Pardon

Bohumil Hrabalnak

 

Prága egyik külső negyedében találkoztam vele, távol a Moldvától, az ékes vízparti dombtól, ahol nem múló időbe keretezve öli Szent György a sárkányt. Ezekre az utcákra nem futotta a régi történelemből, ezeket az új csinálta magának, a hullafényű neonlámpasorokat, higiénikus kukákat, ahogy ott silbakolnak a házak előtt, hatalmas szénrakásos udvarokat, végükben meghitt lámpású fabódéval, „Iroda” felírással. A félrecsúszott tetejű szennyvizes aknából elégedetten mászik elő illegális ellenőrző útjáról a macska, s mint mindig, most is ugyanaz a hold kölcsönöz neki költői többletet.

Egy feltűnően meleg és moccanatlan nyári este itt tértem be a harmadosztályúnak jelzett negyedosztályú vendéglőbe, hogy elfogyasszam a reggel óta esedékes pilsenit. Nem voltak sokan, annyira mégis, hogy a kedély és otthonosság reményében ne csalódjon a vendég. Duruzsolnak az ember körül, a füst száll, mindenfajta kötelezettség nélkül lehet pillantásunkkal ugyanazokra a szögletekre, arcokra visszatérni, ugyanazokra a cipőtalpakra az asztalok alatt, ahogy karistolják a mozaikkövet. Már túl voltam az első üvegen, mikor az egyik távolabbi asztaltól felállt egy testes férfi, nem túl alacsony, de nem is magas, és elindult felém. Emlékeztetett azokra a ravasz formájú nyúlt-tömzsi hordókra, melyeknek meglepően nagyobb a belűrmérete, mint amilyennek hitelesítené őket egy laikus. Vászonnadrágja lötyögősen csapkodott, mint a cári hivatalnok-tábornokoké, kék rövid ujjú ingére fekete hózentráger rajzolta rá a maga konstruktivista absztraktját. Tartózkodóan biztos mosollyal ült le mellém, és szétterpesztett könyökkel ráejtette kezét az elázott földrészekkel teli abroszra. Tűnődésre nem volt idő, sem ok, igyekeztem én is barátságosan a szemébe mélyedni, bár az is lekötötte figyelmemet, hogy vastag, szőrös karjához képest milyen meghökkentően kicsik és formásak a kezei. Szabályos félhold alakú körmök (látszott, hogy nemcsak vágja, de gonddal reszeli is őket), az ujjbegyek puhán domborúak és érzékiek, ujjai viszont annál katonásabban voltak csontosak és kimértek. Mintha egy nyitott műszeres tok hevert volna előttem, amelybe éppen beraktak minden darabot. Miközben ellenállhatatlanul tovább fokozta a mosolygást, a leborított tartalék poharat maga elé állította, töltött magának, és meglehetősen jó magyarsággal közölte velem, hogy magyar vagyok. Az ilyen ismerkedések első perceiben mindig el lehetünk készülve valamilyen csattanóra – én történetesen nem ezt vártam. De ez egyáltalán nem szegte kedvemet, sőt. Mi lesz a semmiből? – ez mégiscsak izgalmasabb játék. Hamar túl is estünk a csattanó nélküli csattanón. Ehhez annyi tartozott, hogy legalább tíz éve nem beszélt magyarul, s mennyire örül, hogy most teheti. No meg, hogy miből jött rá a miféleségemre. Tulajdonképpen ekkor szerettem meg. Öt év alatt két ízben látta a magyaroktól, hogy a kifutó sör habját nem szopják le, hanem ujjukkal vagy az alátétlapocskával lecsapják. Mikor tisztáztuk, hogy én egyiket se csináltam, hamiskásan megveregette a vállamat – jó, jó, az ő szemét nem lehet félrevezetni, a kezemben azért már benne volt a mozdulat, ne is tagadjam! Mit tehettem, bevallottam, hogy igen. Mély elégedettség ült ki az arcára, mint aki pontosan erre számított. Az ördögi csak az volt az egészben, hogy tényleg magyar vagyok. Utána azt is egyenesbe tettük, hogy majdnem egyidősek vagyunk. Ez időben nem kevés, abban mégis nagyon egyetértettünk, hogy bőven nem elég. Jó volna végre olyasmiket is megélni – a gyerekkort ne említsük, hiába szép az, ha egyszer más törli ki a fenekünket –, ami halálig édes-bús és kívánatos marad.

Nem kellett biztatnom, hogy magától rátaláljon ennek a történetkének a fonalára. Mesélte, hogy pár éve nyugdíjas, és el nem tudja mondani, mennyi új örömben van része – mintha igazában most teljesedne ki az élete. Rákapott a nyúltenyésztésre. S ez egy külön világ. Képzeljem el az emeletes ketrecek sorát, amikor reggel odasüt a nap! A nedves, szimatoló orrokat, ahogy bespékelik magukat a drótháló lukába. Melegedik a szív. És nemcsak az almozás szaga utánozhatatlan, hanem az éjszakai szuszogásuk csendje is, az ébredésük anarchikus kelekótyasága. Itt aztán folyik az élet! Minden zavar nélkül lehet megfigyelni a legtitkosabb mozdulatokat is, akár egy nyitott könyvben. Aztán a szaporodásuk. Ahogy felágaskodik bennük az ösztön, s addig nem nyugszanak a selmák, amíg nem csinálnak valamit. A bakalódásukról regényt lehetne írni. Mert ne higgyük ám, hogy ezek közt nincs gyűlölet, harc, háború, még összeesküvés is van! Kettő összefog öt ellen vagy fordítva, és kész a helyzet. Persze, minden az erőviszonyoktól függ, bár még az is meglehet, hogy a két szívóskodó erősebb, mint az öt, s már-már úgy is néz ki, hogy a végeredmény nem vitás: valamelyik győz, nem igaz? És harsányan fölnevetett. Csakhogy ilyenkor kell ügyesen beavatkozni. Ha a jó gazda észrevesz ilyesmit, szépen átcsoportosítja őket, az egyiket ide, a másikat oda, máskülönben akadozna a minőségi tenyésztés, leromlik a súly. Nem azzal foglalkoznak, ami a dolguk. S főképpen az a szép, hogy mindez egy helyen bonyolódik, nincs rohangálás, utazgatás.

…Van egy szép kertes házam a Moldva partján, csak kinézek az ablakon, és ott vannak kézügyben. Ha valaki, én aztán meg tudom becsülni ezt. Az a rengeteg kihallgatás, vallatás, nyomozás, jegyzőkönyv, amiben eltelt az életem – és örökké úton, mert vagy négy renitens körzet tartozott hozzám… ebbe bele lehetett fáradni. Mikor az ember sose tudja, mi van a függöny mögött, a padláson, pincében – mi van a homlokok mögött! Az ilyen inspektorkodás – ezt a finoman régies, bizonytalan szót használta – előbb-utóbb veszedelmesen megnöveli a gyomorsavat. A sav rágni kezd, az pedig a rák előszobája. S akkor már jöhet a pap is kihallgatásra! Ház körül az öröm, szórakozás, hobbi, egy nyugdíjas már csak így kénytelen gondolkodni. Különben a tarkákat szeretem jobban, fene tudja, mért – talán mert kétes a múltjuk? Ha fölébredek reggel, első dolgom, hogy végigsétálok a ketrecek előtt, és megszámolom őket. Gyerekes aggodalom, mégis szeretem csinálni. Aztán az etetés, itatás, miegymás – ezek rutindolgok, de már ebben is mennyi a szív, ha az ember beleadja. És az a habzsolás! s ahogy egymást tapossák! Nem vagyok vidám, mikor az autó jön, hogy a kihízottakat elszállítsa. Bár azért van ennél jobb üzlet is, van egy helybeli átvevőm, ő csak nyúzottakat, tisztítottakat vesz át, hetenként szállítom neki a szerződéses mennyiséget. Képzelheti, mennyire más dolog ez, az effélében nem is volt tapasztalatom azelőtt, nyugdíjas fejjel kellett kitanulnom. Mint mikor se szó, se beszéd, átrakják az embert egy másik államvédelmi ügyosztályra! – s kinyitotta a harmadik csábító pilsenit. Hát így jártam én is valahogy. Mondhatnám, hogy lelkemre vettem a nyúzás és bontás művészetét. Van fogalma róla, mennyi csínja-bínja van a tetszetős eredménynek? Hogy el lehessen adni, s ne mondják rá, hogy kontár nyúzás és belezés? Nézzen bele egy élenjáró üzlet fagyasztóládájába, utána majd arra is gondol, amire addig nem: ez művészet. A világ akkor lesz egészséges, ha mindenkinek meglesz a maga művészete. Az én nyulaimat meg lehet nézni – ahogy azok ki vannak preparálva! Nem talál azokon egyetlen helytelen flöttyöt sem, olyan a belsejük, mint a hold. Tudja, mosolyodott el, napsütésben szeretem csinálni. Mikor lehúzom a puha bundájukat, azt a kis nedvességet, amit a hús ereszt, az erős nap gyorsan szikkasztja, s akkor a kés hegyével jobban tudok a bunda alá nyúlni, nem csúszik félre. A húsnak olyannak kell maradni, mint a márvány. Az ember öregségére érti meg igazán, hogy mi a művészet.

Nagyjában ennyit mesélt el magáról, s tulajdonképpen mást nem is – csak persze sokkal színesebben, élőbben, felejthetetlenül. Nem is mernék vállalkozni rá, hogy megkíséreljem visszaadni a varázsát; de még annyi év után is olyan, mintha tegnap ültünk volna együtt. Annyira mély benyomást tett rám a lénye, eredetisége, hogy gondolkodás nélkül bontottam föl a negyedik pilsenit. Csak már nem kerülhetett rá sor, hogy kitöltsem, hirtelen az órájára nézett, s fejéhez kapva felugrott. Az üveget feldöntötte. Most már elázott földrészek se voltak az abroszon, csak végtelen tenger. Hatalmas nevetéssel tárta szét a karját, s átölelt.

– Pardon! Elmegy az utolsó villamosom…!

És kisietett a sápadt kék neonderengésbe.

Rég kilépett az ajtón, mikor friss meglepetéssel újra utánanéztem, és nem tudtam megtagadni tőle az elismerést: valahol olvastalak már, szép alak! Különösen az a pardon bűvölt el.

És áttelepedtem a poharammal egy másik szárazföldre.