A stiglic

Sose volt szenvedélyem, hogy homályos históriákat megfésüljek, csupán csak azért, hogy megnyugtatóbban hassanak. A stiglic-ügyben sem kívánok igazságot tenni; de arról nem mondhatok le, hogy szóvá ne tegyem. Itt történt a mi utcánkban, a Nagy Park mellett – talán túlságosan is közel hozzám, s talán épp ez az oka, hogy minduntalan belebonyolódom, ha beszélek róla. Már több ízben megpróbáltam elmesélni, apró és kibogozhatatlan részleteivel együtt, de igazában egyszer sem sikerült. Az a nyugtalanító lidérclángocska, ami úgy futkos ennek a történetnek a felszínén, mint vízcsepp a forró kályhavason, az utolsó pillanatban mindig szétfoszlik. Vagy csak én vélem látni?

Nemrégiben egy külföldi asszonnyal hozott össze a véletlen, aki csodálatra méltó kíváncsisággal érdeklődött minden iránt, ami a bedekkerekből hiányzik. Olyan országból érkezett, ahol állítólag az emberek nem hazudnak, a harisnyák sosem szakadnak el, és a rendőröknek nincs élesre töltve a revolverük. Nedeczky Ármin szerint – aki itt lakik velünk átellenben, s állására nézve nyugalmazott főszolgabíró – ez az asszony úgy sétálgat az utcáinkon, mint egy ártatlan angyal az örvények szélén.

– Tünemény ez, kérlek – mondta, s ösztönösen halkra fogta a hangját –, mi már nem is tudjuk elgondolni, hogy az ilyesmi lehetséges. Csak nézd meg ezt az asszonyt közelebbről… Csak úgy árulkodik rajta a gyanútlanság! (Nedeczky értője a női nemnek, így a hölgy ruházata sem kerülte el a figyelmét.) Hol látsz te nálunk ilyen ragyogó, sárga esőköpenyt? – tette fel a kérdést.

A túlsó soron két aktatáskás férfi közeledett; az egyik megállt egy pillanatra a fodrászszövetkezet előtt, s mintha a nyakkendőjét igazítaná, szórakozottan ráfeledkezett a kirakat pattogzó tükrére. Nedeczky mély lélegzetet vett, és megvárta, míg továbbhaladnak.

– Értesz, ugye? – kérdezte újra felém fordulva. – Éppen ma gondoltam rá valami apropóból… Ez a nő nem szorong, nem fél, hogy is mondjam… egyszerűen van bátorsága egyedül átmenni az erdőn, mert tudja, hogy úgysem ültetik autóba, hogy aztán még haza se telefonálhasson. Hát nem így van? Ez angyal, barátom, nem miközénk való. Hogy azelőtt, régen…? Én a vadászkalapomat mindenesetre felajánlottam a molyoknak. Te nem ugyanezt tetted volna? Figyeld csak meg, lassanként olyan rögeszmések leszünk, akiknek a rögeszméit már csak egészen speciális orvosok érthetik meg. Azt hiszed, például, én tudnám gyógyíttatni magam Új-Zélandban?

– Miért? Beteg vagy? – kérdeztem meglepődve.

Nedeczky bőbeszédűsége váratlanul elakadt, fél szemével rám hunyorított, majd olyan erőtlen és kiszolgáltatott lett az arca, mint akin halvány máz csak a fölény s a lelki rendezettség.

– A kor beteg, öregem – motyogta –, és mi mindannyian belepusztulunk.

 

Nedeczky láthatólag mélyen elégedetlen volt, s ez erősen befolyásolta a logikáját. Az ostrom óta laktak a fővárosban, és évről évre elhanyagoltabban öltözködött. Foszladozó, gumitalpas bakancsot viselt, düftin lábszárvédőt és szűk, buggyos bricseszt. Kicsit görnyedt háttal, hátul összekulcsolt kézzel rótta mindennapos sétáit a parkban. Büszke volt rá, hogy a parkőr minden alkalommal köszön neki. Kaszinó, kávéház helyett a Zsákba járt hírekért. Ez egy vakutca volt a villasor felett, tűzfalak közé ékelt sikátor, még kapu se nyílt erre, csak az alagsorok ablakai és egy üzlethelyiséggé átalakított garázs; egyik felében cipészműhely, a deszkafalon túl trafik. Ebben a dohányboltban télen barátságosan izzott a vaskályha, nyáron hűvös volt. Tauszigné szívesen vette a látogatókat. Ha ismeretlen vevő nyitott be, abbahagyták a diskurzust; finom ösztönnel mindig pontosan tudták, hogy ki kicsoda valójában. Nedeczky nehezen szokott bele a fővárosi életbe, s a Zsák valami pótlékféle volt neki; a régi, patinás kaszinók pótléka, melyeket olyan sürgős alapossággal szüntettek meg. „Az intimitást ölték ki, barátom, a szordinót” – panaszolta. – „Most aztán jól van, mindenkivel testvérek vagyunk, és mégis egyedül van mindenki. Aki egyedül van, az harsog folyton.”

– Hallod? – intett elégtétellel a park felé, ahonnét vad lárma tört be a csendes utcába, egyszerre három megafon bömbölt, zene és szónoklat foszlányai keveredtek egymással.

Nedeczky mélyen elégedetlen volt. Feleségével évekkel ezelőtt találkoztam először, s halk, álmodozó asszonynak ismertem meg. Valamikor nagy háztájat tartott rendben, baromfiakat nevelt, veteményese messze híres volt. Főispáni látogatásokkor saját kezével szedte le a salátafejeket, a primőröket rendezte el a hatalmas, zöld cseréptányéron. „Fehér abroszon a zöld… ez a leggyönyörűbb!” – így emlékszik még ma is ezekre az időkre. A megyei urak szemében a lelki finomságok megtestesítője lehetett, akit a legkonyhaibb tennivalók sem alacsonyítanak le. Ötvenéves korára ennek az életformának csak az emléke maradt meg. De megmaradt. Csendesen és szívósan ábrándozott róla, s lakásuk tele volt ennek a régi életnek a roncsaival. Képek, vidéki vitrinekben található műtárgyak, köztük egy fatörzsnek mintázott pálinkáskészlet porcelánból – kedves emlék; kutyájuk koponyája, Nedeczky állami kitüntetése egy húsz év előtti tűzvész alkalmából, mikor kemény intézkedésekkel maga teremtett rendet a menekülők között. Mindez olyasmi, amit ma már csak igen kevesekkel lehet megosztani. Ki emlékszik rá, ki becsüli meg, kit érdekel?

Nekem a piacon szokta kiönteni a szívét. „Ez volt, ezt már nem vehetik el tőlünk” – sommázta csendesen az életét. „És maga? Maga hogyan?” – kérdezte, de pusztán csak udvariasságból, azt hiszem. Talán, mert mindig pontosan elképzelte a gondolataimat, nem is volt kíváncsi rá, hogy mit mondok. Szeméből annyi részvét és szomorú cinkosság áradt ilyenkor, hogy akaratlanul is zavarba jöttem. Egy rejtélyes furcsasága azonban mégis volt ennek az alapjában véve szelíd asszonynak: gyűlölte Markosnét, olyan engesztelhetetlenül, ahogy csak nők tudnak gyűlölni. A legkülönbözőbb történeteket tudta róla, s ha szóba került, egyetlen szemvillanásával a szorongás, és a minden pillanatban bekövetkezhető tragédia légkörét tudta felkelteni.

– „A férje éjszakánként jár haza – mesélte legutóbb –, valakinek a motorkerékpárjával zsákot hordanak a lakásukba. Ugye, ismeri a lakásukat? Ott a fordulóban, ott adogatják be az ablakon, nem kerülnek a kapu felé. De miért? Maga tudja?”

 

Az utca, ahol Markosék laktak, valamikor az úgynevezett „előkelő” negyedhez tartozott. Villák, luxusbérházak, a hegyoldalban üvegverandás nyaralók egymás mellett; s mindjárt Markosék szomszédságában egy hatalmas, elvadult díszkert, öreg platánokkal, juharfákkal, középütt kiégett kastélyrom, a tulajdonosa még a háború előtt külföldre menekült. Markosék ennek a kiégett kastélynak az ép tégláiból ragasztották hozzá a maguk két szobáját egy empire nyaralóhoz, amelyben pillanatnyilag senki se lakott.

Az a magasan nyíló ablak, amelyről Nedeczkyné beszélt, csak a legritkább esetben volt nyitva. Az öregasszony lakott ott, Markosné édesanyja. Több ízben jártam már náluk, sokszor órákig várakoztam a konyhában, de ebbe a szobába csak Mariann-nal léptem be először – talán éppen a sárga esőköpeny jóvoltából.

Az öregasszony ritkán hagyta el a házat, vasárnap inkább csak, meg őszi litániákkor. Gombos, magassarkú cipőben topogott a vendég körül, és minduntalan feltörölte a konyha kőpadlóját, ha csak egy csepp víz lefröccsent vagy sarat vitt be az ember. Erre a célra mindig keze ügyében volt egy piros pongyolamaradék, azt váratlanul előkotorta, és a botjával húzogatta a földön. A konyha ennek ellenére mocskos volt, zsírszagú, télen fülledt meleg, s a belépőnek a száradó fehérneműn folyosólabirintusa között kellett végighaladnia, míg a háziakkal szemközt találta magát. Az öregasszony már első alkalommal bizalmas volt hozzám.

– Ilus sokat dolgozik – mondta szaporán, mert mindig halkan és gyorsan beszélt –, és mégis, hogy tartja magát! Az apja fajtája, tudja, mikor az meghalt, még a ravatalon is olyan gyönyörű volt… Megborotváltattam, a szakállát is rendbehozattam, csak azután mosták le ecetes vízzel, nem tudom, ma szokás-e még az ilyen? Mindent csak gyorsan, gyorsan, és semmire se marad idő. Én bizony mindenkitől el fogok búcsúzni, már most tudom, hogyan. Ennek szegénynek még arra sincs ideje, hogy a fogait megcsináltassa. Hat foga hiányzik, attól olyan beesett az arca… és a szomorúságtól – sírta el magát.

– No, igazán nem látszik rajta… – mondtam udvariasan.

Az öregasszony kiloccsantott valamit, majd gondosan feltörölte. Aztán üres szemekkel rám nézett, mintha hirtelen semmi se jutna eszébe.

– Az ura gyilkos – hajolt oda az arcomhoz, és aprókat bólintott. – Hat éve dolgozik a vágóhídon. Higgye el, én nem akartam ezt a házasságot, de most már itt van a gyerek. És azt se hagyja békén, már azt is kivitte oda, mindent megmutogat neki, azt is, hogy hogyan csinálják – hát kell ez, tessék mondani, mit tanul evvel a gyerek? Csak a vér mindig, a véres húsok, mert azt szereti… Ha nincs véres hús, nem boldog.

Mindezt az öregasszony pletykálódása nélkül is sejtettem, csak éppen sosem érdekelt nagyon. Az unokája közismert vásott kölyök volt; egyszer magam is megfenyítettem, mikor egy nálánál kisebb fiút pofozott. Mégis, Nedeczkyné gyűlölködését indokolatlannak találtam. Annál is inkább, mert személyesen semmi közük nem volt egymáshoz; még annyi se, mint nekem. Markosné ugyanis a mi körzetünk háztömbbizalmija volt, Nedeczkyék viszont már kívül estek ezen a körzeten. Mért gyűlölni hát valakit, akivel semmi dolgunk? Csupán a férje miatt? Vagy a fia miatt? S végül is, mit tudott magáról Markosnéról? Ahogy a szavaiból kivettem, semmi lényegeset. Inkább a valóság apró részleteit tudta úgy csoportosítani, hogy azok csakugyan félelmes nagyra nőttek. Ez pedig kivételes női tulajdonság – ennyi mentséget találtam a számára. De megérteni azután se tudtam.

Mariann az egyik szomszédunknál szállt meg, s én szívességből vállalkoztam rá, hogy bizonyos pecsét és aláírás végett elviszem Markosékhoz; hátha szüksége lesz tolmácsra. Ismét csak az öregasszony volt otthon. Az elmaradhatatlan rongy most is ott vöröslött a botja végén, azzal csoszogott ki az ajtóhoz. A nagyothallók fejmozdulatával nézett fel ránk.

– Maga az? – ismert meg. – De jó, hogy jön, legalább elbeszélgetünk kicsit. Jólesik ám néha… szegény Ilus sosem ér rá. A felesége? – és szemügyre vette Mariannt.

Mariann, bár semmit sem értett a beszélgetésünkből, zavartan elmosolyodott, és összefogta az esőköpenyét. Tulajdonképpen én jöhettem volna zavarba, a helyzet annyira suta volt. Különösen, ha hozzáveszem, hogy mindig izgatottság fog el, ha külföldiekkel vagyok együtt saját hazámban; szüntelenül azt lesem ilyenkor, hogy jól vizsgázunk-e. Aki beleesik az efféle betegségbe, még olyasmi miatt is hajlamos szégyenkezni, ami végül is hozzátartozik a couleur locale-hoz. Most persze semmi ilyesmiről nem volt szó, csupán egy nevetséges félreértésről. Nem is volt feleségem. És ha lett is volna, vajon össze lehetett volna téveszteni az ő esőkabátját ezzel a ragyogó sárgával? De az öregasszony néha a legnyilvánvalóbb dolgokat is összekeverte, elfelejtette; és Ilus ezt kifogyhatatlanul tudta részletezni.

– Jaj, anya mindig csak bajt csinál, az ostrom óta sosem lehet tudni, mivel lepi meg az embert. Egyszer visszaadta a leveleket a postásnak, hogy itt semmiféle Markosék nem laknak. Aztán amiket álmában összevissza beszél! Szegény öreg… Azért furcsa, ha a saját anyánkat sem értjük. Valami Goszpodárt emleget folyton éjszaka, pedig a családban senki se volt Goszpodár, még az ismerősök között sem – honnét szedi hát ezt a nevet? Nappal meg nem is emlékszik rá. „Ezt csak ti találjátok ki, Kaposváron senkit se hívtak így.” Hogy mért éppen ott? Anya Kaposváron nőtt fel, és sose tudta elfelejteni, mindig visszakívánkozik oda. De hát ez semmi, tudnék én mesélni különbet is. Néha olyan, mint egy gyerek. Az ostromkor, hát akkor is úgy viselkedett, hogy nem bírtunk vele. Egyszerűen nem jött le a pincébe soha, hiába szirénáztak, pedig akkoriban harmadik emeleten laktunk, és persze hogy megkaptuk mi is. Csak egy padlódarabka nem zuhant le, onnét hozták le a mamát a tűzoltók. Mit álltam ki akkor is, úristen! Az ő csökönyössége miatt… És ő még egy hónap múlva is azt hajtogatta, hogy egy madár énekelt odafent. Hát lehet haragudni rá? Fűnek-fának azt mesélte, hogy milyen volt, az orvost is ezzel traktálta: ha az a madár nincs ott, és nem ül a vállára, akkor ő nem él már. De már ezt is elfelejtette, legalábbis soha nem beszél róla, még álmában se. Most a Goszpodár van soron.

Markosné, valahányszor édesanyja viselkedése magyarázatra szorult, mindig színesebben adta elő a pár éves borzalmat. De bizonyára túlzott. Ártatlan bolondként kezelte az öregasszonyt, pedig inkább csak az emlékezőtehetsége romolhatott meg, anélkül hogy a kíváncsisága csökkent volna. Minden érdekelte, mindenhez hozzászólt, s így hamar elárulta a gyengéjét.

– Külföldi hölgy? – nézett most kutatva Mariannra. – Tessék akkor beljebb… – és bevezetett a belső szobába. Pillanatokig sötétben álltunk, mert sokára találta meg a kapcsolót.

– Nem zavarunk itt? – kérdezte súgva Mariann.

– Miért zavarnánk, hiszen hivatalosan jöttünk.

Hirtelen kigyúlt fejünk felett a lámpa; gyenge égő volt, inkább csak árnyékokat bontott ki a homályból. Az egyik falat teljesen elfoglalta egy kettős nászágy, fejtől lábig kékhuzatos dunyha takarta. Nehéz fehérneműszag ülte meg a szobát – s most ez is szokatlanul érzékenyen érintett Mariann miatt. Mit szól hozzá? Észreveszi? Az öregasszony újságpapírba csomagolt linzerestálat szedett elő a sublótfiókból, és kedvesen odarakta elénk.

– Tessék csak, ez házi, ez az én kedvencem. Az unokám elől muszáj elrakni. Ismeri az unokámat?

Mariann udvariasan intett, hogy nem érti a kérdést.

– Nem baj – mondta az öregasszony –, most már itthon lesz nemsokára.

S leült a csipketerítős asztalka mellé, ahol nekünk is helyet kínált. Kényelmesen lekönyökölt, és nézte Mariann arcát.

– Képzelje – sóhajtott sopánkodva –, a vágóhídon szeretne munkás lenni. Pedig én tudom, hogy a háború miatt van ez, ezek már így nőnek fel. Még mesélni is arról kell nekik, hogy akkor hogyan volt…

Mariannt váratlanul érte ez a közlékenység. Hiszen arról volt szó, hogy csak pár percre térünk be, hivatalosan – s most ez a várakozás, a linzer, az öregasszony bizalmas bámészkodása… Láttam rajta, hagy mindezt nehezen tudja hirtelen elraktározni. A vágóhidat sem értette rögtön; igaz, hogy nem is tudtam jól lefordítani. Mulatságos módon először valami klubra gondolt, ahol leöldösik az állatokat – ez kétségkívül az én hibám volt. Mikor kiderült, miről van szó, elkomolyodva nézett az öregasszonyra.

– De hát nem tudják megmagyarázni neki? Egy kisgyerek… ilyet? Ez erős, nagyon erős.

Egy pillanatra ott láttam Mariann feje fölött a diakonisszák kimért, hótiszta fejkendőjét, annyi józan szeretetreméltósággal tette meg a megjegyzését. Aztán felém fordult.

– Ki a gyermek anyja? Ő az a hivatalnok, akihez jöttünk?

Bólintottam, hogy igen. Mariann eltűnődött, de az arca elárulta, hogy még mindig úgy érzi: vajon nem törtünk be udvariatlanul egy idegen lakásba? Pár szóval megmagyaráztam, hogy nálunk az ilyesmit másképp ítélik meg. A háztömbbizalmihoz bármikor be lehet kopogni, s a körzetében ő is bárhova bekopoghat – hogy mi a véleményünk a körzeti közellátásról, a legújabb kormányrendeletről, s hogy mért nem írunk cikket az utcai falitábla számára.

Mariann külön-külön minden szót értett, de az egész magyarázatot sehogy se.

– Szóval, ez olyan ellenőrzésféle.

Ismerve feltétlen jóhiszeműségét, nem csodálkoztam a kérdésén. Íme, egy másik világ; s már az apró, mindennapi fogalmaink is magyarázgatásra szorulnak.

Az öregasszony közben elbóbiskolt az asztal mellett. Ez furcsa volt és intim – egészen másképp persze, mint a halvány körtefény, a szellőzetlenség, a fehérneműszag. Mindketten elmosolyodtunk. Egy öregasszony, egy nagymama, aki annyi mindent élt át a világ egy másik pontján, amelyről Mariann eddig alig tudott valamit, elbóbiskol, és száraz, ráncos kezét minden illem nélkül odacsúsztatja a terítőn a vendég hölgy elé – az efféle, úgy gondolom, olyan közvetlen, megragadó élmény lehet idegenben, amire évek múlva is szívesen emlékszik vissza az ember. „Hogy bóbiskolt az a magyar asszony… még a nevét se tudom… nem is fontos… valamiről beszélt, aztán elszundított.” Nekem is vannak ilyen emlékeim, és őrzöm őket; s most örültem, hogy Mariann is kapott útravalóul egyet. (Nem is sejtettem még, hogy ez az útravaló egyre csak növekedni fog.)

 

Fél hét felé megérkezett Lajoska, de nem minden előzmény nélkül. Rövid időközökben szapora lábdobogás hallatszott be az utcáról, mintha neki-nekilódulva stafétát futnának a keskeny járdán, ugyanakkor különböző kemény tárgyak ütődtek ütemesen a falhoz: a sublóton álló óra összevissza bongott. Kis idő múlva a lábdobogás elhalkult, s a távolodó füttyök is elhallgattak. Meglepetésünkre hirtelen kinyílt az egyik utcai ablak, egy maszatos kéz nyúlt be a belső párkányra, és gyakorlottan megkapaszkodott. Lajoska, mint egy zsák huppant le a padlóra, és hunyorogva ránk bámult. Láthatólag nem volt elkészülve rá, hogy idegeneket talál ott. Gyorsan felállt, és lekapta hátáról a falfestékes iskolatáskát. „Csókolom” – mondta kihívóan, s mint egy növendék vadállat, tisztes távolból körbejárta az asztalt. Szemét nem vette le Mariannról. Lajoska szemei külön említést érdemelnek. Általában kicsik és szürkék voltak, de úgy, mintha állandóan készen állnának arra, hogy nagyra táguljanak és zöldesen csillanjanak föl. De erre csak akkor került sor, amikor nagyon ingerült volt, vagy valami más, megfejthetetlen folyamat indult meg a koponyájában.

– Csókolom – mondta még egyszer, valamivel szelídebben, és ránézett Mariannra, majd gyorsan odaguggolt a széke mellé, és meggyűrögette a lelógó sárga esőköpenyt. – Muris! – nevetett föl. – Egyszer a kanárinknak volt ilyen színe!

S remekül mulatott, hogy ilyen jót mondott: egyszer – mikor a kanári mindig sárga.

Még engem is meglepett, ahogy mindez Mariannra hatott. Korábbi feszélyezettségének már nyoma se volt rajta: egyszerűen el volt bűvölve a gyerektől. Szokatlan megjelenése a szobában, közvetlen és vadóc viselkedése egyszeriben felvillanyozta; s persze, az sem érinthette közömbösen, hogy Lajoska leplezés nélkül rokonszenvezett vele, annyira, hogy még a zsebének legrejtettebb kincseit is kirakta volna eléje, ez csak úgy sugárzott róla – s mindezt megérezhette Mariann. Az öregasszony már kevésbé volt elnéző iránta. Csak késve riadt föl a szunyókálásból, de azonnal fölmért mindent; hogy az ablakát ismét fölfeszítette a gyerek (ezt is az apjától tanulta), hogy itt idétlenkedik egy külföldi hölgy előtt, és még meg sem mossa a kezét.

– Eredj a konyhába – mordult rá. – Mit gondolnak rólad?

Lajoska elbiggyesztette a száját.

– Én kimehetek, de hát nem engem, Ranka mamát keresi a Tauszig néni. Ott vár kint a konyhában.

Lajoska egyszerűen elsikkasztotta nagyanyja neve elől az A betűt; ez is egyike volt a csínyeknek, amikkel halálra bosszantotta az öregasszonyt. Most csak gyanakodva nézett a gyerekre.

– Honnét tudod, hogy kint vár?

– Láttam, mikor jött le a kerten. Megismerem én… s mindjárt mutatta is, hogy milyen Tauszigné: fönt csúcsos, a közepén hasas, lent meg pipaszár, mint a trafikcégéren a dohánylevél.

Hirtelen odahajolt hozzám.

– A néni sose beszél?

Mariann érdeklődve mosolyodott el.

– Mit kérdez a gyermek?

Legszívesebben úgy tájékoztattam volna, hogy a gyermek nem éppen példásan vizsgázik tisztelettudásból, s láthatólag mindent elkövet, hogy megszabaduljon Ranka mama jelenlététől, és egyedül maradjon velünk. Az öregasszony felállt közben, és kicsoszogott a konyhába.

– Mért hazudsz nagyanyádnak? – pirítottam rá Lajoskára.

– Nem hazudtam – nevetett. – Valami zrí volt a parkban, egy dzsipi elütött valakit, biztos azt jött mesélni. Az ilyet mindig elmesélik egymásnak.

Ranka mama valóban sokáig időzött a konyhában; én meg Mariann unszolására beszélgetést kezdeményeztem Lajoskával. Mint egy diplomáciai tolmács, úgy közvetítettem közöttük, kezdetben még tompítva Lajoska kiszólásait, majd pedig belenyugodva: legyen minden úgy, ahogy magától történik.

– A néni már látott taglót? – kérdezte a gyerek.

– Nem, még soha.

– Sokáig én se láttam.

– Milyen sokáig? Hány éves vagy?

– Tizenegy. De csak két éve voltam kint először. A vért csatornákon vezetik el, tetszik tudni. Nem is büdös a vér.

– És sose sajnáltad őket?

– Dehogynem. Azért szeretek ott kint, mert úgy sajnálom őket. De ezt muszáj, enélkül nincsen.

Lajoska Mariann széke mellett ült egy kicsi sámlin, fejét öregesen a tenyerébe támasztotta. Vadócarcán váratlan lágyság gyűrűzött végig. Nem lehetett tudni, hogy honnét indult el, a szájától-e vagy a szeméből, de annyi bizonyos: elmélázása új fordulatot adott beszélgetésünknek, és bennünket is önvizsgálatra kényszerített.

– Kérem, mondja meg a gyermeknek, hogy szeretnék többet tudni róla. Nagyon érdekel, amit mond.

Lajoska felcsillanó szemmel jelezte, hogy ő is hasonlóképpen érez. Mariann fejsimogatását pirulva fogadta, s ahogy a jó szagú, fehér csukló lecsúszott a nyakához, maszatos kezével ő is odanyúlt, tenyere közé vette Mariann kezét, és sorba megnézte a csillogó, lakkos körmöket, mintha mindegyik csiszolt ékszer lett volna.

– A néninek elmondhatom, a néni úgysem adja tovább. (Itt egy kis kemény pillantást vetett rám, hogy értsem: a felszólítás nekem szól.) Nem titok éppen… – tette hozzá.

Mariann megnyugtatta, hogy az ország, ahonnét ő jött, éppen olyan ország, ahol az emberek a rájuk bízott titokkal együtt halnak meg. „Talán ez is a baj…?” Észrevettem, hogy hamvas bőre alatt szinte fizikailag is fölkészül a borzongásokra, amikben része lesz; gondtalan vonásai majdnem tragikusan megértővé váltak.

– Ez a vágóhídi dolog sokaknak nem tetszik – kezdte Lajoska, és egész keskenyre ráncolta a homlokát. – Ranka mamának se tetszik. Pedig nincs igazuk. Tetszik tudni, én azért járok ki, hogy legyen, aki sajnálja a szegény állatokat. A felnőttek mások, azokra már nem lehet számítani. Apára se. Apa már úgy megszokta, hogy sose tudná abbahagyni. Neki mindegy, hogy itthon ultizik a szomszédékkal, vagy ott kint taglózik. De mi – és körülményesen közelebb hajolt –, mi nem akarjuk, hogy ez mindig így legyen. Ezt persze nem tetszik érteni. Ezt csak a mi bandánk tudja. Elhatároztuk, hogy még tizenhárom évig hagyjuk az öregeket, akkor éppen huszonnégy évesek leszünk. És akkor tilos lesz több állatot levágni, a vágóhidakat bezárjuk. Most csak azért eszünk még húst, hogy akkor már elegünk legyen belőle. Tetszik már érteni?

Lajoska megszörtyögtette az orrát, aztán belemelegedve folytatta.

– Én a banda megbízottja vagyok a vágóhídon. Ezt tessék úgy érteni, hogy én készítek elő mindent, hogy a dolog sikerüljön. Nem szívesen csinálom, de muszáj. Valakinek muszáj vállalni. Még a szakmát is ki kell majd tanulnom, hogy mindig ott lehessek. Nekem már nem büdös a vér, pedig először majdnem hánytam. Apa még csak nem is öklendezett soha, meg a többiek se. Azt mondják, hogy másutt nem is tudnának dolgozni. – Cinkosan Mariannra hunyorított. – Persze, nem tudják, hogy én közben sajnálom az állatokat! Nagyon szégyellné az öreg, hogy semmi se lesz belőlem, hogy anyámasszony vagyok. Van ott kint a telepen egy öreg taglózó, az szokott néha inni a vérből. Mindig röhög, és azt mondja: ha iszik belőle, akkor nem ég a gyomra.

Mariannból szinte kilökődött a kérdés: – És te?

– Én is megkóstoltam – mondta Lajoska –, ha meleg, akkor nem is olyan rossz. – Aztán megvonta a vállát. – Másképp hogyan tudjam, hogy milyen. De tizenhárom év múlva már ez se lesz, ezt is megtiltjuk, csak vizet szabad inni. Járt kint a néni a város körül?

– Nem… nem nagyon – mondta Mariann, cseppet szégyenkezve. S már láttam magunkat, ahogy a sivár városszélen bolyongunk ketten, ő mindennek megkérdezi a nevét, mindennek a titkos értelmét fogja keresni, és nem vallja be, hogy törékeny körömcipőjében alig tud lépkedni a barbárul elhanyagolt utakon.

– Arra kint – folytatta Lajoska – még nagy grundok vannak meg rétek, hegyoldalak. Ott kint legelnek majd az állatok, akiket nem vágnak le többé. Nagy csordák, ménesek lesznek a város körül. Ha akarnak, bejöhetnek a városba is. Tessék visszajönni tizenhárom év múlva – mondta kis sámlijáról, és megsimogatta Mariann térdét. – Akkor még nem lesz nagyon öreg a néni.

A csattanós végszóra Mariann felkacagott, de nevetését még utána se tudta fékezni. Ha leplezte is, ez a nevetés nem volt olyan egyértelmű, amilyennek látszott.

Ranka mama ekkor tért vissza a konyhából. Azonnal Lajoskára gyanakodott: vajon mit csinált megint, amin a vendégek – nyilván udvariasságból – nevetnek.

– Most aztán eredj ki! – szólt rá.

– Nem, nem…! – fordult feléje Mariann; s mint egy madár, úgy pittyentette el az idegen szót többször is. Erre én is megpecsételtem a cinkosságot, s megnyugtattam az öregasszonyt, hogy Lajoska csupán az iskolai történeteivel szórakoztatott bennünket. Hitte-e, nem tudom – mindenesetre rögtön rátért a maga újságjára, amit Tauszignétól hallott: Bradáknét elütötte az autó a parkban; nagyobb baja ugyan nem lett, csak elájult, fölmosták, és hazatámogatták a lakására. S a környék most ezt tárgyalta. Bradáknét magam is ismertem. Jelentéktelen kis özvegyasszonyka volt, a közelünkben lakott és varrásból, stoppolásból tartotta fenn magát, az én foszlott holmijaimat is ő szokta rendbeszedni. Az ügy sajnálatra méltó volt, de valahogy most mégse úgy hatott rám, ahogy Bradákné megérdemelte volna. És Mariann-nak is csak pár szóval adtam elő a történteket. Egyáltalán, Ranka mama visszatértével észrevehető zavar zuhant közénk; ahol vele abbahagytuk, oda már egyőnk se tudott visszakanyarodni. Lajoska egy óvatlan pillanatban odasomfordált hozzám, s mintha csak kíváncsiskodva a karórámat birizgálná, azt súgta:

– Búcsúzzanak el, aztán várjanak meg kint a kertkapunál. Mutatok valamit.

Ez a nem várt ajánlat éppen kapóra jött, és Mariann is megörült neki, bár nem hiszem, hogy végiggondolta volna, mit is jelent valójában. Lajoskával való cinkosságunk odáig fajult, hogy perceken belül közönségesen hazudni fogunk az öregasszonynak – a gyerek ajánlatára. Mariann fején fokról fokra ziláltabban festett a hűvös diakonisszakendő, amit én képzeltem oda. De mennyivel izgatóbb volt így! Valószínűtlenebbül más és elérhetetlenebb. Közvetlen bajtársiassága e hirtelen támadt kalandban valahogy engem is érzékenyebbé tett a saját valóságom, a saját életkörülményeim iránt. Mint mikor az ember rájön, hogy vonzása van, s bár a legmindennapibb mozdulatokat teszi, egy idegen számára mindez már varázsolás. Mintha egy tűzemberkével valaki idegen azt közölné: hiszen te folytonos tűz és lobogás vagy! – s attól kezdve maga is érezné, hogy csakugyan tűz és lobogás, és ezen nem lehet változtatni, se megosztani senkivel. Nem tagadom, e pillanattól kezdve Mariann illata, hangja, jelenléte nyugtalanítóan belém ágyazódott, szinte fölébresztett – noha mindvégig Lajoskáról volt szó, és ami történt, az ő jóvoltából történt. De furcsamód úgy éreztem, hogy a gyermeken keresztül Mariann fölém is (mindannyiunk fölé) odahajolt, és pőrén állok előtte. S mintha benne is mozdulat érlelődött volna, hogy a sárga esőköpenyét elhúzza kettőnk közül. Ő maga kívánta, hogy ügyesen füllentsek Ranka mamának, s hogy ne áruljam el Lajoskát.

– Hát már mennek? – esett kétségbe az öregasszony. – Még egy kis linzert tessék… Ilus is jön mindjárt.

Öreges makacssággal tartóztatott, és meg sem akarta hallani, hogy mit mondunk. Végre megértettem vele, hogy majd később visszajövünk, de most dolgunk van. Megjátszott természetességgel Lajoskától is elbúcsúztunk, mintha legalábbis örökre elválnánk; a gyerek színészre való ügyességgel bohóckodta végig a jelenetet.

Jó tíz percet vártunk, mikor Lajoska végre kifüttyentett a kertből. Várakozásunkat Mariann arra használta föl, hogy magyar szavakat mondott ki félhangosan, és minduntalan megkérdezte: „Jó? Jó?” Ez a sokszor elismételt szócska végül már önálló lényként röpködött közöttünk, az állító és kérdő hangsúly elmosódott, csak a szó maradt, a puszta hangzás – s az értelme, egyre meztelenebbül és képtelenebbül, hogy „jó”, hogy valami jó, de már magunk se tudjuk, mi. Lehetetlen volt nem gondolni rá, hogy talán egyedül Lajoska kapisgál helyesen – igazában semmi se jó, legföljebb azzá lehet.

– Ilyen könnyű megtanulni a nyelvünket? – kérdeztem Mariannt. – De vajon érdemes-e?

– Még sehol sem éreztem ilyen jól magamat – mondta meggyőződéssel. – Valahogy most minden más. Itt tudnék feledkezni maguknál. Megérti? Sose voltam még ilyen nyugtalan. Erre az utcára még húsz év múlva is emlékezni fogok.

S elmondta, hogy minek volt a szemtanúja előző nap. Mikor délfelé végigsietett az utcán, itt a Zsák környékén, egy félig vakolt ház előtt szalmakalapos öregúrra lett figyelmes. Már a kalapja is olyan szokatlan volt – hiszen hol volt még a nyár? Az öregúr a kidőlt kertkapu vaskampóján ült, térde közé szorított botra támaszkodott, és fogatlan szájával valami furcsa, monoton zümmögést hallatott. Közben ide-oda ingatta a fejét. Előtte, az olajtócsás járdán, meztelen kaucsukbaba állt, két rózsaszín karjával eltakarta az arcát, mintha sírna. A gazdája, egy kislány, újra meg újra kirohant az úttest közepére, visszaszaladt hozzá, átugrotta, és valahányszor letoppant melléje, mindig fölkiáltott, hogy – „bumm!” – ez volt a játék. S utána nevetve becézte a babát, mintha nyugtatni akarná, hogy ne féljen. Az öregúr közben szorgalmasan zümmögött, mint egy keringő repülőgép. Mariann semmit sem értett a kislány félszavaiból, de – mint mesélte – még éjszaka is ott kísértett benne ez a kép; a járdán meztelenkedő kaucsukbaba és az idegesítő zümmögés. Tegnap még tiltakozva hessegette el, ha eszébe jutott; de most már vonzotta is.

– Húsz év múlva se felejtem el ezt az utcát – ismételte meg, arcán egy új, nehezen leírható vonással, amit leginkább irigy részvétnek nevezhetnék; s finom és inas ujjai ráfonódtak a csuklómra.

– Beszéljen egyszer majd magáról. Mért boldogabb maga, mint én?

Lajoska kisöreges arca hirtelen feltűnt az egyik bukszusbokor fölött; halkan felénk füttyentett. Beléptünk a kertajtón.

– Sokára jöttem – magyarázkodott –, de Ranka mama folyton gyanakszik. Tetszik tudni, az öregek mind ilyenek, ha már nincs más dolguk. Azt hiszik, hogy akkor többet is tudnak mindjárt. De erről – és a kert felé intett – a bandán kívül senki se tud, csak maguk.

A kemény kis pillantást most is megkaptam – még mindig nem bízott bennem eléggé. Pedig hát, minden lehetőt megtettem. Odasúgtam neki, hogy fogja meg Mariann kezét, és vezesse a bokrok között. Nem szólt egy szót se, de azonnal engedelmeskedett.

A kert nekem is újdonság volt, még sohase jártam itt. Csak amit az utcáról bepillantva láttam belőle, a szétfagyott, széttört kerti díszeket, egy megsüppedt lépcsőmaradványt, és a platánfasor mögött a kiégett kastélyból egy saroknyi részletet. A kert, a kastélyrom sokkal tekintélyesebb volt, mint gondoltam. Az „ezüstkirály” – így hívták a régi tulajdonost, bár csak alpakka étkészleteket gyártott – komoly értője lehetett az ízléstelenségnek, a bomba pusztította épület minden maradék szeglete erről árulkodott: századvégi szecessziót romantikus várstílussal vegyített. Lajoska agyában láthatólag fel se merült a gondolat, hogy az épület valamikor másmilyen is lehetett. Így, rom mivoltában volt valóság, múlt nem létezett a számára – azazhogy, ami most volt, a jelen, azt kezelte úgy, mintha a jövőből pillantana vissza rá.

– Egyszer majd itt rendezzük be a múzeumot – mondta, és körülmutatott az omlatag falak közt. – Tessék csak utánam jönni.

Gazzal benőtt lépcsőn ereszkedtünk le az alagsorba. Személyzeti lakások, ismeretlen rendeltetésű mellékhelyiségek céljára épülhetett ez a pinceszerű épületrész. A folyosók tetőzete sok helyütt beomlott, a megrepedezett cement résein még itt, a nyirkos homályban is áttört a gyom.

– Ezek még üresek – mondta, s pár ajtót kinyitott, mintegy szemléltetésül, hogy nem állít többet, mint ami a valóság. Minden alkalommal nagy halom kulcsot halászott elő, és hosszasan választotta ki a megfelelőt.

– Hitte volna? – súgta Mariann. – Nekem sose volt ilyen birodalmam. És ennyi… ennyi…

– Kereste az igazi szót. – Ennyi eszmém!

Lajoska azonnal fölfülelt.

– Mit mond a néni?

Nem egyszerűsítettem a kifejezést, közöltem vele. Lajoska vigyorgott elégedetten.

– Ez semmi – legyintett. – Ezt mind az öregek építették ide. Aztán még ezzel se tudnak mit kezdeni, azt is nekünk kellett kitalálni, hogy mire jó. Persze, most már apa is rájött, hogy mindez nemhiába van itt.

– Édesapád? Hát ő is? – Lajoska most jött először zavarba.

– Nem… Őneki semmi köze a mi dolgunkhoz. Nem is tud róla. Ő a Goszpodárral dolgozik együtt, és a Goszpodár csaló, templomba jár, és mégis csaló. – Kedvetlenül elfordította a fejét. – De erről nem akartam beszélni, ő mégiscsak apu.

A titok mindhármunkat körüllebegett. Még Lajoskát is, aki sokat sejtetően célzott rá, hogy mindent pontosan tud – bár az volt az érzésem, hogy nem mindent, s csak nem akar előttünk szégyenben maradni. Cipője orrával megrúgott egy súlyos, lakattal lezárt ajtót.

– Ez az övék – mondta – ezt még én se láttam nyitva. – S gonoszkodva elnevette magát. – De így se baj, egyszer úgyis meghal Goszpodár, hiába jár a templomba annyit, és akkor apu kinyitja nekem. – Tűnődve foga közé húzta be a két ajka szélét. – Egyszer azt is mondta apu, hogy csak nőjek meg, és ha már kint dolgozom a telepen, majd akkor…

– Te ismered ezt a Goszpodárt? – A név ismerős volt. Vajon ez volna az, akivel Ranka mama álmában veszekszik, s aki Markosné szerint nincs is? – Lajoska rábólintott.

– Persze hogy ismerem. – Aztán vissza is szívta rögtön. – De lehet, hogy nem úgy hívják. – S máris húzta magával Mariannt egy újabb lépcső felé, mely a pincébe vezetett. Itt már csak tapogatózva tudtunk előre haladni. Lajoska valahonnét gyertyát emelt le, s azzal világított. Újabb hosszú folyosón haladtunk végig, rácsos falú, sötét kamrák mellett; az egyik ajtó előtt megállt, kinyitotta a zárat, és a gyertyát magasra tartotta.

– Tessék, a néni lépjen be elsőnek.

Az aránylag szűk odúba rostélyos lyukon áramlott be a friss levegő. A helyiség mennyezetig tömve volt vastag pengéjű késekkel, bárdokkal, csontzúzó kalapácsokkal – s mindez nemcsak félelmes volt, de ilyen iszonyú halomban groteszk is.

– Ah! – sóhajtott Mariann, anyanyelvének könnyed bájával, s kicsit riadtan.

– Két éve gyűjtöm őket – mondta Lajoska szerényen, de lesve is az arcunkat, hogy mit olvashat le róla. – Ha kint járok apánál, sose jövök haza egy-két darab nélkül. És a többiek is a bandából. Ki ahol talál… tetszik tudni. De ilyen nagy kalapácsokat csak a vágóhídról lehet hozni, ott nagyba megy a trancsírozás. Ott van a húsfeldolgozó. Tizenhárom év alatt ez is el fog fogyni, ami megmarad, majd azt is idehordjuk. Itt lesz a múzeum. Már tetszik érteni?

Mariann hangtalanul bólintott. Nem is Lajoskát, inkább engem nézett kutatva, hogy vajon igazán „bennszülöttként” viselkedem-e, alakoskodás nélkül, mint akinek mindez természetes – és megelégedéssel láthatta, hogy ugyanolyan büszkeséggel szemlélem a gyűjteményt, mint Lajoska. Sőt, mintha nekem is részem volna benne, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.

– Most már majdnem mindent tud – mondtam neki. – Ennél különbet tőlem se várhat.

A zár kattant, indultunk visszafelé. A forma kedvéért, s hogy ne fedjük fel a hazugságunkat Ranka mama előtt, mi ketten Mariann-nal az utca felől tértünk vissza a házba.

 

Markosné otthon volt már. A hivatalos pecsételnivalókkal hamar végeztünk, s még hasznos felvilágosítást is kaptunk, hogy a rendőrség mit kérhet számon, mit nem, Mariann további itt-tartózkodásával kapcsolatban. (Mariann elhatározta közben, hogy elhalasztja kissé az utazását, s ezt az időt arra fogja felhasználni, hogy „dantei alászállást” hajtson végre – ez az ő sajátos, kifinomult kifejezése volt.)

Ugyanabban a belső szobában ültünk most is, mint egy órával ezelőtt. Ranka mama régi ismerősként sürgött Mariann körül; Ilus viszont zavarban volt, hogy az anyja nem követ-e el valami ostobaságot. Lajoskát egyszerűen kiparancsolta a szobából.

– Szégyenlem, hogy így megvárakoztattam magukat – mosolygott. – Remélem, jól érzi magát nálunk a hölgy…

Kedvessége nem csupán háziasszonyi volt; értett hozzá, hogy pár szóval is érzékeltesse a súlyos felelősséget, amit a körzete, a köz érdekében vállal. Lehalkította a hangját.

– Látták a közparkot a Szarka utcában?

Intettem, hogy nem.

– Hát azt mutassa meg – mondta. – Arra büszke vagyok. Az utolsó ásónyomig a környékbeli lakosok csinálták, önkéntes lelkesedésből, hivatali munkájuk után.

Mariann ellenszenvesnek találta Markosnét, de érdekelte a szokatlan dinamizmus, amivel a legegyszerűbb dolgokat is előadta. Mintha szüntelenül az őszinteségét bizonygatta volna.

– Persze, akadnak mindig, akik távol maradnak az ilyen akcióktól – s rám pillantott. – Maga tudja, mifélék. A nedeczkyk, ezek a letűnt virágok! – és sokatmondóan legyintett. De nem tudta megállni, hogy mindjárt pletykát is ne fűzzön hozzá. Fojtott hangja olyan indulatokat sejtetett, hogy Mariann is közelebb hajolt, mint akit semmi sem izgat jobban, mint ez: Bradekné balesetének a körülményei.

Markosné szemtanú volt, és egyike azoknak, akik hazakísérték a szerencsétlen asszonyt. Nedeczky is ott volt az összeverődött kíváncsiskodók között. Én, aki ismertem a szereplőket, könnyen el tudtam képzelni a jelenetet: a feketeruhás, törékeny öregasszonyt, ahogy a vörössalakos parksétány egyik padján ül, kezében kopott aktatáskájával (még a férjétől maradt rá, s mikor a férje meghalt, a táskát feketére festette); ahogy a bársonyszoknyáját gyűrögeti, és még mindig nem tudja pontosan, mi történt: hogy ájult-e, vagy csakugyan felmosták már? Még jellegzetes madárarcát is magam előtt láttam, ahogy ide-oda néz, de mindenütt ugyanazok a piros foltok hajóznak a szeme előtt, mint valami megcsupált madár pihetollai; ahogy észre se veszi a fölébe hajló arcokat, a pisztolytáskáján jegyezgető rendőrt, csak hunyorog szaporán, megrándítja a fejét, de a röpködő tollakat így se tudja megállásra kényszeríteni, mind tovább iramodnak – az emberek meg azt hiszik, az ijedségtől kapott hirtelen rángógörcsöt; ahogy a rendőrtiszt az ujja közt sodorgatja a ceruzáját, majd lejjebb hajol, és megpöccinti az öregasszony kezét: „Hogy hívják?” – „Bradákné…” – „Hol lakik?” – mire megint azt motyogja: – „Özvegy Bradákné.” – Markosné szerint Nedeczky is azok között volt, akik erre elröhintették magukat, bár, mikor újból visszatért rá, már csak egy idétlenkedő suhancot említett. Szóval, ferdített Nedeczky rovására, meggondolatlan indulattal, majd visszavonta, mert rájött: egy idős férfiról mégsem tehető fel ilyen otrombaság. Szükségtelennek láttam, hogy ilyen árnyalatokról is tudósítsam Mariannt; de azért jól bennem maradt ez a párhuzamos gyűlölet Markosné és Nedeczky között, s ahogy Nedeczkyné viszontgyűlölte Markosnét – az indulatoknak ez a szívós zűrzavara. Amit még az is tetézett, hogy Ilus, ez a dinamikus, negyven-egynéhány éves nő, ugyanakkor nem titkolt tisztelettel beszélt Nedeczkynéről, akiről „lerítt az igazi úriság”. Mindez annyira torz és ellentmondó volt Lajoska tiszta világához képest, mint egy rossz bábjáték. Mikor később mégis szóvá tettem Mariann előtt, azzal lepett meg, hogy értette; elszánt érdeklődésével már a homályos összefüggéseket is megsejtette. A jelenet a következőképp folytatódott: a röhentésre a tömeg még jobban összepréselődött, s Nedeczky, azzal az „undok kutyájával”, szintén ott könyökölt közöttük, és minduntalan azt kérdezte: „A törpe? Na ugye, megint a törpe!” – Legtöbben nem is értették, hogy mit mond, és mért mondja; bizalmatlanul néztek rá. „Itt? Miféle törpe?” – „Miféle! Hát, aki a piacon kódorog! Mindig ott koslat az ember nyomában, igazán nem tudom, mért engedik… Hacsak nem valami spicli” – tette hozzá halkabban; de Markosné meghallotta. „Hiszen látja, hogy nem engedik…” – mondta valaki. – „Most írja fel a rendőr!” – „Kicsodát? A törpét?” – Míg ez a párbeszéd folyt, Bradáknét lábra segítették, és Nedeczky saját szemével győződhetett meg ostobaságáról.

– De azt hiszik, számít az ilyen neki? Törődik vele? Mindjárt azon károgott, hogy mit keresnek rendőrautók a parkban, hogy már a parkban se lehet nyugton az ember – már mindjárt nyíltan bujtogatott! Hiszen maga ismeri. – Aztán Mariannhoz: – Vagy másutt tűrnének ilyesmit?

Egy szuszra mondta, szinte lélegzetvétel nélkül, s közben ugyanazt művelte a linzerestállal, mint az édesanyja, csak erőszakosabban: tolta oda elénk, a kezünkhöz, hogy ki se tudjunk térni. Aztán felsóhajtott.

– Szegény kis öreg, annak is kijut mindig. Tudják, ez a Bradákné. A háború alatt motorbicikli ütötte el, pedig a légynek se ártott, talán azért is olyan szerencsétlen. Én mondom, a bűnösöket sosem éri baj! – s ránk nézett, mint egy vasárnapi szónok. – Ezért mondom a hivatalban is: aki bűnös, annak oda kell égetni a homlokára a bélyeget. Akkor majd nem tudnak bujkálni – akkor majd kiderül, hogy ki kicsoda!

Markosné még jó ideig fortyogott – nyilván Mariann előtt akart fontoskodni, hogy ellensúlyozza az irigy kíváncsiságot, amit a sárga esőköpeny ébresztett benne. Lopva, guvadó szemmel méregette a ruhadarabjait, mintha legszívesebben a szoknyája alá nyúlna, hogy megnézze, milyen az alsója. Aztán egyszerre felülkerekedett benne a hivatalos póz, és mindenképp rá akarta venni Mariannt, hogy propagálja hazájában az utcabizalmi rendszert.

– Látja, ahogy most elbeszélgettünk, mi mindig így vagyunk egymással. Huszonöt ház tartozik hozzám, egy nagy család. És mindig akad segítenivaló. És az ember örül, ha segíthet.

Hirtelen nyílt az ajtó, és becsapódott a konyhából az égő zsír szaga. Lajoska állt a küszöbön. Lihegett, mintha az utcát kétszer végigrohanta volna. Faarccal szólalt meg:

– A Bradák nénin is jókorát segítettek.

– Mit kotyogsz?

– A srácok beszélik, hogy elkapta a dzsipi. Meg hogy úgyis meghal, mindenki azt mondja.

– Tudod is te! – legyintett Markosné, s kicsit zavartan fordult felénk. – Ezeknek se könnyű eligazodni a fején, Ha defektet kap egy autó, mindjárt azt nézik, hogy milyen golyóval lőttek bele.

S ezzel el is akadt egyszerre a beszélgetés. Kint harangoztak valahol, Mariann felállt.

– Hát nem maradnak még? – kérdezte udvarias csodálkozással, s közben ő is készülődni kezdett. – Mert akkor én is átugrom Bradák nénihez, viszek egy kis meleg ételt neki… – És mintha esendő hóbortot gúnyolna, homlokára tette a kezét. – Képzeljék, van szegénykének valami madara, valami stiglic, annak is muszáj valamit mindig…

Lajoska, aki eddig az ajtónak támaszkodva állt, most egyszerre felütötte a fejét: stiglic?

Az anyja ránézett, hogy szólt-e – vagy csak ő hallotta úgy?

– Mit morogsz folyton?

De a gyerek nem válaszolt. A hirtelen kis csöndtől Markosné kizökkent, és gyorsan magára kapta a nőszövetségi tagok zöld „egyen-lódenját”.

– Tudják, bolondos lesz az ember, mire megöregszik. Az én szegény anyám se különb. De hát jó, legyen meg a kedvük… – mondta, és kinyitotta az ajtót; s azzal az elnéző jósággal búcsúzott el tőlünk, amivel majd a magokat fogja odaszórni a szegény kis öreg kedvence elé. Mintha legalábbis – a maga sajátos módján – Mariann képzeletbeli diakonisszakendőjére pályázott volna.

Lajoska egész a kapuig somfordált utánunk, Markosné onnét parancsolta vissza katonásan. De annyit még utánunk súgott:

– Egyszer majd mutatok valami mást is… – És visszafutott a házba.

 

Ettől a naptól kezdve állandó várakozás és nyugtalanság költözött belém. Mariann közelségének a tudata még a munkahelyemre is elkísért, és kelletlen kötelességeimnek is rangot adott: hogy Mariann mindezt számbaveszi és értékeli. Kölcsönfényétől egyszerre a saját arcomat is markánsabbnak kezdtem látni – különös, bonyolult eszmélődés volt ez! Egyik tünete volt, például, hogy elfásult művészi becsvágyam egyik napról a másikra föléledt. Színek, formák, tónusok kavarogtak bennem, és minduntalan Mariann kíváncsi mosolya villant elő a méltóságteljes drapériák ránca mögül. Az Állami Dekoráció Tervező Vállalatnál dolgoztam ekkoriban, szerény fizetéssel, de megbecsült munkaerőként. Elég kanyargós úton kerültem a Vállalathoz; eredetileg festőművésznek készültem. De hogy mindezt megértsék (és hogy Mariann is megértse – ugyanis az egyik városszéli sétánkon kizárólag erről faggatott), előbb pár apróságot el kell mondanom magamról. Már gyermekkoromban kínzó és egyben lelkesítő látomásaim voltak, nem valami elképzelt világról, hanem mindig arról a legszűkebb valóságról, ami körülvett. Szinte mikroszkopikusan elaprózta recehártyám mindazt, ami elém került; a füvet az apró bolyhaival, a falevelet a hajszálereivel, a tavat a fenék moszat-figurációival együtt érzékeltem. De ugyanígy voltam egy-egy hanggal, mozdulattal is; azzal az egész szövevénnyel, ami közönségesen a reggeli fölkeléssel kezdődik. És mindez folytonosan képpé burjánzott bennem, és makacsul azon ábrándoztam, hogy egyszer meg is fessem ezeket a lázálomnak beillő élményeket. Azt ugyan sose hittem, hogy valami vadonatújat fedeztem fel, mégis boldoggá tett, hogy legalább fölismertem a képességeimet, akármilyenek is azok. Később egy szakértő kritikus kifejtette előttem, hogy amiről ábrándozom, azt legcélszerűbben, szimultanista tébolynak lehetne nevezni. Erre én még elszántabban merültem el mesterem, Hieronymus Bosch tanulmányozásába. Utolsó filléreimből vásároltam meg a mester egyik olcsó kiadású mappáját, alig húsz kép volt benne, azok se színesek – de mit számított! Így még izgalmasabb volt a játék, a színek elképzelése. Az alkotás közvetlen átélésének magasiskolájára kényszerítettem rá magam; s aztán, egy-egy szabad délutánomon, bevonultam az Akadémia könyvtárába, hogy a színes reprodukciókon ellenőrizzem: hol tévedtem, s hol nem. A cizellált részletességgel megrajzolt szakadt bugyogók, a mosolyon is átütő csontvázkonstrukció, a fatörzsekből kivigyorgó szörnyetegarcok, a szántóvető mozdulata, a rothadás víziója: mindez ismerősöm volt, ismerős és rokon. És cseppet sem leverő.

A Zsák, igen, a Zsák. Tizedik éve lakom itt a negyedben, s közben elmúlt az ifjúság. Az ifjúság felelőtlenül látnoki. Ez a meredek, kanyargós utca, mely a régi temetőig elvezet, sok hajdani csavargásomnak a tanúja; s mesteremnek és saját, akkor még friss érzékenységemnek hány kísértetét, merész színváltozatát bújtatja! Itt van a Medve-ház; valóságban otromba terméskövekből összerótt villa, morózusan zárkózott, kicsi ablakokkal, mintha nem élne benne senki, csak a ház élne önmaga, de ha jobban odafigyelsz, alkonyat felé, mikor már az utolsó jegeskocsi is elkocog, Medve kilép a kertajtón, és végigcammog a celtisfás járdán, leül egy padon, szemben a kerületi kereskedelmi iskolával, és addig ül ott, míg az esti tanfolyam hallgatói ki nem özönlenek a nagykapun, főképp kékszoknyás lányok, blúzuk alatt ellenkezést nem tűrő domborulattal – Medve málnázik ilyenkor a padon, aztán feláll, ott cammog közöttük, majd becsukódik ismét a kertkapu. A fodrászszövetkezet cégére fölött, a padlásablakon, mint hagymafüzérek lógnak ki a hatodik hónapban elhajtott csecsemők fejei, körbetekerve a napi műszak után összegyűlt hajtincsek fonatával – „nem vitatható, hogy a szülések számát össze kell hangolnunk a napközi otthonok és iskolák építési programjának ütemével”. Itt van a Csöpögő Csap, körülötte kietlen aszfaltprérik, bérházkolosszusok, mindenütt kő és makadám és villanyvezeték; de a Csap kitartóan és fegyelmezetten csöpög, a víz bevájja magát a repedésekbe, titokban ismét találkozik a földdel, szétfeszíti a köveket, a házak megroppannak, a tetőkön ecetfa nő, a várost befonja a folyondár, s a Csap folytonosan csöpög, pedig délelőtt is kiszáll a bizottság, és délután is kiszáll a bizottság. Itt van a Központi Hivatal, semmi közelebbit nem lehet tudni róla, ez a Központi Hivatal; halk, kellemes arcú fiatalemberek járnak ki-be a vidám, sárgára festett főkapun, az ablakok párkányán muskátli piroslik, az ablakok mögött leeresztett redőny; az épület felső végénél kicsi gnóm ajtó, vasveretes tölgy (a repedésekből pincebogár, borotvált szörnyetegarc türemkedik elő), az ajtóhoz három lépcső vezet le, de sose látni, hogy ide mikor nyit be valaki. S itt van a többi, a számba nem vett, az elfelejtődött… Az ifjúság felelőtlenül látnoki.

Mesterem féltve őrzött mappáját, akárcsak Nedeczky, én is felajánlottam az egereknek; noha nem szándékosan. Romantikus műterem-szobában laktam akkoriban, zsebemben a Festőművész Egyesület igazolványával. De csakhamar eltanácsoltak az Egyesületből, s a lakáshivatal is rávett – rendeleti úton –, hogy művésznek kijáró lakásomat elcseréljem egy alagsori, kényelmes szobára. E borús hangulatú költözködés közben kallódott el a mappám. Később kiderült, hogy padlásszobai utódom tévedésből a kiselejtezett kacatok közé rakta.

De akkor már csak képletesen érdekelt a mappa sorsa; más vizeken eveztem; drapériafodrok és hullámredők csaptak össze fölöttem.

Mariann ezt a furcsa átalakulást szinte izgalmasabbnak találta bennem, mint szenvedélyes visszaemlékezéseimet „azokra a régi időkre”. Egy hosszú délutánt kóboroltunk együtt a város körül, végiglátogatva Lajoska grundjait és hegyoldalait. Az első szép kora tavaszi nap volt. Mariann, vállára vetve sárga esőköpenyét, átadta magát a bujkáló szél erotikájának. Egyszer azon kaptam rajta, hogy lehunyt szemmel lépked mellettem, időnként hozzám érintve könyökét, hogy így tartson egyensúlyt. Hirtelen bátorságot véve, belekaroltam.

– Mért bízik ennyire bennem? Így én is elveszítem az önbizalmamat…

Elhagyott téglaégető mellett álltunk; a szellős szárítóbarakkok rácscsíkjai katonás rendben rajzolódtak a friss fűre. A barakkok mögött sárgás domboldal-szakadék: a bánya. Egyszerre váratlan erővel kísértett föl bennem Hieronymus szelleme, a szimultanista téboly, közel húsz év híradója; az anarchikus, maguknak élő bogáncsok korszaka, a domb és a rét őskora, a „vad kecskék vad csapásai”, egy-egy kék, piros virág szeméremszirma; aztán az első tégla és az első barakk, a mélyülő bányaüreg, ahol soha többé nem tudott gyökeret verni virág, mert mindennap utolérte a csákány, de még így is olyan mesebeli volt minden, mintha csak angyalok szórakoznának, hogy túlságosan ne unják magukat; aztán ismét a bogáncsok, mert az angyalok sértődötten visszavonultak valahová; azóta kecskék se tanyáznak itt – egyszer megjárta egyikük: a fű között gránátba botlott, s ez maradandó emlék; akkor jöttek a hosszú éjszakák; a kecskehús drága lett, a téglavetőkre alig lehetett ráismerni a feszes egyenruhákban, akárcsak a többi téglavetőre, akiket lerongyolódva hajtottak idáig az egyenruhások, s mert esett az eső, a szárítók alá állították őket, hogy legalább addig ne ázzanak, míg a bányában rájuk nem kerül a sor, s meg nem kapják a sortüzet; azóta hiába minden, terv, városrendezés, önkéntes munkásbrigádok, ez a pár négyzetkilométernyi terület konokul ellenáll, az építkezés félbemarad, az egyik barakkot fölépítik, a másikat lebontják, csak a bogáncs tenyészik, mert az időtlen – s mintha tudná is, hogy ott kell strázsálnia, mert ki lesz a tanú, ha a sortűz megint megismétlődik; és hagyták a bogáncsokat.

Mariann figyelemmel végighallgatott; ott ültünk az egyik szárító deszkáján. Köpenyét odacsúsztatta az ölembe, s féloldalt dőlve ráhajtotta a fejét, mint aki mesét hallgat; s időnként úgy szólt, úgy bólintott közbe, mintha az angyalokat, kecskéket, bogáncsokat bármelyik pillanatban visszakérdezhetnénk: csakugyan így volt?

– De hogy tudta mindezt elfelejteni? Hogy így lássa? – kérdezte oknyomozó makacssággal.

Nem titkolta, hogy számára – igazán – éppen ez a türelmes öncáfolat volt tanulságos, ez a merész kísérletezés, a fonák kipuhatolása.

– Látja, hogy nem felejtettem el – mondtam, s ujjam hegyével rajzolgattam a bőrére. Haja kis háromszögű ékben benőtt a homlokába. Talán ettől volt olyan gyermekien kérdező és csodálkozó az arca? Először ezt a pihés háromszöget csókoltam meg. Mariann nem mozdult. Másfél hete találkoztunk először. Akkor se mulasztottam el, hogy az arcába próbáljak nézni, a halvány festékréteg alá, a gondtalan ráncok még alig látható rovátkái mögé: szép volt Mariann, de szomorúan szép, magányos és üres. Akkor úgy képzeltem el: szordinós, borostyános kastélyban él, a parkban felkavicsolt kerengők, de ezek a kerengők mindig visszatérnek önmagukba, andalító kiúttalansággal. És most…

Mariann hirtelen felült, szájára tette az ujját.

– Hallja?

Kezét nem húzta el a kezemből, úgy kérdezte megint:

– Hallja? Milyen gyönyörű… és éppen itt!

A sivár, elhagyatott táj, mintha egyszerre fölragyogott volna. Mindketten fölnéztünk a magasba.

 

Másnap, Bradáknénál, váratlan élességgel idéződött fel bennünk ez a jelenet. Mariann nagy csokor virágot vett, s azzal állítottunk be a beteg asszonyhoz. Előttünk Markosné járt ott, sőt Nedeczkyné is betért a piacról jövet; nyilván ők újságolták el Bradáknénak, hogy a negyednek külföldi vendége van. A kis törékeny öregasszony elpityeredett a virágcsokor láttán. Senkije se volt. Az a nap, mikor az urát kikísérte a régi temetőbe, emlékezetében sugárzó állóképpé változott; de olyan szomorúság, amilyenről a könyvek szoktak írni, akkor se volt benne.

– Lelkem Kálmánka haragudott is volna – mesélte. – Ami volt, úgyse múlik el egészen. Azt mondják, most más világ van. Én nem hiszem el. Mindig ugyanolyan az, csak másképp gondolják. Őt is csak eltemettük, szegényt, de hát mindennap eltemetnek valakit. Úgy volna okos, ha egyik se fájna nagyon.

Mindig így beszélgetett, mindig ugyanarról, közben átszámolta a stoppolni-, varrnivalókat, az egész motyóra cédulát tűzött, maga mellé rakta – „ami elvásik, csak kifoltozza valaki”.

Most csukva volt szekrény, fiók, a varrógépen halvány porréteg, cérnaszálak gubanca; Bradák néni ott feküdt a félhomályos szobában, csak a rézágy vaskos gombjai csillogtak négyfelől, mint négy örökmécs. Mariann meghatott szótlansággal nézett körül, mintha azt keresné, hogy hova rejthetne el feltűnés nélkül valami ajándékot, amitől a szoba lassan kivilágosodna. Az talán elűzné a nyomasztó előérzetet, ami mindkettőnket elfogott, mikor beléptünk. De Bradákné hamar abbahagyta a pityergést (ami szintén csak az örömtől volt, hogy lám, az emberek jók) – és derűsen mosolyogott. Egy ideig az volt az érzésem, hogy könnyebb agyrázkódása lehet, s onnét ez a furcsa és indokolatlan eufóriás viselkedés; még a gondolatugrásai is olyan kedvesen meghökkentőek voltak. Először arról beszélt, hogy miken járt az esze, mikor az autó elütötte. Éppen az egyik magkereskedésből jött hazafelé, a stiglicének vett eleséget.

Mariann nem akarta félbeszakítani, de azonnal körülnézett. Egy pillantással odakalauzoltam tekintetét az ablakhoz: a csipkefüggönyön áttetszett a kalitka körvonala, s a rácsos négyszög közepén egy apró, sötétes árnyék.

Bradákné folytatta:

– El se hiszik, milyen más volt, mikor még nem jártak villamosok a park mellett. Azóta nagyon ijedősek a drágáim. Pedig volt mindig egy köztük, amelyik a tenyeremből evett. Tudják, ahol az autó elütött, egy pad állt valamikor… Igazán nem tudhatták, hogy oda igyekszem. Aztán csak megtörtént. A sok finom mag meg mind szétszóródott. De azért nem baj, ott is megtalálják, legföljebb a verebek majd.

Fel akart ülni, de erőtlenül visszahanyatlott. Mariann gyengéden a hóna alá nyúlt – az öregasszony intett a fejével.

– Köszönöm, inkább csak így maradok. Ugye, elnézik nekem? Főztem volna egy kis teát. Így csak fecsegni tudok maguknak. Kedves, hogy eljöttek hozzám. Jaj, mit is adhatnék cserébe… – s az arcához emelte a kezét.

– Semmit, semmit – mondta Mariann. – De, ha mi segíthetnénk…

Bradákné eltűnődött.

– Azt az albumot, ha ideadnák – mondta –, azt a pirosat, ott a szekrény tetején.

Leemeltem, és a kezébe adtam.

– Megmutatom az uram fényképét. Ő volt harminc évig az egyházi pénzbeszedő.

Csendben várakoztunk, míg a albumban lapozott. Mariann háttal ült az ablaknak, szőke haja hátulról kapta a fényt, a könnyű bodrokat úgy világította át egy sugár, mintha kárpótolni akart volna a homályért, ami megülte a szobát. Bradákné soká lapozott. Mariann megérezte, hogy nézem. Odébbtolta a széket, hogy a fény az albumra essen; s csak akkor pillantott rám mintha szégyellte volna, hogy olyan önmagáértvalóan szép és ápolt.

Bradákné felénk csúsztatta az albumot.

– Nézzék csak…

Pöndörödő szélű, sárgás fényképre mutatott. A kép magas, szimpla galléros férfit ábrázolt, háttérben a milánói dóm makett-körvonala látszott halványan. Ez volt Kálmánka. Oldalszakáll, zsakett, kicsi bajusz. És a dóm. Mariann körberajzolta ujjával a dóm kupoláját.

– Éjszaka szép igazán.

– Tetszett már látni?

– Ó, sokszor.

– Mi is készültünk egyszer… Az uram örülne most, hogy maga látta. Az is nagy dolog ám, beszélni valakivel. Nem mesélne róla?

Mariann közelebb hajolt, s tovább rajzolgatott a dóm körül; hogy körülötte milyen épületek állnak, és milyen belül, az oldalajtók, az íves ablakok fénytörése. Csupa apróságot mondott, ami most mégis intim közelségbe hozta a dómot, és ujja nyomán a képzelt vonalkák teljesen behálózták a zsakettes pénzbeszedőt.

– Hogy örülne most az uram! – ismételgette Bradák néni.

Jó két órát maradtunk, akkor észrevettük, hogy fárad, noha egyre újabb kérdéseket tett fel. Búcsúzkodásunkra hirtelen megélénkült a madár a kalitkában. Előbb csak pittyegve, majd egyre bátrabban énekelni kezdett. Kint a téglaégetőnél hallottuk ugyanezt az éneket. Mariann félrehúzta a függönyt, de a stiglic akkor se hagyta abba a füttyögést: kis piros foltja egész felborzolódott az igyekezettől.

– Sose búsul a kalitkában? – kérdeztem.

– Ha búsulna, elmehetne – mondta Bradákné. – Reggel mindig kinyitom a kalitkát meg az ablakot is, hogy akar-e elröpülni. Aztán mindennap örülök, hogy mégis ittmaradt. Ismerik Markosnét? Az volt úgy azelőtt, hogy észre se vette, ha itt járt, most meg mindjárt azt becézi. Hogy nem is tudta eddig, milyen szépen énekel. Most meg egyszerre meghallotta.

Összenéztünk Mariann-nal: ez meglepő. Éppen Markosné?

– Mert nem rossz asszony ám… Pedig tudom, sokat beszélnek róla. Hozzám mindennap eljön. Éppen máma mondta, hogy megbüntették a rendőrt, aki az autót vezette – de hát miért? Én nem engedtem volna.

A stiglic elhallgatott. Az öregasszony megkért, hogy öntsek friss vizet az itatóba, s közben megjegyezte: már gondolt arra is, hogy odaajándékozza a madarat Markosnénak, hiszen ha vele történne valami (a baleset óta tompa fájást érez a fejében), mégiscsak elgondozná helyette – vagy szabadon engedné.

– Meggyógyul, Bradák néni – vigasztalta Mariann. – Biztos meggyógyul.

Az öregasszony kedvesen úgy tett, mintha igazán hinné.

 

Ez a lírai látogatás váratlan folytatása volt előző napi közös sétánknak. De még erről a sétáról se mondtam el mindent. Mariann fektéből fölemelkedve fülelt, amíg a madárfütty el nem halt a bányadomb mögött, aztán visszaejtette a fejét az ölembe. Türelmes, apró kis kérdésekkel faggatott. Kis idő múlva ismét az elkallódott mappára terelődött a beszélgetés – hogy végül is hogyan fordítottam hátat önmagamnak, hogy jutottam el idáig? Ez érdekelte most. És én őszintén elmeséltem az egyik utolsó kompozícióm történetét; s azt hiszem, még soha nem gondoltam végig ilyen tanulságosan a sorsom alakulását. A döntő fordulatot Genesis című képem okozta. A háborút követő zsibbadtság, a hirtelen beálló veszélytelenség, az álnokul idilli csend: emlékszem, ez szülte a képet. Hogy ez a csönd milyen gyanús; a harmónia, ami következetesen valami gyalázatból tud csak pillanatokra kinőni. Ez se volt éppen vadonatúj élmény… de ha szépítgetés, előítélet nélkül éli át az ember, valahogy mégiscsak azzá lesz. Nagyjában ez volt a kép eszméje; megtoldva azzal az ösztönös igyekvéssel, hogy a részleteket felbontva, szétboncolva ábrázoljam, ahogy a börtönrács szabdalja szét a rácson túlit, az elérhetetlen látványt; analisis ad absurdum. Ahogy a rab a rácskockákat még tovább aprózza, s mivel teljes ablakot nem nyithat – és mert teljességre vágyik –, előbb meg kell cáfolnia magát… Hetekig azzal áltattam magam, hogy közel ötször négyméteres vásznamon valamiféle földtörténet-látomást sikerült megvalósítanom. A kép emlékezetes vihart kavart fel a Modern Tárlaton, s már a harmadik nap leszedték a falról.

– Akkor jelentkezett a Dekorációs Vállalatnál? – kérdezte Mariann.

– Pár hónappal később. De közben még történt egy és más… Érdekli?

– Hogyne. Talán sejtem is.

– Mire gondol?

– A következetességére.

– Arra én is csak most kezdek ráeszmélni.

S emlékeztettem, hogy valamelyik nap azt kérdezte: mért vagyok én boldogabb, mint ő. Hát, nem olyan egyszerű ez. Most mindenesetre kezdett visszalopakodni belém valami jóleső nyugtalanság. És ez csakugyan hasonlított a boldogsághoz. De mi volt az a megkönnyebbedés, amit a vásznam elpusztításakor éreztem? (Egy nyári délután darabonként égettem el a kályhában.) Azt hiszem, sereg apróság összejátszott. Egyszer véletlenül összeakadtam a kritikusommal egy rakparti kocsmában (annak idején ő is szorgalmazója volt, hogy a tárlatról, és egyáltalán „a művészet porondjáról” kiutasítsanak); s most hátulról lepett meg, és odafurakodott mellém. Éppen nyúltam a söröspoharam után, és emeltem a számhoz: a fehér pamacshab olyan egyértelműen biztató, olyan barbárul egészséges volt a tetején, mint egy reklám: ez van, ez a lényeg. „Most leleplezem magát. Látja, ez hiányzik a Genesisből!” – mondta nevetve. Hirtelen megzavarodtam. „Micsoda?” – és törölgettem a szám szélét. Ezen külön mulatott. „Hát, hogy ilyen jó habja van a sörnek. Nem kell azt elsikkasztani. És ezzel füllentenek maguk nagyot; szégyenlik, aztán titokban jót söröznek.”

Mariann kis nevetéssel ráncolta a homlokát.

– Ez minden…?

– Nem minden – mondtam. – De nem is semmi. És ez a csábító benne. Persze, a nyomorúság is segített – tettem hozzá tárgyilagosan. – Egyetlen képemet se tudtam eladni. Aztán a rendőrség is kezdett érdeklődni: miből élek? Hogy ezután miből szándékozom élni? S ha egyszer minden összejön… Az egyik dolog nyomja a másikát – egy nagy költőnk szépen írja ezt; fordítsam? – Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ… – De azért mégsem egészen ez. Nemcsak ez. Valahogy én is megcsömörlöttem. Az a sörhab – gondoltam – talán mégse mindenestül butaság. Végre is, úgy velejéig sose próbáltam ki. Magam se hittem, hogy annyi élvezetet fogok találni a drapériák művészetében. Egy új világ nyílt ki előttem – a kendőzés technikája és pátosza, az egyöntetűség optimizmusa. Ismeri azt – ötvenes sorokban menetelni egy hatalmas téren, egyetlen dobbanás a levegő, egyetlen arc, a kiáltások, a csend is egy. „Változz meg!” – igen, megváltozni, ez a mérce, a követelmény, ez tölti be a tér minden zugát; s az ember egy idő múlva önként adja át magát. Persze, ilyenkor a dekoráció is más, mint mondjuk egy tárgyalóteremben. A tereket másképp díszítjük, lehetőleg sok zászlóval. Nem vette még észre, hogy mozgékonyságuk ellenére is milyen példaszerűen egységesek a szélben? És az ilyesmi észrevétlenül hat. Jól beválnak ilyenkor a nagy, szimmetrikus színfelületek. A tömbök valamelyikén elhelyezkedik, megnyugszik a pillantás, szinte azt mondhatnám, belenyugszik – és ez a megváltozás előfeltétele. Mi ehhez képest a részletek monomániás elkülönítgetése? És nem ilyen pillanatokban mutatkozik meg inkább az igazán magasabbrendű? Komolyan vettem a munkámat. Igyekeztem a végső értelméig lehatolni. Szakmunkát készítettem a Dekorácicó alapelveiről, sok ábrával, színmintával, külön fejezetet a drapériaredőzés kombinációiról, a különböző stílusú épületek egységes díszítéséről. Aztán a belső tér állandó dekorációja, az iskoláké, kórházaké, középületeké – a jelmondatok elhelyezése. És mindezt úgy, hogy egyezzék a hangulattal, amit az alkalom és cél megkövetel. Ezer probléma.

– És most? – kérdezte Mariann.

Kissé rossz lelkiismerettel, hogy szakszerű előadásom ennyire hosszúra nyúlt, enyhe gúnyt véltem kicsendülni a hangjából. De ez csak futó érzés volt, pillantása nyomban meg is cáfolta.

– Most már többet tudok – mondtam.

S mint az ő finoman festett arcán az új, mélyült vonások – úgy derengtek föl előttem újra Hieronymus mester elpusztíthatatlan szakadt bugyogói, egy-egy aprólékosan megrajzolt, kidülledő szempár, de beleszőve most már a jól ismert, gonddal redőzött drapériákba is – és ez minden eddiginél igazabb látomásnak ígérkezett.

Kértem Mariannt, hogy induljunk, olyan belső nyugtalanság fogott el. Nem kellett magyarázkodnom, megértette. Alkonyodott már, és hűvös szél csapódott a bányahorhosba, mikor egymásba karolva elindultunk a szárítók mellett. De még jó pár perc beletelt, mire hűséges kísérőinket is észrevettük: fent a bányadomb peremén öt fiúalak tűnt fel hirtelen; előbb egymás mögé sorakoztak, majd elképesztő ügyességgel leereszkedtek a meredek lejtőn, és lent megvárták egymást. Lajoska vezette őket. Kiderült, hogy már a régi temetőtől kísértek bennünket, de nem akartak zavarni; csupán arra voltak kíváncsiak, hogy igazán megnézzük-e a grundokat, lejtőket, amelyekről Lajoska mesélt. Meg voltak elégedve velünk.

– Csak itt ültek sokáig – mondta Lajoska, miután odavezette hozzánk a társait. – De láttuk, hogy nagyon beszélnek, azért nem jöttünk.

Aztán sorba bemutatta a négy másik fiút. Lajoskának komoly tekintélye lehetett előttük, mert az ő intésére léptek közelebb, és mind ugyanolyan feszes biccentéssel köszöntek; és hagyták, hogy Lajoska beszéljen helyettük. Csak nagy kék meg fekete szemüket meresztették Mariannra, mint valami biztató csodára. Az öltözete mindegyiküknek más volt, mégis úgy festettek, mintha egyenruhában lennének. Szakadás, folt, horzsolás – csupa cinkos jel volt rajtuk; s az a kisöreges öntudat, ami már Lajoskánál is úgy elbűvölte Mariannt. Izzadós tenyerüket készségesen nyújtották felénk, mikor elvakkantották a nevüket.

– Vidus vagyok. (Piroskockás ing, szeplős arc, ujjnyi magas haj; a homlok vízszintesen ráncolt.)

– Tóth Gercsi. (Kincstári zubbonyból készült kabát; szigorú keskeny száj; különböző helyen forradások.)

– Béla. (Zömök, húsos, feszül rajta a ruha, combja és a nadrág szára között alig van rés; arca lányos.)

– Hadnagy Pál Terus. (Fekete bozont, nagyon piros arc; a nadrág fölött kék leánykaszvetter, övvel összefogva.

Ennek az utóbbinak újra kérdeztem a nevét.

– Mért vagy te Terus?

Egy pillanatig hallgattak, majd összenéztek; aztán Lajoska válaszolt.

– Az nem az ő neve, hanem a húgáé.

Újabb csönd. Mariann kérdően nézett rám, majd Lajoskára. A gyerek leszegte a fejét.

– Tetszik tudni, az ő húga tagja volt a bandának, de tavaly meghalt, és most őt hívjuk Terusnak is. Ha én meghalnék, akkor Gercsi kapná meg a nevemet.

Fázósan zsebre dugta a kezét; csípősödött a szél.

– A néniék is jönnek hazafelé?

Mariann bólintott.

– De most ti vezessetek. Merre menjünk?

– Menjünk a csikóréten át – ajánlotta Lajoska. – Azt úgyis elkerülték délután.

Útközben Mariann megtanította a fiúkat egy nyúlfarknyi dallamra, amit ha sokszor egymás után énekeltek, egyre mulatságosabban hangzott. A salaklerakodó mellett Lajoska odalépett hozzánk. Előreintett a fejével. Messzire elnyúló sötét halomsor húzódott előttünk, a salakkupacok bukdácsoló púpjai. Még a fű sem élt meg itt, a föld csupasz volt, keményre döngölt; de a tágas térség lágy hajlattal olvadt bele a domblejtőbe.

– Itt lesz a csikólegelő – mondta Lajoska. – Itt jó helyük lesz majd.

 

Nedeczkyné egy fél délelőtt kereste a zöld cseréptányért, amin a primőröket rendezgette valamikor, hogy tetszetősen mutassanak. A szűk lakásban, noha gondosan őrzött mindent, valahogy mégis el-eltűntek a holmik; amíg a régi, vidéki kúriájuk megvolt, semmi se veszett el soha. Szinte félt is, hogy Mariann mit fog szólni a szegénységükhöz – elhiszi-e, hogy nem mindig éltek így, ilyen kopottan, ilyen méltatlanul?

Másnap estére voltunk hivatalosak hozzájuk vacsorára, s Nedeczky külön is megkért, hogy vegyem rá Mariannt, fogadja el a meghívást. „Látom, ti már jól összemelegedtetek!” – jegyezte meg, kis irigy bizalmaskodással; de sürgetése mögött egyéb is volt, egyéb féltékenység: bosszantotta volna, hogy esetleg épp ők esnek ki Mariann „érdeklődési köréből”. A negyedben hamar híre ment, hogy merre, hol tűntünk fel. Markosné puszta fontoskodásból is továbbadta, hogy milyen látogatója volt; Tauszigné viszont mindent híven tudósított Nedeczkyéknek s másoknak is. A hálózat jól működött. Mariann személye általában kíváncsiságot keltett; az utcán utánafordultak, s ha bement egy boltba, volt, aki csak ezért szintén vásárolt valamit. Mintha puszta járása-kelése elárult volna valamit arról a világról, ahonnét cenzúrázva jöttek a levelek, felbontva a csomagok, s amelyet irigyelni vagy megvetni, így – Mariannon keresztül – mégiscsak közvetlenebb élmény volt, mint a napilapok hírei nyomán. Hosszú évek óta Mariann volt az első fecske, aki magános utazóként jelent meg a negyedben. „A fasiszta uralom lerombolta gyönyörű fővárosunkat, de ma már elmondhatjuk, hogy hónapról hónapra több külföldi vendég látogatja újjáépülő hazánkat. Gyönyörű létesítményeink kivívták a külföld csodálatát.”

– Magának hogy jutott eszébe, hogy hozzánk látogasson? – kérdeztem egyszer tőle. S kicsit elpirult.

– Unalomból – vallotta be őszintén; meg, hogy a prospektusokból is hiányzott.

De erről nem szívesen beszélt. Utólag szégyellte már, hogy szinte gyermekes szeszélyből kerekedett útra; úgy érezte, valami igaztalan és sértő van ebben – s bizonyos melankóliával emlegette, hogy milyen más lesz majd otthon. Az egyetemi városka utcáit már kora reggel fölsöprik, és szappanos vízzel végigmossák a köztisztasági autók; a könyvtár kupolás márványépületén nincs egyetlen repedés sem; a város szentjéről elnevezett téren utoljára százötven éve végeztek ki egy férfit, aki tulajdon lányát próbálta megkörnyékezni; a könyvtárteremből, ahol dolgozik, éppen a gleccsertóra lát le, s a tó vize hetekig még hullámot se vet.

Mielőtt Nedeczkyékhez indultunk volna, felmentem Mariann lakására. Az Idegenforgalmi Hivatal ódon hangulatú luxusszobákat bérelt magánosoktól, és szálloda híján (javarészüket földig rombolta a háború) így helyezte el a nem hivatalosan érkező külföldieket. Mariann is egy ilyen szobában lakott, a morózus Medveház közelében. Feketével, csokoládéval kínált meg, amit még otthonról hozott, s látszott rajta, hogy élvezi háziasszonyi szerepét: otthonosan, de ugyanakkor óvatos tapintattal nyitogatta az idegen fiókokat.

Az asztalon nagy halom külföldi folyóirat hevert; belelapoztam párba.

– A magáé?

– Nem – mondta, és az intarziás sublóton kocogott a. csészékkel. – Már itt találtam. Azt hiszem, a háziak, kedvességből…

– Vagy a Hivatal.

– Igen? – csodálkozott el.

– Nálunk nem lehet vásárolni effélét.

Mariann cukrot pöttyentett a két csészébe.

– Hogy legyen is bennük valami – nevetett, és félretolta a folyóiratokat.

A csésze fölött egymás arcába hajoltunk, az illatos gőz állunkhoz csapódott. Érzelmes közjáték – de miért ne? Miért szégyellni? (Sörhab.) Kezünk illedelmes maradt, az arcával végigsimította az arcomat. Közben ráfeledkeztem: hogy lüktet a nyakán egy ér; s a kék taftruhája minden mozdulatra neszezett. Elhúzódott, és hörpintett a kávéból. Az asztal alsó lapjáról ökölnyi, selyempapírba göngyölt csomagot sodort le a szoknyájával. Titkolózva kapta fel.

– Mi az?

– Emlék.

– Kibonthatom?

– Nem… – de már kezdte szétbontani.

Szürkésbarna, csillogó salakdarab volt a papírban.

– A csikórétről?

– Igen – s visszagöngyölte ismét a papírba.

– Majd otthon beledobom a tóba – mondta. – „Tetszik már érteni?” – s próbálta utánozni Lajoskát.

Indulnunk kellett. Mariann kisietett a hallba, és a cipői között matatott. Valahonnét halk csapzuhogás dorombolt át a falon. kihajoltam az ablakon. A város fölött most gyulladtak ki a neon csillagok; az igaziak távol, elmosódva pislákoltak.

– Ez szép – mondta később, odalépve mellém.

– Ez gyönyörű – válaszoltam, s becsuktam az ablakot.

A lépcsőházban szándékosan nem gyújtottunk villanyt, de mikor az utcára kiérve is sötét fogadott, muszáj volt elnevetnem magam: szegény Nedeczkyék! Áramszünet. – „És ezt hívjuk mi gazdasági fejlődésnek. Egy milliós városban ilyet! S ha még csak véletlenül, de folyton, szüntelenül! Az ember még a vendégei előtt is szégyenben marad. Szocializmus. Nem így van?” – Útközben előre elsoroltam Nedeczky várható reflexióit. Kamaszos játék volt – de a társalgás menete engem igazolt. Néma kuncogásaink viszont megóvtak attól, hogy túlságosan belemerüljünk a politizálásba, amire Nedeczky láthatólag felkészült.

A régi bútorokkal telezsúfolt szobába épben beleillett az ernyős petróleumlámpa, melyet Nedeczkyné az asztal közepére állított. Így, ebben a világításban a beszélgetés is hamarább terelődött a múltra; s abban mindketten kifogyhatatlanok voltak. Nedeczky a tűzvészt mesélte el – élete nagy történetét. – Hányban is?… Lassan negyven éve. Éppen ellenőrző körúton volt, s az egyik uradalomban szállt meg. Este még kikocsikáztak szalonkahúzásra – „két sneff esett, kérlek, harántrepülésből, sose felejtem el” –, és tíz felé már égett a fél falu. Micsoda kongatás volt, kolompolás! Csak persze fegyelem semmi. Mint a barmok.

Az asszony közbeszólt:

– Az ember szégyenli bevallani… Azért szép is az a nagy tűz. Én akkor láttam először. Fiatalasszony voltam…

Az urára nézett, s az bólintott; a kis összjáték elárulta: a történet kitérője az asszonyt illeti. Egy árvát, egy kisfiút ők is magukhoz vettek akkor, a szülei odavesztek a tűzbe, s a gyermek is csak úgy maradt meg, hogy az anyja belekötözte a vödörbe, és láncon leengedte a kútba.

– Nekünk nem adott az Isten, sajnos – mondta Nedeczkyné. – Ezért neveltük fel, ezért taníttattuk… Most mégis magunkra maradtunk.

– Ő az?

Mariann egy ovális képre mutatott a vitrin mellett: négy év körüli, trikós fiúcska, labdával.

Nedeczky bosszúsan legyintett.

– Ő, igen. Bár ugyan nem érdemli meg, hogy itt őrizgessük.

– Miért? Mi történt vele?

– Mi? – csattant fel. – Janicsár lett, kérem. Mert ez ilyen világ. Még az apjukat is megölnék, ha egyszer úgy fordulna… És én csak a nevelőapja voltam. Aztán egy szép nap rájött, hogy úr vagyok, dzsentri! És ezt már szégyellte a fiatalúr. Belénk rúgott.

– Majd megöregszik – csitította az asszony. – Mi is hibásak voltunk.

A tűzvész már csak ürügy volt, most már a lassú, mérgező keserűség dolgozott bennük. Nedeczky vette át a szót. – A tűz egykettőre végigharapózott a szérűskerteken, belekapott a szántók boglyáiba – „pedig ásattam, kérlek; ásattam árkokat, én aztán nem néztem, hogy ez meg az kié, hiszen minden közvagyon, hát nem igaz, akárkié is?” – de mikor az uradalom felé közeledett a tűz, csak ómmogtak a béresek, hogy ide már katonaság kell. És ha nincs? Vesszen oda az ólakban ötszáz sertés? S akkor odaáll az egyik béres, hogy ő nem megy be a tűzbe: – „Én hagyom a részemet veszni!”

Nedeczky fölemelte a hangját, megismételte:

– Csak így… hogy ő hagyja a részét! Hát lehet ezt? Szabad ezt? Nem szeretem a fenyítést, de ott a helyszínen megbotoztattam. Muszáj volt. Mert így kezdődik a lázadás. Ezt csinálja a gyűlölet.

S megtöltötte a poharainkat. Nedeczkyné előhozta a zöld cseréptányért, tele télvégi, fonnyadt almával.

– Csak ilyen szegényes csemegénk van – mondta mentegetőzve.

Nedeczky választ várt.

– És most jobb? Boldogabb az ember?

Kint zörgettek az ajtón. Az asszony felállt, s kis keresgélés után férje kabátzsebéből húzta elő a kulcsot; Nedeczky éppen csak odapillantott.

– Hát boldogabbak?

Sovány, nyurga, bőrzubbonyos férfi lépett be a lépcsőházból, s hunyorogva beköszönt hozzánk is: – „Jó étvágyat!” – majd odafordult Nedeczkynéhez.

– Hogyne, rögtön – mondta az asszony, visszasietett a szobába; most a pénztárcát emelte ki a férje kabátzsebéből, bocsánatkérő magyarázkodással:

– Ugye, nem haragszanak?

A nyurga férfi valahonnét ismerős volt nekem – ez a ravaszkás, jámbor arc, ahogy mosolyogva figyelt bennünket kintről; mintha legalábbis neki köszönhetnénk, hogy olyan jól érezzük magunkat. Búcsúzóul újra jóétvágyat kívánt.

– Csak tessék üzenni bármikor – mondta, s meghajtotta magát, elköszönt. Nedeczkyné visszaült közénk.

– Ki volt ez? – kérdeztem. – Nem Tauszignénak szokta kihordani az árut?

– Nem – nevetett az asszony. – Titok. Konyhai titok.

– Az más – nevettem erre én is. – Azt őrizni kell.

Ő azonban készségesen folytatta.

– Megbízható ember, nekünk is úgy ajánlották. Valami Goszpodár.

Hirtelen fölfigyeltem, és Mariannt is emlékeztettem a névre. Hát ez lenne az?

– És miféle? Mivel foglalkozik?

– Mivel? Hát tudja, mi gond van a hússal, hogy soha sincs, amilyen kell. Ez aztán mindig olyat hoz, amilyet rendelünk. És olcsóbban – tette hozzá nyomatékkal.

– Úgy lopja? – kérdezte Mariann.

– Itt mindenki lop – jelentette ki Nedeczky. – Itt már vége az erkölcsnek. Itt nincs többé becsület.

 

Mariann aludt még, mikor elköszöntem tőle; aludt, és így teljes önfeledtségében még gyanútlanabbul gyermeki volt, mint nappali bolyongásaink közben. De lehet, hogy nem is aludt mégsem, csak nem volt ereje hozzá, hogy félrelibbentse azokat a jótékony drapériákat, melyeket a félálom redőzött oda közénk. Mint valami mentség, késleltetés, önmagát igazoló ámítás – olyan volt a csend a szobában, a redőny fénycsíkjaival szabdalt terítő, az estéről ottmaradt üres csésze. Óvatosan lépkedtem a parketten. Egy blúz, egy selyemsál a széktámlára vetve; ott van, és nincs ott. A csap átzubogott a falon. Mariann hallja a drapériák mögül, hallja, hogy elmegyek, és nem ébred fel. Ámító, tudatos hazugság – de mi lesz holnap, mi lesz egy hét múlva? Legszívesebben visszafeküdnék melléje – és mégsem ébresztem fel. Kapaszkodom a drapériákba.

Egy borítéklapra pár sort írtam, és odatettem a párnájára; ezt: „Telefonáltak, édes. El kell utaznom Kamcsatkába. Dekoráció-kongresszus. Takaríts ki addig. Kulcsok a stelázsin. Délután későbben jövök haza, ma szeminárium is lesz. Látogasd meg Bradáknét, biztos örülne neki. A te Bozontos Csikód.”

Sietnem kellett, hogy el ne késsek a hivatalból. Útközben betértem cigarettát venni a Zsákba.

– Jaj, hogy keresték magát este! – fogadott Tauszigné.

– Kicsoda?

– Markosné. Még a lakásán is kereste.

– Nem voltam otthon – mondtam mellékesen.

– Tudom – válaszolta (mint aki többet is tud). – Hogy sikerült a vacsora?

– Köszönöm. Igazán nagyon…

– Hanem hogy milyen bájos kis asszony! Ugye, asszony?

– Igen.

– Igazán kár, hogy elutazik. Olyan jólesik látni az utcán. Most már hamar itthagy minket?

– Igen, pár nap múlva.

Úgy gondoltam, okosabb, ha tőlem hall ezt-azt, a többit úgyis hozzáteszi menthetetlenül. Tauszigné különös közvetítő szerepet töltött be a környéken. Valószínűleg mindenki bizalmas volt hozzá, s ő valószínűleg mindenkit kiadott. Nem rosszindulatból, csupán tájékoztatási szenvedélyből. De arra ügyelt, hogy csak egy bizonyos „körön” belül adja tovább az értesüléseit, csak olyannak, akit megbízhatónak tartott – „akit nem a rendőrség lát el cigarettával”. Pletykahajlama ellenére is disztingvált; s a Markosné-féléket nem tévesztette össze a Nedeczky-félékkel. Az ő kaszinójából – és erre büszke volt – nem szivárgott ki hír illetéktelen fülekbe. Markosékkal afféle szomszédsági viszonyt tartott fenn, különösen Ranka mamával; szerette az öregasszony élénk fantáziával előadott történeteit. „Hanem a lánya…! Tudja, hogy ki volt az első ura? Egy nyilas. És most meg… Persze, szerencsétlen is. Most meg veri az ura.”

– Nem tudja, mért keresett?

– Valami bál lesz, mintha ilyesmit mondott volna. Hiszen tudja, hogy mindig szervez.

– Akkor sejtem már. Biztos dekoráció-ügyben.

Tauszigné elhúzta a száját.

– Lehet. Ahhoz én nem értek, kedvesem.

 

(„És én? Mihez is értek én? Sikerült fölkavarnod bennem az álnyugalmat – s nekem a tiédet. De ki veszít? Ki nyer? Furcsa volt nagyon: ma reggel hangosan kimondtam valahol: igen, pár nap múlva elutazol. Abban a pillanathon értettem meg, hogy ez mit jelent. Hogy ide vagyok kötve a negyedünkhöz, s ha akarnám se tudnám kiszakítani magam. És mégis szökni szeretnék, gondtalanul és felelőtlenül vállalva a hűtlenséget – aztán ismét visszamerülök, mint a megrontott. Megrontottuk egymást. Belebogoztad magad a mi sikátor utcáinkba, és engem is még jobban belebogoztál. Persze, csak így tanulságos a bolyongás, a sugárutakon elalszik az ember. És sose ott énekel a madár. Így mondtad? Tegnap előszedtem két régi ecsetemet. Még csak barátkozom velük. Az egyiket odaadom, vidd el azt is emlékbe. De ugyanakkor azt is, gondolom, hogy mégiscsak szökni kellene. Túlságosan közel engedtél magadhoz. Milyen bolondos nap ez, minden pillanatban más elhatározásra jutok. Még bosszús is voltam rád; hogy idejössz, mint egy előkelő nyomozó, és megállapítod, hogy csak ott érdemes nyomozni, ahol elveszhet valami. Fennkölt bölcsesség! Majd küldök egy pihetollat szomorú magányodba! – Ne haragudj, nem gonoszságból bántlak; az én elszánt boldogságomhoz, úgy látszik, a bántás is hozzátartozik…”) Itt abbahagytam az írást, és becsúsztattam a tervezőasztal kartonja alá. Ebéd után aztán végleg megsemmisítettem, nem is beszéltem róla Mariann-nak. De nem is volt szükség rá. Az a pár nap, amit még együtt töltöttünk, eléggé beszédes volt.

 

Ranka mamát és Ilust a konyhában találtam. Markosné feldúlt arccal ült az asztal mellett, és az anyjával pörölt. A piros rongy. Az öregasszony épp a tűzhely alatt húzogatta a piros pongyolát.

– Hagyja már abba, hát nem tudja abbahagyni! Megőrjíti az embert…

Erre léptem be.

Az öregasszony rögtön segítséget szimatolt bennem, s húzott befelé.

– Jöjjön csak! Hallgassa…

Lassan kihámoztam a szavaiból: Ilus már kora délután ingerülten tért haza, a férjét szidta valami okból, s az anyja mindenképp ki akarta tudni, hogy mi miatt martak össze? Makacsul erre tért vissza folyton, mintha gyanakodna valamire, és megbizonyosodni szeretne; de a lánya ettől még dühösebb lett: „Mi köze hozzá? Butaságokat beszél!” Még előttem is tovább folytatták a veszekedést.

– Lajoska nincs itthon?

Markosné kitört.

– Éppen jókor kérdezi! Az is csak zsarolni tudja az embert, mert gazember, mert tudja, hogy szeretem, ha kemény vagyok is; de a lelkem kiteszem érte… Hát nincs bennem is érzés, nem szenvedtem én is eleget? Én se vagyok hibátlan, de hogy őérette még ezt is…! – Váratlanul elsírta magát. – Nincs itthon, nem tudom, hol csavarog.

Aztán összeszedte magát, fölállt.

– Hagyjon magunkra, anyus. Legyen már egyszer figyelemmel… Ott a szobája, azért tartjuk.

Ranka mamának kicsivé töppedt az arca; mint aki egyszerre rádöbben, hogy hiába van otthon, megtűrt lakó csak – az ő szobája?

– Hát csak beszélj. De majd én is beszögezem az ablakot! Be én! Nem fogtok többet titkolódzni előttem. Éjszaka! – mert az anyus süket! Hát nem süket! És tisztességes ember alszik éjszaka.

Ilus gyorsan kivezette az anyját a konyhából.

– Jó, jó, már megint kezdi a bónázást. Majd fölébred, mama.

Meghökkentett ez a hirtelen durvaság, s a legkülönbözőbb feltevéseket látszott igazolni; Nedeczkyné pletykáit, az én gyanúimat – de minden összefolyt, semmit se tudtam biztosan. Mihelyt magunkra maradtunk, Markosné fáradtan visszaült az asztal mellé, a homlokát nyomkodta, aztán felnézett. Szürke és riadt volt az arca, még nem láttam ilyennek.

– Mondja, gyűlölnek engem itt a negyedben?

– Mindenkinek van ellensége – mondtam kitérően. – S ha meg úgy összekavarodnak a dolgok… Hangtalanul nevetett.

– Maga is úgy beszél, mint a papok. De hát jó, családi ügy, megesik néha, hogy az ember elveszti a fejét, még ha nem illik is. – S már ismét hivatalos volt a hangja. – Bál lesz szombat este a Kultúrházban, a Tanács rendezi, a „Virágos utca” mozgalom javára. Azt akarjuk, hogy minden ház előtt legyen virágsziget, amit aztán a ház lakói tartanak rendben. Magára gondoltunk, hogy a dekorációt megcsinálná… Valami szépet, stílusosat, tudja, olyan vidám virágokat – elvállalná? A külföldi hölgyet is szívesen látjuk.

Ez volt a csalétek; és ahhoz képest elég hivatalos hangsúllyal mondta. Készséggel elvállaltam az önkéntes munkát, de nemcsak azért, hogy Mariann tekervényes útjait eggyel szaporítsam. Valahogy magam is megkívántam, hogy most, ezekben a napokban vegyem a kezembe újra az ecsetet.

 

Este tudtam meg Marianntól, hogy Bradákné stiglice rejtélyes módon eltűnt. Egyedül volt, mikor Mariann ott járt nála, de még mindig annyira szédült, hogy nem tudta elhagyni az ágyat, s csak a kezével mutogatott az ablak felé; a kalitka üres volt.

– De mégis, mit mondott?

Egy pillanatig komolyan vártam, hogy válaszol; nem is jutott eszembe, hogy nem érthették egymást.

– És szomorú volt?

– Nem – mondta tűnődve –, inkább jókedvű. Én jobban búsultam nála. Szinte még ő vigasztalt, újra megmutatta az albumot… Nem kellene kórházba vitetni?

– Úgyse megy, Markosné próbálta már. – De a gondolataim újra visszakanyarodtak. – Szegény… Pedig tudom, hogy az a madár volt a mindene. És én, gyanakszom is…

– Kire?

– Nem Lajoskára.

Mariann megütközve nézett rám.

– Ez hogy jutott eszébe?

Egyszerre én is zavarba jöttem. Hiszen éppen Lajoskára nem akartam gondolni! – pedig Markosné kifakadása…

– És ha magától röpült el? A néni mindennap fölkínálja neki. Most mért akar gyanakodni mindenáron? – kérdezte.

Mariann most először mutatkozott makacsnak. Mintha nem akarta volna, hogy közeledő utazása előtt tovább kuszálódjék az útravaló – mert lélekben már csomagolt, és tőlem is búcsúzott. Az előző éjszakáról nem esett szó köztünk. A parkban sétáltunk sokáig, és egész idő alatt a gyermekkoráról beszélt; de utána már nem hívott fel magához.

Már csak elronthatnánk – mondta kis hangon.

 

A báli kiruccanást az utolsó pillanatig titokban tartottam Mariann előtt – meglepetésnek szántam. A táncterem s a büfé szokásos dekorációját már jó előre elvégeztettem a bálrendező fiatalokkal; a virággirlandok és hangulatemelő jelmondatok elhelyezését („Legcélszerűbb hosszú acéltűvel felerősíteni a kartonból kivágott betűket, mindegyiket a tű gombjáig elhúzva a faltól, hogy árnyékot vessenek, s lebegő játékosságot kölcsönözzenek a mondatoknak”) – s csupán a zenekar fölötti falsíkot hagyattam szabadon.

– Ez így marad? – kérdezték csodálkozva.

– Majd ide is kitalálok valamit – mondtam.

– Valami olyan freskószerűséget?

– Igen… valami olyanfélét.

– Az állati lesz! – lelkesedtek. – Az megmarad legalább.

S jó eseteket meséltek, hogy a felgombostűzött betűk milyen csodásan kopnak le a falról; előbb csak beszürkülnek a portól, aztán foghíjasodik a mondat – az örülj velünk-ből ülj velünk lesz; a féljenek-ből éljenek.

– Ez majd megmarad legalább – mondták. – Valami olyasmit tessék csinálni, ami minden alkalomra jó.

Megható volt ez a bizalom; s bár tudtam, hogy pár hét múlva, Anyák Napjára, elkerülhetetlenül bemeszelik a „művemet” – mégis nagy lelkesedéssel készítettem el az utolsó délután.

Este elvittem Mariannt vacsorázni, de csak éjfél felé kérdeztem meg: nincs kedve táncolni? Váratlanul érte az ajánlatom. Szomorkás, tűnődő volt egész este, mintha minduntalan elhallgatott volna valamit. Gyalog sétáltunk át a Szarka utcai kultúrházba. A negyed szokatlanul kihalt volt, különösen a mi utcánk, minden harmadik ívlámpa égett csak, s az eső is szemerkélt – ez még fokozta Mariann hallgatagságát.

– Úgy látszik, mégse vagyok elég edzett – mondta hosszabb szünet után. – Be is csíptem kicsit… Mondd, nem furcsa, hogy itt vagyok? Ez milyen utca?

– Ez a mi utcánk.

– Menjünk be ebbe a házba.

– Nem lehet, itt a Medve lakik.

– Akkor vigyük el Bradák nénit kórházba.

– De hát ha nem akar menni.

– Hol lehet most a stiglic?

– Valahol biztos megvan. Most ő is ázik.

– Ez milyen utca?

– Ez a Szarka utca.

– Itt fogunk táncolni?

– Ott, abban a nagy kockában, látod?

Mariann olyan volt, mint egy nyűgös madár. Röpködött s visszahúzódott, mintha hálóba ütközött volna, és nem vette észre, hogy a hálón az ő szárnya éppen kifér.

Hirtelen megrázta a fejét, mint aki józanodni akar. Hosszan fülelt az egyik mellékutca felé.

– Ugye, nem történhetik semmi? – és összehúzta magán a köpenyt.

– Miért… mi történne?

– Nem tudom.

Nagy csoport lány és fiú csapódott ki a kultúrház oldalajtaján, karikába tömörülve tárgyaltak valamit, majd sietve visszatolongtak az ajtón. Az utca ismét kongott az ürességtől, mintha csak ott, a kivilágított ablakok mögött lenne biztos menedék.

Mariann félt; indokolatlanul és öncélúan, és át is adta magát ennek a félelemnek ellenkezés nélkül, azzal a furcsa elégedettséggel, ami még a viszolyogtató felfedezéseket is kíséri – csupán mert ismeretlen, mert új.

A bál javában folyt már. A ruhatár tömve, a pult mögött két fekete köpenyes nő elkésett vacsoráját fogyasztotta. Mariann sárga esőkabátja eltűnt a púposodó ruhahalmok között. A büfében gyurmolódás, lökdösés, erős illatok, egy-egy összefogódzó kéz, mint kötélen a csomó, bármi történik, nem szakadnak el, furakszanak a hátak és mellek között, vonszolják egymást verejtékezve. A hosszú, folyosószerű büféhelyiségen kellett áttörnünk a táncteremig. Közben fölismertem a söntéspult előtt Goszpodárt. Vaskos, vörös nyakú férfival koccintott; a férfin sötétkék ruha feszült – mintha beledöngölték volna. Nekünk éppen háttal állt, és csak oldalt kerülve ismertem fel őt is: Lajoska apja volt. Markosnénak is itt kellett lenni valahol. De vele még sokáig nem akadtunk össze, s akkor is csak egy pillanatra: még sápadtabb és idegesebb volt, mint mikor utoljára láttam. A táncteremben, a préselődő párok fölött lomhán hintáztak a hőségtől a virággirlandok. Lent lassú körforgás, elcsépelt ritmus, a daráló mindannyiunkat személytelen testté gyúrt össze. Jóleső felelőtlenség, zsibbadtság, összemosódik, nem érzem, ugyanazt érzem… Mariann arca riadt volt és tétova. Talán mégse kellett volna idejönnünk? De a „művemet” azért már megmutattam neki. Elég kihívóan festett a zenekar dobogója fölött, a zenészeket megcélzó reflektor fényében; valójában elnagyolt, alkalmi mázolmány, bár nem volt híján bizonyos groteszk humornak. Mélyzöld trópusi folyókanyar, a parton fantasztikus, sásszerű bozót, a sás élein csillangószőrű lepkék, bogarak, majd váratlanul egy óriási kelyhű virág, benne szárnyatlan lepkék, fejetlen bogarak; a kanyarban, ahol legsűrűbb volt a bozót, két merev, sárga szem és kunkorodó farokbojt villant elő: egy elnyúltan lopakodó tigris szeme és farokbojtja – ez volt a háttér. Az előtérben lampionos dereglye úszott a tintakék vízen, süllyedésig megrakva ingujjas mulatozókkal, körbe flaskák, hordók, a nők nyakában virágkoszorú, a dereglye szélén két szakadt bugyogós gyerek, ahogy komor képpel szopják az ujjukat.

Dekorációnak szokatlan volt ugyan, de azért általában mulatságosnak találták. Két fiatalember a bálrendezők közül hevesen fogadkozott, hogy nem engedik bemeszelni, és Anyák Napjára majd valami drapériát lógatnak eléje. Mariannt főképp a vásárian átlátszó téma ragadta meg, s majdnem felvidult tőle: úgy hatot rá mint valami görcsoldó. Különösen a tigrist dicsérte nagyon; hogy anélkül semmit sem érne az egész, így legalább van értelme.

– Most már sokkal jobban érzem magam – mondta mosolyogva.

Két kört táncoltunk, kétszer sodródtunk el a zenészek dobogója mellett, ugyanolyan elszánt önfeledséggel, mint a többiek. Aztán visszatértünk a büfébe. Markos és Goszpodár még mindig ott horgonyoztak a söntéspult biztos öblében. Goszpodár barátságosan odaintett felénk.

– Még van hely, csak tessék! – kiáltotta otthonosan.

Mikor átgyurmolódtunk a masszív sorfalon, és odaértünk a pulthoz, udvariasan meghajolt Mariann felé.

– Kicsit alpári szórakozás, ugye? – s mindjárt halkabbra vette a szót, mint aki ad rá, hogy eltalálja a megfelelő hangot. – A hölgy biztos nem ilyenhez van szokva… a külföld az más. – Aztán még bizalmasabban. – Segítsek rendelni? kicsit nagy itt a tömeggyűlés…

Egyikük se volt józan, de Markos különösen merengő ábrázattal bámult maga elé.

– Két szörpöt, legyen szíves.

Lajoska apja csak most méltatott figyelemre minket. Legyintett a poharával, de még idejében rátenyerelt.

– Fenét szörpöt!

Mariann szelídítő mosollyal nézett rá; s ettől egyszerre ellágyult a tagbaszakadt ember, majd ismét visszasüppedt a merengésbe.

– Már egész este ilyen – magyarázta Goszpodár, és mustrálva nézte a barátját. – Időnként elfogja a lelkibetegség. Pedig hinné az ember… amilyen nagy darab! De nem érti meg a családja, csak ez az oka…

Markos félúton megállította a szemhéját, és nagyot fújt.

– De honnan tudja, hogy nem értik meg?

S már kezdtük sejteni Mariann-nal, hogy Lajoska nem ok nélkül haragudhat Goszpodárra. Volt ebben az emberben valami élősdi ravaszság, valami gyanúsan simulékony; ennek mindegy, hogy kint a parton-e vagy a dereglyén – ahol éppen jobb.

S közben újra koccintott Markossal.

– De akkor mért itatja? – kérdeztük.

– Nem kell őt – nevetett Goszpodár. – Máma különben is nagyon lelkibeteg, ilyenkor csak arra vigyázok, hogy ne túl sokat normázzon.

Kis idő múlva Markosné is megjelent a pultnál, rendezői jelvénnyel a melle fölött; arcán zavart szégyenkezés, hogy ilyen állapotban találta mellettünk az urát. S Goszpodárt még csak pillantásra se méltatta. Belekarolt a férjébe, és elvonszolta; közben visszaszólt.

– Itt maradnak még?

Mariannra néztem.

– Nem, indulunk már.

– Várjanak meg a kijáratnál – kérte. – Ha nem nagyon sietnek…

A következő pillanatban még hallottam a lefojtott hangját:

– Hát nem volt elég? Itt mutatkozol vele?

Markos, mint egy bálvány cammogott az asszony mellett. Vajon csakugyan veri a feleségét? Goszpodár biztos esküdne rá, hogy nem. „Szelíd ember ez, csak lelkibeteg meg gyáva.” Mindenesetre gyorsan megittuk a szörpöt, és elbúcsúztunk Goszpodártól; s valahogy újra átgyurmolódtunk a tömegen. Markosné már kint várt a ruhatárnál, a forgóajtó mellett. Félrehúzódtunk az egyik sarokba; de olyan halkan beszélt, hegy Mariann tapintatosan ellépett mellőlünk.

– Nem tudom, megkérhetem-e rá – kezdte. – Nem hivatalos ügy… nekem nagyon kényes.

– Miről van szó?

– Nedeczkyék.

– Történt valami?

Elfordította a fejét.

– Maga tudja, mi a véleményem róluk… és hogy ők nem is tartoznak a körzetemhez…

– Tudom.

– De gonosz mégse vagyok. Se följelentgető, hiába gondolják rólam. Nemcsak ők, nemcsak Nedeczkyék…

Rám nézett, de megint túl gyorsan kapta el a tekintetét.

– De hát mért gondolja…?

– Tőlem akármit gondolhatnak – és megvonta a vállát. – De most nem is erről van szó. És Nedeczkyéket se védje, azt azért nem érdemlik… Legföljebb az asszony. Én pedig segítek, ha tudok. Úgysem az a cél, hogy tragédiákat csináljunk. De amit muszáj, azt muszáj. Tudja, hogy nincs lakás, nincs hely a fiataloknak, akik dolgoznak, nemcsak sétifikálnak. Most nem olyan időket élünk… most nemcsak szórakozóhely a főváros.

Lassan derengett már.

– Kitelepítik őket?

Markosné keskenyre vonta a száját.

– Igen. Ma hajnalig. Nem dolgozik egyikük se, meg öregek is… Maga is tudja, hogy nem megbízhatók.

És Ranka mama? – volt számon a kérdés; de szívtelenség lett volna: Markosné most őszintén segíteni akart. De hogy hajnalig…?

– Gyorsan bonyolítják le, hozzánk reggel jött meg a rendelet. De nem lehet másképp. Hiszen mi lenne különben, mindenki futkosna, könyörögne, sírna. Meg kell érteni.

– És hová?

– Nem tudom. Az Alföldre biztos, falura. Őket nem tudom, hova jelölték ki.

– És maga mit segíthet?

– Hát… hogy a holmijaikat – mondta kissé vontatottan. – Mindent úgyse vihetnének, nincsen rá idő. De ha éppen akad valami, úgy alkalmilag… Tudja, a férjem, a vágóhídon…

– Értem.

– Reggel ötkor ott lesz egy teherautó a ház előtt. Ezt kellene megmondani nekik, még most éjszaka. Hogy arra pakoljanak föl. Megtenné? Én nem tehetem meg.

– Szívesen. De ez igazán szép magától.

Nem válaszolt; gyorsan odafordult Mariannhoz, és mindjárt hangot váltott.

– Örülök, hogy ide is ellátogatott. Lassan megismeri a mi kis negyedünket. – S összecsapta a kezét. – Hanem hogy a fiammal mit csinált! Szinte szerelmes. Látom rajta, hogy szerelmes. Majd megmondom neki, hogy találkoztunk.

– Ó, mi komoly barátságot kötöttünk – mondta Mariann.

Lehet, hogy Markosné ezt csak udvariasságnak vette? Arca mindenesetre mást is elárult: mintha csakugyan gyanakodott volna, hogy Lajoskával túlságosan is összemelegedtünk, és ez nem volna éppen ínyére.

Másnap megértettem, hogy miért.

 

Mariann nem jött fel Nedeczkyékhez, lent a kapuban várt meg. Nem indokolta, hogy mért nem akar találkozni velük – de nehéz volna másra magyarázni, mint arra az előrelátó tapintatra, aminek annyiszor adta tanújelét. Nem élt a csábító alkalommal, hogy még egyszer megcsillantsa a sorsába rekedt két öreg előtt önzetlen érdeklődésének báját, útrakész területenkívüliségét (hogy még ilyen is van), s mintegy puszta megjelenésével is igazolja, jogossá tegye az indulatokat, az elkeseredést, a bizonyos személyekre vagy éppen a mi egész életünkre kifröccsentett gyűlöletet – pedig mindez csábító lett volna (s kétségkívül felelőtlen is), és talán még pillanatnyi enyhülést is hozott volna a sebre – talán. De amely mégse gyógyul be másképp, csak ha mi magunk nyalogatjuk. Tudta ezt Mariann? Megfogalmazta ezt így? Én is csak utólag fogalmazom meg; de bizonyára így érezte.

Mikor visszatértem hozzá a feldúlt lakásból (röviden ennyit erről: a szoba közepén négy koffer, megtömve a legkülönbözőbb hasznos és hasznavehetetlen holmikkal, köztük a kutyakoponyával, az állami kitüntetéssel; körbe kirángatott fiókok, a földön kiömlött liszt; a férfin három kabát és két nadrág, az asszony melle között zacskó, benne a maradék ékszer, s ahogy öreges pirulással rászorította a kezét; és a két arc, amikor az üzenetet átadtam: szemükben a biztos gyanú, hogy mégiscsak Markosné vétette fel őket a listára, s ugyanakkor a zavart meglepetés is, hogy gyűlölködésükben megalázták és hálára kényszerítették őket) – egyszóval, mikor visszatértem, Mariann csak annyit kérdezett:

– Elfogadták?

– El – mondtam. – De nem bocsátják meg.

 

Tauszigné reggel rögtön rátért az éjszaka eseményeire; de míg az egyik pillanatban könnyezett, a következőben már ismét olyan kemény nyugalommal beszélt, mint aki kitüntető rangnak tekinti a megpróbáltatást: majdnemhogy felfokozott életerő érződött rajta. „Hallotta már… tudja, hogy ők is?” És neveket említett; egy asztmás nő esetét, akit roham közben támogattak ki a lakásából; egy férfit, aki öngyilkos lett a szomszédos negyedben – az értesülések egész tárházát öntötte rám. S hozzáfűzte:

– Ezt is el kell viselnünk, és meg többet is. Mit gondol, kiviszik őket?

– Hová?

Értetlenül nézett rám.

– Hogyan hogy hová? Hát Szibériába.

– Szibériába?

– Hát hová?

Tauszigné kipróbált s beidegzett pesszimizmussal rendelkezett; végighallgattam az érveit. De amit ezután mesélt el, az egész másképp döbbentett meg. Előbb csak célozgatott rá, aztán kibökte, hogy Markosné körül nincsen rendben minden. Nem éppen a listákra gondol (noha arról is nagyon beszélnek), hanem valami másra; amiért nem jár kitelepítés.

Úgy közölte, mintha a sok szerencsétlenért akarna bosszút állni:

– Markosné lopta el a Bradákné stiglicét!

– Honnét veszi ezt?

– Tudom.

– De mégis, honnét veszi?

Nem árultam el, hogy a gondolat engem is megkísértett már napokkal előbb; s hogy egy-egy szó, mozdulat bennem is többször fölrémlett, a buzgó segédkezés a beteg asszony körül, meg hogy „úgy megszerette azt a kis csöppséget” – és eddig mért nem szerette?

De vajon mindez elég?

– Szóval, azt gondolja…

Közbevágott.

– Tudja, hogy én az öreg mamával jóban vagyok, azzal szeretek beszélgetni. Egyik nap azt mondja: „Hát nem csuda… megint úgy hallom, mint akkor… hogy fütyül az a madár!” Amelyik az ostromkor fütyült neki. Hogy bolondság? Hiszen elhiszem én; de van ám itt más is. Mindig este szoktam benézni hozzájuk, de még ilyen nem volt, szörnyű, hogy mit marakodnak újabban. Tegnap arra mentem be, hogy Ilus üti-veri a gyereket, kiabál: Temiattad kerülünk börtönbe… te meg az apád miatt! Hát még most sem elég? Mit akarsz még?! Szerintem – fejezte be Tauszigné, és egy pedáns egyenest húzott a levegőbe –, szerintem a madár ott van valahol a házban. Az öreg mamának nem olyan rossz a füle. Sőt, igen jó a füle!

– De mért Markosné? Hiszen…

Kínos zavarral nyeltem le: hát mégis Lajoska? – Tauszigné nem nyilatkozott többet; csak búcsúzóul.

– Én nem gyanúsítok, kedvesem. De azt tudom, ki járogat tőlük Bradáknéhoz annyit; hogy egy kis levest, egy kis amazt… Csak Ilus. És elgondolkozhat az ember, hogy mikor másokat semmiért – hogy akkor! Rosszabb ez, mintha szentképet lopna valaki.

– Nem olyan könnyű ítélkezni – mondtam.

– Nem – felelte kis éllel. – Csak a magunkfajtákat könnyű elítélni.

Hangja elárulta, hogy bizalma megingott bennem; ha tehetné, felvilágosítaná Mariannt, hogy nem éppen a legjobb kalauzt választotta magának.

Azt persze nem sejtette, hogy mennyire felkavart. Egész nap kedvetlen voltam. Elővegyem Lajoskát? Barátságunk – amit Mariann pecsételt meg – erre kötelezett. De ezt már magunknak kell elintéznünk; nekünk, akik itt élünk a negyedben. És bárhogy forduljon is, erről hallgatni fogok Mariann előtt.

 

Hivatal után vendég várt a lakásajtóm előtt. Lajoska ült az egyik lépcsőfokon. Mihelyt meglátott a fordulóban, felugrott és félrehúzódott a korlát mellé. Talán, hogy zavarát leplezze – vagy fontosnak tartotta, hogy udvariasnak lássék?

Én mindenesetre megkönnyebbültem; örültem, hogy magától jött el. Márpedig így becsületes. Ha csakugyan bűnös, úgyis a fülünkbe jut.

– Hozzám, Lajoska?

Kihúzta a kezét a zsebéből.

– Igen. És a nénihez.

– A néni nem itt lakik. De ha akarod, szólhatunk neki, úgyis készültem hozzá.

– Az nem jó, engem várnak a fiúk. Estig még sok a dolgunk.

– Akkor maradjunk itt?

Bólintott.

– Igen. Most elmondom, és majd tessék a néninek is megmondani.

Kinyitottam az ajtót. Megvárta, míg belépek, és csak azután jött utánam. Végigmustrálta az előszobát, aztán rám pillantott.

– Gyere be a szobámba.

Lajoska odabent is körülnézett előbb, és azonnal észrevette a szekrénnyel eltorlaszolt ajtót.

– Nem hall itt senki bennünket?

– Bátran beszélhetsz, a szomszéd nincs itthon ilyenkor.

Erre megnyugodott. Egyenes háttal, összezárt térdekkel ült le, én meg szembe vele.

Kertelés nélkül kezdte.

– Azt szeretnénk, ha ma este átjönnének a múzeumhoz, el akarunk temetni valamit… és hogy ne csak mi legyünk ott. Hogy tanú is legyen. A fiúk mind megbíznak magukban. És én is – tette hozzá.

– Temetni?… Értem.

Azt hittem, ez a beismerés.

– És mit fogunk temetni?

Lajoska sokára nyögte ki:

– Apa tolvaj.

Összerezzentem.

– Apád? Nem értem.

– Én se hittem volna – mondta komoran. – És nem is mondanám… ha akkor… maguk ketten… De most már bízunk magukban. És kötelességem elmondani. Apa tolvaj, mert azzal a Goszpodárral barátkozik, és biztos az vitte rá, hiába jár templomba annyit, mégis rosszabb, mint apa. Apa magától nem csinálna ilyet. De ezt őneki se bocsáthatjuk meg. – S megkeményítette a hangját. – A vágóhídról lopják a húst, és eladják. Tetszik már érteni? Terus meg is mondta: hogy ez az igazi árulás. Mert az, hogy amit muszáj… azért nem bűnös senki. De most ellenség lett apa. Ezért tessék eljönni este.

– Hogy a húst…?

– Igen. Eltemetjük. Aztán majd kereshetik.

Cseppet fátyolos volt a szeme, de azért elmosolyodott.

– És hogy jöttetek rá?

– Én – mondta kicsit kelletlenül. – Minálunk… Apa részeg volt, veszekedtek a mamával. Akkor tudtam meg.

Gyorsan felállt.

– Eljönnek nyolc órára?

– Ott leszünk. Majd a kertajtón megyünk be.

Lajoska biccentett, és indult az ajtó felé. Utánaszóltam.

– Te Lajoska…

– Tessék.

– Anyáddal beszéltem. Panaszkodott rád.

– Én rám? – s a pillája megrezzent.

– Nem mondta, hogy miért… csak, hogy mennyire szeret, te meg visszaélsz vele. Igaz ez?

– Nem igaz – vakkant föl rögtön. – Mit mondott?

– Mondtam, hogy semmit. – S visszaültem a székre. – Nem fél anyád, hogy valaki előtt elkottyantod ezt a dolgot? Persze hogy nekünk, a néninek… az más. Ezt ő nem tudhatja. Mi barátok vagyunk, titkot tartunk. Igaz?

Lajoska alig észrevehetően elpirult.

– Anya azért fél, mert apa ilyet csinált. – Majd hirtelen fölkapta a fejét. – Anya mit fogott rám?

– Semmit.

Lajoska állta a pillantásomat.

– Mit fogott rám? – kérdezte újra.

– Ő semmit. De ha már faggatsz, megmondom: Tauszigné pletykált olyasmit, hogy nálatok van a stiglic.

Még kicsi rebbenés se látszott az arcán. Fél keze a zsebében, mozdulatlanul állt. Tudtam, hogy most mindent elronthatok: megfordul, kirohan, becsapja az ajtót, és soha többé nem bocsát meg, hogy így fizettem a bizalmáért. De épp ezért kellett megtennem – hogy megszabaduljak a gyanútól.

– Ismered te is Tauszig nénit, fűt-fát összefecseg. De ha most mégis azt gondolná valaki, hogy te a stiglicet kérted cserébe, hogy akkor majd nem beszélsz arról, a vágóhídi dologról…

– Ilyet nem gondolhat senki – mondta egyszerűen; s szinte hökkent volt: hát csak ennyi? Ennyit akartam kérdezni? És megrázta a fejét. – Tauszig néninek különben se lehet hinni. Ő senkit se szeret, csak fülel, sugdolózik mindig. Tudom, hogy minket gyűlöl.

S hozzátette: kérdezzem meg Mariannt, hogy elhisz-e ilyesmit? Ő biztos nem hiszi el. És neki az a fontos, hogy Mariann ne gondolja…

Meggyőzve és megnyugodva álltam föl.

– És én?

– És maga.

Sietve elköszönt, de az ajtón kiérve még egyszer visszafordult.

– Ne tessék sokat késni, mindig zrí van, ha kések a vacsoráról.

És leviharzott a lépcsőn.

 

Már sötétedett, épp harangszóra értünk oda. Szeszélyes kora tavasz volt, az eső megint szemerkélt; mintha a véletlen is úgy akarta volna, hogy Mariann ne tudjon megválni sárga esőkabátjától. Pedig most tényleg jobb lett volna valami kevésbé feltűnő szín: Ranka mama ablakából fény szűrődött ki. A fal mellé húzódva siettünk tovább. A kertkapunál már várt az egyik fiú, Hadnagy Pál Terus.

– Merre vagytok?

– Még lent a kamrában – mondta. – De a gödör már megvan.

Végigbotorkáltunk az ismerős folyosókon, egész a legalsóig, ahonnét Markos titokzatos, vasajtós kamrája nyílt. Most tárva-nyitva állt. A felhalmozott, nagy darab lilás húsok kézről kézre vándoroltak, és a kamra szellőzőablakán huppantak ki a kertbe. Bent sorba üresedtek a vaskampós rudak, kint egyre nőtt a halom: majdnem olyan magas volt már, mint ők maguk. Mikor végeztek, gonddal ismét lelakatolták a kamrát.

Lajoska, felhasználva a kis szusszanásszünetet, mindjárt ott termett Mariann mellett; onnét ellenőrizte, hogy a lakatot úgy teszik-e vissza, ahogy volt.

– Terus szerezte a kulcsot – mondta büszkén –, pedig nem volt könnyű. De ő úgyis lakatosnak készül.

Terus közelebb lépett, hogy Mariann ne értse félre: őróla van szó.

Aztán mind kivonultunk a gödörhöz. Ketten őrt álltak a felsőkertnél és az utcai bejáratnál, a többiek a húsokat vonszolták el a veremig, hang nélkül, fegyelmezetten kerülgetve egymást, mint a hangyák, ha gyűjtenek. A csupasz csontforgók föl-fölfehérlettek a sötétben, s csak néha koppantak meg, mikor épp egymásra zuhantak a verem alján. Amúgy csak tompa dobbanások (a hús tompán verődik, mint az agyagos föld) – aztán csend. Bekaparták a sírt. A fölösen maradt földet beszórták szeméttel, hogy ne árulkodjék, s a gödör helyét is; ez volt a szertartás vége.

A négy fiú elköszönt, és elhúzott a sötétben. Csak Lajoska maradt velünk.

– Azért jobb, hogy maguk is itt voltak…

De nem erről akart beszélni.

– El tetszett mondani a néninek?

– El. És neked volt igazad. Nem hiszi el. Azt mondta, biztos magától repült el a madár. És hogy így a legjobb. Bradák néni is ezért nyugodott meg.

Lajoska szörtyögött egyet a sötétben.

– Tudtam én.

Közben Mariann ránk pisszentett: a felső kert felöl lépések hallatszottak a sóderen. Az utcai lámpa fényében Tauszigné kendőbe burkolt alakja tűnt fel. Behúzódtunk a bukszusbokrok mögé. Meghallotta volna? Mindenesetre megállt, és fülelve körülnézett.

– Megy Ranka mamához – súgta Lajoska. – Most majd megint kitalál valamit.

Tauszigné tovább csoszogott.

Kis idő múlva Ilus hangja hasított át a kerten:

– Lajoska!

– Mennem kell… Maguk csak kerüljenek az utca felé.

És ő is elhúzott.

Az estét Mariann-nál töltöttem. Már késő volt, mégsem küldött haza. Együtt aludtunk el. Egyszer felriadt éjszaka.

– Majd küldök neked… – motyogta.

– Mit? – motyogtam én is.

– Egy nagy, színes Bosch-albumot.

S újra elaludt.

 

Alig pár napra rá egy igazi, mindennaposabb temetésre is sor került: Bradákné meghalt. Hogy közvetlenül a baleset következtében-e – nem derült ki pontosan. Az ő korában már nem kutatják az ilyet annyira. Utolsó napját – szegényjogon – kórházban töltötte. Már nem volt magánál, így tiltakozni se tudott, hogy elvigyék az otthonából. Nem valószínű, hogy beleegyezett volna. A halálba inkább. Mariann szerint Bradákné várta is ezt a fordulatot, csak tapintatból titkolta. S mintha boldog is lett volna, hogy ilyen körülmények között történt meg vele. A Dóm körvonalait bizonyára élénkebben tudta elképzelni ezekben a napokban, mint bármikor azelőtt. Így lett ajándék egy gyanútlan udvariassággal induló beszélgetésből. Hát nem bíztató ez? Mért óriási, színpadias ajándékokon törnünk a fejünket, viselni háborút, s hozni megrázó ítéleteket boldogságunk érdekében; megolvasztani a grönlandi jeget, ha egyszer húzódozik az olvadástól (s utána újra megfagy) – mikor kevesebb is elég?

Mariann ekkor már útra készen állt – vízum, útlevél, pecsétek mind rendben –, de a temetés kedvéért elhalasztotta az utazását.

Hozzátartozó híján csak páran kísértük ki Bradák nénit a farkasréti temetőbe. Markosné se lehetett ott (értekezlet); Ranka mama lábai nem bírtak ekkora utat; Tauszigné nem csukhatta be a trafikot. Nedeczkyék új, gyűlölt otthonukban bástyázták körül magukat a régi nippekkel s a szállítástól megzúzódott bútorokkal, várva az esti hét órát: akkor kell mindennap a rendőrségen jelentkezniük.

A szertartás – szegényjogon – rövid és célrafutó volt; a fiatal papot senki se világosította föl, hogy az elhunyt férje harminc éven keresztül egyházi pénzbeszedő volt. De így volt szép.

Mariann innét, a temetőből indult az állomásra, a taxi kint várta a temetőkapunál. Megvártuk, míg a csellengő érdeklődők szétszélednek, csak aztán indultunk meg mi is.

Váratlanul Lajoska csatlakozott hozzánk. Sápadt volt, a szeme karikás; kerülte Mariann pillantását. Látszott, csak nagy tusa után határozta el, hogy előmerészkedjék a sírdombok mögül, ahonnét végignézte a szertartást. De nem tudta megállni, hogy még egyszer el ne búcsúzzon Marianntól; most ugyan elég sután, szemlesütve csinálta. Én se voltam sokkal derűsebb hangulatban. Végül Mariann teremtett rendet köztünk. Rákezdett a dúdolásra, és amennyire profánnak tetszhetett egy idegen előtt, mi annál helyénvalóbbnak találtuk.

A taxiból még egyszer kikiáltott Lajoskának:

– Tizenhárom év múlva! Majd igyekszem nem megöregedni addig.

S rám nézett.

Sárga esőköpenye egyre kisebb virágfejjé zsugorodott.

 

Lajoska zsebre dugott kézzel, kicsit ferde vállal lépkedett mellettem hazafelé.

– Hazudtam – mondta hosszabb hallgatás után.

Most én viselkedtem úgy, mint ő a lakásomon: egy rebbenés se látszott az arcomon.

– Mért tagadtad le?

– Szégyelltem a néni előtt.

Aztán később:

– Nem tudtam, Hogy igazán meg fog halni.

– És most hol van?

– Lent, a mi raktárunkban. A szellőző mellé akasztottam a kalitkát.

– Most mit csináljunk vele?

Nem válaszolt.

– Engedjük el?

– Már elengedtem – motyogta.

– Akkor most már mindenkié?

Én is arra gondoltam – mondta Lajoska.