Epilógus

 

Alakulások

Január 7. – Alapvető fölmérések. Térképek, dossziék, leltárak, szövegtöredék

Határidőre elvégezni, ami még határidőre elvégezhető

Betervezni egy tavaszi napfölkeltét, szemben a nudisták szigetével

Később tíz és tizenegy között

Rákkórház, Bossányi. Kiülni vele a fülledt dohányzófolyosóra, ahol a többi látogató is, kezükben a félig hámozott naranccsal, apró csomagokkal

Megnyugtatni Lolát, hogy most már tényleg igen, ha semmi nem jön közbe

Aztán anya. Temetés. De még bizonytalan, hogy hamvasztással-e vagy konzervatív módon

A könyvszekrény alsó fiókja. Kirámolni, megkeresni a színes képeslapot. Temkinék, Funchal-Madeirából. Castelo do Pico. Nagyítóval újra a virágzó fákat, a kék autóbuszt. Egy fehér kalapos nő, ahogy éppen lelép a járdáról

Választani egy piros és zöld zokni között

Kidobálni az üres orvosságosüvegeket, tégelyeket, leutazni Sopronba. Elaknásított senki földje, határzóna, fölötte a tájékozatlan madarak

Vörösmarty, utolsó évek. Elképzelni. Magány. A kocsisuk hiteles közlése (maga leste meg) – esténként kancsó borral bezárkózik, teleír négy-öt ívet, s mikor elfogy a bor, a gyertya fölött sorba mindet elégeti

Miért ne?

Inkább egy kék zoknit

Mindenesetre, erős kép: pusztuló kúria, kancsó bor, gyertya, zörrenő papírpernyék

Valahogy elképzelni. Utolsó hónapok. Mindenesetre két öreg név. Két valamilyen név

 

Az öregek szeretik, ha én is emlékezem?

 

Dacó nem elég öreg. Rakita és Pizel groteszk. Wujó? Vagy Florent és Udi? Mizla és Utáló? (Ez már a Váradi Regestrumban is.) Ugyanott Tibe, a váci kanonok; mellette Szerető, a szolgálóleánya. De ez sok. Túlságosan történelmi. Persze, azért bizonyos célra… Vagy Nini? Irma és Karotin? Matild? Ezek sem. Most valahogy nem. Akkor már inkább Andel. Andel és Stom (volt árvaszéki ülnök.) Valami se ilyen, se olyan a mai fülünknek. Valami közép-európai keverék. Esetleg Sztanna és Sztanisa? (A családfák sárgulnak, a temetők úgyis egyformák.)

 

1967. május 17., kora délelőtt, az ablak mellett állva… Ez viszont teljesen elsüllyedt. Fogalmam sincs. Csak ahogy visszafordulok, akkor: mikor a fény éppen ráesik a kiszerelt konnektor falba süllyesztett tokjára. Szigetelővel elkötött drótgubanc, sűrűn beszőve pókhálóval. Egy odaszáradt pók, de azért még így is fénylik belőle valami. Töredék

Póktöredék

 

Csíptetővel összefogott cetlik; köztük egy széttépve, de újra összeragasztva:

 

„Igen. Megközelítőleg húsz éve ugyanabból a műteremablakból nagyjában ugyanazok a folyamatos és nem hasonlítható módosulások. Az évszakok, mint általános kategóriák. Tél. A szomszéd az esőcsatornának támasztja a létrát. A nappalok és éjszakák alkalmi álöltözetei. Az idő itatóspapíron rögzített nyomjelei. Sőt az itatóspapír mint a lehetséges legtöbb; mint az egymásra préselődő körvonalak Rorschach-ábrái – (víz alatt ugató kutya, magányos cédrus, földközelben repülő fácánok, régi varratok egy friss seb roncsolt húsa alatt, barokkosan csipkézett szikla, coloradói vaginahasadék, tüzérségi becsapódás, megdermedt füstbokréta, a lombok mögött illegalitásba húzódó lombok stb.)”

 

Ugyanott félbehagyott kérvény, egy állás elnyerése ügyében:

 

„Tisztelt Uram! Lassan ötven év elteltével (száz), most mégis sokkal inkább, mint bármikor előtte, már csak annál is inkább, mert amire azelőttről emlékezni lehet, legalábbis az én se rövid, se hosszú életemben, emlékezni mindarra a nyomorúságra, ami velem megtörténni se tudott, mert vigasztalanul (határtalanul) kis pontnak érzem magamat, hogy a nyomorúság minden próbája megtörténhessék velem, most még annyi év elteltével is ugyanabban a lépcsőházban és lépcsőkön; vagy ha jobban fölvallatom a lelkiismeretemet, szinte pontosan ugyanabban a sötétségben, amire hiába gyújtunk villanyt, a fekete penész nem kopik le se az ártatlanságunkról, se a bűnösségünkről, amivel azt is mondom mindjárt, hogy senkit nem vádolok, még magamat se, pedig ha valamit, hát ezt kellene magunkon kezdeni – hogy egyáltalán alkalmasak voltunk olyan méltánytalanságok elviselésére, amit még egy állattal se, még egy érzéketlen tárggyal se…”

 

Két kopott szekrény között túlméretezett kampósszög a falon, rajta egy bekeretezett írás: „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!”

 

Mielőtt beutalnák az onkológiára, hónapokig foglalkoztatja egy ötlet, egy szorongató hecc. Pontos tervet dolgoz ki, hogy megrendezi a tárgyak passióját, kevés, de avatott közönség előtt. Egy tárgy nyilvános halálát: egy pohár rituális eltörését, mondjuk. Kezdve azon, hogy a pohár van, létezik, mint a millió többi társa, s mintha maga is azon igyekezne, hogy ne különbözzék tőlük, ugyanúgy felkínálja magát, hogy elmossák, ne mossák el, rúzsnyomot őrizzen, vagy egyszerűen a megszáradt nyál csíkját. Csak a megfontolt, odaadó figyelem bonthatja meg ezt a távolságtartó harmóniát. S ez az első lépés. A következő, hogy számításba vesszük, mennyire összehasonlíthatatlan más poharakkal. Elkülönítjük. Kiválasztjuk. Rangjára figyelmeztetjük. A pohár így kerül egy meghatározott helyre, az asztal szélére, ujjnyi folyadékkal az alján. S ettől a pillanattól kezdve nőni kezd, saját lehetőségeire csupaszodik a kipécézett magányban. S így már ő sem korlátozhatja magát, kénytelen a sorsa fölé emelkedni. Példamutató áldozattá. Ezzel megkezdődik a várakozás csendje és lármája. Törődünk vele, és mégse vesszük semmibe. Kölcsönös függetlenségünk kietlenségében jutunk el az egyenrangúságig; és ez a pillanat az, mikor megajándékozhatjuk a halálával, ami már senkiével sem téveszthető össze. S teljesen közömbös, hogy ez milyen módon következik be – kiválasztott vagy véletlen mozdulat löki-e le, vagy huzat fújja rá az asztalterítőt. (Ez Bossányi szövege.)

Különben azt mondja, még mindig sajnálja, hogy az egészre nem kerülhetett sor. „Most már erőltetett volna.” Állítólag két hónapja van hátra. Néha úgy beszél a pohárról, mint egy közeli ismerősröl. Egyszer így vall önkéntelenül: „Nem kívánom, hogy valaki más kezdje magyarázni neki… egy idegen! De hát úgyis odakoccantják, lenyomják a nyakát. Szépen, ahogy szokták. De mi köze lesz annak a passióhoz? Szolid, törvényes gyilkosság, egy kis barátságos fojtogatás. Esetleg még meg is úszhatja egy repedéssel. Vagy legfeljebb csempe lesz.” Kedvetlen mosollyal teszi hozzá: „Persze, annál jobb. Akkor már nem kell úgy vigyázni rá.”

 

F. meséli, hogy egy téli délelőtt veszti el a szüzességét a kisváros főterén. Az út jeges, a jobb lába előrecsúszik, és egyből spárgát csinál az aszfalton, de olyan tökéleteset, ahogy a balettiskolákban tanítják. Csakhogy tréning nélkül, egy tized másodperc alatt. S hogy akkor, ez szakítja föl; és nyoma is maradt a bugyiján. Hiteles, nem hiteles: mindenesetre se előtte, se utána nem tudott még félspárgát se csinálni, soha.

 

(Teljes zsákutca. Kiesés. Néhány szándékosan üresjáratú mondat.) „Este hétre várom a vendégeket. Nem tudom, hány személyt, csak úgy futólag állapodunk meg a Margit híd szigeti bejárójánál, hogy Szia, rendben, de azért ne csinálj belőle gondot…”

„Felgyűrt kabátujjal teszi meg az utat a szigeti bejárótól a hídfőig. A sarki büfében elemel négy papírszalvétát. Megalázó érzés, ha az ember elfelejt zsebkendőt venni magához, és nincs mibe meg hová…”

 

Pár nap múlva betévedek az Imbiszbe, éppen zárás előtt. Harmadosztályú leprastáció, nem messze a „budai hídfőtől”. Elkedvetlenít, hogy ilyen katonás kifejezéssel is meg lehet határozni a helyét. Az arcok láva-kékek a neonfényben. A söntés mellett ott könyököl a paneles is, piros sállal a nyakán. Ballonkabátja nem illik bele a kora télbe, de azért fölidézi az ötvenhatos ballonkabátokat. Itt, az Orfinál vágják ki először a zászlóból a vörös csillagos címert, s marad a fehér vászon, lyukkal a közepén. Először egy ápoló dugja át rajta a fejét, aztán egy női beteg, zöld pizsamában. A paneles rummal keveri a sört. A szövege zárás előtt többnyire ugyanaz, ilyenkor már nem sokat variál. „Szakikám, egyszerűen megy az, csak odaáll a zsiráfnyak, és szépen köréd rakja azokat a hervadt paneleket. Már kész is a családi zugoly a nyolcadikon. Na? Magadtól jutottál volna ilyen baszom magasba? Csak az állami segély, más nem képes rá. Ha kifelejtik a lépcsőházat, akár ott is maradhatsz. Az ilyesmit nem lehet gyerekekre bízni, szakikám. Ha meghúzod a vécét, biztos lehetsz, hogy az egész ház hallja, ahogy megy lefelé a massza. Na? Van ellenvetés? (Lehalkítja a hangját.) Szakikám, meghúzhatjuk a láncot a jóisten kopasz feje fölött…”

 

Lolának minden hányivetisége mögött is van valami bazaltkemény okoskodás. Este újra felhív, és a következőket adja elő: vajon ha nem a Margit híd szigeti bejárójánál futunk össze Szirákyékkal, hanem másutt, mondjuk a pécsi gyors étkezőjében, sor kerül-e köztünk az elhangzott néhány mondatra? Tehát egyszer, a dolgok esetlegessége. A másik: ha a pécsi gyors étkezőjében találkozunk össze, a szigeti bejárónak az a négyzetméternyi szöglete, ahol ugyanakkor topoghattunk volna, vajon csakugyan üres volt – helyesebben, ugyanúgy nélkülözött bennünket, mintha se itt, se ott nem találkozunk? Egyszóval, a lehetőségek valami módon mégis… akár utolérnek bennünket, akár nem?

Furcsán érzem magamat. Tulajdonképpen bosszant ez a nem is rossz érvelés. Nem szeretem ilyenkor, ha helyettem, kívülről s főképp idő előtt… Szándékosan dobom vissza a témát, talán egy kicsit durván is: „Te, ide figyelj… mind a ketten valóságos telefonkagylót tartunk a kezünkben, igaz? Hát erről van szó.”

 

Valami elromlott átmenetileg. Indokolatlan kapkodás.

Esetleg Bártfai G. Márk élettörténete inkább? Aprólékos részletek. Faragott kalotaszegi dobozban néhány fölbontatlan levél. Kifizetetlen számlák. Kitöltött útlevélkérőlap. Gemkapoccsal összefogott, régi lottószelvények. Stb. Sok fontosabb is. A ruhák. Három, értelmetlen gondossággal becsomagolt, repedezett cipő. Egy férfi- és női bakancs. Ez annyira élesen kiugrik, követelődzik, hogy érdemes volna lerajzolni őket (ha Van Gogh nem festett volna már ilyesmit, egyszer és mindenkorra: az elnyűtt bakancs ontológiai csendéletét).

Hagyni inkább.

Inkább arról: a bakancsok és cipők az előszobaszekrény alsó rekeszében szijáccsal bélelt Tungsram-dobozokban. Vigyázva lehet csak hozzájuk férni, a föléjük hányt kacat a lassú fölcsuszamláshoz hasonló…

 

(Közbevetőleg, a fürdőszobában.) A levéltár tornyán erősen csillog valami fém vagy üveg. Történelmi Buda! A díszletek még a régiek, dé már pocsékul összekeveredett minden. Az Inka községből való Vutuknak (1213), aki felszabadította Figmoz nevű szolgáját, fogalma se volt rólam. Minden esély megvan rá, hogy rólam se lesz, hiába csillog úgy a levéltár tornyán az a fém. S folyatom a csapból a vizet, mint valami folyékony példázatot. Kicsit komolyabban kellene venni azt a kurva időt! Különben is, elég bágyadt délutáni napsütés ez –

„…pedig mesélnivaló kora március, elmulasztott évek, nők, nyitva felejtett csap. Két háztető között kiláttam a tengerre, mikor égett mögöttem a város, szóltak a szirénák, a megolvadt aszfalt lávaként folyt be az ideiglenes óvóhelynek berendezett alagsori mosókonyhába. Az aszfaltban méretre mumifikálódott család: az apa a leghosszabb, az anya már rövidebb, a fiú még rövidebb, a kislány egészen kicsi. Nektek mondom ezt, akik kétszáz év múlva se lesztek felnőttebbek, mint mi! A vécén is ugyanolyan bamba elmélyültséggel fogtok magatok elé nézni – pedig csak az én életemben is mennyit fejlődött a lehúzók szerkezete, technológiája! Vagy a kénpor előzetes alkalmazása, majd a foszforbombák utána, majd később, már nyugodtabb körülmények között, a megolvadt aszfalt eltávolítása a mosókonyhákból, a pincékből, és egyáltalán, az eltakarítás hangyaszorgalma…”

 

Bossányi állapota megbízhatóan romlik. Titokban megnézi az elkülönítőt, ahová valószínűleg ő is bekerül. Az ablakból a tűzfal csíkja mellett a park fáira látni. Lombok. „Mögöttük persze az ágak, a zsigerek, csak az ravaszul el van tussolva ilyenkor. Mondhatnám, rohadtul vagyunk felöltöztetve erre a kis mulatságra, csak ugye, a szag! Mindenesetre, igyekszünk nem odaszagolni, ameddig lehet…”

Megfigyelem, hogy Bossányiból valaki más beszél, más hangon, ez nem az ő stilisztikája. (Vagy eddig se az övé volt? Kié? Az enyém?)

Van egy emlék-Bossányi, akit föl lehet idézni, el lehet képzelni, mint ezeket a szétszórt narancshéjakat a padon. Ennek a közvetlenségnek vége. Időnként úgy érzem, hogy hárman ülünk itt ketten, a dohányzófolyosón. (Sőt ha nagyon akarom, az egész kollekció – Dacó, Rikita, Pizel, Wujó, Florent és Udi, Mizla és Utáló, Tibe, Szerető, Stom – az ezredes? –, Nini, Irma és Karolin, Matild, aztán Andel, Sztanna és Sztanisa vagy Bártfai G. Márk, esetleg maga Vutuk is.) Egyszóval, mi és ez a… Nehéz pontos szót találni rá.

A folyosó kínosan hosszú és fehér. Tejüveg lámpák. Néhány fal mellé húzott (történelmi!) tolószék. Kerekes hordágy. Az ajtók fölött karéjosan lecsüngő villanydrótok, pattogzik róluk a festék. A drót belső fele érintetlenül piszkos: látszik, hogy már akkor ugyanígy lógtak, mikor a folyosót újrafestették. Mögöttük katedrálüveges ablak, de csak fél magasságig, kintről sárgás fény szűrődik be.

Bossányi megtörli a szemüvegét, kiveszi a füléből a vattát. „Mi az… mit nézel ott kint?”

Tétován elmosolyodom. Nem tudom, mit mondjak. Tényleg nem néztem semmit.

 

Többnapos szünet után hirtelen, zavaros indulattal:

„…persze, szeretnénk! Jó volna, ha tudnánk… Hogy aztán majd meglátjuk? És azok a poros, hű fogalmak? És ez a kielégíthetetlen éhség? Lehet, hogy mégis ez az utolsó panoráma? Az utolsó, ahol még a szavamat, a nyelvemet megértik? De végül is, mit hírül adni – hagyni? Magyarán: nem csupán azt, amit itt vagy ott, hanem sokkal nyíltabban mindenütt sehol se. A városnegyedben, az utcában, a falban, a falban a résben, a rés városnegyedében és utcájában, a résbe beépített falban, a biztos semelyikben… Kívülem-bennem, bennem-nélkülem, papíron, papír nélkül – s esetleg éppen a saját szavaim ellenére! De nem akarok érzelmes lenni, a dolog sokkal világosabb: egyszerűen útban vagyok, hogy elveszítsem a cella-hazámat. Vagy merjem azt mondani: a hazánkat? S közben, talán, egy más testvériség felé, minthogy a dolgok és én, a dolgok és mi… Egy biztos: mindez még soha nem volt annyira világos előttem, mint most, mikor a legmegalázottabban tudom a személyes céljaimat és panaszaimat, az éhséget… Bár ugyanakkor érzem a képtelenséget is…”

Nem; visszafordulni innen. Egyszerűbben. Vagy legalábbis nem így. A leghelyesebb az volna, ha akaratlanul lehetne másról, és legfeljebb vízjelként…

 

Mint ez a vakító júniusi reggel: ha akarom (ha úgy nézem), szinte olyan, mint a havasok. Az is benne van.

Haha: egyáltalán melyik van benne a másikban?

Ez már jó. Valami.

 

Valószínű, hogy ez a Bártfai G. Márk a legrosszabb. Tipikus millenniumi almanach-név. Most erről lefújni a port? Valahogy nem vonz. Akkor már inkább az egyszerű dr. Sziráky. (Itt csak az zavar, hogy Bossányi kezelőorvosa.)

Mégis jobb az Andel és Stom, a Sztanna és Sztanisa. Az ugyan nem elég világos, hogy melyik a férfi, melyik a nő – bár egy bizonyos koron túl… És a származásuk is bizonytalan.

Két öreg bakancs a hóban.

Csak öregek mondhatnak ilyet egymásnak: „Én sírok? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”

 

Mindenesetre: tél és hó, tél és hó.

Ajándék ez a vakító június.

 

„Istenem, ezek a lehalkított kivégzések! Öregség! Pedig ha az a sok szárnyas angyal egyszer repülni kezdene…”

 

(Zárójelben mondva: egy világ omlik össze bennem, miközben felépül. Beletartom a kezemet a gyertya lángjába… még mindig… min…)

 

Másnap a fiók magától zuhan ki a sublótból. Tompa csattanása idétlen humor, sehogy se illik a délutáni csendbe. Andel azonnal kotorászni kezd a széthullott kacatok közt. Ugyanis ez a fiók amolyan tároló, tárházféle, legalábbis addig, amíg majd… Ami megint nem sokat számít. Ez a nagy halom szemét legalább annyira holnapi szemét is, noha lehet, hogy ugyanakkor egyáltalán nem, sőt ellenkezőleg, éppen holnaptól kezdve…

Nézem Andelt (vagy Sztanisát?) a konyhaajtónak támaszkodva, hogy mit kezdhetne a kacatokkal, ha mondjuk a dolgok már régtől, pusztán önmaguktól és önmagukban is, és nemcsak mostantól kezdve bennünk, bennetek, akik itt most együtt…

Persze, különböző árnyalatok matematikai zűrzavara is ez, ha meggondolom. Feltéve, ha szükséges a meggondolás. S nem inkább az a mélyebb sodrás, ami legbiztosabb igazolása annak a félbehagyhatatlan és örök –

Illetve, annak is, amit még csak ígér: a kacatok mozdíthatatlanságának.

 

„Ovális képkeretben a tizennégy éves korombeli képem: mint a végletes átmenetiség mindig újrakezdődő megtorpanása. A keret formája, a ruhám, a szoknyám vízszintes hullámvonalakba ráncolt fodrai, a frizurám negélye a sok tündérien könnyed, lebegő csimbókkal, a derekam fölé behúzott természetellenes karcsúsítás, ami hivatva lett volna kiemelni mellem domborulatának ’topográfiáját’, két olyan domborulatét, ami még úgyszólván nem is volt, s amennyiben volt, a besárgult kép mit se árul el belőle, csupán a természetellenes karcsúsítás szabászi vonala utal rá, mint leendő kialakulásra, s már előre úgy, hogy minden érzéki elképzelésemmel ellenkezzék a saját testemet illetően, utálkozva minden merev ’topográfiától’, rábízva fejlődő idomaimat a várakozás hitelesebb valóságára, amilyen, például, a soha megnyugodni nem tudó ringás, a szabott (szabászi) forma teljes megtagadása, a lehetőség ígérete, a megmozdulásé… Valójában ezért szerettem szaladni mindig, a közbeni állapotért, a ruganyosság változataiért, ágak csapódása között, mikor a mellem ringásával, a ringásban tudtam közölni mindennél jobban…”

(„Az igazság az, hogy sem a kép formája, sem a ruhám, sem a frizurám nem volt és nem is lehetett hiteles már a maga idejében se. A tévedés már a megörökítésnél kezdődött – amire a családom olyan sokat adott. Már a mozdulatban, ahogy a fekete kendőt ráterítették az állványos fényképezőgépre – ’A kicsi Andel… ’A kis göndör hajú szőke Andel… ’Bokája fölött az elnyúlt vízcsepphez hasonló anyajegy… ’Az első szavak szótára [puha bőrnoteszbe jegyezve, dátummal]… ’Az őzmozdulat, ahogy a redőnyön becsapódó fénysávba először a homlokát tartja bele, aztán a szemét…”)

Kicsoda?

 

Doktor Sziráky (Lola nagybátyja?) halkan most lép be, most húzza be maga után az ajtót, s a játékokkal megrakott polc tetején egy homokozótálkában elnyomja a cigarettáját. Mentolos orvosságszaga van, amit az onkológiáról hoz magával. Egy pillanatig nem szól semmit, csak pukkant a szájával, ami egy régi, közös játékukra emlékezteti őket. Utána odamegy az ablakhoz, felhúzza a redőnyt. Rámosolyog Lolára.

– Nem jobb így? – kérdezi, s megsimogatja a szőke fürtöket.

Andel szelíd határozottsággal rázza meg a fejét.

– Nem – úgy jobb volt.

(A csend annyira átható, hogy – gyermekszobai képtelenséggel szólva – még a repedések is önként csukják be magukat, hogy ne zavarjanak, helyesebben, hogy ne legyenek… Ettől kezdve azonban nem történik semmi. Nem akar történni. Pedig itt lehetne a magja egy olyan beszélgetésnek, aminek a távlatai és rétegződései – igenis, a valósága…

Vagy ellenkezőleg: a folytatás csődje lenne mégis a remény valamilyen szakadéka? Hogy másképp, újra – aztán megint másképp?)

 

„Stom, mi az a gondolkodási akauzalitás…?”

„Mit tudtunk mi még valamikor, Sztanisa…”

„Már a fanszőrzetem is… mint egy kopott bozótos…”

„Mondják, egy ilyen csöndes rothadásban az ima mindennél többet ér. És mégis… Nem tudom, lesz-e még erőm valaha imádkozni.”

„Én Sztanna neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled… most ez a süketség… fehér… ez a fehér gödör…”

 

Bízzátok a teológiát a gyerekekre, azok majd kitalálják jobban!

 

Közben váratlan telefon. Bécs. Iskolatársam, R. Laci, akivel elég ritkán találkoztam az utóbbi években, de ha mégis, akkor változatlanul a régi cinkossággal, a közösen átélt ifjúság öntévesztéseire támaszkodva… Autószerencsétlenség érte. Lehet, hogy a körülmények pontossága nem elég világos, de valamilyen mozdíthatatlan kép mégis kialakítható, amit döntően már semmi nem változtathat meg: mert ő nem él. Az öt gyerek, akik súlyos sebesüléssel mind kórházban vannak, csak másodlagos tanúk, hiszen nem ők ültek a volánnál. A közvetlen motiváció pusztult el, a tragikus tény létrejöttének a fókusza.

Vagy lehet, hogy R. Lacival is csak egyik változata szűnt meg annak a legszemélyesebb történésnek, amire mégsem lehet úgy hivatkozni, mint a legutolsóra, csupán mint olyasmire, amiben a feltételezések és utalások…?

Lehet, hogy amiről szó van (szó lehet) – valóban mindig csak érintőlegesség?

(Majdnem kiszámított, banálisan mellékes adat: úgyszólván minden összetört a kocsiban, csak Lili – nem Lola! –, a legidősebb lány gitárja maradt sértetlen.)

 

És mégis. Mindent elsöpörve, most ő maga, R. Laci a legténylegesebb tény. Bár – és ez, ami megzavarhat – nem jobban és nem kevésbé, mint Sztanna és Sztanisa, Stom és a többiek. De még doktor Sziráky is vagy Bossányi. Vagy akár Lola. Talán még az én helyzetem a legkétségbevonhatóbb; s ezen csak úgy segíthetnék, ha makacsul nyomon maradok, egy teljességgel láthatatlan nyom vonzásában…

Jó két óra hosszat tompa süketséggel nézem a telefont, s apró babrálásoknak tulajdonítok nagy jelentőséget.

Egy cinke kopogtatja kint a jeges ágakat, de nem fordulok meg.

Előttem piros erdélyi szőttes a fűtőtest mellé tolt asztalkán. Az asztalon nyírfából barkácsolt lámpa, háncsból font, kas formájú ernyő. Lehetne folytatni; csak ez így annyira meghatározott már, hogy szinte nincs is jelentése…

Ami sokkal jelentősebb: Andel most csakugyan a konyhaajtónak támaszkodik, és onnét fülel ki a csoszogó lépésekre. Hallom én is a lépéseket; pedig még nincs itt a postás ideje.

Vagy Sztanna rugdos valamit az előszobában?

 

Hosszabb ideig csak R. Laci keze a piros szőttesen.

 

Bossányi szintén erdélyi, akárcsak én, csak ő Petrozsényből. Hirtelen leemelem a lexikont – beletartozik ez is a „babrálásba” –, kinyitom. A Pallas-ban a Nemes ág – Pillér a tizenharmadik kötet (nem a legjobb előjel). „Petrozsény kisközség Hunyad vármegye P-i j.-ban (1891), 3374 oláh, magyar és német lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral, pénzügyőrbiztosi állomással, fűrész- és zsindelygyárral. P. a szénbányászat egyik jelentékeny gócpontja. A széntelep itt 730 m mélységig sem ér véget, úgyhogy a kimeríthetetlen kőszéntelep egyike Európa leggazdagabb barnaszénmedencéinek. Közelében van a Csetátye Bóli-barlang.”

De ez sem változtat a helyzeten: R. Laci keze még mindig a szőttesen. A fotel, amelyikben a múlt évben ült, ugyanott áll most is. Szemben a nádszék, amelyiken karfára vetett lábbal én ültem akkor. Nos, erről nehéz számot adni. Ha akaratlanul játszani kezdek a behelyettesítéssel, saját váratlan és tragikus megszűnésem semmivel se valószínűtlenebb, mint az övé. De még ennek ellenére is: ő már akkor is most nem ült itt velem, hogy majd én alkossam meg a képét, amit majd ő fog csak tudni, a közölhetetlenségig. Illetve ő sem, mert végül is nekem lehetne szükségem rá, hogy megalkossam. S ha valaki, csak én láthatnám teljes összefüggésében a dolgokat (ha akarom), noha egy órával ezelőtt még semmiről semmit…

 

A földre szóródott kacatok között van egy kilencszáztizenegyben keltezett k. u. k. képeslap. Ausztria. Felteszem, hogy annak idején én küldtem apámnak egy nyári csavargásomból. (Így most lehetnék megközelítőleg nyolcvanéves, mint Stom.) A képeslapon egymásra torlódó hegyek háttere, a szűk völgyben kígyózó országút, hirtelen éles kanyar.

Lehet, hogy éppen ez az, amire kezdettől fogva most van szükségünk?

A helyszín látszatra annyira félreérthetetlen, hogy azonnal ráismerek. Hozzátehetném, hogy a kanyar körülbelül százötven-kétszáz kilométerre fekszik Ramsau-Dachsteintől – ez azonban pontatlan megjelölés. A tény, a mi tényünk, se azelőtt, se utána nem „feküdt” sehol. Csupán szüntelenül előlegezte magát, hogy legyen majd valahol, ahová „lefekszik”, és megvalósuljon egy olyan „fölkeléssel”, ami kizárólag attól függ, hogy én hogyan alkotom meg a képet most. Ami – ha úgy vesszük – csupán olyan egybeesés a karambol hűlt helyével, hogyha bennük, a kettő között volna is esetleg valami rés, amin keresztül…

Talán akkor.

De nincs. Nincs igazán ellenőrizhető topográfiája R. Laci halálának.

 

„Sztan… Sztanisa, hallasz?… Szégyen fgy elsorvadni… Én nem várom meg a végét…”

 

Viszont itt vannak a szokásos külső körülmények: a falu, a település. Ramsau-Dachstein viszonylag megragadhatóbban él a tudatunkban – bár az is inkább egy folytonos elképzelésben, mert a ház, amelyet megvettünk az erdészettől, még elég alapos javításra szorul. Pontosabban nem feltétlenül, csak a gyerekek szeretnének néhány átalakítást. Lili egy külön manzárdszobát (ahogy az özvegy írja később) – ott akar berendezkedni a cuccaival, a Joan Baez-együttes színes fotóival, miniatűr konyakosüveg-gyűjteményével, gitárjával, klasszikus és újgörög szótárával, a szakkönyveivel. De még így is állandó átalakulásban kell látnunk az alig másfél éve megvásárolt házat – mert még egy ház sem (hacsak meg nem öljük azt is) – még egy ház sem maradhat két pillanatig ugyanolyan. Olyanná csak állandó elkésésében lehetne ahhoz képest, amilyenné éppen kénytelen lenni, folyton…

 

Az esőcsatorna félig leszakad, de a hó így is púposan rátornyozódik. A szomszéd az esőcsatornának támasztja a létrát

 

S mindez karácsonykor, Szenteste délelőttjén. Az asszony már lent várja őket a házban; úgy egyeztek meg, hogy fagyújtásra érkeznek. R. Laci tárcájában a ház átalakítási tervrajzát is megtalálják.

 

Mégse jó ez a Ramsau-Dachetein. Akkor már inkább Petrozsény; mint múlt, mint Atlantisz vagy valami hasonló –

És igenis: éhség… valamilyen éhség emléke! Ami darabjaira esett – s amit mégis jó volna valahogy összesöpörni.

 

De ilyen hóban? Mikor még a kapuig se lehet?…

(Egyáltalán: milyen kapuig?)

 

„Hiszen mondom! Keserves szarakodás így, kezét csókolom, de csak azért, mert nem fogja soha rendesen annak a hólapátnak a végét. Andel! Meg kell fogni, ugye, ha még tetszik emlékezni rá, csak jól meg kell szorítani, de hiába mondom neki, úgy jön belőle a káromkodás, mint a vassípból a hang…”

 

Pedig a hó világít, a hó ragyogva tud sütni! Istenem, ha egyszer a hó fölszikrázik…

 

„Stom átbotorkál a sötét hallon. Még sötétben is pontosan tudja, hogy hol van a kiszerelt konnektor lukja. Sztanisa mániákusan odarakja az ütős óra réz felhúzókulcsát. Odanyúl, de csak a kőkeményre száradt szigetelőbunkókba akad az ujja. A kulcs nincs ott. Szeretne valami kertbe kinézni, de még alig szürkül, az ablakokon többéves piszok. Benéz a lány szobájába. Üres. Pedig a kert ott van kint, mint tegnap, tegnapelőtt, csak valahogy nem lehet mégse biztosra venni…”

 

Igen – „az örök éhség kezdődik itt, mely sosem csillapul. A szerető szív és teremtett lélek belső vágyódása és epekedése ez valami meg nem teremtett jóság után… Akik ezt megismerik, a legszegényebb emberek, mert mohók és falánkok, és kielégíthetetlen éhség gyötri őket. Bármit isznak, esznek, sosem laknak jól, mert ez az éhség örök.”

Nem – „Krisztusé az éhség!… Éhsége mérhetetlenül nagy, megesz bennünket tetőtől talpig, mert mohó falánk ő, farkasétvággyal még a velőt is kieszi a csontjainkból… Először elkészíti a lakomáját, és szeretetével kiégeti minden hibánkat és bűnünket. Aztán, ha már megtisztultunk és megsültünk a szeretet tüzén, kinyitja a száját, mint egy ragadozó, aki mindannyiunkat be akar kapni…”

 

(Ellenstrófa)

 

Lehet – „lehet, hogy valahol itt vérzik el az igazság, mégis; az az igazság, amit olyan lelkesen komolyan kell venni, mert különben vér nélkül vérzünk el, aminél nincs dicstelenebb. De tőlem ne várjanak többet. Aki többet vár, csalódik. Adós maradtam a hazugságokkal, s ezt sose fogják megbocsátani nekem, akik maguk örökké kölcsönökből élnek, a vágyak kölcsöneiből. Én csak azt költöttem el, amim volt, de azt az utolsó fityingig. Csodálom annyira az életet, az embert, hogy megér az egész egy ilyen védtelen költekezést, ilyen kiárusítást…”

Persze – „azokat a szép lángolásokat, melyekből az öröm a maga hasznát igyekszik lecsapolni, azt a lángot gargantuai hugyozás oltja ki szüntelenül az idők végezetéig”…

 

Temkinéktől jön közben újabb hír: most a Kanári-szigetekről. Röpködnek, mint a kanárik. Haha! De ők is ugyanabban a cellában! („Igaz, Stom?” „Igaz, Sztanisa?”)

 

Hogy félreértés ne legyen – Bossányi még él. Sőt kicsit ritkábban is látogatom újabban; pedig éppen most kellene gyakrabban. Csak hát Lola sok időmet veszi el. Aztán itt van Andel, a többiek –

Nem dicsekedhetem, hogy következetes vagyok a részvétben, ha valami éppen közbejön…

(Úgy látszik, mégis jogos a kérdés: „Nem volt Jézus valóban részeg, mikor a szeretet arra ösztönözte, hogy leszálljon a legmagasabb mennyből a föld legalacsonyabb völgyébe?”)

 

Szóval – gödör.

FEHÉR GÖDÖR –?

(Nem cím; csak gondolatfoszlány. Eszelős jegyezgetés. Néha az elviselhetetlenségig zavar a szemem élessége.)

 

Talán a mai nap. Talán –

Valami elcsendesedett mára. Úgy ébredni, mint egy üres légyfogó, még szűzen, zsákmány nélkül. Vagy éppen: a zsákmány már benne foglaltatik az ürességben? Most akár el is vérezhetnék, és nem venném észre. Nagy jóindulat a szívben, minden és mindenki iránt. (Vagy éppen: a túlzó megértés közönye?)

Félóra álldogálás a műteremablak mellett. Amolyan reggeli úrfelmutatás, a reggeli nap fölemeli a park fáit. Nem nagyon, csak annyira, hogy a gyökerükből is látszódjék valami. Így jó. Így igaz. S most már vissza is ereszkedhetnek a helyükre – mi láttuk, hogy egy pillanatig történt valami kivételes, és ez elég.

Sorba megsimogatni a járókelőket, és nem adni semmi magyarázatot. Majd ugyanennek minden indulattól mentes dúr-változata: egy hangtalanságig diszkrét sorozat hirtelen le is teríti ugyanazokat a járókelőket. De úgy, hogy mindegyikük megőrzi (utánozhatatlan ajándék) az utolsó mozdulatot, arcukon az utolsó vonást. S mindez a reggeli, nyári fényben, egyetlen pillanatba sűrítve a lényeget – Mint a földmívelő felszántott földbe magot vet S várja virulását istene s munka után, Úgy a sírokkal felszántott földbe koronként Hordja halottait a végtelen emberiség És haloványan a dús, a szegény és a koronás fők Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva, vegyest – (ennek megkegyelmezett a kancsó bor mellett a gyertyaláng).

 

Mellesleg lehet ezt másképp is –

„…a hangelnyelő holt térben nem hallatszik a gránátrobbanás. A fennsík két meghatározott pontja között húzzák végig a vassodronyra erősített célpontbábukat. Ez csak világos, nem? Karpaszományos!!!”

Az ilyesmit beleverik az ember fejébe.

 

Akkor is: Sztanna és Sztanisa sebezhetetlenek. Vagy Andel is. Stom is. Mindegy. Szeretem őket. Hogy ilyen makacsok – azért?

 

Mintha csakugyan Lola (vagy valamilyen Lola?) takarítana kint a másik szobában. Később hallom: kimegy az előszobába, a konyhába, a kamrába. Valószínűleg ott ver le valamit – egy boros- vagy dzsemesüveget?

 

„Hány óra, Sztanisa, mondjad már! Tényleg olyan vagy…”

Tulajdonképpen két szoba választja el őket egymástól, az egyiket kiadták bérbe egy lánynak; a lány szobájában keresztben fekszik a földön a gitár…

Sztanisa hosszan csurgatja a fürdőben a vizet; Lola kezében hússzínű protézis. Bántja a szemét a hajnali fény; vagy inkább a hótól hunyorog. „Te, ez a hó!”, mormogja. Melle löttyedten lúdbőrös a hálóing kivágásában…

 

Jövel te szép mátka, kinek csak árnya vagy…

Jaj, vigyelek, vigyelek, szép aranyom…

Ha úgy tetszik Neked, megnősülök és sok-sok gyermekem lesz és rokonom – monda Jézus az Atyának…

Lola, Lili, Sztanisa, Andel, Miasszonyunk méltó képmása, kivéve a Szüzességet…

 

Stom: „Négyszázötven forint nyugdíj. Szerintem prosztatarák is. Most vagyok nyolcvanéves.”

Sztanna: „Hét év börtön, ebből négy szigorított elkülönítő. Rehabilitáció. Most vagyok nyolcvanéves.”

Egy hang:

 

„Akkor kinyílik majd a kürt szavára Isten általános és központi pénztára!”

 

(Castelo do Pico, kék szemetesvödrök, fehér kalapos nők, átforrósodott homok, meztelenül a hűlő homokon…

Akkor se. Most nem, Ez ellenem dolgozik.

Töredezett fény a piros szőttesen – az igen. Ez az állandó vécétartályzúgás – ez igen. De ha, mondjuk, doktor Sziráky tényleg belépne most – kirúgnám. Nem tágítjuk a kört. Szűkítjük. Világos?

És Bossányit is csak utána majd-esetleg hét végén. Sziráky szerint még másfél hónapja van.)

 

Aztán – egy teljesen meghatározhatatlan időpontban – átható kislányhang az utcáról (aki még nem tud semmit): ÚGY SZERETLEK, MINT EGY CSILLAG!

Ez majdnem olyan, mint egy kinyilatkoztatás. S mintha most kattant volna valami…

 

„Sztanisa… Stom… hallod… én neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled…”

Sztanna krákog, asztmásan köhög. Háttal állnak egymásnak, s ahogy lökik, emelik a hólapátot, ütemesen összeér a fenekük. Ez kizökkenti.

„Nem tudsz egy kicsit jobban…?”

Már kezd zúzmarásodni a szemöldöke.

„Most még ez a süketség is… Meg ez a fehér…”

Csak percek múlva néznek egymásra. A szemük vörös a hidegtől, elég nedves is, nyákos.

Közben Lola is megjelenik. Bugyiban, melltartóban szeret takarítani.

„Szóltál?”, kérdezi.

„Nem.”

„Egy kislány… hallottad? Az előbb az utcán…”

„Mondom, hogy nem.”

„Anya írt… azt akarja, hogy konzervatív módon… Olvastad?”

„Mondom, hogy nem!”

 

Néhány pillanatig teljesen üres a szoba.

 

„Sztan… Sztanisa… mondjad már! Tényleg olyan vagy…”

„Azt hiszem, hét… vagy fél nyolc?”

Két porszagú, takarítatlan hodály

Két szoba választja el óket egymástól, ha a sötét hallt nem számoljuk.

A lány szobájában keresztben fekszik a gitár

„Te, ez a hó…”, morogja

Melle lúdbőrös a hálóing kivágásában

Sztanna a pohárszék mellett krákog, és egy más szögből néz ki a havas kertre

Éjszaka egészen behavazódtak

A mennyezetről pergő festéket kifeszített nejlonlepedő fogja fel a két rézágy fölött

A falon bekeretezett, ákombákom írás, még a kislányuk írta hatéves korában (hétéves korában meghalt) – „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!!!”

„Na és ki tud itt már törökül?”, mondták szilveszterkor

„És kicsoda tatárul?”, szokták mondani szilveszterkor

Sztanisa megvárja, míg Sztanna abbahagyja a krákogást, csak utána teszi be a protézist, utána bakancsot húz, kimegy a kamrába

A kamrában sokkal keskenyebb a kilátás

A szomszéd az esőcsatornának támasztotta a létrát, a csatorna leszakadt, a hó púposan rátornyozódik

A felső polcon porosodó dzsemesüveg

Szívesen megbontana egyet, ha a lány hazajönne reggelire – vagy legalább telefonálna! Egy hete nem is látták

Hirtelen a konyhaajtó felé fordul

 

Én is. Hallom az ajtócsapódást – Lola megy el? Vagy tényleg Sziráky? Közben a paneles vigyorog újra, piros sállal a nyakán. Olyan, mint egy elcsapott kántor

 

Szótlanul nézik egymást

„Most mit bámulsz? Mit csinálsz? Mért nem húzol nadrágot?”

Sztanna engedelmesen bakancsot vesz elő, buggyos bricseszbe bújik (Stom)

Még csak fél hét

Hidegek a szobák

Kint a konyhában, állva isszák meg a teát, szájukból gyors felhők csapnak ki

Sztanna újra leül, és a porszívó csövét rugdossa a szennyesláda alá

„Nem azért mondom, de hogy minden éjszaka! És még reggelizni se… nem kívánom, hogy más kezdje magyarázni neki… egy idegen! Pedig úgyis hátranyomják a fejét… akkor majd haraphatja a párnát. Nem hiszed?”

Andel nem válaszol, visszamegy a kamrába

Ágaskodva levesz egy dzsemesüveget, átteszi a másik polcra, ahonnét könnyebb leemelni

Sztanna benyit a középső szobába, fekete sál a nyakán

„Te, nézd… már nem a Bob Dylan lóg itt! Ki a fene ez, Zorán?”

„Az nem lehet… az nő”, mondja Sztanisa újra a fürdőszobából

Nem is érti jól

„Kicsoda?”

„Nem tudom. Biztos Joan Baez… Vagy a barátja?”

„Kinek? Neki?”

Most már Sztanisa is ott áll

A sarokban kupacba kotort szemét, selyempapír rózsák, miniatűr whiskysüveg, műbabahaj, egy KISZ-jelvény tűjére szúrt márciusi Petőfi-kokárda, a közepén kisujjkörömnyi, színes Petőfi-kép, fényes papírra nyomott, elmosódó arc

Mint a vásári mézeskalács szíven a tükör fölé ragasztott bajuszos legény

Ezt sokáig lehetne nézni, de szemüveg nélkül nem látják

A fekete harisnyatartó csatot se

„Most hová mész? Mit gondolsz, mért öltözködtünk fel?”

Idegesen elrántja a karját, bemegy a fürdőbe

Sokáig ült bent (Stom)

Amikor nyög, a vér jobban a fejébe megy, ilyenkor a gondolatai is tisztábbak

Persze, azokról kellene példát venni, akik még a pusztában is… akár a teveszart is… vagy a jó hazai ökörszart… De szavalhatnak nekem a Belső Várkastélyról! Mikor még arra se, soha… Tessék a sivatagban kérdezni… az elkülönítőben! Aztán jelentkezzen, aki kapott már választ…

 

(Csak az ismer bennünket, aki egyedül ismer bennünket. 1. Kor. 13. 12.)

 

Sztanisa fülel egy darabig, aztán elunja, kinyitja az előszobaajtót

Majdnem sírni kezd kint, olyan magas a hó

Az utcai kapuig egyetlen jégmázas tömb a szalag formájú, hosszú kert. Mintha felpuffadt volna a saját fehérségétől

Lesz délután is, mire elhányják a kapuig

Az ajtó mellett rossz láda, arra ül le. Asztmásan köhög az éles levegőtől. Hátával érzi, ahogy a falban működni kezdenek a csapok

Sztanna most rángatja a fürdőben a rozsdás lehúzót

Kint őt is megköhögteti az éles levegő

„Nézd… mindig nagyobb lesz ez a kert!” – mormogja

„Egy hete nem lapátoltunk. Egy hete nem is voltunk kint”

„Hogyhogy nem? Hol kint?”

Topogva támaszkodnak a két falapátra

„Nekem mindegy. Úgyis este lesz, mire kiássuk”

(Az ablakból idelátszik a betört üvegű telefonfülke, valahol távolabb, a parkon túl motort túráztatnak. Később erőszakos, csikorgó fékezés. Bizonytalan sikoltás – )

„Hol kezdjük akkor? A lépcsőnél?”

„Hogyhogy hol?” Sztanna ingerült, de nincs elég erős hangja. „Ott kezdjük, ahol folytatjuk. Ez a szaros be se tud jönni, ha nem hányjuk el…”

Sztanisa szó nélkül belevág a hóba, Sztanna hátat fordít neki

Piszkosszürke az ég, csak a domb fölött világosabb kicsit

Most ott jön fel a nap

(Stom) elbámészkodik, lehúzza a kesztyűjét, megint felhúzza

Pedig szép reggel volt… Karácsonykor aranytallérral fizettek Petrozsényben a bányászoknak, a kóbor macskákat a kisvasút sorompójához kötötték… Külön temetőjük volt a zsindelygyár mellett… Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe! Megnézni Csetátye Bólit, a kiugrott kántort! Piros tintás bejegyzést találtak a noteszében, mikor meghalt: „Ártatlanul gonosz, mint az aszténiás szentek. Meghúzhatjátok a láncot a Jóisten kopasz feje fölött”

Megpróbál elmosolyodni, de csak a nyál gyűlik össze a szájában

Kiköpi

Beáll ő is a nyomba, belevág a hóba

Csoszogva lépkednek előre-hátra. Ahogy emelik a lapátot, a fenekük ütemesen összeér

Sztanna egyszerre kizökken

„Nem tudsz egy kicsit jobban… Ezzel idegesítesz föl!”

Sztanisa válaszolni akar (Andel?), de nem tudja, mit, csak a szeme vörös és nedves

„Most mit sírsz? Mit kell azonnal…?”

„Én? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”

Sztanna sértetten elfordul

Továbbcsoszognak, előre-hátra

Alig öt métert tesznek meg egy óra alatt. S még csak most kezdődik a kert

Sztanna fölkapaszkodik egy betemetett kőrakásra, liheg. Augusztusban, az alkotmány ünnepén onnét jobban lehet látni a tűzijátékot

 

(„Ha a köznapi élet minden részletét föl lehet emelni a szent dolgok síkjára – akkor fordítva is?”)

 

Tavaly még a lány nézte helyettük a kőrakásról, és mindig mondta, hogy éppen milyen rakéta robban

Sztanna majdnem akkora most, mint a törpebarackfa

Egy ágat ütöget a sálja végével, zsugorodott levelek szóródnak le

A jégmázas havon szemcse nagyságú lyukak, szétfröccsent repesznyomok

Sztanisa abbahagyja a lapátolást

„Mit csinálsz? Mit nézel?”

Sztanna szemüvegén kezd jéggé hártyásodni a pára

„Semmit… Vagy te látod? Mi a fene az? Létra…?”

Ügyetlenül lemászik, beállnak megint egymás mellé

„Csak azt nem értem, mért hagyta itthon a gitárt. Pont arra nem volt szüksége?”

„Én tudom. Karácsonykor nem illik…”

„Mit?”

„Gitározni”

Sztanna lehúzza az egyik kesztyűjét, újra felhúzza

„Tényleg… Ma karácsony van”

Sztanisa lassan följebb tolja a szemére csúszott, szakadt kötött sapkát (Andel)

„Még öt nap… akkor szoktunk kimenni hozzá a temetőbe…”

„Micsodát? Nem hallom…”

Kicsit hangosabban ismétli

Jó félóráig nem szólnak egymáshoz, csak mikor a nap a domb fölé ér

Ez már tényleg fény. Hó és fény, együtt. Ettől már hunyorogni is kell

 

(„Minden, ami látható módon történik ezen a világon – démonok műve is lehet?”)

 

(Két kitöltetlen SZTK-recept hátlapján ceruzával)

 

– Ismételd csak…

– Nem tudom… Nehéz. Egyszer csak rám jön. Valami elszorítja a torkomat, ha gyerekarcot látok. A nevetésüket. Hogy hirtelen tenni kellene… bármit! Magam meg mások helyett… Valamit, amit nem is lehet elgondolni. Valahogy minden cselekedet helyett. Hogy csak az az egy maradjon, mint egy kitartott kép… hogy tényleg! – mégsem törik el! És hogy ez mindig így marad most, meglátjátok…

– Szerintem más a baj. Egyszerűen nem tudom, hány embert öltem meg. Sose láttam. Én mindig csak küldtem… De nehéz ezt tisztázni. Leadsz egy sorozatot… Vagy csak úgy szórakozottan húzod el… Egy golyó. Föl se tűnik. Aztán… Jó volna egy arc, amelyikbe legalább utólag kapaszkodni lehet. Valami beszélgetést… cinkosságot kicsikarni belőle! Amire nem is szabadna előre gondolni… az már bűn volna! Mégis, valami képtelen szeretetet. Hálát. Legalább egy arcot! – akire tudod, hogy számíthatsz, tudod, hogy odaáll melléd…

– Mit gondolsz… egy gyerek halála felől sose lehetünk egész biztosak?

 

Mint egy törpelövészárokban, úgy haladnak előre a hóban

Sztanisa ajánlja, hogy forduljanak jobbra, a rózsaágyás felé. Nem látszik ugyan a hótól, de biztos, hogy ott van

Sztanna indulatosan leinti

„Arra sokkal hosszabb!”

Még mindig ingerült, megtörli a szemüvegét, a füléből kiveszi a vattát, megnézi, újra visszateszi

Andel tétován elmosolyodik

„Már tegnap is eszembe jutott… Azt hittem, megtalálom a szekrényben…”

„Mit?”

Nem hallja a kötött sapkától, tovább mosolyog

„Akármit csinálok, de még annyi év után is…”

„Eh, mit találsz!”

Sztanna méricskélő pillantással keresi, hogy a betemetett ösvény merre kanyarodik tovább

„Megmondták elég világosan akkor. Az ember ötvenéves korában már nem szül”

Most Andel pillantása olyan, mintha nem értené

„Azt hittem, ott van a fehérneműk között… Biztos az ostromkor veszett el”

A nap már ragyogva süt, a hó egyszerre felszikrázik

A dombtető szélén bekötetlen villanypózna, mellette félig megépített figyelőbunker

Andel elbámészkodik az erős fénytől, orvosságtól kisárgult nyelvét kidugja a töppedt száján

Sztanna ellenségesen nézi

Mint a petrozsényi boszorkány, Badisné! (Csak gondolatban dúdolja)… „Ürömszál alatt buba riu, csecset nem kapott, azért sziu, beszél a Rózsa, ő érti, nem vár a búza, kell aratni…”

Újra úgy helyezkedik el, hogy háttal álljanak egymásnak

Lökik, emelik a lapátot, a fenekük megint ütemesen összeér

Sztanisa csendesen, ahogy szokott, minden átmenet nélkül sír

Stom megpróbál erősebb iramot diktálni

Kibisbele Kiaróra Fux! De Fux úr nem volt következetes, csak a sorompóhoz kikötött macskáknak készített koporsót, az öngyilkosoknak nem, akik úgy akasztották fel magukat… Vagy ott van Arad (kicsit északra Petrozsénytől), azzal a szerencsétlen tizenhárommal! Történelmi koporsók! Özvegyek a történelmi tolószékben! Haha, a hóhérok mondják a gyászbeszédet is! Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe…

Ahogy távolodnak a háztól, a hó egyre jegesebb. A kapu keservesen messze

Sztanna fullad, de szégyenli mutatni

„Mit csinálsz, most mért arra az oldalra hányod?”

Pár pillantig lihegve figyelik egymást, a szemöldökük is kezd zúzmarásodni

 

„Jaj, nagy telek voltak akkor, szép világ…

„Ó, haláli szép vitéz, kinek engeded…

„Vutuk! Mizla! Udi! Hol vagy, Szerető…?

„Csókoljatok meg, vörös orrúak…!

 

Megállnak, lihegve néznek vissza a kopott vakolatú házra

Látják, hogy nyitva felejtették az előszobaajtót. Sztanisa kis mosolyt erőltet az arcára

„Még jó, hogy nem gyújtottunk be…”

Sztanna visszafojtott dühvel

„Mért… mert vasárnap van?!”

Hirtelen fáradtan néz körül, hogy lát-e valakit, de üresek a szomszéd kertek

Sztanisa benyúl a hosszú szvetterkabát alá, a petefészkét tapogatja

„Valamit muszáj még felhúznom…”

Sztanna megrándítja a fejét

„Most nem hagyhatjuk… előbb ássuk ki a kőmókusig”

(Nem mókus – millenniumi kerti Turulmadár, dísznek a grupp közepére; csak mióta a feje meg az egyik oldala letörött, azóta lehet összetéveszteni)

Tanácstalanul nézik, hogy mégis merre lehet, kis kerülővel ásnak tovább

Sztanisa megkapaszkodik Sztanna vállában

„Nézd, hogy vakít most!”

Nézik a havat, ami önként az ő kertjükre hullott

Sztanna dohog, dörmög

„Ide kellene kidobálni azt a sok szemetet! A tetejébe meg a gitárt…”

„Ne bántsd… még hazajöhet. Délutánra haza szokott jönni”

„Délutánra? Mikor…?”

Stom érzi, hogy nincs erő a karjában. Kicsit lehunyja a szemét

A bányászkör klubjában harmincan fértek el a pódiumon. Egy lecsúszott kántor (most megint itt a paneles, teljesen indokolatlanul, nyakában piros sállal) – mint egy elcsapott kántor vitte a hangot a dalárdában. Mikor berúgott, az asztal alatt kigombolta a nadrágját, rafiából masnit kötött a nemi szervére, így kellett koccintani vele. „Csak söpörtök, söpörtök, még az üveggyöngyöt is belesöpritek a deszkarepedésbe… Bízzátok a gyerekekre a teológiát, azok majd kiszedik!”

A kiásott csapástól beljebb valami csillanó, éles pont

(Egy harisnyacsat)

Bosszantja, hogy nem tud rájönni, mi az

Nézi

Leveszi a szemüvegét, megtörli, kiveszi a vattát a füléből, visszanyomja

Sztanisán felejti a szemét – az ormótlan bakancsán, a szakadt kötött sapkán

„Te…”, motyogja

Sztanisa hálásan elmosolyodik (Andel)

SZERETTELEK – MOST HELYETTE SZERETLEK…

Először a lapáttal csap oda a fényes pont felé, de nem éri el

Ha még másfél métert ásnának arra, biztos elérnék

Megfeledkeznek a Turul-mókusról, a kerti kapuról, a házról. Csak az a fényes pont

De még fél méter se kell, Sztanna váratlanul – akár egy lassított fölvétel – egyre lejjebb süpped, egészen a válláig

„Jézusom! Hát persze…”

Ez Sztanisa, halkan

Nyáron négy fiú ásott itt gödröt, teleengedték vízzel, sampont szórtak bele, a lányt ott fényképezték le a habtornyok között. Közben Baez-stílusban énekelték: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…”

Sztanna első pillanatban bambán néz, utána csapkodni kezd, próbál kimászni

„Dehogyis… ez a rohadt bakancs!”

A jeges kéreg alatt puhább hó, ott nyúlkál, hogy valami kapaszkodót keressen. Az erőlködéstől csendesen szúr a szíve

Abbahagyja

Sztanisa, amennyire a térdei bírják, leguggol, hogy közelebb legyen a fejük egymáshoz

„Legalább nem sáros”, mondja vigasztalón

„Az igaz… fehér…”

Ahogy még közelebb hajol, lassan Sztanisa is becsúszik a gödörbe, szinte észre se veszi, hogyan

Most egészen közelről nézik egymást, a nap az arcukba tűz

Mintha hang nélkül nevetnének

„Most sokkal jobb”, motyogja Andel, s benyúl újra a szvetterkabát alá, de nem mondja, hogy erősebben nyilall

Mögöttük egy cinke kopogtatja a jeges ágakat, de nem fordulnak meg

„Minek? A zsiliphídon túl a pénzügyőrbiztosi állomás… a piaccal szemben a posta- és távíróhivatal… a Szélkakas vendéglő… a postatakarék előtt a Csetátye Bóli-szobor…”

Sztanisa odanyomja a fejét Sztanna lecsúszott vállához

„Pedig biztosan tudom, hogy betettem a fehérneműk közé… még monogramot is hímeztem bele”

Sztanna bólogat, közben kesztyűs kezével a hógödör falát tapogatja

Hirtelen Sztanisára néz

Valami keményet érez

„Te… nézd csak!”

Percekbe telik, mire egy lécekből összetákolt gyümölcsösládát rángatnak ki a hófalból

Fulladtan bámulják

„Erre föl is állhatnánk”, lihegi Sztanisa bizonytalanul

Sztanna nem válaszol

Nagy csend

Fél fenékkel ülnek a ládán, hátukat a hófalnak támasztják

Csak a cinke kopog még mindig, egészen közelről

Fél tíz felé egy pulóveres, nadrágos lány lép be a kitört üvegű telefonfülkébe, tárcsáz, a kagylóval ütögeti a készüléket

(Nem hallják. Nem is látnak odáig)

Sztanisa lehunyja a szemét

„Milyen melegen süt… érzed?”

Szorosan Stomba karol

Sztanna megrezzen, Andel combjára teszi a kezét, ügyetlenül rést keres

 

(„A káromkodás fordított hitvallás, Istennek mindenütt jelenvalóságát és közbelépését hirdeti, de mihelyt elveszíti ezt a jellegét, közönséges durvasággá lesz…?”)

 

Ügyetlenül melegíti a kezét a több réteg alsó között; de még így is jól érzi a csontos, kopár szeméremdombot

„Vagy lehet… hogy mégis az előszobaszekrényben?”

Erre egyszerre kizökken. Karikás, fáradt, vérfoltos a szeme

Petrozsény…!

De semmi új nem tud az eszébe jutni

Az ég metsző kék, üres, a nap műtermi alapossággal világítja meg minden szögletét

Nehezen, de megpróbálja a kezét újra összekulcsolni

Egy isten… legalább egy isten volna, akinek meg lehetne bocsátani! – amiket gondolok…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Esetleg innét – vagy ebből a mondatból valamit?)

 

Legyek, legyek – avagy az elmondhatóság határa

Nádas Péternek

 

Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította. Mondják, az egyetlen szót kergette, mely mindig kisiklik. Végül az kezdte őt kergetni madár képiben, és rátalált.

De mit mondjunk mi, helyette is?

Az igazság az, hogy a svédek nem ismerik a három gerendafából készült bitófát, sem a kettőből ácsolt keresztet, náluk egyetlen gerendán kell az embernek hosszú I-betűvé nyúlnia. Másutt a koporsódeszkából nem csinálnak gondot. Amilyen kéznél van, az a jó, csak az a fontos, hogy a sírt egy körtefa alatt ássák meg, mely lehetőleg egymagában áll a széles, nyílt mezőn. Akinek deszka sem jut, azt csupasz gödörben helyezik el, s a lábához, fejéhez zöld gallyakat szórnak. A lelkipásztor maga is ásót ragad, három rögöt dob a halottra, és a Genesisből idézi a törvényt: „Por vagy te, és ismét porrá leszesz.” Itt már nem segít a ravaszkodás, hogy lábunkat visszahagyjuk cserébe, mint a rák, mi magunk meg, sutty, igyekszünk tovább-bicegni. Nem igyekezhetünk. Az ordító tél elől is hiába rejtőzött számos hajdani barátunk a leölt állatok meleg bendőjébe, a csatatérpecérek ott is rájuk akadtak. Vagy egyszerűen a körmükön keresztül lopakodott szívükig a halált hozó fagy. Vagy a férfiúi szervük lett jeges csappá a nyeregvas érintésétől.

Mindezek igaz prédikációra csábító történülések, noha azért van ellenvélemény. Az orosz ortodoxia, például, határozottan elhárítja a prédikációt (csak karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor engedélyezi), mondván, hogy Isten igéjének puszta felolvasása is elegendő, másfelől, ha nincs gyakorta prédikáció, az eretnekségek és elhajlások is biztosabban elkerülhetők. Ha nem így volna, a királyi paranccsal bitófára ítélt szökevény esetét is szóba lehetne hozni, aki lefizette a hóhért, és sikerrel járt ki magának puskagolyót – jóllehet ez sem a hóhér érdeme, hanem Istené, aki megindította a szívét. Így aztán omni momento memento. Maga Luther is írja később: Élek, és nem tudom, meddig, meghalok, s nem tudom, mikor, utazom, s csak a jó Isten tudja, hova, csodálom, hogy szomorú vagyok.

Mindenesetre nagy ajándék, hogy a megreformált hitűeknek nem kell hinniük azokban a dolgokban, amelyek szemben állnak a józan ésszel, csak azokban, amelyek meghaladják a józan észt. Vagy talán nem vigasztaló, hogy a vendégfogadókban egyre több helyen lógatnak az asztalok fölé kis vasdobozokat, és abba gyűjtik a részegektől, útonállóktól, gyermektipróktól és besúgóktól a bírságot? Was vor geschmerzet, jetzt fröhlich herzet!^* Persze, a kocsikról azért módszeresen lopják a kereket, még ha némi fizetség ellenében vissza is szerelik mindjárt. Mindazonáltal örüljünk, hogy kezdenek ganajt is égetni itt-ott, hátha elviszi a pestist és megvesztegetést. Közben a széles Danubius partján lányok és asszonyok csatangolnak, vakmerően fittyet hányva a késő éjszaka veszedelmeinek – megfeledkezve Barbara Ubrykról, a meztelen és elvadult és félőrült apácáról, aki pusztán mert levelezett egy fiatalemberrel, huszonegy évet töltött a krakkói karmelita kolostor egyik sötét cellájában. De van más értesülés is: Sieniawska úrnő szobájának falát kő helyett tégla alakúra faragott drága fával bélelik ki, melyekbe más-más mintázatú berakásokat illesztenek – kisujjnyi vastagon! És bizalmas vendégei számára is mindig rendelkezésre áll néhány antal (boroshordó). Hej, égi tutajosok, kenyeret adjatok, ha megtagadnátok, süllyesszen el átkunk! Addig se felejtsük azonban, hogy a vadon termő bogyókból hosszas főzéssel ki lehet csikarni valamilyen ízt, és csodásan be lehet lázasodni tőle. S attól még egy kifosztott színpad is fölparázslik.

Ámde bennünket kevéssé érdekel, hogy mit szólnak majd azok, akiknek egyszer kezébe kerül ez az írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy lappangó történet természetét, amelyről nincs tudomásunk. Hisz az ilyesmi úgysincs kockázat nélkül. Hisz még az is lehet, hogy gyilkolni kell érte. Az első nyomjelre július 17-én, Illés napján bukkanunk, szakadatlan esőben. Jakab apostoltól tudjuk, hogy az Úr Illés kérésére lezárta, majd megnyitotta az egeket. Ezen felháborodva – mint Gedeon, aki meg akarván erősödni hitében, előbb harmatot, majd szárazságot kért a gyapjúra, s mint Eleázár, aki jelek áltat kívánt megbizonyosodni – mi is könyörögni kezdtünk az Úrhoz, hogy a maga dicsőségére és sok veszendő lélek üdvére állítsa el az esőt, s ne rójon ránk naponta erőnkön felüli megpróbáltatást. A kérés olyannyira teljesül, hogy bár az ég teljesen borult, és körös-körül súlyos esőfelhők állnak lesben, mégis megmenekülünk, s csupán néhány csepp nedvesíti a köpenyünket. Ennek ellenére megjövendölöm, hogy jó néhány bajt el kell még tűrnünk, de épségben célhoz érünk, s ezt felelőtlen vigaszként mindjárt közlöm is az útitársaimmal (és teremtményeimmel?), megfeddve őket a korai türelmetlenségért.

A városlakók közül különösen Gumisch úrral kerülünk jó barátságba, aki a hídnál lakik, valamint vejével, Johann Christian Müllerrel. Csupán Dieterici magiszter okoz csalódást – aminek a hátterében több nyilvános rejtély állhat, ennek még utána kell nézni. Felesége mindenesete mordulva utasít el, amikor benyitunk: „Er lasst sich nicht bewegen”^* – mintha legalábbis felöltöztetett hullát őrizgetne odabent a frissen vetett ágyban. Hollári, ilyesmi is megeshet könnyen, gondolni kell rá. Végül egy lengyel nemestől kérünk tanácsot, aki a királyi palotában vendégeskedik, és sikerül tőle megszerezni az elbocsátó engedélyt. A szószékekről ugyanis most hirdetik ki, hogy Lengyelország egész határát lezárják, s halálbüntetés terhe mellett megtiltják, hogy bárki is oda- vagy visszautazhasson. (Lehet pestisre is gyanakodni.) Ugyanakkor itt kell megemlékezni a híres insterburgi sörről, melynek akkora a szesztartalma, hogy képes tüzet fogni, akárcsak az égetett vagy lepárolt szesz. Vilnáig viszont tizenöt rénus forint a fuvar. A rengeteg erdő neve Grünwald, öt mérföld szélességben terül el, és keskeny ösvények szelik át. Jó pár száz paraszt bolyong benne csapatokba verődve, akiket a katonák mindenükből kifosztottak, s ha valaki útjukba akad, meggyilkolják. A zsidó vendégfogadója az erdő szélén áll, távol a többi háztól, ő azonban – nem gondolva a veszéllyel – megengedi, hogy hajadon lánya feltűnő öltözetben sétálgasson. A mély folyó felett híd ível át, s ezt szántszándékkal rossz állapotban tartják, hogy az átutazóktól minél több pénzt csikarhassanak ki a megjavításáért. Itt is el lehet mondani, hogy „Polski most, niemiecki post, włoskie nabożeństwo, wszystko to blazeństwo.”^* Netán a sétálgató hajadon is csak csalétek, hogy föltartóztassa a siető embereket. Ebből is kiviláglik a zsidóknak a keresztényekkel szembeni csalárdsága. Egyedül abban lehetünk csak bizonyosak, hogy ha lobognak is a máglyák, és a levegő szalonnás az égett hús bűzétől, valahol, a városfalakon belül, kényesen úgyis előlépked a mocskos függöny mögül a világhíres és sehol másutt nem látható angol kanca. Bókol a nézők előtt, megcsókolja a gazdáját, patája fölemelésével az egész órákat jelzi, félkor a lábát hajlítja be, parancsra elviszi a postára a levelet, és vissza is hozza, ha a török szultánhoz küldik, lábfájást színlel, sántikál, ha ostorral próbálják útra kényszeríteni, földre veti magát, kilógatja a nyelvét, mintha nem is élne, az ábécét betéve tudja, s a foga közé szorított pálcával mindig a megfelelő betűre mutat rá, de ugyanígy ért a kártyához is, a király előtt háromszor, a királynő előtt kétszer térdel le, paraszt láttán rögtön kirottyantja a hátsó kürtőn a rossz levegőt, sőt az igazi és hamis pénzt is meg tudja különböztetni, tud masírozni és jobbra-balra fordulni, mint egy katona, a nyakával elképesztő facsarásokra képes, hogy újra az urához könyörögje magát, és megcsókolja, bár hasonló ügyességgel egy seggnyi kerek párnára is ráül, majd részegnek tettetve magát elsüt a szájával egy papírral, puskaporral töltött pisztolyt, s még véletlenül se sebesít meg senkit, csak a saját szája lesz füstös meg büdös, és a talpalatnyi istállót hányja tele, az egyetlen kedves és menedék zugot, ahol otthon van, ahol született és meg fog halni. Az elbűvölő mutatvány olyan tökéletesen sikerül, hogy az elragadtatott közönség a legkisebb nehézség nélkül ismerhet magára a kancában. Nem is csoda, hiszen ha Krisztus leszállt az emberek közé, feltehetően nekünk is le kell szállnunk az állatokhoz, még ha úgy tűnne is, hogy elnézően ők szállnak le hozzánk.

Ilyen előzmények után következik el a poftavai csata.

Károly svéd királynak már kora reggel golyó hatol a talpába, és az ujjak közt megakad. A kirurgusok nyomban nekilátnak a seb megvizsgálásának. Az operáció két teljes órán át tart, a király azonban semmi jelét nem mutatja fájdalomnak, sőt derűsen biztatja orvosait, hogy csak rajta, vágjanak nyugodtan, nehogy utólag legyen panasz, amit majd nem bocsáthat meg, és kénytelen legyen pontot tenni az I-re. Utána hordágyra kötözteti magát, és harcba vezeti svédjeit, összesen tizennyolcezret, köztük olyan hősöket, mint Rehnskjöld, aki felér Odüsszeusszal, Löwenhaupt Aisszal, Kreutz Nesztórral, Meyerfelt Agamemnónnal, Sparra Diamédesszel, Hamilton Plamédésszel, maga a király Akhilleusszal. A cár sem rest, és Mars! kiáltással fordul messze hangzóan a katonáihoz. Csapatai két szárnyát félkörben széthúzatja, és Le Maître francia mérnök találmánya jóvoltából száz olyan ágyút állíttat fel, melyeket nemcsak vasra illesztett bőrszíjakkal vontathat bárhová, de merőben új eljárással készült valamennyi, s nem csupán golyókat, közönséges vasdarabokat is lődözhetnek velük. Mikor ötvenedszer teszi ezt, váratlanul sikerül letarolnia a király testőrcsapatát, a legedzettebb veteránokat. A lucskos síkságon fogságba kerül Piper gróf első miniszter, Olaf Hermelin államtitkár, Sőderhjelm titkár, Rehnskjöld gróf, Hamilton, Stackelberg, Schlippenbach tábornokok, a legtöbb kisebb és nagyobb tiszt, sok lelkipásztor, köztük az ékes szavú Nordberg, válogatott közlegények tömege s rengeteg kevésbé jeles rangú férfi, kik a csatatéren esnek el. Összesen körülbelül tízezren halnak meg, és kerülnek fogságba. Egy jósnő megjövendöli a csapást; s mikor a csata után megkérdik tőle, hogy mit tart a saját halála felől, azt feleli, hogy a ház előterében áll, aki egy fejjel meg fogja rövidíteni őt. Megdicsérik, hogy ismét igazat mond, és bárddal lefejezik.

Egyezség és egyetértés azonban a csata után sem jön létre, csupán az alábbi párbeszéd a cár és a király megbízottja között.

Fjodor atya: Az étkezés idejét nyugalomban kell tölteni, de ha már itt van, tisztelendő atyám, kérem, üljön le a jobbomra, foglaljon helyet az asztalnál, és költse el velem böjtös ételemet.

Hermelin atya: Én ma koplalok.

Fjodor atya: Mi is böjtöt tartunk, mégis eszünk.

Hermelin atya: Az én böjtöm imákból áll, továbbá tartózkodásból mindennemű evéstől-ivástól, hogy ezáltal is izzóbb áhítatra gyúljak.

Fjodor atya: Nálunk nem csupán én, hanem valamennyien böjtöt tartunk, akár négy héten át is.

Hermelin atya: A mi egyházunk is tart nyilvános böjtöt, de nem köti egyes napokhoz, szertartásokhoz, kiválasztott ételekhez.

Fjodor atya: Ti esténként sokat esztek, isztok, mi viszont kenyéren, halon, olajon és vízen böjtölünk, s ezért a mi urunk Jézus mindannyiunknak megadja majd, hogy Isten jobbján ülhetünk egykor.

Hermelin atya: Mi nem azzal böjtölünk, hogy válogatunk az ételekben, sem azzal, hogy az emberek lelkiismeretére időnként rátesszük az egyház törvényeinek a béklyóját, hiszen ilyen parancs sehol sincs a Szentírásban, sőt ellenkezőleg, Szent Pál határozottan elítéli, mint babonát. Ézsaiás tanúbizonysága szerint legnagyszerűbb a lelki böjt, amikor az ember egyszersmind a bűnöktől is távol tartja magát. Akadnak ugyan gyülekezetünkben katonák, polgárok, akik olykor talán bőségesebben vacsoráznak, ráadásul éppen a nyilvános böjt napjain, és még papok is vannak szép számmal, akik nyilvánosan holtrészegre isszák magukat pálinkával, kupeckednek, esküdöznek, átkokat szórnak magokra és másokra – ez megtörténik bizony, de nem jó, hogy így történik. Csakhogy ezt mi nem tagadjuk le! Egyébként mi is erősen hisszük, hogy egyáltalán nem böjtölésünk vagy egyéb érdemünk miatt, hanem Krisztus urunk felülmúlhatatlan érdeme által foglalunk majd helyet Krisztus Urunk minden hívőnek megígért jobbján.

Fjodor atya: Hogyhogy Krisztus jobbján?! Mi a mennyek országában, Atyánk házában, a Paradicsomban, sok-sok házban fogunk lakni, nem pedig Krisztus jobbján! Krisztus maga mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám, Atyám áldottai, foglaljátok el a mennyek országát, mely öröktől fogva nektek készült.” És ezt az országot meg is fogja nekünk adni, hiszen évenként négyszer böjtölünk, igazhitű egyházunk hét szentségét tiszteletben tartjuk, a Boldogságos Szűz Máriát és a szenteket hódolattal illetjük, s hozzájuk fohászkodunk, eretnek könyveket nem olvasunk, eretnekeket nem hallgatunk meg. Pokolra valók, oda menjenek!

Hermelin atya: A 110. zsoltár szerint csak Krisztus ül Isten jobbján. Az Isten jobbján való helyet foglalás pedig olyan méltóság, melybe a jámborok nem vétetnek föl, mivel az Istenatyával azonos méltóságot nem érhetnek el. A teológia továbbá a Szentírás alapján tanítja, hogy az „Isten országa, Atya háza és bennük lakások” kifejezéseket hogyan kell érteni. A teológia célja az üdvözülés, az értelemé és akaraté, azonkívül az Isten megismeréséből és szeretetéből fakadó öröm abban a másik életben, amely országhoz és házhoz hasonlíttatik ugyan, ámbátor nem e világi értelemben és még kevésbé ügy, hogy ott majd nagy és sok leszen, amiből itt csakugyan kevés vagyon.

Fjodor atya: Elég, elég, elég a magyarázatokból!!! Megvannak nekünk utolsóig a szent atyák magyarázatai, nincs szükségünk külön teológiákra, külön katekizmusokra! Még a legtanultabb teológusra sem! Elég, elég, ha mondom!

S fülét bedugja az ujjával.

Csak mi, szerencsétlenek, vándorok és krónikások nem tehetünk így, fáradhatatlanul tovább kell nyomoznunk, csörtetnünk, némiképp hasonlatosan az ugrándozó, táncoló bábukhoz, melyek képesek ugyan a játékukkal mindenféle érzelmet, örömet, haragot kifejezni, durva esküvői komédiákba belekeveredni, táncot ropni, míg a halál emberfeletti figurája meg nem jelenik, s le nem teríti valamelyik ész nélkül ugrándozó bábutársunkat, bennünket meg megrémiszt és szétugraszt, noha egyesek szerint valamennyiünket papírvékony függöny mögül irányítanak felülről, láthatatlan szálakon le-föl húzgálnak. Csakhogy az se segít, ha tudjuk ezt, mert mi végre és mi haszonnal tudjuk, ha még azt sem vagyunk képesek átlátni, mi minek a következése; hogy Dietrici magiszter úr tartózkodó magatartása hátterében végezetül is miféle rejtély állhat; ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegetünk, mégse tudunk lerázni, hosszú mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma és kenyér nélkül bandukol mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk tartani – de vajon igaz-e ez? Vagy éppen ő az a poltavai menekült siheder, aki hosszas kóborlás után Erdélyben találja magát, s először Arelt János besztercei polgárnál, Erdély nagyságos fejedelmének, Rákóczi Ferencnek belső tanácsosánál szolgál, majd a székelyek generálisát, gróf Mikes Mihály urat kíséri el lovon Zabolára, s utóbb a máramarosi Darvay Ferenc alispán úr lányát szökteti meg eltökélt szerelmes szenvedéllyel – hogy ő lehessen végül az óapánk?

Az igazság az, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja ránk a legyeket.

Mérhetetlen felhőkben kavarognak, piszkuk házakat, erdőket borít el, ha tábort verünk, ott törnek ránk, ha ki se mozdulunk, az otthonunkban kerítenek szállást, bozsogva bevonják a falakat, mennyezet, kemencét, padlót, berendezést, s mire föleszmélünk, bajos volna akár egy ujjnyi szabad helyet is találnunk, aki meg beteg vagy erőtlen, kénytelen kendőkbe bugyolálni magát védelmül, és így nézheti bénultan, hogy a méhek módjára egymáshoz tapadó legyek fürtjei hogyan töltenek ki minden lehető zugot, sűrű hurkákban csüngve le a tetőtől a padlóig, s repedésekbe is szorosan belepréselődve, mit a házba belépő maga is azonnal tapasztal, ha a legyek felhőin keresztültöri magát, és a nyüzsgő takaró úgy körbefáslizza, hogy még a száját se nagyon nyithatja ki, mert azonnal köpködnie kell a bezúduló csapatokat, s egyszerűen hiába is tömködünk be lukat, hasadékot, hiába törünk hársfaágat, hogy azzal próbáljuk feltartóztatni az inváziót, nem segít ez sem, más sem, hiábavaló az erőfeszítés, hiábavaló a kétségbeesett próbálkozás, hogy kint a fák alatt fogyasszuk el az ebédünket, a tálak, fazekak ott se menekedhetnek a halálra bosszantó rajoktól, azonnal ott rohamoznak ők is, és rávetik magukat a léből előbukkanó kanalakra, besurrannak a szájba, fülbe, orrlukba, a szemünk sarkába, rá a szempillánkra, vagy ha éppen a dolgát végezné valaki, a férfiúi vagy női szervére, az erőlködéstől duzzadó farlukéra tapadnak rá, másfelől ha esőre áll az idő, csak annál nagyobb erővel zúdulnak a tornácra, ablakokra, ajtókra, ha pedig történetesen mézsört készítünk, még minden eddiginél is otrombább módon jelennek meg hihetetlen tömkelegben, reszelős dongással hullámzanak, s ha akarjuk, ha nem, a mézes vízzel az ő iszonyú ármádiájuk is az edényekbe ömlik, miközben rendületlenül bemásznak a födők alá is, s akkor már a félig főtt mézvíz is inkább mondható ezernyi különféle halálnemet halt légy temetőjének, mint mézsörnek, ám ez sem számít, mert hiába úszkálnak öklendeztetően a tálban, egy ídő múlva rá se hederítünk, s minden rezzenet nélkül csúsznak le torkunkon, amikor bekanalazzuk őket.

Kérdés, mit lehet tenni ilyen körülmények között. Vajon a derék és nyájas Trautwetter őrnagy módszerét kellene elfogadnunk (akinek a nevét jószerivel meghitt viharnak is fordíthatnánk) – aki úgy csalja kelepcébe az áttekinthetetlen ármádiát, hogy némi mézsört öntözget az íróasztala közepére, s mikor a szárnyas vendégek csapatostul odasereglenek a szomjukat oltani, lőportartójából kivesz egy csöpp puskaport, beleszórja egy papírdarabba, összesodorja, majd a két végén, ahová nem jut puskapor, meggyújtja, s a legyek közé veti, pontosan oda, ahol a legjobban feketéllnek…? Vajon ami egy ilyen tömeggyilkosság maradványainak eltakarítása után a színpadon marad, már csakugyan elnyeri a jogot, hogy remeklésnyi csillagképpé legyen a kitisztult firmamentumon – mi pedig kibetűzhető írásként, elmondható történetként papírra vessük?

 

Majd három évszázad múlva utazunk haza a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék, sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan. Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.

 

Levél a völgyből

A gyík itt lakik az asztalom mellett, egy farönk alatt. Tavaly vágtuk ki a fát, öreg volt, útban volt, s noha igyekezett összeszedni magát az utolsó évben, termése menthetetlenül leleplezte: erőfeszítése satnya ügyeskedésnek bizonyult. Most azt várjuk, hogy a rönkje megérjen, kiszáradjon; s addig is beválik ülőalkalmatosságnak. Ha nem volna, már hiányozna is. Hajnalban szoktam kiülni rá, s onnét nézem a völgyet. Erős nyár volt, minden sietve érik. Az alsó pásztában egy semmit érő barackfa roskadozik; még nem tudja, hogy rá is sor kerül, már megrendeltünk egy nemesített fajtát a csemeteiskolából. Ezekben a tervekben van a boldogság. S bár tudja az ember, hogy nem isten, alább azért mégsem akarja adni.

Szomszédom, a Sümegi Vojtek átjött az egyik délelőtt, hogy piszkáljak ki az ujjából egy gálicszilánkot, mélyen bevágódott, s az ő keze durva. Hatalmas termetű férfi; mint egy oszlop. Sebészkedésem közben elmeséli, hogy míg Pesten voltam, rajtakapott egy sánta öregasszonyt, az egyik barackfánk alatt hajlongott nagyon a kacska lábával. S hogy ettől hogy elfutotta a vér. „Ebben a völgyben eddig csak a madár lopott, de mióta minden jöttment idejár dolgozni, ennek is, annak is lába kel.” A baj csak az, hogy mikor a szoknyájánál fogva kirángatta az asszonyt az útra (akit különben akkor látott először), semmit se talált a kötőjében. Lehet, hogy csak könnyíteni húzódott be a tőkék közé? Ma sem tudja. De ha egyszer már benne volt a gyanúsításban, nem hagyhatta abba szégyen nélkül. Elmondta mindennek az asszonyt, s a végén még lökött is egyet rajta, neki a partnak; az meg óbégatva elkacsázott, és az urát hívta. De Vojtek akkor már túl volt a szurdikon, az akácfák mögé húzódott. Az asszony ura vasvillával rohant fel az úton, hogy megöli Vojteket. „Tudja, igaz, hogy egy kicsit elsiettem a dolgot – meséli –, lehet, hogy éppen akkor nem akart lopni az a némber, de mégis evett a düh, hogy ilyesmibe belekevert. Mert ha nem akkor, majd lop legközelebb. De emiatt nem ugorhattam neki az urának.” S még idejében lemászott a szurdikba, az öregember meg fönt kiáltozott: „Ismerlek én jól! Gyere elő, te ribanc!” Vojtek egy órát lapult lent, s ezt nem tudja megbocsátani. Már nem is az asszonyt, az öregembert gyűlöli. Azt várja, hogy egyszer tanúk nélkül találkozhasson vele – „akkor megdöntöm a rohadtat!” – Pár napja éppen a pászta szélén vakart, mikor három napszámos asszonnyal – a sánta feleség nélkül – az orra előtt ereszkedett le a kúthoz az öregember. Vojtek azt mondja, látta az öreg arcán hogy felismeri, s tudja, hogy ő bújt akkor a szurdikban; mint a mész, úgy kisápadt. Ő meg szeretett volna rögtön nekimenni, de az asszonyok miatt megint nem tehette. „És most mit csinál majd?” – kérdeztem. Nevet, s megköszöni a sebészkedést. „Még megkapja, nem kések el vele.” Egyelőre sürgősebb dolga van, most ifjít egy pásztát, egymaga rigolírozza, mint valami tank. S áthív, hogy nézzem meg a három rózsafát, amit ő nemesített. De amire a legjobban készül: a lányát adja férjhez, s még utoljára egy igazi parasztlakodalmat akar látni maga körül. Borjút nevelt a nagy napra, amit maga fog letaglózni, nem engedi, hogy más kontárkodjon szegénnyel, amikor ő a lelkét adta bele. Az a száz csirke, amit a férgek meghagytak, azokkal csak szórakozzanak az asszonyok.

A csirke különben itt is gond, a tanya körül. A rókák nemrég kölykeztek, a szurdik tele van velük, szinte napról napra merészebbek: mint az ámokfutók, tömik a kölykök hasát, s kopasztanak, harácsolnak, amit lehet. Undorodva fedezem fel az egyik kopasztóhelyüket. Végül Tóthéktól kölcsönkérem a férgező foxijukat, de csak két kölyköt sikerül ártalmatlanná tennünk, a nőstény belemar a foxiba, s elmenekül, a hím meg vinnyogva utána.

Közben esténként Wittgenstein Logika-filozófiai értekezésé-t olvasom; s mintegy ellensúlyképp, egy drámával bajlódom a magát bénító, lehetetlenné tevő szerelemről.

Így múlnak a napok.

Szeretem ezt a magányos, fizikai munkára is ösztökélő környezetet. A fűrész menekülés és pihenés a többórai szellemi munka után. Különben is szeretek tiszta határt szabni az engedélyezett vadonnak. Az akácos, ami be-betör a felső pászta szélén, az utakra is előreküldi pionírjait. Ezeket irtom, s a burjánt; s csak addig kegyelmezek meg nekik, amíg éppen virágoznak, és szenesítik az út mentét. De a magjukat már nem engedem beérni, jönnek majd úgyis új csapatok. Így a semmittevés, az apró matatások félórái is csupa igazságtevéssel telnek el. S egy-két olyan megfigyeléssel, amilyenekből a tudomány is felépül; csupán nem műkedvelői szeszéllyel.

Reggel a szél koraérett diót vert le az asztalomra. Felbontottam, s a kukac leperdült a földre. Kíváncsian figyeltem, meddig bírja a napon. Elég sokáig. Aztán hangyák fedezték fel. Először egy apró, gyors járású törzs jelent meg, de ezek nem bírtak vele. Mikor a kukac hátára másztak, az pontosan úgy, mint az óriáskígyók, spirálba csavarodva igyekezett a spirál közepébe szorítani támadóit. Végül egy nagy szárnyas hangya elragadta tőlük a zsákmányt. Valamivel megbéníthatta a kukacot, mert ezután már alig mozdult. Ekkor viszont én követtem el hibát: késheggyel továbbpöccintettem az avart, ami alá besodródtak, de valahogy megsérthettem a hangyát, mert mint a pörgettyű, forogni kezdett maga körül, a megszűnt külvilág középpontjában. A kukacra meg ugyanakkor rátalált egy vöröshangya, és azonnal vonszolni kezdte. Hamarosan egy másik hangya is felbukkant; s ezt még elfogadta segítőtársnak az első, de attól kezdve jöhetett bármilyen törzsbeli, mind megtorpantak melléjük érve, s hirtelen továbbsiettek.

Valami jeladás történt közöttük? Mi volt ez? Véletlen? S mi a valószínűsége? A jelenség ellentmondani látszik a faji viselkedésnek.

Wittgenstein arra szavaz, hogy „a dolgoknak nincs a priori rendjük”. „Mindaz, amit leírhatunk, másképp is lehetne.” „Egy esemény bekövetkezik vagy nem következik be; itt nincs középút.” Vagy az emberi minőség-rend világra kiélezve: „Az akaratszabadság abban áll, hogy nem tudhatjuk most a jövőbeli eseményeket.”

A két hangya, mintegy hatméternyi úton, egyedül vonszolta a kukacot, visszautasítva minden segítséget; s a hatméternyi földrész hangyatársadalma ezt a „rendellenességet” – aszimmetriát? – fegyelmezetten tudomásul vette: hagyták, hogy ketten cipeljék be a kukacot egy lyukba. Míg figyeltem az erőlködésüket, titokban vártam azért, hogy vajon megcáfolódik-e a kivétel – mert úgy megnyugtatóbb. „Az indukció folyamata abban áll, hogy feltételezzük a legegyszerűbb törvényt, amely tapasztalatunkkal összhangba hozható. E folyamatnak azonban nem logikai, hanem csakis pszichológiai alapja van. Világos, hogy semmi alapja sincs azt hinni: a valóságban a legegyszerűbb eset fog előfordulni” – írja Wittgenstein.

De hát hol a logika, a végleges, ami nem csupán kiolvasható elv, hanem válasz is; s mi az, ami a kivételek mögé sáncolja magát? „Mi nem gondolhatunk el semmi alogikusat, mert ebben az esetben alogikusan kellene gondolkoznunk.” És ha mi nem, akkor kicsoda? „Valamikor azt mondták, hogy isten bármit megteremthet, csak azt nem, ami a logika törvényeinek ellentmondana. Valójában egy alogikus világról nem tudnánk elmondani, milyen is az.” Így hát nem marad egyéb, mint a belátás, hogy „a dolgok állását csak leírni lehet, nem pedig megnevezni”?

A hangyákat leírni és újra leírni.

És egyre általánosabban leírni?

Este vacsorára hívnak a szomszédos völgybe, s ott elmesélem apró kis megfigyeléseimet. Jót derülnek rajtam, a természetben élő emberek barátságos fölényével; hiszen én csak kirándulok az ő mindentudásuk világába. S az ő megfigyeléseik mellett nemcsak eltörpülnek az enyéim, de a választ se követelik olyan vehemensen: a gazdagság válasszá lép elő.

Mikor elbúcsúzom vendéglátóimtól, kapok tőlük ajándékba egy füzér fokhagymát, s biztatnak, hogy éljek vele rendszeresen, a fokhagyma „tömjénfüst a Kaszásnak” – s még egy zacskó sztrichnines kukoricát is kezembe nyom az assszony, amikor megtudja, hogy macska nélkül vagyok. „Ez meg Kaszás az egérnek” – mondja; hogy a logikus egyensúly meglegyen. Még akkor este elszórtam a mérget, tervszerűen, s azóta már meg is szűnt a falban a nyüsszögés. Nem mondhatnám éppen, hogy hiányzik az éjszakai invázió, de azért – ha egyszer van idő rá – az ilyen egyszer volt hangok sorsán is eltűnődik az ember: hova lesznek? Van az effélében valami hierarchia? Ha én most köhintek, az ugyanolyan minőségű rezgés és energiaátalakulás, mint például a falban volt nyüsszögés? S ha van – hol van a rés, amin keresztül az indok és eredet az egyformának látszó hatásokat különkülön „vízjelezni” képes? Mert tulajdonképpen logikus is lehetne, hogy valamilyen dimenzióban – akár fizikailag is kimutathatóan – különbség legyen közöttük.

De úgy látszik, a lényeges különbségek kimutatása legalább olyan bonyolult, mint a lényeges hasonlóságé. Mindenesetre, azóta csend van éjszaka.

De még az éjszaka csendje se tud olyan átható lenni, mint amilyen a völgyé, délben egy és kettő között. Mintha minden életet kikapcsolna ilyenkor a fény túlzása: bálvány tettenértséggel minden hangsúly a pusztán önmagára korlátozódó formára tevődik át. Ez az én gyíkom ideje: ilyenkor ül ki a rönkre, a maga időtlen mozdulatlanságával. Mint a legfinomabb szablyaél: csak annyit hajlik fölfelé a teste; anélkül hogy belefáradna ebbe a végleges következetességbe. Csupán azt a madarat tudnám hasonlítani hozzá, amelyik szintén ebben az időpontban jelenik meg, mindig ugyanazon a karón, s egy rebbenésnyi mozdulata sincs: csak mint a felfüggesztett létezés körvonala. Mégis ő csap be, nem a gyík: rájöttem, hogy időnként felröppen egy arasznyit, majd ismét visszaszáll a karóra. Nem nehéz kitalálni: bogárvadászként ül ott, nemcsak a nap megbűvöltjeként. Nyilván a gyíkom sem ártatlan, de őt még nem tudtam tetten érni. Így hát őt nevezem ki a völgy tiszteletbeli bölcsének. Talán ő mégis tud valamit a mozdulatlanabb ős-őskorból.

Ilyenkor különben én is beszüntetek minden cselekvő működést. Pihen a dráma, a „szerelem, ami magát függeszti fel”. Amolyan részleges fegyverszünet ez, a világ láthatóbb színpadán. Kis közérzeti ízelítő abból, amit logikai absztrakcióként – e napokra választott szerzőm – így fogalmaz meg: „Hogyha nincs semmiféle aszimmetria, akkor egyáltalán nem tudjuk két esemény közül az egyiket leírni.” Nos hát – csakugyan – ez az a bizonyos éden, ami kissé távol esik… Bár ez a verő dél, a verő fényességnek ez a túlzása minden lehetőt elkövet. Mintha minden látványbeli forma – a fák, a tőkék, a gyík, a madár meg én is –, mintha mind fedni látszanának egymást egy-egy pillanatra: külön-külön „leírhatatlanul”. De hát hogyan? Fedni egymást? Mikor hibátlanul még magunkat se tudjuk…? Wittgenstein a kezek híres kanti problémáját említi: hogy már a síkban, sőt az egydimenziójú térben sem lehet a két kezünket fedésbe hozni, holott ténylegesen egybevágók. S mindjárt hozzáteszi: annak, hogy nem lehet őket fedésbe hozni, semmi köze sincs ahhoz, hogy teljesen egybevágók. A jobbkezes kesztyűt ugyanis fel lehetne húzni a bal kézre, ha a négydimenziójú térben ki lehetne fordítani. De ez nem könnyű… Reverdy, még hívő korszakában, egyszer így fogalmazott: La quatrième dimension, c’est le Dieu. Kétségkívül a fedésre gondolt, a legtágabb értelemben: a térre, ahol az egerek és a méreg, halálra ítélt barackfánk és a megrendelt csemetefa, Sümegi Vojtek és a vasvillás öregember mind hibátlanul fedik (és igénylik?) egymást.

Mindez logikus? Wittgenstein azt követeli az ideális logikától, hogy kijelentéseit semmiféle lehetséges tapasztalat meg ne cáfolhassa, de ugyanakkor ne is igazolhassa semmiféle lehetséges tapasztalat. Valóban: ha egy ilyen logika felépíthető, az igazoltság mértékének maximumát valósíthatja meg. De az igazoltság, az igazolhatóság feltétlen értelmesség is? Két világ. S az igazság nyílt rejtélyessége? Egy harmadik világ?

Nem bánnám, ha tiszteletbeli bölcsem is nyilatkozna erről a kérdésről; de mire odanézek, már hűlt helye, visszavonult a rönk alá. S ez szinte olyan most, mint valami jeladás. Vagy éppen ő tűnt el a jelekre? Ugyanis szél indult hirtelen, kapások baktatnak fel a pászta mellett, rőzsés szekér ereszkedik le a mélyúton. Akárhogy is, de a gyík távozásával – vagy csupán azzal egy időben – a csendnek egy páratlanul tartózkodó dimenziója lopódott ki a völgyből. S igazában most tudom csak, hogy csend volt, mert itt a zaj, a leírható. S mivel az „aszimmetria” világában csak munkálkodva lehet jó a lelkiismeret – friss erővel én is nekilátok a gépelésnek, a rókák a zsákmányolásnak, az egerek a sztrichnines kukoricának, Sümegi Vojtek a tervei végrehajtásának. S egy adott pillanatig – valamennyien, újra – mérhetetlenül elfogultak vagyunk, a világ állványzata vagyunk; pusztán azért, mert hittel tevékenykedünk.

Ennek a boldog érzésnek kézzelfogható munkagyümölcsét – igaz, hogy különleges okok hatására s persze áttételesen – a következő este hozta meg számomra. Pósáéknál voltam látogatóban, akik a völgytoroknál laknak. Már az asztalnál ültünk, mikor megtudtam a téli történetet: hogy Zsoli nincs többé. Nagyon szerettem a kutyájukat; és a két öreget is nagyon szerettem. Mintagazdák, jó emberek, a lelküket kiteszik, ha segíteni kell, egész életükben gürcöltek, nem panaszkodtak, sorsot vállaltak. Télen az asszony rájött, hogy Zsoli lopkodja a tojást. Az ember nem volt hajlandó végrehajtani a büntetést. Az asszony erre, az öreg távollétében, zsineget kötött Zsoli nyakára, s fellógatta a fűrészbakra. „Nem kell azt magasabbra – magyarázta –, csak a lába ne érje a földet.” Kérdeztem, hogy hamar vége lett-e. „Mire a krumpli megfőtt” – mondta. Csak akkor nézett ki újra az udvarra. Tél volt, lucskosodott a hó, az ember délfelé jött haza. Pósáné azzal fogadta, hogy menjen ki a bakhoz, takarítsa be a maradékot a szurdikba. Az öreg akkor eszmélt föl. Nem akarta sehogy a bakról leemelni a kutyát, csak akkor fogadta el, mikor az asszony levette. S kivitte a szurdikhoz, ledobta martaléknak a kásás hóba. Éppen tizedik évét töltötte náluk Zsoli, az anyja mellől kapták, majdnem szopósként. Mikor visszaballagott a házhoz, tréfára vette, amit különben képtelen lett volna megfogalmazni, de valahogy mégis szót kért. „Bemehetek?” – kérdezte a kapun kívülről; mármint hogy ő, és veszély nélkül-e. Az asszony azóta is önfeledtebben nevet az eseten, mint a férfi – ámbár így is illik; végül is az öreg mondta a váratlan csattanót. Pósáné egyébként a macskájukat is fölakasztotta aznap. Különösebb panasz nem volt ellene – de „valahogy nem egyezett a természetünk”. S azt gondolta, akkor már új lappal kezdi: most van új kutya, új macska. Egy pillanatig zavartan nézek a derűs, kék szemükbe. De milyen jogon? Az egyidejű elintézés zavart? Az a csepp többlet, ami nélkül is meglett volna a nélkülözhetetlen „aszimmetria”? Igaz viszont, hogy az új kutyát – mikor télen a dúvadaknak kitett méregbe beleevett s felpuffadt – az asszony két napig úgy kezelte s ápolta, hogy alig aludt közben. S hogy a kutya ne érezze magát egyedül, a nyakán tartotta a kezét – „fogtam a lelket benne” – mondja. S meg is gyógyult. Bobi különben sokkal látványosabban kedves állat, mint amilyen Zsoli volt; még akkor este én is megbarátkoztam vele. S ott is vacsoráztam náluk. Vacsora után elolvastuk az újságot, meghallgattuk a híreket a telepes rádión. S közben a nagy képes Bibliájukba is belelapoztam: még a hatvanas évekből való kassai kiadás. Nem én, az asszony kezdett el felolvasni belőle a hírek után, nem titkolt célzatossággal. S elsőnek ezt: „A népet pedig, mely benne vala, kihozató; és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vettetés némelyeket mészkemencén vitt által, és így cselekedék Dávid az Ammon fiának minden városával.” Pósáné bólogatva tette hozzá, hogy amíg ez végképp ki nem megy az emberek természetéből, nem is lesz nyugság.

Ezután elbúcsúztam a két öregtől. Az a felajzottság azonban, ami egész este bennem volt, csak otthon, a tanyában oldódott fel. Munkához már fáradt voltam, de azért még egy jó órát ott ültem az írógép mellett. A pillék vadul ostromolták a petróleumlámpa üvegét. Miután sorba leperzselték a csápjaikat, odatelepedtek a lámpa rácsozott nyakára, onnét bámultak a túlzó fénybe, míg a hőség és a petróleumgőz végleg ki nem merítette őket. S számomra egyszerre a napnál is világosabb lett, hogy I.-t, a darabom egyik központi alakját nem menthetem meg attól, hogy felakassza magát: ez fogja meghozni a szerkezet egyensúlyát, sőt a mondanivaló pozitív jellegét éppen ez hívja elő. S ez az „absztrakt” gyilkosság legalább annyira fellelkesített, mint amennyire megdöbbentett a hír, hogy Sümegi Vojtek megleste a sánta öregasszony urát, és a Szivárványos kútnál beleverte a szurdikba, de annyira, hogy alig élt, mikor rátaláltak; s még mindig bizonytalan, hogy életben marad-e. Följelentés viszont mégse lett a dologból (az öreg „úgy esett bele a szurdikba”, hajtogatja az asszony) – állítólag azért, mert tényleg rájuk lehetne bizonyítani valami komolyabb tolvajlást. Csakhogy ezt akkor még – a verekedésnél – Vojtek nem tudta, bevallotta nekem.

És mégis mindez, az egész, valahogy logikus is. Csak nem tudom, miért. „A logikai törvények nem tartozhatnak további logikai törvények alá – olvasom. – A logikában nem mi fejezzük ki a jelek segítségével azt, amit akarunk, hanem a logikában a természetileg szükségszerű jelek természete nyilvánul meg: ha ismerjük egy adott nyelv logikai szintaxisát, akkor már a logika minden kijelentése adva van.”

De mi a mi völgyünk – a Völgy nyelvének szintaxisa?

A gyíkom holnap is ki fog ülni a rönkre, s úgy tesz, mintha a lényeget értené. De félő, hogy nem fog érthető szót szólni soha.

Évekkel ezelőtt egy mesébe kezdtem, de csak a vázlatáig jutottam el: „Az Üveghegy aljában egy csecsemő fekszik, és nézi a napot… Az Üveghegy aljában egy vénséges vén asszony ül, és nézi a napot… Az Üveghegy aljában a nap tűzi a homokot…”

Itt kell abbahagynom ezt a levelet is. Egy kis szünet következik a mesében.