Legyek, legyek – avagy az elmondhatóság határa
Nádas Péternek
Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár
a koponyára szállván innya, megborította. Mondják, az egyetlen szót kergette, mely mindig
kisiklik. Végül az kezdte őt kergetni madár képiben, és rátalált.
De mit mondjunk mi, helyette is?
Az igazság az, hogy a svédek nem ismerik a három gerendafából készült bitófát, sem
a kettőből ácsolt keresztet, náluk egyetlen gerendán kell az embernek hosszú I-betűvé nyúlnia.
Másutt a koporsódeszkából nem csinálnak gondot. Amilyen kéznél van, az a jó, csak az a fontos,
hogy a sírt egy körtefa alatt ássák meg, mely lehetőleg egymagában áll a széles, nyílt
mezőn. Akinek deszka sem jut, azt csupasz gödörben helyezik el, s a lábához, fejéhez zöld
gallyakat szórnak. A lelkipásztor maga is ásót ragad, három rögöt dob a halottra, és a Genesisből
idézi a törvényt: „Por vagy te, és ismét porrá leszesz.” Itt már nem segít a ravaszkodás, hogy
lábunkat visszahagyjuk cserébe, mint a rák, mi magunk meg, sutty, igyekszünk tovább-bicegni.
Nem igyekezhetünk. Az ordító tél elől is hiába rejtőzött számos hajdani barátunk a leölt állatok
meleg bendőjébe, a csatatérpecérek ott is rájuk akadtak. Vagy egyszerűen a körmükön keresztül
lopakodott szívükig a halált hozó fagy. Vagy a férfiúi szervük lett jeges csappá a nyeregvas
érintésétől.
Mindezek igaz prédikációra csábító történülések, noha azért van ellenvélemény. Az
orosz ortodoxia, például, határozottan elhárítja a prédikációt (csak karácsonykor, húsvétkor,
pünkösdkor engedélyezi), mondván, hogy Isten igéjének puszta felolvasása is elegendő, másfelől,
ha nincs gyakorta prédikáció, az eretnekségek és elhajlások is biztosabban elkerülhetők. Ha nem
így volna, a királyi paranccsal bitófára ítélt szökevény esetét is szóba lehetne hozni, aki lefizette
a hóhért, és sikerrel járt ki magának puskagolyót – jóllehet ez sem a hóhér érdeme, hanem Istené,
aki megindította a szívét. Így aztán omni momento memento. Maga Luther is írja később: Élek,
és nem tudom, meddig, meghalok, s nem tudom, mikor, utazom, s csak a jó Isten tudja, hova,
csodálom, hogy szomorú vagyok.
Mindenesetre nagy ajándék, hogy a megreformált hitűeknek nem kell hinniük azokban
a dolgokban, amelyek szemben állnak a józan ésszel, csak azokban, amelyek meghaladják a
józan észt. Vagy talán nem vigasztaló, hogy a vendégfogadókban egyre több helyen lógatnak az
asztalok fölé kis vasdobozokat, és abba gyűjtik a részegektől, útonállóktól, gyermektipróktól és
besúgóktól a bírságot? Was vor geschmerzet, jetzt fröhlich herzet!* Persze,
a kocsikról azért módszeresen lopják a kereket, még ha némi fizetség ellenében vissza is szerelik
mindjárt. Mindazonáltal örüljünk, hogy kezdenek ganajt is égetni itt-ott, hátha elviszi a pestist
és megvesztegetést. Közben a széles Danubius partján lányok és asszonyok csatangolnak,
vakmerően fittyet hányva a késő éjszaka veszedelmeinek – megfeledkezve Barbara Ubrykról, a
meztelen és elvadult és félőrült apácáról, aki pusztán mert levelezett egy fiatalemberrel,
huszonegy évet töltött a krakkói karmelita kolostor egyik sötét cellájában. De van más értesülés
is: Sieniawska úrnő szobájának falát kő helyett tégla alakúra faragott drága fával bélelik ki,
melyekbe más-más mintázatú berakásokat illesztenek – kisujjnyi vastagon! És bizalmas vendégei
számára is mindig rendelkezésre áll néhány antal (boroshordó). Hej, égi
tutajosok, kenyeret adjatok, ha megtagadnátok, süllyesszen el átkunk! Addig se felejtsük
azonban, hogy a vadon termő bogyókból hosszas főzéssel ki lehet csikarni valamilyen ízt, és
csodásan be lehet lázasodni tőle. S attól még egy kifosztott színpad is fölparázslik.
Ámde bennünket kevéssé érdekel, hogy mit szólnak majd azok, akiknek egyszer kezébe
kerül ez az írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy
lappangó történet természetét, amelyről nincs tudomásunk. Hisz az ilyesmi úgysincs
kockázat nélkül. Hisz még az is lehet, hogy gyilkolni kell érte. Az első nyomjelre július 17-én,
Illés napján bukkanunk, szakadatlan esőben. Jakab apostoltól tudjuk, hogy az Úr Illés kérésére
lezárta, majd megnyitotta az egeket. Ezen felháborodva – mint Gedeon, aki meg akarván
erősödni hitében, előbb harmatot, majd szárazságot kért a gyapjúra, s mint Eleázár, aki jelek áltat
kívánt megbizonyosodni – mi is könyörögni kezdtünk az Úrhoz, hogy a maga dicsőségére és sok
veszendő lélek üdvére állítsa el az esőt, s ne rójon ránk naponta erőnkön felüli megpróbáltatást.
A kérés olyannyira teljesül, hogy bár az ég teljesen borult, és körös-körül súlyos esőfelhők állnak
lesben, mégis megmenekülünk, s csupán néhány csepp nedvesíti a köpenyünket. Ennek ellenére
megjövendölöm, hogy jó néhány bajt el kell még tűrnünk, de épségben célhoz érünk, s ezt
felelőtlen vigaszként mindjárt közlöm is az útitársaimmal (és teremtményeimmel?), megfeddve
őket a korai türelmetlenségért.
A városlakók közül különösen Gumisch úrral kerülünk jó barátságba, aki a hídnál
lakik, valamint vejével, Johann Christian Müllerrel. Csupán Dieterici magiszter okoz
csalódást – aminek a hátterében több nyilvános rejtély állhat, ennek még utána kell
nézni. Felesége mindenesete mordulva utasít el, amikor benyitunk: „Er lasst sich nicht bewegen”* – mintha legalábbis felöltöztetett hullát őrizgetne odabent a frissen
vetett ágyban. Hollári, ilyesmi is megeshet könnyen, gondolni kell rá. Végül egy lengyel nemestől
kérünk tanácsot, aki a királyi palotában vendégeskedik, és sikerül tőle megszerezni az elbocsátó
engedélyt. A szószékekről ugyanis most hirdetik ki, hogy Lengyelország egész határát lezárják,
s halálbüntetés terhe mellett megtiltják, hogy bárki is oda- vagy visszautazhasson. (Lehet pestisre
is gyanakodni.) Ugyanakkor itt kell megemlékezni a híres insterburgi sörről, melynek akkora a
szesztartalma, hogy képes tüzet fogni, akárcsak az égetett vagy lepárolt szesz. Vilnáig viszont
tizenöt rénus forint a fuvar. A rengeteg erdő neve Grünwald, öt mérföld szélességben terül el, és
keskeny ösvények szelik át. Jó pár száz paraszt bolyong benne csapatokba verődve, akiket a
katonák mindenükből kifosztottak, s ha valaki útjukba akad, meggyilkolják. A zsidó
vendégfogadója az erdő szélén áll, távol a többi háztól, ő azonban – nem gondolva a veszéllyel
– megengedi, hogy hajadon lánya feltűnő öltözetben sétálgasson. A mély folyó felett híd ível át,
s ezt szántszándékkal rossz állapotban tartják, hogy az átutazóktól minél több pénzt
csikarhassanak ki a megjavításáért. Itt is el lehet mondani, hogy „Polski most, niemiecki post,
włoskie nabożeństwo, wszystko to blazeństwo.”* Netán a sétálgató hajadon is csak csalétek, hogy föltartóztassa a siető
embereket. Ebből is kiviláglik a zsidóknak a keresztényekkel szembeni csalárdsága. Egyedül
abban lehetünk csak bizonyosak, hogy ha lobognak is a máglyák, és a levegő szalonnás az égett
hús bűzétől, valahol, a városfalakon belül, kényesen úgyis előlépked a mocskos függöny mögül
a világhíres és sehol másutt nem látható angol kanca. Bókol a nézők előtt, megcsókolja a
gazdáját, patája fölemelésével az egész órákat jelzi, félkor a lábát hajlítja be, parancsra elviszi
a postára a levelet, és vissza is hozza, ha a török szultánhoz küldik, lábfájást színlel, sántikál, ha
ostorral próbálják útra kényszeríteni, földre veti magát, kilógatja a nyelvét, mintha nem is élne,
az ábécét betéve tudja, s a foga közé szorított pálcával mindig a megfelelő betűre mutat rá, de
ugyanígy ért a kártyához is, a király előtt háromszor, a királynő előtt kétszer térdel le, paraszt
láttán rögtön kirottyantja a hátsó kürtőn a rossz levegőt, sőt az igazi és hamis pénzt is meg tudja
különböztetni, tud masírozni és jobbra-balra fordulni, mint egy katona, a nyakával elképesztő
facsarásokra képes, hogy újra az urához könyörögje magát, és megcsókolja, bár hasonló
ügyességgel egy seggnyi kerek párnára is ráül, majd részegnek tettetve magát elsüt a szájával egy
papírral, puskaporral töltött pisztolyt, s még véletlenül se sebesít meg senkit, csak a saját szája
lesz füstös meg büdös, és a talpalatnyi istállót hányja tele, az egyetlen kedves és menedék zugot,
ahol otthon van, ahol született és meg fog halni. Az elbűvölő mutatvány olyan tökéletesen
sikerül, hogy az elragadtatott közönség a legkisebb nehézség nélkül ismerhet magára a kancában.
Nem is csoda, hiszen ha Krisztus leszállt az emberek közé, feltehetően nekünk is le kell
szállnunk az állatokhoz, még ha úgy tűnne is, hogy elnézően ők szállnak le hozzánk.
Ilyen előzmények után következik el a poftavai csata.
Károly svéd királynak már kora reggel golyó hatol a talpába, és az ujjak közt megakad.
A kirurgusok nyomban nekilátnak a seb megvizsgálásának. Az operáció két teljes órán át tart,
a király azonban semmi jelét nem mutatja fájdalomnak, sőt derűsen biztatja orvosait, hogy csak
rajta, vágjanak nyugodtan, nehogy utólag legyen panasz, amit majd nem bocsáthat meg, és
kénytelen legyen pontot tenni az I-re. Utána hordágyra kötözteti magát, és harcba vezeti svédjeit,
összesen tizennyolcezret, köztük olyan hősöket, mint Rehnskjöld, aki felér Odüsszeusszal,
Löwenhaupt Aisszal, Kreutz Nesztórral, Meyerfelt Agamemnónnal, Sparra Diamédesszel,
Hamilton Plamédésszel, maga a király Akhilleusszal. A cár sem rest, és Mars! kiáltással fordul messze hangzóan a katonáihoz. Csapatai két szárnyát félkörben
széthúzatja, és Le Maître francia mérnök találmánya jóvoltából száz olyan ágyút állíttat fel,
melyeket nemcsak vasra illesztett bőrszíjakkal vontathat bárhová, de merőben új eljárással
készült valamennyi, s nem csupán golyókat, közönséges vasdarabokat is lődözhetnek velük.
Mikor ötvenedszer teszi ezt, váratlanul sikerül letarolnia a király testőrcsapatát, a legedzettebb
veteránokat. A lucskos síkságon fogságba kerül Piper gróf első miniszter, Olaf Hermelin
államtitkár, Sőderhjelm titkár, Rehnskjöld gróf, Hamilton, Stackelberg, Schlippenbach
tábornokok, a legtöbb kisebb és nagyobb tiszt, sok lelkipásztor, köztük az ékes szavú Nordberg,
válogatott közlegények tömege s rengeteg kevésbé jeles rangú férfi, kik a csatatéren esnek el.
Összesen körülbelül tízezren halnak meg, és kerülnek fogságba. Egy jósnő megjövendöli a
csapást; s mikor a csata után megkérdik tőle, hogy mit tart a saját halála felől, azt feleli, hogy a
ház előterében áll, aki egy fejjel meg fogja rövidíteni őt. Megdicsérik, hogy ismét igazat mond,
és bárddal lefejezik.
Egyezség és egyetértés azonban a csata után sem jön létre, csupán az alábbi párbeszéd
a cár és a király megbízottja között.
Fjodor atya: Az étkezés idejét nyugalomban kell tölteni, de ha már itt van, tisztelendő
atyám, kérem, üljön le a jobbomra, foglaljon helyet az asztalnál, és költse el velem böjtös
ételemet.
Hermelin atya: Én ma koplalok.
Fjodor atya: Mi is böjtöt tartunk, mégis eszünk.
Hermelin atya: Az én böjtöm imákból áll, továbbá
tartózkodásból mindennemű evéstől-ivástól, hogy ezáltal is izzóbb áhítatra gyúljak.
Fjodor atya: Nálunk nem csupán én, hanem valamennyien
böjtöt tartunk, akár négy héten át is.
Hermelin atya: A mi egyházunk is tart nyilvános böjtöt, de nem köti egyes napokhoz,
szertartásokhoz, kiválasztott ételekhez.
Fjodor atya: Ti esténként sokat esztek, isztok, mi viszont kenyéren, halon, olajon és
vízen böjtölünk, s ezért a mi urunk Jézus mindannyiunknak megadja majd, hogy Isten jobbján
ülhetünk egykor.
Hermelin atya: Mi nem azzal böjtölünk, hogy válogatunk az ételekben, sem azzal, hogy
az emberek lelkiismeretére időnként rátesszük az egyház törvényeinek a béklyóját, hiszen ilyen
parancs sehol sincs a Szentírásban, sőt ellenkezőleg, Szent Pál határozottan elítéli, mint babonát.
Ézsaiás tanúbizonysága szerint legnagyszerűbb a lelki böjt, amikor az ember egyszersmind a
bűnöktől is távol tartja magát. Akadnak ugyan gyülekezetünkben katonák, polgárok, akik olykor
talán bőségesebben vacsoráznak, ráadásul éppen a nyilvános böjt napjain, és még papok is
vannak szép számmal, akik nyilvánosan holtrészegre isszák magukat pálinkával, kupeckednek,
esküdöznek, átkokat szórnak magokra és másokra – ez megtörténik bizony, de nem jó, hogy így
történik. Csakhogy ezt mi nem tagadjuk le! Egyébként mi is erősen hisszük, hogy egyáltalán nem
böjtölésünk vagy egyéb érdemünk miatt, hanem Krisztus urunk felülmúlhatatlan érdeme által
foglalunk majd helyet Krisztus Urunk minden hívőnek megígért jobbján.
Fjodor atya: Hogyhogy Krisztus jobbján?! Mi a mennyek országában, Atyánk házában,
a Paradicsomban, sok-sok házban fogunk lakni, nem pedig Krisztus jobbján! Krisztus maga
mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám, Atyám áldottai, foglaljátok el a mennyek országát, mely
öröktől fogva nektek készült.” És ezt az országot meg is fogja nekünk adni, hiszen évenként
négyszer böjtölünk, igazhitű egyházunk hét szentségét tiszteletben tartjuk, a Boldogságos Szűz
Máriát és a szenteket hódolattal illetjük, s hozzájuk fohászkodunk, eretnek könyveket nem
olvasunk, eretnekeket nem hallgatunk meg. Pokolra valók, oda menjenek!
Hermelin atya: A 110. zsoltár szerint csak Krisztus ül Isten jobbján. Az Isten jobbján
való helyet foglalás pedig olyan méltóság, melybe a jámborok nem vétetnek föl, mivel az
Istenatyával azonos méltóságot nem érhetnek el. A teológia továbbá a Szentírás alapján tanítja,
hogy az „Isten országa, Atya háza és bennük lakások” kifejezéseket hogyan kell érteni. A teológia
célja az üdvözülés, az értelemé és akaraté, azonkívül az Isten megismeréséből és szeretetéből
fakadó öröm abban a másik életben, amely országhoz és házhoz hasonlíttatik ugyan, ámbátor
nem e világi értelemben és még kevésbé ügy, hogy ott majd nagy és sok leszen, amiből itt
csakugyan kevés vagyon.
Fjodor atya: Elég, elég, elég a magyarázatokból!!! Megvannak nekünk utolsóig a szent
atyák magyarázatai, nincs szükségünk külön teológiákra, külön katekizmusokra! Még a
legtanultabb teológusra sem! Elég, elég, ha mondom!
S fülét bedugja az ujjával.
Csak mi, szerencsétlenek, vándorok és krónikások nem tehetünk így, fáradhatatlanul
tovább kell nyomoznunk, csörtetnünk, némiképp hasonlatosan az ugrándozó, táncoló bábukhoz, melyek képesek ugyan a
játékukkal mindenféle érzelmet, örömet, haragot kifejezni, durva esküvői komédiákba
belekeveredni, táncot ropni, míg a halál emberfeletti figurája meg nem jelenik, s le nem teríti
valamelyik ész nélkül ugrándozó bábutársunkat, bennünket meg megrémiszt és szétugraszt, noha
egyesek szerint valamennyiünket papírvékony függöny mögül irányítanak felülről, láthatatlan
szálakon le-föl húzgálnak. Csakhogy az se segít, ha tudjuk ezt, mert mi végre és mi haszonnal
tudjuk, ha még azt sem vagyunk képesek átlátni, mi minek a következése; hogy Dietrici magiszter úr tartózkodó magatartása hátterében végezetül is miféle rejtély állhat; ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegetünk, mégse tudunk lerázni, hosszú
mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma és kenyér nélkül bandukol
mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk
tartani – de vajon igaz-e ez? Vagy éppen ő az a poltavai menekült siheder, aki hosszas kóborlás
után Erdélyben találja magát, s először Arelt János besztercei polgárnál, Erdély nagyságos
fejedelmének, Rákóczi Ferencnek belső tanácsosánál szolgál, majd a székelyek generálisát, gróf
Mikes Mihály urat kíséri el lovon Zabolára, s utóbb a máramarosi Darvay Ferenc alispán úr
lányát szökteti meg eltökélt szerelmes szenvedéllyel – hogy ő lehessen végül az óapánk?
Az igazság az, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja ránk a legyeket.
Mérhetetlen felhőkben kavarognak, piszkuk házakat, erdőket borít el, ha tábort verünk,
ott törnek ránk, ha ki se mozdulunk, az otthonunkban kerítenek szállást, bozsogva bevonják a
falakat, mennyezet, kemencét, padlót, berendezést, s mire föleszmélünk, bajos volna akár egy
ujjnyi szabad helyet is találnunk, aki meg beteg vagy erőtlen, kénytelen kendőkbe bugyolálni
magát védelmül, és így nézheti bénultan, hogy a méhek módjára egymáshoz tapadó legyek fürtjei
hogyan töltenek ki minden lehető zugot, sűrű hurkákban csüngve le a tetőtől a padlóig, s
repedésekbe is szorosan belepréselődve, mit a házba belépő maga is azonnal tapasztal, ha a
legyek felhőin keresztültöri magát, és a nyüzsgő takaró úgy körbefáslizza, hogy még a száját se
nagyon nyithatja ki, mert azonnal köpködnie kell a bezúduló csapatokat, s egyszerűen hiába is
tömködünk be lukat, hasadékot, hiába törünk hársfaágat, hogy azzal próbáljuk feltartóztatni az
inváziót, nem segít ez sem, más sem, hiábavaló az erőfeszítés, hiábavaló a kétségbeesett
próbálkozás, hogy kint a fák alatt fogyasszuk el az ebédünket, a tálak, fazekak ott se
menekedhetnek a halálra bosszantó rajoktól, azonnal ott rohamoznak ők is, és rávetik magukat
a léből előbukkanó kanalakra, besurrannak a szájba, fülbe, orrlukba, a szemünk sarkába, rá a
szempillánkra, vagy ha éppen a dolgát végezné valaki, a férfiúi vagy női szervére, az erőlködéstől
duzzadó farlukéra tapadnak rá, másfelől ha esőre áll az idő, csak annál nagyobb erővel zúdulnak
a tornácra, ablakokra, ajtókra, ha pedig történetesen mézsört készítünk, még minden eddiginél
is otrombább módon jelennek meg hihetetlen tömkelegben, reszelős dongással hullámzanak, s
ha akarjuk, ha nem, a mézes vízzel az ő iszonyú ármádiájuk is az edényekbe ömlik, miközben
rendületlenül bemásznak a födők alá is, s akkor már a félig főtt mézvíz is inkább mondható
ezernyi különféle halálnemet halt légy temetőjének, mint mézsörnek, ám ez sem számít, mert
hiába úszkálnak öklendeztetően a tálban, egy ídő múlva rá se hederítünk, s minden rezzenet
nélkül csúsznak le torkunkon, amikor bekanalazzuk őket.
Kérdés, mit lehet tenni ilyen körülmények között. Vajon a derék és nyájas Trautwetter
őrnagy módszerét kellene elfogadnunk (akinek a nevét jószerivel meghitt viharnak is fordíthatnánk) – aki úgy csalja kelepcébe az áttekinthetetlen ármádiát, hogy némi
mézsört öntözget az íróasztala közepére, s mikor a szárnyas vendégek csapatostul odasereglenek
a szomjukat oltani, lőportartójából kivesz egy csöpp puskaport, beleszórja egy papírdarabba,
összesodorja, majd a két végén, ahová nem jut puskapor, meggyújtja, s a legyek közé veti,
pontosan oda, ahol a legjobban feketéllnek…? Vajon ami egy ilyen tömeggyilkosság
maradványainak eltakarítása után a színpadon marad, már csakugyan elnyeri a jogot, hogy
remeklésnyi csillagképpé legyen a kitisztult firmamentumon – mi pedig kibetűzhető írásként,
elmondható történetként papírra vessük?
Majd három évszázad múlva utazunk haza a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék,
sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan.
Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.