Lesiklás

Hatéves lehettem azon az őszön, mikor a sirályok ellepték a várost, és egyszerre téliessé tették a fákat. Apámat ezen a nyáron temettük el, aztán az anyámat, de őt már a nagy bombázások alatt. Úgy esett, hogy egyikük temetésén se lehettem jelen, az elsőnél még kímélni akartak, a másodiknál meg katonaköteles voltam már. A sirályokat egy kigyulladt olajosuszály kergette be a Dunáról, és több mint tizenegy kilométert repültek, hogy a főtéren éjszakázzanak. Még télen is sokat beszéltünk erről, mikor megjött a hó; de most, negyvennyolc év után, már csak ügyetlenül lehet visszaemlékezni az ilyesmire. Én például egyáltalán nem emlékszem ezekre a fehér madarakra. A háborúból, mint a legtöbben, én is meggyőződés nélkül vettem ki a részemet, és én se tettem meg mindent. Valószínűleg többször öltem, mint amiről közvetlenül tudok, és kevés kivétellel nem azokat, akiket kellett volna. Ezt azonban nem lehetett előre látni. Apám nem élt már, amikor Legény Évi levágott valamennyit a szempillámból, hogy ne legyen hosszabb, mint az övé, s a szálvégeket egy teli gyufaskatulyába tette, és meggyújtotta. Majdnem durranva égtek el. A szertartás nagyobb büdösséget csinált, mint amennyire izgalmas volt, de azért így is tetszett. Anyám úgy tudta, hogy a konyhában pörköltem meg magamat, mikor a kicsapó lángba bele akartam harapni, amit tényleg megpróbáltam egyszer. Először hangosan nevetett, és csak utána hajolt fölém, hogy megnézzen. De nem szólt. Most meg az orvosok mondják, hogy ritka eset vagyok. Második hónapja a nyugat-berlini Virchow kórház járványosztályán fekszem az elkülönítőben, s tegnap óta még egy üvegcső is kiáll a hátamból, amivel a gennyet próbálják leszívni a tüdőmről. Csak az első három hét után derült ki, hogy majdnem minden szervembe befészkelték magukat a tífuszbacilusok, és egyre bizonytalanabb, hogy meg lehet-e fékezni őket. A baden-badeni Kurhaus egyik kioszkjában nekem jutott az utolsó adag a fertőzött majonézes salátából, s ez már önmagában is elég pontos véletlen volt: én zártam le a fertőzöttek sorát, és nem valaki más. Anyám halála után a szomszédok gyászkeretes levélben értesítettek a fronton, hogy helyszűke miatt nem apám mellé temették a megboldogultat, hanem a temető délnyugati sarkába, a szárítóbarakkok mögé. Ezekre a lécbordás csontvázépületekre ma is úgy emlékszem, hogy le tudnám rajzolni őket. Vagy azokat a feketére mázolt vaskorlátokat az emeleti folyosónkon. Akkoriban még nem tudtam áthajolni a korlát fölött, csak az arcomat dughattam ki a vaskarikákon, ami a díszítéshez tartozott. Az egyik ilyen karika kilazult később, és hol ferdén, hol vízszintesen állt, csak függőlegesen nem, ahogy kellett volna. Ez annyira bosszantott, hogy homályos lelkiismeret-furdalást is éreztem, pedig nem voltam bűnös benne. Mintha kizárólag ezen a ferdeségen múlt volna valami tökéletesség, és semmi máson. Mégis, valahányszor elmentem mellette, megpörgettem a tenyerem élével, és ellenőriztem, hogy ugyanúgy találom-e pár óra múlva. Észrevettem, hogy holdfényben még fokozottabb hangsúlyt kap ez a ferdeség.

Baden-Badenban a kioszk teraszán vártam meg a délután öt órát. A nap ilyenkor ereszkedik rá a dombgerincre, s az árnyék két részre osztja a völgybe épült várost. Ennek a hangtalan változásnak kicsire lebontott mását az asztalomon is megfigyelhettem: a terítőn egyre kisebbre zsugorodott egy egyenlőtlen oldalú háromszög. Fizetéskor beidegzett mozdulattal húztam elő a pénztárcámat, s a nadrágom, amibe katonásan beleizzadtam, ragadós viaszosvászonként rántódott el a széktől. Valószínűleg ez adta az ötletet, hogy valahol a szabadban megfürödjek. A pincér azt a felvilágosítást adta, hogy a gerincen van egy tó, a fiatalok ott szoktak fürödni, de itt annyi a beteg és nyugdíjas, hogy elég kevesen látogatják. Ez biztatóan hangzott, s mindjárt fogadtam egy taxit, hogy fölvigyen a tetőre. Teraszos szőlők, villák mellett haladtunk el, az ablakpárkányokat fulladásig virág borította, s a kutyaólak többnyire játékos utánzatai voltak a villáknak. Csak kutya meg ember nem mutatkozott sehol; úgy látszik, kifogtam azt a néhány percet, amikor mindenki egyszerre vonult vissza az otthonába. Közben, ahogy a kanyarokat vettük, szülővárosom szőlőskertjei és présházai jutottak eszembe, persze, indokolatlanul. Sokkal gazdagabb és „komfortosabb” táj volt ez, mint otthon a Jajtekerő, ahol a húszfokos hidegben egyszer egy róka széttépte a saját kölykét, de nem ette meg. Legény Évi később úgy festette meg ezt a jelenetet piros csomagolópapíron, hogy a szétmarcangolt róka darabjai újra rókává álltak össze, és ráírta: Ilyenek a strapabíró rókák. A taxi egy köves lejtőn állt meg, ahol nyoma se volt tónak. A sofőr elvezetett egy nyiladékhoz, s csak onnét láttam be a félkörös sziklafalakra, mint egy oldalán felhasított aknába. Azóta se tudom pontosan megítélni, milyen magasak lehettek ezek a majdnem függőleges falak. Az egész annyira zárt geológiai rendszer volt, hogy a pillantás semmilyen külső pontba nem kapaszkodhatott bele, a méreteket nem lehetett viszonyítani; s mikor az ösvény végéhez értem, tényleg úgy éreztem, hogy egy kút belsejébe lépek be oldalról. A tó mozdulatlanul hevert az akna alján, mint egy higanysűrűségű lemez, amit le lehet emelni. A vízhez hat-hét méteres falon kellett leereszkedni, de ezt megkönnyítette néhány repedésbe erősített vasrúd, s ezeknek az árnyéka messze benyúlt a tóba, mintha még ott is megfelelnének a céljuknak. Mindez erősen lekötötte a figyelmemet, s nem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Balra idősebb férfi ült a vízben, elég messze a parttól, nyilván egy víz alatti sziklán. Ez csak azért lepett meg, mert a sofőr figyelmeztetett, hogy a tó hirtelen mélyül, és körülbelül ötven méter mély. Jobbra egy barlangszerű mélyedésből hat év körüli, túlságosan is fehér bőrű kisfiú lógatta ki a lábát, és egy színházi látcsővel figyelt valamit. Megjelenésem nem keltett feltűnést, csupán figyelmesen megnéztek, és tudomásul vettek. Még az alsónadrágomat is levetettem, amiben fürödni akartam. Ebben a zárt természeti képződményben valahogy elfelejtődött a megszokott alkalmazkodás. Akárcsak itt, az elkülönítőben, ahol annyira egyedül vagyok, hogy ha belép valaki, kénytelen ő is egyedül maradni, s ez egészen más formája az együttlétnek. Belenyúlhatnak a tüdőmbe, a végbelembe, de csak egy tüdőbe és végbélbe nyúlnak bele, belém már nem.

Otthon, az emeleti lakásunkban szintén volt egy elvonulósarkom, csak akkor nem tudtam még, hogy ehhez az elkülönítőhöz hasonlít. Egyszer ott vártam meg az anyámat, kezemben a törött csípőfogóval és kalapáccsal. Este tíz felé jött haza, s kétszer kellett elmagyaráznom neki, hogy miről van szó. Nem tudott a kilazult vaskarikáról. Bizonytalanul kérdezte, hogy mivel akarom megerősíteni – dróttal? Ráhagytam, hogy igen, mert igazában nekem se volt határozott tervem. Együtt mentünk ki a folyosóra. Amíg én egy tartószöget próbáltam kiegyenesíteni, ő gyertyával világított. Lent az udvaraknában, akár egy domborzati részlet, a szomszédék kutyája feküdt, és egyáltalán nem vett tudomást a kopácsolásról. De arról fogalmam sincs, hogy végül is mivel sikerült megerősítenem a karikát. Néha olyan kép ugrik be, hogy a vastagon csöpögő sztearinnal próbálom kimerevíteni, miután a szöggel nem boldogulok, s mintha még ki is elégítene a törékeny megoldás – bár azért ez elég homályos emlékkép. A tóba gondolkodás nélkül vetettem bele magamat. Számítottam rá, hogy a szokottnál hidegebb lesz, mágis olyan nyilallás rándított össze, hogy semmit sem éreztem és hallottam, csak a látásom élesedett meg elképesztően. S egyszerre akkor ocsúdtam rá, hogy a sziklafalak és a tó ferde. Ezzel a kórházi limonádés pohárral könnyen utánozni is tudom, hogy mit éltem át. Ha megdöntöm egy kicsit, és odaképzelem magamat a citrommag helyébe, a kép elég pontos: a ferde pohárfal olyan érzést kelthet (ha akarom), hogy a limonádé szintje is ferde. De ez csak az egyik felfedezésem volt. A sziklafal tele volt növényszigettel, fákkal; s ettől majdnem biztató puhaságot kapott az akna, amivel nem volt mit kezdeni. Úgy értem ezt, hogy hiába úsztam a part közelébe, a behajló ágakat nem értem el, és a falakon se volt kapaszkodásra alkalmas omlás, legfeljebb arra a nyálkás moszatcsíkra tenyerelhettem rá, ami gyűrűként fogta körbe a vizet. Egyedül a szemközti parton nyúlt be a tóba két szikla, amelyre kis ügyességgel föl lehetett mászni. Elhatároztam, hogy átúszom oda. Nem szoktam gondolni ilyesmire, de most minden tempózással annak a mélységnek a képét is magam előtt toltam, ami fölött éppen áthaladtam. A fölszakított víz alig vetett hullámot, és igyekezett azonnal elsimulni. Mire hátranéztem, már nem is volt nyoma a jelenlétemnek. Azt hiszem, sok mindenhez lehetne hasonlítani az érzést, ami elfogott, csak félelemhez nem. Időnként visszafordultam, hogy ellenőrizzem a távolságot, de akkor sem annyira a part, inkább a kisfiú és az öregember élő alakja adott hitelesebb támpontot, hogy milyen messzire úsztam be. A középtájon jártam, mikor az öregember háta mögött alacsony üregbejáratot vettem észre, amire a vízbe ereszkedéskor nem figyeltem föl. Az üreg mélyén egy fehér motorcsónak körvonalát lehetett kivenni. Nemcsak furcsának találtam az ötletet, de értelmetlennek is. Mit lehet itt kezdeni egy motorcsónak sebességével? Ki ül bele és miért? A nyílt céltalanság azonban, ami ebben az aknában mindent el tudott fogadtatni, a motorcsónakot is természetessé tette. S bizonyára én is csak a helyzet szokatlansága miatt nem tudtam világosan felismerni a boldogságot, aminek átadtam magamat. Merev karcsapásokkal haladtam előre, és semmilyen gondolatra nem volt szükségem, hogy gondolataim legyenek. Egy apróság aztán újra kizökkentett. A tó közepén ovális fénysziget csillant fel, amit babonás tapintattal ki akartam kerülni, mint az alvókat, vagy akikről azt hiszem, hogy alszanak. Amíg nagy ívben elúsztam mellette, gépiesen tűnődni kezdtem, hogy milyen többszörös visszaverődés, váratlan találkozás eredménye lehet egy ilyen fényfolt. Az akna ugyanis árnyékban volt, csak a legfelső fák tetejét érte a nap. De nem sokat töprengtem a megoldáson, éppen csak játékból, és igyekeztem újra azt élvezni, hogy nincsenek gondolataim. Felváltva gyorsítottam és lassítottam az iramot, s hamarosan elértem azt a pontot, ahonnét már beláttam az első szikla mögé. Egy szeretkező pár feküdt a lejtős padkán. A klasszikus testhelyzetben takarták egymást, inkább lassú, mint sietős testmozdulatokkal, s szinte ők is megközelítették azt a látszatot, hogy csak domborzati részei annak az egységnek, amit a szikla és a tó létrehozott. El lehetett hinni, hogy mozdulataik régóta ismétlődnek, és kiszámíthatatlan ideig ugyanígy fognak ismétlődni. Csak ahogy a lány lábujjai a kőpadkára ráfeszültek, abban volt valami hiábavaló erőfeszítés. Ugyanakkor semmilyen zavart nem éreztem, hogy meglepem őket, még a szokásos testi izgalmat sem. S tulajdonképpen ez döbbentett rá, hogy nincs semmi biztosítékom, ami fent tarthatna a vízen: a karom meg a lábam bármelyik pillanatban cserbenhagyhat. De még erre se tudnám azt mondani, hogy féltem. Legfeljebb azt, hogy már nem az volt időszerű, hogy féljek. Óvatos tempózással, csobbantás nélkül fordultam vissza a nyiladék felé, lehetőleg karnyújtásnyira a síkos falaktól. Az öregember időközben eltűnt a vízből, és a motorcsónak fehérségéből se látszott semmi. Csupán a kisfiú ült változatlanul ugyanott, s mintha engem követett volna a messzelátójával. Még aznap este visszautaztam Berlinbe.

 

Zseltvay Jancsival a háborús évek alatt ismerkedtem meg az egyetemen. Mindketten jobb híján iratkoztunk be jogra; ő azért, hogy a fővárosba jöhessen, és elfogadható ürügye legyen rá, én meg a túlságosan is szétszórt életterveim miatt. Egyszerre és egyenlő eséllyel vettem számba a különböző lehetőségeket, melyek csak számomra jelentették ugyanazt – és ez az „ugyanaz” nem dőlt még el. Holnap nagyvizit lesz az osztályunkon, s ilyenkor szeret a főorvos olyan hangot megütni, amit a betegek szívesen vesznek készpénznek. Nem tréfálkozik, viszont remekül ért hozzá, hogy az egyenlő esélyek érzését keltse az emberben. Nálam ugyan nincs sikere, de ezt a nagy jóindulattól még nem vette észre. Utoljára azt kérdeztem tőle, hogy két teljesen egyforma motorcsónak közül, hajszálra azonos körülmények között, melyik süllyed el hamarább? Kicsit megütődött, és megveregette a kezemet: „Kíváncsi vagyok, hogy maga szerint melyik.” S tulajdonképpen én is adós vagyok a válasszal. Ugyanígy megválaszolatlan, hogy mért éppen Jancsival barátkoztam össze. Már az első pillanatól nehezen tudtunk közös témát találni, annyira másfelé vitt az érdeklődésünk, s inkább csak a mindennapos együttlétet igényeltük. Hangja iskolázatlan volt, mint egy medvéé, és termetre is ilyen, nálam jó fejjel magasabb, a szemében ugyanakkor erős jóindulat, amire mindig számítani lehet. Szívós barátságunk is belejátszhatott, hogy attól kezdve ritkábban utaztam le anyámhoz (pedig már csak két nyara volt hátra). Egyik barátnője mesélte később, hogy a halála előtti hónapokban gyakran szellőztette az ágyneműit a holdfényben, a tonettszékeket kivitte az udvarra, és azokra hordta ki a kis- meg nagypárnákat. Nem emlékszem, hogy ezelőtt eszébe jutott volna ilyesmi, csak ott az utolsó otthonában, ahol egy Liberator bombája végzett vele. Nemrég újra felbukkant bennem egy ilyen nyári kép (már itt az elkülönítőben), és megpróbáltam elképzelni az udvarra kihordott hófolthalmokat. Ott állt ő is a holdfényben, valamit magyaráztam neki, mire felnevetett, de nem szólt. Bizonyára beteges tünet volt ez a szellőztetés; vagy ahogy öregedett, egyszerűen rájött erre a háziasszonyi forszra, és kitartott mellette, mert így frissebb és jobb szagú lett az ágyneműje. Mikor nyár végén először jártam fönt Jancsinál, nem találtam otthon, csak a rengeteg széthányt kottát a vetetlen ágyon. Éppen énekórára ment, mondta a háziasszonya. Ez a rögeszmés szorgalom úgy imponált nekem, hogy haszontalan erőfeszítésnek is éreztem; egyszerre bíztam is a tehetségében, meg nem is hittem benne. De lehet, hogy ő ís így volt velem. Különben mire magyarázzam azt a közönyt, amivel a naponként előadott és mindig másképp előadott terveimet fogadta? Akkoriban éppen egy hangtani probléma foglalkoztatott, aminek a fénytani megfelelőjét meg is valósították később, a detektívtükröt, aminek csak az egyik oldalán lehet keresztüllátni. Én olyan építésű szobáról szőttem tervet, ahová behallatszanak a hangok, de belülről nem hallatszanak ki. Sok más naiv tervemmel együtt, persze, ez is elmerült; Jancsi azonban még séta közben is a diatonikus kvintettjeit lalázta, és semmilyen hatást nem tett rá, mikor egy éjszaka, a vásárcsarnok előtt, egy öreg hulladékgyűjtő asszonnyal találkoztunk, aki állva, egy lámpaoszlopnak támaszkodva vizelt. Aztán harminc év múlva derült ki, hogy ugyanolyan jól megfigyelte, mint én. Tény mindenesetre, hogy mind a ketten rendkívüli jövőről álmodoztunk; és még azon a nyáron meghívott magukhoz Kárpátaljára.

A háború előtt sokat és szenvedélyesen vadásztam, s csak utána hagytam föl vele. Valahogy nem tudtam rávenni magamat, hogy újra kiváltsam az engedélyt. Most viszont, mióta az ágyat nyomom, mintha már világosabban látnám, hogy mi kötött olyan sokáig a vadászportyákhoz. A vadak szeme. Valamilyen elképzelt lövés röppályája, amit az ő pillantásuk húzott oda közénk. Csupán ezt a magyarázkodást is nevetségesnek érzem már, s a mostani szedált állapotomban még nevetségesebb az egész. Mielőtt Baden-Badenba utaztam volna, az egyik este zárás előtt tértem be a Zooba. A bejárattól nem messze egy magas hegyvidéki jakfajta fogadja a látogatót a mesterséges sziklákon. Addig is szívesen időztem el ezeknél az állatoknál, de akkor egészen másképp kényszerítettek mozdulatlanságra. Ahogy szétszóródva elfeledkeztek magukról a sziklaéteken, a szürkület olyan sérthetetlenné tette őket, hogy semmit se lehetett hozzátenni a csoportképhez, sem elvenni belőle. A háború második évében – a torlódó muníciós szerelvények miatt – nagy késéssel, késő alkonyatkor érkeztem meg Jancsiékhoz a hegyi állomásra, pár nappal karácsony előtt. Jancsi úgy tudta, hogy meglehetősen jól síelek, de hogy ezt miből gondolta, nem tudom. Talán abból a téli képből, amit egyszer megmutattam neki: két szöges karóval éppen rókakölyökrablásra indulok egy szurdikaknába. Az biztos, hogy a rablás nem sikerült. Pontosabban: én kaptam egy harapást a bakancsomba a nősténytől, mikor ügyetlenül a kölykét sebesítettem meg helyette – s lehet, hogy csak erről számoltam be neki, a sítudományomról nem. Mindenesetre vállaltam a hegyi túrát, és még az állomásról jövet betértünk egy barakkszerű műhelybe, ahol sílécet is készítettek. A csupasz égőről permetként hullott le a megpörkölődött fűrészpor, amikor beléptünk. Néhány kucsmás férfit találtunk bent, akik forgácsba süppedt csizmában, éppen egy félig kész szánkót álltak körbe, mint egy karácsonyi ravatalt. A talpak orrzójáról még hiányzott a farkasfejdíszítés, ami fontos tradíció lehetett ezen a vidéken, de a vánkos, a korba, a rakoncák már nagyjában egymásba voltak eresztve. Azt hiszem, itt éreztem meg először, hogy sokkal messzebbre vetődtem el otthonról, mint ahogy számítottam rá. És ruszinul se tudtam egy szót sem. Jancsi édesapja görög katolikus pap volt. A húga tizenkét vagy tizennégy éves, pontosan nem emlékszem; de még a megerkezésem estéjén történt valami, amiből később se gondolhattam semmire. Amíg átöltöztem, a szilváskertben kigyulladt egy hatalmas ágkupac, amely még őszről felejtődött ott. Kiderült, hogy Jancsi húga öntötte le petróleummal, és ő gyújtotta meg. Mire fölocsúdtam, a tűz annyira magasra csapott, hogy fölötte, mint egy odarántott díszlet, lüktető körvonalat kaptak a közeli hegyek, a Szinatoria Polyána, a magányos Makovica-csúcs, ahová Jancsival is készültünk. A hegyi vadászok pár éve huculméntelepet létesítettek ezen a csúcson, s ez már Pesten is szóba került köztünk mint helyi érdekesség. Ott a helyszínen azonban, a tüzet bámulva, még jobban izgatni kezdett ez a ritka lófajta, és még bizonytalanabbá tett. Már a gerendamennyezetes ebédlőben ültünk, mikor még mindig vöröslött a parázs. Vacsora közben Jancsi kétszer is megjegyezte, hogy a húgának azelőtt soha nem jutott eszébe ilyen különcködő tűzgyújtás; s mikor észrevette, hogy a kislány feltűnés nélkül odatolja elém a sót meg a kenyeret (hosszú, fekete hajával olyan volt, mint egy gyermek Magdolna) – ő a borospoharamat töltötte tele annyira, ami már nem volt udvarias. Éreztem, hogy valamit nekem is tennem kell, és visszatoltam a sótartót. „Kösz, nekem elég sós” – mondtam, ami ugyan nem volt igaz, de úgy csináltam, mintha meglepne, hogy sorban megsózzák a levest. Jancsi dupla késheggyel szórta a tányérjába, és vacsora végéig nem szólt hozzánk, s a szüleivel is ruszinra fordította a szót, amit semmi nem indokolt. Édesapja étkezés közben a mellényére hímzett kettős kereszten pihentette a bal kezét; édesanyja pedig már étkezés előtt lehúzta a gyűrűjét, és odatette a karos gyertyatartó mellé. A gyűrűn csak hozzávetőleg lehetett kivenni az arbor adversa vésetet, a fordított fát, amely gyökereivel az égbe kapaszkodik. Amikor vacsora után újra fellobbant a tűz, már Jancsi is nevetni próbált a húga makacsságán; és mi is akkor egyeztünk meg, hogy nem várjuk meg a karácsonyt, hanem még előtte elindulunk a Makovicára.

Tegnap utánaszámoltam; éppen harminchárom év választja el ezt az első sítúrámat a baden-badeni fürdőzéstől. Egy másik dátum szerint – hét-nyolc évvel a szempillaégetés után – Grazból egy fiatal lány érkezett a szomszédék kisfia mellé, hogy németre tanítsa. Szobája ugyanarra a folyosóra nézett, ahol a vaskarikát próbáltam megerősíteni; de már annyira a folyosó végén, hogy éjszaka, szoros lovaglóölésben, nyugodtan kiülhettünk az ablakpárkányra. A padlásfeljáró eltakart bennünket; nappal meg nem is láttuk egymást. És még Legény Éviék se költöztek el a házból. Később sokáig nem jutott eszembe ez a lány, csak mikor az anyám utolsó hónapjairól számoltak be, akkor jöttem rá, hogy az ő tonettszékekre kihordott párnái lehettek olyan kékesfehérek, mint a német lány labdapuha mellei ott a párkányon. S ez még zavarosabb érzést keltett bennem, mint a baden-badeni fehér motorcsónak. Bár az is lehet, hogy egyszerűen az idegen szavakba lettem szerelmes, a ténybe, hogy másképp is ki tudom fejezni magam, mint addig. S hogy azt a pár német mondatot, amit összeállítottam Legény Évinek, mindennap más árnyalattal lehetett visszafordítani magyarra, és mégis ugyanúgy hangzott másképp.

Még aludt a ház, mikor a szilváskerten átvágva elindultunk a fenyvesek felé. Két zsákmányolt szovjet karabélyt vittünk magunkkal; egy szabadságos katona cserélte el őket a faluban kenyérjegyért. Jancsi úgy tájékoztatott, hogy a huculok a legnagyobb fagyban is a szabadban alusznak, és centire megérzik a hó alatt a gödröt vagy szakadékot. (A Zooban szintén van néhány példány, de ott csak nyári szőrzettel láttam őket; az állatkerti télben nincs is szükségük vastagabbra.) Igyekeztünk mi is olyan utat választani, amit Jancsi sem ismert; bár az erős napsütésben még a lehetséges veszély is vonzónak látszott. S hamarosan itt is úgy jártam, hogy a helyzet szokatlansága miatt nem tudtam eléggé felismerni a boldogságot, amibe beleszédültem. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott, s tökéletesen kielégített a céltalanság, ami körülvett; ahogy a fenyvesek fenyvesek voltak, s a hegyek – valamilyen elképzelhetetlen mozgás szünetében – a maguk külön mozdulatlanságába belefeledkeztek. A falu átlósan hevert a völgyben, s mint egy gézcsík, keskeny irtás kanyarodott le a paplak szilvásáig. Teri szerint itt szándékoztunk visszatérni. S ahogy Jancsi magyarázta: ha kellő távolságban mögötte maradok, a két lécnyom elég biztosan vezet majd. De egyelőre még szakszerű cikcakkokban kapaszkodtunk fölfelé. Délre járt, mikor a csúcsról felszállt a köd. A szikrázó havon szabad szemmel is ki lehetett venni a huculok sötét foltjait, és éppen fordított hatást keltettek a nagy fehérségben, mint a sirályok a kopasz fákon. Azt viszont nem tudom, hogy mivel tudtuk eltölteni az időt késő alkonyatig; mint ahogy az is bizonytalan maradt, hogy Jancsi csakugyan föl akart-e vezetni a huculokhoz. Végül a hirtelen sötétedés döntött helyettünk, s anélkül hogy a csúcsot elértük volna, visszakanyarodtunk egy bokros tisztásra. Az ovális térséget tömör falként vették körül a szálfenyők, s halálbiztos pontossággal úgy nyomultak be egymás ágréseibe, hogy még véletlenül sem érintették egymást. Mindig ámulatba ejtett és megszégyenített ez a közönséges látvány; a közelségnek és magánynak ez a példás egyensúlya. Engem azonban még Jancsi néma jelenléte is zavart akkor, és türelmetlenül vártam, hogy elinduljon az irtás felé. Amikor eltűnt az első lejtőnél, leemeltem a vállamról a karabélyt, és egy jó félórát ott maradtam a tisztáson. Először a hold üresen emelkedő udvara jelent meg a Szinatoria Polyána fölött, majd hirtelen lassúsággal a hold is. Valamilyen feltételes világosság középpontjába került minden, s meglepett, hogy ez a fény mennyivel élesebb árnyékokat világít meg, mint mifelénk délen. Egy idő múlva nyugtalanná tett a nagy csend, és szívesen elképzeltem volna valamilyen pillantást, amelyik tudomásul vesz; de éreztem, hogy nem megy. Mintha elmulasztottam volna a megfelelő pillanatot. S az első moccanásra, ami megrezzentette az egyik túl szabályos bokrot, ingerült éberséggel belelőttem a tövébe. Holdfényben nincsenek színek, mégis úgy emlékszem vissza a jelenetre, hogy egy csipkebogyós, rőtes derengésbe lőttem bele. Valószínűleg a szemem volt a szokottnál fáradtabb, és nem azt láttam pontosan, amit láttam. A visszhang több hullámban tért vissza, s ezt a ritmusos nekirugaszkodást úgy éltem át, hogy ez nemcsak hang, hanem mozgás is, amit valami okból nem tudok érzékelni. Egyébként még ma is biztosra veszem, hogy nem céloztam rossz helyre. Évek alatt annyira kifinomult a hallásom a vadászportyákon, hogy majdnem tévedhetetlenül tudom megkülönböztetni a zörejeket; legfeljebb azonosítani nem tudom őket.

Az elutazásom előtt Jancsi kérésére elmentem a műhelybe, hogy a mestertől elbúcsúzzak. Tudott ő is a homályos kalandomról, a lövés tisztán lehallatszott a völgybe. Amikor érdeklődtem, hogy a szánkó elkészült-e, büszkén mondta, hogy még szenteste előtt befejezték, s azóta már huculok húzzák a szomszéd faluban. Újévre meg én is hazakerültem, és hamarosan megkaptam a behívómat. A szilváskertig különben elég sok zúzódással értem le, jó párszor elvágódtam, és tíz-húsz métereket csúsztam a jeges irtáson. Az arcom tele lett horzsolással, s a végén már nem is kísérleteztem, hogy Jancsi lécnyomában maradjak, ott hagytam nyomnak én is a magamét. A család már vacsoraasztalnál ült, amikor remegő térdekkel benyitottam, és azonnal ledobtam magamat egy zöld plüssdíványra. Az érzéketlenségig kimerült voltam, s csak percek múlva vettem észre, hogy Jancsi húga nincs a szobában; még délben elutazott Ungvárra a nagynénjéhez. Faggatásukra, hogy mégis mire lőttem rá, azt mondtam, hogy farkasra, de inkább csak riasztásképpen. Jancsi hökkenten nézett föl, és hűvös kíváncsisággal várta, vajon mit próbálok még hazudni. A hirtelen meleg úgy levágott, hogy elaludtam a díványon, és reggelig nem ébredtem föl. Másnap meg nem tértünk vissza a témára.

 

1945. január eleje Stargardban ért, nem sokkal az összeomlás előtt. Több mint két hete hagytam ott a csapattestemet, és inkább vállaltam a szökéssel járó kockázatot (ami szökés nélkül is megvolt). Akkoriban már a front mögött is annyi volt a hulla, hogy minden kiszámítható valószínűség nélkül botlott beléjük az ember. A hamis papírjaim azonban még így is be tudtak csapni, és olyan függetlennek éreztem magamat, mintha csakugyan detektívtükör takarna. Itt az ágyamban tejüveg ablak mögött élek. Ha a nővér kinyitja a kérésemre, a szemközti gyermekosztály épületére látok. Napok óta figyelem, hogy a látogatók makacsul a főbejáraton akarnak belépni, ami zárva van, s csak hosszas topogás után találnak rá a nővérbejáróra, amit ők is használhatnak. A műtősfiú tegnap kinyitotta a főbejárati ajtót, és egy alig méteres, lepedővel letakart testet gurított ki a gumikerekes tepsin, lezöttyentette a lépcsőn, bezárta az ajtót, a tepsit végigtolta az épület előtti járdán, és bekanyarodott a nővérbejárónál. Azóta is próbálom megérteni ennek az eljárásnak a logikáját. A cél nyilván az lehetne, hogy feltűnés nélkül bonyolítsák le a hulla elszállítását. Vagy éppen azzal, hogy a főbejáraton viszik ki, valamennyire a látvány is megtévesztő lesz, s lehet másra is gondolni? Persze – mire? Stargard ezekben a napokban egyértelműen a körkörös védelemre rendezkedett be, a még szigorúbb statáriumra, s bizonytalannak látszott, hogy újabb szökés nélkül el lehet-e hagyni a várost. Délelőtt tizenegykor azonban még túlságosan is távoli volt egy olyan vállalkozás, amire úgyis csak éjszaka kerülhet sor. A kérdést úgy intéztem el, hogy az éjszaka egy másik állomása lesz az életemnek, ami fölött addig van hatalmam, amíg nem következik be. Térkép szerint majdnem ezer kilométerrel voltunk északabbra, mint Jancsiék falujában; és itt is kifogtam a csontkemény napsütést. A hótakaró alatt a város falusias lett. Jobban földközelbe került minden. Az utcákon, mint a trágyadomb, fölcsapott tetővel gőzölögtek a csatornahálózat aknái, hogy légitámadás esetén oda is be lehessen menekülni. A gótikus Mária-templomtól nem messze ideiglenes eligazító parancsnokság működött, s én holdkóros nemtörődömséggel éppen oda tértem be hírekért. Az épület rendház volt valamikor, de most raktárnak is használták, a zárt belső udvar és folyosók tele voltak lőszeres és élelmiszeres ládákkal. A parancsnokság elsősorban a szövetségesek menekültjeivel foglalkozott. A négy-öt nációból összeverődött katonák fegyelmezett rendetlenséggel tolongtak az épületben, s bizalmatlan bajtársiassággal mustrálták egymást. Még késő délután is itt ácsorogtam, anélkül hogy jobban megnéztek volna; s még próbára se tudtam tenni a hamis papírjaimat. Az emeleti folyosón vártam meg a délután öt órát. Éppen indulni akartam, amikor a szirénaszóval egy időben a dörrenések is felhallatszottak. Még csak a pályaudvart bombázták, de azért így is hamar elnéptelenedett az emelet, s csupán néhányan maradtunk fönt, köztük egy másik magyar, a híradósoktól. A földszinti kerengő fülkenyílásai az emeleten boltozódtak csúcsívvé, és egy kőcsipkés korlát mögött le lehetett nézni az aknaszerű lyukakba. Illetve, csak lehetett valamikor, mert helyszűke miatt ezeket a fülkéket is bedeszkázták, és raktári holmikkal töltötték fel. Vagy az itt megforduló katonák dobálták bele a fölösleges és meggyűlölt cuccaikat. Még női pulóvert is találtam a barnára evődött kapcák között. Egy ilyen fülkenyílás mellett álltunk a híradóssal, de a kölcsönös gyanakvás miatt elég szűkszavúan kérdezgettük egymást. Közben vettem észre az övén egy különleges formájú pisztolytáskát. Amerikai gyártmányú automata volt, s ő már egy sebesültről szedte le, akinek „úgyse sok volt hátra”. Ahogy a korlátnak dőlve forgattam, a tenyerem élével ráütöttem a csőre, hogy a súlyelosztását jobban érzékeljem; de éreztem, hogy ez a mozdulatom nem rögtönzés. Pontosan így, a tenyerem élével pörgettem meg a vaskarikát is gyerekkoromban, és a kezem erre emlékezett vissza. A hirtelen felismerés annyira megzavart, hogy rábámultam a híradósra, s a tenyeremet hátracsúsztattam a csövön. Vigyáztam, hogy a biztosítópöcköt ne érintsem, de úgy látszik, már élesre volt állítva, csak a híradós nem tudott róla. S egy gyors sorozatot lőttem ki. Néhány golyó a dereka mellett csattant a kőpadlóra, onnét a szemközti falba, két hegyi vadász közé. A többi a korlátról csapódott a cuccokba, és megbillentett egy bakancsot. Ha a bombázásban nincs egy kis szünet, valószínűleg fel se tűnik az egész (vagy legalábbis kevésbé, mint egy haldoklónak a mozdulat, amikor lecsatolnak valamit a derekáról, és szó nélkül otthagyják). Így egyszerre én lettem a központ, mindenki odanézett, a géppisztolyomat kezdték rángatni, a híradós meg egy „hülye fasz!” ordítással elrohant. Ugyanakkor kint is elkezdődött a bombázás, most már tényleg közelről. A folyosó pillanatok alatt kiürült. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt a humor meg mulatság ebben a jelenetben (amit kitalálni se lehetett volna jobban). De ha arra gondoltam, hogy még a légópincében is az én néhány pisztolygolyómról beszélnek, csak annál jobban kellett nevetnem. Jobb híján végigpásztáztam a folyosót, de a detonációktól nem lehetett hallani a kattogást.

 

Baden-Baden után még volt néhány napom, amíg a fertőzés első tüneteit észrevettem magamon. A Brecht-színház akkor újította fel Wedekind Ébredő tavasz-át, s a gyermekszereplőket (a főszereplőket) különböző iskolákból verbuválták össze, ami külön is felkeltette a kíváncsiságomat. Homályosan rémlett, hogy olvastam a darabot, talán még a grazi lány idejében, de a történetre alig emlékeztem. S az egyik este átmentem Kelet-Berlinbe. A színházban hűvös volt, többször is megborzongtam, a hangulatos világítás nem pótolta a meleget. De lehet, hogy már a lappangó láz dolgozott bennem. A műsorfüzetben rövid szemelvényeket találtam, a játékkezdésig még volt annyi idő, hogy átfussam őket. Wedekind bevallja, hogy a darab megírása nem okozott neki szórakozást, s a harmadik jelenetig nem is tudta biztosan, hogy miről fog szólni, csak azt, hogy minden jelenetnek valóságos alapja lesz. S csodálkozik, hogy a rejtett humor, amivel átszőtte a darabot, nem talált méltánylásra; s hogy mért nem annak veszik a művét, aminek szánta: „a való élet sugárzó másának”. A darab végén egy álarcos férfi jelenik meg a temetőben, és félbeszakít egy vitát, amit a főszereplő két kamasz folytat: a szerelmes Móric, aki pisztollyal szétloccsantott fejét a hóna alatt tartja; és Menyhért, aki még csak ezután akar öngyilkos lenni. Móric ilyen mérleget készít a halála előtt: „Ha ütni fog az óra, minden erőmből a tejszínhabra gondolok. A tejszínhab nem tartóztat. Megtölt, és mégis kellemes utóíze van.” Az álarcos viszont azzal beszéli le Menyhértet az öngyilkosságról, hogy a szülei éppoly kevéssé halnának bele a halálába, mint mások, s pusztán csak egészségi okokból tombolnának a dühtől. Másrészt a méltóságunkról se feledkezhetünk meg, ami két imaginárius mennyiség, a „kell” és az „akarom” produktuma, s ennek a realitása nem tagadható.

A második felvonás után enyhe hányinger fogott el, s ki kellett mennem az utcára. Az előcsarnok és a kis tér főképp fiatalokkal volt tele, a szereplő diákok iskolatársaival. Egy pillanatra Móric és Menyhért is feltűntek, mind a ketten ballonkabátban, alatta kilátszott az anakronisztikus nadrág és cipő. Az arcuk erősen ki volt festve, a rokonok és barátok majdnem lárvaszerűen hatottak mellettük, s nyilván én is. A Ganymed étterem előtt néhány fekete Volga parkolt a sarkon, mindegyiken merev kis zászló. Biztos valami küldöttség, gondoltam. De legszívesebben a diákszínészekhez mentem volna oda, hogy megkérdezzem: végül is mennyire mennek bele a szerepükbe? Vagy azt, hogy amióta játszanak, pontosan ugyanolyannak tudják-e érezni magukat, mint azelőtt? S hogy szerintük mi a különbség? A makovicai túránk előtt pár nappal tánccal egybekötött ünnepséget rendeztek azt iskolaépületben valamelyik szent emlékére. Nekünk és a ruszin tanítónőnek két összetolt dobogón terítettek asztalt, mintha a szintkülönbséggel a viselkedésünket is meg akarnák szabni. Négy ernyő nélküli lámpa világította meg a zsúfolásig megtelt tantermet, s én folyton úgy éreztem, hogy figyelő pillantások kereszttüzében ülünk. Mondtam is Jancsinak, hogy a szánkó érezhette így magát, amikor körbeálltuk. „Pedig még azon se volt rajta a farkasfejdíszítés”, válaszolta. A szülei azt hitték, hogy ugratjuk egymást, s láthatólag a tanítónőt is zavarba hoztuk. (Jancsi húga nem volt velünk, ő az iskolásoknak rendezett délutáni mulatságon vett részt.) A sirályinvázió napján – anyám szerint – a madarak elég hamar elfészkelődtek az ágakon, s csak alkonyat után fogta el őket a nyugtalanság. Az ebédlőnkkel szemben órákig röpdöstek a gesztenyefán, kiszorították egymást, és helyet cseréltek, mintha az egyik ág jobb lett volna, mint a másik. Először nekünk is gondot okozott, hogy hová ültessük a tanítónőt, aki csak törve beszélt magyarul; végül ő maga húzódott el az asztal végére, és félig hátat fordított nekünk. Erre a harminc-harminckét éves lányra majdnem olyan bántó élességgel tudok visszaemlékezni, mint a vaskarikákra. Arcát kráteressé tették a himlőfoltok, fogai felnyomták az ajkát, szeme azonban annyira szép volt, s a teste is annyira hibátlan, hogy első pillanattól kezdve erős kívánságot ébresztett. Pontosabban, nemcsak viszolygást, hanem a jóvátételnek valamilyen kényszerét is. Jancsival felváltva táncoltattuk. Mikor éjfélkor kis időre lecsavarták a villanyt, éppen a kijáratnál ért bennünket a sötét. Formaságból még fordultunk párat, de utána hamarosan a fűtetlen szertárban találtuk magunkat, a kitömött madarak és ásványok között. Amikor felült az asztalra és hátradőlt, majdnem szertartásos gyengédséggel nyúltunk egymáshoz, s igyekeztünk annyira lelassítani az aktust, hogy még akkor is folytatni tudtuk, mikor már elhallgatott a zene. Akkor tapasztaltam először, hogy egy ilyen elnyújtott szeretkezés milyen elképesztően élessé tudja tenni az ember látását. A haja fölött kiláttam az udvarra. A fáskamra mellett két kikötött ló gőzölgött a rézsút fényben, a szánkó tele volt tartalék demizsonokkal, de a lovak valahogy mégse tartoztak hozzá a szánkóhoz, és a fáskamra is független volt az udvartól. És mégis össze volt bilincselve minden. Később kérdezett valamit ruszinul, amit nem értettem, s mikor már túl hosszú ideig hallgattam, hirtelen megszorított lent, mint egy gyűrű, és síkos csusszantással úgy húzódott hátra, hogy nekinyomódtam a hideg asztalszélnek. Az egyik nap megemlítettem a főorvosnak, hogy milyen darabot néztem meg a kórházba szállításom előtt, mire elnéző mosollyal megkérdezte: „És? Nem nagyon poros?” „Dehogynem!” –válaszoltam nevetve. – „A csodák is megporosodnak”; s vigyáznom kellett, hogy az üvegcső el ne törjön a hátamon.

A darabban, a végkifejlet előtt, valódi avarral szórták fel zsákokból a stilizált-üres színpadot. A kesernyés szag betöltötte a nézőteret, s egy pillanatig olyan természetes volt minden, mintha tényleg bekövetkezett volna, amit eddig láttunk. Majdnem utolsónak hagytam el a nézőteret. A lámpák három fokozatban gyulladtak ki, hogy hangulatosabb legyen az átmenet; de leoltani már nyilván egy kattintással fogják, amikor becsukják utánunk az ajtót. Az ingem nyirkos volt az izzadságtól, s hányinger helyett most enyhe szédülés környékezett. Megkívántam egy pohár Pilsenit, és beültem a Ganymed-be. Annyi vendégük volt aznap, hogy csak a külső teremben kaptam helyet, egy oszlop mögött, ahol már kívülestem a pillantások körén. Akár egy magasleshelyen. Furcsán éreztem magamat. Valahogy nem úgy örültem már a félreeső asztalomnak, mint azelőtt; sőt feszélyezett, hogy az asztalom csakugyan félreesik, és a pincérek rám sem hederítenek. Jó fél óra múlva sikerült csak rendelnem. Amíg a sörömet hozták, átlapoztam egy Volksstimmé-t, amit a székemen felejtett valaki; aztán újra a műsorfüzetet. A címlapon két fényképet tettek egymás mellé: az egyiken Wedekind tizenkilenc éves, a másikon negyvenkettő, fekete álarccal, bottal a kezében, alattuk Palma Vecchio fekvő Vénusz-a; majd a hátlapon egy eszmefuttatás Nyikolaj Ognyev könyvéből, a Kosztya Rjabcev naplójá-ból, ahol a szerkesztőségi körkérdésre a tanuló határozott és egyértelmű választ ad: „Az élet értelme magában az életben van… Aki az élet gyakorlatába behatol, az elméletben is érteni fogja. Különösen vonatkozik ez a mai mozgalmas életünkre, amikor könnyű a társadalmi munkával és politikával kapcsolatba kerülni, s mindenki kedve szerint választhat magának szakmát, amiben előre tud haladni, és örömmel gondolhat rá, hogy valamennyiünket egy élő és megújított elmélet egyesít.” Utána még elszívtam két cigarettát félig, a nyelvem taplószáraz lett a füsttől. S csak akkor kaptam meg az üveg sörömet. A pincér elnézést kért. A másik, nagy teremben külföldi küldöttségnek szolgáltak fel vacsorát, és kollektíve ott voltak elfoglalva. Az asztalomtól csak egy keskeny függönyrésen lehetett a terembe belátni, a díszesen terített asztalnak csak a legvégét láttam, és az ott ülők hátát. Éjfél felé, mintha még mindig valamilyen színpadi jelenet folytatódna, Zseltvay Jancsi lépett ki a függönynyiladékon, mackós lépésekkel végigsöpört az asztalok között, és bement a vécébe. Pár pillanatig semmilyen reflexem nem volt. Késóbb összemarkoltam a cigarettásdobozomat, s az ujjaim között kinyomódott néhány szopóka. Aztán egyszerre érzelmes szorongás fogott el; bár lehet, hogy ebben az este látott darab is belejátszott, pusztán azzal, hogy színház volt, amit két és fél órán keresztül mégis komolyan lehetett venni. S kimentem én is Jancsi után. Már ott állt a csésze előtt, fél vállal onnét fordult az ajtó felé. Erősen meghízott, de az elhúsosodott arc még így is fiatalosan őrizte a régi vonásokat; és a pillantásában is benne volt a hajdani jóindulat és rendíthetetlenség – legfeljebb másképp. Szemöldöke meglepetten húzódott fel, ami a mosoly mimikájának ugyanúgy megfelelhetett, mint valami másnak. „Öregfiú!” – móndta, és percekig csípőre tett kézzel néztük egymást. Én bírtam kevésbé a hallgatást, és megkérdeztem, hogyan került ide. Mutatványnak is beillett, ahogy néhány takarékos mondatban tájékoztatott: háború, csatlakozás a partizánokhoz, szovjet állampolgárság, egyetemi évek Leningrádban, külkereskedelmi főiskola; s most éppen itt, a negyventagú küldöttségnek ő a vezetője. „És te? – kérdezte. – Még mindig körmölsz?” Bizonytalanul bólintottam. Remélve azonban, hogy az asztálomnál tovább folytatjuk a beszélgetést, megpróbáltam fölidézni a régi hangot. „Én igen… Csak a fene tudja, mit. Szerintem vízjeleket írok. – S fölnevettem. – Látod, már az is milyen gyönyörű, hogy így találkoztunk! Emlékszel arra az öregasszonyra a vásárcsarnok előtt?” Ugyanolyan takarékosan válaszolt erre is, mint az előbbi kérdésemre; és egyetlen fontos mozzanatot se hagyott ki. És most ő nevetett fel utána. „Öregfiú!” – mondta, s ahogy barátságosan felém lépett, egy jól irányzott, kemény ütést mért a nyakszirtemre. Hang nélkül buktam le a csésze mellé. Amikor magamhoz tértem, már készen volt bennem a csend, amit azóta is hallok. Tegnap egy félórára eltávolították a hátamból a gennyszívó csövet, s a nővér kitámogatott a folyosóra, hogy pár lépést sétáljak. Neki se lehetett kétsége, hogy ez a séta nem fog többször megismétlődni. A Ganymed-et úgy hagytam el, hogy a függönynyiladéknál megálltam egy pillanatra, és odaintettem Jancsinak, aki az asztalfőn ült. Mosolyogva ő is visszaintett.

Mielőtt visszaindultam volna Nyugat-Berlinbe, rövid sétát tettem még az Alexander Platzon. A tér üres volt, mintha központi rendeletre likvidálták volna a forgalmat, s csak a régi városháza előtt világított egy erős fényű lámpa; mellette ponyvasátor. A csatornaművek emberei dolgoztak az aknában. Stargardi mulasztásomat (ahol elfelejtettem belenézni a fölcsapott tetejű nyílásokba) most még időben pótolhattam. Az akna aljában szintén lámpa égett, s ettől majdnem biztató védettséget kapott a mély lyuk. Lekiáltottam, hogy nincs-e gyufájuk, szeretnék rágyújtani. Visszakiáltottak, hogy másszak le a vaslépcsőn, ha annyira fontos. Két fiatalember guggolt lent keszonsisakban, és egy félig kibontott óriáscsövön dolgoztak. Akkora vágott rés volt rajta, mint egy közepes gránátnyom. A csőben halk surrogással folyt a fekete massza. Tulajdonképpen nem is volt olyan büdös és undorító, mint gondoltam. Egyszerűen fekete volt. Megköszöntem a szívességüket, és elbúcsúztam tőlük, s fél óra múlva már az S-Bahnon ültem. Úgy terveztem, hogy még a hét végén visszautazom Budapestre; de ez elmarad most. Holnap nagyvizit lesz az osztályunkon. Nem hiszem, hogy sok mondanivalóm lehetne a számukra. Mindent számításba véve, itt már csak én lehetek nyugodt meg illetékes, nem az orvosaim.