Legyek, legyek – avagy az elmondhatóság határa

(Epilógus II)

Nádas Péternek

 

Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította. Mondják, az egyetlen szót kergette, mely mindig kisiklik. Végül az kezdte őt kergetni madár képiben, és rátalált.

De mit mondjunk mi, helyette is?

Az igazság az, hogy a svédek nem ismerik a három gerendafából készült bitófát, sem a kettőből ácsolt keresztet, náluk egyetlen gerendán kell az embernek hosszú I-betűvé nyúlnia. Másutt a koporsódeszkából nem csinálnak gondot. Amilyen kéznél van, az a jó, csak az a fontos, hogy a sírt egy körtefa alatt ássák meg, mely lehetőleg egymagában áll a széles, nyílt mezőn. Akinek deszka sem jut, azt csupasz gödörben helyezik el, s a lábához, fejéhez zöld gallyakat szórnak. A lelkipásztor maga is ásót ragad, három rögöt dob a halottra, és a Genesisből idézi a törvényt: „Por vagy te, és ismét porrá leszesz.” Itt már nem segít a ravaszkodás, hogy lábunkat visszahagyjuk cserébe, mint a rák, mi magunk meg, sutty, igyekszünk tovább-bicegni. Nem igyekezhetünk. Az ordító tél elől is hiába rejtőzött számos hajdani barátunk a leölt állatok meleg bendőjébe, a csatatérpecérek ott is rájuk akadtak. Vagy egyszerűen a körmükön keresztül lopakodott szívükig a halált hozó fagy. Vagy a férfiúi szervük lett jeges csappá a nyeregvas érintésétől.

Mindezek igaz prédikációra csábító történülések, noha azért van ellenvélemény. Az orosz ortodoxia, például, határozottan elhárítja a prédikációt (csak karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor engedélyezi), mondván, hogy Isten igéjének puszta felolvasása is elegendő, másfelől, ha nincs gyakorta prédikáció, az eretnekségek és elhajlások is biztosabban elkerülhetők. Ha nem így volna, a királyi paranccsal bitófára ítélt szökevény esetét is szóba lehetne hozni, aki lefizette a hóhért, és sikerrel járt ki magának puskagolyót – jóllehet ez sem a hóhér érdeme, hanem Istené, aki megindította a szívét. Így aztán omni momento memento. Maga Luther is írja később: Élek, és nem tudom, meddig, meghalok, s nem tudom, mikor, utazom, s csak a jó Isten tudja, hova, csodálom, hogy szomorú vagyok.

Mindenesetre nagy ajándék, hogy a megreformált hitűeknek nem kell hinniük azokban a dolgokban, amelyek szemben állnak a józan ésszel, csak azokban, amelyek meghaladják a józan észt. Vagy talán nem vigasztaló, hogy a vendégfogadókban egyre több helyen lógatnak az asztalok fölé kis vasdobozokat, és abba gyűjtik a részegektől, útonállóktól, gyermektipróktól és besúgóktól a bírságot? Was vor geschmerzet, jetzt fröhlich herzet!* Persze, a kocsikról azért módszeresen lopják a kereket, még ha némi fizetség ellenében vissza is szerelik mindjárt. Mindazonáltal örüljünk, hogy kezdenek ganajt is égetni itt-ott, hátha elviszi a pestist és megvesztegetést. Közben a széles Danubius partján lányok és asszonyok csatangolnak, vakmerően fittyet hányva a késő éjszaka veszedelmeinek – megfeledkezve Barbara Ubrykról, a meztelen és elvadult és félőrült apácáról, aki pusztán mert levelezett egy fiatalemberrel, huszonegy évet töltött a krakkói karmelita kolostor egyik sötét cellájában. De van más értesülés is: Sieniawska úrnő szobájának falát kő helyett tégla alakúra faragott drága fával bélelik ki, melyekbe más-más mintázatú berakásokat illesztenek – kisujjnyi vastagon! És bizalmas vendégei számára is mindig rendelkezésre áll néhány antal (boroshordó). Hej, égi tutajosok, kenyeret adjatok, ha megtagadnátok, süllyesszen el átkunk! Addig se felejtsük azonban, hogy a vadon termő bogyókból hosszas főzéssel ki lehet csikarni valamilyen ízt, és csodásan be lehet lázasodni tőle. S attól még egy kifosztott színpad is fölparázslik.

Ámde bennünket kevéssé érdekel, hogy mit szólnak majd azok, akiknek egyszer kezébe kerül ez az írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy lappangó történet természetét, amelyről nincs tudomásunk. Hisz az ilyesmi úgysincs kockázat nélkül. Hisz még az is lehet, hogy gyilkolni kell érte. Az első nyomjelre július 17-én, Illés napján bukkanunk, szakadatlan esőben. Jakab apostoltól tudjuk, hogy az Úr Illés kérésére lezárta, majd megnyitotta az egeket. Ezen felháborodva – mint Gedeon, aki meg akarván erősödni hitében, előbb harmatot, majd szárazságot kért a gyapjúra, s mint Eleázár, aki jelek áltat kívánt megbizonyosodni – mi is könyörögni kezdtünk az Úrhoz, hogy a maga dicsőségére és sok veszendő lélek üdvére állítsa el az esőt, s ne rójon ránk naponta erőnkön felüli megpróbáltatást. A kérés olyannyira teljesül, hogy bár az ég teljesen borult, és körös-körül súlyos esőfelhők állnak lesben, mégis megmenekülünk, s csupán néhány csepp nedvesíti a köpenyünket. Ennek ellenére megjövendölöm, hogy jó néhány bajt el kell még tűrnünk, de épségben célhoz érünk, s ezt felelőtlen vigaszként mindjárt közlöm is az útitársaimmal (és teremtményeimmel?), megfeddve őket a korai türelmetlenségért.

A városlakók közül különösen Gumisch úrral kerülünk jó barátságba, aki a hídnál lakik, valamint vejével, Johann Christian Müllerrel. Csupán Dieterici magiszter okoz csalódást – aminek a hátterében több nyilvános rejtély állhat, ennek még utána kell nézni. Felesége mindenesete mordulva utasít el, amikor benyitunk: „Er lasst sich nicht bewegen”* – mintha legalábbis felöltöztetett hullát őrizgetne odabent a frissen vetett ágyban. Hollári, ilyesmi is megeshet könnyen, gondolni kell rá. Végül egy lengyel nemestől kérünk tanácsot, aki a királyi palotában vendégeskedik, és sikerül tőle megszerezni az elbocsátó engedélyt. A szószékekről ugyanis most hirdetik ki, hogy Lengyelország egész határát lezárják, s halálbüntetés terhe mellett megtiltják, hogy bárki is oda- vagy visszautazhasson. (Lehet pestisre is gyanakodni.) Ugyanakkor itt kell megemlékezni a híres insterburgi sörről, melynek akkora a szesztartalma, hogy képes tüzet fogni, akárcsak az égetett vagy lepárolt szesz. Vilnáig viszont tizenöt rénus forint a fuvar. A rengeteg erdő neve Grünwald, öt mérföld szélességben terül el, és keskeny ösvények szelik át. Jó pár száz paraszt bolyong benne csapatokba verődve, akiket a katonák mindenükből kifosztottak, s ha valaki útjukba akad, meggyilkolják. A zsidó vendégfogadója az erdő szélén áll, távol a többi háztól, ő azonban – nem gondolva a veszéllyel – megengedi, hogy hajadon lánya feltűnő öltözetben sétálgasson. A mély folyó felett híd ível át, s ezt szántszándékkal rossz állapotban tartják, hogy az átutazóktól minél több pénzt csikarhassanak ki a megjavításáért. Itt is el lehet mondani, hogy „Polski most, niemiecki post, włoskie nabożeństwo, wszystko to blazeństwo.”* Netán a sétálgató hajadon is csak csalétek, hogy föltartóztassa a siető embereket. Ebből is kiviláglik a zsidóknak a keresztényekkel szembeni csalárdsága. Egyedül abban lehetünk csak bizonyosak, hogy ha lobognak is a máglyák, és a levegő szalonnás az égett hús bűzétől, valahol, a városfalakon belül, kényesen úgyis előlépked a mocskos függöny mögül a világhíres és sehol másutt nem látható angol kanca. Bókol a nézők előtt, megcsókolja a gazdáját, patája fölemelésével az egész órákat jelzi, félkor a lábát hajlítja be, parancsra elviszi a postára a levelet, és vissza is hozza, ha a török szultánhoz küldik, lábfájást színlel, sántikál, ha ostorral próbálják útra kényszeríteni, földre veti magát, kilógatja a nyelvét, mintha nem is élne, az ábécét betéve tudja, s a foga közé szorított pálcával mindig a megfelelő betűre mutat rá, de ugyanígy ért a kártyához is, a király előtt háromszor, a királynő előtt kétszer térdel le, paraszt láttán rögtön kirottyantja a hátsó kürtőn a rossz levegőt, sőt az igazi és hamis pénzt is meg tudja különböztetni, tud masírozni és jobbra-balra fordulni, mint egy katona, a nyakával elképesztő facsarásokra képes, hogy újra az urához könyörögje magát, és megcsókolja, bár hasonló ügyességgel egy seggnyi kerek párnára is ráül, majd részegnek tettetve magát elsüt a szájával egy papírral, puskaporral töltött pisztolyt, s még véletlenül se sebesít meg senkit, csak a saját szája lesz füstös meg büdös, és a talpalatnyi istállót hányja tele, az egyetlen kedves és menedék zugot, ahol otthon van, ahol született és meg fog halni. Az elbűvölő mutatvány olyan tökéletesen sikerül, hogy az elragadtatott közönség a legkisebb nehézség nélkül ismerhet magára a kancában. Nem is csoda, hiszen ha Krisztus leszállt az emberek közé, feltehetően nekünk is le kell szállnunk az állatokhoz, még ha úgy tűnne is, hogy elnézően ők szállnak le hozzánk.

Ilyen előzmények után következik el a poftavai csata.

Károly svéd királynak már kora reggel golyó hatol a talpába, és az ujjak közt megakad. A kirurgusok nyomban nekilátnak a seb megvizsgálásának. Az operáció két teljes órán át tart, a király azonban semmi jelét nem mutatja fájdalomnak, sőt derűsen biztatja orvosait, hogy csak rajta, vágjanak nyugodtan, nehogy utólag legyen panasz, amit majd nem bocsáthat meg, és kénytelen legyen pontot tenni az I-re. Utána hordágyra kötözteti magát, és harcba vezeti svédjeit, összesen tizennyolcezret, köztük olyan hősöket, mint Rehnskjöld, aki felér Odüsszeusszal, Löwenhaupt Aisszal, Kreutz Nesztórral, Meyerfelt Agamemnónnal, Sparra Diamédesszel, Hamilton Plamédésszel, maga a király Akhilleusszal. A cár sem rest, és Mars! kiáltással fordul messze hangzóan a katonáihoz. Csapatai két szárnyát félkörben széthúzatja, és Le Maître francia mérnök találmánya jóvoltából száz olyan ágyút állíttat fel, melyeket nemcsak vasra illesztett bőrszíjakkal vontathat bárhová, de merőben új eljárással készült valamennyi, s nem csupán golyókat, közönséges vasdarabokat is lődözhetnek velük. Mikor ötvenedszer teszi ezt, váratlanul sikerül letarolnia a király testőrcsapatát, a legedzettebb veteránokat. A lucskos síkságon fogságba kerül Piper gróf első miniszter, Olaf Hermelin államtitkár, Sőderhjelm titkár, Rehnskjöld gróf, Hamilton, Stackelberg, Schlippenbach tábornokok, a legtöbb kisebb és nagyobb tiszt, sok lelkipásztor, köztük az ékes szavú Nordberg, válogatott közlegények tömege s rengeteg kevésbé jeles rangú férfi, kik a csatatéren esnek el. Összesen körülbelül tízezren halnak meg, és kerülnek fogságba. Egy jósnő megjövendöli a csapást; s mikor a csata után megkérdik tőle, hogy mit tart a saját halála felől, azt feleli, hogy a ház előterében áll, aki egy fejjel meg fogja rövidíteni őt. Megdicsérik, hogy ismét igazat mond, és bárddal lefejezik.

Egyezség és egyetértés azonban a csata után sem jön létre, csupán az alábbi párbeszéd a cár és a király megbízottja között.

Fjodor atya: Az étkezés idejét nyugalomban kell tölteni, de ha már itt van, tisztelendő atyám, kérem, üljön le a jobbomra, foglaljon helyet az asztalnál, és költse el velem böjtös ételemet.

Hermelin atya: Én ma koplalok.

Fjodor atya: Mi is böjtöt tartunk, mégis eszünk.

Hermelin atya: Az én böjtöm imákból áll, továbbá tartózkodásból mindennemű evéstől-ivástól, hogy ezáltal is izzóbb áhítatra gyúljak.

Fjodor atya: Nálunk nem csupán én, hanem valamennyien böjtöt tartunk, akár négy héten át is.

Hermelin atya: A mi egyházunk is tart nyilvános böjtöt, de nem köti egyes napokhoz, szertartásokhoz, kiválasztott ételekhez.

Fjodor atya: Ti esténként sokat esztek, isztok, mi viszont kenyéren, halon, olajon és vízen böjtölünk, s ezért a mi urunk Jézus mindannyiunknak megadja majd, hogy Isten jobbján ülhetünk egykor.

Hermelin atya: Mi nem azzal böjtölünk, hogy válogatunk az ételekben, sem azzal, hogy az emberek lelkiismeretére időnként rátesszük az egyház törvényeinek a béklyóját, hiszen ilyen parancs sehol sincs a Szentírásban, sőt ellenkezőleg, Szent Pál határozottan elítéli, mint babonát. Ézsaiás tanúbizonysága szerint legnagyszerűbb a lelki böjt, amikor az ember egyszersmind a bűnöktől is távol tartja magát. Akadnak ugyan gyülekezetünkben katonák, polgárok, akik olykor talán bőségesebben vacsoráznak, ráadásul éppen a nyilvános böjt napjain, és még papok is vannak szép számmal, akik nyilvánosan holtrészegre isszák magukat pálinkával, kupeckednek, esküdöznek, átkokat szórnak magokra és másokra – ez megtörténik bizony, de nem jó, hogy így történik. Csakhogy ezt mi nem tagadjuk le! Egyébként mi is erősen hisszük, hogy egyáltalán nem böjtölésünk vagy egyéb érdemünk miatt, hanem Krisztus urunk felülmúlhatatlan érdeme által foglalunk majd helyet Krisztus Urunk minden hívőnek megígért jobbján.

Fjodor atya: Hogyhogy Krisztus jobbján?! Mi a mennyek országában, Atyánk házában, a Paradicsomban, sok-sok házban fogunk lakni, nem pedig Krisztus jobbján! Krisztus maga mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám, Atyám áldottai, foglaljátok el a mennyek országát, mely öröktől fogva nektek készült.” És ezt az országot meg is fogja nekünk adni, hiszen évenként négyszer böjtölünk, igazhitű egyházunk hét szentségét tiszteletben tartjuk, a Boldogságos Szűz Máriát és a szenteket hódolattal illetjük, s hozzájuk fohászkodunk, eretnek könyveket nem olvasunk, eretnekeket nem hallgatunk meg. Pokolra valók, oda menjenek!

Hermelin atya: A 110. zsoltár szerint csak Krisztus ül Isten jobbján. Az Isten jobbján való helyet foglalás pedig olyan méltóság, melybe a jámborok nem vétetnek föl, mivel az Istenatyával azonos méltóságot nem érhetnek el. A teológia továbbá a Szentírás alapján tanítja, hogy az „Isten országa, Atya háza és bennük lakások” kifejezéseket hogyan kell érteni. A teológia célja az üdvözülés, az értelemé és akaraté, azonkívül az Isten megismeréséből és szeretetéből fakadó öröm abban a másik életben, amely országhoz és házhoz hasonlíttatik ugyan, ámbátor nem e világi értelemben és még kevésbé ügy, hogy ott majd nagy és sok leszen, amiből itt csakugyan kevés vagyon.

Fjodor atya: Elég, elég, elég a magyarázatokból!!! Megvannak nekünk utolsóig a szent atyák magyarázatai, nincs szükségünk külön teológiákra, külön katekizmusokra! Még a legtanultabb teológusra sem! Elég, elég, ha mondom!

S fülét bedugja az ujjával.

Csak mi, szerencsétlenek, vándorok és krónikások nem tehetünk így, fáradhatatlanul tovább kell nyomoznunk, csörtetnünk, némiképp hasonlatosan az ugrándozó, táncoló bábukhoz, melyek képesek ugyan a játékukkal mindenféle érzelmet, örömet, haragot kifejezni, durva esküvői komédiákba belekeveredni, táncot ropni, míg a halál emberfeletti figurája meg nem jelenik, s le nem teríti valamelyik ész nélkül ugrándozó bábutársunkat, bennünket meg megrémiszt és szétugraszt, noha egyesek szerint valamennyiünket papírvékony függöny mögül irányítanak felülről, láthatatlan szálakon le-föl húzgálnak. Csakhogy az se segít, ha tudjuk ezt, mert mi végre és mi haszonnal tudjuk, ha még azt sem vagyunk képesek átlátni, mi minek a következése; hogy Dietrici magiszter úr tartózkodó magatartása hátterében végezetül is miféle rejtély állhat; ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegetünk, mégse tudunk lerázni, hosszú mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma és kenyér nélkül bandukol mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk tartani – de vajon igaz-e ez? Vagy éppen ő az a poltavai menekült siheder, aki hosszas kóborlás után Erdélyben találja magát, s először Arelt János besztercei polgárnál, Erdély nagyságos fejedelmének, Rákóczi Ferencnek belső tanácsosánál szolgál, majd a székelyek generálisát, gróf Mikes Mihály urat kíséri el lovon Zabolára, s utóbb a máramarosi Darvay Ferenc alispán úr lányát szökteti meg eltökélt szerelmes szenvedéllyel – hogy ő lehessen végül az óapánk?

Az igazság az, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja ránk a legyeket.

Mérhetetlen felhőkben kavarognak, piszkuk házakat, erdőket borít el, ha tábort verünk, ott törnek ránk, ha ki se mozdulunk, az otthonunkban kerítenek szállást, bozsogva bevonják a falakat, mennyezet, kemencét, padlót, berendezést, s mire föleszmélünk, bajos volna akár egy ujjnyi szabad helyet is találnunk, aki meg beteg vagy erőtlen, kénytelen kendőkbe bugyolálni magát védelmül, és így nézheti bénultan, hogy a méhek módjára egymáshoz tapadó legyek fürtjei hogyan töltenek ki minden lehető zugot, sűrű hurkákban csüngve le a tetőtől a padlóig, s repedésekbe is szorosan belepréselődve, mit a házba belépő maga is azonnal tapasztal, ha a legyek felhőin keresztültöri magát, és a nyüzsgő takaró úgy körbefáslizza, hogy még a száját se nagyon nyithatja ki, mert azonnal köpködnie kell a bezúduló csapatokat, s egyszerűen hiába is tömködünk be lukat, hasadékot, hiába törünk hársfaágat, hogy azzal próbáljuk feltartóztatni az inváziót, nem segít ez sem, más sem, hiábavaló az erőfeszítés, hiábavaló a kétségbeesett próbálkozás, hogy kint a fák alatt fogyasszuk el az ebédünket, a tálak, fazekak ott se menekedhetnek a halálra bosszantó rajoktól, azonnal ott rohamoznak ők is, és rávetik magukat a léből előbukkanó kanalakra, besurrannak a szájba, fülbe, orrlukba, a szemünk sarkába, rá a szempillánkra, vagy ha éppen a dolgát végezné valaki, a férfiúi vagy női szervére, az erőlködéstől duzzadó farlukéra tapadnak rá, másfelől ha esőre áll az idő, csak annál nagyobb erővel zúdulnak a tornácra, ablakokra, ajtókra, ha pedig történetesen mézsört készítünk, még minden eddiginél is otrombább módon jelennek meg hihetetlen tömkelegben, reszelős dongással hullámzanak, s ha akarjuk, ha nem, a mézes vízzel az ő iszonyú ármádiájuk is az edényekbe ömlik, miközben rendületlenül bemásznak a födők alá is, s akkor már a félig főtt mézvíz is inkább mondható ezernyi különféle halálnemet halt légy temetőjének, mint mézsörnek, ám ez sem számít, mert hiába úszkálnak öklendeztetően a tálban, egy ídő múlva rá se hederítünk, s minden rezzenet nélkül csúsznak le torkunkon, amikor bekanalazzuk őket.

Kérdés, mit lehet tenni ilyen körülmények között. Vajon a derék és nyájas Trautwetter őrnagy módszerét kellene elfogadnunk (akinek a nevét jószerivel meghitt viharnak is fordíthatnánk) – aki úgy csalja kelepcébe az áttekinthetetlen ármádiát, hogy némi mézsört öntözget az íróasztala közepére, s mikor a szárnyas vendégek csapatostul odasereglenek a szomjukat oltani, lőportartójából kivesz egy csöpp puskaport, beleszórja egy papírdarabba, összesodorja, majd a két végén, ahová nem jut puskapor, meggyújtja, s a legyek közé veti, pontosan oda, ahol a legjobban feketéllnek…? Vajon ami egy ilyen tömeggyilkosság maradványainak eltakarítása után a színpadon marad, már csakugyan elnyeri a jogot, hogy remeklésnyi csillagképpé legyen a kitisztult firmamentumon – mi pedig kibetűzhető írásként, elmondható történetként papírra vessük?

 

Majd három évszázad múlva utazunk haza a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék, sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan. Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.

 

1964

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]