Idegen partokon

A lány húszéves volt, a férfi harmincnyolc. Ráérős kíváncsisággal lépkedtek a hangafüves homokon; látszott rajtuk, hogy csak átutazók. A lány odaadón karolt a férfiba, másik kezével földig lógatta a kék-piros szalmaszatyrát, és sarkával időnként belerúgott a szatyorba. Düledező kabinok mellett haladtak el. A part végig üres volt, csak bent a vízben bucskáztak le-föl a piros bójafejek. Elátkozott pólókapusok; mintha várnák, hogy egyszer mégis kapura dobja valaki a labdát. Ilyenkor délfelé mindig elnéptelenedett a plázs, csupán a bokrokra akasztott napvédő rongyokat libegtette a perzselő szél.

Már hosszabb ideje nem szólt egyikük sem. A homokot nézték, ahová léptek. Erős hullámzás lehetett éjszaka, mert a part tele volt friss kagylóréteggel, kocsonyás korongállatok nyálkáit kerülgették. Olyan átlátszóak voltak, mint a vízüveg. A lány fölvett egyet, és visszadobta a tengerbe.

– Azt hiszed, nem sodorja ki újra a hullám? – kérdezte a férfi.

– Nem hiszem, de hátha. Dobj vissza egyet te is.

A férfi engedelmeskedett. Szólni is akart valamit, de elakadt hirtelen. Nehezére esett a francia beszéd. Keresett minden szót, s ha rátalált, elismételte, míg a lány ki nem segítette egy következővel.

– Menjünk ki a mólóra?

– Menjünk. Majd lelógatjuk a lábunkat a vízbe.

– Cipőstül?

– Jó, cipőstől – nevetett a lány. – És ha akarod, majd én beszélek inkább, lassan beszélek, hogy megértsed. Lassan, mint az iskolában. Jó lesz?

– Kedves vagy.

– Nem vagyok kedves, de veled szívesen beszélek lassan. Pedig a mi nyelvünkön nem könnyű.

– Ha lassan beszélünk, talán tovább tart a nap – mondta a férfi.

– Csacsi vagy. Ennek a napnak úgyse lesz vége. Beesteledik, és úgy marad. Mondd te is utánam: beesteledik, és úgy marad…

Pár lépés után megálltak, és megcsókolták egymást. Arra rezzentek föl, hogy cipőjük bokáig besüppedt a homokba; pedig nem mozdultak közben. A lány fölkacagott.

– Ennyivel nehezebbek lettünk?

– Mert gondolkoztál is – mondta a férfi.

– Én nem. Igazán nem. Biztosan te gondolkoztál.

Egész éjszaka utaztak. Késő este indult a vonatuk Bukarestből, és reggelre értek Konstanzába. Se idejük, se valutájuk nem volt elég, így csak egy napra tudtak elszökni a kongresszusról. S éjszaka már utaznak is vissza. Hogy ne keltsenek feltűnést, távozásukat nem jelentették be a titkárságon, de ugyanakkor tetszett is nekik ez a diákos rendbontás egy idegen országban, s hogy ők maguk is csak akadozva értették egymást. Három napba telt, mire a lány megszokta a férfi kiejtését, és sikerült úgy leszűkíteni a szótárukat, hogy már minden belefért. Ez a szótár volt a legbiztatóbb titok a kongresszus bábelében.

Alig egy hete csak, hogy az ülésterem halljában, az Artisania-szövetség békegalambos plakátja alatt összeismerkedtek; de azóta minden szabad idejüket együtt töltötték. A városban olvadt az aszfalt, még az esték sem hoztak enyhülést. Egyedül a királyi palota szökőkútja árasztott egy kis hűvöset; s egyedül a hindu vendégek burkolóztak elégedetten a lebernyegjeikbe. A svédektől azt várta volna az ember, hogy zsebventillátorral járnak-kelnek, s ahol lehet, bekapcsolják. De ők izzadtak a legkevésbé. A lány meg is jegyezte: „Hát nem szörnyű? Már a svédekben sem lehet megbízni. Hát kiben akkor, kiben?”

Talán az eszkimókban. Legközelebb ott kellene megrendezni a kongresszust.

Az ötlet föllelkesítette őket. Komoly hangú beadványt szerkesztettek, és eljuttatták az elnökséghez. De fel se olvasták, meg se említették. „Nincs bennük humor” – mondtam vigasztalásul a férfi. A lány azonban durcás lett s őszintén kedvetlen. „Szív nincs bennük – mondta. – Süketek. Látszik, hogy férfiak intézik.”

Esténként a Calea Victoriei bazárjaiban kóvályogtak. Egy alkalommal leszakadt a lány cipőpántja, és betértek egy cipészhez. Kicsi, alagsori helyiség volt, két félköríves ablaka az utcára nyílt. A mester egész nap nézhette a járdára koppanó cipőket. A műhely spanyolfala mögött a család élte világát. Olajos szemű gyerekek bámészkodtak ki a selyemhuzat szakadásain. Közben vendégek érkeztek, rokonok távoztak. Időbe telt, mire fölfigyeltek rájuk. S akkor egyszeribe elismerő mosolyok kereszttüzébe kerültek. „Külföldiek? Igen?” Mintha titkolták volna eddig az igazi rangjukat. A lány kedvesen mosolygott, s cipőtlen lábát föltartva, odaugrált a pulthoz. És ettől kezdve csak velük foglalkoztak. Később váratlan csoportosulás támadt kint az utcán, s a műhely pillanatok alatt kiürült. A mester is odaállt az ajtóba a cipővel. Lökhajtásos repülőraj húzott el a város fölött, nyomukban virágszár arabeszk, kondenzcsík habpehely – mintha csak gyerekek játszanának. De mit keresnek olyan szédítő magasban?

– Ezek nem hazai gépek – mondta valaki szakértő arccal; s visszatódultak a műhelybe, ahová közben újabb vendégek érkeztek, s azok is megkérdezték: – Külföldiek? Igen?

A lányt szórakoztatta ez a délies nyüzsgés, izgatottság, éneklős hadarás. Idegen volt és mégis ismerős. A férfi cigarettával kínálta meg a cipészt, aztán sorba a többieket. Az üres dobozt a gyerekek kérték el. Úgy vitték hátra, mint valami egzotikus zsákmányt. „Hát nem ismerős?” Ezek itt az utcában mind ismerik egymást, a cipész a lakatost, a bazáros a fagylaltost, Mihail Mioarát, Viorica Vasilét, és holnap is ugyanígy folytatják majd, tárgyalnak, vitatkoznak, séta közben odaállnak a szökőkutak mellé hűsölni, a bufetulban félretolják a sört, ha nem elég hideg. De mégsem ez a fontos. A legfontosabb, hogy minden évben szülessen egy gyerek, később minden harmadik évben, és hogy esténként kint tolonghassanak a Cismigiuban, mert a sokféle arc, nevetés, szag megnyugtató; ha mellek és combok szorulnak hozzád, az is megnyugtató; ha sodródsz, és érzed, hogy a nyakadba lehelnek, valahogy kisebb a veszély… Vagy éppen fordítva? Csak egy biztató szót mondana valaki – egyet. S mintha éppen tőlük várnák. Mert külföldiek? A cipész felírta papírra a számot, hogy mennyivel tartoznak; mivel a számokat mindannyian értjük.

Talán mégsem lesz háború?

Kint az utcán azzal szórakoztak, hogy visszafelé olvasták el a cégtáblákat; némelyik így már majdnem értelmesnek hatott. Egy hét, egy hónap múlva az emlékeiket is így fogják számba venni, visszafelé, újra meg újra?

Megálltak a móló közepén, és nézték a partfokra épült várost. Az egész öblöt jól láthatták innét. Egy szeméttel telehordott lejtőn ösvény vezetett le, és a strandkerítésig kanyargott. Lejjebb kecskék legeltek. Az egyik bebámult valamelyik kabinba, és kisétált a másik oldalon. A kopáran kiugró parttetőn géppisztolyos őr állt szétvetett lábbal. Távolabb egy mecset rajzolódott a kék-fehér égre. Aztán a Casino bizáncias ablaksora. A mamaiai úton még a beton villanyoszlopok csúcsa is mecset formájú volt. Csak idegen vesz észre ilyen apróságot.

A főtér felől egyhangú megafonzene sodródott ki a tengerre, s a part közelében furcsán felerősödött. Míg jöttek a plázs felé, egy rövidebb szakaszon semmit se hallottak a zenéből. A férfi azonnal fölfigyelt rá – hogyan is hívták ezt valamikor? Utoljára az oderai visszavonulásnál tapasztalt hasonlót – mikor bizonyos távolságra az ütegektől hirtelen süket csend lett, egyszerre nem hallatszottak a dörejek. De most sehogy se jutott eszébe a pontos szakkifejezés.

Csak később, este, váratlanul. Mikor az első fényeket látták fölvillanni Ephoria felől. A szállodai szobából éppen odaláttak. A lány riadtan kelt föl a gezarolszagú vaságyról, és az ablakhoz lépett.

– Nézd csak!

Ekkor jutott eszébe a lehetetlen szó: hangelnyelő holttér – s félhangosan ki is mondta magyarul.

– Mit mondasz? Fordítsd le.

– Szeretlek – mondta a férfi, és magához húzta a lányt.

Akkor már csak egy rövid órájuk volt az indulásig; de most még az egész délután előttük állt.

Kézen fogva másztak le a móló sziklaoldalán, és szemben ültek a tengerrel. Csak a tengerrel. A lány nekidőlt a férfinak, lábukra felfreccsent a víz. Lehunyták a szemüket.

– Ugye, azt ígértem, én fogok beszélni?

– Azt ígérted.

– Akkor beszélni fogok. Miről beszéljek?

– Amiről akarsz.

A lány hallgatott kicsit.

– Húzd ide a karod a nyakam alá. Így jó neked?

– Akárhol érek hozzád, jó.

– Én azt is szeretem, ha a hajammal játszol. Ugye, minden országban másképp játszanak?

– Azt hiszem.

– De nekünk már nem kell tanulnunk semmit. Beszélni is megtanultunk, játszani is. Tudod, hogy a lányod lehetnék?

– Szeretnéd, ha az lennél?

– Nem. A szeretőd akarok lenni.

– Hiszen az vagy.

– Mondd még egyszer.

– A szeretőm vagy.

– Ezt olyan szépen mondod… Majdnem jó kiejtéssel.

Kicsit felnyújtózott, megcsókolta a férfi állát.

– Te tudtad, hogy itt van eltemetve Ovidius?

– Tudtam.

– Pedig ez nem igazságos szerintem – folytatta a lány. – Ha száműzték életében, legalább a holttestet vitték volna haza. Ha most meghalnánk itt, bennünket biztos hazavinnének.

– Mi szerencsések vagyunk, nem vagyunk száműzöttek.

– Nem. Csak kiküldöttek…

– Persze, azért lehet, hogy holtan bennünket se követelnének nagyon. Csak amíg élünk, addig. Az irataink élő személyre szólnak. Két nap múlva lejár a vízum…

– Hallgass! – szakította félbe a lány.

– Ne haragudj – mondta a férfi.

Eszükbe jutott, hogy még maradt az útról egy tábla francia csokoládéjuk. Ahol beleharapott az egyikük, ott harapott bele a másik is. Fognyomról fognyomra ették meg. Aztán derékig kigombolkozva ismét hátradőltek a sziklamélyedésben, a nap hátulról tűzte őket. Hunyorgó szemmel nézték a vizet, a sistergő habzást, ezt az öntermékenyítő, időtlen ölelkezést. És egyre kevésbé érezték vidám látványnak. Épp az volt a szorongató, hogy olyan boldogság volt nézni. Másodfokú hullámok voltak, a legszelídebbek közül valók. Ilyenkor azt mondják még, hogy csendes a tenger. Csendes és ártatlan. Kiismerhető idegenség. A hosszabb tengelye ezerszáznyolcvanhét kilométer, a szélessége hatszáztizenhárom. Legnagyobb mélysége kétezer-kétszáznegyvennégy méter. Számok. Megint csak számok. Nagyon lényeges. Jobbra tőlük, le délkeletnek, talán az anatóliai partokig ilyen csendes most a víz – talán. És balra tőlük, északkelet felé, egészen a Taskicsik-hegyfokig, a krími félszigetig… Ez mind az övék most?

– Anatóliába kellene egyszer utazni – mondta a lány. – Itt van a szomszédban, motorcsónakkal is odaérnénk, el se lehetne tévedni. Hát nem lenne szép? Minden terv meg cél nélkül… Anatóliába. Oda kellene utazni.

– Oda is – mormogta a férfi, s tovább játszott a vöröses fürtökkel; ahogy az ő országukban szoktak játszani. – Legközelebb majd oda utazunk.

– Nem legközelebb. Most.

– Két nap múlva a te vízumod is lejár – hangzott a gyors válasz.

A lány elfordította fejét.

– Nem értem, mit mondasz. Mondd akárhogy, másképp.

A férfi az ujjaira tekert egy fürtöt, majd lassan visszagöngyölte.

– Pontus Euxinus. Ez megfelel? Azt jelenti, hogy vendégszerető. Vendégszerető, nagy víz. Valamikor ez volt ennek a tengernek a neve.

A lány nevetni próbált. Sikerült is.

– Mit gondolsz, Ovidius is így nevezte magában? – Aztán később: – És te milyennek látod? De őszintén…

A férfi felkönyökölt, körbehordozta a pillantását. Elnézett Taskicsik felé, aztán Anatólia felé, mintha döntő szót kellene kimondania.

– A régiek még tudtak játszani. Euxinus… Mi már sokkal őszintébbek vagyunk. Csernoje More… Kara Dengiz. Választhatsz közülük, mindegyik őszintén feketét mond.

– De milyennek látod te? – makacskodott a lány.

– Kéknek – mondta a férfi, s visszaereszkedett a sziklamélyedésbe.

Csak akkor indultak ebédelni, mikor az első fürdőzők megjelentek a mólón. A véletlenre bízták magukat. Sikátorszerű utcákon bolyongtak. Mintha ki akarták volna kényszeríteni, hogy ott találjanak vendéglőt, ahol a legkevésbé számíthattak rá. A svájci kiküldött, egy idősebb hölgy, lelkükre kötötte Bukarestben, hogy csak zárt palackból isznak majd hűsítőt – „Konstanza híres a járványairól”. S még étrendi tanácsokat is adott, mint egy tapasztalt diétás nővér. Chilei professzor barátjuk a Traján-sáncokat és a genovai erődítmények romjait ajánlotta figyelmükbe. „Negyven éve még megvoltak” – mondta biztatóan. S mi az a negyven év a romok életében? A romok tartósak.

Mindkét tanácsról megfeledkeztek. Elkerülték a főutakat, tereket; a zsákutcákat viszont többször is végigjárták. Céltalan bolyongásukat szerették volna tartósítani. S mint valami jelentős fölfedezést ünnepelték, ha váratlanul, két egymáshoz szoruló ház között, kiláttak a tengerre. Ezek a keskeny, árnyékos közök, tele szeméttel, burjánnal, mintha valahogy túl lettek volna a valóságon. Mint az eszkimók?

Három óra volt, mikor visszatértek a hotelbe. Közben elborult az ég, a tenger fölött felhősáncok sorakoztak. A víz színe egyszeribe feketére változott. Már csak a várost sütötte a nap. Egy kis eldugott restaurantba tértek be ebédelni. A vendéglő előtt egy öreg török guggolt. A deszkakapunál hirtelen eléjük nyújtotta a sapkáját, körömnyi apró rákkal volt tele. Másik kezében durvára őrölt sót szorongatott.

– Kóstoljuk meg?

A férfi bólintott.

– A svájci mama egészségére! Hiszen kockáztatni is kell valamit, nem igaz?

Kivettek pár rákot, és beszórták sóval. Az öreg elvigyorodott, mikor látta, hogy nem köpik ki; a külföldieknél sosem lehet tudni. Még ráadást is kínált, de nem fogadták el. Sietve behúzódtak a nádtetős kerthelyiségsarokba, már szemerkélt az eső. Két gretart rendeltek, hogy rágjanak is valamit. Míg a pincér oda volt, a terítő ráncait babrálták, cigarettáztak. Csupa olyasmi jutott eszükbe, amit már elmondtak egymásnak. Mintha tetőre értek volna, ahonnét nincs tovább. Zuhogó esőben szaladtak vissza a hotelig. A szél pásztákban hajtotta a sós-fehér csöppeket, és bezúdította az elnéptelenedett utcákba; csak az egyhangú megafonzene rekedt kint gazdátlanul.

Ablakuk a kikötő felé nyílt és egy kagylótörmelékkel felhintett parkra. Még a szobájukba is felsodorta a szél a szivárványló szilánkokat; de nem csukták be az ablakot. Hét óra felé elnyomta őket az álom. A férfi felriadt egyszer, s látta, hogy a lány combja lúdbőrös, és összekucorodva kapaszkodik a vállába. Magukra húzta a lepedőt, és ő is tovább aludt. Már sötét volt, mikor mindketten fölébredtek. Azonnal egymás száját keresték. A férfi felült, és kibámult a kevés fényű kikötőre. Esett még, de már megcsöndesedett a szél. Lassan visszadőlt a párnára.

– Hány óra? – kérdezte a lány.

A férfi megszívta a cigarettáját, és odatartotta a karórája fölé.

– Fél tíz – mondta. – De hát nem mindegy? Besötétedik, és úgy marad. Jól mondom?

– Jól – súgta a lány.

Éhesek voltak. Addig kotorásztak a szatyorban, míg találtak egy fél tábla román csokoládét. Most azt ették meg. Utána a lány odaállt meztelenül az ablakba, szembe a sötét várossal, ahogy megkívánta délután. A férfi hanyatt feküdt az ágyon, s azt a két drótcsonkot nézte, ami a mennyezet közepéről lelógott.

– Tudod, hogy hol van Bogárdi?

A lány megfordult.

– Nem… Mi az?

– Egy község minálunk, négyezer lakosa van. Ott születtem. Nem furcsa?

– Miért lenne furcsa?

– Mert sose fogod látni. És a fiam fényképét se. De azt te akartad, hogy ne mutassam.

A lány odafeküdt melléje. – Haragszol?

– Nem kellett volna beszélnem róla.

– És ha nem mondod? Akkor…?

Egyszerre borzongtak meg. A szobát átjárta a sós szél, de a gezarolszagot nem tudta elnyomni. A vaságy végénél hólyagos tükrű öltözőasztal állt, s a lány hirtelen odamutatott.

– Nézd, milyen furcsán villámlik!

A férfi oda nézett, aztán ki, a tengerre.

– Ez nem villámlás.

– Hát micsoda?

– Nem tudom… de nem villámlás.

Fölkeltek, és kinéztek az ablakon. Messze, a tenger fölött egymás után röppentek fel a világító rakéták, s mint az ejtőernyős csillagok, lassan ereszkedtek lefelé. S ahogy kihunyt az egyik rakéta, rögtön nyomában volt a másik. Az éles, sárga ragyogás, mint valami több emeletes fényhangár, mindig ugyanabban a sávban világította meg a tajtékzó habokat, anyagtalanul és falkeményen. És semmi dörej nem hallatszott.

A lány tétován magára terítette a kombinéját.

– Te… Mit gondolsz…? Csak nem…?

– Semmi. Nem komoly. Csak gyakorlatoznak.

Aztán várt sokáig, mintha nehezére esne kimondani.

– Nálatok talán nem szoktak?

A lány se válaszolt mindjárt.

– Nem értem… Mondd lassabban.

A férfi nem ismételte meg, megsimogatta a lány haját. De már nem feküdtek vissza az ágyba. Lassan elhúzódtak az ablaktól, öltözködni kezdtek. Percekig keresték a széthányt ruhadarabjaikat; mintha cserbenhagyta volna őket a biztos tájékozódás, hiába volt kicsi a szoba. Sietniök kellett, ha nem akartak lekésni a vonatról. A lány kapkodva, idegesen kutatott a szatyorban, nem találta a rúzsát. Végül kiborította a lepedőre – s akkor még idegesebb lett: az útlevelét se látta sehol.

– Csak nem veszítettem el? – nézett fel riadtan, mint aki egyszerre hontalan lett egy ellenséges országban. – Nincs nálad? Nem raktad el véletlenül?

S gyorsan végigtapogatta a férfi zsebeit, kihúzta a tárcáját, noteszét – az meg csak állt és hagyta. Aztán megfogta a lány csuklóját.

– Lent hagytuk a portán. Az enyém is ott van.

A lány zavartan hallgatott el, s lassan visszacsúsztatta a tárcát a helyére.

– Ne haragudj – motyogta.

Aztán leoltották a villanyt.

Egy vibráló sugár kintről rátűzött a kinyílt szekrényajtóra, és megcsillantotta a port a fekete politúron. Ez végleg elnémította őket. Gyorsan behúzták maguk mögött az ajtót.