Képek egy utazás történetéből

Napok óta esett a hó. A patakok mély üregeket vájtak a süppedős takaró alá, a réteket nyulak, kóbor kutyák lábnyomai szelték keresztül-kasul, s valami láthatatlan, jelenségek mögé bújó élet bizonyosságáról adtak hírt; a tájnak ez az önkéntelen családiassága enyhítette magányosságukat.

A szerelvény megállás nélkül robogott velük, senki se tudta, hová. Unalom, egyformaság, kerékcsattogás. Az állomások alig különböznek egymástól, mindenütt ugyanazok a vörös téglás épületek, ugyanaz a fejetlenség, sivárság, még kibámulni sem érdemes. Ha mégis megálltak valahol rövid időre, az állomás környékét nem hagyhatták el. A minap szerencséjük volt, vasút közelébe esett a kocsma. Igaz, bort ott se mértek, csak rossz likőrt, karmos pálinkát, de az is jólesett; a behavazott kuglipálya, az ivó félhomályos ablaka otthoni emlékeket ébresztett fel bennük.

Csapatostul tódultak be, mindent szemügyre vettek, és körülállták a pultot; a tulajdonost azonnal öregnek szólították.

– Cigaretta?

– Hetek óta nem láttam, uram.

– Újság?

– Valahol elakadt a vonat.

– Mindenütt ez a nóta?

– Mit csináljunk, kérem, a bombázás… maguknak jobban kell ezt tudni. Töltsek még egyet? Van énnekem sokfelé rokonom az országban, de mit tudunk egymásról? Semmit. Így él az ember. Most meg a hó, már nyolcadik napja. Ha át akarunk menni orvosért a szomszéd faluba, még jó, ha nem fagyunk meg visszafelé, mert itt nincs orvos. Katona.

– Mindenki katona.

– Igen ám, de hogyan lesz akkor? Rosszul gondolták ki, akárhogy is van. Az ember már nem is tud örülni semminek.

Ravaszkás arc, de ugyanakkor közönyös is. A hajdani zsírpárnák ráncként lötyögtek a nyakán, a pénzt úgy számolta, hogy oda se nézett. Míg beszélt, két ujját piszkos kendőbe csavarta, s poharakat törölt. Demizsonból töltögette a pálinkát: olyan volt, mint az ízetlen méreg. De azért kemény arccal itták, rákönyököltek a pultra, és verejtékeztek.

A pult mögött porosodó üvegek sorakoztak; a kerek unicumos, a nyúlánk vermutos, a nemzetiszínű barackos. A habzó söröspoharat markoló kéz, mint egy elhanyagolt szentkép kókadozott a falon; a plakát kettészakadt már, de visszaszegelték.

 

Köpködni tilos. Káromkodni tilos. Tizennyolc éven aluliakat kiszolgálni tilos.

Valaki felröhögött.

– Kölyök, teszed le!

A fiú csak azért borotválkozott, mert a többiek is, s most mind őt nézték, a sárga kis dudorokat a homlokán; kifényesedett arca lilás volt a pattanások szálkás árnyékától. Hegyes ádámcsutkáját néha felsértette a késsel, ilyenkor titokban mosta ki a vérfoltos inggallért, mint a lányok a kötőjüket; egyszer rajtakapták.

– Nincs jobb dolgotok? – és egy hajtásra kiitta a kétdecis poharat; megrázkódott tőle. Utoljára márcot ivott, otthon, az István-napi búcsúban.

 

A kocsmáros nem nagyon értette, hogy mitől vidultak fel. Csak azt tudta, hogy ha elmennek, pillanatok alatt kihűl a szoba, a poharak talpa hártyásan odafagy a pléhhez. A rőzse, amit ellobbantott a tiszteletükre, semmit sem ér; de annál többet a pálinkás leheletek, a ruhák, bakancsok szaga, a bűz. Ha elmennek, megint visszamehet hátra a konyhába, nézheti az asszonyt, akin már semmi néznivaló nincs, ráncos, zsémbes, a melle olyan, mint a tenyérrel szétlapított tészta. Kint meg a hó lassan térdig ér. Nincs is kedve eltakarítani, ha eltakarítja, új jön helyébe. Az is reménytelen, ha gondolkozik, okosabb nem lesz, legfeljebb még kedvetlenebb. Az állandó havazásban valahogy minden elveszítette ismerős jellegét. Ha hátramegy a konyhaajtóhoz, neki is dörömbölnie kell, mint egy idegennek.

– Ki az?

– Én!

– Nem értem.

– Én vagyok, nyisd ki!

– Nincs itthon.

– Kicsoda?

Ilyesmi azelőtt nem történhetett meg; még aki tíz éve lakik itt, az is megzavarodik.

– Hogy az istenbe nem érted, ha ordít az ember?

– Szél van.

– Szél, szél, ki a franc jönne ide más?

– Te mondod mindig, hogy vigyázni kell.

És ez igaz, újabban a vaspántot is felrakja az ajtóra, nemcsak a lakatot. Késő délután már csak a hó világít, az ég sötét, mintha ki volna tömve. A tűz prédálva habzsolja a fát, a szél a füstöt nyomja vissza, a meleget nem. A lámpa égőjét olyan alacsonyra csavarják, amilyenre csak lehet, így az is füstöl és bűzlik. Este nyolc óra felé egyenletes zúgás hallatszik fel, de úgy, mintha nem egy meghatározott helyről jönne, hanem egyszerre mindenünnen. Amikor felhallatszik, az ablaküvegek halk pengésbe kezdenek. Nem is zúgás ez, hanem erő. Az asszony összekulcsolja a kezét, és töprengő arccal borzong, mint a templomban, praefatio alatt.

– Hallod? Pontosabbak, mint az óra.

– Hogyan?

– Pontosabbak, mint az óra.

Fülelnek. Úgy érzik, ez a zúgás valamiféle rend a káoszban; ijesztő és megközelíthetetlen, de mégiscsak rend.

Legalább állat volna a háznál! Azzal elszöszmötöl az ember, megveregeti a hasát, beszél hozzá. De állat nincs, még egy kutya sem. Az volt ugyan, de páncélosok jártak a faluban, és elvitték magukkal szerencse kutyának. Na hiszen, jól kiválasztották, sokra mennek a szerencséjével; egyszer a kölykei döglöttek meg, a szénásszekér dőlt rá… Mit tud majd csinálni abban a berregő acélmasinában? Meg fog bolondulni a durrogástól, vonítani fog. Döglene meg inkább, nem kutyának való az ilyesmi.

 

Kölyök, teszed le!

Sokáig elrágódnak ugyanazon a dolgon, mintha mindig az utolsó alkalmat használnák ki. Pedig van idejük bőven, annyi, mint soha még; akár új filozófiai rendszert is kigondolhatnának. Mégis, minduntalan kicsúszik kezük közül az idő. Mintha hajszolnák őket, és mégis unatkozni kényszerülnének. Botot farigcsálnak, először ilyen, aztán amolyan rovátkával, a végén elfogy a bot. Töltényhüvelyből gyűrűt reszelnek, mintát karcolnak rá, betűt, évszámot, kinek milyen a kézügyessége. Egy-két napig hordják, aztán zsebbe kerül, a réz penészzöldre festi a bőrt. A pálinka egyszerűbb.

– Még egy kört, öreg!

Már vörösödtek az arcok. A kocsmáros próbált felmelegedni.

– Maguk aztán jótorkú fiúk! De csak igyák is, mert majd ez se lesz.

– Hát mi lesz? Megszűnik a világ?

– Azt én nem tudom… De nekem sokfelé vannak rokonaim, és már sehol sincs.

– Micsoda?

– Se tojás, se liszt. Az én rokonaim nem olyan szerencsések…

Hirtelen elhallgatott: ezeket nem érdekli, hogy mit mond. Ezek rabolnak maguknak, könnyen megtehetik. És már gyűlölködve nézte őket. Egyik se volt több huszonöt évesnél – egy másik világ. Kigombolt zubbonnyal vedelték az italt, szinte harapták. Holnapra már a falu nevét is elfelejtik, és egy újabbal ismerkednek meg. Rabolnak, ölnek, nem lehet megbízni bennük. Senkiben se lehet megbízni.

Végül is kinek jobb: nekik? Vagy neki, a bereteszelt ajtó mögött?

Az egyik sarokban rázendítettek:

fújja ja szél, fújja…

Kölyök félrehúzódva egy elgyűrődött levelet olvasott. Mindjárt odaszagoltak páran.

– Asszony?

– Nem, a húgom.

– Mit ír?

– Tankok éjszakáztak az utcánkban…

– Már ott is?

– Nézzétek, két ká-val írja a tankot!

– Mit csinálsz… add vissza!

– De mért írja két ká-val?

– Hallgass már… mit ír még?

– Valaki ellopta a kendőjét, az egyik ágyúcsőre kötözték.

– Én a halott szót írtam sokáig két el-lel. Mért csinál ilyet az ember?

– Milyet?

– Hát hogy nem érti…

Nagyot reccsent az ajtó, két társuk dülöngélt ki a hóba; az egyik visszakiáltott:

– Hé, öreg, lány nincs, a szentségit?

A kocsmáros bárgyúan pislogott, majd hirtelen felcsattant:

– Az ajtót!

Kintről behallatszott a csuklás, a zsivaj egyre nőtt. Kölyök vigyázva összehajtogatta a levelet, a zsebébe süllyesztette; valaki megtöltötte a poharát.

– Hány éves a húgod?

– Tizenhat.

– Szép?

– Nem tudom… A húgom.

Az állomás felől felhallatszott az ismerős trombitaszó; sietve gombolkozni kezdtek, és lehajtották a maradékot. A kocsmáros ingerülten nézte a készülődést.

– Még egyet, na! – makogta. – Ilyet nem kapnak másutt, már sehol se lehet kapni…

– Tudjuk, tudjuk, a rokonai az országban…

Arcába szökött a vér; ezek a tacskók beszélnek így, ezek?

– Ez nem tréfa, kérem! – kiáltotta. – Könnyű maguknak! Hol védik maguk az országot? Hol?

Már nem is figyeltek rá, atyáskodva megveregették a vállát, és tódultak kifelé.

A sörösplakát csattogva lebegett a huzatban.

 

Monoton robajlás a csend. Fülsiketítő ritmus a vagonban, minden dallam belefér. De kinek van kedve énekelni? És mi legyen az? mi-le-gyen…

Az éjszakát nehezebben viselték el; az éjszaka parttalan, formátlan, és ők megszokták, hogy mindent megszámoljanak.

Meg-szá-mol-ni…

Mosakodás hét perc. Reggeli parancskiosztás hatszázhetven lélegzetvétel. Kikötés mozgó vonaton tizennyolc-húsz perc – utána ájulás. Déli levesadag tizennyolc-húsz korty (érdekes módon ez a két adat megegyezett). Kenyéradag napi ötven deka. Az első mohó harapás után vékony szeleteket vágtak, így tovább tartott, s azt gondolhatták, hogy legalább hatvan deka. A megtömött marhavagonban oldalt fekve aludtak, s ha fordult az egyik, vele fordult az egész sor. Negyven személy helyett ötven is jutott egy vagonra.

A kocsi közepén felállított vaskályhát a naponként váltott ügyeletes kezelte. A kályha vörösen izzott, de a sarkokban már alig volt érezhető a melege, csupán a búgása, sistergése teremtett valami illúziót.

A fegyverek, kenyérzsákok a fejük felett lógtak; éjszakai tolatásoknál megesett, hogy egy-egy puskaagy meglódult, mint az órainga, és fejbe vert valakit.

– Nem tudsz jobban vigyázni?

– Mit vigyázzak?

– Feküdj rá!

– Hallod, feküdj rá!

– Üres a hüvely!

Aki felébredt, röhögött. Rossz szellemeskedés volt ez, de mindenki élt vele, s csak utána maradt bennük nyugtalanító üresség; mint a gyufaláng: melegíti a markot, de aztán még vakabb a sötét.

Szokásaikat átformálta a tudat, hogy a legközelebbi lépést sem lehet előre kiszámítani. A zsebek, mint a nemrég elhagyott kamaszkorban, újra az ismeretlenre való felkészülés raktárai lettek. Nevetséges holmikból sose volt olyan készletük, mint most. Adott pillanatban minden tárgynak értéke támadhatott, és semmi se volt felesleges, ami elfért a kenyérzsákban vagy a zubbony zsebében.

Volt, aki egy doboz biztosítótűre tett szert, és ruháján minden rést eltüntetett velük; a gombok között, a nadrág és az ing között, a sál és a gallér között. – Szélmentes! – mondták, de a nevetés mögött az is ott bujkált, hogy a biztosítótű nem ostobaság.

Valaki más a kenőcsökre esküdött: megóv, tisztít, fertőtlenít. Lábát esténként kibontotta a kapcából, hosszasan nézegette a bütykeit – aztán bekente.

– Imához! Lábszolgálat a bal kettesben! – A szertartás sose maradt el.

Vagonlakásuk leleplezőbb volt, mint egy tükrös falú szoba; nem lehetett félrehúzódni. A legönfeledtebb mozdulat is éles megvilágításba került. Ez sokszor megalázó volt, de kapcsolatuknak szinte állati meleget kölcsönzött. Egy idő múlva valamennyien egyformává vedlettek.

Pontosan tudták, ki hány alsónadrágot visel, piszkos-e, tetvesedik-e, kinek zsíros vagy himlős a bőre. Már a lencséikről is felismerték egymást. Halmai haskötőjét piros cérnával kihímezték, míg aludt; de ez még az otthoni kiképzés alatt történt. Mikor útnak indították őket, Halmai már nem volt velük, állítólag gyomorvérzést kapott. Arcára csak halványan emlékeztek, de a száröltéses haskötőt még sokáig emlegették. A tárgyak, a tréfák, a nagy ivások emléke maradandóbbnak bizonyult, mint az elsodródott bajtársaké. Aki kilépett a körből, kiesett a cinkosság légköréből is. Legfeljebb irigyelni, gyűlölni lehetett, ha szerencsésebb körülmények közé került – vagy elfelejteni. Az események kényszerű, közös vállalása volt a legerősebb kapocs közöttük. A baljós fordulatokat csak úgy tudták elképzelni, ha az mindannyiukat érinti. Annyira magánosokká és önzőkké váltak, hogy bajtársakká kellett lenniök. Nem érzelmekben bíztak, hanem az egymásrautaltságban.

Pontosan ezt várták tőlük.

 

Egyik nap hajnalban lekapcsolták a mozdonyukat. Kint a nyílt pályán álltak meg – mintha végleg magukra hagyták volna őket.

T. lassan felállt, és a dróthálós, jeges ablakra lehelt.

Éppen kelt fel a nap a síkság szélén. Olyan metsző, végtelen volt a kinti táj, mintha egy idegen bolygó tárult volna a szeme elé. Mozdulatlan kórószárak, rokkant fák, egy félbehagyott, toronyforma épület – se magtár, se pajta.

Valaki vállára tette a kezét.

– Hol vagyunk?

– Nem is tudom…

– Átmentünk már a határon?

– Talán most éjszaka.

Fejük összeért a szűk ablaknyílásban. A nap lassan emelkedett, kékesvörösre festette a havas mezőt.

– Hová megyünk?

– Nem mindegy? Gyere, mosakodjunk meg a hóban.

Átlépkedtek egy-két horkolón, félretolták az ajtót, leugrottak a töltésoldalra. Csakhamar észrevették, hogy a szájuk kékre fagyott s remegnek a hidegtől: élesebb és alattomosabb volt, mint az otthoni.

Becsapottan kapták magukra a zubbonyukat.

 

Furcsa volt belegondolni, hogy a síkság, a sínek, a távírópóznák – már minden idegen.

A fiatalabbik hamarább szánta el magát.

– Félsz?

– Azt nem – mondta T. – De egyedül nem tudom, mit csinálnék. Pedig éppen azt akarják…

– Mit? Hogy féljünk?

– Persze. Gondolj utána – hányan vagyunk itt? Kétszázan, kétszázötvenen? Ha ez mind fél… Ha sokan félünk, annál biztosabb a siker.

Szórakozottan felkapart egy kis havat, a tenyere között gyúrogatta; végül elhajította bosszúsan.

– Mit akartál…?

– A fene tudja. Olyan hamar elromlik minden. Álmomban megint vadásztam otthon… de milyen más a fegyver olyankor! Mint egy bot, csak lógatod a válladon, ha akarod, nem is sütöd el. Megállsz, bámészkodsz a hóban… Ha valahol megreccsen egy ér, biztos nyúl dobbantott rá. Az igazi csend volt. Most meg…

– Talán a drótok?

T. fázósan dugta zsebre a kezét.

– Az túl egyszerű volna.

A másik a bakancsa sarkát ütögette össze.

– Mit csináljunk? Ordíts egyet.

Tetszett a fanyar ötlet, valahogy jólesett megsérteni a síkság csendjét. Tölcsért formált a kezével, és hatalmasat halihózott. A kiáltás, mint egy bukdácsoló lavina, egyre messzebb görgött.

– Nézd csak…

– Hol?

– Ott… a bokrokon túl.

– Lehet, hogy trágyadomb?

– Mintha megrebbent volna…

Kis szünet után még egyet kiáltott, és fürkésző szemmel figyelt; a folt nem mozdult.

Már ébredezett a szerelvény. Az egyik vagonból gajdolás hallatszott ki; a fiatalabbik dúdolni kezdte az elrontott dallamot.

– Ez a harmadik szakasz, csak azok tudnak ilyen hamisan énekelni. Ha nem lennének olyan büszkék, ének órát tartanék nekik.

– Te zenész vagy? – kérdezte T.

– Csak kontár – legyintett. – Kántor vagyok Somogyban. Azaz hogy voltam…

– Miért, ha visszamész, megint az leszel.

– Persze. Csak az már nem lesz ugyanaz.

– Semmi se lesz ugyanaz. Az apám most tavasszal halt meg, ő mesélte, hogy mikor visszajött a Pó mellől, mindig másutt kereste a szőlőkulcsokat. Pedig ugyanazon a szögön lógtak, mint azelőtt.

Összenéztek; talán semmitől sem féltek jobban, mint ettől: hogy így elcsúszik minden.

 

Sorakozóóóó!

Sűrű egymásutánban bújtak elő a vagonokból: a kócos hajak megzúzmarásodtak a fagyban, a feljárók vaskapaszkodóján szempillantás alatt megragadt a bőr.

– Gyere, menjünk együtt.

Magukra kapták a báránybőr mellényt, és beálltak a sorba. A kántor folytatta a dúdolást, de most széles mozdulatokkal kísérte.

T. csodálkozva nézett rá.

– Néha rám jön, és orgonálok – mondta nevetve. – De a tremoló sehogy se működik újabban… Úgy látszik, kikopott a húzókar, pedig megcsináltattam otthon.

A csajkák vásárian csörömpöltek; legtöbben most súrolták hóval az előző esti piszkot. A sor sehogy sem akart kialakulni.

– Mi van itt? Csürhe! Feküdj!

Elhasaltak a sínek mellett. Aki ordított az élen, az se volt több huszonöt évesnél, ökölbe szorított kézzel hadonászott, hangja rekedt, csak megszokásból tudták, hogy mit akar mondani. Vonásai az onánia önelégültségével elevenedtek meg, s még az iramot is úgy fokozta, mintha az utolsó pillanat kedvéért sietne.

– Ee! Keő! Ee! Keő! Ee! Keő!

Aztán elernyedt.

– Föl!

Megindult a sor, lassan csoszogtak a kondér felé. A konyha a kanyaron túl eregette sovány füstkígyóit. Amint elhaladtak a nyitott vagonajtók előtt, megcsapta őket a kiáramló bűzhödt levegő; ilyenkor undorodtak tőle, de éjszaka meleg volt, mint egy öl.

Igyekeztek egymás mellett maradni a sorban.

 

– Azért sokért nem adnám, ha orgonálhatnék egyet valahol. Talán az megnyugtatna…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– Vagy szerinted hülyeség, hogy ilyesmin…

– Mit csinál ott a vége? Felzárkózni!

– Meg azért kíváncsi is volnék, hogy ki temet most otthon. Mert azért azok is csak halnak… Persze, nem mondom, az egész más volt. Mit tudom én – rend volt benne? Tudomásul vettük, és kész. Szinte ki tudtuk találni, hogy ki lesz a következő, olyan természetes volt. A szertartás, a tor, a részegség…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– De itt mindenki csal, csak senki se beszél róla. Te nem unod a vicceket, amikkel traktáljuk egymást? Meg a hadparancsok, a csöpögő dicsőség, a fegyelmező gyakorlatok – hányni kell. Felvonjuk a zászlót, puskával tisztelegj, utódok boldogsága… Röhej. Ha röhögni lehetne. De mért nem beszélnek? Mondják meg! Te ott voltál az őszi kiképző gyakorlaton?

– Egy másik csoporttal.

– Hát ez ott történt. Második héten került sor a gránátdobásra. Nem csináltak nagy hűhót belőle, ezt kell meghúzni, így kell megfogni – mindenki megkapta a maga gránátját. Aztán a szőke Tordaira került a sor. Nem volt az semmivel ügyetlenebb nálunk, talán még pontosabban is csinálta, mint mi. És mégis felrobbant a kezében. Úgy lement a feje, hogy egyet se nyikkant. Ha azt hallottad volna, hogy mit kaptunk mi akkor! Büdös civilek! Csorda! Férfiak maguk? Csürhe! Nem tudnak koncentrálni, elvesztik a fejüket, kurvák, megérdemlik!

A sor összetorlódott, meg kellett állniuk. Akik már megkapták a részüket, visszafelé csoszogtak, mohón szürcsölték a szacharinos feketét.

– Arról persze nem esett szó, hogy Tordai nem is számolhatott kilencet, mert előbb robbant a gránát. De ha egy másodperccel később robban, akkor már minden rendben van. Jöhet az áldásosztás, az úrfelmutatás…

 

Estefelé mozdony robogott el mellettük, majd kis idő múlva visszatolatott, és bevontatta a szerelvényt a pár kilométerre fekvő állomásra. A táj semmit se változott, ugyanolyan sivár és élettelen volt itt is, még a toronyforma épület is ide látszott. Az emeletes állomáson kívül nem volt lakott ház a közelben; a falu valahol távolabb lehetett. Az egyik váróteremben embermagasan állt a szén, s domborúra feszítette az ablakokra erősített hálót. Az oszlopos eresz alatt csukott ajtajú őrbódé; mintha állva belézártak volna valakit. Az ablakpárkányon üres cserepek, kipusztult virágszárral. Az iroda redőnye mögül kékes fény szűrődött ki.

T. azon kapta magát, hogy mindent görcsösen számbavesz, meghatároz. Elnyomta a cigarettáját, és leült a kályha mellé; felváltva bóbiskoltak az ügyeletessel.

 

Másnap elterjedt a hír, hogy bizonytalan ideig itt vesztegelnek, talán napokig. Parancsot kaptak, hogy erre az átmeneti időre is ássanak illemhelyet maguknak.

A töltés lábánál csákányozták ki a fagyott földet. Heccből hosszúkásra méretezték, olyanra, mint egy sírverem, s körbe karókat vertek le, hogy bele ne csússzanak. Mielőtt ünnepélyesen felszentelték volna, valaki színes rongyokat kötött a karók végére. Az ünnepség „zártkörű” volt, csak a síkság volt tanúja a szokatlan sorakozónak, a vagonsorok eltakarták a kilátást az állomás felé. A szakaszok zárt rendben, énekszóval vonultak fel; örültek, hogy történik valami.

Míg topogva négyszöget álltak, messze a síkságon lomha folt emelkedett a magasba. Az éles levegő a vagonokig vitte a csattogás zaját: varjak voltak, félezres csapat lehetett. Először csak a távoli pihenőhelyük fölött köröztek, majd sűrű rajokra oszolva tempósan közeledni kezdtek.

Felharsant az ünnepi trombitaszó:

– Napooos!

A madárhad nem zavartatta magát. Olyan alacsonyan szálltak, hogy gránátot lehetett volna közéjük dobni. Károgásuk nyugtalanító mozgalmasságot teremtett a fejük fölött.

– Lőjetek közéjük! – hallatszott.

Gyors csattanás; a pisztolycsőből kis füst csapott ki, mint a filmeken. A varjak nyugodtan köröztek tovább; később maguktól összetömörültek, és visszarepültek a síkságra.

Az ünnepség nem tartott soká. Először még harsány röhögés fogadta az egyes „ürítő” csoportokat, de hamar szétszéledtek, és nem értették, hogy mért ingerültebbek, mint máskor.

Este, a csend beálltával, finom csengéssel telt meg a levegő; mintha szüntelenül huzalok erdeje visszhangzott volna.

Ketten álltak őrséget a szerelvény mellett.

Ötpercenként összetalálkoztak a szalmába csavart artézicsapnál, kis ideig ott csapkodták a tenyerüket, a fülüket dörzsölték.

– Kivel beszélgettél az előbb?

– Én? Senkivel. Befordultam a szemafornál, és jöttem vissza.

– Mintha a hangodat hallottam volna.

– Pedig nem szóltam.

Aztán később, újra a csapnál.

– Mit nevetsz?

– Csak elképzeltem, ahogy énekelsz, orgonálsz magadban. Semmi nem kell hozzá, se hang, se orgona…

– Csak emlékek, mi?

– Te sose beszélsz magadról – mondta a kántor egy újabb forduló után. – Mindig ilyen vagy?

– Erdőben nőttem fel… Erdőben megszokja az ember.

Sután egymás bakancsáról rugdosták a rátapadt jeges havat – csak ennyi érzelmességet engedtek maguknak.

– Azt hiszem, most kellene valamit… Most biztos elkezdődik.

– A bevetésre gondolsz?

T. bólintott.

– Arra is.

Lépések közeledtek. Gyorsan elváltak, vállukon előbbre húzták a puskát. Állandó résenlét. Az oszlop mögött, a rozsdás víztartály mögött, mindenütt megbújhat valaki. Nem lelet kiszámítani. T. behúzódott két ütköző közé; kis forróság indult el a nyakszirtjénél, és lassan áramlott lefelé. Tikkadt csendben, vibráló hőségben érez ilyet az ember. Didergett.

Ki az?

 

A vagonokban meg égtek a pipicsek.

Borra szomjaztak, de nem volt; a cigaretta is fogytán. Újra meg újra elölről kezdték a találgatást. Térképek kerültek elő, ismeretlen helységneveket betűztek. Többen a holmijaikat rendezték, fegyvert olajoztak, megkalapálták a lazuló csigaszögeket. Számbavették a fehérneműt, gondosan összehajtogatták, hogy minél kisebb helyet foglaljon el. Végül megemelték a hátizsákot. A súlyelosztás. Nagyon fontos. És kezdték elölről. Ami baloldalt volt, jobb oldalra került, ami felül, alulra. Minden együtt. Feszesen. Le lehet kötni, szíjazni.

Aztán?

Már nem volt mivel babrálni, s a hajnal messze még. A rakosgatás legalább elfoglaltság, kitérés: nem szembenézni. Vagy ha igen, akkor túlzott durvasággal: az is ellenméreg.

– Ha leszedik a hátadról, majd nem kell keresgélni. Itt a zsebkendő, fogkefe…

– Leltárt ne írjunk?

– Leltár a zubbonyzsebben!

– Előzékeny hulla!

– Pontos kiszolgálás!

Körülülték a vaskályhát, később kártya került elő, de azt is abbahagyták. Az izgalom, amit nyújtott, nagyon távoli volt, nagyon steril; akkor már inkább a szorongás.

– Láttatok már dögtemetőt? Nálunk a Szikes-háton volt egy, az akácos mellett…

– Az se lehetett rigótanya.

– Mért, a madarak nem kényesek.

– Nem biztos. Egyszer temetésen voltam nyáron, csak úgy szédelegtünk a koporsó mellett, de azok is elhúzódtak, egy se maradt a közelben.

– Biztos nem szeretik a szertartást.

– Ha betegek, akkor is elbújnak inkább. Mások, mint mi.

– Okosabbak.

– A fene tudja. Egyszer éjszaka mentem haza, egy kutya szegődött hozzám, olyan senkikutyája, keverék. De okos volt, beszélt a szeme. Úgy ugrált a bolond, mintha vacsorára csalogattam volna. Aztán egy autó jött, a reflektortól megvakult vagy mi… elütötte a gerincét. Nagyon megsajnáltam. Felzörgettem vele az orvost; dühös volt, hálóingben jött ki, de azért megnézte. Azt mondta, lőjem agyon, ha szeretem. Nem a bajáról beszélt, arról egy szót se, csak így meg úgy, hogy úgyis jobb neki. Egy kutya csak, gondolta, és nem sokat teketóriázott. Én meg vittem haza. Otthon csak egy flóbert volt, az is a padláson. Kint leraktam a kertben a fűre, hogy majd ott végzek vele. De mit gondoltok, amíg a fején volt a kezem, nem nyüszített, csak folyton nézett rám. És ahogy magára hagytam, mindjárt vonított, nem akart egyedül maradni. Úgy lőttem agyon hogy közben simogattam. Pedig ma is élhetne, ha nem szegődik mellém.

Hátradőlt, s hozzátette:

– Én nem tehettem róla.

– De mégiscsak megölted.

– De nem! Nem érted?

Mire valaki más:

– És mikor nem is tudod? Akik kint jártak, mesélik. Az árokból egész más… csak töltesz, meghúzod, kicseréled a tárat, hamar vége. De ha úgy közelről, amikor pontosan látod, hogy te…

– Az más, ha önvédelemből.

– És ha célja van.

– Persze… Csak utána! Könyvben olvastam egyszer, valami tengerészkapitány írta, hogy fellázadtak a matrózok, és mindenkit megöltek, aki nem volt a pártjukon. Aztán várták, hogy másképp lesz, de nem lett több a víz, se az élelem. És már nem lehetett senkire ráfogni.

– És? Mi volt még a könyvben?

Úgy érezték, csak addig vannak biztonságban, amíg beszél közülük valaki.

 

A sarokban gyufa sercent, az ujjnyi gyertyavég zöld katonaládán pislákolt.

– Kinek írsz, Kölyök?

A fiú letakarta karjával a papirost.

– Nem tudom… csak gondoltam, hogy írok.

– Majd kitalálunk egy címet, jó?

 

T. óvatosan továbblopódzott. Odalapult a vagon mellé. Árnyék vetődött a hóra, a lépések elhalkultak.

– Ki az? Jelszó?

– Admiral – motyogta egy hang; báránybőr bekecsben, hosszú alsónadrágban támaszkodott az ütközőhöz, és nézte, hogyan csurog a szájából a nyál.

– Mi van veled?

– Már régi…

– Hülye vagy. Összefázol.

– Bent se tudnak aludni, ha köhögök.

Egy darabig tanácstalanul álldogált, aztán magára hagyta.

Jobb, ha a végén egyedül marad az ember?

Elindult ismét az artézicsap felé. A csillagok erős, hideg fénnyel szikráztak, a vagonablakok fénykockái egymás után sötétedtek el.

Milyen lehet itt a nyár, amikor békésen kiszekereznek a földekre, a lovak csüdig harmatosak, a zabla megcsörren…?

 

A katonaládán még pislákolt a gyertya; Kölyök újra elolvasta a levelet.

…már éjszaka van, Húgocskám, végzem levelem, és sokszor gondolok Rád. Máma eszembe jutott, mikor először szekereztünk át a szomszéd faluba. Nem ismertük a járást és sötét volt, amikor hazaértünk. Sokszor eszembe jut, ami régen történt. Találtam az egyik nap egy mogyoróbokrot, ki- faragtam egy ágát és el is küldeném, de kinevettek vele, és hát úgyse lehet. Tegnap azt álmodtam, hogy a búcsúsok a Kálvária-dombon vertek sátrat, és a rétről szekerek vágtattak, mint a cigányoké, tudod, és célba kellett lőnünk a lovakra, és muszáj volt lövöldözni. Pedig én nem tudnék lovat ölni, bárcsak egy is volna velünk, ez nagyon hiányzik. Rossz az is, hogy nincs, akinek elmondjam. A kendődet visszaszerezted-e? Én vettem neked, őrizd meg. Édesapámékkal együtt sokszor csókol téged nagyon szerető

Bátyád.

 

Vasárnap délelőtt, szikrázó napsütés.

Hó reggel óta nem esett. Tágasság és törékeny könnyűség a levegőben, a távolság leszűkül. Minden mozdulat pengés és karcolás. Egynemű csend ég és föld között. Amit a havazás meggörnyesztett, összetöpörített, az most mind megnő, és függetleníti magát a háttértől. Óriási fák, vésett füstkígyók, érintésre összehulló bokrok. A vagonok túlméretezett játékkockák a magas töltésen. Összetörnének, ha megindul a szél.

Távol, a sínek között, oldalazó mozgással fekete folt közeledik, időnként megáll, majd változatlan iramban ismét megindul. Hirtelen egy ugrással a síneken kívül terem, és eltűnik. Mindez olyan gyorsan játszódik le, hogy a vakító fényben bizonytalanná válik: valóban eltűnt? Vagy még mindig a töltésen van? A látvány folytatja önmagát? Már ismét a sínek között üget. A vagonsor közelében figyelve lelassít. A töltés egyik széléről a másikra kanyarodik át, majd indokolatlanul, de annál határozottabban letér a síkság felé. Hasig süppedve lábal előre, néha beleharap a hóba, prüszköl. Később egy kitaposott térségre bukkan; a sorakozók hagyják itt mindennap a nyomukat. Itt megpihen, a bundáját rázogatja, és egy helyben topogva szimatol. Rövid gondolkodás után ismét visszafordul a töltésoldalba vágott hólépcső felé. Hangokat hall. Jobb elülső lába tétován, behajlítva mered a levegőbe, úgy figyel. Megnyúlt testén erősen kirajzolódnak a bordák félkörei, a hátán egy tenyérnyi helyen nincsen szőr. Visszafelé néz, de közben előrekúszik. A napfényes fagyban bizonytalan a hangok forrása. Merészen a vagonok mellé ugrik, és besomfordál a kerekek közé. Nyugtalan. Felágaskodva megszagolja a vagon padlóját, orrát a résekre szorítja, kapar. Utána izgatottan az egyik kerékhez fut, és rángatózó farral vizelni kezd; a következő keréknél megismétli. Nem tudja eldönteni, hogy elhagyja-e a rejtekhelyét. Végül elszánja magát, és kilép a keskeny gyalogösvényre. Az első vagonlépcsőnél vinnyogó hangot hallat – az ajtón semmi rés. Tanácstalanul futkos a bejárat előtt, de ugatni nem mer. Ismét berohan a vagonok alá, és ott kezd el ügetni; árnyéka követi kint a gyalogösvényen. Hirtelen abbahagyja a rohanást, és előmerészkedik, zihálva fújtat. Csend. Érzi az emberszagot, de látni nem lát senkit. Újra próbát tesz, sorra vizsgálja az ajtókat, végre az egyiknél lábfejnyi rést talál. Felugrik a lépcsőre, és a rés meleg légáramába tartja a fejét. Nedves, fekete orra remeg, fintorog. Benéz. Bent alvófélben pattog a tűz, a pokróccal letakart szalmafekhelyek üresek. Senki, és mégis emberszag. Elülső lábával már bent tapogat, de két hátsó lába még a lépcsőn áll; óvatosan azokat is maga után húzza. Most se lát még senkit, a szokatlan melegben bizonytalanul szimatol. A vaskályha lenyűgözi: odalép melléje, és testével követve a kályha henger alakját, majdnem hozzásimul, rátekeredik. De nem fekszik le, áll, minden pillanatban ugrásra készen. Csak annyit tesz mégis, hogy kis idő múlva lehunyja a szemét, de lecsukló fejét azonnal visszakapja. Később megmozdul valami a sarokban. Gyorsan összehúzza magát, felvakkant, de a kályha mintha fogva tartaná.

– Ki az? – kiált egy hang; és már ugrik is valaki, nagy csörgés, kemény tárgyak gurulnak szét a szalmazsákon. Egy csajka éppen eléje zuhan, a teteje lepöndörül, és kiesik belőle egy megrágott kenyérvég. Villámgyorsan utánakap, a fogai közé veszi, lódulva kint terem a vagon előtt. Mögötte kivágódik az ajtó.

– Te büdös! Nem rakod le!

Egyszerre kicsapódnak a szomszéd vagonok ajtajai is.

– Mi az? Mi történt?

Kapkod a fejével, menekülne, és mégis marad, szűköl.

– Nem rakod le!

– Mit kiabálsz? Hadd vigye…

Éles revolvercsattanás.

Vonítva felszökik a levegőbe, forogni kezd, nyüszít, de a kenyér nem esik ki a szájából. Aztán hirtelen a síkság felé fordul, dülöngélve elrohan, fekete csíkot húz maga után.

Röhögés.

– Azt hiszed, most jobban visszahozza?

Még sokáig látták, ahogy a havas mezőn imbolygott; kanyargó utat írt le, mintha a hótakaró alatt ösvényre akadt volna.

 

A vasárnap semmiben se különbözött a többi naptól, a rendje mégis másképp alakult. Más volt a csendje, időbeosztása, a hangulata. Hosszabbnak tetszett, és a semmittevés is indokoltabbnak. A beidegzések még nem koptak ki belőlük egészen, ilyenkor akaratlanul is körülményesebben borotválkoztak reggel, a ruhatisztogatást, a friss ing felavatását nem mulasztották el, se a ráérős fütyörészést a „korzón”, a szemafor és a konyha között.

Csak éppen íze nem volt; másoltak valami nemlétezőt.

Délfelé meglátogatták a szomszédos vagonokat, de ha akadt is prezent cigaretta, a csikk végül visszakerült az ajándékozóhoz. Többnyire kiestek a szerepből, a gesztusok elbizonytalanodtak félúton.

Otthon ilyenkor kínálják az embert egy kis pálinkával, pogácsával. A konyhából behallatszik tűzpattogás, minden ragyog; a bútorok, terítők a derűs várakozástól fénylenek. A pálinka kékesen szivárványlik az apró poharakban, már az illata is felizgatja a nyálkákat. Még egy pillantás körbe, az egyformán csillanó szemekbe – aztán föl. Tapintani lehet az útját. Most már jó. Keresztbe lehet vetni a lábat, a forróság lassan árad, az asszony valamit odébb tesz, kint vakít a hó, mint felcsúszó szoknya alatt a comb csíkja…

 

Újabban elmaradt vasárnap a névsorolvasás; pótolta a megszokás és a félelem.

Mikor először került rá sor a laktanyában, inkább humorosnak találták, mint bosszantónak. Ha már így illik, legyen; úgy látszik, ez is hozzátartozik a fegyelem rítusához. S abban nem is volt hiány. Egy félrefordult gomb képes volt az egész század összhangját megbontani. Húsznapos kiképzésbe került, míg a sorakozó minden igényt kielégített; ugyanannyiba a tisztelgés, a feküdj, a kúszás. Utána kezdtek csak hasonlítani az óraműhöz. Mikor kiürítették a tábort, melynek a palánkkerítését négy hónapon keresztül csak zárt rendben hagyhatták el, szinte mindennap számbavették őket, megszámolták a készletet. Már nem is vették észre, hogy kiszolgáltatottságukban a rang és méltóság homályos érzését kelti bennük, mikor a nevüket hallják; mintha személyesen szólna hozzájuk valaki. Nem akarták elhinni. A felhangzó nevek hallatára – ez ő… ez a másik… ez én vagyok… – valahogy újra átélték egymás személyiségét, a jelenlét bizonyosságát. Nem; nem mint a tárgyak. Ezek a pillanatok voltak a legemberibbek. Csak később váltak megalázóvá, mikor már nem is titkolták előttük, hogy kijátszhatatlan szövevény veszi őket körül.

 

Hunyorgó szemmel nézte a lejtős síkságot.

Menjen egyedül?

Míg bámészkodott, mintegy fél kilométerre a töltéstől baktató alakot vett észre a mezőn, sehol senki körülötte. Annyit szabad szemmel is ki tudott venni, hogy közülük való. Unalmában előszedte a távcsövét (amit még az apja hozott a Pó mellől), és felderítette a terepet. Az arc érintésközelbe ugrott: Kölyök volt. Lassan lépkedett, nem is sejtve, hogy figyelik. Kezét csípőre tette, a sapkáját feltolta a homlokán. Szórakozottan egy kórószárat rágcsált. Aztán megállt, két ujja közt kifújta az orrát. Felnézett az égre. Ujjbegyéről lerágott egy bőrdarabkát – vagy csak a fogát piszkálta?

Hirtelen megértette, hogy „odakint” ugyanígy lesz. Ha van távcső, először azzal. Megnézi előbb az arcát, a szemét, a homlokát – és aztán elhúzni csak. Legjobb derék alá venni a célgömböt, valamennyit úgyis fölfelé ránt. S próbálta elképzelni. És újra szeméhez emelte a távcsövet. Tehát, derék alá. A rövid köpeny alatt komikus volt a két betekercselt láb, a nagy bakancs. Ha valamit, ezt biztos lerángatják majd róla, s megmarad neki az elküldetlen levél, a bicska. Bugylibicskája van, látta, mikor bevéste a nevét. Akkor persze nem gondolt semmire még, mint ahogy most se gondol, csak áll és rugdalja a havat. De mért nem rohan… mért nem vágódik el?! vagy ordítana legalább! Védekezne!

Egyszer mutattak neki valakit, aki világos nappal kimászott az árokból, és zsebre dugott kézzel megindult előre, mintha éppen csak sétálna. Átlépkedte a gödröket, a hullákat, mintha ez volna a legtermészetesebb. És nem lőttek rá; megvárták, míg visszatér, és csak akkor kezdődött el a surrogás.

Most elhitte, hogy megtörténhet.

Hirtelen meglökték hátulról.

– Ki az? Ki mászkál ott?

– Nem tudom – mondta, és vállára akasztotta a távcsövet.

– Nagyon kódorog máma a nép. Nem jössz zsugázni?

– Most nem – rázta meg a fejét.

 

A korzózók legtöbbje már visszavonult a vagonokba; itt-ott énekszó hallatszott fel, harmonikaszó. A kántor leült az egyik ütközőre.

– Tudod, hogy készül valami?

– Mit hallottál?

– A szakács földije a főhadnagynak, az mondta, hogy nem sokáig maradunk itt.

– Na, akkor pedig nincs más…

Nem messze tőlük a Kölyök baktatott vissza a mezőről a töltés felé; T. odakiáltott, meglóbálta a karját. Aztán belekarolt a kántorba.

– Mit szólnál, ha őt is magunk mellé vennénk?

A kántor örömmel egyezett bele.

– Már én is gondoltam rá.

Kölyök még este áthurcolkodott melléjük, a kályha közelében szorítottak neki helyet.

 

Ötödik napja szemlélik a hajnali akrobatikát: a vörös nap élére áll a síkság peremén.

Az ellátás észrevehetően romlik. Újabban énekszóval kell felvonulni az ebédhez. A bab csírakukacai, mint a zsugorodott tetemek úszkálnak a csajkába mért lé tetején. Az ebéd is késik, a reggeli is. Körmönfont rendezés. A fagyban még csikaróbb az éhség, és feldobja a savat a nyeldeklőre. Csak éppen köpni nem szabad – most?!

Ünnepélyes parancshirdetés.

…átléptétek a határt, bajtársak, fiúk, testvéreim, kemény arcélek! Nagy események előszele dübörög a levegőben, kemény előszelek. Az otthon üzen, az otthon vár. Tőletek. Valamit. Mindent. Micsoda vérzivatar! – De dicsőség!

A zászló egykedvűen lobog a szélben. A tisztikar alatta áll, mosolytalanul, cserzetten. Ezredes, százados, főhadnagy. Orgonasípok. Egyszerre csak az egyik szól, mindegyik húzókar hibátlanul működik. Betéve tudják a műsorfüzetet. Pontosság, rend, geometria. A bakancsok sarka a sínekkel párhuzamos, a sínek a Galaktikával, minden mindennel. Nyilvánvaló a győzelem. Száz és száz, ezer és ezer köpeny nyolcas sorokban, mozdulatlanná fegyelmezve. Kozmikus összhang pátosza, naponként megismétlődő próba a sorakozó. Gombnyomásra működő sejthalmazok, gombnyomásra robbanó világegyetem. Magasabb rendű szemlélet a fegyelem. Protonok, nyolcas sorokban. Micsoda kéj kézben tartani a szétfutó szálakat! Megnyugtató. A parancs, a parancs, a parancsolás!

– Jobbra nézz!

A zászló elakad felhúzás közben; akkora, mint egy lepedő, rátekeredik a rúdra, már nem lobog. Puskavéggel kell megpiszkálni, hogy ismét dagadozni kezdjen.

Nézik. A tekinteteket nem lehet párhuzamosítani. A gondolatokat se.

…dicsőséges szelek feszítik vitorláinkat a beláthatatlan tenger ölén! Ha győzünk, minden a miénk! Emlékezzetek! Hány tenger mosta apáitok vérét! Ha el nem pusztulnak, ma birodalom áll a csonka haza helyén – legyen áldott az emlékük, a példaképeké! Doberdó, Isonzó, Galícia, Rigómező, ottomán hatalom, új Zrínyiász! – és mi kivágjuk magunkat! Vadkan ölte meg szegényt.

Az egyik vagon tele vágott dohánnyal, szőnyeggel, ezüsttel, képekkel. Mire számítanak ezek? Hősi feltámadásra?

Az orgonasípból hirtelen kifogy a levegő. Összedugják hárman a fejüket. Ki fognak találni valamit – de nem sürgős. A várakozás edzi az önfegyelmet. A merev „vigyázz”-t nem váltja fel a „pihenj”. Lesz még hidegebb is, ez még csak dedó, gyerekjáték. Majd megszokják. A bakancsok talpa belefagy a hóba. Na és? Tornáztassák a lábujjukat a kapcában, azért van négy pár kincstári fejenként. És ha nem volna?

Nem tudnak megegyezni. Cigaretta, bokacsattogás, parancsára, igenis. De nem történik semmi. A hátsó sorokban lazul a fegyelem. Egy kéz elindul lassan a comb mellett, már deréktájon tart. A főhadnagy felfigyel, a kéz megmerevedik. Csípőre tett kézzel bámul, nem tágít. Meddig bírja ez a tulok kétcsillagos? Pillantása éles, de üres. Már megszokásból is meresztgeti a szemét, ha nem is gyanakszik. Most! Végre! A kéz csigamódra ismét megindul, és kiköt az orrnál. Tüsszenteni kellene, de az tilos. Nyomkodni kezdi az orrnyerget, és sikerül visszafojtani az ingert. De csak annál rosszabb. Minek ásták az illemhelyet, ha nem használhatják, amikor kell? Most már az esne jól tüsszentés helyett.

A százados orrfúvása recsegve töri meg a csendet. Kesztyűs kézzel gondosan összehajtogatja a zsebkendőt, majd újra kezdi; úgy látszik, az élek nem fedték pontosan egymást. Hideg, időt pazarló mozdulatok. Mintha színpadon állna. Köhint.

…mindannyian büszkék vagyunk, hogy miránk! A haza belénk helyezte, hogy most vagy!

Ez pontos. Mindannyian! Csak éppen nincs hová nézni. Az érdes hang visszahúz, lenyom; a tömött sorok közé csak törmelékképek hullanak be; egy vállpánt, egy fatörzs, egy fej, egy darab ég, egy vállpánt… Nézhetik egymáson a tarkólövés helyét. A síkság mozdulatlan, falu tíz kilométerre. Még senki falubelivel nem találkoztak. Élnek ott egyáltalán? Vagy kiürítették? A tartalék vakvágányon. Elszakítva, kiszakítva, megszámolva, becsomagolva, indításra készen. De akkor gyerünk legalább! Ha ők nem dönthetnek, legalább döntsenek!

Mi lesz a reggelivel?

…ma negyedik éve, bajtársak! Ki kell vennünk a ré! A század közös óhaja, hogy! Vége a pihenőnek! Éljen a közös, győ! Éljen a haza!

 

A vörös napkorong elszakad a láthatárperemtől.

 

1953

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]