Magasiskola

Hajnali köd úszik a telep fölött, a gomolygáson rézsútos sugarak törnek át, fölvillanva és kialudva, mint a meglódult morzejelek. Aztán a szél mindent összekavar. Messziről halk dübörgés görög végig a pusztán, a ménes most vágtat az itatókhoz. A feltornyosuló monyasok körözve vágnak a kancák elé, majd hátulról kerítik őket csattogó nyerítéssel; a heréltek könnyű galoppban ringanak mögöttük, az egyik megáll, és belebámul a napba. A halastavak felett magányos sas kering; szeme, mint két karikás üveggyöngy, mozdulatlan, csüdje sárgán világít, hosszú szárnyhegyei élesen hátravetülnek. Nem süllyed, nem emelkedik, tartja a magasságot, mintha kimért, síkos pályán siklana körbe, aztán alig észrevehető billenéssel irányt változtat, nyílegyenesen úszik tovább. A tavak vize pikkelyes, langyos iszapszag áraszt el mindent. A tógátak oldalán kőkemény halmazok, az exkavátorok munkáját még nem gyalulta simára a szél, a hernyótalpak futószalagcsíkját most kezdi benőni a sásfű; a gátak tetején csenevész tamariszkuszok, vércseppként piroslanak rajtuk a fürtös virágok. A röptetőrét fölött jajgató bíbic suhan el; sikoltozó tamtamozása mindig veszedelmet jelez, de most ok nélkül óvatos – csak két ridegen tartott lipicai üget a gátak mentén, zabra éhesek, nem madárra.

A ketrecekben hangtalanul folyik az élet. A tógát kiszélesedő öblében dróthálós folyosó vezet a vízig, középen durva deszkajáróka. Hatalmas nutria kan sütkérezik a háló alatt, és uszonyos lábával dörzsölgeti két agyarszerű, sárga porcelán fogát. A sárgarépa a kedvence; Teréz kezéből mohón kapkodja ki a szeletelt darabkákat, de mást nem tűr a közelében. Barlangjukat egész a tanyaházig beásták a földbe, éjszaka ott kaparásznak a padló alatt; Teréz ilyenkor dobbant a lábával, biztos benne, hogy meghalják. Azon se csodálkozna, ha egyszer az ágya mellett túrná ki valamelyik a földet, és a lepedőt ráncigálná. A nutriák védett példányok, csak az a kötelességük, hogy éljenek. Ritkák errefelé, igazi hazájuk Észak-Amerika; a nagy Beranek telepítette ide őket, s minden hónapban jelentést kell írni róluk, az életmódjukról, a szokásaikról; „megfigyelni, és nem pusztítani” – ez a parancsa Beraneknak.

Távolabb, egy parti volierben gémek és bakcsók álldogálnak szertartásos merevséggel, a sarokban pár szárcsa és tarkavarjú gubbaszt – a prédaállatok. Halálraítéltek, de a vödörnyi szeméthal mindennap kijár nekik. Szükség van az erőteljes röptükre, szigonyozó csőrükre, hogy méltó ellenfelei legyenek a gyakorlatozó sólymoknak. Némelyik csúf tépés nyomát viseli a nyakán, a begyén – ezek a veteránok, amelyek öt-hat gyakorlatot is kiálltak.

A nádfalú fészer homályában, rágcsálva és szeretkezte, kevésbé nemes rabok nyüzsögnek; fehéregér-kondák és hörcsögök, tarkapatkányok és húsos tengerimalacok – az eleségállatok ezrei. Piros és barna golyószemük apró zseblámpakörteként villog a dróthálós ládák alján. Halk léptekkel surrannak saroktól sarokig, lábacskáikkal felkapaszkodnak a hálóra, idegesen kiszimatolnak a világosság felé, majd villámgyorsan visszasiklanak. Királynő közöttük a szíriai hörcsög. Mint valami majomba öltött öleb, úgy mászkál a hasas nőstény egy elkülönített homokosládában. Finom csemege lesz, de egyenlőre óvni kell még, amíg kicsi a törzsállomány; ha jól szaporodnak, akár a fele fészert is birtokba vehetik.

A bejárat mellett, félig földbe ásott lécodúban, bűzlő vadászgörénycsalád hever, fehér gereznájuk sárgás a vizelettől. Az ő szerepük kivételes; ha valami vész ütne be, nekik kell beszerezniük a napi frisshús-adagot. Kosárszám hordják ilyenkor lábhoz a patkányt, pocegeret; egyébként játékosabbak, mint a mókusok.

A fészer szellős ugyan, mégis nagy a bűz; de aki megszokta, nem érzi, s aki a célját is látja mindennek, meg se tudna lenni nélküle.

A két kószáló lipicai a tanyaházhoz trappog, és a nád ereszt kezdi harapdálni. A ropogásra megburran a padlás; mintegy száz kövér galamb verdes a tetőablak mögött. Ők a legfontosabb tápanyag, a vitamin, az életerő, a támadókészség – ők az ajándék a jól végzett munka után. Nyakukon megtépdesik a pihéket, s úgy tartják oda a sólyomfiókáknak – de ez most nem az ő idejük; most még a galambok követelik a reggeli kukoricaadagjukat, és már előre versengenek, hogy melyikük röppenjen elsőnek az ismerős vállakra.

A szél szabadon jár a tanyaházház körül; ami fa volt a közelben, kivágták, hogy zavartalan legyen a kilátás. Nincs árnyék sehol. A vonatfüst éppen szétfoszlik, mire ideér.

Csak a sólyomszállás árnyékos a környéken, a palaszürke hátú vadászok akácfás ligetben hűsölnek. Úgy sorakoznak egymás mellett görbe ülőfáikon, mint egy-egy megelevenedni kész szobor. Első pillanatban nem is hinné az ember, hogy a lábuk oda van kötözve az ülőfához; igaz, díszesen fonott szíj mindegyik, a csat ezüstösen csillog rajtuk.

Ezek a nemes vadak mindig párhuzamosan nevelkednek a préda- és eleségállatokkal; együtt, de sose egy helyen. A legcélszerűbb, ha a két telep hét-nyolcszáz méterre fekszik egymástól, így nincs ami nyugtalanítsa az érzékeny idegrendszerű sólymokat. A rend azt kívánja, hogy a ligetben komor, méltóságos csend uralkodjék, a várakozás csendje, és a fegyelmezett szilajság csak a hívó kiáltásra hallassa. utánozhatatlan vijjogását.

 

Lilik, a telepvezető, két felnyergelt szürkéjével jött ki elém az állomásra (kedvenc zsákmánymadara, a vadlúd után keresztelte el magát Liliknek, azóta mindenki így szólítja, még a nagy Beranek is, ha a főosztályról hivatalos iratot küld hozzá). Már messziről feltűnt a vörös raktárbódé mögött. Egyenes, mozdulatlan derékkal ült a nyeregben, s a ló ugyanilyen mozdulatlansággal hegyezte a fülét. Ez a kép mindjárt belém rögződött. Az se lepett meg, hogy a bódé „fedezéke” mögött várakozott rám.

Az út hosszú idáig, hajnalig volt időm elképzelni, hogy milyen lehet – a valóságban egészen más volt. Inkább alacsony, mint magas, arca cserzett és csontos, a bőr feszesen simult rá; csoda, hogy ebből a csontig faragott arcból ilyen dús szemöldök tudott kinőni. Később megismertem jobban. Külsejének és viselkedésének furcsaságai szinte észrevétlenül igazolták egymást; s ami meghökkentett rajta, azt mindjárt természetessé tette valami más. Még beszélgetés közben is az elsuhanó madarak röptét figyelte, így minduntalan följebb emelte a pillantását, mint akivel szemben állt. „Barnakánya… tojó… már túl van az etetésen… most csak szórakozik…” – váratlanul ilyesmiket jegyzett meg, majd folytatta a beszélgetést.

Én voltam az egyetlen utas, aki leszállt. Lilik nem mozdult a bódé mögül. Hogy megközelítsem, egy fekete salakos térségen kellett átbaktatnom, a teret keresztül-kasul szántották a halszállító autók keréknyomai; a mély vágásokban az állomásfőnök tyúkjai tanyáztak. Végtelen hosszúnak tetszett ez az ötvenméternyi út, közben folyton magamon éreztem Lilik pillantását. Mikor odaértem, mindjárt kezembe nyomta a szárat.

– Balra rúgós kicsit – mondta –, de azért meg lesz elégedve vele. Már kérték, hogy adjam oda igába, de valahogy nincs szívem hozzá, olyan szép csikó volt.

S mustrálva nézte a lovat meg engem; zsibbadt lábbal, elég ügyetlenül kapaszkodtam fel a nyeregbe.

– Hát most már nem szép? – kérdeztem fent ülve.

Legyintett.

– Kezdődő havivakság, eljárt az ideje ennek. Csak azt szívlelem benne, hogy tudom, milyen volt. Az igások biztos halálra strapálnák, akkor már inkább én végzek vele. – S kezet nyújtott. – Lilik vagyok. Indulhatunk?

Nem vagyok gyakorlott lovas, de most egyszerre megnövekedett az önbizalmam. Még kertelés nélküli beszédmódja is úgy hatott rám, hogy azonnal hasonlítani akartam hozzá; mintha azzal, ha utánzom, valami megfoghatatlan veszélyt kerülnék el. Igyekeztem szorosan a nyomában maradni. A vasúti töltés mellett ügettünk. A szél magas fejhangon zúgatta a távíróhuzalokat. Jobbra a halastavak szétloccsantott higanytócsákként csillantak – egyébként pusztaság mindenfelé. Csak távol északon mutatkozott bujább színfolt, a több ezer holdas rezervátum ősbokrosa. Lilik lelassított.

– Mit szól ezekhez a zenélő huzalokhoz? Ezt mindig megkérdezem a vendégeimtől. Nálam így megy a káderezés – s hunyorított. – Egyszer egy fővárosi hölgy járt itt nálam, az például nem tudott betelni vele, képes volt este kifeküdni a töltés oldalába, és a huzalokat hallgatta. Muzsikálnak, azt mondta. Muzsika! Tudja, hogy nekem már két kerecsenemet pusztították el ezek a drótok? Úgy csillognak, hogy még az ő szemüket is megtévesztik, az pedig nagy szó. De hát kívánhatom tőlük, hogy még erre is ügyeljenek? Hiszen az ember sincsen másképp, ha üt meg vág, elködlik a szeme – hát ugyanígy vannak ők is…

Hirtelen odafordult felém.

– Érdekli? Én ilyenkor reggel szívesen beszélgetek, meg talán jobb is, ha átesünk rajta. Annyi tücsköt-bogarat összehordanak rólunk, mért ne vágjunk mindjárt a közepébe – nem igaz?

S élénken folytatta:

– Persze, gondolhatja, a sólymokon is mit csudált ez a hölgy – a hangjukat! Ha csak egy kicsit magára hagytam, mindjárt egy ággal birizgálta őket, hogy szóljanak. Hát énekesmadarak ezek? Rigók? No, nem mondom, azért arra is szükség van – s gyermekesen elnevette magát. – Énekelni muszáj. Látja, ezeknek nem áll be a csőrük, ezek fújják szakadásig… – A zsombékos búvóhelyekről seregnyi aprómadár rebbent föl, Lilik szórakozva figyelte ügyetlen röpködésüket. – Kis buták… csak legyen belőlük elég. Mert akkor jó ám, ha vígan szaporodnak, de ha attól is elmegy a kedvük, nagy baj. Tudja, az efféle telepen, mint a miénk, az ember közelről látja a dolgokat.

Egészen közelről. Lilik előreejtett fejjel, tűnődve nézte a földet a ló két füle között; ez a testtartás nemcsak pihentető, de a figyelmet is ébren tartja: a táj leszűkül ugyan, de a fülek játéka minden veszedelmet előre jelez. Úgy éreztem, most sikerült bepillantanom Lilikbe. Kis mozdulatot tettem; de nem várta meg, hogy ki is mondjam.

Elismerően bólintott.

– Jó szeme van, városi emberről nem is gondolná az ember. – Aztán elhúzta a száját. – Én, bevallom, ki nem állhatom a várost, olyan puha lesz ott az ember, mint a csiga. Mindig úgy jövök haza, mintha kilúgoztak volna. Meg aztán az aszfalt, csak úgy kopog rajta a csizma, mindenhová úgy kell becsöngetni… mintha folyton azt bizonygatná az ember, hogy na, most közeledem, na, most itt vagyok – hát, ez nem a mi fajtánknak való. Azoknak igen, akiknek éppen az kell, hogy megtartsanak mindenféle szabályt. De itt mi csináljuk a szabályt meg a rendet.

Hirtelen előrevágtatott, s fölkapaszkodott egy kunhalom formájú földhányás tetejére. A közeli nádas szélén legalább háromszáz gém álldogált, otrombán kiáltoztak. Lilik birtokló mozdulattal nézett körül. Akaratlanul is lehalkítottam a hangom.

– Mekkora csapat!

– Közepes – mondta Lilik. – De jó sűrűn összeverődtek, így érzik biztonságban magukat. Persze, én is így szeretem… ha együtt vannak – s megbökte a karomat. – Hát nem olyan ez, mint kint a Duna-parton… ingujjban meg combig felhúzott szoknyával? Nem tudják megállni, hogy ne gyönyörködjenek a hangjukban. Pedig most jól be lehetne cserkészni őket, a szél is szemből fúj. Nagyot néznének, ha hirtelen előbukkannánk a nádas mögül.

– Ne kanyarodjunk arra?

A lehetőség, hogy észrevétlenül meglephetnénk a csapatot, izgatottá tett. Gyűlölöm, ha csak egy ajtót is rám nyitnak váratlanul, de most innen, lóhátról, elkerülhetetlennek látszott, hogy ne akarjam ugyanazt megtenni. Mintha sodródnék valami felé, amit se jónak, se rossznak nem mondhatok, legfeljebb… Lilik továbbindult.

– Hagyjuk, most ne zavarjuk őket, lesz még ideje ismerkedni velük. Inkább beszélgessünk.

Ütemes trapp zsongított el. Kedvemre volt az egyoldalú társalgás. A ló tudta az utat, arra se kellett ügyelnem, a tanyaházat se láttam sehol, csak egy szokatlan formájú nádkunyhót, ajtó-ablak nélkül, ez pereckig nem ment ki a fejemből – de Lilik már készen volt a következő kérdésével.

– Huszein Darlach Thaymur… hallotta már ezt a nevet?

Éreztem a hangján, hogy ez a kedvenc témája, mindjárt lelkesen belemerült.

– Sokan csak a kezdőbetűivel emlegetik, hogy a H. D. T. így, a H. D. T. úgy… szerintem ez tiszteletlenség – mondta. – Tulajdonképpen mindennap újra kellene olvasni a feljegyzéseit. Én nem is tudok elaludni másképp. Tudja, van valami csodálatos abban, ahogy ez a csúcsos fejű perzsa mindent előre tudott! Nincs semmi új, a mi technikánkban semmi sem változik. A vadat ugyanúgy kell befogni, betanítani, a fegyelmezésnek is ugyanazok a módszerei… szóval mindennek. A természet nem öregszik. Itt aztán nincsen klimax, hogy egyszerre megbolonduljon minden… „holnaptól másképp lesz”… itt minden a régi. Pedig hányan elfelejtik ezt! De Thaymur soha, Thaymur sose csinált hibát. Az életből kell kiindulni, ez mindennek a titka, csak úgy lehet rendet tartani benne.

Kis gúnnyal tette hozzá:

– Most már érti, ugye? Ő is azt mondta volna magának, amit én az előbb. Minek zavarjuk a gémeket, mikor nem tehetünk semmit? Hogy új gyülekezőhelyet keressenek? Ezt már pontosan tudjuk, hol van, aztán majd holnap kijövünk, és négy madárral a felét levágatjuk.

Liliknek éppen kapóra jött egy izgalmas légi harc. Már előbb is feltűnt nekem, hogy a telep területe fölött milyen kevés a szabad ragadozó. Megkérdeztem, mi az oka ennek. Lilik készséggel válaszolt.

– Hát, ez bonyolult kérdés – fejtegette. – Hiszen zsákmányt itt is találnának, de megfigyeltem, hogy ezek a vad barangolók valahogy tartanak az én légi csendőreimtől. Nem tudják velük felvenni a versenyt. Pedig a mieink is ugyanazt tudják, csak hát sokkal fegyelmezettebben. És még valami… a kondíció. Érti?

– Hogyne – feleltem.

Nevetett.

– No, azért nem ilyen egyszerű ám! És ezen is érdemes elgondolkozni. A vadsólyom például nem vágja a libát (már Thaymur is följegyezte) – de miért? Egyszerűen azért, mert napi húsz deka hús bőven elég neki. Most ezért küzdjön meg egy ilyen szívós madárral? Nincs értelme. Persze, itt a telepen egész más a helyzet, én még a dupláját is megetetem velük, még többet is, ha kell… nagyobb súly, nagyobb támadóerő. Erről feledkeznek meg a kezdő idomárok.

– Hát csodálkozik, ha a sólymaimnak tekintélyük van? – kérdezte nem titkolt büszkeséggel. – Még a saját anyjukat is elűznék a területükről. Ezeknek – s felmutatott a magasba – nem sok babér terem itt. Ilyenkor merészkednek ide, mikor tudják, hogy nem vagyok a tanyán. Egyébként a rezervátum körül vadásznak, ott aztán minden úgy van még, mintha ember nem is volna. Egymás hegyén-hátán, ahogy a véletlen hozza. Anarchia. Persze, azért azokból is kell mutatóba… mármint a rezervátumokból.

– És ha gémek is költenek ott? – kérdeztem. – Érdemes szaporodni hagyni őket, ha egyszer úgyis…? Hiszen a halastavak védelméről van szó, nem?

De Lilik már újra a magasba kémlelt, s hirtelen előrenyújtotta a karját.

– Látja… ott, a felhőcsizma alatt… héja… gyönyörű példány!

Az ég tele volt fényes, fekete pontokkal, vibrált a szemem. Időbe telt, míg fel tudtam fedezni a két suhanó foltocskát: a héja egy fecskét üldözött. Lilik feszült, élvező arccal figyelte őket; közben megjegyezte:

– Nem valami okosat mondott az előbb. A rezervátumokat azért nem szabad lebecsülni… a legjobb fiókákat mi is onnan szedjük össze.

A légi harc nem tartott sokáig, a héja fejünk felett húzott el a zsákmányával. Rövid időre valószínűtlen csend támadt, csak a nap világított bele; lovaink lába körül vörös szárnyú szöcskék zizzentek. Egyre messzebb kanyarodtunk a vasúti töltéstől. Kis idő múlva vörös pléhtábla mellett haladtunk el, a táblán olajjal festett sólyomfej szürkéllett, alatta felírás: Tilos terület. Lilik odaléptetett, és ledörgölte zsebkendőjével a sólyomfejre száradt sarat.

– Én festettem – mondta –, de majd mutatok otthon másféléket is. Szeretem lerajzolni őket.

S újból végigdörgölte a táblát.

– Csavargók… de már sejtem, hogy kik koszítják be sárral. Suhancok, innen a szomszéd gazdaságból. Van idejük idegyalogolni éjszaka… a disznók!

Vesszőt tört, s azt suhogtatta.

– Csak tudnám, hogy mért ez a gyűlölködés! Mert ne higgye ám, hogy nekünk nincsenek ellenségeink… csak olyan megfoghatatlan az egész – s oldalvást rám nézett. – Az ember sose tudja, mikor mit várhat. Az irigység teszi? Vagy valami más dühíti őket? A fene tudja. De legjobb lesz, ha elmondok egy történetet; úgy igaz, ahogy mondom, nincs benne semmi kitalálás.

S elmesélte a következőt.

Nemrégiben hajnali gémezésre indult egyik kedvenc sólymával. Mikor a Biza-réthez közeledtek, Viktória már emelgette a szárnyát, de néma maradt. Lilik riasztó kiáltására mintegy húsz gém szárnyalt föl. Nem dobta mindjárt utánuk a madarat, csak mikor a gémek határozott irányt találtak; akkor viszont villámgyorsan hasított fölfelé Viktória, hogy mielőbb a csapat fölé kerüljön. (Ennek a jelentőségét csak később értettem meg igazán; ha fölöttük van, arra bukik le, amelyikre akar. Lilik ilyenkor vágtában követte madarát, hogy az szüntelenül érezze a közellétét; ez alapvető szabály. Sőt, az igazi kemény iskola az, mikor a zsákmány mellől kell visszarepülni, vissza a ponttá zsugorodott kézfejre; utána azonnal bőrkápa kerül a fejére, hogy jótékony sötétség vegye körül, s ne érezzen mást, csak azt, hogy biztonságban van. Ez egyike a legfejlettebb gyakorlatoknak, pszichológia van benne és kockázat: már csak egy hajszálon múlik sokszor, hogy a madár megtagadja az engedelmességet.)

A gémcsapatot kitanult hím vezette; egyszerre zuhantak, oldalaztak, így ment egy jó darabig. Aztán a hím hirtelen kivált a többi közül, és lassan körözött lefelé – csaléteknek vetette oda magát. Viktória azonnal rábukott, percekig tusáztak összeakadva. Lilik észrevette, hogy a gém a telep területén túlra akarja vonszolni támadóját. Rossz előérzettel vágtatott utánuk. Csatornákon úsztatott keresztül, rengeteg időt vesztett, pedig kellett a gyorsaság, prédaállatnak akarta befogni a bátor hímet. Mikor a vasúti töltésről veszteglő teherautót vett észre, rögtön arrafelé fordult. Csakhamar két guggoló, overallos férfi bontakozott ki a sűrű vadzabból. Látta, hogy az egyik ütemesen csapdos valamit a pumpa vasával – a két madár vergődött a lábuk előtt. Lilik hatalmasat üvöltött, mire az overallosok meglepetten fölegyenesedtek. Viktória leffegő jobbszárnnyal még mindig a gém hasán topogott, majd meglátva gazdáját, odadülöngélt hozzá; de ahhoz már nem volt ereje, hogy a kesztyűre felrepüljön, ájultan zuhant vissza a földre. – Lilik hiteles előadása szerint így folyt le a párbeszéd közte és a két idegen között:

(Lilik): – Kicsodák maguk?

(Az idősebb idegen): – Ezt mi is megkérdezhetnénk.

(Lilik): – Tessék. A kísérleti telep vezetője vagyok. Nem szégyellik magukat? Mint az állatok, mint a barmok… pumpával?! Tudják, mit ér ez a madár?

(Az idősebb): – Bunkót, uram, meg pumpavasat. Csak látta volna, mit csinált itt… Az embernek a gyomra kifordul. Ha legalább megölte volna, de csak kínozta…

(A fiatalabb): – És annyit mi is tudunk, hogy az ilyen dögöket pusztítani kell, így tanultuk valamikor. Vagy talán maga mást tanult?

(Lilik): – Mit kavar itt összevissza mindent? Ez ragadozó, de hasznos, ha a mi kezünkben van.

(Az idősebb): – Akkor értem már… Szóval magát várta, azért nem volt neki sürgős.

(Lilik): – Igenis várt, mert én neveltem, és különben is az állam tulajdona, s maguk azt verték pumpával!

(Az idősebb): – Hát, azt nem tudhattuk. Igazán ez is csak olyan, mint a többi. Járjuk mi eleget az országot fuvarral, látunk mi ilyet másfelé is, de pofára egyik se más…

(A fiatal): – Vagy akkor jelöljék meg… rakjanak egyenruhát rá. Bár nem tudom, mit védenek olyan nagyon rajtuk.

(Lilik): – Azt, ha nem tudná, kedves barátom, hogy ez a madár is csinál annyi hasznot, mint maga. Ha a gémek mázsaszám rabolják a halat, az semmi? Meg a varjak a gabonát, az is semmi? Az ország érdeke mi magának? Először nézzen utána, hogy mi, miért történik, és csak aztán fanyalogjon, hogy csúnya meg kegyetlen. Ez nem leánynevelde itt, fiacskám. Először is ezt jegyezze meg!

(Az idősebb): – Jó, megjegyeztük. Mit akar még? Ott az autónk rendszáma, írja föl.

– Följelentette őket?

Lilik megrázta a fejét.

– Eh, minek feszíteni a húrt. Előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy nem szórakozásból… az ő érdekükben csináljuk.

– És mi lett Viktóriával?

– Megvan még ma is. Három hétig húzta magát, aztán talpra állt. Olyanok ezek, mint az acél.

S felügetett egy elgazosodott nyúlgátra, az már egyenesen a tanyaházig vezetett. Most először fordult hozzám hivatalos hangon. – Belépési engedély? Rendben van?

De nem várta meg, hogy elővegyem; úgy látszik, csak készséges mozdulatomra volt kíváncsi. Kiderült, hogy már hetekkel előbb értesítették az érkezésemről.

– Beranek megválogatja, hogy kinek ad engedélyt – mondta kis mosollyal. – De úgy is mondhatnám, mindnyájan Beranek kezében vagyunk.

– Hogy érti ezt? – s nem tudtam eldönteni, mi bujkál a hangjában.

– Nézze, ha már ideengedték, okosabb, ha őszintén beszélünk egymással. Én becsülöm Beranekot. Amit ő tud, ahhoz én nem értek. Az ügyosztály, az valami egészen más dolog, mint a telep. Itt, kérem, meg kell fogni a fejszét, és le kell nyakazni az eleséget minden reggel. Nahát, persze hogy véres meg tollas lesz az ember keze. És büdösség is van elég. A főosztályon ilyesmi nincsen. Ott tervek vannak meg rubrikák meg egy sereg dolog, amibe csak páran látnak bele. Beranek nagy ember, de ehhez – s körülmutatott – én értek jobban.

Aztán kis szünet után:

– Azért szeretném egyszer lóháton is látni, madárral a kezén… Ezt persze csak magának mondom.

– Hát nem szokott lejárni ide? – lepődtem meg.

– Itt még sosem járt – mondta Lilik. – Csak a helyettesek, a beosztottak… Azok meg változnak mindig, én nem jegyezgetem a nevüket.

– De hát nem is látta még Beranekot?

– Még soha – mondta elgondolkozva. – De ki látta? Maga talán találkozott olyannal?

Lépésben érkeztünk meg a tanyaházhoz; Teréz éppen kint guggolt a vízparton, és tenyeréből etette a nutria kant.

 

Furcsán összemosódnak az első napok benyomásai. Meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.

Lilik már első nap se tekintett vendégnek, volt úgy, hogy estig se láttam. Bőbeszédűsége, amivel fogadott, nagyon felcsigázott; nem is tudom, mit vártam – látványosságot? Színpadias élményt? Hiányoltam a kalauzolását. Ő viszont egyszerre szűkszavú lett, mihelyt a szokott munkáját végezte (ami persze nem zárta ki, hogy egy váratlan pillanatban ne tartson ismét előadást kedvenc Thaymurjáról vagy a sólymok mediumitásáról). Egyébként hagyta, hogy egyedül ismerkedjem a látnivalókkal; csak módjával vevegette le fejemről a bőrkápát. Ugyanakkor bőséges koszton tartott. Amire nem is számítottam, itt a prérin bor, fekete, gyümölcs is került az asztalra; ő meg Teréz hozzá sem nyúltak. Ez zavarba hozott.

– Még nem szolgáltam rá! – mondtam tréfásan.

– Nem is kell – nevetett Lilik. – Az új vendégnek kijár az efféle, aztán már úgyis maga feledkezik meg róla.

Igaza volt, a puszta levegője egészen átformált. Már-már élvezetszámba ment az is, ha az egyik pocsolyából mi hörpöltük a vizet, a másikból meg a ló. S a telepen minden így ment, ilyen kertelés nélkül. Most már én se látok ebben semmi különöset, nem is esne jól másképp. És a szalonnázás az egész napi lovaglás után! Előbb megbontjuk a varjút meg galambot a sólymoknak, aztán ugyanazzal a tőrrel nekilátunk mi. A varjú vére fanyar, a galambé édes; olyan a penge nyoma a szalonnán, mint a paprikacsík.

Furcsán összemosódnak ezek az első benyomások, nincs egymásutánjuk. Pedig pontos napirend szabályoz mindent, hajnaltól szürkületig, aztán másnap ugyanúgy. A reggeli etetés a leghangosabb, az akácos visszhangzik a rikácsolástól. Sorba hordjuk ki a bárdolórönkhöz az eleséget; csak a nagyobb tollakat kell leszaggatni, a jó emésztéshez szükséges a gyengébb pihetoll. A fejek, lábak kupacba gyűlnek – halomnyi totemjelvény. Tulajdonképpen meg is meg is mozdulhatnának, de már nem akarnak. A gémet a hátán kell felmetszeni, a varjút és galambot begytől hasaljig; így mindjárt a legtáplálóbb falatokra kap rá a sólyom. Egy bőrkápás, fiatal kerecsent Lilik külön etetett; láthatólag idegesebb volt a többinél.

– Beteg? – kérdeztem.

– Dehogy, csak nyugtalan még, pár napja fogtam csapdával. Ilyenkor hetekig ügyelni kell, hogy le ne fogyjon. Ahányszor kér, annyiszor kap – s egy frissen ölt pockot lökött eléje. – Kap persze mást is – mondta –, de most ez a fontos. Amit vadon megszokott, attól meg is nyugszik… – S karjára ültette a madarat. – Nézze, micsoda lábak! Hát nem vétek pockot fogni ilyennel? Majd ha a libát vágja, az igen… arra szeretném betanítani.

Lilik előlegezte a bizalmat a kerecsennek, és a nemes Diljahán névre keresztelte. Persze, olyan vadász sose lesz, mint a hajdani Dianna – de hát az vándorsólyom volt, falco peregrinus, s micsoda példány! Lilik csak szenvedéllyel tudott beszélni róla. Egyébként kivesző fajta nálunk, mindössze három volt a telepen. A mindennapos munkára inkább kerecseneket használtak; ezek szaporák, nem olyan érzékenyek, s amit megtanulnak egyszer, bigottul bevésik a fejükbe – de ez a hibájuk is. Lilik azt szereti, ha a madár nemcsak gépként engedelmeskedik, hanem rögtönözni is képes, ha kell – a parancs szellemében; és ezt nem tudják a kerecsenek. Jó sorkatonák, de… („Beranek kedvencei” – Lilik így fogalmazta meg).

Félóra múlva ismét csendes a szállás, a Diljahánok, Tamarák jóllakottan pislognak, szárnyukat lazán szétvetik. Az akácost hamvas piheréteg fedi, a szél alája fúj, odébb teríti le; mint a pattogzó zománc, olyan törékeny ez az álmos csillogás a füvön. A pihék közt egy apró sólymocska lépked, csak mikor elénk ér, akkor látom, hogy több méter hosszú zsineget húz maga után. Volt ebben a madárban valami játékos és kedves, Lilik is másképp nyúlt hozzá, mint a többihez. Kis káráló hívóhanggal felröptette a térdére.

– Na, te Bogarász! – és egy szöcskét tartott a csőre elé; Bogarász rögtön bekapta. Csak ennek az egy kabának volt ilyen közönséges neve.

– Fura szerzet – mesélte Lilik. – Olyan erős, hogy foglyot is vághatna nyugodtan, de nem lehet megbízni benne. Ha eszébe jut, otthagyja a zsákmányt, és bogarak után kapdos. Mint egy gyerek…

Eloldotta a zsinegről a kabát, és kivitte az akácos mellé. A madár éles ívben mindjárt fölfelé tört. Gyönyörű, egyre szűkülő körökben emelkedett a magasba, szinte előre lehetett látni a pontot, ahol majd megáll – s csakugyan, mintha odatűzték volna, fent libegett pillanatokig, aztán cifra zuhanásokkal úsztatta magát, fürdött a szélben, minden látható, értelmes cél nélkül – csak úgy eljátszott önmagában, ennyi volt a tudománya.

– Ezért haragszom rá – dörmögte. – Úgy köröz fölfelé, hogy a vándorok se jobban, aztán mégse jó semmire. Pedig nem gyáva, csak ambíció nincs benne…

A madár az első kiáltásra kesztyűre szállt, s elégedetten vadászott tovább a fűben szöcskére, szitakötőre; társai, a vaskos lanariusok és karcsú peregrinusok rá se hederítettek.

Még aznap délelőtt (vagy másnap?) kint a röptetőtéren segédkeztem; tűző napsütés volt. A parti volierből egy veterán gémet cipeltem ki a rétre, az volt a soros prédaállat. Lilik már reggel belakatta cigányhallal. A hónom alatt vittem; úgy csapkodott, hogy muszáj volt felhúzni csőrére a bőrpapucsot. A papucs elgyöngítette a hangját, de mint a dobrezgés, még akkor is lüktetett a nyakában a kvakkogás, éreztem a meztelen bőrömön. Lilik először a gémet készítette elő munkára. Öt-öt evezőtollát összefűzte zsineggel, aztán kikötötte egy cövekhez, és letakarta zsákkal; míg rá nem kerül a sor, ott nyugton van legalább. Közben elmagyarázta: két kezdő kerecsent akar páros vadászatra betanítani, ez a legbiztosabb, leghumánusabb fajtája a vágatásnak. Amíg az egyik fölfelé tör, a másik zuhanva bukik le, így egymást váltva csapnak a prédára – a harc rövid, a zsákmány hamar kifárad. De ehhez nagy összeszokottság kell, két test, de egy tudat és szándék – ez pedig nem megy magától.

Lilik gémszárnyból készített bábuval kezdte a gyakorlatozást. Két oldalára friss gémhúst erősített, aztán elröptette a kerecseneket. Előbb csak alacsonyan köröztek, szemüket szúrósan ránk szegezve, árnyékuk fantomként követte őket a füvön – majd mikor látták, hogy a gazdájuk nem mozdul, türelmetlen rikácsolással felsuhantak a magasba, száz-százhúsz méternyire. Lilik erre várt. Bal kezére felhúzta a tollbábut, és rikkogva meglóbálta a feje fölött. A sólymok azonnal szétváltak odafent. Más-más oldalról, de hajszálra egyforma ívben zuhantak rá a bábura, és vadul tépni kezdték a húst, mindegyik a maga adagját. Lilik ravaszsága csupa ilyen apró fogásból állt: a vadösztön azt diktálná, hogy egymásnak essenek a koncon, ő viszont azt diktálja, hogy mindent megosszanak. És ha már ez megy, mért ne üldöznék a zsákmányt is közösen?

– Bezzeg egy hete még, akkor volt marakodás! De most már? Mint a jó testvérek. És még csak nem is ördöngösség – hiszen látja: etesd őket együtt, ugyanazon a dögön… Ezt is Thaymurtól tanultuk.

A két madár kevesellte a húst, dühösen csapkodtak, tetszett nekik az ingyen lakoma. De az igazi gyakorlat még hátravolt. Lilik újra elröptette őket, és előszedte a gémet a zsák alól. A papucsot rajta hagyta, sőt, a nyakára is csatolt egy bőrzsákot, és most erre kötötte rá az újabb húsadagot. Aztán ellódította a kipróbált veteránt, hogy feldühödjön, és verdesve futkosson körbe.

Pár pillanat múlva felhallatszott a magasból a kerecsenek ideges vijjogása. Észrevették a prédát. Mint a torpedók, úgy zuhantak lefelé, és két oldalról süvítve ragadtak rá a gém nyakára, de az hirtelen felágaskodott, s egy erőteljes mozdulattal lerázta őket – a kemény bőrzsákba nem tudtak jól belekapaszkodni. A gém először felénk bukdácsolt kétségbeesetten, majd tétován újra megfordult. Aztán többet nem közeledett hozzánk. Ritmikusan felugrált, éles cikcakkokat írt le, elképesztő leleményességgel védekezett, s még azt is kipróbálta, hogy maga körül forogjon, mint egy motolla. Két elkötött szárnya suta mankóként seperte a földet, amitől végképp megdühödtek a kerecsenek, talán ettől a legjobban; s közben a felvert por mindhármójukat eltakarta. Végül a gém szédülten, imbolyogva megállt, s csak akkor csaptak rá megint, utoljára. Még percekig teperték, vonszolták egymást, aztán a gém föladta a küzdelmet, a két rátelepedő madár karmai alatt már csak megemelkedni tudott, fölállni nem. A sólymok még akkor is csapkodták a bőrzsákot, mikor már csipetnyi hús sem volt rajta, s ha Lilik rájuk nem kiált, a védtelen begyet kezdik hasítani – a kiáltásra azonban megcsendesedtek, felugrottak a gém hátára, és büszkén néztek ránk. Lilik mindkettőt megdicsérte, majd sapkát húzott rájuk. De kijárt a dicséret a veteránnak is; föltámogattuk, és leszedtük róla a papucsot meg a zsákot. Mindjárt visszahanyatlott a földre. Furcsán meggörbítve elfektette a nyakát, s közben felhúzta, leengedte az egyik lábát, ez volt az egyetlen, ami elárulta, hogy él.

– Pedig sajnálnám – mondta Lilik –, ez mindig jól megdolgoztatja őket… – s lehajolt, és visszafelé borzolta a gém hátát; egy helyen véres volt a toll. – No, ezt kibírja még – dörmögte –, még kitanítom a két kerecsent rajta.

S intett, hogy vegyem fel a madarat, és vigyem vissza a volierbe. A veterán nem mozdult a hónom alatt; az volt az érzésem, hogy nehezebb, mint mikor kihoztam – de Lilik csak mosolygott.

Ha lemérnénk, pontosan ugyanannyi volna.

 

Még aznap délután történt (vagy másnap)?

Lilik előttem lovagol, finom, hintázó derékmozgással ruganyozza a testét. Karján karcsú, palaszürke tojó, Viktória, a kedvenc vándorsólyom – nincs kápa a fején, tolla hamvasan fénylik a rézsútos sugaraktól. Akár az ülőfáján érezheti magát, a bőrkesztyűs kar alig mozdul alatta. Kitartóan szembenéz a gazdájával, csak néha billenti oldalt a fejét – gébics, pacsirta húz el valahol. Késő délután. A pusztaság fényketrece most mintha még jobban leszűkülne, palaszürke az égalj. Kiszáradt tófenéken ügetünk át. Az elrothadt növényzet kusza, sárba szikkadt kötélzetként hever – a tó csontváza, idegrostjai; néhol sűrű halmokká púposítja a szél, alatta sátorszerű menedék, lovaink beletipornak. Nincs itt búvóhely sehol. Ha víz borítana mindent, akkor igen… Elbújni a fenék derengő homályában, himbálózni a lassú áramlásokban; csend és jóllakottság, paradicsomi bőség, az eleség nem fogy ki soha, az etetés ideje pontos, mint a napjárás… A halászósas is ritka, a sólymok elüldöznék, nincs panasz – ha víz borítana mindent. (Azt beszélik, egyszer egy évben kinyitják a zsilipet, a víz elzubog valahová – de hol vannak, akik emlékeznének rá? S mi az a zsilip? Igaz egyáltalán? És visszajön-e a víz?)

Lilik előttem lovagol, távolodunk a halastavaktól. Mintegy két kilométernyire akácfasor, közbül egy-egy vastag törzsű, alacsony fűz, ágai nem nyúlnak magasba, a törzs végén csenevész vadhajtáskoszorú. Gnóm fa, púpos és nyomorék, de még az ilyen is ritka erre. Szólok Liliknek, hogy menjünk a fasor felé, napok óta nem ültem faárnyékban. A szomszéd gazdaság kondája mellett ügetünk el. Először nem látom sehol a kondást, végül észreveszem, egy földbe vájt mélyedésben hűsöl, összetákolt nádsüveg alatt. Idősebb ember, könyökölve bámul ránk. Lilik odakiált:

– Láttál varjakat erre?

Az öreg elmutat valahová, s tovább könyököl.

Lilik rám hunyorít.

– Akkor már tudjuk, hol ne keressük őket. Biztos hazudik.

S elindul az ellenkező irányba. A disznók közül korcs puli vágtat elő, hátrálva ugat lovaink előtt. Viktória méltósággal figyeli a nevetséges ugrándozást. Itt már szaporodnak a szénaboglyák, a föld sem annyira szikes, a konda trágyázza.

Halk cserregés hallatszik. Lilik azonnal felfigyel. Mindjárt keríteni kezdi félkörben a gyanús terület, engem a másik oldalra küld; közben riasztó kiáltásokkal rémíti a bújó madarakat. Percekig semmi eredmény. Aztán hirtelen három jól fejlett szarka csattog elő egy ledőlt boglya mellől. Látom a röptükön, hogy mindenre elszántak. Pillanatnyi tétovázás után bevágnak a konda közé, és földközelben siklanak tovább: számukra még ez a legbiztonságosabb; a sólyom fent, a magasban szereti az üldözést. Lilik elröpteti Viktóriát – én meg várom, hogy mi lesz a mi dolgunk: befurakodni a disznók közé, nem kímélni a sarkantyút. Lilik már javában zargatja őket. Viktória gyertyázó repüléssel fel-felszökik pár méternyit, aztán lecsap a sörtés hátak fölé – bosszantja ez a cicázás. A szarkák a ringó, emlős hasak alatt futkosnak hol ide, hol oda. A puli veszett ugatással folyton visszatereli a disznókat. Az öreg egykedvűen könyököl a nádtető alatt. Meddig tarthat ez? Lovam habzó szájjal nyerít. Lilik izgatottan figyel valamit: az egyik szarka csőrével, lábával kapaszkodik a koca hasába, és úgy viteti magát – de nem tart soká az utazás, elveszti a fejét; hangos cserregéssel kiröppen, és beveti magát az első boglyába. Lilik azonnal utánavágtat, hajgatva üldözi boglyától boglyáig, és Viktória is rögtön követi – most kezdődik csak a hajsza. Valahányszor feléje vág a sólyom, a szarka, mint a gyík, bevackolja magát, majd egy óvatlan pillanatban gyors szárnycsapkodással átrohan a földön a következő boglyáig. Idegfeszítő, centiméterre, másodpercre kiszámított menekülés. De a szarka bírja, s Viktória meg-megzavarodik. Mintha méltatlannak érezné a küzdelmet, nyilván a zsákmány se ingerli nagyon – és Lilik is csak játszik. közben egyre fogynak a boglyák. Már ott nyargalunk a fasor közelében, a szarka oda igyekszik: elszánt nekirohanással átbukdácsol a földön a szélső fáig, és befúrja magát az ágsűrűbe. Viktória az utolsó pillanatban csapódik az akácnak, de nagy szárnyai fönnakadnak, nem tud beljebb hatolni a lombok közé. Most kétoldalt ügetünk, közrefogjuk a fasort. Viktória felettünk rikácsol, kényelmes körözése nagy nyugalmat árul el. Megértem; a fasor kétszáz méter hosszú, a szarka fától fáig szökik percre ki lehet számítani, mikor ér a végére. Viktória meg se kísérli, hogy az ágak közé betörjön, csak ijesztgeti a szarkát, azt is csak szórakozva; az meg körmönfontan lesi, latolgatja, hogy mikor röppenjen tovább. Vagy hússzor is úgy érezhette, hogy cselesebb, mint a sólyom; cserregve még a társait is hívta – talán hogy kövessék? Itt a biztos menedék? Az utolsó törpefűznél megállunk. Viktória is egy helyben, várakozva lebeg. A szarka hosszú percekig lapít, aztán kirepül a puszta felé, egyszerre kizuhan az üres, nagy térbe – mintha maga is csodálkozna ezen –, ügyetlen siklórepüléssel csinál egy félkört, de látszik, hogy nem tudja, miért, csak leír egy félkört, és nem fejezi be. Viktória nyomban ott terem, és egyetlen csőrvágással a földre rögzíti. Zöld-vörös, fekete hát a füvön, kicsi, barna cipőgomb szemek – a sólymot nem érdekli többé; könnyedén, engedelmesen felröppen Lilik kezére. A két ló kíváncsian megszagolja a heverő szarkát, aztán furcsán összeértetik az orrukat. Utoljára Lilik hajol le érte, és a nyeregkápára köti.

– Meghajtsuk a másik kettőt is? – kérdezi.

 

Egy hét múlva azon kaptam magam, hogy következetesen elmulasztom a reggeli borotválkozást. Teréz nem csodálkozott rajta.

Reggelenként ott szokott eljárni a kalyiba előtt, ahol az éjszakákat töltöttem; a tengerimalacoknak szedte a zöldet egy derekára kötött zsákba. Úgy látszik, kitalálta, hogy mért lóg a kalyiba ajtaján tükör, mert mindjárt odajött, előkereste a petróleumfőzőt meg a vízforraló bögrét, amit sehol se találtam. Közben jól megnézte az arcomat.

– Azért nem kell úgy sietni vele – mondta –, megszoktuk mi már ezt. Akik először járnak idelent, mind így járnak.

– Hogyan?

– Hát a szakállukkal. Elfelejtik, és maguk se tudják, miért.

Aztán leült a kunyhó elé, és végignézte, hogyan borotválkozom. Nem volt ebben tolakodás, inkább valami meghökkentő közvetlenség. Lilik egyébként mindennap borotválkozott, sőt púdert is használt (enyhe orgonaillata volt). Teréz észrevette, hogy a csempe tükörből őt figyelem; nyugodtan visszanézett rám.

– Elég a pokróc, amit átküldtem?

– Még sok is – motyogtam a borotva alól.

– Télen is ugyanennyit kapna – nevette el magát. – Lilik akkor is meztelenül alszik. Maga hogy szokta meg?

– Hát… nem éppen úgy. Azt hiszem, csak vendégnek válnék be maguknál.

– Hát persze, itt más. De én már nem tudnék meglenni másutt. Pedig megpróbáltam ám… – s szórakozott, tűnődő lett az arca. – Három évig tanultam szobrászatot a főiskolán, a mesterem azt mondta, hogy élnek a szobraim.

– És abbahagyta?

– Abba hát. Butaság az, hogy a szobor él. Mondják meg nekem, hogy mi él rajta?

Fölemelt egy ágat a földről, s talpával elsimította a sárga homokot.

– Nézze csak… tavaly eldöglött egy görény szukám. Olyan volt, hogy száz közül megismerném, ha megsimogattam, a nyakát, két lábra állt… – s pár ügyes vonallal a homokba rajzolta az állatot. – De hát hol van az már? Hol? A szobor, az csak olyan játék… – és elkuszálta a rögtönzött vonalakat.

– Aztán új jön – folytatta kis idő múlva. – Jönnek, mennek… és mindegyik enni kér. Énnekem mindegyik kedves. Nem is tudom, mikor volna időm szobrot csinálni.

– És Lilik? – kérdeztem. – Az ő rajzai? Az is csak olyan játék?

Teréz fölállt, a füveszsák puhán domborodott a dereka körül. Szép volt így, olyan termékenyen nyugalmas; jólesett rajta elpihentetni a szemem. Aztán, anélkül hogy kértem volna, elrakta a bögrét, a petróleumfőzőt.

– Itt majd megtalálja, a polcon – mondta, s megállt a szoba közepén.

– Azért csuda ám, hogy mennyire mások maguk, férfiak! Én persze ezt is megértem – s a fehérre meszelt sárfalra mutatott, amelyet Lilik festményei díszítettek. Középütt Dianna, a híres vándorsólyom küzdött három hősiesen szigonyozó gémmel.

Különös volt elnézni éjszaka ezt a szárnyakkal, csőrökkel teli fehér falat. Lilik értője volt a hatásnak, és a holdpályát is figyelembe vette: a kék sugarak éppen a mozgalmas festményt világították meg a szűk ablakrésen keresztül. Néha vonalas árnyékok imbolyogtak körülötte – a magasra nőtt sás kardélei, ahogy a szél kint megmozgatta őket. Ilyenkor szorongatóan életszerű volt a kép minden részlete.

– Hát nem mások maguk? – folytatta Teréz. – Lilik nem tud belenyugodni, hogy Dianna nem él már. Aztán segít magán. Én persze megértem.

Sűrűn hajolgatva, még sokáig ott láttam bóklászni a part menti gazosban. Egyszer csak hallom, hogy kiált – engem hív vajon?

– Nem értem…!

– Vödröt! – kiáltotta újra.

– Hozzon vizet gyorsan! – rendelkezett, és csurgatta bele a nyílásba. – Már ne hagyjuk itt, ha éppen a szemünk elé került…

A harmadik vödör vízre nem is volt szükség; simára ázott bundával, riadtan csuszkorált kifelé a kis vörösszürke állat, nyaka alatt fehér folt, mintha biléta lógott volna rajta. Teréz ügyesen úgy tartotta eléje a zsákot, hogy mindjárt belerohant vakon, és elbújt a fű között. Mondta, hogy nyúljak be utána, és fogjam a markomba.

– Olyan puhák ilyenkor, olyan ijedtek… érzi? – s maga is könyékig nyúlt a zsákba, bent kotorászott; de mindezt annyi derűvel csinálta, hogy el kellett higgyem: nem is jut eszébe, hogy ez az ürge holnap már sehol se lesz.

 

Bevallom, Dianna és a gémek számomra se maradtak egyszerűen kép a falon. S a nádtetős kalyiba is elég különös volt a maga nemében. Azt hiszem, Lilik afféle elvonuló cellának használta, ahol zavartalanul kigondolhatta a következő napok haditervét. A kalyiba mélyen körül volt árkolva, hogy a gyakori felhőszakadások el ne öntsék a szobát. A bejárathoz padló vezetett, amelyet éjszakára csigás kötélen az ajtó elé lehetett húzni; az ember azt hihette, hogy várhídon lépked át. A sólyomszállás akácosa mintegy ötven lépésnyire feküdt a kalyibától; a jóllakott karrogás s az éhes kiáltozás jól idehallatszott a csendben. Este, félálomban könnyen összetéveszthettem ezeket a hangokat Dianna távoli kiáltásával. Bizonyára így születnek a legendák. Igen, ehhez nincs érzéke Teréznek, a legendákhoz. De mi lenne belőlük őnélküle; lennének egyáltalán?

Esténként körülsétálom az akácost, s igyekszem úgy lépni, hogy a madarak meg ne hallják. Hiábavaló ügyeskedés. A kis kaszált tisztásokon tizenhét nyak és fej fordul, anélkül hogy a törzs megmozdulna. Az ülőfák körül szétroncsolt tollkoszorúk, összezsugorodott húsmaradék. A merev, figyelő szemek mintha megnyúlnának a sötétben, és követnének a kalyibáig. Őrködnek, vagy ugrásra készek? Egyik se valószínűtlenebb a másiknál. Nehéz így elaludni. Minduntalan csábít a kísértés, hogy megpróbáljam követni Dianna útját. Veszedelmesek a legendák. Kiderül, hogy én se vagyok érzéketlen… Elkábít ennek az óriássá nőtt madárnak a hangtalan szárnysuhogása; elkábít, és megértem őt, ez a félelmes. Vegyük csak ezt a katicabogarat itt a láda tetején. Kimászik az egyik repedésből, a deszka síkja végtelen pusztaság, érthetetlen változékonysággal hegyek telepednek rá, az órám, a zsebkendőm – a kiloccsantott víz tavai közt zsákutcás földnyelvek. Hússzor is meg kell járni ugyanazt az utat, míg kiderül, hogy zsákutca. Megpróbálom Dianna útját követni. Piros porszem a magasból, gyönyörű, szimmetrikus pettyei innét már nem is látszanak, de szembetűnő, hogy mozog, hogy él. Földvonzásnál erősebb kényszer ösztökél, hogy ereszkedjem lefelé… egyre lejjebb… még így se nagyobb, mint a kisujjam körme; ha föléje tartom, a körmöm eltakarja – milyen kicsi! Szinte mulatságos. Megpróbálom Dianna útját követni – – – – – –

A hold továbbvonul. Vöröses fény lüktet a falon, a szigonyozó gémek nyaka félkörösen meghajlik, s úgy nyújtózkodnak fölfelé. A nádas part felől erős férfihangok dünnyögik érzelmesen:

 

Enyém a bíbor nap s az ezüst hold arcra, Arcomat csókolva bronzszínt ad nekem, Enyém a sólymoknak büszke légiharca, Hű kutyám és lovam, kik jönnek énvelem…

 

Kimegyek közéjük, leülök a bűzlő tábortűz mellé; a négy solymászlegény ilyenkor szokta elégetni az eleségállatok maradványait. A hosszú evezőtollak egymás után emelkednek föl a szárnytőről, egy pillanatig átizzva ragyognak, aztán pernyévé hullnak szét. Ahogy csendesedik a tűz, ültükből hátraereszkednek; mind a négy csizmás, kigombolt ingű.

– Emlékeznek még Diannára?

Előbb az egyik moccan meg, aztán a másik. Hálásak, hogy a csendbe beleejtettem ezt a kavicsot.

– Az igen, az csuda madár volt!

– Csak nehezen tört be…

– De aztán lehetett is parancsolni neki! Lilik úr beszélgetett vele.

Az egyik zsufa, kirgizfejű, törökülésben összekulcsolja a kezét.

– Régi szabály, a vadon fogottnak nincs párja.

– Az igaz – bólogatnak. – Csak hát hány éli túl? Hányat sikerül befogni? Beranek azt szereti, ha fészekből sorozunk fiókákat. Az biztos.

– De én akkor is csak azt mondom… Inkább kevesebbet tartanék!

– Mondd Beraneknek! – nevet a másik három. – Mondd meg!

Érzik a hangjukon, hogy ők még annyit sem értenek az ügyosztály utasításaiból, mint Lilik. Pedig, ha megmondhatnák egyszer – ők aztán tudnák, hogy mit.

– Hiszen jók ezek a háznál neveltek, csak mindig a sarkukban legyen valaki. De a túlerőt akkor se szeretik. Ha már nagyon szorul, mindjárt sietnek vissza a kesztyűre, elég újra elkergetni őket. Bezzeg Dianna! Egyszer úgy elment, hogy három napig nem jött haza, az egész hasalja tele volt vágással… Szépen elvégzett mindent a maga kontójára.

Hirtelen elhallgatnak bizalmatlanul: vajon én is így vélekedem? Vagy Beraneknak adok igazat? Beranek nem szíveli az ilyen egyéni portyákat. A többi eltanulja – aztán mi lesz? Anarchia, mint a rezervátumokban? „A telepen nem önfejű hősökre van szükség” – egyszer ezt a figyelmeztetést küldte Liliknek. Azóta a legények is jobban ügyelnek a szájukra; hiszen sose tudhatják, hogy a váratlan látogatók közül kicsoda ellenőr, kutyaütő (ahogy maguk között nevezték) – jobb inkább lenyelni, ami kikívánkozik. Most talán attól bátorodtak meg, hogy itt szálltam meg a kalyibában, szemközt Diannával; akkor talán mégis megbízik bennem a gazdájuk.

Lilik nem volt otthon ezen az estén, már reggel átlovagolt F.-be, hogy új béklyókat rendeljen a sólymoknak. Ott lepett meg bennünket a tűz mellett. Leugrott a szürkéről, és hagyta, hogy a ló szabadon elügessen a sötétben. Aztán a legények is sorba elköszöntek. Lilik leült a bárdolórönkre; mintha végig ott ült volna, úgy fordult felém. Azt mondta, találkozott Diannával, és a sólyom megismerte őt. Ezt nem szó szerint értette, de mégis komolyan gondolta.

 

Már kora hajnalban megtettük az előkészületeket. Lilik nagy kupac szénát kaszált, én meg jó fél zsákra valót arasznyi hosszúra metéltem belőle. Vászonálarc, vastag hüvelyű nádszál, ezek voltak még a kellékek, aztán felmálháztunk. Utoljára vettük magunkhoz a három élő galambot. A csaliállattal Lilik sose takarékoskodott, jobb, ha kéznél van belőlük a pótlás. Sokszor muszáj is, hogy párat elröptessen az ember könnyű prédának, mindig ugyanott, persze, másnap is, harmadnap is egyet – míg végül oda nem szokik a gyanakvó vadsólyom, mint a hal az etetőöblök környékére.

A Biza-rét s az Árkus-csatorna között zsombékos horpadás húzódik. Lilik – F.-ből hazajövet – itt töltötte a délutánt. Gyakran megesett, hogy útközben ösztönös kitérőket csinált; úgy mesélte, ilyenkor furcsa, éhséghez hasonló érzés vesz erőt rajta – s nem tud, nem is akar küzdeni ellene. Ez az éhség még sosem hagyta cserben. Szerinte a sólymok ugyanezt érzik, mikor a kihalt táj fölött egyre táguló körökben repülnek. A cél, a zsákmány valahol lapul és elkerülhetetlenül előbukkan; ha nincs is a közelben, valami odahajtja. Az erősebb vonzza a gyengét, a gyanútlanság nem egyértelmű – a félelem érvényesülni akar. Mindezt egy sereg példával igazolta; galambokról, varjakról, gémekről beszélt, amelyeket aprólékosan megfigyelt. Óvatosságuk néha annyira ésszerűtlen, hogy szinte a vakmerőséggel fölér; s ez már nem is rajtuk múlik. Ez már így van; a természet így tartja fent magát. Lilik szokásos hajnali bölcselkedése most elég különösen hatott rám. Mi lenne, ha én is kifeküdnék a horpadásba, kifeküdnék, és várnék órák hosszat mozdulatlanul, s egyszer egészen közelről én is szembenéznék a valóságos legendával?

Említettem Liliknek, hogy mit szólna hozzá. Meglepődött.

Hát, ha nagyon vágyom rá, mondta. De nem lesz kényelmes szórakozás. A jó lelőhelyet, a horpadást azonban nem adhatja át nekem… ezt megérthetem, előző nap ott találkozott Diannával, megszólalásig olyan volt, mint a hajdani Dianna! Kétéves, hatalmas tojó, farkon túl érő szárnyakkal, nemesen kicsi fejjel, csőre, mint a görbített baltaél. Egy kiálló zsombékon éppen köpetezett, majd Liliket észrevéve, csavaros ívben vágott fölfelé. Lilik azonnal lesbe vonult. A sólyom még kétszer visszaszállt ugyanoda estig; és ezért volt olyan sürgős a mai kirándulás: melegében akarta befogni, amíg nem keres új helyet.

Az én fekhelyemet a csatornán túl készítettük el. Két tocsogó között teknőt vájtunk a földbe, zsebkendőmből álarcot rögtönöztünk – így feküdtem le hanyatt. Aztán Lilik beszórt vagdalt szénával, csak rongyba csavart kezemet hagyta szabadon. Ajánlotta, hogy a nádszálon ütemesen vegyek lélegzetet, másképp hamar kifáradok. Utoljára egy fekete-fehér galambot nyomott a kezembe, azt kellett forgatnom ügyesen, hogy magától verdessen, ne csak én rángassam; s majd ha rácsap a sólyom, a csüdjénél kapjam el, annál jobb, minél magasabban – ha szerencsém lesz. És kiáltsak azonnal. Aztán ő is elment, hogy beássa magát.

 

A lódobogás egyre távolodik. Percegő hőség vesz körül, felemás nyugalom. A teknő, ez az álcázott zárkaleshely, pontosan fejtől lábig ér, fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség, és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései; mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik az egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – és mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti egybeolvad, a fekete-fehér galamb szabadon úszik valahol, és a mesés Dianna rongykesztyűs kezemben csapkod – mert így is lehetne, ez is ugyanaz…

Nézem a napot. Hány óra múlhatott el – négy? A galamb pilledten el-elbóbiskol, csőre nyitva félig – azt a csöpp vizet én is elfogadnám! Mert ez se könnyű, folyton kézben tartani csak, ez is áldozatot kíván. A csömör elviselhetetlenebb, mint a félelem. A galamb már nem fél. Ha nem nyomogatom a lábtövét, rögtön elvackolódik, és lehunyja a szemét; ha elengedném, talán el se repülne. Lassan kezdem elveszíteni a biztonságomat, a galamb nyugalma megbénít. Görcs feszeng bennem – önmagam ellen. Vajon Lilik érzett már ilyet? Mintha nagyítón nézném, minden részletre pontosan emlékszem. Tizenegy óra felé villámgyors árnyék suhan el fölöttem. Először a meglepettségtől, aztán már valami bosszantó engedelmességtől hajtva csapkodtatni kezdem a galambot. Kis idő múlva ökölnyi pont jelenik meg a magasban, apró körökkel egyre lejjebb ereszkedik, majd, mint a kő, függőleges pályán süvít lefelé, egyenesen az arcomnak. Muszáj nyitva tartanom a szemem. A galamb fölágaskodik, s mereven előrenyújtja a fejét. A következő pillanatban két kiterjesztett szárny borít árnyékba, és erős ütést érzek a hasamon. Érzem a galambra feszülő karmok szorítását, hallom az éles vijjogást. Gyorsan ellazítom az ujjaimat, és megmarkolom a topogó lábakat. A madár rémülten felszárnyal, és a karomat is magával rántja, szinte kiemel a teknőből, hirtelen felülök – egy fiatal réti héja volt a zsákmány, szeme sárgán meredt rám. Meghunyászkodva ült a kezemen, ijedtében teljesen mozdulatlanul. Ez a mozdulatlanság megszégyenít, és egyszerre feloldja bennem a görcsöt; megkönnyebbülten ellököm a madarat, ahogy Liliktől láttam, mikor a sólymokat röpteti. A héja pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. A galamb félrekonyult nyakkal feküdt a szénán; földet kapartam rá, és otthagytam. Azt hazudtam Liliknek, hogy a kezemben megdöglött.

Ő egyébként délfelé mászott ki a teknőből; egy vércse kerülgette a galambját, de azt szándékosan elijesztette. Dianna nem mutatkozott.

– Majd csak kézre kerül egyszer – vigasztalta magát –, ha nem ő, hát a fiókája…

Könyörtelenül bizakodó volt.

 

Fullasztó a meleg két nap óta. Ilyenkor mindig történik valami bosszantó, valami szövevényes, ami aztán kullancsként rád ragad, nem lehet lerázni. A tavak vize fémes, a hajlékony nádszálak merev tusvonal szálkák rajta; arra késztetnek, hogy ilyen mimikátlanul nézzed te is – két sáscsomó között, hason fekve, összehúzott szemmel. Nem mozdul a szél. Hirtelen izzadságcsöpp dudorodik a homlokodra, lefut a szemed alá, s még órák múlva is odanyúlsz, úgy viszket a helye, de már nincs ott. Teréz is itt járt az előbb, hóna alatt kendővel letakart szakajtó, halk vinnyogás hallatszott ki alóla. Hol van Teréz? Nyugalmasan járkál a ketrecek között, ebben a hőségben is pontosan tudja a dolgát, mintha semmi meglepő nem történhetne. S ha történik is… odanyúlsz, és már nincs ott. Mégsem ilyen egyszerű. Lilik fél éjszaka lesi a suhancokat. Most már a sólyomfejes táblát is kidöntötték, nem elégedtek meg a dobálózással – de vajon csakugyan a suhancok? A szomszéd gazdaság emberei semmit se tudnak a dologról. „Megvan nekünk a magunké – morogják –, csönd van itt éjszaka nálunk, éppen a gyerekek ne aludnának?” Igazában nem is lehet senkit felelősségre vonni. De Lilik tudja, hogy a trágyásszekerek mindig a legrosszabbkor vonulnak át a cserkészterületen, és idő előtt riasztják a zsákmányt – ő meg kezdhet elölről mindent. Ez ellen nincs mit tenni. Beranekot pedig nem érdeklik a részletek. Csak egy a fontos: hogy a beküldött gém- és varjúlábak száma ne csökkenjen.

Teréz kívül él ezeken a szövevényes bosszúságokon. Tíz napja ismerem már, de egyre személytelenebbnek látom. Elnézem, ahogy a ketreceket tisztogatja – nem felületesen, de nem is alaposan. Csak annyi almot rak, amennyi éppen hogy elég; ha meg látja, hogy jól elfészkelődtek a piszkos sarkokban, hagyja; egy idő múlva úgyis maguktól húzódnak tovább. Azért se töri magát, hogy a tanyaház körül véglegesebb rendet csináljon. Egyszer itt söpör össze egy kupacot, máskor ott, mindig másutt van piszok meg tisztaság. A ketrecek állománya is felváltva csappan meg növekszik – Teréz az egyensúly. Ha nem mutatkozik, akkor is az ő kezétől cserélődik minden. Egyszer egy kóbor görény valahogy hozzáférkőzött a fehéregerekhez; és azonnal észrevette a hiányt. Azt a pár darabot a sok száz közül! Kérdezem, hogyan? Ő maga is zavarba jött, még soha nem gondolkozott ezen. Nem az tűnt fel neki, hogy az a kilenc nincs ott – az egész volt kevesebb, mint máskor. Nincsenek kedvencei.

A délutánt a tanyaházban töltöm; s akad itt is feljegyeznivaló. A lakószoba kicsi és zsúfolt, a bejárat mellett árpás- és kukoricászsákok, a sutban nyergek és vadászkesztyűk, bordó színű díszmente, sujtásos lovaglónadrág, a falakon körben madarak rajzai, még a díszes ráma is oda van festve köréjük. Az ágy fölött szétvetett szárnyú, kitömött lilik. A szoba és a konyha közti falon – utólag – keskeny átjárónyílást vágtak, s ezzel éppen egy vonalba esik a két helyiség ajtaja. Így aki belép az egyik oldalon, mindjárt ki is láthat túlra, a nádasok felé. Állandó a kereszthuzat, de Lilik így szereti, fulladozik másképp a négy fal között. A szembenéző két ajtón minden nesz, madárkiáltás behallatszik a szobába, a huzatból még a szélirányt is meg lehet állapítani. Mintha nem is ugyanaz az ember lakna itt, mint aki azt a másik, körülárkolt szállást építette, magának. Ez csak szellős szárnyék, úgy ad biztonságot, hogy mindenfelé nyitott. A másik cella. Még mindig nem ismerem eléggé Liliket.

Terézzel ugyancsak zavarban vagyok. Keresem a helyét a házban, a személyes tárgyait, valami árulkodót, ami csak ő, és nem csupán korpásbögre, füveszsák, almozóvilla – de még azt se tudom eldönteni, hogy a heverő csizmák közül melyik az övé. A két szobán is úgy megy végig, mintha éppen csak útjába esne; ugyanígy a ház mellett is elsétálhatott volna felgyűrt szoknyával. Estefelé egy sebesült görényt hoz be magával – a hátán véres hasítás –, és ott kötözgeti az ágyon ülve, lysoformos ronggyal. Aztán elengedi, a görény nyöszörögve mászkál a földes padlón, ő meg ölébe ejtett kézzel, elégedetten nézi. Így, tennivaló nélkül, valami tárgyszerű ül ki az arcára. Később váratlanul megelevenednek a vonásai: a görény az ágy lábánál fülel, és aprókat szimatol. Gyorsan odaguggol melléje, és int a fejével, hogy menjek én is oda. A fülemmel alig, inkább a kezemmel tudom követni a föld alatti dobogást.

– A nutriák? – S találgatom, hogy hányan lehetnek.

– Hat nőstény, egy kan – mondja Teréz; s közben tenyerével a földet ütögeti, egyre távolodva az ágytól, egészen a falig.

– Jöjjön csak… – és kimegy a ház elé, ott folytatja a kopogást, pontosan követve a barlang járatait. Nagy kanyarodókkal végül eljut a deszkajárókás ketrecig. Kis idő múlva sötét, lomha test mászik fel a járókára, s mereven szembenéz velünk. Teréz kinyitja a ketrec ajtaját. A nutria először gyanakodva le-föl emeli a fejét, majd hirtelen kigörög a fűbe, s két hátsó lábára támaszkodva megáll. Teréz előbb halkan csetteg párat, aztán odatérdel a kan elé, és gyengéden rákoppint a világító, sárga kapafogakra.

– Jó, jó – dünnyögi közben –, jó, jó…

Mást nem is mond, csak ezt, s az állat henteregve elfekszik a földön. De mihelyt én is közeledni próbáltam, azonnal eliramodott. A járókán kifutott a nádasig, s ott ismét két lábra állt, és mozdulatlanul lesett visszafelé. Így láttam utoljára, és így is maradt meg az emlékezetemben: ahogy a sötét vízszínre rajzolódik az alakja. Aztán belecsobbant a vízbe.

Teréz visszacsukta a ketrecajtót.

– Nagyon nehezen barátkoznak – mondta. – Még engem is megzavarnak sokszor… Tudja, hogy álmodni szoktam róluk? – s elnevette magát; a volier mellől fölemelt egy szakajtót, és a fejére rakta, úgy fordult felém. – Álmomban mindig ebbe rakom őket, és így rohanok velük valami nagy, homokos pusztán… de közben a verejték kiver, hogy nem takartam le kendővel a szakajtót… hogy biztos észreveszik őket. És akkor mindig fölébredek. Hát nem butaság?

Mielőtt bementünk volna a házba, gondosan felaggatta a fészer elé a szélvédő rongyokat; a surranásokkal teli helyiségből meleg bűz áramlott ki.

– Látja, ezekről sohasem álmodom… – mondta. – És a sólymokról se. Ezt fejtse meg, ha tudja.

Aztán megkért, hogy vigyek be rőzsét, ő addig merít a bárkából halat vacsorára. A levegő még mindig fojtó és párás volt, de már megindult a szél. Hamarosan erős huzat suhogott végig a két szobán, a konyha tele lett füsttel. Teréz hol a tűzre rakott, hol a halakat tisztogatta; a parázsfényű homályban csillanva pattogtak szét a pikkelyek. A tavak felett is erősödött a száraz villogás.

Lilik jó későn, már lucskosra ázva érkezett haza.

 

Éjszaka közepén, a hosszú szemerkélés után, tomboló felhőszakadás verte végig a telepet. Hozzám az egyik legény zörgetett be, hogy rohanjak azonnal; kiugrottam az ágyból.

– Hová?

– A szállásra!

– Mi történt?

– A madarakért… a víz elárasztja őket… siessen!

És elcuppogott a sárban. Csupasz felsőteste, combja fehérlett a csapódó esőben – s én se bajlódtam sokat az öltözködéssel, gyorsan felrángattam a csizmát, és utánavágtattam. Engem is elkapott rögtön a riadók vonzó-nyugtalanító hangulata. Egy bizonyos csak: valami most mindennél előbbre való, és minden mást vakon félre kell tenni, kényelmet, biztonságot, önmagadat, ellen- és rokonszenveiddel együtt, mert ez a magad ellen forduló szolgálat most a férfiasság netovábbja! Innen már csak egy lépés, hogy én is félteni kezdjem a sólymokat, remegjek, drukkoljak az életükért, mintha össze lenne kötve a sorsunk… pedig hát! – Az akácos horpadása csakugyan csúful festett; a röptetőrét felől mind odatódult a víz, amit a szikes föld, mint a cserzett bőr, zuhogva lehányt magáról. Az erős szélben alig tudok megállni. A tüskés ágak rá-rásuhintanak a hátunkra, néhol térdig csap a sárfekete lé, bukdácsolva keressük egymást. A sötétséget vonalas fénycsíkok karcolják tele. Dombormű-mozgalmasság; s mintha szüntelenül egy helyben topognánk. A dombormű mögül összevissza kiáltozás hallatszik.

– Erre, erre!

– Vágjátok el a szíjat!

Aztán később:

– A kaba megdöglött!

Hirtelen Lilikbe ütközöm, mind a két vállán madár ül, egyet a karján egyensúlyoz. A négy legény fel-felbukkan, gázolják a vizet. A sólymok türelmetlenül ugrándoznak rövid szíjaikon, de ugyanakkor fegyelmezettek is, vad csapkodás nélkül kivárják, míg a mentő kéz utánuk nyúl. Lilik két fiatal kerecsent bíz rám, már megadással feküdtek az ülőfa alatt, félig a vízbe merülve; ahogy futok velük, csőrükkel a hajamba kapaszkodnak. A legények közeli szállására mentjük a madarakat. Ez se nagyobb kunyhó, mint az enyém, a négy ágytól alig lehet mozogni. Nyílik, vágódik az ajtó, egymás után érkeznek a sólymok, hangjuk betölti a szobát. Sorba a vaságyak szélére ültetjük őket, ott csöndesednek el, mintha a petróleumlámpa szuggerálná beléjük a mozdulatlanságot, szemüket nem veszik le róla. Csak később veszem észre, hogy a félhomályos sarokban Teréz matat, egy gyorsforralót pumpál – mintha ott se lennénk.

Aztán vissza az akácosba, csúszkálva-botorkálva, állandó futólépésben – ez már az utolsó forduló. Biztonság kedvéért a kabát is bevisszük, hátha csak ájult – de döglött volt. Lilik hiába élesztgette; belökte az egyik ágy alá. Utána nekiláttunk, hogy szárazra törölgessük a sólymokat. Mikor már nem volt darabka száraz rongy se, az egyik lepedőt hasogattuk szét. Nem tudom, minek volt erősebb szaga: az ázott tollaknak vagy nekünk? Még sohasem esett ilyen jól ernyedten végigheverni az ágyon. Teréz közben nagy, kék bögrékbe töltögette a forralt bort, mindegyőnknek egyformán, aztán a csizmáinkból öntögette ki a vizet, a ruháinkat szárítgatta. S mindennek – a befülledt, madarakkal telezsúfolt szobában – valami biztonságos, barbár otthoniassága volt.

Hamarosan elnyomott az álom.

 

Ez a váratlan éjszakai kaland még ottlétem alatt kerek történetté csiszolódott. A legények, de legfőképpen Lilik, elképesztő beleérzéssel tudták szaporítani a részleteket. Hogy mit érezhettek a sólymok az utolsó pillanatokban, mit akkor, mikor a gazdáikat meglátták mintha mindez velük is megesett volna, vagy bármikor megeshetne; folyton ez bujkált a szavaikban, ez a felfokozott cinkosság. „Függés és egymásrautaltság.” De hogy ez hol és mikor teremtődik meg köztük – sólyom és gazdája között –, arra nincs értelmes válasz. Hiszen akármikor megszökhetnének, és mégsem teszik; olyan magasságba szállnak fel, ahonnan már nem is látszik a telep, és mégis visszatérnek. Az éhség tenné? De hát jóllakottan se csinálják másképp. Vagy a megszokás? De mért ezt szokják meg éppen? Lilik bevallotta egyszer, hogy a sólymok legalább annyira szuggerálják őt, mint ő azokat. Nincs itt semmi erőszak, mondta, csak a laikus hiszi. Ugyanakkor azt is jellemzőnek találta, hogy éppen a kaba pusztult el, ez a semmit érő bogarász. Folytonos rikácsolásával kierőszakolta a hosszabb szíjat, hogy a gazosban szöcskézhessen – és most éppen abba gabalyodott bele, saját magát fojtotta vízbe. Ez ismét jó alkalom volt Liliknek, hogy kedves Thaymurját idézze: a szíj hosszúsága döntő fontosságú. Ha hosszabb a kelleténél, a sólyom csakhamar a szabadsággal se tud okosan élni, elvadul, nem bízik többé a cinkos egymásrautaltságban; azt hiszi, egyedül is lebír mindent – de ilyenkor már késő. A telepről nincs visszaút sehová, se a pusztára, se a rezervátumba. A szíj a keret, a rend, a biztonság. Ha azt megszokták egyszer, már nem lehet fölcserélni mással. Lilik ebből a szempontból se magát, se a legényeit nem tekintette kivételnek, ugyanolyan pontos napirend szerint élt, mint a madarai; tudta, hogy számíthat rájuk, és azok is őrá. A kaba nem bízott benne, hogy időben érte sietnek, ezért járta meg. „De csak a szíj volt az oka!” – s órákig tudta vitatni, hogy melyik tökéletesebb – a méteres vagy a még rövidebb.

Aztán tovább részletezte, hogy mit érezhetett Diljahán, mikor már nyakáig csapott a víz.

(…ilyenkor az ember visszafelé is végiggondol mindent, az egész napot, a legapróbb jelet is; ő a suhancokat leste az Árkus-csatornánál, de már akkor tudta, hogy készülődik valami, a levegő tele volt vele; csakhogy mikor tör ki, hogyan? – ez az, ami próbára teszi az idegeket; aztán a lapulás a földön, ahelyett hogy lóhátról néznél körül, az ülőfán muszáj topogni; aztán a száraz villogás órákon keresztül, a szélcsend, a hőség – a vihar nem olyasmi, hogy neki lehessen vágni, mint a gémnek, egyszerűen nincs mit megcélozni rajta; aztán a sötétség; elaludni úgy, hogy bármikor szemedbe tűzhet a villám; és a víz, amelyen ott úsznak szanaszét a tollkoszorúk, szárnytövek – ők tépdesték darabokra, de most mégis a tehetetlenséget juttatják eszükbe, mert nem mozdulhatnak; ki kell tartani…)

Persze, azért fizetni is kell néha. Nem sokkal ezután egy öreg kerecsen tojó (ez még hagyján), de maga Diljahán is követte a kabát. Ugyanúgy pusztult el mindegyik: másfél napig remegő szárnyakkal gubbasztottak, a csőrük megfoltosodott, aztán lefordultak az ülőfáról. Liliket nagyon leverte a váratlan veszteség. Ismét a suhancokat emlegette, mintha azok tehetnének a dologról; s kihívó daccal odatemette a két madarat a sólyomfejes tábla alá.

 

Ekkor éreztem először sürgetőnek, hogy odahagyjam a telepet.

Amúgy is kuszán kavarogtak bennem a pusztán töltött napok – s most ez a különcködő madárrekviem… Mert azért Lilik ennek is megadta a módját. Éjszaka lovagoltunk ki a jelzőtáblához, harmadiknak a kirgizfejű legény jött velünk, ő hozta a két felszíjazott, kápás tetemet. Enélkül – mondták – őket se tennék föld alá a solymász bajtársak – hát hogyan tagadják meg azoktól, akik viselték hűségesen? S miután simára egyengették a sírt, a lovakat is odavezették, hogy ott rúgkapáljanak, és segítsenek jeltelenné döngölni a földet; ennyi volt a szertartás. Akaratlanul is hátrébb húzódtam tőlük, mint aki hívatlan itt, családon kívüli, úgy megriasztott ez a rideg érzelgősség. Nem mintha csalódtam volna Lilikben (hiszen ő következetes volt, félelmesen következetes) – csak éppen én se tudtam megállni, hogy valami személyes szorongással ne gondoljak a kabára, mely napokig büdösödött a szállás mellett, míg végre eszükbe jutott, hogy bekaparják. Egyszerűen megfeledkeztek róla.

De valami más is figyelmeztetett; szinte semmiség.

Reggel felforgattam az egész kunyhót a borotvakészletem után. Emlékeztem rá, hogy előző nap is használtam, de se a polcon, se az ablakpárkányon nem volt; végre a hátizsákomban megtaláltam, gondosan elcsomagolva, útra készen. Ebédkor elmeséltem Teréznek, hogyan jártam – s azonnal elértette.

– Hamar megunt minket! – mosolygott, és jól telimerte a tányéromat. – Melyik vonattal indul?

– Talán a reggelivel.

– Nem várna még egy napot? Akkor együtt utazhatnak. Lilik úgyis hívni akarta magát.

– Engem? Hová?

– Hát nem mondta még? Fiókákat szedni. Éppen ma jött a távirat Beranektól. Várjon csak! – s előkereste a papirost.

A szűkszavú utasítás az egyik északi megye rezervátumába rendelte Liliket.

– No, nincsen kedve hozzá? Ha már úgyis menni akar…

Jellemző akkori hangulatomra, hogy még ezt a véletlen egyezést is előre kiterveltnek éreztem. Mégsem utasítottam vissza a meghívást; így legalább magyarázkodás nélkül ülhetek vonatra – s ki tudja, e kitérő nélkül talán nem is lenne teljes az utam.

 

Kora reggel; már mögöttünk az akácos, a röptetőrét. A szakadozó ködön most is rézsútos sugarak lövellnek át, a zsombék fölött jajgató bíbic cikázik – ismerős staccato, egész az állomásig elkísér. Ez volt a nyitány, most makacsul el is búcsúztat. A furcsa kis hang nem megy ki a fülemből, mintha már előre bele akarna ivódni a vonatkattogásba, hogy vigyem el útravalóul. Először csodálkozom is: hát nem a mereven figyelő szemek követnek, a nesztelenül forduló sólyomfejek? Nem a volierek bakcsóinak üveges pillantása? Azért az se marad el. A súlyos csend, amibe a telep burkolózik, csakhamar erősebbnek bizonyul a bíbic sikoltozásánál; a kiszáradt tómedren áthaladva már egyformán nyugtalanított mindkettő, úgy egymásba fonódtak.

Liliket idegesítette az utasok kíváncsiskodása, inkább egy marhavagonba dobta fel a csomagjainkat. Mi is oda telepedtünk. Egész sarkot elfoglaltak a kosaraink. Kettő üres volt közülük, azokba kerülnek majd a fiókák. A többiben élő galambok, tengerimalacok lapultak, az úti élelem.

– A kicsiket – magyarázta Lilik (s ezzel rá is talált a témára, amivel kitölthette az unalmas bumlizást) folyton tömni kell. Ami az embernél húsz év, az náluk három-négy hónap, azalatt teljesen kifejlődnek; de ilyenkor aztán semmit sem szabad sajnálni tőlük! Miközben kényelmesen kilógatta lábát a vagonból, egy gasztronóm pontosságával sorolgatta el, hogy milyen étkektől fejlődik legjobban a csőr meg a köröm.

A kalauz kicsit hosszasabban időzött el nálunk, megcsodálta a tengerimalacokat. Később, amint magunkra maradtunk, Lilik elmesélte, hogy egyszer így szegődött hozzá egy legény – belehabarodott ezekbe a tarka állatkákba.

– De aztán meg is jártam vele – mondta –, mindig spórolt velük. Muszáj volt elbocsátani.

 

Az éjszakát M.-ben töltöttük, a pályaudvaron. Lilik mindjárt berendezkedett az egyik padon. A kosarakat összefűzte zsineggel, körülbástyázta magát, aztán a zsineg végét rátekerte a csuklójára, és pillanatok múlva elaludt. Egy tömzsi tolatómozdony szüntelenül fel-alá rohant a pályán, üres vagonok dübörögtek, mintha üldöznék egymást. Még bennem volt az elmúlt napok reflexe, és egy ablakmélyedésből figyeltem ezt a fényekkel, füttyökkel irányított zűrzavart. De semmi különös nem történt, a vagonok lomhán felsorakoztak a külső vágányokon. Lilik békésen aludt reggelig.

Másnap a keskenyvágányún indultunk tovább, s délfelé érkeztünk meg S.-be. Kicsi hegyi falu. Nyomorúságos, földhöz lapuló házak, kőtörmelékes országút. Az út mellett bádog Krisztus, pattogzik róla a festék. (Lilik rám hunyorít: mit szólnának, ha az egyik reggelre odapingálná Diannát? Horust… – az volt a nagy idő! Aranykor. Szent piramisokban helyezték el a szobrát. Most mindent újra kell tanulnunk.) Kerítést nemigen látni sehol; ahol mégis van, elgazosodott, derékmagas palánk. A háztetőkön drótra aggatott kőnehezék. A kertekben beteg gyümölcsfák, a kövecses talaj elissza az esőt. Alig találkozunk emberrel az állomásról jövet. Kecskék legelnek szabadon, de nem merészkednek közelebb; az egyik barnafoltos elmerülten ráncigálja a tőgyére húzott zsákot. Hirtelen előrohan egy gyerek, és kővel kezdi dobálni.

– Hagyod el… hagyod el! – s zargatja legelni.

A falu utolsó házain túl egyszerre megváltozik a kép. Itt-ott már feltűnik egy-egy fenyő meg nyír, a szélvédett oldalakban mogyoróbokor – mintha mutatóba szöktek volna idáig. Majd tovább, két kopár hegyoldal között, elénk tárul a völgyekkel szabdalt, zsúfolt rengeteg.

 

Jelentkezünk az igazgatóságon. Hajdani kastélyépület. Csend, ápolt és gyepes park, hűvös, agancsos termek. Az igazgató szobájában egész falat betölt a rezervátumtérkép. Rajta különböző színű karikák, satírozások: az évszakonként változó vadcsapások labirintusa, az üzekedő tisztások helyei, sütkérező sziklák, búvóbarlangok, fészkelőhelyek – mindez rákerült a térképre; s ha kint változott valami, a jelek is cserélődtek. De ennél több nemigen történt. Itt csak számba vettek, lajstromoztak, külön az értékes anya- és apaállatokat, külön az átlagos pusztulást, szaporulatot – de még a korcsokat se lőtték soha. Maguktól kellett elpusztulniuk, ahogy a kidőlt szálfák is ott korhadtak el, ahová ledőltek. Ez a másfajta rend első perctől kezdve zavarta Liliket, nem tudott úgy tájékozódni, mint otthon, a telepen.

– Csak gyerünk a fiókákkal, aztán haza! – már a vonatról ezzel szállt le.

 

Dereskő az első állmás.

Vezetőnk – egy öreg erdész, Mohay nevezetű – jó ideig inkább a foxikutyájával társalgott, mint velünk. Nem volt éppen barátságtalan, de látszott rajta, hogy nem szíve szerinti munkában segédkezik. Lilik raktárosnak csúfolta – „az ilyen akkor boldog, ha sose fogy ki a készlet… inkább itt pusztuljon el, csak sose kelljen kiadni”. Mohay csakugyan büszke volt rá, hogy mindennek tudta a helyét, mi, hol van, hány van, s jövőre hány lesz – ebben élt, ebben a folyton megújuló körforgásban. (Ez se lehetett kisebb szenvedély, mint a gém- vagy varjúláb-trófeák örökös szaporítása; mégse tudtak összemelegedni.) Az öreg már induláskor megmosolyogta Lilik nyakában a távcsövet.

– Nahát, már ilyen fiatalon?

De Lilik nem ugrott be; tapasztalatból tudta, hogy a fürkész sólyomszemek egykettőre fölismerik az idegent – jobb hát, ha mi is tisztes távolból lessük ki, hova jár etetni az anyamadár.

Szakadékos vízmosáson haladunk fölfelé, égerfák között, némelyik roncsoltan dől a partnak, rönkje vöröslik a monoton zöldben. Feljebb sövénysűrű gyertyános – rókatanya. A foxi szimatolva megáll, de Mohay hümmentve továbbküldi. A sűrűben vállnyi széles, kanyargó sáv, letörten behajló ágvégek – friss szarvascsapás. (Mohay meg is jegyzi, hogy „friss”, mint aki ezt a járást is észben tartja ezután.) Még tovább meredek tisztás, közepén rozsdás fenyőtetem; mint egy lerágott húsú cethal, úgy fekszik elnyúlva, csupasz oldalágaival.

Felváltva visszük a súlyos kötélcsomót; lehet vagy ötven méter hosszú.

– Elég lesz?

– Ahol igen… – dörmögi Mohay, és áttörtet egy elvadult bokroson. – Innét már láthatják is…

Aztán eltűnik a szemünk elől, csak a csörtetését halljuk. Egy kiugró partszegélyen várakozik ránk, onnét az egész völgyet beláthatjuk; éppen velünk szemben fehérlik a Dereskő. Nem is kívánhatnánk jobb lesőhelyet. Robosztus sziklacsalád. A főfal ráncos, lyuggatott hassal emelkedik ki a hegyoldalból, körülötte, mint a fiak, szétszórt, hatalmas tömbök. Egy-egy sziklaélről a völgy széltében-hosszában szemmel tartható – nagyszerű zsákmányoló terep. Lilik mutatja: a főfal középrészét eltakarják a felnyúló tölgyek, lombsűrűjük jó fedezék a be és kirepüléshez. Ha gyanút fognak, estig is leshetjük, hová járnak etetni.

– Nem lesz könnyű dolgunk…

– Azoknak is van eszük – mondja Mohay.

– Hol figyelte meg őket?

– Az öreg sziklán… valahol ott a fészkük. (Vagy tudta is pontosan, hol?)

Lilik nem vitatkozott, lehasalt, és szeméhez emelte a távcsövet. Több helyen is talált meszelésnyomot, de ez még kevés; lehet, hogy csak kopasztani járnak oda, köpetezni – vagy egyszerűen csak figyelőállás? Felkészülök, hogy órákig itt lapulunk. A fiókák ugyanilyen visszafojtottan várakoznak valahol. Minden egyes etetés kockázat. A hím szédítő magasból először terepszemlét tart; ha alacsonyabbra szállna, elárulná a területet, amit félt – így csupán mozdulatlan pont, őrködő pillantás. A tojó engedelmesen várja a jelet, hogy indulhat… – most?

A nap besüt a keskeny völgyhasadékba, lassan felgöngyöli a lombokon rezgő árnyéklebernyeget, egész a gerincig. A völgy egyszeribe kitárul. Visszahúzódunk a sűrűbe.

Mohay csendben etetgeti kenyérhéjjal a foxiját.

A pont megmozdul odafent, ereszkedik lefelé, de nem a főfal irányába, hanem felénk. Zömök, villámgyors peregrinus.

– Észrevett… – pislant fel Mohay.

Lilik nem hiszi.

– Észrevett… – mondja újra Mohay.

Hamarosan feltűnik a tojó is, s most már ketten köröznek lefelé, és megállapodnak az egyik közeli sziklacsoport fölött. (Mégis tévedett az öreg?) A tojó kis idő múlva oldalt lesiklik, és beröppen egy párkányos üregbe, utána nyomban felhallatszik a vijjogás. A hím közben várakozva lebeg, egyszer még fölöttünk is elúszik alacsonyan – ennyire gyanútlan?

Aztán újra eltűnnek a völgy torkolatánál. Lilik diadalmasan rakja le a távcsövet.

– Most sem hiszi még?

Mohay vonogatja a vállát.

– Lehet. De tavaly itt nem volt fészek.

 

Lilik felkapaszkodott az üreghez, de hamar visszatért; csak egy félig szétszaggatott gébicset hozott a kezében, azt találta a párkányon fészek helyett. Még a fiókáknak szánt zsákmányt is feláldozta a tojó, hogy üres csőrrel repülhessen el: megjátszotta, hogy etet.

Ez a ravaszkodás mindjárt felvillanyozta; nem bosszankodott, inkább most kezdett belemelegedni a néma párbajba. Ha legalább egy sólymocskát sikerülne rabolni tőlük, csak egyet! Ezek biztos jó vért örököltek.

– Igaz, öreg?

De Mohay nem nagyon enged föl; még az elismerő célozgatást is közönnyel veszi. Hogy neki volt igaza? Hát aztán. Ő megteszi, amit tud, mi meg vigyük a fiókákat (minél előbb). Persze, csak annyit, amennyit engedélyez Beranek. Most mindenesetre azt ajánlja, hogy ne keressünk: új lesőhelyet, maradjunk a szikla közelében: lássuk, mit tudnak kitalálni még. Lilik készséggel hallgat rá.

Tovább lapulunk.

Hosszas várakozás. Egyszer csak pisszent Mohay. A tojó ismét megjelenik egyedül, és újabb madárroncsalékot rak le az üregben. Távcsővel figyeljük.

Jó másfél óra múlva megismétli a beröpülést, de most nem hoz eleséget, hanem szétterjesztett szárnnyal topogni, ugrándozni kezd, s a kicsik hangját utánozgatja, a nagy csendben elhallatszik hozzánk.

Végül harmadszorra a hím bukkan elő. Nem száll le. Rikácsolva körülröpdösi a sziklát, a párkány előtt köröz, de olyan dühödten, annyi vad féltéssel, hogy már-már ismét gyanakszunk: mégiscsak itt a fészek?

A túlzott, kétségbeesett ripacskodás azonban elárulja őket. Egyszerre mindhárman az öreg szikla felé fordulunk. A tojó – a főfal széle táján – éppen beröppen az egyik hasadékba.

Nem várhatott tovább, délre jár, ezért kellett a színjáték. Ha csak egy etetés is elmarad, elpusztulnak a kicsinyek.

Lilik pontosan felrajzolja a kilesett sziklahasadékot egy noteszlapra, távcsövön beméregeti a helyét a sok egyforma rés között, s csak azután vonulunk át az öreg sziklához. Mindez már ráérős, kényelmes munka. Három hétig bármelyik nap visszatérhetnénk, még mindig nem késnénk el. A robusztus sziklafalnak csak egyetlen pontocskáját birtokoljuk, de az is elég. A fiókák nem mozdulhatnak. Akár az utolsó nap is idejöhetnénk, a két madár végig nem sejtene semmit. Kényelmesen megebédelünk. Lilik még el is szundít az árnyékban. Mohay bosszúsan sürgeti.

– Na, kezdjük már?

A gerinc felől, mezsgyeszéles vágásban közelítjük meg a kiugró sziklatetőt. Alattunk meredeken zuhan le a főfal, és beleveszik a lombsűrűbe. A rögtönzött térképen piros kereszt jelzi, hova kell leereszkedni. Minthogy fa nincs a tetőn, derekunkra tekerjük a kötelet, aztán Lilik is felkészül, felerősíti magára; karján billen a puhára tömött kosár. Végignézek magunkon, a tájon – mintha még mindig hiányozna valami. Egy vörös kánya kíváncsian ellebeg, és pár száz méternyire körözni kezd. Részvétlen szemlélő, egyetlen hangot se ad. A völgy felett kék pára vibrál – végre! A két sólyom lezuhan a magasból, és a tető felé hasít. A kánya tovább köröz.

Lassan, araszonként engedjük lefelé a kötelet.

A hím és a tojó szaggatott vijjogással csapkod a sziklafal előtt.

Kis idő múlva Lilik felordít, érezzük, hogy meglódul a kötél.

– Gyorsabban… eresszétek!

Mohay sejti, mi történt.

– Ettől nyugodtan megvakulhat – mondja.

Nem értem.

– Mitől?

A foxi a sziklapárkányon hasal, és bámul lefelé, aztán behúzott nyakkal odafekszik a gazdája mögé.

A párkány szélénél hirtelen előront a hím, alulról húzott fölfelé, és most teljes szárnyszélességgel közeledik felénk, őrjöngő rikácsolással. A foxi vonyítva közénk fúrja magát. A lefelé csapott karmok elsodorják Mohay kalapját.

A kötél lazulásán érezzük, hogy Lilik célhoz ért.

Lentről újabb vad vijjogás, majd Lilik kiáltása, hogy húzhatjuk vissza.

A két madár egy pillanatra sem tágít mellőle, egész a párkányig kísérik eszelős csapkodással. Csak akkor távolodnak el, mikor szabadon maradt kezünkkel a zsebkendőnket kezdjük lobogtatni. Ettől egyszerre megrémülnek, s elszárnyalnak a szemközti gerinc fölé.

Lilik szinte büszkélkedve mutatja, hogy a tojó hogy lemeszelte, mikor a fészekhez közeledett: az inge végig nyálkásan, szivárványlón nedves.

– Még jó, hogy nem a szemembe… – s törölgeti magát.

Mohay odahajol a kosár fölé.

– Hány kicsit hagyott a fészekben?

– Egyet.

Az öreg nem szól rá semmit.

A szalma közt, tátogva, két piszkosfehér, ormótlan fejű fióka gubbaszt; hallják a távolodó vijjogást, de már az ujjunk után is kapnak, azt hiszik, húsdarabkákat kínálunk.

Még hat fészket raboltunk ki a következő pár napon, ugyanígy, és hasonló sikerrel.

 

Aztán hazafelé M.-ig együtt utazunk, csak ott szállok át a fővárosi gyorsra. Lilik az egész szerelvényt végigkajtatta, míg végre üres fülkét talált; ide húzódtunk be megtelt (és megüresedett) kosarainkkal. Mindjárt szétrakodott, és végighevert az ülésen, hogy elriassza a benyitó utasokat; szinte kamaszos izgalommal vette birtokba a kupét. De én már csak udvariasságból szorgoskodom vele, vége a közös utunknak. Ez már csak olyan együtt utazás, akár véletlen is lehetne. Éppen csak összetalálkoztunk, ő is megy valahová, én is… – ezt játszom magamban. S megpróbálom idegen szemmel nézni, mintha most látnám először.

Lilik, mintegy utolsó meglepetésként, új arcot mutat felém: a gyermekét. Csupa terv, készülődés minden szava; a fiókák sorsát színezgeti. Hogy hogyan, milyen dresszúrával, mi mindenre fogja megtanítani őket! Három hónap múlva már igazi vadász bajtársak lesznek. De addig! Folytonos aggódás és féltés. És persze öröm is. Ha látnám, milyen tehetetlenek az első hetekben… csecsemők. Legszívesebben a gazdájuk hajába, hónaljgödrébe dugják a csőrüket, úgy vágynak a testszagra, testmelegre. S ezt nem lehet elfelejteni. Olyan kötés ez, ami minden fáradságért, vesződségért kárpótol.

– Meglátja, nem fog rájuk ismerni ősszel! Akkor már ezeket viszem a Nagy Bemutatóra…

S a szeme büszkén csillant; mert ez volt, most már tudom, hogy ez volt számára a Nagy Elégtétel, a díszes bemutató, amit minden ősszel megrendezett a főosztály. Ez az egy nap még a suhancok komiszkodását is elfelejtette vele, a gyűlölködést és meg nem értést – az az egy nap, mikor ezres tömegek tapsolnak egy-egy mutatványuk után, s ők csillogó egyenruhában, zászlók lobogása között száguldoznak a Stadion gyepén…

Lilik már most erről ábrándozott, míg a mafla kis fiókákat etette. S hogy ne lenne sikerük? Nem is jutott eszébe. A bemutató minden mozzanata kipróbált és hatásos, a tömeget azonnal magával ragadja. Csak pontosan, fegyelmezetten kell végrehajtani, akkor nem marad el a taps.

Thaymur így ír a bemutatókról:

„Elsőnek a solymászok és csatlósok díszmenete látható. A lovasok egyenlően elosztva lépnek a pályára, jól összeszedett lovakon, rövidvágtában. Minél lassúbb a vágta, annál mutatósabb. A Fejedelem emelvénye előtt mindenki egyénileg tiszteleg: fővetés, majd sólymot tartó karunkat az üdvözöltek felé kinyomjuk. A szereplő solymász ugyancsak rövidvágtában közeledik, de középen felezi a pályát. Aztán ő is a Fejedelem emelvénye felé fordul. Húsz lépésnyire megáll, s a lóval együtt egy másodpercig szembenéz a Fejedelemmel. Utána fejét fölemeli kissé, és sólymot tartó karját rézsút fölfelé kitartja. E pillanatban a sólyom hármat ver a szárnyával. Három másodperc múlva a kar és a sólyom eredeti helyzetébe lendül. A bemutató vágtatás után tiszteletkör, majd ismét tisztelgés a főemelvény előtt.”

– Bezzeg ilyenkor tetszik nekik – nevetett Lilik –, mikor szól a zene, lobognak a zászlók, meg egy kis ingyenbüfé is jut… Csak hétköznap fintorognak. Hát próbáljon eligazodni rajtuk!

És boldogan, elégedetten elaludt a besötétedő kupéban. Bizonyára a szürke lipicain vágtatott be a Stadionba, és elröptette Diannát.

Csak hajnalfelé keltettem föl, mikor M.-hez közeledtünk. Férfias szűkszavúsággal búcsúzott:

– Bármikor szívesen látom – mondta, s keményen megszorította a kezemet. – Aztán majd jöjjön el a bemutatóra, írja meg, hogy tetszett.

 

Ugyanabba a váróterembe húzódom be, amelyikben együtt éjszakáztunk. Álmatlanul ténfergek a horkoló utasok közt. A földön, a padokon mindenütt ember, asszonyok, gyerekek, kis batyujukra hajolva, elkormosodott izzadságcsíkkal az arcukon; mintha most se pihennének, csak másképp lennének fáradtak. Nehezen szakadnak el gondolataim Liliktől. Elváltunk, és mégsem érzem azt a felszabadultságot, amit vártam, amiben bíztam napok óta. Kint szürkül; palaszürke az égalj. A gyors késik? Vagy én vagyok türelmetlen? Bóbiskolva ülök a huzatos ablakpárkányon, ott még van hely. Dübörgésre riadok. Hosszú, véget nem érő szerelvény kattog tovább az egyik külső vágányon: lezárt, lepecsételt vagonok, kis, rácsos szellőzőablakokkal. Aztán váratlanul, furcsa ellentétképp, egy lapos, oldalfal nélküli vagon a többi közé beékelve, négy sarkán kiálló vasrúd; a vagon közepén tagbaszakadt férfi ül, hátára vetve a köpeny, a vállán géppisztoly, unottan bámul ki a pályaudvar felé. Aztán újabb vagonok megint, egyik a másik után.

 

A gyors menetrend szerint érkezett, percnyi késés nélkül; a kivilágított étkezőkocsiban fehér abroszos asztal várt, kristályvíz, halk, udvarias kiszolgálás, az asztalon étlap: bármit választhatok, amihez kedvem van éppen.