoltam is rá. Most, hogy nemsokára elutazunk, szeretnék ajándékozni magának valamit. Nekem nincs sok holmim, de volna egy fölösleges cipőm, és egyforma a lábunk. Elfogadná?

A nővér nem szólt, csak megrázta a fejét.

– Vegye úgy, mintha egy narancsot adnék – mondta Teréz. – Arra a sima, barnára gondoltam.

A nővér tétovázott egy pillanatig, majd engedelmesen előhozta a cipőt; egy kivágott orrú, félmagas sarkú feketét. Félreértette Terézt, s az már nem akarta szóvá tenni. Szívesen adta bármelyiket. A nővér kezet akart csókolni, s hiába tiltakozott, az ő keze bizonyult erősebbnek.

– Nem szabad… nem szabad! – tolta el magától.

A nővér keskeny orra mentén egy csepp könny gördült le.

– A narancsért is kezet csókoltam – mondta, s visszament a cipővel a függöny mögé.

Ezen az éjszakán még éberebben aludt, mint máskor. Tárva voltak az ablakok. A magnóliák elvirágoztak már, új illatoknak adták át a helyüket. Két óra lehetett, mikor felriadt, tiszta, üvegéles öntudattal. S akkor meghallotta: mintha két rovátkás csontgombot dörzsöltek volna egymáshoz nagyon lassan. A nővér csikorgatta a fogát álmában. Azonnal fölkelt és fölébresztette.

– Nővérke… nővérke…

A nővér horkantott picit, és felnyitotta a szemét. Riadtan ült fel.

– Tessék? Készítsek valamit?

– Rosszat álmodott?

– Nem tudom… Sosem emlékszem rá.

– Csikorgatta a fogát.

– Ó, máskor is szoktam – mondta váratlan természetességgel. – Már nagyon régóta. Volt, aki nem is tudott aludni mellettem, másik szobába kérte magát. De mindig meg szoktam gyónni. Ne haragudjék rám. Felfrissítsem az ágyát?

– Nem, maradjon csak – mondta Teréz, s visszafeküdt a díványra.

A nővér hamar elaludt újra, de Teréz az egész éjszakát ébren töltötte. Fénytelen, megüresedett szemmel bámult ki a hegygerinc kilátótornyára. Semmi fájdalmat nem érzett; és mégis úgy érezte, hogy nem ura többé a betegségének.

Másnap megérkezett Péter. A nővér már kora délután elment, magukra hagyta őket. Teréz csak nagy erőfeszítéssel tudta fegyelmezni magát. A tömött koffer úgy hatott rá, mint egy elrontott játékszer. De nem akarta Péter örömét rontani. A fiú mindjárt számolni, tervezni kezdett. Hét közepére váltják meg a hálókocsijegyet. A vállalattól három hét fizetés nélküli szabadságot kér. Teréz addig marad az anyjánál, amíg meg nem gyógyul egészen. Teréznek kímélnie kell magát. Majd konflissal járják be a várost. Ott még vannak konflisok. Az ablakukból éppen a nagytemplomra látni meg a ferde tűzjelző toronyra. Az óvárosban még él a bajuszos tűzoltóparancsnok, aki esténként a toronyban olvasta az újságot…

– Örülsz? – kérdezte Péter, s két tenyere közé fogta a lány fejét.

Teréz most az egyszer nem bánta volna, ha hazudni tud.

– Félek… Nem tudom, mi történt velem.

De aztán megbánta, hogy kimondta, a fiú annyira elkedvetlenedett. Engedelmesen tovább mesélt a régi házakról, emberekről, az utcák csendjéről… – s közben minden, még Péter is, egyre törékenyebbé távolodott tőle. Már nem volt számára nyugtató csend, a tér, az óváros csendje is megmérgeződött, már negyven fölé szökött a láza. Órákig mozdulatlanul feküdt. Késő délután hirtelen felült, és könyörögni kezdett Péternek, hogy ne csikorgassa a fogát.

– Nem hallod? – s belekapaszkodott a fiúba. – Kik csinálják ezt…?

Estére mentőkkel vitték be a kórházba. Hajnalban halt meg. Halála előtt visszanyerte az eszméletét, s ezt úgy vette, mint valami különleges ajándékot. Gyermekkora óta tiszta tudattal szeretett volna meghalni. S most már a csendre sem panaszkodott. Vonásai kitisztultak, és még ő vigasztalta a félig tébolyult fiút.

– Majd az idő… – súgta száradó szájjal, s szemét rászegezte Péterre. Így aludt el.

Anyja késve érkezett meg a temetésre, már csak a friss sírt láthatta viszont. A temetőbe egyetemi társai, néhány tanonciskolás kísérte ki s a kerületi pártszervezet kiküldötte. Berta nővér is ott volt. Sápadt arccal utolsóként lépkedett a gyászolók között, lábán az ajándékba kapott cipővel.

1961