In memoriam revolúció

Egy faág balladája – figyelnek rám? Nagy János vagyok. Egy morzsa. Filozófiát mindig utólag csinálok magamnak, s még marad is belőle a következő alkalomra – legitimitásban nálam nincs hiány. Ha úgy jön kedvem, az esti víkendházak fölött úszom el, mint Chagall bájos kitaszítottjai, különben megszokott tartózkodási helyem: kicsit lejjebb valamivel, mint ahol a sarkantyú szokott pönögni.

Esti szél – tekintsük úgy ezt, mint könnyed helymeghatározást.

Fektetik le a kábeleket az utcánkban, dolgoznak a sírásók, s az elhunytak garmadája – víg, bús, balga, mogorva vegyest, akár egy végtelen galandféreg, amelyet egybegyurmáztak – tekeredik, tekeredik a nagy spulniról. Ezt el tudom nézni naphosszat, anélkül hogy egyetlen blaszfémia ajkamat elhagyná. Szigorúan vallásos és politikai-ideológiai neveltetésem teszi ezt lehetővé. Be vagyok biztosítva mindkét oldalról, ok panaszra nincs. És azzal is tisztában vagyok, hogy az emberi átlagéletkor hetvenöt év (sajnos, kevesebb), s ha ehhez még a feleségemet is hozzászámítom (aki nincs), az övével együtt kijön a csodás históriai százötven év, mely úgymond ajándék és megérdemelt büntetés, másrészt bókolós tiszteletkör a közönyös és pártatlan időnek. Ó, az én regényem, ó, a mi regényünk… De nem fogom elmondani.

Figyelnek rám?

Kiskutyám szeret, a Ragyás. Léniában kedvel pisilni, megy, és húzza maga után a csíkot, mintha a rejtelem vízjeleit tenné láthatóvá. Fölér ez a világ újrafölfedezésével, időnként. Gargantua hugyozása ehhez képest átabota mázolmány. Egész városnegyedet képes bebarangolni, a vízjelével ellátni, amitől egyszerre minden más fénytörést kap, a dolgok kénytelenek szembenézni önmagukkal – s már ez is valami. A katarzis elmarad ugyan, de a lehetőség, hogy lehetett volna, szinte olyan, mint a félúton mellékösvényre tévedt szerelem, ama szép bozótban.

Hajlanak rám az esti fák. Álomredők közt csavarognak a csevegő patakok, a vadkiskacsák megrázzák magukat a parton, és én vagyok az, aki helyettük totyog. Milyen jó a világ! És milyen jók vagyunk valamennyien!

Elnézem soká a böllér kezében a kést. Ő fölöttem lakik, s ezt úgy lehetne még világosabbá tenni, hogy én őalatta lakom. Neki terasza van, nekem alagsorom, így skurc van miközöttünk. A kést holdfényben szereti élesíteni. Ez egy külön szakma, külön kéj és külön elszomorodás a dolgok állása miatt. Eszköz és hivatás bánata mindenen átütközik. Néki meg kell ölnie aztat, ez történelmileg és helyzetileg elkerülhetetlen, s mást mit is tehetne, meg kell találni a benne rejlő szépséget és fölemelőt, avagy néki hasznosat. Így megy előre-hátra a kerék, mely meg nem állhat. Terasza mellvédje ez okból színtiszta fenőkő. Ő maga pedig már eredendően olyan, mintha ki volna fenve, a szája széle, a bajusza (bajuszkötő!), a tagbaszakadt termete, ahogy a hokedlin állva a mellvéd fölé emelkedik. Ha csak kimegy a teraszra, már ő is kaszaéles. Hát még ha álmatagon hozzádörgölődzik a mellvédhez, miközben az esztétikai élvezkedésnek kiszolgáltatott panorámában gyönyörködik! Még élesebb lesz. Azután karjába veszi a disznót, nem újévit, nem év végit, egy közönséges malacot. A város fölött süt a hold. A halk kivégzéseknek bája van. És én félek ilyenkor ott alant, de ámulok is. Mennyi megfontolt aggálytalanság a mozdulatban! És a malac is mennyire tudja, mivel tartozik! Nem kell a zsenge szemfogánál fogva (melyből a veszedelmes agyar nevekedik!) erővel hátrafeszíteni a fejét: önként bámul föl az égre, és a gigánál elhelyezkedő legalkalmasabb puha helyecskét különösebb vita, vallomás, védekezés, kirakatos per nélkül ajánlja fel az elhivatottnak, a gazdájának. De mortibus – sapienti sat. S a hold – a baráti kölcsönfény csodás hajója – tovább emelkedik a határok nélküli éjszakában. Denique, ez az alagsorból is biztatónak fog mutatkozhatni.

De van további strófája a balladának. Dúlt életem során fölneveltem egy apróka lelki gyermeket, aki a keresztség szentségében és polgári meghatározottságaimban a Pavorka nevet kapta. Ő nappal fél és ámul, én éjszaka teszem ugyanazt. Nappal meg sem engedhetném magamnak ezt a lírával, elesettséggel teli luxust, hiszen én vagyok a pénzkereső. Így mintha ketten tennénk ki egyet. A nappal és éjszaka határmezsgyéjén azonban van egy kis rés, amelybe – ha csak rövid időre is – bele lehet bújni. Ez bolondítóan szép és meghitt állapot. Úgy összeolvadunk itt lelki gyermekemmel, mint viasz a kanóccal. És ez több, mint a nappali-éjszakai munkamegosztás. Egyszerre figyelgethetjük egymáson, miként száradnak le rólunk a félelemrügyek, a szorongás-pörsenések. És milyen oktondi túlzás nem hinni, miszerint a rosszból virágzik ki mindig valami jó. (Lévén az eleve jó olyan, hogy úgyis zsákutcába jut, s kénytelen visszasomfordálni valami rosszacska felé.) Csakhogy mindez csupán abban a kicsi résben lehetséges így. Utána vagy én húzom be a farkamat, vagy ő.

Azon estén természetesen én voltam a soros félni, hiszen az estét akkor is éjszaka követte.

Jött fel a hold, mint szokása, jött ki a böllér a teraszra, mint neki is szokása. Karjában az aznapi malac, szájában cigaretta – tán hogy legyen áldozati füst is? Pavorka ilyenkor, éj közeledtekor már menetrendszerűen repdesett át a naiv bambaság és jóhiszeműség ködeibe. Engem azonban még a szokottnál is betegebbé tett az aznapi malac szőkesége és hamvassága. Reszkettem, mint a szemem elé fölborzadt malackocsonya. S ezúttal alig tudtam elképzelni, hogy valahogy is túlélem a spektákulumnak ezt a reprízét. Pavorka viszont tapsolt, mint a guillotine körül lebzselő ténsasszonyok. Csakhogy ez ama napon egyszerűen nem volt elviselhető. Addig erősködtem, míg rávettem Pavorkát, hogy ne maradjunk otthon, menjünk el sétálni. Nyűgösen, de beleegyezett.

Enyhe esti szél – tekintsük ezt most is úgy, mint könnyed helymeghatározást.

Az utca üres volt, a sűrű lombok alá alig szűrődött be holdfény. Pavorkának persze jó volt ez is, nem volt válogatós, ha elfeledkezhetett róla, hogy nappal hogyan derül világosság a jótékony árnyékok helyére. Én viszont éppen hogy elmerültem rémlátomásaimban és ámuldozásaimban; s ebben volt valami végtelenül otthonos és őszintén szívet szorongató. Mennyi rafinált borzalommal van tele még egy üres utca is! Szinte láttam, ahogy a fák közt lesben állnak a plexi álarcos lehetőségek, simogatják a rézgombjukat, megemelik a töküket, ahogy a zavaros csobbanás emeli föl a nyálkás vízigombát. E fekete csodák rajzása majdnem bevette szívemet.

És akkor.

Hogyan, hogy nem, Pavorka a töksötétben beleütközött egy járdára kilógó faágba. Hogy gesztenye volt-e vagy nyírfa – ó, nyírfácska, nyírfácska…! –, képtelenség volt eldönteni. De mindegy is. Arcul verte lelki gyermekemet, és ettől – ő is rendhagyóan – borzadályos módon megijedt. Félni kezdett éjszaka. Sőt annyira feldühödött, hogy egyetlen mozdulattal letépte az ágat, és vadul csapkodni kezdett vele. Futott végig az utcán, és csapkodott. Ripityára ment kerítés, korlát, kuka, a vasrudak meggörbültek, a cementoszlopokat zsákokba lehetett szitálni. Kidőltek a fák, a koronájuk megcsonkult. A művelet tökéletes volt: Cserébe – lombok nem lévén – az utcába is besütött a ledönthetetlen, a kölcsönfényű hold.

Nagy idők tanúi vagyunk, gondoltam. Meg arra, hogy netán mégis lapul valami a régi igazságban, hogy valahány gyermek-ifjú vagyon, azoknak mindegyike egy-egy angyal szívéből kitépett szárnyas démon. És hogy az én lelki gyermekem sem különb.

Majd eljött a reggel. Pavorka – mint valami szép, pünkösdi vihar után – újra a megszokott módon reszketett, és én is tovább fáradoztam, hogy legyek pénzkereső. És az aznap esti ölésre kiszemelt malac már nem is hatott olyan szívszorítóan hamvasnak, szőkének.

Nem is tudom.

A spulni tekeredik tovább.

 

1982

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]