Epilógus
Alakulások
|
|
(Castelo do Pico, kék szemetesvödrök, fehér kalapos nők, átforrósodott homok, meztelenül a hűlő homokon…
Akkor se. Most nem, Ez ellenem dolgozik.
Töredezett fény a piros szőttesen – az igen. Ez az állandó vécétartályzúgás – ez igen. De ha, mondjuk, doktor Sziráky tényleg belépne most – kirúgnám. Nem tágítjuk a kört. Szűkítjük. Világos?
És Bossányit is csak utána majd-esetleg hét végén. Sziráky szerint még másfél hónapja van.)
Aztán – egy teljesen meghatározhatatlan időpontban – átható kislányhang az utcáról (aki még nem tud semmit): ÚGY SZERETLEK, MINT EGY CSILLAG!
Ez majdnem olyan, mint egy kinyilatkoztatás. S mintha most kattant volna valami…
„Sztanisa… Stom… hallod… én neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled…”
Sztanna krákog, asztmásan köhög. Háttal állnak egymásnak, s ahogy lökik, emelik a hólapátot, ütemesen összeér a fenekük. Ez kizökkenti.
„Nem tudsz egy kicsit jobban…?”
Már kezd zúzmarásodni a szemöldöke.
„Most még ez a süketség is… Meg ez a fehér…”
Csak percek múlva néznek egymásra. A szemük vörös a hidegtől, elég nedves is, nyákos.
Közben Lola is megjelenik. Bugyiban, melltartóban szeret takarítani.
„Szóltál?”, kérdezi.
„Nem.”
„Egy kislány… hallottad? Az előbb az utcán…”
„Mondom, hogy nem.”
„Anya írt… azt akarja, hogy konzervatív módon… Olvastad?”
„Mondom, hogy nem!”
Néhány pillanatig teljesen üres a szoba.
„Sztan… Sztanisa… mondjad már! Tényleg olyan vagy…”
„Azt hiszem, hét… vagy fél nyolc?”
Két porszagú, takarítatlan hodály
Két szoba választja el óket egymástól, ha a sötét hallt nem számoljuk.
A lány szobájában keresztben fekszik a gitár
„Te, ez a hó…”, morogja
Melle lúdbőrös a hálóing kivágásában
Sztanna a pohárszék mellett krákog, és egy más szögből néz ki a havas kertre
Éjszaka egészen behavazódtak
A mennyezetről pergő festéket kifeszített nejlonlepedő fogja fel a két rézágy fölött
A falon bekeretezett, ákombákom írás, még a kislányuk írta hatéves korában (hétéves korában meghalt) – „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!!!”
„Na és ki tud itt már törökül?”, mondták szilveszterkor
„És kicsoda tatárul?”, szokták mondani szilveszterkor
Sztanisa megvárja, míg Sztanna abbahagyja a krákogást, csak utána teszi be a protézist, utána bakancsot húz, kimegy a kamrába
A kamrában sokkal keskenyebb a kilátás
A szomszéd az esőcsatornának támasztotta a létrát, a csatorna leszakadt, a hó púposan rátornyozódik
A felső polcon porosodó dzsemesüveg
Szívesen megbontana egyet, ha a lány hazajönne reggelire – vagy legalább telefonálna! Egy hete nem is látták
Hirtelen a konyhaajtó felé fordul
Én is. Hallom az ajtócsapódást – Lola megy el? Vagy tényleg Sziráky? Közben a paneles vigyorog újra, piros sállal a nyakán. Olyan, mint egy elcsapott kántor
Szótlanul nézik egymást
„Most mit bámulsz? Mit csinálsz? Mért nem húzol nadrágot?”
Sztanna engedelmesen bakancsot vesz elő, buggyos bricseszbe bújik (Stom)
Még csak fél hét
Hidegek a szobák
Kint a konyhában, állva isszák meg a teát, szájukból gyors felhők csapnak ki
Sztanna újra leül, és a porszívó csövét rugdossa a szennyesláda alá
„Nem azért mondom, de hogy minden éjszaka! És még reggelizni se… nem kívánom, hogy más kezdje magyarázni neki… egy idegen! Pedig úgyis hátranyomják a fejét… akkor majd haraphatja a párnát. Nem hiszed?”
Andel nem válaszol, visszamegy a kamrába
Ágaskodva levesz egy dzsemesüveget, átteszi a másik polcra, ahonnét könnyebb leemelni
Sztanna benyit a középső szobába, fekete sál a nyakán
„Te, nézd… már nem a Bob Dylan lóg itt! Ki a fene ez, Zorán?”
„Az nem lehet… az nő”, mondja Sztanisa újra a fürdőszobából
Nem is érti jól
„Kicsoda?”
„Nem tudom. Biztos Joan Baez… Vagy a barátja?”
„Kinek? Neki?”
Most már Sztanisa is ott áll
A sarokban kupacba kotort szemét, selyempapír rózsák, miniatűr whiskysüveg, műbabahaj, egy KISZ-jelvény tűjére szúrt márciusi Petőfi-kokárda, a közepén kisujjkörömnyi, színes Petőfi-kép, fényes papírra nyomott, elmosódó arc
Mint a vásári mézeskalács szíven a tükör fölé ragasztott bajuszos legény
Ezt sokáig lehetne nézni, de szemüveg nélkül nem látják
A fekete harisnyatartó csatot se
„Most hová mész? Mit gondolsz, mért öltözködtünk fel?”
Idegesen elrántja a karját, bemegy a fürdőbe
Sokáig ült bent (Stom)
Amikor nyög, a vér jobban a fejébe megy, ilyenkor a gondolatai is tisztábbak
Persze, azokról kellene példát venni, akik még a pusztában is… akár a teveszart is… vagy a jó hazai ökörszart… De szavalhatnak nekem a Belső Várkastélyról! Mikor még arra se, soha… Tessék a sivatagban kérdezni… az elkülönítőben! Aztán jelentkezzen, aki kapott már választ…
(Csak az ismer bennünket, aki egyedül ismer bennünket. 1. Kor. 13. 12.)
Sztanisa fülel egy darabig, aztán elunja, kinyitja az előszobaajtót
Majdnem sírni kezd kint, olyan magas a hó
Az utcai kapuig egyetlen jégmázas tömb a szalag formájú, hosszú kert. Mintha felpuffadt volna a saját fehérségétől
Lesz délután is, mire elhányják a kapuig
Az ajtó mellett rossz láda, arra ül le. Asztmásan köhög az éles levegőtől. Hátával érzi, ahogy a falban működni kezdenek a csapok
Sztanna most rángatja a fürdőben a rozsdás lehúzót
Kint őt is megköhögteti az éles levegő
„Nézd… mindig nagyobb lesz ez a kert!” – mormogja
„Egy hete nem lapátoltunk. Egy hete nem is voltunk kint”
„Hogyhogy nem? Hol kint?”
Topogva támaszkodnak a két falapátra
„Nekem mindegy. Úgyis este lesz, mire kiássuk”
(Az ablakból idelátszik a betört üvegű telefonfülke, valahol távolabb, a parkon túl motort túráztatnak. Később erőszakos, csikorgó fékezés. Bizonytalan sikoltás – )
„Hol kezdjük akkor? A lépcsőnél?”
„Hogyhogy hol?” Sztanna ingerült, de nincs elég erős hangja. „Ott kezdjük, ahol folytatjuk. Ez a szaros be se tud jönni, ha nem hányjuk el…”
Sztanisa szó nélkül belevág a hóba, Sztanna hátat fordít neki
Piszkosszürke az ég, csak a domb fölött világosabb kicsit
Most ott jön fel a nap
(Stom) elbámészkodik, lehúzza a kesztyűjét, megint felhúzza
Pedig szép reggel volt… Karácsonykor aranytallérral fizettek Petrozsényben a bányászoknak, a kóbor macskákat a kisvasút sorompójához kötötték… Külön temetőjük volt a zsindelygyár mellett… Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe! Megnézni Csetátye Bólit, a kiugrott kántort! Piros tintás bejegyzést találtak a noteszében, mikor meghalt: „Ártatlanul gonosz, mint az aszténiás szentek. Meghúzhatjátok a láncot a Jóisten kopasz feje fölött”
Megpróbál elmosolyodni, de csak a nyál gyűlik össze a szájában
Kiköpi
Beáll ő is a nyomba, belevág a hóba
Csoszogva lépkednek előre-hátra. Ahogy emelik a lapátot, a fenekük ütemesen összeér
Sztanna egyszerre kizökken
„Nem tudsz egy kicsit jobban… Ezzel idegesítesz föl!”
Sztanisa válaszolni akar (Andel?), de nem tudja, mit, csak a szeme vörös és nedves
„Most mit sírsz? Mit kell azonnal…?”
„Én? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”
Sztanna sértetten elfordul
Továbbcsoszognak, előre-hátra
Alig öt métert tesznek meg egy óra alatt. S még csak most kezdődik a kert
Sztanna fölkapaszkodik egy betemetett kőrakásra, liheg. Augusztusban, az alkotmány ünnepén onnét jobban lehet látni a tűzijátékot
(„Ha a köznapi élet minden részletét föl lehet emelni a szent dolgok síkjára – akkor fordítva is?”)
Tavaly még a lány nézte helyettük a kőrakásról, és mindig mondta, hogy éppen milyen rakéta robban
Sztanna majdnem akkora most, mint a törpebarackfa
Egy ágat ütöget a sálja végével, zsugorodott levelek szóródnak le
A jégmázas havon szemcse nagyságú lyukak, szétfröccsent repesznyomok
Sztanisa abbahagyja a lapátolást
„Mit csinálsz? Mit nézel?”
Sztanna szemüvegén kezd jéggé hártyásodni a pára
„Semmit… Vagy te látod? Mi a fene az? Létra…?”
Ügyetlenül lemászik, beállnak megint egymás mellé
„Csak azt nem értem, mért hagyta itthon a gitárt. Pont arra nem volt szüksége?”
„Én tudom. Karácsonykor nem illik…”
„Mit?”
„Gitározni”
Sztanna lehúzza az egyik kesztyűjét, újra felhúzza
„Tényleg… Ma karácsony van”
Sztanisa lassan följebb tolja a szemére csúszott, szakadt kötött sapkát (Andel)
„Még öt nap… akkor szoktunk kimenni hozzá a temetőbe…”
„Micsodát? Nem hallom…”
Kicsit hangosabban ismétli
Jó félóráig nem szólnak egymáshoz, csak mikor a nap a domb fölé ér
Ez már tényleg fény. Hó és fény, együtt. Ettől már hunyorogni is kell
(„Minden, ami látható módon történik ezen a világon – démonok műve is lehet?”)
(Két kitöltetlen SZTK-recept hátlapján ceruzával)
– Ismételd csak…
– Nem tudom… Nehéz. Egyszer csak rám jön. Valami elszorítja a torkomat, ha gyerekarcot látok. A nevetésüket. Hogy hirtelen tenni kellene… bármit! Magam meg mások helyett… Valamit, amit nem is lehet elgondolni. Valahogy minden cselekedet helyett. Hogy csak az az egy maradjon, mint egy kitartott kép… hogy tényleg! – mégsem törik el! És hogy ez mindig így marad most, meglátjátok…
– Szerintem más a baj. Egyszerűen nem tudom, hány embert öltem meg. Sose láttam. Én mindig csak küldtem… De nehéz ezt tisztázni. Leadsz egy sorozatot… Vagy csak úgy szórakozottan húzod el… Egy golyó. Föl se tűnik. Aztán… Jó volna egy arc, amelyikbe legalább utólag kapaszkodni lehet. Valami beszélgetést… cinkosságot kicsikarni belőle! Amire nem is szabadna előre gondolni… az már bűn volna! Mégis, valami képtelen szeretetet. Hálát. Legalább egy arcot! – akire tudod, hogy számíthatsz, tudod, hogy odaáll melléd…
– Mit gondolsz… egy gyerek halála felől sose lehetünk egész biztosak?
Mint egy törpelövészárokban, úgy haladnak előre a hóban
Sztanisa ajánlja, hogy forduljanak jobbra, a rózsaágyás felé. Nem látszik ugyan a hótól, de biztos, hogy ott van
Sztanna indulatosan leinti
„Arra sokkal hosszabb!”
Még mindig ingerült, megtörli a szemüvegét, a füléből kiveszi a vattát, megnézi, újra visszateszi
Andel tétován elmosolyodik
„Már tegnap is eszembe jutott… Azt hittem, megtalálom a szekrényben…”
„Mit?”
Nem hallja a kötött sapkától, tovább mosolyog
„Akármit csinálok, de még annyi év után is…”
„Eh, mit találsz!”
Sztanna méricskélő pillantással keresi, hogy a betemetett ösvény merre kanyarodik tovább
„Megmondták elég világosan akkor. Az ember ötvenéves korában már nem szül”
Most Andel pillantása olyan, mintha nem értené
„Azt hittem, ott van a fehérneműk között… Biztos az ostromkor veszett el”
A nap már ragyogva süt, a hó egyszerre felszikrázik
A dombtető szélén bekötetlen villanypózna, mellette félig megépített figyelőbunker
Andel elbámészkodik az erős fénytől, orvosságtól kisárgult nyelvét kidugja a töppedt száján
Sztanna ellenségesen nézi
Mint a petrozsényi boszorkány, Badisné! (Csak gondolatban dúdolja)… „Ürömszál alatt buba riu, csecset nem kapott, azért sziu, beszél a Rózsa, ő érti, nem vár a búza, kell aratni…”
Újra úgy helyezkedik el, hogy háttal álljanak egymásnak
Lökik, emelik a lapátot, a fenekük megint ütemesen összeér
Sztanisa csendesen, ahogy szokott, minden átmenet nélkül sír
Stom megpróbál erősebb iramot diktálni
Kibisbele Kiaróra Fux! De Fux úr nem volt következetes, csak a sorompóhoz kikötött macskáknak készített koporsót, az öngyilkosoknak nem, akik úgy akasztották fel magukat… Vagy ott van Arad (kicsit északra Petrozsénytől), azzal a szerencsétlen tizenhárommal! Történelmi koporsók! Özvegyek a történelmi tolószékben! Haha, a hóhérok mondják a gyászbeszédet is! Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe…
Ahogy távolodnak a háztól, a hó egyre jegesebb. A kapu keservesen messze
Sztanna fullad, de szégyenli mutatni
„Mit csinálsz, most mért arra az oldalra hányod?”
Pár pillantig lihegve figyelik egymást, a szemöldökük is kezd zúzmarásodni
„Jaj, nagy telek voltak akkor, szép világ…
„Ó, haláli szép vitéz, kinek engeded…
„Vutuk! Mizla! Udi! Hol vagy, Szerető…?
„Csókoljatok meg, vörös orrúak…!
Megállnak, lihegve néznek vissza a kopott vakolatú házra
Látják, hogy nyitva felejtették az előszobaajtót. Sztanisa kis mosolyt erőltet az arcára
„Még jó, hogy nem gyújtottunk be…”
Sztanna visszafojtott dühvel
„Mért… mert vasárnap van?!”
Hirtelen fáradtan néz körül, hogy lát-e valakit, de üresek a szomszéd kertek
Sztanisa benyúl a hosszú szvetterkabát alá, a petefészkét tapogatja
„Valamit muszáj még felhúznom…”
Sztanna megrándítja a fejét
„Most nem hagyhatjuk… előbb ássuk ki a kőmókusig”
(Nem mókus – millenniumi kerti Turulmadár, dísznek a grupp közepére; csak mióta a feje meg az egyik oldala letörött, azóta lehet összetéveszteni)
Tanácstalanul nézik, hogy mégis merre lehet, kis kerülővel ásnak tovább
Sztanisa megkapaszkodik Sztanna vállában
„Nézd, hogy vakít most!”
Nézik a havat, ami önként az ő kertjükre hullott
Sztanna dohog, dörmög
„Ide kellene kidobálni azt a sok szemetet! A tetejébe meg a gitárt…”
„Ne bántsd… még hazajöhet. Délutánra haza szokott jönni”
„Délutánra? Mikor…?”
Stom érzi, hogy nincs erő a karjában. Kicsit lehunyja a szemét
A bányászkör klubjában harmincan fértek el a pódiumon. Egy lecsúszott kántor (most megint itt a paneles, teljesen indokolatlanul, nyakában piros sállal) – mint egy elcsapott kántor vitte a hangot a dalárdában. Mikor berúgott, az asztal alatt kigombolta a nadrágját, rafiából masnit kötött a nemi szervére, így kellett koccintani vele. „Csak söpörtök, söpörtök, még az üveggyöngyöt is belesöpritek a deszkarepedésbe… Bízzátok a gyerekekre a teológiát, azok majd kiszedik!”
A kiásott csapástól beljebb valami csillanó, éles pont
(Egy harisnyacsat)
Bosszantja, hogy nem tud rájönni, mi az
Nézi
Leveszi a szemüvegét, megtörli, kiveszi a vattát a füléből, visszanyomja
Sztanisán felejti a szemét – az ormótlan bakancsán, a szakadt kötött sapkán
„Te…”, motyogja
Sztanisa hálásan elmosolyodik (Andel)
SZERETTELEK – MOST HELYETTE SZERETLEK…
Először a lapáttal csap oda a fényes pont felé, de nem éri el
Ha még másfél métert ásnának arra, biztos elérnék
Megfeledkeznek a Turul-mókusról, a kerti kapuról, a házról. Csak az a fényes pont
De még fél méter se kell, Sztanna váratlanul – akár egy lassított fölvétel – egyre lejjebb süpped, egészen a válláig
„Jézusom! Hát persze…”
Ez Sztanisa, halkan
Nyáron négy fiú ásott itt gödröt, teleengedték vízzel, sampont szórtak bele, a lányt ott fényképezték le a habtornyok között. Közben Baez-stílusban énekelték: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…”
Sztanna első pillanatban bambán néz, utána csapkodni kezd, próbál kimászni
„Dehogyis… ez a rohadt bakancs!”
A jeges kéreg alatt puhább hó, ott nyúlkál, hogy valami kapaszkodót keressen. Az erőlködéstől csendesen szúr a szíve
Abbahagyja
Sztanisa, amennyire a térdei bírják, leguggol, hogy közelebb legyen a fejük egymáshoz
„Legalább nem sáros”, mondja vigasztalón
„Az igaz… fehér…”
Ahogy még közelebb hajol, lassan Sztanisa is becsúszik a gödörbe, szinte észre se veszi, hogyan
Most egészen közelről nézik egymást, a nap az arcukba tűz
Mintha hang nélkül nevetnének
„Most sokkal jobb”, motyogja Andel, s benyúl újra a szvetterkabát alá, de nem mondja, hogy erősebben nyilall
Mögöttük egy cinke kopogtatja a jeges ágakat, de nem fordulnak meg
„Minek? A zsiliphídon túl a pénzügyőrbiztosi állomás… a piaccal szemben a posta- és távíróhivatal… a Szélkakas vendéglő… a postatakarék előtt a Csetátye Bóli-szobor…”
Sztanisa odanyomja a fejét Sztanna lecsúszott vállához
„Pedig biztosan tudom, hogy betettem a fehérneműk közé… még monogramot is hímeztem bele”
Sztanna bólogat, közben kesztyűs kezével a hógödör falát tapogatja
Hirtelen Sztanisára néz
Valami keményet érez
„Te… nézd csak!”
Percekbe telik, mire egy lécekből összetákolt gyümölcsösládát rángatnak ki a hófalból
Fulladtan bámulják
„Erre föl is állhatnánk”, lihegi Sztanisa bizonytalanul
Sztanna nem válaszol
Nagy csend
Fél fenékkel ülnek a ládán, hátukat a hófalnak támasztják
Csak a cinke kopog még mindig, egészen közelről
Fél tíz felé egy pulóveres, nadrágos lány lép be a kitört üvegű telefonfülkébe, tárcsáz, a kagylóval ütögeti a készüléket
(Nem hallják. Nem is látnak odáig)
Sztanisa lehunyja a szemét
„Milyen melegen süt… érzed?”
Szorosan Stomba karol
Sztanna megrezzen, Andel combjára teszi a kezét, ügyetlenül rést keres
(„A káromkodás fordított hitvallás, Istennek mindenütt jelenvalóságát és közbelépését hirdeti, de mihelyt elveszíti ezt a jellegét, közönséges durvasággá lesz…?”)
Ügyetlenül melegíti a kezét a több réteg alsó között; de még így is jól érzi a csontos, kopár szeméremdombot
„Vagy lehet… hogy mégis az előszobaszekrényben?”
Erre egyszerre kizökken. Karikás, fáradt, vérfoltos a szeme
Petrozsény…!
De semmi új nem tud az eszébe jutni
Az ég metsző kék, üres, a nap műtermi alapossággal világítja meg minden szögletét
Nehezen, de megpróbálja a kezét újra összekulcsolni
Egy isten… legalább egy isten volna, akinek meg lehetne bocsátani! – amiket gondolok…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Esetleg innét – vagy ebből a mondatból valamit?)
1973
Nádas Péternek
Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította. Mondják, az egyetlen szót kergette, mely mindig kisiklik. Végül az kezdte őt kergetni madár képiben, és rátalált.
De mit mondjunk mi, helyette is?
Az igazság az, hogy a svédek nem ismerik a három gerendafából készült bitófát, sem a kettőből ácsolt keresztet, náluk egyetlen gerendán kell az embernek hosszú I-betűvé nyúlnia. Másutt a koporsódeszkából nem csinálnak gondot. Amilyen kéznél van, az a jó, csak az a fontos, hogy a sírt egy körtefa alatt ássák meg, mely lehetőleg egymagában áll a széles, nyílt mezőn. Akinek deszka sem jut, azt csupasz gödörben helyezik el, s a lábához, fejéhez zöld gallyakat szórnak. A lelkipásztor maga is ásót ragad, három rögöt dob a halottra, és a Genesisből idézi a törvényt: „Por vagy te, és ismét porrá leszesz.” Itt már nem segít a ravaszkodás, hogy lábunkat visszahagyjuk cserébe, mint a rák, mi magunk meg, sutty, igyekszünk tovább-bicegni. Nem igyekezhetünk. Az ordító tél elől is hiába rejtőzött számos hajdani barátunk a leölt állatok meleg bendőjébe, a csatatérpecérek ott is rájuk akadtak. Vagy egyszerűen a körmükön keresztül lopakodott szívükig a halált hozó fagy. Vagy a férfiúi szervük lett jeges csappá a nyeregvas érintésétől.
Mindezek igaz prédikációra csábító történülések, noha azért van ellenvélemény. Az orosz ortodoxia, például, határozottan elhárítja a prédikációt (csak karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor engedélyezi), mondván, hogy Isten igéjének puszta felolvasása is elegendő, másfelől, ha nincs gyakorta prédikáció, az eretnekségek és elhajlások is biztosabban elkerülhetők. Ha nem így volna, a királyi paranccsal bitófára ítélt szökevény esetét is szóba lehetne hozni, aki lefizette a hóhért, és sikerrel járt ki magának puskagolyót – jóllehet ez sem a hóhér érdeme, hanem Istené, aki megindította a szívét. Így aztán omni momento memento. Maga Luther is írja később: Élek, és nem tudom, meddig, meghalok, s nem tudom, mikor, utazom, s csak a jó Isten tudja, hova, csodálom, hogy szomorú vagyok.
Mindenesetre nagy ajándék, hogy a megreformált hitűeknek nem kell hinniük azokban a dolgokban, amelyek szemben állnak a józan ésszel, csak azokban, amelyek meghaladják a józan észt. Vagy talán nem vigasztaló, hogy a vendégfogadókban egyre több helyen lógatnak az asztalok fölé kis vasdobozokat, és abba gyűjtik a részegektől, útonállóktól, gyermektipróktól és besúgóktól a bírságot? Was vor geschmerzet, jetzt fröhlich herzet!* Persze, a kocsikról azért módszeresen lopják a kereket, még ha némi fizetség ellenében vissza is szerelik mindjárt. Mindazonáltal örüljünk, hogy kezdenek ganajt is égetni itt-ott, hátha elviszi a pestist és megvesztegetést. Közben a széles Danubius partján lányok és asszonyok csatangolnak, vakmerően fittyet hányva a késő éjszaka veszedelmeinek – megfeledkezve Barbara Ubrykról, a meztelen és elvadult és félőrült apácáról, aki pusztán mert levelezett egy fiatalemberrel, huszonegy évet töltött a krakkói karmelita kolostor egyik sötét cellájában. De van más értesülés is: Sieniawska úrnő szobájának falát kő helyett tégla alakúra faragott drága fával bélelik ki, melyekbe más-más mintázatú berakásokat illesztenek – kisujjnyi vastagon! És bizalmas vendégei számára is mindig rendelkezésre áll néhány antal (boroshordó). Hej, égi tutajosok, kenyeret adjatok, ha megtagadnátok, süllyesszen el átkunk! Addig se felejtsük azonban, hogy a vadon termő bogyókból hosszas főzéssel ki lehet csikarni valamilyen ízt, és csodásan be lehet lázasodni tőle. S attól még egy kifosztott színpad is fölparázslik.
Ámde bennünket kevéssé érdekel, hogy mit szólnak majd azok, akiknek egyszer kezébe kerül ez az írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy lappangó történet természetét, amelyről nincs tudomásunk. Hisz az ilyesmi úgysincs kockázat nélkül. Hisz még az is lehet, hogy gyilkolni kell érte. Az első nyomjelre július 17-én, Illés napján bukkanunk, szakadatlan esőben. Jakab apostoltól tudjuk, hogy az Úr Illés kérésére lezárta, majd megnyitotta az egeket. Ezen felháborodva – mint Gedeon, aki meg akarván erősödni hitében, előbb harmatot, majd szárazságot kért a gyapjúra, s mint Eleázár, aki jelek áltat kívánt megbizonyosodni – mi is könyörögni kezdtünk az Úrhoz, hogy a maga dicsőségére és sok veszendő lélek üdvére állítsa el az esőt, s ne rójon ránk naponta erőnkön felüli megpróbáltatást. A kérés olyannyira teljesül, hogy bár az ég teljesen borult, és körös-körül súlyos esőfelhők állnak lesben, mégis megmenekülünk, s csupán néhány csepp nedvesíti a köpenyünket. Ennek ellenére megjövendölöm, hogy jó néhány bajt el kell még tűrnünk, de épségben célhoz érünk, s ezt felelőtlen vigaszként mindjárt közlöm is az útitársaimmal (és teremtményeimmel?), megfeddve őket a korai türelmetlenségért.
A városlakók közül különösen Gumisch úrral kerülünk jó barátságba, aki a hídnál lakik, valamint vejével, Johann Christian Müllerrel. Csupán Dieterici magiszter okoz csalódást – aminek a hátterében több nyilvános rejtély állhat, ennek még utána kell nézni. Felesége mindenesete mordulva utasít el, amikor benyitunk: „Er lasst sich nicht bewegen”* – mintha legalábbis felöltöztetett hullát őrizgetne odabent a frissen vetett ágyban. Hollári, ilyesmi is megeshet könnyen, gondolni kell rá. Végül egy lengyel nemestől kérünk tanácsot, aki a királyi palotában vendégeskedik, és sikerül tőle megszerezni az elbocsátó engedélyt. A szószékekről ugyanis most hirdetik ki, hogy Lengyelország egész határát lezárják, s halálbüntetés terhe mellett megtiltják, hogy bárki is oda- vagy visszautazhasson. (Lehet pestisre is gyanakodni.) Ugyanakkor itt kell megemlékezni a híres insterburgi sörről, melynek akkora a szesztartalma, hogy képes tüzet fogni, akárcsak az égetett vagy lepárolt szesz. Vilnáig viszont tizenöt rénus forint a fuvar. A rengeteg erdő neve Grünwald, öt mérföld szélességben terül el, és keskeny ösvények szelik át. Jó pár száz paraszt bolyong benne csapatokba verődve, akiket a katonák mindenükből kifosztottak, s ha valaki útjukba akad, meggyilkolják. A zsidó vendégfogadója az erdő szélén áll, távol a többi háztól, ő azonban – nem gondolva a veszéllyel – megengedi, hogy hajadon lánya feltűnő öltözetben sétálgasson. A mély folyó felett híd ível át, s ezt szántszándékkal rossz állapotban tartják, hogy az átutazóktól minél több pénzt csikarhassanak ki a megjavításáért. Itt is el lehet mondani, hogy „Polski most, niemiecki post, włoskie nabożeństwo, wszystko to blazeństwo.”* Netán a sétálgató hajadon is csak csalétek, hogy föltartóztassa a siető embereket. Ebből is kiviláglik a zsidóknak a keresztényekkel szembeni csalárdsága. Egyedül abban lehetünk csak bizonyosak, hogy ha lobognak is a máglyák, és a levegő szalonnás az égett hús bűzétől, valahol, a városfalakon belül, kényesen úgyis előlépked a mocskos függöny mögül a világhíres és sehol másutt nem látható angol kanca. Bókol a nézők előtt, megcsókolja a gazdáját, patája fölemelésével az egész órákat jelzi, félkor a lábát hajlítja be, parancsra elviszi a postára a levelet, és vissza is hozza, ha a török szultánhoz küldik, lábfájást színlel, sántikál, ha ostorral próbálják útra kényszeríteni, földre veti magát, kilógatja a nyelvét, mintha nem is élne, az ábécét betéve tudja, s a foga közé szorított pálcával mindig a megfelelő betűre mutat rá, de ugyanígy ért a kártyához is, a király előtt háromszor, a királynő előtt kétszer térdel le, paraszt láttán rögtön kirottyantja a hátsó kürtőn a rossz levegőt, sőt az igazi és hamis pénzt is meg tudja különböztetni, tud masírozni és jobbra-balra fordulni, mint egy katona, a nyakával elképesztő facsarásokra képes, hogy újra az urához könyörögje magát, és megcsókolja, bár hasonló ügyességgel egy seggnyi kerek párnára is ráül, majd részegnek tettetve magát elsüt a szájával egy papírral, puskaporral töltött pisztolyt, s még véletlenül se sebesít meg senkit, csak a saját szája lesz füstös meg büdös, és a talpalatnyi istállót hányja tele, az egyetlen kedves és menedék zugot, ahol otthon van, ahol született és meg fog halni. Az elbűvölő mutatvány olyan tökéletesen sikerül, hogy az elragadtatott közönség a legkisebb nehézség nélkül ismerhet magára a kancában. Nem is csoda, hiszen ha Krisztus leszállt az emberek közé, feltehetően nekünk is le kell szállnunk az állatokhoz, még ha úgy tűnne is, hogy elnézően ők szállnak le hozzánk.
Ilyen előzmények után következik el a poftavai csata.
Károly svéd királynak már kora reggel golyó hatol a talpába, és az ujjak közt megakad. A kirurgusok nyomban nekilátnak a seb megvizsgálásának. Az operáció két teljes órán át tart, a király azonban semmi jelét nem mutatja fájdalomnak, sőt derűsen biztatja orvosait, hogy csak rajta, vágjanak nyugodtan, nehogy utólag legyen panasz, amit majd nem bocsáthat meg, és kénytelen legyen pontot tenni az I-re. Utána hordágyra kötözteti magát, és harcba vezeti svédjeit, összesen tizennyolcezret, köztük olyan hősöket, mint Rehnskjöld, aki felér Odüsszeusszal, Löwenhaupt Aisszal, Kreutz Nesztórral, Meyerfelt Agamemnónnal, Sparra Diamédesszel, Hamilton Plamédésszel, maga a király Akhilleusszal. A cár sem rest, és Mars! kiáltással fordul messze hangzóan a katonáihoz. Csapatai két szárnyát félkörben széthúzatja, és Le Maître francia mérnök találmánya jóvoltából száz olyan ágyút állíttat fel, melyeket nemcsak vasra illesztett bőrszíjakkal vontathat bárhová, de merőben új eljárással készült valamennyi, s nem csupán golyókat, közönséges vasdarabokat is lődözhetnek velük. Mikor ötvenedszer teszi ezt, váratlanul sikerül letarolnia a király testőrcsapatát, a legedzettebb veteránokat. A lucskos síkságon fogságba kerül Piper gróf első miniszter, Olaf Hermelin államtitkár, Sőderhjelm titkár, Rehnskjöld gróf, Hamilton, Stackelberg, Schlippenbach tábornokok, a legtöbb kisebb és nagyobb tiszt, sok lelkipásztor, köztük az ékes szavú Nordberg, válogatott közlegények tömege s rengeteg kevésbé jeles rangú férfi, kik a csatatéren esnek el. Összesen körülbelül tízezren halnak meg, és kerülnek fogságba. Egy jósnő megjövendöli a csapást; s mikor a csata után megkérdik tőle, hogy mit tart a saját halála felől, azt feleli, hogy a ház előterében áll, aki egy fejjel meg fogja rövidíteni őt. Megdicsérik, hogy ismét igazat mond, és bárddal lefejezik.
Egyezség és egyetértés azonban a csata után sem jön létre, csupán az alábbi párbeszéd a cár és a király megbízottja között.
Fjodor atya: Az étkezés idejét nyugalomban kell tölteni, de ha már itt van, tisztelendő atyám, kérem, üljön le a jobbomra, foglaljon helyet az asztalnál, és költse el velem böjtös ételemet.
Hermelin atya: Én ma koplalok.
Fjodor atya: Mi is böjtöt tartunk, mégis eszünk.
Hermelin atya: Az én böjtöm imákból áll, továbbá tartózkodásból mindennemű evéstől-ivástól, hogy ezáltal is izzóbb áhítatra gyúljak.
Fjodor atya: Nálunk nem csupán én, hanem valamennyien böjtöt tartunk, akár négy héten át is.
Hermelin atya: A mi egyházunk is tart nyilvános böjtöt, de nem köti egyes napokhoz, szertartásokhoz, kiválasztott ételekhez.
Fjodor atya: Ti esténként sokat esztek, isztok, mi viszont kenyéren, halon, olajon és vízen böjtölünk, s ezért a mi urunk Jézus mindannyiunknak megadja majd, hogy Isten jobbján ülhetünk egykor.
Hermelin atya: Mi nem azzal böjtölünk, hogy válogatunk az ételekben, sem azzal, hogy az emberek lelkiismeretére időnként rátesszük az egyház törvényeinek a béklyóját, hiszen ilyen parancs sehol sincs a Szentírásban, sőt ellenkezőleg, Szent Pál határozottan elítéli, mint babonát. Ézsaiás tanúbizonysága szerint legnagyszerűbb a lelki böjt, amikor az ember egyszersmind a bűnöktől is távol tartja magát. Akadnak ugyan gyülekezetünkben katonák, polgárok, akik olykor talán bőségesebben vacsoráznak, ráadásul éppen a nyilvános böjt napjain, és még papok is vannak szép számmal, akik nyilvánosan holtrészegre isszák magukat pálinkával, kupeckednek, esküdöznek, átkokat szórnak magokra és másokra – ez megtörténik bizony, de nem jó, hogy így történik. Csakhogy ezt mi nem tagadjuk le! Egyébként mi is erősen hisszük, hogy egyáltalán nem böjtölésünk vagy egyéb érdemünk miatt, hanem Krisztus urunk felülmúlhatatlan érdeme által foglalunk majd helyet Krisztus Urunk minden hívőnek megígért jobbján.
Fjodor atya: Hogyhogy Krisztus jobbján?! Mi a mennyek országában, Atyánk házában, a Paradicsomban, sok-sok házban fogunk lakni, nem pedig Krisztus jobbján! Krisztus maga mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám, Atyám áldottai, foglaljátok el a mennyek országát, mely öröktől fogva nektek készült.” És ezt az országot meg is fogja nekünk adni, hiszen évenként négyszer böjtölünk, igazhitű egyházunk hét szentségét tiszteletben tartjuk, a Boldogságos Szűz Máriát és a szenteket hódolattal illetjük, s hozzájuk fohászkodunk, eretnek könyveket nem olvasunk, eretnekeket nem hallgatunk meg. Pokolra valók, oda menjenek!
Hermelin atya: A 110. zsoltár szerint csak Krisztus ül Isten jobbján. Az Isten jobbján való helyet foglalás pedig olyan méltóság, melybe a jámborok nem vétetnek föl, mivel az Istenatyával azonos méltóságot nem érhetnek el. A teológia továbbá a Szentírás alapján tanítja, hogy az „Isten országa, Atya háza és bennük lakások” kifejezéseket hogyan kell érteni. A teológia célja az üdvözülés, az értelemé és akaraté, azonkívül az Isten megismeréséből és szeretetéből fakadó öröm abban a másik életben, amely országhoz és házhoz hasonlíttatik ugyan, ámbátor nem e világi értelemben és még kevésbé ügy, hogy ott majd nagy és sok leszen, amiből itt csakugyan kevés vagyon.
Fjodor atya: Elég, elég, elég a magyarázatokból!!! Megvannak nekünk utolsóig a szent atyák magyarázatai, nincs szükségünk külön teológiákra, külön katekizmusokra! Még a legtanultabb teológusra sem! Elég, elég, ha mondom!
S fülét bedugja az ujjával.
Csak mi, szerencsétlenek, vándorok és krónikások nem tehetünk így, fáradhatatlanul tovább kell nyomoznunk, csörtetnünk, némiképp hasonlatosan az ugrándozó, táncoló bábukhoz, melyek képesek ugyan a játékukkal mindenféle érzelmet, örömet, haragot kifejezni, durva esküvői komédiákba belekeveredni, táncot ropni, míg a halál emberfeletti figurája meg nem jelenik, s le nem teríti valamelyik ész nélkül ugrándozó bábutársunkat, bennünket meg megrémiszt és szétugraszt, noha egyesek szerint valamennyiünket papírvékony függöny mögül irányítanak felülről, láthatatlan szálakon le-föl húzgálnak. Csakhogy az se segít, ha tudjuk ezt, mert mi végre és mi haszonnal tudjuk, ha még azt sem vagyunk képesek átlátni, mi minek a következése; hogy Dietrici magiszter úr tartózkodó magatartása hátterében végezetül is miféle rejtély állhat; ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegetünk, mégse tudunk lerázni, hosszú mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma és kenyér nélkül bandukol mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk tartani – de vajon igaz-e ez? Vagy éppen ő az a poltavai menekült siheder, aki hosszas kóborlás után Erdélyben találja magát, s először Arelt János besztercei polgárnál, Erdély nagyságos fejedelmének, Rákóczi Ferencnek belső tanácsosánál szolgál, majd a székelyek generálisát, gróf Mikes Mihály urat kíséri el lovon Zabolára, s utóbb a máramarosi Darvay Ferenc alispán úr lányát szökteti meg eltökélt szerelmes szenvedéllyel – hogy ő lehessen végül az óapánk?
Az igazság az, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja ránk a legyeket.
Mérhetetlen felhőkben kavarognak, piszkuk házakat, erdőket borít el, ha tábort verünk, ott törnek ránk, ha ki se mozdulunk, az otthonunkban kerítenek szállást, bozsogva bevonják a falakat, mennyezet, kemencét, padlót, berendezést, s mire föleszmélünk, bajos volna akár egy ujjnyi szabad helyet is találnunk, aki meg beteg vagy erőtlen, kénytelen kendőkbe bugyolálni magát védelmül, és így nézheti bénultan, hogy a méhek módjára egymáshoz tapadó legyek fürtjei hogyan töltenek ki minden lehető zugot, sűrű hurkákban csüngve le a tetőtől a padlóig, s repedésekbe is szorosan belepréselődve, mit a házba belépő maga is azonnal tapasztal, ha a legyek felhőin keresztültöri magát, és a nyüzsgő takaró úgy körbefáslizza, hogy még a száját se nagyon nyithatja ki, mert azonnal köpködnie kell a bezúduló csapatokat, s egyszerűen hiába is tömködünk be lukat, hasadékot, hiába törünk hársfaágat, hogy azzal próbáljuk feltartóztatni az inváziót, nem segít ez sem, más sem, hiábavaló az erőfeszítés, hiábavaló a kétségbeesett próbálkozás, hogy kint a fák alatt fogyasszuk el az ebédünket, a tálak, fazekak ott se menekedhetnek a halálra bosszantó rajoktól, azonnal ott rohamoznak ők is, és rávetik magukat a léből előbukkanó kanalakra, besurrannak a szájba, fülbe, orrlukba, a szemünk sarkába, rá a szempillánkra, vagy ha éppen a dolgát végezné valaki, a férfiúi vagy női szervére, az erőlködéstől duzzadó farlukéra tapadnak rá, másfelől ha esőre áll az idő, csak annál nagyobb erővel zúdulnak a tornácra, ablakokra, ajtókra, ha pedig történetesen mézsört készítünk, még minden eddiginél is otrombább módon jelennek meg hihetetlen tömkelegben, reszelős dongással hullámzanak, s ha akarjuk, ha nem, a mézes vízzel az ő iszonyú ármádiájuk is az edényekbe ömlik, miközben rendületlenül bemásznak a födők alá is, s akkor már a félig főtt mézvíz is inkább mondható ezernyi különféle halálnemet halt légy temetőjének, mint mézsörnek, ám ez sem számít, mert hiába úszkálnak öklendeztetően a tálban, egy ídő múlva rá se hederítünk, s minden rezzenet nélkül csúsznak le torkunkon, amikor bekanalazzuk őket.
Kérdés, mit lehet tenni ilyen körülmények között. Vajon a derék és nyájas Trautwetter őrnagy módszerét kellene elfogadnunk (akinek a nevét jószerivel meghitt viharnak is fordíthatnánk) – aki úgy csalja kelepcébe az áttekinthetetlen ármádiát, hogy némi mézsört öntözget az íróasztala közepére, s mikor a szárnyas vendégek csapatostul odasereglenek a szomjukat oltani, lőportartójából kivesz egy csöpp puskaport, beleszórja egy papírdarabba, összesodorja, majd a két végén, ahová nem jut puskapor, meggyújtja, s a legyek közé veti, pontosan oda, ahol a legjobban feketéllnek…? Vajon ami egy ilyen tömeggyilkosság maradványainak eltakarítása után a színpadon marad, már csakugyan elnyeri a jogot, hogy remeklésnyi csillagképpé legyen a kitisztult firmamentumon – mi pedig kibetűzhető írásként, elmondható történetként papírra vessük?
Majd három évszázad múlva utazunk haza a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék, sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan. Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.
1964
A gyík itt lakik az asztalom mellett, egy farönk alatt. Tavaly vágtuk ki a fát, öreg volt, útban volt, s noha igyekezett összeszedni magát az utolsó évben, termése menthetetlenül leleplezte: erőfeszítése satnya ügyeskedésnek bizonyult. Most azt várjuk, hogy a rönkje megérjen, kiszáradjon; s addig is beválik ülőalkalmatosságnak. Ha nem volna, már hiányozna is. Hajnalban szoktam kiülni rá, s onnét nézem a völgyet. Erős nyár volt, minden sietve érik. Az alsó pásztában egy semmit érő barackfa roskadozik; még nem tudja, hogy rá is sor kerül, már megrendeltünk egy nemesített fajtát a csemeteiskolából. Ezekben a tervekben van a boldogság. S bár tudja az ember, hogy nem isten, alább azért mégsem akarja adni.
Szomszédom, a Sümegi Vojtek átjött az egyik délelőtt, hogy piszkáljak ki az ujjából egy gálicszilánkot, mélyen bevágódott, s az ő keze durva. Hatalmas termetű férfi; mint egy oszlop. Sebészkedésem közben elmeséli, hogy míg Pesten voltam, rajtakapott egy sánta öregasszonyt, az egyik barackfánk alatt hajlongott nagyon a kacska lábával. S hogy ettől hogy elfutotta a vér. „Ebben a völgyben eddig csak a madár lopott, de mióta minden jöttment idejár dolgozni, ennek is, annak is lába kel.” A baj csak az, hogy mikor a szoknyájánál fogva kirángatta az asszonyt az útra (akit különben akkor látott először), semmit se talált a kötőjében. Lehet, hogy csak könnyíteni húzódott be a tőkék közé? Ma sem tudja. De ha egyszer már benne volt a gyanúsításban, nem hagyhatta abba szégyen nélkül. Elmondta mindennek az asszonyt, s a végén még lökött is egyet rajta, neki a partnak; az meg óbégatva elkacsázott, és az urát hívta. De Vojtek akkor már túl volt a szurdikon, az akácfák mögé húzódott. Az asszony ura vasvillával rohant fel az úton, hogy megöli Vojteket. „Tudja, igaz, hogy egy kicsit elsiettem a dolgot – meséli –, lehet, hogy éppen akkor nem akart lopni az a némber, de mégis evett a düh, hogy ilyesmibe belekevert. Mert ha nem akkor, majd lop legközelebb. De emiatt nem ugorhattam neki az urának.” S még idejében lemászott a szurdikba, az öregember meg fönt kiáltozott: „Ismerlek én jól! Gyere elő, te ribanc!” Vojtek egy órát lapult lent, s ezt nem tudja megbocsátani. Már nem is az asszonyt, az öregembert gyűlöli. Azt várja, hogy egyszer tanúk nélkül találkozhasson vele – „akkor megdöntöm a rohadtat!” – Pár napja éppen a pászta szélén vakart, mikor három napszámos asszonnyal – a sánta feleség nélkül – az orra előtt ereszkedett le a kúthoz az öregember. Vojtek azt mondja, látta az öreg arcán hogy felismeri, s tudja, hogy ő bújt akkor a szurdikban; mint a mész, úgy kisápadt. Ő meg szeretett volna rögtön nekimenni, de az asszonyok miatt megint nem tehette. „És most mit csinál majd?” – kérdeztem. Nevet, s megköszöni a sebészkedést. „Még megkapja, nem kések el vele.” Egyelőre sürgősebb dolga van, most ifjít egy pásztát, egymaga rigolírozza, mint valami tank. S áthív, hogy nézzem meg a három rózsafát, amit ő nemesített. De amire a legjobban készül: a lányát adja férjhez, s még utoljára egy igazi parasztlakodalmat akar látni maga körül. Borjút nevelt a nagy napra, amit maga fog letaglózni, nem engedi, hogy más kontárkodjon szegénnyel, amikor ő a lelkét adta bele. Az a száz csirke, amit a férgek meghagytak, azokkal csak szórakozzanak az asszonyok.
A csirke különben itt is gond, a tanya körül. A rókák nemrég kölykeztek, a szurdik tele van velük, szinte napról napra merészebbek: mint az ámokfutók, tömik a kölykök hasát, s kopasztanak, harácsolnak, amit lehet. Undorodva fedezem fel az egyik kopasztóhelyüket. Végül Tóthéktól kölcsönkérem a férgező foxijukat, de csak két kölyköt sikerül ártalmatlanná tennünk, a nőstény belemar a foxiba, s elmenekül, a hím meg vinnyogva utána.
Közben esténként Wittgenstein Logika-filozófiai értekezésé-t olvasom; s mintegy ellensúlyképp, egy drámával bajlódom a magát bénító, lehetetlenné tevő szerelemről.
Így múlnak a napok.
Szeretem ezt a magányos, fizikai munkára is ösztökélő környezetet. A fűrész menekülés és pihenés a többórai szellemi munka után. Különben is szeretek tiszta határt szabni az engedélyezett vadonnak. Az akácos, ami be-betör a felső pászta szélén, az utakra is előreküldi pionírjait. Ezeket irtom, s a burjánt; s csak addig kegyelmezek meg nekik, amíg éppen virágoznak, és szenesítik az út mentét. De a magjukat már nem engedem beérni, jönnek majd úgyis új csapatok. Így a semmittevés, az apró matatások félórái is csupa igazságtevéssel telnek el. S egy-két olyan megfigyeléssel, amilyenekből a tudomány is felépül; csupán nem műkedvelői szeszéllyel.
Reggel a szél koraérett diót vert le az asztalomra. Felbontottam, s a kukac leperdült a földre. Kíváncsian figyeltem, meddig bírja a napon. Elég sokáig. Aztán hangyák fedezték fel. Először egy apró, gyors járású törzs jelent meg, de ezek nem bírtak vele. Mikor a kukac hátára másztak, az pontosan úgy, mint az óriáskígyók, spirálba csavarodva igyekezett a spirál közepébe szorítani támadóit. Végül egy nagy szárnyas hangya elragadta tőlük a zsákmányt. Valamivel megbéníthatta a kukacot, mert ezután már alig mozdult. Ekkor viszont én követtem el hibát: késheggyel továbbpöccintettem az avart, ami alá besodródtak, de valahogy megsérthettem a hangyát, mert mint a pörgettyű, forogni kezdett maga körül, a megszűnt külvilág középpontjában. A kukacra meg ugyanakkor rátalált egy vöröshangya, és azonnal vonszolni kezdte. Hamarosan egy másik hangya is felbukkant; s ezt még elfogadta segítőtársnak az első, de attól kezdve jöhetett bármilyen törzsbeli, mind megtorpantak melléjük érve, s hirtelen továbbsiettek.
Valami jeladás történt közöttük? Mi volt ez? Véletlen? S mi a valószínűsége? A jelenség ellentmondani látszik a faji viselkedésnek.
Wittgenstein arra szavaz, hogy „a dolgoknak nincs a priori rendjük”. „Mindaz, amit leírhatunk, másképp is lehetne.” „Egy esemény bekövetkezik vagy nem következik be; itt nincs középút.” Vagy az emberi minőség-rend világra kiélezve: „Az akaratszabadság abban áll, hogy nem tudhatjuk most a jövőbeli eseményeket.”
A két hangya, mintegy hatméternyi úton, egyedül vonszolta a kukacot, visszautasítva minden segítséget; s a hatméternyi földrész hangyatársadalma ezt a „rendellenességet” – aszimmetriát? – fegyelmezetten tudomásul vette: hagyták, hogy ketten cipeljék be a kukacot egy lyukba. Míg figyeltem az erőlködésüket, titokban vártam azért, hogy vajon megcáfolódik-e a kivétel – mert úgy megnyugtatóbb. „Az indukció folyamata abban áll, hogy feltételezzük a legegyszerűbb törvényt, amely tapasztalatunkkal összhangba hozható. E folyamatnak azonban nem logikai, hanem csakis pszichológiai alapja van. Világos, hogy semmi alapja sincs azt hinni: a valóságban a legegyszerűbb eset fog előfordulni” – írja Wittgenstein.
De hát hol a logika, a végleges, ami nem csupán kiolvasható elv, hanem válasz is; s mi az, ami a kivételek mögé sáncolja magát? „Mi nem gondolhatunk el semmi alogikusat, mert ebben az esetben alogikusan kellene gondolkoznunk.” És ha mi nem, akkor kicsoda? „Valamikor azt mondták, hogy isten bármit megteremthet, csak azt nem, ami a logika törvényeinek ellentmondana. Valójában egy alogikus világról nem tudnánk elmondani, milyen is az.” Így hát nem marad egyéb, mint a belátás, hogy „a dolgok állását csak leírni lehet, nem pedig megnevezni”?
A hangyákat leírni és újra leírni.
És egyre általánosabban leírni?
Este vacsorára hívnak a szomszédos völgybe, s ott elmesélem apró kis megfigyeléseimet. Jót derülnek rajtam, a természetben élő emberek barátságos fölényével; hiszen én csak kirándulok az ő mindentudásuk világába. S az ő megfigyeléseik mellett nemcsak eltörpülnek az enyéim, de a választ se követelik olyan vehemensen: a gazdagság válasszá lép elő.
Mikor elbúcsúzom vendéglátóimtól, kapok tőlük ajándékba egy füzér fokhagymát, s biztatnak, hogy éljek vele rendszeresen, a fokhagyma „tömjénfüst a Kaszásnak” – s még egy zacskó sztrichnines kukoricát is kezembe nyom az assszony, amikor megtudja, hogy macska nélkül vagyok. „Ez meg Kaszás az egérnek” – mondja; hogy a logikus egyensúly meglegyen. Még akkor este elszórtam a mérget, tervszerűen, s azóta már meg is szűnt a falban a nyüsszögés. Nem mondhatnám éppen, hogy hiányzik az éjszakai invázió, de azért – ha egyszer van idő rá – az ilyen egyszer volt hangok sorsán is eltűnődik az ember: hova lesznek? Van az effélében valami hierarchia? Ha én most köhintek, az ugyanolyan minőségű rezgés és energiaátalakulás, mint például a falban volt nyüsszögés? S ha van – hol van a rés, amin keresztül az indok és eredet az egyformának látszó hatásokat különkülön „vízjelezni” képes? Mert tulajdonképpen logikus is lehetne, hogy valamilyen dimenzióban – akár fizikailag is kimutathatóan – különbség legyen közöttük.
De úgy látszik, a lényeges különbségek kimutatása legalább olyan bonyolult, mint a lényeges hasonlóságé. Mindenesetre, azóta csend van éjszaka.
De még az éjszaka csendje se tud olyan átható lenni, mint amilyen a völgyé, délben egy és kettő között. Mintha minden életet kikapcsolna ilyenkor a fény túlzása: bálvány tettenértséggel minden hangsúly a pusztán önmagára korlátozódó formára tevődik át. Ez az én gyíkom ideje: ilyenkor ül ki a rönkre, a maga időtlen mozdulatlanságával. Mint a legfinomabb szablyaél: csak annyit hajlik fölfelé a teste; anélkül hogy belefáradna ebbe a végleges következetességbe. Csupán azt a madarat tudnám hasonlítani hozzá, amelyik szintén ebben az időpontban jelenik meg, mindig ugyanazon a karón, s egy rebbenésnyi mozdulata sincs: csak mint a felfüggesztett létezés körvonala. Mégis ő csap be, nem a gyík: rájöttem, hogy időnként felröppen egy arasznyit, majd ismét visszaszáll a karóra. Nem nehéz kitalálni: bogárvadászként ül ott, nemcsak a nap megbűvöltjeként. Nyilván a gyíkom sem ártatlan, de őt még nem tudtam tetten érni. Így hát őt nevezem ki a völgy tiszteletbeli bölcsének. Talán ő mégis tud valamit a mozdulatlanabb ős-őskorból.
Ilyenkor különben én is beszüntetek minden cselekvő működést. Pihen a dráma, a „szerelem, ami magát függeszti fel”. Amolyan részleges fegyverszünet ez, a világ láthatóbb színpadán. Kis közérzeti ízelítő abból, amit logikai absztrakcióként – e napokra választott szerzőm – így fogalmaz meg: „Hogyha nincs semmiféle aszimmetria, akkor egyáltalán nem tudjuk két esemény közül az egyiket leírni.” Nos hát – csakugyan – ez az a bizonyos éden, ami kissé távol esik… Bár ez a verő dél, a verő fényességnek ez a túlzása minden lehetőt elkövet. Mintha minden látványbeli forma – a fák, a tőkék, a gyík, a madár meg én is –, mintha mind fedni látszanának egymást egy-egy pillanatra: külön-külön „leírhatatlanul”. De hát hogyan? Fedni egymást? Mikor hibátlanul még magunkat se tudjuk…? Wittgenstein a kezek híres kanti problémáját említi: hogy már a síkban, sőt az egydimenziójú térben sem lehet a két kezünket fedésbe hozni, holott ténylegesen egybevágók. S mindjárt hozzáteszi: annak, hogy nem lehet őket fedésbe hozni, semmi köze sincs ahhoz, hogy teljesen egybevágók. A jobbkezes kesztyűt ugyanis fel lehetne húzni a bal kézre, ha a négydimenziójú térben ki lehetne fordítani. De ez nem könnyű… Reverdy, még hívő korszakában, egyszer így fogalmazott: La quatrième dimension, c’est le Dieu. Kétségkívül a fedésre gondolt, a legtágabb értelemben: a térre, ahol az egerek és a méreg, halálra ítélt barackfánk és a megrendelt csemetefa, Sümegi Vojtek és a vasvillás öregember mind hibátlanul fedik (és igénylik?) egymást.
Mindez logikus? Wittgenstein azt követeli az ideális logikától, hogy kijelentéseit semmiféle lehetséges tapasztalat meg ne cáfolhassa, de ugyanakkor ne is igazolhassa semmiféle lehetséges tapasztalat. Valóban: ha egy ilyen logika felépíthető, az igazoltság mértékének maximumát valósíthatja meg. De az igazoltság, az igazolhatóság feltétlen értelmesség is? Két világ. S az igazság nyílt rejtélyessége? Egy harmadik világ?
Nem bánnám, ha tiszteletbeli bölcsem is nyilatkozna erről a kérdésről; de mire odanézek, már hűlt helye, visszavonult a rönk alá. S ez szinte olyan most, mint valami jeladás. Vagy éppen ő tűnt el a jelekre? Ugyanis szél indult hirtelen, kapások baktatnak fel a pászta mellett, rőzsés szekér ereszkedik le a mélyúton. Akárhogy is, de a gyík távozásával – vagy csupán azzal egy időben – a csendnek egy páratlanul tartózkodó dimenziója lopódott ki a völgyből. S igazában most tudom csak, hogy csend volt, mert itt a zaj, a leírható. S mivel az „aszimmetria” világában csak munkálkodva lehet jó a lelkiismeret – friss erővel én is nekilátok a gépelésnek, a rókák a zsákmányolásnak, az egerek a sztrichnines kukoricának, Sümegi Vojtek a tervei végrehajtásának. S egy adott pillanatig – valamennyien, újra – mérhetetlenül elfogultak vagyunk, a világ állványzata vagyunk; pusztán azért, mert hittel tevékenykedünk.
Ennek a boldog érzésnek kézzelfogható munkagyümölcsét – igaz, hogy különleges okok hatására s persze áttételesen – a következő este hozta meg számomra. Pósáéknál voltam látogatóban, akik a völgytoroknál laknak. Már az asztalnál ültünk, mikor megtudtam a téli történetet: hogy Zsoli nincs többé. Nagyon szerettem a kutyájukat; és a két öreget is nagyon szerettem. Mintagazdák, jó emberek, a lelküket kiteszik, ha segíteni kell, egész életükben gürcöltek, nem panaszkodtak, sorsot vállaltak. Télen az asszony rájött, hogy Zsoli lopkodja a tojást. Az ember nem volt hajlandó végrehajtani a büntetést. Az asszony erre, az öreg távollétében, zsineget kötött Zsoli nyakára, s fellógatta a fűrészbakra. „Nem kell azt magasabbra – magyarázta –, csak a lába ne érje a földet.” Kérdeztem, hogy hamar vége lett-e. „Mire a krumpli megfőtt” – mondta. Csak akkor nézett ki újra az udvarra. Tél volt, lucskosodott a hó, az ember délfelé jött haza. Pósáné azzal fogadta, hogy menjen ki a bakhoz, takarítsa be a maradékot a szurdikba. Az öreg akkor eszmélt föl. Nem akarta sehogy a bakról leemelni a kutyát, csak akkor fogadta el, mikor az asszony levette. S kivitte a szurdikhoz, ledobta martaléknak a kásás hóba. Éppen tizedik évét töltötte náluk Zsoli, az anyja mellől kapták, majdnem szopósként. Mikor visszaballagott a házhoz, tréfára vette, amit különben képtelen lett volna megfogalmazni, de valahogy mégis szót kért. „Bemehetek?” – kérdezte a kapun kívülről; mármint hogy ő, és veszély nélkül-e. Az asszony azóta is önfeledtebben nevet az eseten, mint a férfi – ámbár így is illik; végül is az öreg mondta a váratlan csattanót. Pósáné egyébként a macskájukat is fölakasztotta aznap. Különösebb panasz nem volt ellene – de „valahogy nem egyezett a természetünk”. S azt gondolta, akkor már új lappal kezdi: most van új kutya, új macska. Egy pillanatig zavartan nézek a derűs, kék szemükbe. De milyen jogon? Az egyidejű elintézés zavart? Az a csepp többlet, ami nélkül is meglett volna a nélkülözhetetlen „aszimmetria”? Igaz viszont, hogy az új kutyát – mikor télen a dúvadaknak kitett méregbe beleevett s felpuffadt – az asszony két napig úgy kezelte s ápolta, hogy alig aludt közben. S hogy a kutya ne érezze magát egyedül, a nyakán tartotta a kezét – „fogtam a lelket benne” – mondja. S meg is gyógyult. Bobi különben sokkal látványosabban kedves állat, mint amilyen Zsoli volt; még akkor este én is megbarátkoztam vele. S ott is vacsoráztam náluk. Vacsora után elolvastuk az újságot, meghallgattuk a híreket a telepes rádión. S közben a nagy képes Bibliájukba is belelapoztam: még a hatvanas évekből való kassai kiadás. Nem én, az asszony kezdett el felolvasni belőle a hírek után, nem titkolt célzatossággal. S elsőnek ezt: „A népet pedig, mely benne vala, kihozató; és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vettetés némelyeket mészkemencén vitt által, és így cselekedék Dávid az Ammon fiának minden városával.” Pósáné bólogatva tette hozzá, hogy amíg ez végképp ki nem megy az emberek természetéből, nem is lesz nyugság.
Ezután elbúcsúztam a két öregtől. Az a felajzottság azonban, ami egész este bennem volt, csak otthon, a tanyában oldódott fel. Munkához már fáradt voltam, de azért még egy jó órát ott ültem az írógép mellett. A pillék vadul ostromolták a petróleumlámpa üvegét. Miután sorba leperzselték a csápjaikat, odatelepedtek a lámpa rácsozott nyakára, onnét bámultak a túlzó fénybe, míg a hőség és a petróleumgőz végleg ki nem merítette őket. S számomra egyszerre a napnál is világosabb lett, hogy I.-t, a darabom egyik központi alakját nem menthetem meg attól, hogy felakassza magát: ez fogja meghozni a szerkezet egyensúlyát, sőt a mondanivaló pozitív jellegét éppen ez hívja elő. S ez az „absztrakt” gyilkosság legalább annyira fellelkesített, mint amennyire megdöbbentett a hír, hogy Sümegi Vojtek megleste a sánta öregasszony urát, és a Szivárványos kútnál beleverte a szurdikba, de annyira, hogy alig élt, mikor rátaláltak; s még mindig bizonytalan, hogy életben marad-e. Följelentés viszont mégse lett a dologból (az öreg „úgy esett bele a szurdikba”, hajtogatja az asszony) – állítólag azért, mert tényleg rájuk lehetne bizonyítani valami komolyabb tolvajlást. Csakhogy ezt akkor még – a verekedésnél – Vojtek nem tudta, bevallotta nekem.
És mégis mindez, az egész, valahogy logikus is. Csak nem tudom, miért. „A logikai törvények nem tartozhatnak további logikai törvények alá – olvasom. – A logikában nem mi fejezzük ki a jelek segítségével azt, amit akarunk, hanem a logikában a természetileg szükségszerű jelek természete nyilvánul meg: ha ismerjük egy adott nyelv logikai szintaxisát, akkor már a logika minden kijelentése adva van.”
De mi a mi völgyünk – a Völgy nyelvének szintaxisa?
A gyíkom holnap is ki fog ülni a rönkre, s úgy tesz, mintha a lényeget értené. De félő, hogy nem fog érthető szót szólni soha.
Évekkel ezelőtt egy mesébe kezdtem, de csak a vázlatáig jutottam el: „Az Üveghegy aljában egy csecsemő fekszik, és nézi a napot… Az Üveghegy aljában egy vénséges vén asszony ül, és nézi a napot… Az Üveghegy aljában a nap tűzi a homokot…”
Itt kell abbahagynom ezt a levelet is. Egy kis szünet következik a mesében.
1985