Ahol a macskák élnek

Egy olyan pontos élet, mint Tóth főkönyvelőé, abban is kimerülhetne, hogy csak azokat az ablakokat hagyja nyitva, amelyeket úgysem lehet becsukni. A gyerekkor meg távoli, mint a zsinegen eleresztett sárkány. A macskák különös kivételt jelentenek az életében, noha ő maga soha nem tartott macskát, pedig egyedül él, és két szobában egy macska bőven elfér, sőt több is. Agglegény, és azok közé tartozik, akiknek a háború most már végképp a tizennégyes háború marad. Így él tehát, macskák nélkül, egy háborúval a háta mögött, holott kettővel kellett megosztania az életét; s ha az ember jobban belegondol, csakugyan, évre év, a fák egyre magasabbak a háza előtt – csak persze, meddig. Kárörömre mindig lehetne ok. Még kamaszkorában volt egy barátja, aki flóberttel lődözte a macskákat. Nem tudta helyeselni ezt a szenvedélyt, viszont a barátságukról sem tudott lemondani, s ez komoly töprengést okozott neki, lelkileg megviselődött. Megesett, hogy titokban követte a barátját, alkonyatkor vagy mikor már teljesen besötétedett, és undorodva megfigyelte a macskavadászat technikáját. Tulajdonképpen annyira egyszerű, hogy muszáj is valami nehézséget közbeiktatni, másképp nem szórakozás, s hiába az eredmény, végül is hasznavehetetlen. Van a macskáknak egy különös tulajdonságuk: a bizalmatlan bizalom. Hogy valójában mi ez, ki tudja. Elfoglalnak egy távoli-közeli őrhelyet, olyan nyugalommal, mintha csak egy világ vége tudná elmozdítani őket, esetleg még dorombolást is hallatnak, mintegy jelezve, hogy a rokonszenv valamilyen minősége e pillanatban belőlük sem hiányzik, majd váratlanul másképp döntenek, s eltűnnek, mintha sosem lettek volna. Sokan állítják, hogy vannak olyan helyek, házak, ahová erővel sem lehet becsalogatni őket, legalábbis nem akkor hajlandók odamerészkedni, amikor mi látjuk – de ez legenda csak.

Amilyen az ő két szobája, valószínűleg száz is akad a kisvárosban, csak éppen hozzá hasonló nem. Az íróasztala mellől egy barokkos homlokzatra és háztetőre nyílik kilátás, kicsit átlósan, két topolyafa között. A nézőszögnek ez a nem túlzott, harmonikus ferdesége, ez a lehiggadt szabálytalanság (persze, az is mihez képest?) – megnyugtatja. Olvas, felnéz, s anélkül hogy a fejét mozdítaná, egy otthonos részletet lát az áttekinthetetlen világból, s biztos lehet benne, hogy ez a látvány indokolatlanul nem változik, ott marad a helyén. Ami nem kis dolog. A világ tele van alattomos réssel, amit legtalálóbban megszakadt folytonosságnak lehetne mondani. Tavaly óta például egy fekete macska látogatja a barokkos ház tetejét, néha nappal is, de inkább estefelé s főképp bizonyos éjszakákon, kiismerhetetlen rendszerességgel. Az ágyából is odalát, s nem kell feltétlenül az íróasztal mellé ülnie a macska kedvéért, bár meglehetősen sokat ül ott, szenvedélyes olvasó, s még olyan könyvekkel is megbirkózik, amelyeket csak homályosan ért. Bízik benne, hogy kíváncsiságát vezérli valami, egyszóval hogy az ösztöneiért nem ő felelős. Ám ez sem életbiztosító érzés – újabban gyakran kerülgetik ilyen gondolatok. Pár napja egy fedéllap nélküli, hiányos könyvet olvas, az antikváriumban akadt a kezébe, és megvette. Sem a szerző, sem a könyv címe nem állapítható meg a példányból, ami egyáltalán nem zavarja, sőt. Egy új könyv már önmagában is felfrissíti a szertartást. Éjszakára elfüggönyözi az ablakot, csak a két felső szárnyat hagyja nyitva, így a szellőztetést is megoldja, és a fákra, a háztetőre is kilát. Nagy csésze tejeskávét készít az ágy mellé, és azt „bolondítja meg” fél deci Zöld Vadász gyomorkeserűvel. Az olvasás koncentrációja igazában akkor kezdődik el, mikor a vállát is mélyebbre süppeszti a párnába, talpát meg nekinyomja a rézágy végének, s az egyik cirádás réztudat befogja a két lábujja közébe. Olyannak érzi magát így, mint egy függőhíd. Most is ezt teszi, majd újra fölkel, átmegy a sötét nappalin, visszasétál a háló- és dolgozószobába, egy pillanatra nekitámaszkodik a szekrénynek. A név hirtelen ugrik be; ahogy egy szúrós gesztenye esik le a fáról, mikor egyáltalán nem számit rá az ember. Kamaszkori barátját csúfolták Walter Buszkónak az „alsóvárosiak”, akik más szenvedélynek hódoltak, mint ő: egyszer lappadtra száradt szamarat bontottak szét, s a halaljából baltával vágták ki a dobnak való bőrt. Buszkó nem vett részt a munkában, mellettük guggolt, egy pocsolyából vizet markolt föl, azt nézegette, s valami olyasmit mondott, hogy a szúnyog fél a víztől, mégis odarakja a petéit. Buszkó később pap lett, belépett a jezsuita rendbe, és St. Paolóba rendelték világi misszióra, ahol egy selyemfonóban kezdett dolgozni munkásként, vagy ahogy ő írta egyszer latinosan, egy filatóriumban. Az ilyen hírek azonban már rég lezuhantak egy aknába, ahonnét évtizedekig nem hallatszott fel hang. Nem mintha most felhallatszanának, csupán egy-két régi dolog átvonul a színen – még így lehetne legjobban jellemezni a helyzetet. S ami marad utánuk, nem annyira a dolgok maguk, hanem a helyük. Nehezen mozdul el a szekrény mellől, de azért félrehúzza a függönyt, és kinéz. A hold éppen csak készülődik a háztető fölött. A könyvben ott folytatja az olvasást, ahová a ceruzáját szórakozottan bedugta, és többször is elolvassa ugyanazt a pár sort: „Az éjszakában fény villan fel: egy deszka megvilágítódik, egy kutya reszket, egy ember tűnődni kezd. Három változata a létnek; s hiábavaló fáradozás, hogy egynek lássuk őket.” Próbál tovább olvasni, de valahogy elkalandoznak a gondolatai, végül lámpát olt, és mozdulatlanul fekszik hanyatt, kitámasztott lábbal. Nem érzi rosszul magát, és tulajdonképpen jól sem. A szokottnál hangosabban dobban a szíve, hallható ütemjelzés a szoba csendjében, megereszkedett heréi ráfeküsznek a lepedőre, kezét maga mellett heverteti, majd belemarkol a lepedőbe. Pillantása újra kitéved az ablakon; a macska napok óta nem mutatkozik. Félig alszik már, mikor még mindig gondolatfoszlányok tévednek be a tudatába; ahogy a hullám dobálja az ismeretlen eredetű uszadék fát. Végül is hol élnek a macskák, amikor nem látjuk őket? Persze, hülye kérdés. Mégis nyugtalanul alszik, még reggel is nyirkos a párnája. A felső ablakon besüt a nap, hasonlít egy hosszan becsúsztatott fénycsőhöz, csupán súrolja, ami útjába esik, viszont biztos lendülettel találja meg a sarokba akasztott világháborús messzelátót, a kopott bőrtokon a rézcsatot. Mint valami diszkrét betörés – talán ilyesmit érez, de pontosan nem tudja megfogalmazni, hogy mi történt.

Ha szép az idő, délutánonként fel szokta keresni a tombános malmot – gyermekkorában hívták így a tömzsi falábakra épített, hajó formára kivágott egykövű malmokat –, s ez már elég messze esik a várostól, és a patak sincs már meg, amelyik a malmot hajtotta. A maga módján mégis él ez a malom, és éppen ezt szereti benne, akár órákat is el tudna itt tölteni. Olyan a fekvése, hogy folyton jár benne egy kis szél, s ha a nyárfasorról elkanyarodik, már akkor megüti a fülét a nyiszorgó-duruzsoló hang. Bizonyára ki lehetne deríteni az okát, csak kérdés, hogy mire kapnánk választ, mert ha belép a romos malomszögletbe, a hang is megszűnik. Amikor Walter Buszkó errefelé vadászott, még működött a malom, a süket Vendel kezelte, s a süket felesége vitte neki az ebédet egy dróttal körbefont agyagedényben. Emlékszik, a két öreg szinte ugyanazon a héten halt meg, mintha összebeszéltek volna. Az ő temetésük után került sor egy sokáig emlegetett fiaskóra. Egy foltos macska volt a főszereplője, lehetett már tizennégy éves, igazi matuzsálem, szomorú, kénsárga szemekkel, de ez a szomorúság kifejezéstelen volt, személytelen, a szőre csomókban hullott. Valószínűleg már akkor is így nézett ki, amikor még folytak az ásatások a malom közelében, a patak túlsó partján, ahol az egykori Alisca város széli építményei után kutattak. Sok lelet került elő, mintha egy zsibárus raktárát sodorta volna idáig valamilyen áradás. Nagy halom embrió formájú ónixkő, phallikus jáspis, teknőcös heverő fejtámlája, széttört kristályserlegek, egy ragacsos üszökbe foglalt mirhakupa, női marhabőr szandál, valamivel távolabb egy majdnem épségben megmaradt Lares-szentély, a házi istenek széttört agyagszobraival: magasra tűzdelt ruhájú, táncoló figurák csizmában, koszorúval a fejükön. Még így széttöredezve is vidám és magabiztos benyomást keltettek. Ha nem is istenek, de legalábbis istenkék, akik tudják és teszik a dolgukat, bármi történjék velük vagy a világgal. Ma ott láthatók a városi múzeumban, valamennyi lelet, a szétszedett és újra összerakott kőszentéllyel együtt. A cloaca szintén a lelőhely közelében húzódott, néhány csonka boltívére akadtak rá, köveit széthordták a századok alatt. A régészek annak idején betemették a kiásott gödröket, csak egy deszkával letakart kisebb akna maradt vissza, az alján újabb keletű, értéktelen csontokkal. Ez még megvolt az ő gyerekkorukban, s Buszkó, ha arra járt, latrinának használta. A szentély helyére hársfát ültettek. Barátja ennek a tövénél várakozott a matuzsálemi macskára, és ő ezúttal sem vadásztársként volt jelen, most is titokban követte a fiút, és a malom mögött bújt meg. Tudott a foltos macskáról, s a zavara azért volt nagyobb a szokottnál, mert Buszkó úgy beszélt róla, mint egy megkímélendő, rezervátumi példányról. A macska az egyik boltív alól bukkant fel, gyors és takarékos mozdulattal, mint egy zsinórpadlásról irányított bábu. A hold megvilágította. A rögtön beirányzott, figyelő testtartás azonnal elárulta, hogy észrevette Buszkót; s volt türelme és nyugalma, hogy még akkor se mozduljon, amikor a puska célba vette. Az éles csattanást követő perceket azonban majdnem lehetetlen értelmesen megmagyarázni. A macska olyan hangot hallatott, mint egy bicskára szúrt labda, csupán nem összelappadt, hanem földobta magát, és egy elképesztően hatalmas ugrást produkált. Nem lehetett tudni, hogy szándékosan-e, mindenesetre a deszkával lefedett akna felé repült, sőt rá is zuhant, legalábbis nem volt ok másra gondolni, mert az egyik deszkavég fölfehérlett a holdfényben; s maga a főkönyvelő is úgy emlékszik, hogy tisztán hallotta a tompa puffanást – az akna aljából. Hogy a macska oda zuhant volna. Buszkó keskeny rést talált két deszkaszál között, az akna azonban üres volt. És semmi nyom (véres nyom) vagy zörej nem árulkodott, hogy a macska továbblopakodott volna. Mindez rettenetes hosszú percekig tartott, a macska feltűnésétől az eltűnése pillanatáig, különösen a főkönyvelő számára, aki még a lövés után sem akarta leleplezni magát, továbbra is a malom mögött lapult. Buszkó bizonyosra vette, hogy egyedül van, és semmi nem tartotta vissza, hogy gátlástalanul adja át magát a dühnek és zavarnak. Nevetséges mániákussággal újra és újra lehasalt, derékig belógatta magát az aknába, motyogva-vakkantva szólította a macskát, majdnemhogy beszélt hozzá. És itt jött közbe egy olyan mozzanat, amiről a főkönyvelő a mai napig úgy érzi, hogy nincs „felhatalmazása” beszélni róla. Tisztában van vele, hogy gyermekes és oktalan ez a titkolódzás, vénasszonyos babona, ahogy még hetvenévesen is hallgatni képes az egészről, ahelyett hogy iróniával gondolna rá, mint az első, ügyetlen szeretkezésre. Mégis, minden okosságánál erősebb, ami ott este megrendítette. A hold a romos malomba is bevilágított. Ismerte jól minden szögletét, a kövek, gerendák és vasak egyszerű és áttekinthetetlen topográfiáját, egy minden célszerű használattól érintetlen tér higgadt rendjét. A magára hagyott pusztulás tud csak ilyen nyugalmat árasztani. Buszkó még az aknánál szólítgatta a macskát, mikor a főkönyvelő nem valamilyen neszre, inkább egy alig észrevehető elmozdulásra lett figyelmes. A foltos macska felpúposított háttal gubbasztott a kövek és vasak között, mereven nézett a kénsárga szemével, ügyet sem vetve a főkönyvelőre, mindenen kívül helyezkedve, mégis a legteljesebben belül. A létezés nullpontján? – de ezek már későbbi okoskodások. Tény, hogy ez a kép rögzült benne úgy, mint illetéktelen bepillantás. Valami idő előtti. S hirtelen olyan vizelési ingere támadt, hogy nem is tudta visszatartani, lélegzet-visszafojtva guggolt, a térdhajlatánál még forrónak érezte a csípős nedvességet, a szandáljába onnét csöpögött le. Azóta százszor is végiggondolta, hogy a macska hogyan tudott olyan észrevétlenül belopakodni a malomba. A kép azonban, amely benne élt, változatlan maradt: a macska már előbb, már eleve ott gubbasztott. És erről nem lehetett beszélni. Megvárta, míg Buszkó visszaindul a nyárfasor felé, és később sem árulta el soha, hogy tanúja volt a fiaskónak, bár a barátja, kicsit kozmetikázva, többször is szóba hozta a felsülését. A portyái viszont attól kezdve ritkultak meg.

Mindennek ötvenhat éve. A főkönyvelő számol vele, hogy van valami abnormális abban, ahogy ezt a históriát felduzzasztotta magában, s hagyta beépülni a normális és praktikus gondolatai közé. Már gondolt rá, hogy egyszer beszél egy orvossal, de utolsó pillanatban mindig letett róla, ugyanis rájött, hogy bármennyire fontos is számára minden mozzanat, ami a rögeszméjéhez kapcsolódik, mégis kétértelmű ez a fontosság. Szégyellné kimondani, félne, hogy kinevetik, s akkor már ő sem tudna őszintén mást tenni, mint velük nevetni.

Mikor nyár végén Marcella felhívja Budapestről, hogy szeretné meglátogatni, váratlanul őt lepik meg olyan érzések, mint a nagyobb utazások előtt. A lány az unokahúga, ötvenhat óta Barcelonában él, egy kis butikja van a Ramblason, a nyár egy hónapját a tengeren tölti, az év többi éjszakáját a butik fölött egy kis ötször négy méteres szobában, a nem sűrűn, de mindig „jó pillanatban” magához engedett új szerelmeivel. Ablaka keskeny udvarra néz, tele virágzó oleanderrel, öreg citromfával. A lombok mögött végleges nyugalommal rajzolódnak ki a fehér boltívek, a függőfolyosó fa mellvédje, a mórosan gazdag cirádák. Az egyik bolthajtás pillérében mohos szikladarabokkal kirakott üreg, benne egy ritkán látható kegyszobor, Szent Iváné, nem is titkolva a kultusz pogány eredetét, a nap- és tűzimádást: a szobor mellett aranyszínű lángnyelv áll őrséget, a lángnyelv tetején sugaras napkorong. Marcella most harmincöt éves. Van egy emléke tizenhét éves korából, egy délután, amelyet együtt töltött a főkönyvelővel. A szülei már elváltak akkor, s az édesanyja valamilyen családi ügyben küldte le a rokonságtól elidegenedett, különc hírében álló testvéréhez. Marcella egész délután félt, s amíg ott volt – végül is a késő esti vonattal utazott vissza Pestre –, folyton ellensúlyozni igyekezett a szorongását. Azelőtt soha nem volt hosszabb ideig egyedül a nagybátyjával, így a kapcsolatuk és beszélgetéseik is ennek megfelelő volt, nem unalmasabb és érdekesebb a szokásos rokoni érintkezésnél. Megragadhatóan semmi különös nem történt, legfeljebb az, ahogyan ez a semmi folyamatosan történt, a vonatindulásig. Marcella kamaszfantáziáját megragadta a „világháborús” távcső. A sarokban lógott akkor is, kiszedte a tokjából, s majdnem egész idő alatt a nyakában tartotta, még teázás közben sem vált meg tőle. A játék, amire bármelyik pillanatban föl lehetett a távcsövet használni, segített közvetlenebbé tenni a modorát, a hangját, azt a rokoni közvetlenséget, ami többször is megbicsaklott, hol az egyikük, hol a másikuk hibájából. „Nem látlak” – mondta például, míg teáztak, s a karszékben hátradőlve a nagybátyjára emelte a távcsövet. A főkönyvelő szembefordult vele, erősen a lencsébe nézett, s közben újra begombolta az ingét, ami – a végérvényesen kitágult lukak miatt – megjósolhatóan hiábavaló volt: a következő percben úgyis kigombolódtak, s valóban rokoni lezserséggel tették szabaddá a fél mellét. „Fordítsd meg” – mondta, és nem vette le a szemét a lencséről. Marcella szót fogadott, s így már valamennyire élessé lehetett tenni egy távoli, kicsire zsugorított arcot. Elég sokáig maradtak így, és egyikük sem kezdeményezte a következő mozdulatot. A tea hűlt. Marcella végül leengedte a távcsövet, foga közé vette az egyik körmét. „Mit csinálsz te azzal a sok évvel, ami mögötted van?” – kérdezte vontatottan, s elpirult, hogy minden átmenet nélkül ilyesmit kérdez. Pedig még világosabban azt szerette volna kérdezni (ha meg tudott volna birkózni a szavak összekeresgélésével), hogy „kivel vagy mivel osztod meg azokat az éveket?”. Megvárták, míg lemegy a nap, akkor indultak el sétálni a nyárfasorba. Az ég kitartóan vörös és lila volt. Marcella halvány rózsaszín ruháján, alul, fehér csipkeszegély tette hangsúlyossá a súrlódó szoknyafodrokat. A főkönyvelő, aki a kárpáti utóvédharcokból sem maradt ki negyvenháromban, mégis ezerkilencszáztizenhétről kezdett mesélni, az olasz frontról, ahová gyerekfejjel került le – s nevetett: „Tizennyolc évesen!” Előbb azonban kisétáltak a tombános malomhoz, melyről Marcella sokat hallott, de még nem látta. Mint mindig, akkor is járt egy kis szél. Megnézték a cloaca boltívének a maradványát, a magasra nőtt gazban alig találták meg. A deszkával fedett gödör rég betemetődött, a főkönyvelő a helyét sem tudta pontosan megmutatni. A szentély emlékfája viszont hatalmasra terebélyesedett közben. Marcella itt ült le, hátát nekivetette a törzsnek. Szoknyáját úgy rendezgette el, mint egy ernyős lebernyeget, a szél aláfújt, visszaejtette. A főkönyvelő összefont karral állt előtte. „Fogalmam sincs, hogy mért jöttél – mondta, s egy ragacsossá gyúrt levelet forgatott az ujjai között. – Megírtam anyádnak, hogy engem nem érdekelnek a végrendeletek. Én magam sem írnék soha. Én ezt nyitva hagyom. Hogyan legyen akaratom, ha egyszer nincs már? És ami egyszer elkésett…” Nem fejezte be; s anélkül hogy Marcellára nézett volna, elindult a malom felé, belépett a romos ajtónyíláson, és a szemközti fal repedésén hajolt ki, onnét nézett vissza. A lány ugyanúgy ült, ahogy otthagyta, szeme elé emelt távcsővel; s valahogy sehogy sem akart tovább alakulni a színpadias jelenet. A főkönyvelő úgy érezte, hogy a legkisebb arcrezdülése ormótlan elmozdulássá nő, fejét duzzadás puffasztja föl, pusztán attól, hogy a távcső rászegeződik. És hogy szólnia kell, ha azt akarja, hogy ismét a régi legyen. „Nem jössz be?” – kiáltott ki. Marcella nem engedte le a távcsövet. „Most nem” – kiáltott vissza.

Rég Barcelonában élt már, mikor szokatlan élességgel felidéződött benne ez a délután. Éppen „honvágyas” hetei voltak, többször is megkereste a rádióján Budapestet, amit különben tudatosan került, továbbcsavarta a keresőt, ha magyar szót hallott. Egy fiatal medikus járt fel hozzá akkoriban, egy córdobai fiú; akár egy mór herceg. Szülei elpusztultak a polgárháborúban, és sokat mesélt a harcokról, amelyeket gyermekként élt át. Marcella meg ötvenhatot mesélte el, olyan részleteket, amelyek végképp ki szoktak maradni a történelemírásból. Így került sor a szovjet tisztre is, aki a Vigadó előtt kiszállt a tankból, és látható rokonszenvvel nyugtatta az odasereglett egyetemistákat, legvégül azzal, hogy ha már megtörténik ilyesmi, utána mindig több a kenyér és a munkaalkalom. Amit viszont nem mesélt el: a nagybátyja ügyetlen történetét az olasz frontról. Akkor már visszatérőben voltak a malomból, és lépéstávolságra lépkedtek egymás mellett. Távolabbról egy kutya követte őket, a nem tisztázott hűség tartózkodásával, amilyenre csak egy kutya képes. Marcella többször is visszafordult, hogy ellenőrizze, a kutya ott van-e még. (Egészen hazáig kísérte őket.) A főkönyvelőt idegesítette a forgolódás, de nem szólt, s valahogy végigmondta a történetet. Nagy köd volt, elszakadt a járőrétől, és egy kiürített, üres faluban töltötte az éjszakát. Ahová benyitott, az orvos háza volt. A rendelőben érthetetlen módon működött a telefon, s találomra felhívott egy számot, a falra akasztott naptárról olvasta le. Olaszul válaszoltak, s így tudta meg, hogy ellenséges területre tévedt. Amíg bátorságot gyűjtött, hogy ismét elhagyja a falut, az asztalon talált vérnyomásmérővel megmérte a vérnyomását, ahogy még a háziorvosuktól látta. És fölírta a naptárlapra az eredményt, a nevét s a dátumot – „1917. november 9-én hajnali ½3-kor, Bosciban”. „Ez egy biztos adat – tette hozzá mosolyogva. – Még ha a ház kiégett, akkor is biztosabb a többinél.” Barcelonában elég különösen hatott ez a sehová nem illő történet; s talán egyedül ott a nyárfasorban jelentett valami mást is, mint amiről szólt. Vagy esetleg ott sem? Lehet, hogy már akkor is másutt hangzott el? Míg a malomnak támaszkodó nagybátyját nézte, tulajdonképpen azért nem ment oda hozzá, mert az a képtelen érzése támadt, hogy szíve abban a pillanatban megáll majd, és a nagybátyjáé is, de nem úgy, hogy meghalnak, hanem egyszerűen megállt szívvel nézik egymást, és nem tudják elszakítani magukat a malomtól. S ez – így visszatekintve és újra felidézve – még ötvenhat borzalmaival is fel tudta venni a versenyt.

Mikor a kisváros állomásán megpillantják most egymást, inkább csak intuícióval döntik el, hogy az a másik „ő lehet”. Húsz éve nem látták egymást. Marcella ruhája pasztelles drapp vászon, fluoreszkáló szálakkal átszőve, mintha permetfinom verejték ütne át rajta. Asszonyosan megállapodott a hangja, a mozdulatai, a vonásai: mint amikor egy hullámzás elült már, s csak annyi érződik, hogy a sima víztükör is a hullámzáshoz tartozik, még annak a záróüteme. S mintha a kettő között nem volna rés. Az Alisca kerthelyiségében ebédelnek. A főkönyvelőt is meglepi, hogy mennyi gavalléros apróságra, figyelmességre emlékeznek még a reflexei. Közben sok mindenről szó esik – család, politika, Spanyolország, utazás, az összezsugorodott világ, a legújabb vallásos mozgalmak, a tudás és ismeret határa, egy most már valóban utolsó háború balesete s még egy csomó téma, gondolattöredék, két fogás közé bemorzsolt, de gazdátlanul ott is hagyott félmondat – egy káprázatosan sikertelen század közhelyei. Csak személyes életük nem került szóba, a minden híradás nélkül eltelt húsz év. Ezt kerülik, és egyáltalán nem látszik, hogy zavarná őket. Ha van intim determinizmus, aminek egy év annyi, mint száz, akkor az ő együttlétüket ez meglehetősen jellemzi. Kisebb séta és kávézás után visszamennek a lakásba, nagyjában akkortájt, amikor annak idején teáztak. „A távcső”, mosolyodik el Marcella. Igazában semmi sem változott a két szobában, sem a mellékhelyiségekben. A könyvek szaporodtak meg. Változatlanul nincs rádió, nincs televízió. S egy kicsit mindenen ugyanaz a por, ami még nem rendetlenség, de nem is „rend”, mely választékosan mindig megsért valami hibátlanabb törvényt. A főkönyvelőtől távol áll az ilyen nemes önkény, a „rend” kifinomult agressziója. Különös, hogy ennek ellenére pontos és rendezett volt az élete, és most is az, sőt sokkal inkább, mint azoké, akik annyira törekszenek rá. Bent a lakásban hamarosan kialakul köztük a húsz év előtti délután önkéntelen utánzása. Az ilyesmire könnyen ráveszi az embert az azonos környezet; hogy hová üljön le, mit vegyen a kezébe, mire milyen megjegyzést tegyen. Marcella a butikjáról mesél – miközben ugyanazokból a csészékből teáznak –, és megemlíti a Szent Iván-kegyszobrot, beszél a tűzimádásról. „Szépen időszerű lett az is” – mondja kesernyésen. A főkönyvelő röviden nevet, s egy folyton félrecsúszó tealevetet igyekszik a csésze szélére kormányozni. „A macskák bezzeg nem sopánkodnak!” – „A macskák?” – „Igen… Hát nem bolondulnak érte? Legszívesebben talán még kölykezni is bele a parázsba kölykeznének. És mégis félnek tőle.” – Nem veszi észre, hogy Buszkó hajdani bölcsködését ismétli meg. Marcella odanéz az ágyra, s megfogja az egyik cirádás réztudat. „Te mért nem tartasz macskát?” – és az enyhén hátradöntött székét nem engedi vissza, cipője orrával tartja az egyensúlyt. Eddig semmilyen hívó mozdulata nem volt, s ez a mostani sem az, a főkönyvelőt mégis ütésszerűen éri, kis verejték ül ki a homlokára. „Tudod, örültem, hogy telefonáltál, de úgy őszintén… úgy most se tudom, hogy mért jöttél” – mormogja. „Honnét tudnánk!” – nevet föl Marcella, és kimegy a fürdőbe. Egy pillanatig vaksin áll az ablaktalan helyiségben. Amikor felgyújtja a villanyt, kutatva nézi az arcát a tükörben, először közelről, aztán eltávolodva. A saját fürdőszobája jut eszébe, a két helyiség közötti távolság és űr s az a minden ésszerűséget meghaladó tény, hogy itt van. És az a napsütés ott! A sétálók tömegétől hullámzó éjszakai Ramblas, a rengeteg virágárus, a madár- és állatkereskedők magasra tornyozott ketrecei, dugig tömve a letargiásan bámuló áruval, félig vakultan a szemükbe tűző műfénytől. Odolos vizet kever, és kiöblíti a száját; közben hallja, hogy a vécéajtó nyílik, csukódik. A szobába visszaérve belelapoz a noteszébe, s megnézi, hogy mikor indul a vonata. A főkönyvelő a vécében mos kezet. A minicsap fölött régies kajütablak, legfeljebb egy gyerekfej fér át rajta. Ezen is odalát a háztetőre, a cserepeket hamvas rétegként vonja be a kicsit már őszies napfény. Csillog a televízióantennán. Valahányszor ráesik a pillantása, mindig újra megállapítja, hogy zavarja az összképet, nem odavaló, meg különben is elbizakodott erőlködés. Ezek azonban már túlságosan is kusza gondolatok. Az igazság az, hogy ő még a távcsövet se veszi kezébe évtizedek óta. Egyszer a fekete macska fél délelőtt ült a kémény tövénél, mint aki kegyesen közszemlére bocsátja magát, de aztán nem is nyújtott többet – mellékesen odadobott alamizsna. És akkor se jutott eszébe a távcső. Marcellának már vállán lóg a szatyra, mikor visszamegy a szobába. „Megvan még a malom?” – kérdezi. A főkönyvelő kis szünet után az íróasztalához lép. „Jó, induljunk” – bólint, s közben odébb tol néhány könyvet. Nem rendet csinál, inkább csak jelzi, hogy az ittléte helyett most a távolléte következik.

Ahogy végigmennek a celtisfás főtéren, mind a kettőjükön érződik valami gépies szordinó, mégsem természetellenes ez, hacsak a szokatlan természetessége miatt nem. Így nincs is értelme, hogy változtassanak rajta, hisz épp azzal tennék kényszeredetté a sétájukat. Mikor kifordulnak a nyárfasorról, a sorrend úgy alakul, hogy Marcella kicsit előbbre kerül, vagyis fordítva helyezkednek el, mint akkor délután. A főkönyvelőben fel se merült korábban, hogy udvariatlanság, ha folyton megelőzi a partnerét – egyszerűen nem szokta meg, hogy valaki mással lépést tartson. Most sem az történik, hogy Marcella lépked gyorsabban, hanem önkéntelenül ő kezd el lassítani, s végül már annyira egymás mögé kerülnek, hogy a lány éppen megtámaszkodik a malom ajtónyílásában, mikor a nagybátyja még csak a hársfa alá ér. Ami valóban a húsz év előtti jelenet fordított utánzása, csupán a szándékosság hiányzik belőle. Mindenesetre jó alkalom, hogy rájátsszanak a véletlenre: Marcella úgy emeli szeméhez a kezét, mintha távcsövet tartana, és hirtelen ötlettel a főkönyvelő is ezt teszi a hársfa mellől. A játék azonban nem vállalható sokáig, el kell ütni egy nevetéssel. Mire a főkönyvelő is odaér a malomhoz, Marcella már bent ül egy keresztgerendán. Nem bánja, hogy a belépéskor nem volt ott senki, így legalább nem kellett kiszolgáltatni az arcát, és ideje is jobban maradt – maga se tudja, mire. Az bizonyos csak, hogy ide kellett jönnie, különben dolgavégezetlenül utazik vissza. És sokkal nyugodtabb egyszerre, mint az itt-tartózkodása óta bármikor. Várakozva ül, hallja a közeledő lépéseket, közben lábát lóbálva tépdesi a bent is sarjadó gazt. Nagybátyja kint áll meg, visszanéz a nyárfasor felé, anélkül, hogy odapillantana rá. Kis idő múlva aztán a csend lesz túl súlyos. Van olyan színpadi szünet, mikor nem az instrukció betartásáról van szó, hanem arról, hogy a szó tényleg abban a pillanatban születik – s Marcella valahogy így szólal meg. „Neked csakugyan van valami a bőröd alatt – mondja, és abbahagyja a tépdesést, helyette a cipőjét nyomkodja a besüppedt kövekhez. – Egész délelőtt törtem a fejemet, hogy mért akarok kijönni ide… még egyszer kijönni… pedig nem akartam többet találkozni veled. Azelőtt se volt különösebb ok rá, hogy találkozzunk, a magad módján mindig kiestél a rokoni hálózatból. De most, hogy anya is meghalt… Apánk meg sose törődött velünk. És el is évül sok minden, az ember kikopik annyi mindenből. Bár én igazán sose voltam boldog… igaz, boldogtalan se. Tudod, mit gondolok? Amikor a messzelátóval néztelek itt, hirtelen jött valami kép, és azóta se tudom, hogy mi. Szerintem te magad se tudod, hogy mit csináltál annyi évig. Vagy hogy most mit csinálsz. Olyan voltál akkor a távcsőben, hogy féltem. Nem tőled. Mintha laknának benned… vagy lakna valaki. Figyelsz rám? Most jobb is, ha nem nézel ide… Az ember tud magáról ezt-azt – hogy csinos, hogy a húsa kemény, és ez még nem beképzeltség. Azt is tudom, hogy az én harmincöt évem nem harmincöt, hanem huszonöt, és ezt így is veszem, mindig visszalopok magamtól néhány évet, és félrerakom… Csak hát ez is csalás – és egy friss nevetést igyekszik erőszakolni magára. – Mint azok az elsüllyesztett atomkukák vagy mi… De mindegy. Ez van. Közben meg eladogatom a különböző frinc-francokat, mert szeretem eladni őket, és elrendezgetni a kirakatot… Ahogy szeretek azzal lefeküdni, akivel jólesik, és valahányszor jól esik. És nem szégyenlem, hogy ez nekem fontos. Az ember minden alkalommal újra bedobja a zsetont… vagy nyelvére veszi az ostyát? És mindig messzebb akar elmenni, még messzebb, a szemed kifordul, ordítasz, és esküdsz rá, hogy ez a legjobb… Mintha egymás karját akarnátok hátrafelé hajlítani. Közösen. Szóval kizsarolni azt az érzést, hogy milyen volna nem egyedül meghalni. És akkor a halál is el lenne intézve. Csak mire lemosakodsz, már világos, hogy milyen messze lehet elmenni… Tavaly ott a Ramblason kinyúlt egy fiatal fiú, aki gyakran járt be hozzám vásárolni – tetszettem neki? vagy csak gyűjtötte a frinc-francokat? Végül is mindegy. Az ilyen már nem tesz hozzá, nem is vesz el belőle. Ott a butikkal szemben esett le a padról a virágosvödrök meg ketrecek mellé. És azok az egymáshoz préselt állatok a drót mögött, a néma szemükkel! Csak mint a golyók, pedig élnek még. Élnek? Persze úgy, hogy mégsem. Vagy a kettő között? Hol? De hát hol? Szerintem itt van valami, amit nem tudunk, és erre találjuk ki a különböző dolgokat, hogy egyszerre nem lesz semmi, elvágták, vége, vagy éppen hogy lesz valami, és ez a koronája mindennek. És ha nem? Ha mégis olyan az egész, mint amikor tényleg egyedül maradsz egy forgóajtóban, és folyton csak azt tudod majd, hogy nem vagy… Mert tudod.” Marcella mindezt színesen, csendesen mondja, olyan kertelés nélkül, ahogy ritkán tudunk megszólalni. A főkönyvelő alig mozdul közben, és minden valóságérzékét elveszíti. Csak később kezd elsápadni. A bőre száraz, ez a korral jár, s most ez a száraz bőr lesz olyan, mint a dob. A furcsa csak az, hogy hiányzik belőle a lámpaláz, pedig érzi, hogy valami hasonló volna indokolt. Ehelyett – és tulajdonképpen ettől sápadt ki – legszívesebben megölné az unokahúgát. Nincs rá értelmes magyarázata, hogy miért, csak az ösztönzése világos és erős, s mást a bíróságon se tudna mondani, legfeljebb azt, hogy „kérem, mindenkiben van olyasmi, amihez nem lehet hozzányúlni, az ember maga se nyúlhat hozzá, mert másnak van fenntartva”. És még mindig háttal áll az ajtónyílásban. Az alacsonyra ereszkedett nap a hársfán verődik át; bentről ugyanakkor folyamatos neszezés hallatszik ki. Végül újra Marcella hangja. „Akkor még nem értettem kamasz fejjel, meg féltem is, de most már nem… Mondd, mi a csudát tudsz te? Mibe ártod magad? Mit akarsz te kizsarolni? Vagy nem is akartál soha?” Mikor a sétát indítványozta otthon, csupán arra gondolt, hogy majd a malomban pihennek meg, és ott várják meg a naplementét – most mégis gyorsan és fegyelmezetten vetkőzni kezd, teljesen rögtönzésszerűen, s utána állig felhúzott térddel visszaül a gerendára. Csak mikor a nagybátyja megfordul, akkor hagyja, hogy a két térde lecsússzon, és kinyissa magát – akár egy keskeny résbe zuhant állókép. És ez elég sokáig kitart. Pillantásuk többször is megváltozik közben, kutató és zavart várakozás keveredik bennük, de legalább annyira a megkönnyebbülés is. A főkönyvelő annyit lép csak előre, hogy odaereszkedhessen Marcella elé, s halkan mond is valamit, de maga sem hallja a saját hangját. Motyogva megismétli: „Pedig nem tudom, hogy mért nem félünk…” – és ez majdnem üresen hangzik most. Marcella viszont épp ettől bátorodik fel, s már mosolyogni is mer. Ahogy magához húzza a nagybátyját, szinte az első pillanattól érzi, hogy képtelen lesz uralkodni magán, noha semmit nem akarna jobban, mint azt, hogy együtt. Úgy ölelik egymást, mintha kapaszkodnának. Kétszer és háromszor bukik át a forró határon, aztán megint újra, még átmenet sincs, csak ájult zsibbadtság és összemosódás. S közben mégis az kísérti, hogy a nagybátyja valami módon másutt is jelen van, nemcsak vele, és ez a száraz, szikár test nemcsak tőle kapja az erejét, hanem orozza valahonnét. Ettől pedig szó szerint féltékeny lesz. Nincs megnevezhető tárgya ennek a féltékenységnek, mégis úgy hat rá, mint egy torokszorítás. Majd hirtelen megint másképp érez – hogy mégis boldog, és semmit sem bánt meg. Kábult és tiszta a feje. Már mind a ketten túl vannak, amikor váratlanul újra elbizonytalanodik: egyszerűen képtelen eldönteni, hogy a nagybátyja őt nézi-e, vagy csupán néz, ahogy könyökölve föléje hajlik. Igaz, még mindig annyira erős benne a feszítő zsibbadtság, hogy az is befolyásolhatja, a mozdulatlanságuk, s hogy még percek múlva sem tudják elengedni egymást, pontosabban, az ő teste nem akar ellazulni, az ágyéka, s bárhogy igyekszik elernyeszteni magát, az tőle függetlenül továbbra is tapad és szorít. Tudja, hogy az ilyesmi nem ismeretlen, de az betegség, ez pedig nem az! – s kis ideig még furcsa öröm is vegyül a nem lankadó szorításba. Felzárkózás? A bevöröslő égaljon nincs elmozdulás: mintha egy szétáradó megszűnés szemlélné magát egy elfogyott, mégis kimeríthetetlen időben. Az ilyen hasonlat vagy érzés alkalmas rá, hogy csábító legyen, sőt még a valósághoz is köze lehet, csak ettől a percek még múlnak. S a levegő hűl. Ők is egyre jobban érzékelik maguk alatt a ferdén besüppedt követ, az elszórt vasakat, a melléjük szoruló gerendaélt, amitől a helyzetük is egyre szerencsétlenebb, és elkerülhetetlenül komikus – ha volna harmadik, akinek a számára az lehetne. Fokozódó rémület ül ki Marcella arcára, hogy minden segítség nélkül így maradnak ott a malomban. Eredmény nélkül? Mert továbbra is bizonytalannak érzi, hogy a nagybátyja honnét, milyen félmosollyal néz rá; bár a hangjában annyi a melegség, amikor megszólal, hogy egyszerre sírni kezd. „Most már várd ki” – mondja a főkönyvelő, és megsimogatja az arcát. S végül is ez oltja ki benne a már fájdalmasan szaggató görcsöt. Egy ideig sír még, aztán szótlanul felöltöznek. Igyekszik távolabb húzódni a nagybátyjától, a ruhájába is így bújik bele, s lopva többször rajta felejti a szemét. De nem szól. A nyárfasoron is így sétálnak végig, egészen hazáig, egyetlen szót sem ejtve arról, ami történt. Otthon megteáznak. Marcella harap valamit, és az esti fél tízessel elutazik. Megkéri a nagybátyját, hogy ne kísérje ki az állomásra; ugyanakkor egy sereg pipereapróságot felejt a fürdőszobában, s a fotelben egy zöld zománcos cigarettacsavaró dóznit, pedig egész idő alatt nem dohányzott.

Aztán elmúlik néhány hónap. A Ramblason még novemberben is nagy a forgalom. A virágosvödrök megfogyatkoznak ugyan, az állatketrecek lakói azonban nem – azok „télállóak”, mondja a Barrio Chino aszfalthumora. Mert bármennyire is kiszolgáltatottak és rövid életűek, mégis a megszüntethetetlenség benyomását keltik, mintha folyton ugyanazok volnának, és ugyanúgy. Az utóbbi időben Marcella még érzékenyebb az ilyen gondolatokra és tűnődésekre. Késő estig ott ül a bizsui között, s mintha kevésbé várakozón bámulna ki az utcára a kirakatban lógó gyöngyök, játék figurák és mobilok rácsán keresztül. Az ismerősei is észreveszik rajta, hogy megváltozott. „Csak nem a honvágy?” – kérdezik, és maga is meglepődik, hogy mennyivel bonyolultabban próbálja érteni ezt a szót, mint azelőtt. Hirtelenjében nem is tud talpraesetten válaszolni. S valahogy többet is iszik. Gyakrabban váltogatja a fiúit. Érzi, hogy kevésbé igényesen válogat, de ösztönösen törekszik is rá, hogy távolabb tartsa magát a „problémás” igényességtől, egyszerűbb higiéniai józansággal bonyolítja az életét. Közben olyan szép és karikás, amilyen hosszú évek óta nem volt. A főkönyvelő életében még ennyi változás sem történt, és nem is történhetik. Tovább vásárolja a könyveket, este továbbra is a felső ablakot hagyja nyitva, az ágya mellé változatlanul odakészíti a „megbolondított” tejeskávét. Marcella ottfelejtett holmijait egy dobozba helyezi, régies vignettával körberagasztja, és az íróasztal alsó fiókjában keres neki helyet. A történteket igyekszik nem bolygatni magában – ahogy egy túlzott közelsége miatt kiesett nevet is a sorsára szokott hagyni. Ha kiesett is, bizonyosan nem végleg, csak mélyebbre süllyedt. Vagy túl pontosan maradt ugyanott, ahol volt, és éppen ez árnyékolja le. Közben a megszokott szórakozásáról sem feledkezik meg – napjában többször is odapillant a barokkos ház tetejére, este sétát tesz arrafelé. Már esős novembervég van, amikor Marcella először kapcsolja be a pult alatt a hősugárzót. Durva szövésű, magas nyakú pulóverben ül, a meleg alulról csap fel, a lába és a combja majdnem felforrósodik, fönt meg borzong. Váratlan sokként hat rá ez az apróság: mintha a hónapok óta tartó tompaságból ébresztené föl. Hazaérkezése óta többször is elhatározta, hogy ír egy lapot a nagybátyjának, de valahogy mindig elmaradt. Néhány üdvözlő sorra gondol, de még ez is azon csúszott el, hogy nem talált megfelelő képeslapot, beszédes képeslapot, amelyhez szó sem kell, csak címzés és aláírás. Ami persze meglehetősen romantikus megoldás, Marcellától elég szokatlan ötlet, az ő esetükben mégse tartja romantikusnak, vagy nem veszi észre, hogy az. Most viszont hirtelen sürgetéssel érzi, hogy nevetséges görcs, ha nem küldi el a lapot. Többnyire késő estig nyitva tart, ezen a napon azonban korábban becsuk, felmegy a lakásába, és órákig ugyanazt a lemezt teszi fel, Vivaldi Négy évszak-át. Erre a mániájára mondta egyszer a córdobai fiú, hogy „ezzel kárpótolja magát a hiányzó ötödikért”. Aztán tíz óra felé lemegy a Ramblasra, kétszer is végigsétál a hosszú sétányon, s amikor újra rákezd az eső, az Asalto utca torkolatánál a Bon-Solban köt ki. Kopott kis drinkbár, majdnem teljesen üres, rajta kívül csak egy fiatal pár a sarokban, a bárpulthoz közelebb egy idősebb házaspár. Marcella a másik sarokban ül le, és nem sürgeti, hogy kiszolgálják, lehunyt szemmel nekitámasztja a fejét a falnak. Később odahozzák a konyakját. A kassza fölött, egy polcon, a tévékészülék a legerősebb fényforrás a helyiségben. Éppen bikaviadalt közvetítenek valahonnét délről; helyesebben nem éppen, mert alig van hét, hogy a corrida hiányozna az adásból. A készülék néma, a küzdelem álomszerű hevességgel zajlik a képernyőn. A kassza melletti asztalkán a tele-pong kisebb képernyője. Üzemel az is, csak játékos híján nem játszik: a katatonszürke mezőben halk pik-pik hanggal röpköd a fehéres pontlabda, ötletszerű röppályán, teljesen indetermináltan. Amilyen halk ez a hang, annyira átható, majdnem engesztelhetetlenül szakad ki az utcazajból, az esősurrogásból. A pult mögött a fiatalember olvas, a fiatal pár egymás lába közé csúsztatott lábbal ül (ahogy zárás után az összecsukható székeket teszik el másnapra), egymásnak döntött homlokkal, kezükben üres pohár. Marcella képtelen felfogni, hogy mi történik vele ezekben a pillanatokban. Keze az ölébe nyomódik, de mozdulatának nincs előzménye. Csinálódik. Éppen csak annyira érintgeti magát, hogy újra és újra összeránduljon, egészen a túlságosan is ismert határig; s közben hol a röpködő pontlabdát, hol a tévéernyőt nézi. Annyit már ő is ért hozzá, hogy észrevegye: a faena utolsó harmadát követi a kamera. A matador kényszeredett forgásra veszi rá a bikát a skarlátszínű mulatával, közben ő maga is zárt lábakkal forog, anélkül, hogy elmozdulna a helyéről. És a végén döf. Nem azonnal húzza ki a kardot, a szarvak fölött még magasabbra homorodik, s egy csuklónyival mélyebbre nyomja a pengét. Ahogy a lámpa alszik ki, a bika úgy bukik le egyből a két első térdére, s a kamerával közel hozott fej állóképbe merevíti az eddigi mozgalmasságot. Lassan oldalára dől a nagy test. Kis idő múlva Marcella keze is visszakerül az asztalra, csak mutatóujját tartja távolabb a többitől, mintha tisztátalan volna. Olyan undort érez, amelyhez még nincs igazán köze; inkább valamilyen homályos gyászhangulathoz. Halálbiztosan tudja, hogy ezekben a pillanatokban így időszerű. A pultnál fizet, s közben egy pillantást vet az öreg házaspárra, akik szemben ülnek a tele-pong képernyőjével – nyilván egész idő alatt azt nézték, nem a tévét, ez valahogy az arcukra van írva. Ez a kép napokig nem megy ki a fejéből; s csak hónapok múlva jut el hozzá a hír, hogy a nagybátyja meghalt. Az íróasztala mellett találtak rá, mikor feltörték az ajtót. Olvasólámpája égett, a félrehúzott függöny résén besütött a nap. Túlzás volna azt mondani, hogy a hír hallatára lelkiismeret-furdalás zuhan rá, annyi azonban tény, hogy szokatlan tompasággal rendül meg. Mintha egy vereségről értesítenék másodszor. Életében először érez olyan felelősséget, amelyről nem tud számot adni. És már tavasz van a Ramblason; csak már nem a régi.