Bolond utazás

Végleges vázlat Gogol emlékének

 

A múlt század végén figyelemre méltó munka jelent meg Pécsett Ott Károly mérnök és géptervező tollából. A szerzőt a „személyszállítást elősegítő humánus eszközök” tervezésének a kérdése érdekelte, mindenekelőtt a „vaspályán gördülő második otthonunk” ideális megalkotása. A mű helyenként filozofikus érzékenységgel taglalja a témát, s vallásos és politikai meggyőződését sem hallgatja el. „A technikus képzelőerő – írja – nem feledkezhetik meg a testvéri honpolgárok millióiról, kiknek érdekében és méltó boldogulásuk hasznára a számok és törvények önmagukban lélektelen determinizmusából varázsolnak elő olyan szerkezeteket és építményeket, melyek tükrözni képesek a szív, a szem és test Istennek tetsző óhaját.” Könyvéhez Padányi Bíró Mártontól, a termékeny barokk írótól, későbbi veszprémi püspöktől vesz mottót, aki a Habsburg-dinasztiának fenntartás nélküli csodálója volt, s az 1741, évi országgyűlésen talán a legjellegzetesebben fejtette ki a korabeli elgondolást az államról.

(Hetvenhét esztendőnek kell majd még eltelnie, hogy a csecsemő megszülessen, ki az állam elhalását jósolni jött; jóllehet a legkülönfélébb barokk kísérletekkel továbbra sem látszott felhagyni a történelem, végezetül sem.)

Az említett elgondolás szerint az állam olyan épület, melynek tetejét mintegy leemelték, s a vallásos állampolgár felnézvén rá, éppúgy a nyílt eget látja a benne trónoló Üdvözítővel és a neki hódoló égi seregekkel, mint a templomok mennyezetfestményén. „Én tudatlan, együgyű építőmester – olvassuk a választott mottóban – négykontignációs házat építettem, mely háznak első szegletköve, erős és mozdíthatatlan fundamentuma Felségednek szentsége, eleven kövei pedig az egész magyar nemzetnek egyenlő hívséggel és buzgósággal Felséged szeretetire gerjedező szíve. Az első és alsó, következendőképpen a szegletkőhöz és fundamentumhoz legközelebb fekvő kontignáció ezen nemzetnek Felségedhez való hívséges állhatatossága. Ez után onnan feljebb emeltetett második kontignáció Felséged királyi kegyelméből megerősített magyar nemzetnek régi őseitől örökösült nemesi szabadsága és ennek isteni gondviselést hirdető liliomos oszlopa és támasza: Felséged királyi férje. Innen és még feljebb emeltetett harmadik kontignáció a királyi székben ülés avagy a királyi hatalomban, országlásban és dicsőségben való nyugodalom és csendes békesség. Innét pedig már csak a padlásnak tetejére, az egek fölibe vezető nyolc grádicsok adatnak nekünk, s ezeken, mint Jákob lajtorjáján vezet az út a Békesség királya elébe.”

Ott Károly a Magyar Déli Vasút Társaságnál működött szakmai tanácsadóként, s bizonyos iratokból arra lehet következtetni, hogy akkori kocsigyártásunkban nemcsak szerepe volt, de a tervezési munkákban is részt vett – vagy legalábbis könyve szellemével hatott néhány kocsitípus kialakítására. E típusok tartósságáról később magunk is meggyőződhettünk, nem messze Kanizsától, 1946 nyarán. Egy szakaszvezető bajtársunk szülőfaluját akartuk felkeresni Somogyban (ahogy az odavalósiak mondják, Somogyországban) – s véletlenül olyan kocsira szállhattunk fel a szulimáni járáshoz tartozó T.-ben, amely több mint nyolcvanéves volt, két háborút túlélt, s könnyen meglehet, hogy éppen Ott Károly tervezte. A kocsi akkor készülhetett, mikor a síneket lerakták Somogyban. A kanizsai főműhely a felszabadulás után önkéntes munkafelajánlással újította fel május elsejére, miután a mérnöki részleg úgy döntött, hogy valamelyik mellékvonalon biztonságosan járatható, míg a kocsipark veszteségeit nem pótolják. Emlékezetes látványt nyújtott az eldugott megállóhelyen. Az ország jóformán ki se mosakodott még a pusztulásból és vérből, mikor ez a „vaspályán gördülő második otthon” Somogyban megjelent. A Habsburg Birodalom széthullása után Magyarország baromfiudvarrá zsugorodott, tenger helyett itatóvályúval az udvarán. A széthullásért cserébe viszont független lett, rendelkezhetett önálló vágóhíddal, külügyminisztériummal, sóhivatallal, kedve szerint felejthetett és emlékezhetett, s dönthetett szabadon, hogy milyen relikviákat őriz meg a százados függőség idejéből. Ott Károlynak nem volt szerencséje: művét már az első világháború után kivonták a forgalomból. Többször szóba került, hogy valamelyik illetékes múzeum vegye a gondjába, de ez mindig terv maradt. Hosszú ideig a főműhely udvarán vesztegelt, egy félreeső vágányon, s csak annyi kivételezésre méltatták, hogy mikor a vágányt megszüntették, nem szedték fel azt a síndarabot, ahol állt. Így maradt ott egy alig húszméteres vaspályán, tengelyig benőtte a gaz, a talpfákból nem látszott semmi, s késő őszig úgy festett, mintha önként vonná ki magát a sínekkel szabdalt udvar mozgalmasságából – mint a sértettség ipartörténeti emlékműve. Az ősz aztán a zöld szigettel is végzett, a magasra nőtt burjánt lecsapta, láthatóvá tette az elrozsdásodott síneket, küllőket. Később újra átvontatták az udvar sínhálózatára, és szerszámoskocsinak használták, sziesztáztak benne, lányokat fogadtak a fülkéiben, akik előzőleg (egy ugyancsak történelmi időket átélt sezlonon) az irodában szerezték meg a jogot, hogy a hadiüzemnek nyilvánított üzem területére belépjenek, s a maguk módján tiltakozzanak a háború erkölcsei ellen.

Végül 1945 januárjában Knobsdorff Antal nyilas körletvezető lett öngyilkos ebben a kocsiban, miután nem sikerült időben elmenekülnie. Az epizód szervesen kapcsolódik az Ott-féle konstrukcióhoz, így a jelentéktelen körülmények ismertetéséből sem szakítható ki önkényesen. Akkoriban mindennapos volt a razzia. Mindenütt kisebb vagy nagyobb háborús bűnösöket kerestek, s igazában akkor lehetett először lemérni, milyen nagy segítséget jelent a politikai öntudat fejlesztése szempontjából, ha egy „Nyomozzon velünk!” mozgalom a szélesebb tömegeket is bevonja a szervek munkájába. Segít tovább mélyíteni a följelentések morálját, ami egyébként is megfelelt az ország hagyományos jogérzékének: inkább bűnhődjön egy-egy ártatlan (Isten majd helyesbít), mintsem hogy egyetlen igazi bűnös kicsússzon a hálóból (Istenre se lehet mindent áthárítani). Knobsdorffnak sikerült úgy végezni magával, hogy nem a félelem, hanem a saját személyes megalázottsága késztette cselekvésre. A nyilas hatalomátvétel óta Kanizsa kertes negyedében laktak, egy luxus ikervillában. Szomszédjuk időközben elmenekült (közismert közjegyző, aki álnéven elsőnek fordította le a Mein Kampf-ot), s a lakását tárva-nyitva hagyta. A terített asztalon ott penészedett az omlett, a poharakban ecetesedett a bor. A város eleste után Knobsdorffék az ismerőseiknél bujkáltak. Mikor megtudták, hogy a megrongálódott villába senki nem költözött be, egy éjszaka visszalopakodtak néhány értéktárgyért. Alig kezdtek hozzá a pakoláshoz, váratlanul egy dzsip reflektorozott be az utcájukba. Knobsdorff azonnal kiugrott a kertbe, és a kidőlt villanyoszlop üres transzformátoros doboza felé rohant. Az asszony nem követte. Helyette az alvajárók biztonságával átment a közjegyző lakásába, ledobta magáról a ruhát, és befeküdt az egyik vetetlenül hagyott, állott-hideg ágyba. Azokban a napokban egy éjszakára is igénybe vettek emberek elhagyott lakásokat; ő pedig igazolni tudta hamis papírokkal, hogy nem Knobsdorffné, hanem Bárány Emma székesfehérvári menekült. És ez mindenképp jobb megoldásnak látszott, mint a kétes kimenetelű nyugatra szökés. Férje hiába szisszentgetett neki, nem kapott választ. S mint valami kakasülőről (ahol ketten is elfértek volna), egyedül kellett végignéznie a dobozból, ami történt. A dzsipből három bőrkabátos férfi szállt ki, erős fényű zseblámpákkal először az ő lakásukat kutatták át, utána a közjegyző lakrészébe nyitottak be előreszegezett pisztollyal. Mikor kivágódott az ajtó, Knobsdorffné eltökélt sutasággal húzta melle elé a paplan csücskét, majd hasonló sutasággal kibontotta a haját. Percekig ebben a pózban folyt a faggatás, s még az igazolványát is így szedte elő a földön heverő retikülből. Mikor átmentek a szomszédos szobákba, a lámpát úgy hagyták az asztalon, hogy az ágyat világítsa meg. Knobsdorff higgadt kétségbeeséssel meredt a látványra. Felesége kis idő múlva fölkelt, leengedte magáról a kombinét, visszahúzta, kapkodva ismét leengedte, visszabújt az ágyba, aztán néhány perc múlva megint kiugrott, a bugyit is legyűrte, és így takarózott be nyakig. A jelenet úgy hatott, mint egy rossz némafilm, burzsoá detektívtörténet. Mielőtt távoztak volna a bőrkabátosok, egyikük közelebb lépett az ágyhoz, és mondott valamit: Knobsdorff elakadt lélegzettel látta, hogy felesége derékig meztelenül válaszol, s a nyakában lógó bizsukeresztet húzkodja. A vége az lett, hogy a két bőrkabátos távozott. És a lámpa is újra visszakerült az asztalra. Hamarosan olyan szeretkezés tanúja lehetett, amelyben nyoma sem volt enyhítő körülménynek. Még az undorító nyögéseket is hallani vélte. De igazában akkor homályosult el a szeme, mikor a felesége ugyanúgy kezdte ütögetni sarkával a férfi bőrkabátos hátát, egyre gyorsabban és vadabbul, mintha kizárólag erre a boldogságra várt volna. Knobsdorff megértette, hogy az ő további útjuk nem a közös szökés, neki pedig addig kell cselekednie, amíg meg nem virrad. Valamikor a főműhelyben kezdte vasesztergályosként a pályáját, és most is ott kötött ki. A szétbombázott udvaron csodával határos módon maradt épségben a millenniumi kocsi. Erre kapaszkodott föl, s a két ablak között elhelyezett vészfék fogantyújára akasztotta föl magát, az övével. És ez nemcsak azért sikerülhetett, mert feltűnően kis termetű volt, hanem a kocsi sajátos konstrukciója miatt is, a belső tér pöckeinek, gombjainak, fogantyúinak esztétikusan rendhagyó elhelyezése révén. Így történhetett meg, hogy ami a jövőt álmodó Ott számára a szépség és célszerűség ínyenc ötvözetét jelentette, végül azt is lehetővé tette, hogy egy vészfékről lelógó test ne érjen le a padlóra.

Mi, akik a késő délutáni hőségben érkeztünk az állomásra, és megpillantottuk a piros csíkokkal díszített, barnára lakkozott kocsit, csak azt érzékeltük, hogy kivételes és ünnepi látványban van részünk. Bár ez is akkor lett jobban nyilvánvaló, mikor a kanizsai befutott, és a kiégett váróteremből, gránáttölcséres peronról magába nyelte a menekülttáborra emlékeztető tömeget. Ekkor jutottunk csak hozzá, hogy az újjávarázsolt alkotmányt kívülről-belülről alaposabban megcsodáljuk. Ilyenkor főképp a környékről besereglő batyuzók, kofák lepték el az állomást. Indultak Kanizsára, hogy még éjszaka hozzákezdjenek a csereberéhez, s még éjszaka eladják a gazdátlan kúriák és kastélyok maradék értéktárgyait, az elfalazott pincékből, padlásokról lopott ezüstöt, porcelánokat, szemétdombok aljáról előkurkászott óntányérokat vagy az artistakülsejű pesti felvásárlók az ömlesztve áruba bocsátott papírkötegeket, melyeknek java része családi levéltárakból, könyvesszekrényekből került az udvarokra, és tűzgyújtásnál, vécézésnél – ahogy a front hullámzott – a békekötésig semleges pártatlansággal tudta biztosítani az érkező és távozó katonák szükségletét. S még maradt is belőle annyi, hogy az infláció alatt a tojásnál jobban fizetett.

A közvetlen háború utáni idők mindig megejtő módon bizonyítják, hogy milyen erős szálak fűznek az ártatlansághoz, milyen hamar tudunk felejteni és elképesztően nem felejteni. Ebből is látszik, mennyire áttekinthetetlenül családias idők ezek. Itt T.-ben például – a szerencse különös jóvoltából – még alkalmi mutatványban is része volt azoknak, akik nem a kanizsaira, hanem a gamási személyre várakoztak. Olyan mutatványra, mely akaratlanul is azt példázta, hogy egy maga nehézkedésébe és múltjába belesüppedt test végül is mire képes, ha a körülmények úgy hozzák. Talán mi magunk se tudtuk felfogni először a közeledő élmény igazi horderejét, csak akkor, mikor érezni kezdtük, hogy titkos zsilipeket szabadít fel bennünk. Cseprikálovics Borbáláról van szó, arról a se falusias, se városias külsejű, terebélyes nőről, aki az indulás előtti utolsó percekben caplatott be az állomásra, és a három kocsiból álló gamási szerelvényt többször is körbejárta. Két karjáról cekkerek, szatyrok lógtak le, abból a fajtából, melyeket valamikor üzletben vásároltak, de ahogy múlt az idő, s a háború keményedett, egyre jobban szaporodtak rajtuk a házilag eszközölt javítások nyomai, a különböző színű foltok posztóból és bőrből, helyenként megtévesztésig úgy, mintha az eredeti anyaghoz is hozzájutott volna a gazdájuk. Az egyik bőrcekker fogóját a régi háztartásokból sosem hiányzó szilvafőző kondér fogójából alakították ki csekély módosítással. Azonnal érezni lehetett, hogy az ilyen újítások az ő esetében nem csupán véletlenek. Olyan cinkossággal szövődtek bele külső megjelenésébe, hogy még természetesebbé tették a hatalmas arányokat, a templomboltozatos kebleket, a katonai övvel megosztott, duplán domborodó hasat vagy a vízszintes párkányként kidudorodó és hullámzó ülepet, amelyre feszesen simult rá a síkos fényű, zöld műselyem szoknya. S valahogy neki is a millenniumi kocsin akadt meg a szeme, nem a mögéje kapcsolt üres harmadosztályún, ahol kényelmesen lefeküdhetett volna. Pedig biztosan felmérte, hogy a bécsi ízlést tükröző konstrukció lépcsőmegoldása és ajtómérete nem pontosan az, amire egy háborúból kivánszorgott ország olyan utasának van szüksége, amilyen ő. Mégse döntött másképp. A kisegítőnek szánt harmadik kocsit csupán borús tárgyilagossággal szemlélte. Közönséges marhavagon volt, fapadokkal, vaskályhával, számítva a téli fagyokra, ítéletidőre – ami távoli jövő volt még; csak éppen közeledett. Szellőzőablakán ott rozsdásodott a domborúra kinyomott szögesdrót háló, egykori kezekre emlékeztetve, melyek ezzel a naiv ügyeskedéssel próbáltak nagyobb kilátást, több levegőt biztosítani maguknak. Nem csoda, ha az asszonyság is a mi vagonunk mellett kötött ki. Már csak azért sem, mert pontosan ő volt hivatva körénk hozni a kendőzetlen nyíltságot, amire valamennyiünknek szüksége volt.

Megérkezésére azonban még jó másfél órát kellett várni.

Egyelőre épp csak elpöfögött a kanizsai, s mi, akiket az áradat úgy hagyott vissza, mint dagály a csigáit, kagylóit, bőséges idővel rendelkeztünk, hogy a várakozás unalmát képzelgésekkel, figyelgetésekkel töltsük ki, s felkészüljünk egy egészen másfajta eseményre, ami majd végleg megváltoztatja sorsunkat. A puszta tényt, hogy tizenketten maradtunk, pontos véletlennek is érezhettük volna, ha több bennünk a bátorság és kevesebb a nyomorúságos örökség. Ha például egy vadidegen akkor téved közénk, joggal hiheti, hogy a gyér utasforgalomban a háborús vérveszteségnek is része lehet. Az igazság más. Somogy belső vidéke, a dombok és völgyek kietlenül bensőséges harapófogója, ahol a lápos rétek és erdők labirintusában a tatárok ugyanúgy tüzet raktak éjszaka, mint a janicsárok, az észak-olaszországi zsoldosok, az osztrák csendőrök, a német és a szovjet csapatok katonái – a táj, ahová a vicinálisunk indulni készült, mindig is isten háta mögöttinek számított. A marhák itt születtek két fejjel, gyilkolni kizárólag késsel gyilkoltak, s a lápos réteken nőtt egy fekete fű, mely többnapos nemi gerjedelmet okozott. Ezen az aszályos nyáron semmi nem tudott versenyezni a batyuzással és feketézéssel. Ahogy az oszladozó füst üres fénylukakra esett szét, a legkisebb apróság is feltűnőbbé vált, még egy karistoló hang vagy mozdulat is. Nem beszélve a szedett-vedett öltözetek furcsaságairól, a csíkos vánkoshuzatból varrt ingről, a vöröskeresztes gyűjtőperselyből fabrikált csajkáról, a rengeteg szétszórt töltényhüvelyről, széttaposott gyümölcsről, ürülékről, laposra aszott kutyatetemről, eldobált újságokról. A mozdonyitatónál nagy halom címeres kék mozaik hevert, valamelyik kastélyból zsákmányolták, és itt végezte összetörve. Végül minden jelenvalóra rátelepült a csend, a bűz és a bombasérült fákon gubbasztó varjak mozdulatlansága. Mindez úgy hatott, mint egy tűző napon veszteglő vázlat vagy történet, melyet nagy gondossággal hagytak félbe. Mi, a maradék utasok, hasonló hevenyészettséggel bukkantunk elő a füstből hol itt, hol ott, hová éppen sodort bennünket a dagály. Egyelőre (és még elég sokáig) tartózkodó pillantással méregettük egymást, s nem tartottuk szükségesnek, hogy az ilyenkor szokásos nyughatatlansággal pár méterrel errébb vagy arrébb vigyük a cókmókjainkat. Vagy ami gyakoribb, homályos illúzióktól hajtva közelebb húzódjunk egymáshoz. A fölszállást se sürgettük, mindenki maradt a helyén. Egy szétgörbült pad vasvázán idősebb vak férfi ült, és olyan tükrözést produkált a két üvegszemével, hogy a legdrágább velencei tükröt is túlszárnyalta. Később, mikor kevéssé figyeltünk oda, gyakorlott mozdulattal kipöccintette a két üvegszemét, vattával megtörölte őket, s noha teljesen egyformának látszottak, mégis határozottan az egyiket helyezte az egyik szemgödrébe és a másikat a másikba. Egy fiatal anya (valami okból leányanyának néztük, és Orsolya névvel ajándékoztuk meg) a szétomlott peronbüfé előtt pelenkázott. Érződött, hogy egyéni szertartást végez. Fél kezével a csecsemőjét tartotta, a másikkal leemelte nyakáról a szalaggal odaakasztott hajkefét, és tiszta négyszöget sepert a betonon. A külső vágányon közben szovjet szerelvény dübörgött el felcsapott csövű páncéltörőkkel. A katonák csizmájukat csapkodva integettek Orsolyának. De semmi hatást nem értek el. Orsolya újságpapírt, lepedőcsonkot terített a felsepert négyszögre, ahol most a csecsemő csaphatta égnek a kimarjult lábát, és kékülő arccal ordított, míg a szükséges rongyokat az anyja alája nem dugta. Aztán a dübörgés is beleveszett egy miniatűr haza végtelen síkságainak egyikébe. Újra csend volt, vibrált a levegő. Egy tizenötéves-forma kamasz a mozdonyitatónál guggolt (vállán a persely-csajkával), és elmerülten rakosgatott a szénporos salakon. A csempetörmelékből próbált összehozni valamilyen női alakot, s hol kisebbre, hol nagyobbra vette a domborulatokat. Végül a nagyobb mellett döntött. Mikor minden a helyén volt, pipacsfejet nyomott a combok közé, aztán gyorsan félresöpörte a művét, és körülnézett. A forgalmi iroda előtt két feszes feketébe öltözött gyászoló nagyszülő vette közre az unokáját, s nem vették le szemüket az Ott-féle alkotmányról. Ami nem fekete volt rajtuk (a gyöngyház gombos paraszting, az asszony réklijén a lemezes ráncokba szedett vert csipke rüss), kopogós fehéren világított, s szinte pattogzott a keményítőtől. Kisunokájukon a fekete zakó és a félrevasalt élű hosszúnadrág illedelmes farsangra emlékeztetett, noha a gyerek igyekezett megilletődöttségét kiültetni az arcára. A peronon tátongó bombatölcsér mellett a gamási erdőgazdaság selejtvadkilövője ácsorgott, s puskájával a léckorláton fönnakadt újságlapokat piszkálta a gödörbe. (A katonai parancsnokság papírja szerint havi nyolc töltényre volt jogosult, hogy „a háborús sérült nemesvadak” az állományból mielőbb kivonassanak.) Egy angol blúzos vénkisasszony – a pécsi szociális gondozó önkéntes tapasztalatgyűjtője – a latrina földhányása mögött tartotta szemmel a földön bóklászó varjakat, s igyekezett egyre közelebb férkőzni hozzájuk. A persely-csajkás kamasz később abbahagyta a csemperakosgatást, és átment a rakodóbarakkhoz, ahol a betonrámpa szélén járkált le-föl, mintha véget nem érő vizelésre készülne, s csak a megfelelő pillanat hiányozna hozzá. Ormótlan gyalogsági bakancsának csoszogása volt az egyetlen ütemjelzés, ami a fülledt hőségben az időre emlékeztetett.

Mindehhez azt kell hozzávenni, hogy az ilyen kis vidéki állomásokon mindig van egy zug, ahol elbizonytalanodás foghatja el az embert. Többnyire a külső vágányok környéke ez. Néhány lépés, s az utas már zavartalanul bámulhat ki egy tájba, ahol a földek kezdődnek, pontosabban, ahol minden kezdet nélkül is folytatódnak, földek és megint földek, függetlenül attól, van-e beléjük vetve valami, van-e ösvény rajtuk. Táj, amelyből az állomás megpróbálja eltéríteni magát. Ez furcsa érzés. Lelepleződik valami, ami sosem volt eltitkolva. Az utas el is bambulhat, mintha az állomás fontoskodásából egy sokkal fontosabb ürességbe kóstolna bele. Csakhogy üresség-e ez? Vagy éppen a fordítottja? Ilyenkor támad gyanú, hogy talán mégsem lehet ártatlanul utazni. Az ilyen töprenkedés persze már a háborúhoz is hozzátartozhatna, a félelem és gyűlölet eredetéhez, a szeretet, a segítés és boldogítás nagyszabású hazugságaihoz. Mert végre is arról van szó, milyen ügyben utazunk át meg át a földeken. S hogy minek is nevezzük ezt az utazást. Itt, T.-ben olyasmi is hozzátartozott az állomáshoz, amiről nehéz véleményt alkotni, legfeljebb úgy, hogy íme, ez is a térmészet egyik elgondolása. Ahol a legszélső vágány töltéséhez már közvetlenül csatlakozott az előírásos biztonsági földcsík (benőve csalánnal és óriáslapuval) – a töltés lejtője engedelmesen simult bele a szántók és rétek vízszintesébe. Ahogy ez mindig is lenni szokott. Csakhogy itt a biztonsági sáv mellett (pontosan ott, ahol az utazóknak fenntartott vaspálya világa megszűnik) – rendkívül erős sodrású víz folyt; három-négy méter széles rohanó víztükör csillogott. És semmi töltése, semmi martja nem volt ennek a medernek. Teljesen egy szintben áramlott a víz a mozdulatlan réttel, egy szintben a füvek talpával, s láthatólag se kicsapni, se visszahúzódni nem akart, csak belesimulni és ott lenni, ahol van, ahol otthon van, fémesen és egyszerűen és megfejthetetlenül, mint egy mezsgye, mint egy fegyvertelen határvonal. Valószínűleg ettől volt olyan erős és lélegzetelállító ez a kép. Meg attól az érdes-lágy surrogástól (mintha csak magának dudorászna), ahogy szünet nélkül iramlott és maradt.

Hozzávetőleg így festett a parasztporták szérűskertjénél nem nagyobb állomásterület, ahol várakoztunk. S tulajdonképpen örülhettünk is, hogy nem többen verődtünk össze erre az utazásra. Ha nem így történik, aligha alakulhatott volna ki a lenyűgöző légkör, amire ma is szívesen emlékeznénk vissza – ha módunk volna rá. De az indulásnál ezt még nem sejtettük. A lenyűgöző hangulat akkor kezdődött, amikor Cseprikálovics Borbála is feltűnt a láthatáron. Mi ekkor már fönt ültünk a millenniumi kocsin. Igaz, még mindig tartózkodóan méregettük egymást – bár azért új szín is vegyült a feszélyezettségünkbe. Amíg a peronon csellengtünk, nemegyszer magától értetődő természetességgel tudtunk már egymás arcába bámulni, sőt a második pelenkázást kimondottan úgy néztük végig, mintha összeszokott baráti társaság, temetésre vagy lakodalomra összegyűlt família volnánk. Most viszont megszaporodtak a figyelemelterelő köhintések, ruhaigazgatások, orrfújások, a csomagok és a bugyrok számbavétele, a pénztárca ellenőrzése, hogy megvan-e a jegy, aztán a különböző cetlik áttanulmányozása, mintha először látnánk őket, és még soha nem adtuk volna össze azt a nyolc-tíz tételt, melynek a végösszegét – most, hogy végre a helyünkön ülünk – szükségesnek látszik még egyszer bekarikázni, mielőtt visszacsúsztatnánk a tárcánkba. Mert csak ezután kezdődhet el a játék, melynek mindenki szívesen áldozatul esik, aki mögött válogatott szenvedések pokla áll, és még fogalma sincs, mi áll előtte. Agyafúrt találgatósdi ez, hogy ki kicsoda, mit gondolna, ha gumibottal vagy sós vizes kúrával szorítanák beszédre, mit hallgatna el, miről kezdene fecsegni, hogyan leplezné le magát. Ez a játék a legjobb esetben is az ördög találmánya. Ilyenkor derül ki, milyen mocskos a képzeletünk, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az emlékeinknek, a sérelmeknek és csődöknek. A vetkőztetés, amit ilyenkor művelünk, minden képzeletet felülmúl, csak a sajátunkét nem. Nagyjából mindegyik kupéban ugyanaz volt a helyzet (bár az, hogy mindegyikről egyformán jegyezzük fel a jelentéktelen körülmények részleteit, úgyszólván lehetetlen, s muszáj annyival megelégednünk, amennyi adatik). Valami okból a menetirány szerinti első kupéban verődünk össze a leghamarább. Tapogatózva ide botorkált be az üvegszemű férfi, őt követte Orsolya, a csajkás kamasz és végül mi. A középső fülkét a gyászba borult család és az angol blúzos vénkisasszony foglalta el később. A gamási selejtvadkilövő hosszas latolgatás után szintén ide akasztotta be puskáját, de nem ült le, hanem a folyosón sodorta egyik cigarettát a másik után. Akiket viszont senki nem látott fölszállni, a hátsó fülke két utasa volt. Már ott találtuk őket, s arra sem emlékeztünk, hogy a tolongásban fölvillant volna az arcuk. Ami persze semmit nem jelent. Lehet, hogy csak előre biztosították maguknak a különfülkét, s eddig ott aludtak, vagy valami mást csináltak. Bár azt, hogy különösebben összebarátkoztak volna, nem árulta el a viselkedésük. A vásári bohózatok szereplőpárjára hasonlítottak, a Magasra és a Kicsire. Kicsi cigányosan sötét bőrű, égő szemű emberke volt, inas és befejezetlen, mint azok a drótvázas szobrok, melyekre még nem hordták föl a szükséges anyagmennyiséget. Hazugság nélkül lehetett feltételezni róla, hogy Jehovás vándorszónok. A kupé bejárati sarkában bóbiskolt Magas, kirívóan elkülönítve magát az útitársától és meszelőhosszú lábát kicsúsztatva a folyosóra. Sötétbarna öltönye tele volt az évekig szekrénybe préselt ruhák ráncnyomaival, s valamilyen frissen megszerzett hivatalosság benyomását kelthette. Valaki, akiről elképzelhető, hogy szolgálati ügyben utazik, de azért jobb, ha ez homályban marad. Egyedül neki volt olyan tömött aktatáskája, amelyben valóban iratok lehettek, talán még hivatalos titkok is.

És mindeközben – amíg ültünk, és sétálgatva ismerkedtünk az Ott-féle konstrukcióval – végezetül is kizárólag Cseprikálovics Borbálára vártunk. Csak nem tudtunk róla.

Tulajdonképpen nem könnyű leírni egy ilyen szakmai lelkesedéssel újjávarázsolt alkotmányt. A mindössze három fülke nemcsak indokolatlanul díszes volt, hanem meghökkentően magas is, mint egy kápolnabeugró. Az ablak mellett ülve mégis arra csábult az ember, hogy hagyja magát megtéveszteni, s egy századelőt utánzó kávéházra gondoljon, ahol nem hiányoznak a körbefutó tükörtáblák, a kampók és fogantyúk fémkanyarintásai, a vécé halványkékbe játszó porcelán papírtartója, a folyosón diszkréten elhelyezett köpőcsésze. A kocsi másik végében ugyanilyen diszkréten simult bele az ajtószárny és ablak közti sarokba egy sajátos formájú tartály vagy tok, nem szabályos henger, fölfelé kicsit szélesedő, a tetején billentős kupakkal, mely ha nincs rajta, esernyőtartónak lehetett volna nézni, pedig szeméttároló volt, virágmintás öntöttvasból. Volt külön mosdó is, kiegészítve egy bidéhez hasonló rózsaszínű kagylóval. A kagyló aljára komor gót betűkkel volt odapingálva a francia Lajosok könnyed huncutsága: Ich seh’ dich. (Meglehet, hogy az Ott-féle tervből ez hiányzott.) A vécéről egyelőre semmit nem tudtunk még, oda csak jóval az indulás után nyitottunk be, és egy kopasztott gácsért találtunk a mennyezeti lámpára akasztva. Az idő legfeltűnőbben az üléseket borító plüsst kezdte ki, már ahol maradt belőle valami. Vagy már ez a maradék sem az eredeti volt, hanem egy régi-későbbi felújítás maradványa, melyet a mostani felújítás során (háborús plüsshiány?) tapintatból meghagytak. Egyedül a rugózatra fért volna rá a kötözés. De ez elmaradt, a bársonytoldás is jól fedett mindent, és a célnak megfelelt. A fenekünk jelezte ugyan, hol szúr, a kidomborodó rugókat azonban úgy lehetett csusszantani a farcsont mozgatásával, hogy senki útitárs nem vette észre az intim műveletet. És egyáltalán nem látszott, hogy bárki is becsapottnak érezné magát. Mindenki örült, hogy újra járnak a vonatok. A kocsi végre is első osztályú elgondolás volt, tele leleménnyel, melyeket nem lehetett nem értékelni. S ez mindenért kárpótolt. Más vagonokban például megszalonnásodott a levegő ilyen kánikulában, itt egyáltalán nem vagy legalábbis másképp, valószínűleg a rafinált térkihasználás miatt, ami elhitette, hogy elégséges tér áll az utas rendelkezésére. A fülkék ugyanakkor hangfogó faburkolattal voltak ellátva, a széleken rézlemez takarással. Az ablakokra májusi-piros klöplifüggönyök kerültek a felújítás során. A mennyezetet díszítő cirádás fémpántokat már eredetileg úgy helyezték el, mintha sugárkéve formán a lámpa bocsátaná ki őket, illetve a burát rögzítő bronzpersely ovális mélyedése, ahonnét valamikor a császár és király mozaikberakásos arcképe nézett le az utasokra. Ez valószínűleg nem élte túl a viszontagságokat, helyére most egy sokkal személytelenebbül ünnepélyes vörös csillag került, ezüstös keretben. Ha mindehhez hozzávesszük az alváz és a kerekek tekintélyes magasságát, a majdnem csúcsíves tetőszerkezetet, melyet azért gömbölyítettek le, hogy tetszetősebben szegecselhessék rá a forgó lapátokkal ellátott szellőzőkéményeket: fogalmat alkothatunk egy letűnt kor nem mindennapos erőfeszítéséről. Igaz ugyan, hogy a lámpaburát mi csak az ülésre felállva tudtuk kiakasztani, és a magasra tervezett lépcsőkön is úgy kellett fölmenni, hogy közben a felhúzódott térd odaszorult az áll alá, és a nadrág is kínosan berántódott a farvágásba – mégsem valószínű, hogy ez mindig így volt. Egykorú rajzok és fotók nyomán tudjuk, hogy ezek a magas lépcsőjű konstrukciók mindenekelőtt bizonyos rítust és tekintélyt tartottak szem előtt, nem a szeleverdi használat szempontjait, hanem – mint a mi kocsink esetében is – a felszállás előkészületének és végrehajtásának a méltóságát. És ennek megvoltak a feltételei. Gondoljunk csak egy ugyanebből a korból való pipagyújtó és -tisztító készletre. Vagy lépjünk be egy korabeli szivattyútelep gépházába. Meg fogunk esküdni rá, hogy soha ilyen óriási lendkerekeket nem láttunk, ilyen hűvös és mégis barátságos acélcsuklókat, tolattyúkat, körbepörgő szelepzárókat, nyugodt buggyanással hullámzó olajfogó tányérokat és hatalmas öntöttvas köpenyt, melybe éppen beleillik a lendkerék, és majdnem el is takarja a felét, mint egy öl, hogy ami olaj felfröcskölődik, ennek a falára csapódjon, mintha a kerék minden fordulattal meghágná és megtermékenyítené a gépkolosszust – nos, a lépcsőknek az ilyen gépházakban is kivételes a szerepük. A kevésbé fontos helyeket létrán lehet megközelíteni (mint a mi vagonunk fékezőfülkéjét), másutt viszont már lépcsőt találunk, melyeken nem lehet szeleverdin rohangálni. És nagyon is megfontoltan tervezték őket magasra. A megoldást azok a gumikerekes pótlépcsők jelentették, melyeket ha odatoltak a géptest lépcsői alá, a főgépésznek semmilyen végleges mozdulatra nem volt szüksége, hogy megközelítse a legfontosabb centrumokat (mint mi a minden igényt kielégítő kupénkat): a pótlépcső pontos eleganciával illeszkedett oda, ahová kell. Mi már nem emlékezhetünk rá, de egészen bizonyos, hogy valamikor a mi kocsinkhoz is ilyen gumikerekes pótlépcsők álltak rendelkezésre az állomásokon; és a fülkebejáratok mellől sem hiányzott a bronzveretes fémtok, benne a lámpabura-kiakasztó rúddal, hogy ne kelljen az ülésre felállni.

Persze kérdés, nem nyereség-e a hiányuk.

E pillanatban azonban más hiány foglalkoztatott bennünket: még a mozdonyunk se futott be Szulimán felől, az állomásfőnök hiába sürgette.

Vagy talán maga Cseprikálovics Borbála rendezte így az eseményeket?

Egy idő múlva minden lehetségesnek látszott.

Csak mikor feltűnt az alakja a távolban, akkor zökkent vissza a világ a maga kerékvágásába. A termetes asszonyság a falu felől vágott át a roncsokkal telehordott réten. A roncsok között kiégett tank is akadt, több kisebb méretű ágyú, elképesztő mennyiségű terepszínű karosszéria, rozsdás lavór, salgótarjáni konyhatűzhely, kaszárnyai vaságyak, serblik, kifordult belű díványok, fölszakított matracok. A rét távoli sarkában cigányok sátoroztak, gajdoló énekük az állomásig elhallatszott. A roncsoknak ez a bősége két éve még az egyetemes végpusztulás látomását idézte volna, most úgy hatott, mint egy ártatlanra lopott végkiárusítás, abban a biztos tudatban, hogy a raktárakat újra feltölti a szorgalom és a nemzetközi segélyakció. Cseprikálovics Borbála se gyorsan, se lassan csörtetett a roncstemető közepén, megfontoltan billegett a cekkereivel, mint az egyetlen biztató motor a napverte tájban. Volt valami bibliai ebben a rendíthetetlen csörtetésben. S ekkor bennünk is nyílni kezdett a zsilip, mozdulni és szivárogni akart. Olyanformán lettünk kíváncsiak és éhesek, mint akik ott indulnak felfedező útra, ahol nincs szükség tolmácsra, hiszen otthon vannak, még ha nehéz is kikeresni a térképen, hogy igazában hol, vagy ha mégis, akkor mért éppen ott és nem arrébb, noha sehol másutt nem jöhetnének szóba.

Mi éppen szemben ültünk Orsolyával, s végre zavartalanul merülhettünk el ennek a rejtelmesen zárkózott arcnak a figyelgetésébe – mert arra csábított. Arcára rá volt írva az alföldi tájszólás, bár nem egyértelműen, mert a szemvágása a madocsai besenyőkére emlékeztetett, akiket egy hasonló utazás alkalmával ismertünk meg, mikor harctéri szakaszvezető bajtársunk rokonságát kerestük arrafelé, sikertelenül. Ugyanis azok közé a megszállottak közé tartozunk, akik képtelenek egy szerelem vagy barátság vagy akár egy találkozás végére közömbös pontot tenni, s ez okból folytonos várakozásban telik az életük. A találkozásoknak ezek a kalandorai meg vannak győződve róla, hogy még egy futó emléket is cipelni kell, mint egy virágszirmot vagy szögeszsákot, és hiú reménykedés úgy odafeküdni a dolgok combja közé, hogy azzal vége is: utána majd úgyis összecsukódnak, mint este a virág. Ördögi-angyali praktika az, hogy soha semmi nem csukódik össze, ami egyszer hajlandó volt szétnyílni. Orsolya bennünk már az első pelenkázás alatt gyanút ébresztett. Az emlékezetes madocsai megérkezésünk az első békésebb kenyérünneppel esett össze. Takarékossági okból hiányzott ugyan a hagyományos szekérnyi óriás cipó, a buján tarajosodó gyürkékkel, ez azonban nem akadályozta meg a fekete ruhás hadiözvegyek dalárdáját, hogy a nemrég kivégzett nagygazda portáján, a monstrum sertéshizlaló tetején ne rendezzenek be alkalmi színpadot. A tanácstitkár onnét mondott beszédet, a gyerekek verseket szavaltak, politikai rigmusokat skandáltak, az özvegyek a református kántor haladó szerzeményeit énekelték. A hallgatók között mindjárt az előadás kezdetén feltűnt nekünk egy fiatal lány. Öltözetéről nem lehetett eldönteni, hogy különc gyászruha-e, vagy csak a szegénység varratta vele. A felső rész arannyal átszőtt, ünnepi kombinéanyagnak látszott, az alsó bő volt, és világoskék, mint a legendák állapotos szüzeinek a szoknyája. Amikor közelebb férkőztünk hozzá, többen figyelmeztettek, hogy egyetlen szót sem tud magyarul, az egyik pesti menekültcsoporttal érkezett a faluba, akiket kibombáztak, s még az ostrom előtt vonatra tudtak ülni. Aztán ott ragadt Madocsán, besegített a templomi orgonálásba, és kitanulta a fejést. Gondoltak rá, hogy esetleg lengyel, valamilyen Báthory korabeli beütéssel, de ennek ellentmondott, hogy azok a lengyelek, akik a nácik elől Magyarországra menekültek, feltűnően gyorsan megtanultak magyarul. A rejtélyt növelte, hogy a lány valamilyen soha nem hallott virágnyelven szólalt meg, ha egyáltalán megszólalt. Természetesen papírjai sem voltak, vagy elvesztek, vagy csak úgy tett, mintha elvesztek volna. Pontosan ez sem derült ki. A rendőrség meg elnézte neki, mert csendes elmeháborodottnak nyilvánították. A kenyér ünnepét sötétedéskor vad mulatozás követte, ami eltartott hajnalig. Bár amennyire féktelen volt, ugyanannyira gyermekesnek is lehetett érezni a patakzó röhögéseket, verejtéket, az elmaradhatatlan alkalmi vért. Éjfélkor, mikor a falu elsőnek hazatért frontkatonája a templomtoronyból leugrott a tűzoltók kifeszített ponyvájába, megkongatták a harangot. A falu besenyő ivadékai mindig is híresek voltak a lovaikról, ez volt a bolondériájuk, képesek voltak a földjüket elherdálni két párba illő nóniuszért, csak azért, hogy vasárnap délelőtt dobott gyeplővel robogjanak végig a főutcán, s még ha árokba fordultak is, a következő vasárnap begipszelt karral-lábbal újra ott vánszorogtak a nagyrét szélén, a monyasokat hágni biztatták – mire a pap kiprédikálta őket. A pap felesége lizoformos vízzel mosta fel utánuk az iroda előszobáját, de ez sem segített, alkonyatkor kötőféken fölvezetett lovakkal jelentek meg újra, és kegyes zsoltárral tartottak bűnbánatot. Tartogatott a kenyérünnep más meglepetést is. A falu néhány katolikus hívője egy rövid műsorban tüntető lelkesedéssel emlékezett meg a helybeli születésű Hercegi Imréről, az ország új „kisszentjéről”, aki gyógyíthatatlan betegségét arra használta fel, hogy naplójában a hívő diák alakját megrajzolja. Az egykori parancsteljesítő kislevente papneveldei tanulóként halt meg, tizenhét évesen. Halálát és nimbuszát a háborús sajtó is igyekezett kihasználni a maga céljaira: a temetésére kivezényelt leventezenekarral egy irredenta indulót játszattak el záróaktusként. Később színes nyomatú képével árasztották el az országot, tömegesen küldték ki a frontra is. Különösen nagy adag jutott a 2. kerékpáros zászlóaljnak, mely éppen az ő megyéjük kátyús útjain kapott gyorsított kiképzést, hogy az oroszországi útviszonyok mellett is kellő sebességgel tudják tolni a kerékpárt. A kenyérünnep éjszakáján néhány legény azt a levente-spartakiádot is fölemlegette, ahol Hercegi Imre negyedik lett a mezei kerékpárversenyen. A beszélgetés akkor fajult verekedéssé, mikor a református kántor fia is beleszólt. Ez a különc és öntudatos fiatalember többnyire mindenkit dühbe hozott, s láthatólag egy új Madocsát képviselt már. Az Ószövetséget úgy fújta, mint a dunántúli hitvitázó ősök, elemista korában egy elfalazott padláson ő etette a börtönből hazaszökött legényt, aki szerelemből ölt; később meg, a harcok alatt, légpuskával fartövön lőtt egy hugyozó SS-tisztet a kacsaúsztatónál. Mikor változott a front, a náluk kvártélyozó szovjet őrmestertől visszalopta a tenyérnyi Doxa órát, melyet az apja ijedtében nekiajándékozott, majd megint visszalopta a zubbonyzsebbe – csakugyan ajándékként. (Előző napokban ő kapott az őrmestertől egy kirgiz tőrt.) Most pedig, a kenyérünnepen, ő szedte rímbe a politikai rigmusokat. Mindennek őnála ideológiai megalapozottsága is volt. Már hajnalodott, mikor részegen odaült mellénk, s majdnem egy óra hosszat beszélt arról, hogy az államot és családot meg kell szüntetni, vissza kell foglalni a réteket, véget kell vetni az erdők kiirtásának, az állatok leölésének, kötelezővé kell tenni a vegetarianizmust, büntetés terhe mellett be kell vezetni a szabadságot, hogy a szerelem semmi más ne lehessen, csak öröm. Látnoki hévvel beszélt egy „besenyő” fedőnevű titkos szövetkezésről, mely a „herélt agyú öregeket” addig tartja majd ellenőrzés alatt, míg végképp föl nem hagynak az „erőszakos történelmi szarságokkal”. Beszélt egy rettenetesen kívánatos világról, aztán magyarázkodás nélkül elvonult a levelesszín mögé a különös öltözetű lánnyal (aki egy pillanatig nem vette le róla a szemét). Ezekben a hajnali órákban már csakugyan eluralkodott a paradicsomi ártatlanság. Nyilván rajtuk is, mert a legkevésbé sem zavarta őket, hogy féktelen szeretkezésüknek irigy tanúi lehetnek. De hát ekkor már a falu se besenyő falu volt, se parasztpárti, se kommunista, az egyházi pártok se gyűjthettek volna szavazatot, sem az erénycsőszök, egyszerűen csak egy szétroncsolt, nagy, egészséges test volt a rózsaszínű derengésben. A harcok során megritkult állatállomány most kezdett ébredezni. Az átizzadt kabátok, gatyák, csizmák, pruszlikok ott hevertek a tornácokon, régi gabonásládákon, szuszékokon, göcsörtfából faragott kisszékeken, ahogy a mulatság után odadobták őket. A muskátlival elbarikádozott ablakmélyedésekből kihallatszott a hortyogás, a templomtéri hangosbemondó hangszóróján galambok tülekedtek. A kivégzett nagygazda galambjai.

Vajon lehet, hogy Orsolya azonos ezzel a madocsai lánnyal?

Ugyanis ha kérdeztük, ugyanúgy nem szólt semmit; bár az is igaz, hogy madárnyelven sem. Kizárólag mosolygott csak, aztán még kedvesebben mosolygott. Mint akit légnyomás ítélt szótlanságra. A csecsemője viszont épp három hónapos lehetett, s mikor utánaszámoltunk, muszáj volt arra gondolni, hogy a gyerek ott fogant meg a levelesszín mögött. De igazában ezt sem akartuk biztosra venni – túlságosan is zavaros és boros éjszaka volt az. Meg talán féltünk is, hogy váratlanul beleszeretünk… s akkor, ki tudja. A hirtelen, vad érzés esetleg megbocsáthatatlanul térít el feladatunktól – amire egyszerűen nem mertünk gondolni. Már amúgy is tépett és eszelős év állt mögöttünk, a csalódások és reménységek éve. Hosszas nyomozási hercehurcák után derült ki, hogy szakaszvezető bajtársunk faluja nem azonos a Vas és Baranya megyei Szenteskúttal, sem azzal a három-négy pusztával, melyeket századokig így hívtak, s csak a felszabadulás után keresztelték őket Szabadkútra. Háborúk után egyébként sem könnyű eligazodni a megváltozott tájak, arcok és értesülések között. A kanizsai felvilágosító azt tanácsolta, a kalauzoknál érdeklődjünk, mert Somogyban még mindig vannak falvak, melyeket az odavalósiak nem a hivatalos nevükön emlegetnek, s hogy „ez már a török időkben is így volt, szaki, az ember felgyűri a gallért, szemére húzza a kalapot”. Mindez mégsem lehet ok, hogy akár a falu, akár a szakaszvezető létezésében kételkedjünk… Még ha a rossz pillanatok annyira csábítottak is rá. Olyasmi ez, mintha ledarált emlékeket mángorolnának belénk, a szánkon meg ki akarna jönni valami lélek, még akkor is, ha csak egy kenyérzsák aljáról előkapart sajthéj úszik a tetején. Mondják, az ilyen robajlások idején a nyelvünket is kiköpnénk, hogy ne telepedjen ránk a sárból dagasztott felhő, és igaza csak annak legyen, amit nem sikerült a gödörbe belesöpörni, ami ott maradt az ünnepi palacsintasütőn – hátha kikelnek tőle a rőzsébe dugott tojások, mielőtt a róka felfalná…

Lehetséges, hogy ilyen érzelmes bombasztokat akartunk mondani egymásnak ott a fülkében? Csak még mindig a feszélyezettség nem engedte?

Elég volt azonban az ablakon kinézni: Cseprikálovics Borbála rendíthetetlen nyugalommal jött és közeledett a cekkereivel. És ez bátorságot adott az elhatározásunkhoz, hogy átüljünk a vak útitársunk mellé, megszorítsuk bizalmasan a térdét, s legalább rögtönzött közvetítés formájában tudósítsuk őt is, hogy mozdonyunk ugyan nincs, de nem is indulhatunk el addig, míg a tizenharmadik utas meg nem érkezik…

Nem rajtunk múlt, hogy nem azt sikerült mondanunk, amit szándékoztunk, sőt egyáltalán nem azt – de ezt csak a helyzet rendkívülisége, kocsink lefegyverző patinája okozhatta.

Meg hát – nehéz is nem személyesen gondolni ezekre a dolgokra.

Mert mondhattuk volna például azt is, hogy uram, pokoli lehet magának! Mégsem igazságos, hogy csak mi látunk, maga meg nem! Hiszen azt se láthatja, milyen gyönyörű páholyba csöppentünk bele! Igen, mesélik, voltak fogolytáborok, ahol senki más, csak nő, mind kopaszra nyírva… Az ilyesmit nem lehet máskor kitalálni, csak karácsony napján, és az egészet odarakni egy férfifogolytábor karácsonyfája alá. Csakhogy nem ez történt. Már attól szédülni tetszene, ha ebben a kupéban körülnézne. Tudja, hány példányban látjuk itt magát? Ötben. Ezek miatt a ravasz tükrök miatt. Még ha egyedül utazna, akkor sem utazna egyedül, valaki mindig ott ül a közelben, ha senki nem néz magára, akkor is biztos lehet, hogy fáradhatatlanul figyelik. És hála, hogy ezt is megértük. Mert most vége lesz a magánynak! Mi pacifisták vagyunk, uram, bennünket nem érdekelnek a vágóhidak. A frontról azzal jöttünk haza, hogy végre megnézzük: mért romlik el mindig az a bálvány nagy kakukkos óra! Magának mondjuk ezt, aki biztos többet tud, az ember nem ok nélkül szabadul meg a szeme világától. Pedig azért mégis látnia kellene. A rétet, ahová kilátunk. Ennyi roncsot csak úgy lehet összekaparni, ha mindenki komolyan veszi: ki a szarral, emberek, vágjuk meg a kenyeret tiszta bajonettel, a zaccot meg köpjük ki! És látnia kellene a tizenharmadik utasunkat, aki most közeledik! Azt a termérdek cekkert! Micsoda lehetőségek! Micsoda reménykedések! Mióta átléptük a Kárpátokat, és a házunk helyén gödröt találtunk, egyfolytában lázban vagyunk. Olyan beintés volt ez, amit nem lehet félretolni. Az Isten akkor is gondoskodik otthon, ha másutt vagyunk elfoglalva. Fönt Pomerániában nagy családi lepedőket fújt a szél a hátsó kertekben. De ahogy csattogni tudtak azok a csontkeményre fagyott vitorlák! Éjszaka, mikor az ember kimegy kicsit, hogy egyedül maradjon a csillagokkal, vagy megpróbáljon hányni… De a csillagok is mások az ilyen ismeretlen hátsó udvarok fölött. Amerre utaztunk, a kertekről azóta kétszer olvadt le a hó. Másutt már többször is. Pencum? Voronyezs? Mesebeli, hogy mi a kakukkot kerestük ott. Ilyenkor lehet gondolni rá, hogy esetleg a szakaszvezető barátunk is fantom. Ahol összetalálkoztunk, többnyire nem szokott rajta lenni a térképen. Valahol, két hely között. Három órát láttuk egymást életünkben, de abba minden fontos belefért. Két tábori motorkerékpár találkozik össze, robognak a megfagyott tanknyomokban, egyikből a másikba, közben beesteledik, a hó világít, a torkolattüzektől összefröcskölődik az éjszaka, s valahányszor egy becsapódás megállásra kényszeríti őket, olyan süket lesz a csend, hogy a motorzajt a saját szívverésükkel tévesztik össze. S mindez egy síkságon, ahol minden dekkol, minden bele van lapulva a földbe, mintha a Nagy Professzor csinált volna rendet. Igazában nehéz mit kezdeni azokkal a durrogásos háborús regényekkel. Persze, van kivétel. Mondjuk, hogy Andrej herceg néz föl a csillagokra. Mi se tudtunk mást csinálni a szakaszvezetővel. Ő is dunántúli, a faluja nem nagy település, százharminc év alatt harminc ház épült tartós vályogból, abba befullad a golyó. A bal szemében volt egy kis folt, akkora, mint egy babszem, mint egy harmadik szem. Éjszaka azzal látott, meg nappal is, ha látni akart valamit. Képzelheti, mit jelentett nekünk egy ilyen találkozás. Mintha megérintettek volna! Ő az egyik parancsnoksághoz vitt egy levelet, mi egy másikhoz, s a többi már ment magától. Felbontottuk a két borítékot, kicseréltük a leveleket, csináltunk egy kis áramzavart. Ültünk egy havas gránáttölcsér alján, fölöttünk Andrej herceg csillagaival; s a három órából egyet kéz a kézben aludtunk felváltva, hogy bele ne fagyjunk az álomba. Az ilyesmire elfelejtenek kifejezést találni, mert ez se nem barátság, se nem szerelem. Az ő arcára a mi nyálunk fagyott rá, a miénkre az övé. A maradék két órában kiszámítottuk, hogy ha valamennyi hadseregnél a mi módszerünkkel dolgoznának, olyan röhej lenne, hogy egy fél mosoly mindenkinek jutna. És ez matematika, nem ósdi kalkulálás. Ez a jövő! Így kell résen lenni, ha bármi hasonló adódik. Sétálni a bástyákon, fölbontani a leveleket, kicserélni, továbbsétálni, résen lenni. Hogy sütne a nap! Egyik röhögésből lehetne a másikba esni. Mindenki a másik kártyájába látna, és nem volna titok, csak pokoli felsülések, a világ meztelen lenne. Anarchia! Szent anarchia! Aztán megbeszéltük, hogy a szülőfalujában találkozunk. Van ott egy domb, látódombnak hívják, a szakaszvezető ott veszítette el a szüzességét az anyjával. Tizennégy éves volt, és lehet, hogy ez az asszony még emlékezett valamire, amire nem szabad. Úgy esett, hogy csak éjszaka tudtak aratni, akkora volt a hőség, a tehenek elájultak, a lovak nem akartak fölkelni, ők meg kénytelenek voltak sarlóval dolgozni, a kasza lecsúszott a kemény szárról. De még így is az anyja bírta a legjobban. Altatónak olyanokat énekelt, hogy Villő, villő, aranysátor. Halottak napján képes volt fél éjszakát a nagyapjuk sírjánál ülni és elmondani, mi történt egy év alatt, a földet, a termést, az állatokat, a gyerekeket, a férjét. Az apját nem ismerte a szakaszvezető, az ő születése után kiment Amerikába, hogy majd vagyonnal jön haza, de sose jött vissza. Gyermekkorukban úgy másztak föl az anyjukra, mint egy fára, a szoknyájába, combjába, hasába, mellébe kapaszkodtak, az meg nevetett, mint egy kanca. Szenteskút fölött akkor úszott el a Zeppelin léghajó, egy felpuffadt ezüst madár, s még ijesztgették is egymást, hogy biztos azért hasas, mert a szörnyeteg tojásait rájuk akarja pottyantani. Éjfél után tartották az első pihenőt, az akácos szélén heveredtek le. A szakaszvezető majdnem vicsorogva kezdett sírni a kimerültségtől, mikor az anyja oldalt fordult a fűben, a melle meg odadőlt eléje, mint a kenyértészta. „Gyere ide, mondta az anyja akkor, ezt az aratást megemlegetjük most. Neked kell az apádra hasonlítani, de nem úgy ám, hogy tengerbe szórod a magot, megtanulsz majd az ükapáddal beszélgetni, behordani a termést a temetőbe, hogy abban is maradj meg, ahogy a szigetvári pap mondta, mikor utoljára itt járt – de a Jézusát ennek a rengeteg szúnyognak! Alig kapok levegőt, gyere, hajtsd el őket az ingemmel, úgy kiállt minden tagom, nem bánnám, ha most jól lecsutakolnál…” Képzelheti, uram, mindez hogyan hangzott egy fagyott gránáttölcsérben! De azok után, hogy a leveleket kicseréltük, már nem történhetett másképp. Annak az asszonynak tizennegyedik éve nem feküdtek a combja közé, s ilyenkor újra gyerek lesz az ember, ez elképzelhető. A szakaszvezető mosolyogva emlékezett rá, hogy mikor végigtörölte az anyját, utána úgy feküdt rajta sokáig, mint házuk végében az átforrósodott homokbuckákon, hasa alatt a csomós kis füvekkel. Ezeket a fűcsomókat hajnalra meglepi a harmat, az állatok először azokba nyalnak bele. Anyja olyan szorosan fogta magához, hogy mozdulnia se kellett, meg idő se volt rá, mert ahogy az ismerős, nagy test lélegzett, lent a bilincs is úgy szorította és engedte el, mint a lüktetés. Mintha egyszerre mindene megfagyott, aztán hirtelen forrósággal szétrepedt volna. Még nevettünk is ott a gödörben, hogy ez az egész… milyen egyszerű tud lenni. És mégse világos, min nevettünk. Szenteskút! Nem tudják véletlenül, hol kellene leszállni? Szenteskút… Pedig most biztos jó nyomon vagyunk, valahol itt kell lennie…

Mert mondhattuk volna ezt is. Így is.

És mégis várható volt a csend, ami bekövetkezett.

A persely-csajkás kamasz mindvégig lélegzet-visszafojtva szegezte pillantását a szánkra, nem a szemünkre és arcunkra, hanem eltökélten a szánkra. Ugyanakkor két ormótlan bakancsa orrát igyekezett elvágólag egymás mellé centizni – ahogy az előírásnak megfelel.

Orsolya – zavarában vagy tapintatból – úgy csinált, mintha süket is volna. Vagy egyszerűen el akart menekülni a megengedhetetlenül zavaros tirádánk elől? Ki tudja. Ezt már nem tudja tisztázni. Egész idő alatt mélyen a csecsemője fölé hajolt, és olyan kitartóan maradt ebben a pózban, hogy a haja lassan szétcsúszott, és megtévesztő parókasátorként feküdt a vállára: feje elvarázsolódott, és csak az ingerlő hajdzsungel ült a nyakán. Emlékeztünk rá, hogy bombatámadásokkor lehetett megfigyelni az anyáknak ezt az ösztönös mozdulatát, meg mikor a túszként összeterelteket várakoztatták a napon.

A vak férfi arca ugyanígy nem árult el olyat, amiből bármi későbbire lehetett volna következtetni. Pusztán annyi jelzést adott, hogy kis idő múlva ő is a térdünkre tette a kezét, és megszorította. Utána újságpapírba csomagolt lókolbászt vett elő a zsebéből, egyik végénél visszahajtotta a papírt, ahogy a mandzsettát szokták, s meneteles harapásokkal jókora töltelékdarabokat húzott a szájába a ráncos bélből. Fogai összekoccantak, mint a Diótörő bábué, mikor épp nem figyelnek rá, és nem kell alakoskodnia. Vaskos végzetszerűség volt ebben a koccanásos műveletben, gusztustalan tettenérés. Mintha egy kifogyhatatlan, örök tubusból préselte volna a masszát.

Bennünket?

Vagy mindenestül a világot?

És talán épp ő lett volna illetékes, hogy megkérdezze tőlünk, mit várunk olyan ünnepélyes izgatottsággal Cseprikálovics Borbálától – éppen ő, a vak?

Pedig a roncstemetőn caplató hatalmas asszonyság igazában most kezdett központi csomóponttá válni a rét kietlenségében. Mint azok a fölboríthatatlan bárkák, melyek úgy közelednek, hogy nem haladnak, csupán kitartanak a hullámok tetején. Jól kivehető volt már, hogy elhagyta a kiégett tankot, a kaszárnyai vaságyakat, jól kivehető volt, hogy semmibe veszi a kitaposott ösvényeket, az ésszerűséget, és a legkevésbé sem izgatja, mibe lép bele…

És mégis.

Nehéz helyzetbe hoztuk magunkat ezzel a túlfeszített várakozással.

Akár Szenteskúttal?

Vagy épp abba kell belenyugodnunk, hogy az összefüggések nem áttekinthetők, noha világosak és élesek?

Nem tagadjuk, mióta hazajöttünk a frontról, ilyen éles és áttekinthetetlen alkatrészekből lehetett csak összeszerkeszteni bármit, amiről gondolható, hogy megesett.

A gross-borni tüzérkiképző tábor, például. Legénységi fürdő.

Az történt ugyanis, hogy Orsolyának éppen a mi tirádánk juttatta eszébe a szoptatás idejét. A pelenkázáshoz hasonlóan ez is hosszabb előkészületet igényelt nála. Először csak a blúza felső három gombját gombolta ki, majd szórakozottan abbahagyta, ráfeledkezett a csecsemőjére, aki félig aludt, félig ébren volt, de már közel ahhoz, hogy felsírjon. Kicsúszott cumiját a nyál ragasztotta a szájához, szemrésében éppen csak elfért az odacsöppent fény. Orsolya rajongó szigorúsággal nézte, mint egy műtárgyat, melyről mindig újra bebizonyosodik, hogy nem lehet hibát felfedezni rajta. Aztán a világ legtermészetesebb mosolyával odatette a csecsemőt az ölünkbe. A helyzet bonyolultan lett drámai. Gyakorlat híján először majdnem elkaptuk a kezünket, mintha félnénk, hogy a csecsemő önmagától is eltörhet, ha megfogjuk. Ugyanakkor megpróbáltunk mélyen és ismerősen Orsolya szemébe nézni, de ő továbbra is semleges bizalommal mosolygott, és semmilyen madocsai nyár nem rémlett a pillantásában. Ezután megpróbáltuk kisujjunkat a csecsemő összezárt markába dugni, de nem sikerült. Orsolya arcán ottfelejtődött a mosoly, archaikusan megállt, mint a nem öregedő órákon a mutató. Ezután fél fenékkel az ablak felé fordult (szemérem reflexe), és tovább gombolta az ingét. Kevés cókmókja között akadt egy kék pöttyös viaszosvászon zacskó, ebből méreten felüli orvosságosüveget szedett elő, és egy szakadt batiszt zsebkendőt. Az igazi meglepetés ezt követte. Nem kombiné volt rajta, hanem puha vászonból szabott partedliféle, a nyakából lógott le, és ez takarta a mellét. Ezt bármikor félre lehetett hajtani, s még az a praktikuma is megvolt szoptatás közben, hogy nap ellen, legyek ellen mindjárt be is takarhatta vele a csecsemő fejét. Az üvegből megnedvesített zsebkendővel gondosan körbetörölte a bimbóját, s csak azután nyúlt a melle alá gömbölyűen, mintha kancsót tartana, és félne, hogy leesik. A nap besütött a klöplifüggönyön, keskeny résen bevillant a hőségtől vibráló földek zöldje, sárgája. Orsolya ekkor vette vissza karjába a csecsemőt, aki közben már önként szorongatta a kisujjunkat, és sehogy sem akarta megszüntetni ezt a kapcsolatot. Fejét alig pár centiméter választotta el a tejszagú bimbótól, s nyilván a párás szagot is érezte, mert szája csücsörített gyűrűként egyre türelmetlenebbül igyekezett a célja felé. És nem is engedte el az ujjunkat, míg oda nem ért.

Ekkorra a szomszéd fülkében is csend lett, mintha mind tudomásul vettük volna: folytathatatlan produkció ért véget, ami után egész másnak kell következnie.

Egy másik és ugyancsak áttekinthetetlen alkatrésznek?

A legénységi mitológiánkban Szutorisz volt a csillag. Egyrészt mint a kárpátaljai Egyesült Magyar Dalárda vezető basszistája, másrészt mint nehézsúlyú bokszoló, az ungvári Vasúti Talpfa Megmunkáló Vállalat sportegyesületének súlycsoportelsője. De növelte különc tekintélyét a félreeső országrész is, ahonnét származott. A bizonytalan hovatartozás történelmi félhomálya, a havasokkal határolt erdőrengeteges zug, ahonnét csak módjával szivárogtak le hírek az ország mindennapjaiba, de egyúttal emlékeztetve is rá, hogy Rákóczi táborába innét sereglettek hűségesen a bocskoros magyarok és nem magyarok, később sem szakítva a bizonytalanság hagyományával, sorba próbálgatva a magyar, az osztrák monarchiás, a cseh és szlovák, végül a várható szovjet fennhatóságot. Szutorisz unikum volt, kissé mulatságos kurvája a sehová nem tartozásnak, aki négy különböző helyi nyelven tudott bekéredzkedni a legkülönbözőbb ágyakba. A legénységi fürdőkben olyasmire is sor szokott kerülni, ami a civil életben soha nem jutna eszünkbe, pusztán azért, mert a gőz, a meztelenség, a zuhanyok és csapok folytonos zúgása, a váratlan hasra esések és seggre ülések a szappanlétől csúszós lécpadlózaton, a drótburás lámpák gőzfelhőbe vesző fénytócsái olyan hangulatot teremtenek, amely kézzelfogható ellentétben áll a lövészárokkal. Ezek a fabarakk fürdők csakugyan hasonlítottak a pár órára bérbe vett Paradicsomhoz. És Szutorisz még a többieknél is gyermekesebb lett ilyenkor. Volt egy majdnem törpe is az alakulatnál, Patai, aki valószínűleg csak a háború miatt érdemelte ki az egyenruhát. A fürdő kivételével nem is mutatkozhatott rohamsisak nélkül, hogy legalább megközelítse az előírásos magasságot. Ő azonban szerényebb csillag maradt. Szutorisz izomzata volt az, ami mindenkit bámulatba ejtett. Különösen a mellizmai. Ha elernyesztette őket, s markával fölnyomott egy labdányit, bármelyik amazon megirigyelhette volna a kemény húsgömböt. Egyszer akkora volt a gőz, mintha ködbomba leple alatt manővereztünk volna. Csak a futkosó, cikázó testek körvonalát lehetett látni, a vízzubogás tajtékosan keveredett az ordítozással. Aki a középső lámpa közelében tartózkodott, jól láthatta, hogy Szutorisz fél kézzel fölkapja a földön hasaló Patait, s mint egy óriáscsecsemőt odaszorítja magához, fölmarkolt mellét belenyomja a szájába, és nyeleti vele a tejfehér szappanhabot.

Ezúttal a fürdőben lett olyan csönd, ami után nem következhetett ugyanaz.

Vagy csak mi hittük újra? Mert az előzmény se volt más. Valahogy mindig az ugyanaz lett az erősebb.

Komolyan gondolunk rá, hogy minden utazásnak van egy kiszámíthatatlan mozzanata, ami a kezdet kezdetétől bele van betonozva az események alakulásába, s nincs isten, sors, véletlen, ami kimozdíthatná. A lövészárokban ezt neveztük magunkban a dolgok pontos szórakozottságának. Vegyük például a hajmáskéri bevagonírozásunkat, hónapokkal előbb. Az egyik utolsó nap olyan látomásunk volt, amit inkább utólag nevezünk annak, mert itt T.-ben, a millenniumi kocsiban képtelenség már eldönteni, hogy valóságot láttunk-e, vagy bámulatos előrelátással képzelődtünk. Karácsony másnapján a kaszárnyamasszívum egyik elhagyatott raktárépülete mellett olyan ukrán-görcs jött ránk, hogy muszáj volt azonnal kiadni magunkból a viharos sárlét. Kint lehetetlen volt elbújni, kénytelenek voltunk berohanni a gondatlanul nyitva hagyott raktárba. Kis idő múlva a rácsos ablakon keresztül az összebilincselt kezű Hajnicsot pillantottuk meg a karpaszományosok „elméleti” barakkja mellett: két hálótermi bajtársunk kísérte géppisztollyal, fél lépéssel mögötte. Pontosan ott, ahol előző nap együtt tanulták a főelemzés és bemérés matematikáját. Kiderült, hogy az ügyeletes tiszt Hajnics matraca alatt svájci Vöröskereszt által közvetített levelezőlapot talált. Ezen egy nagynéni értesíti Angliából, hogy édesapja mégsem halt meg, ahogy korábban hírt adtak róla, csupán „orvosi műhiba következtében volt tetszhalott, de már fölépült, és a munkahelyén dolgozik”. A katonapolitikai osztály késlekedés nélkül dolgozta ki a hiteles elképzelést, hogy a közlés egy titkos vállalkozás akcióidőpontjának a fedőszövege. S Hajnicsot még hajnalban kivégezték. Megfélemlítésül mindannyiunknak jelen kellett lennünk, s csak annyi volt a kedvezmény, hogy az ítélet-végrehajtók kijelölésénél az ő hálókörletében nem kerestek önkéntes jelentkezőt. A szokásos négyszögben álltunk fel az „elméleti” barakk udvarán, mint mikor a hadnagy a teodolit kezelését magyarázza. Látomásunk mégis valóságosabb lett ennél. A raktárban egy ideje csizmákat, bakancsokat tároltak, ahogy a kolbászokat szokták vidéken: jó fejmagasan kampókra fektetett vasrudakról lógtak le a párba fűzött lábbelik, az újonc így gyorsabban választhatta ki a neki megfelelőt. Szabályos folyosórendszert alkottak ezek a rudak (mint a könyvespolcok a könyvtárban), sétálni lehetett a száz és száz csizma, bakancs között, mozdulatlan bagariák, a szaguk erős volt. A rudak végére alumínium dögcédulákat helyeztek, csak itt a cipőméret számát ragasztották rájuk. Ebben a cserzett szagú helyiségben kellett megtörténjen, ami történt. Miután magunk is megundorodtunk a biztos rejtekhelyünktől, hirtelen arra is rádöbbentünk, hogy ez a lányos képű fiú, aki éjszaka onanizált, rózsafüzérrel imádkozott, kedvenc költője Trakl volt, és nem tartotta véletlennek, hogy a magyar irodalom a Halotti Beszéd-del kezdődik – milyen iszonyatosan megváltozott így megbilincselve. Alig ismertünk rá: a rettenetes vád most rajzolta az arcára, hogy esetleg mentesített zsidó. S ettől egészen másképp lett űzött az arca. Mi meg majdnem beleszédültünk a saját tócsánkba. Mikor a falnak támaszkodva végre sikerült elfordulnunk az ablaktól és újra kinyitni a szemünket, úgy éreztük, hogy a lábbelik dantei erdeje aközben nyomult oda mögénk, amíg az ablakon kinéztünk. S akkor fedeztük fel, hogy a 44-46-os bakancsok rúdján egy meztelen gácsér lóg. Az erős félhomályban a sietős kopasztás nyomait is látni véltük, a fejen és a nyakon, a szétálló szárnycsonkokon szálkásodó maradék tollat, a reszelősre tépdesett bőr lilásvörösfoltjait. Ezt néztük kimeredt szemmel, míg végül tényleg nem láttunk semmit. Ekkor rohantunk ki a raktárból. Hajnicsék már a barakk sarkánál jártak, s mire odaértünk, kifordultak a Zászlós térre, ahol mindig nagy volt a tiszti forgalom. Hogy ne keltsünk feltűnést, gyors lépkedésre váltottunk át, és eléjük kerültünk. Pillantásunk olyan erővel fonódott össze, hogy nekik kellett kikerülni bennünket. Így adódott pár hosszú másodperc. Hajnics annyit mondott csak, hogy nem igaz, meg azt, hogy neked adom a hajamat.

Nyilván túlzás, de titokban mégis lehetne mondani, hogy ez a jelenet és a gácsér szívósabb és személyesebb emléknek bizonyult utólag, mint az egész háború az összes halottjával, nyerészkedőivel együtt; akikre olyan elképesztő gyorsasággal tud ráfordulni a sárguló könyvfedő. Persze lehet, hogy csak a hozzánk hasonló átlagőrültek, képzett sebtépők és képzelődők, fáradhatatlan szenvedők számára tud annyira sokat jelenteni az ilyesmi…

Cseprikálovics Borbálát effélétől megóvta a Teremtő.

Már rég beesteledik majd, mikor Tarcali közelében egy feltételes megállóhelyen mellékvágányra húzatják a szerelvényünket, s több mint négy órát rostokolunk ott, bele az éjszakába – és természetesen ismét ő lesz (mint utazásunk során annyiszor), aki valamennyiünket bámulatba ejt harsányan nagyvonalú történelmi érzékével.

Mi az eddigiek során csupán T. állomásról tudtunk beszámolni, de be kell vallanunk, ez félre is vezethette az olvasót. T.-ben a bombázás még a vázlatát is elsöpörte annak a hangulatos egyszerűségnek, ami ezeket a dél-dunántúli megállóhelyeket olyan sokáig jellemezte. Legtöbbjük igyekezett mindvégig megőrizni a század eleji otthonos sivársága báját, ez azonban fél évszázad alatt annyira időszerűtlen lett, hogy kénytelen volt barátságtalan sivársággá átalakulni. Persze akadt kivétel, és ilyen volt a mi rostokolásunk színhelye is. Még mindig úgy hatott, mint egy romantikus gabonatáblák, szerény akácosok közé pottyantott menedékhely, kis belterjes parasztporta dió- meg eperfával, gazdasági udvarral, habkőből faragott turulmadárral. Ez utóbbi a roskatag budi és a kerekes kút mögött húzódott meg, mint a „főnökségi” muskátliskert dísze – a kerté, ahol az időálló vastámlás padot is elhelyezték, melyre emberemlékezet óta nem vágyott leülni senki. (Hacsak a Nagy Meséből idetelepedett Turulmadár fiókái nem, akik ezúttal poros parlagi verebekbe költöztek, és csiviteltek, szartak, az örök természet megható tudatlanságával…) Mindezeknek középpontja volt a vörös téglás állomásépület, miniatűr rakodórámpával, szerszámosbódéval, tűzoltó felszereléssel, a bódé falához szerkesztve egy dróthálós volier, hogy a kotló tyúkokat a héják ne zargathassák.

Cseprikálovics Borbála ugyanannak az örök természetnek felnőtt inkarnációjaként söpörte félre a kishitűségeket. Amire nagy szükség is volt.

Ugyanis a mozdonyunk volt a tét. A dzsipen érkező „gyorsbizottság” (szovjet tiszt, civil ruhás pályaellenőr, nyugdíjas szerelőgépész, aki a 14-es háború után hét évet töltött a nyizsnij-novgorodi fogolytáborban, s még mindig tudott valamennyit oroszul) – úgy döntöttek, hogy a Kaposváron állomásozó szovjet szanitécek szerelvényét mindenképpen el kell vontatni valamelyik közeli állomásra, különben felborul az amúgy is bizonytalan polgári menetrend. Előzőleg hosszas vita folyt, hogy mért nem Kaposvár segít. Az ottani mozdonypark azonban annyira lerobbant, hogy a jóvátételi gabonaszállítást se tudták kielégítően biztosítani, és a Bécs városát felszabadító csapatok ellátása is kisegítő mozdonyokat igényelt.

Végül mozdony nélkül maradtunk.

Az elhúzódó vitát a kocsiból hallgattuk végig – de Borbála már akkor kijelentette: „Itt gyökeret fogunk ereszteni, kedveseim, ez egy olyan állomás!” S ahogy kihajolt, és beleszagolt a levegőbe, rögtön azt is hozzátette: „Itt vagy leszúrnak bennünket, vagy minket is megkínálnak pörzsölt disznófüllel!”

Nem tévedett.

A nap ekkor bukott le a baljós dombocskák mögé, bár a levegő ugyanolyan fülledt maradt, csak most egy szürkülő világot árasztott el a nesztelen inváziók kivédhetetlenségével. Mikor a dzsip is, a mozdonyunk is eltűnt a távolban, a főnök meghívott bennünket, hogy kapcsolódjunk be a családi disznóvágásuk végjátékába. Disznóvágás nyáron, mikor felhőként csapnak le a legyek, olvad a zsír, lágyul a hús, puffadnak a belsőségek! – az ilyen meghívást muszáj komolyan venni. A főnök egyenruhája elé akasztotta a válltól térdig érő bőrkötényt. Egyik kezében még ott volt a tárcsa, mellyel a magányos mozdonyt útjára bocsátotta a kihalt pályán (nagy az előírás hatalma!), másik kezében a keskeny pengéjű hájfejtő kés csillogott a zsírtól. Mi akaratlanul is úgy festettünk a feldúlt udvaron, mint egy inkognitóban utazó cirkusz tagjai, akik terepszemlét tartanak, van-e alkalmas hely valamilyen rögtönzött előadásra. De nem volt tennivaló, minden elő volt készítve. A hátsó udvaron, az eperfa alatt, hatalmas ponyván hevertek a gyilkos szakértelemmel feltrancsírozott húshalmok. Majdnem festői csendéletet alkottak, ahogy pontos félkörívben, domborodva feküdtek rá egymásra, mint a kiszántott hantok. Középütt tágas, pusztai hely maradt, ahol kényelmesen elfért a bárdolóasztal. Az egyes darabokon itt finomították tovább a trancsírozást, mindet más-más ínyenc célnak megfelelően – hogy melyikből legyen kolbász, sajt, szalámi, szajmóka, miből a kocsonya, miből a lesütnivaló, miből a szelet, a flöttyös töpörtyű, az abált, a császár, a füstölt. Mert mindez gond, művészet, halál és élet. A félkörös csendélet húshegykoszorúja a plasztikusan domborzatos iskolai Magyarország-térképekre emlékeztetett, fölöttük a kereszttel, mely békében, háborúban minden nép fiának ugyanazt a néma választ tudta adni: a biztatást. Bár vendéglátóink láthatólag enélkül is tudtak örülni, a mai napnak legalább, és nem gondolni másra. Borbála mégse szagolt bele rosszul a levegőbe! Alig csődültünk be a hátsó udvarra, a főnök hozzákezdett a töltögetéshez. Mint egy megdicsőült ünnepelt járt körbe a pálinkásüveggel, büszkén, hogy a világ legvidámabb gyilkosságát sikerült még ünnepélyesebbé avatni: vendégül látni ennyi sorstárs idegent. Családja teljes létszámban sürgött-forgott – vörös hajú faluszépe feleség, két legénysorba lépő fiú, egy tízéves kislány. S még két idősebb rokon Rimabesenyőről és Erdőcsokonyáról. Ők egész ottlétük alatt kizárólag a munkájukba temetkeztek bele, mint a szerkezetre járó fejkendős bábuk: kifogyhatatlan mennyiségű hájat, zsírszalonnát vagdostak kockákra idegborzoló türelemmel, és dobáltak bele egy teknőbe. (Egy kétszáz és egy százhúsz kilós mangalicát vágtak, hála az itt veszteglő szerelvények sepredék-hulladékainak.)

Mi ugyancsak hiánytalanul tartottunk ki késő éjszakáig. Bár azt, hogy Borbála is közöttünk trónolhasson, az újjávarázsolt alkotmány lépcsője ezúttal sem könnyítette meg. (Csak most már volt „technikánk” a művelethez.) Mint ahogy azt is megtapasztaltuk, hogy jobb nem sürgetni őt, ha igazi mivoltában akarunk részesülni. A felcsigázott várakozás légköre ugyanúgy hozzátartozott, mint a szatyrok, cekkerek. Most például az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mielőtt hozzákezdene a leszálláshoz, előbb átbújik az agyonizzadt zöld műselyem ruhájából egy ugyanolyan másikba; és meglátogatja a vécét. Lévén minden szerény göncéből egy akkurát hasonló. Mikor kérdeztük, miért, nevetve tenyerelt a mellére: „Azért, kedveseim, mert szeretem mindig ugyanúgy érezni magamat ugyanabban.” S elvonult a mosdóba. Megtehettük volna, hogy addig is elkezdünk beszállingózni az udvarra, mint a szagra a potyázók, de összebeszélés nélkül is az együttes bevonulást tartottuk helyesnek. Türelmesen ott maradtunk a vagonlépcsőnél; a háziak meg hitték, hogy udvariassághól nekik akarunk egy kis felkészülési időt hagyni. Mindegy, hogyan, a benyomás mégis az lehetett, hogy valamilyen egyetemes jóindulat kezd felülkerekedni a világban.

A húsz-huszonöt percet azzal töltöttük, hogy begyűjtöttünk néhány jelentéktelen megfigyelést.

Mindenekelőtt az tűnt fel, hogy Magas és Kicsi útitársi viszonya mennyire megváltozott útközben. Magas mérhetetlen zárkózottsága és gyanakvó óvatossága, Kicsi fantaszta nyugtalansága és végleges ítélkezéseket sejtető pillantása kezdetben alig látszottak összebékíthetőnek. Jellemző volt az apróság, ami másfél órával az indulásunk után történt. Méltóságteljesen pöfögtünk az engesztelhetetlen somogyi tájban, miközben mozdonyunk hangoskodása egyre jobban éreztette, hogy itt minden alkalmi létezőt úgy párnáz körül a csend, mint a pólya. Aztán a vaspálya egy idő múlva más irányt vett. A nap elviselhetetlenül tűzött a kupéba. Kicsi valamilyen oknál fogva olyan képzelődésbe hajszolta magát, hogy útitársa politikai titkosrendőr, aki az ideológiai ellenségnek nyilvánított Magyar Közösség tagjai után nyomoz. Ő ennek a szervezetnek nem volt tagja, de hogyan állítsa ezt, ha majd bizonyítják az ellenkezőjét? Biztosra vette, hogy útitársa az alvást is csak színleli, és a görcsösen magához szorított aktatáska se más, mint megtévesztés: inkább őt, a titkosrendőrt véljék olyannak, akinek rejtegetnivalója van. Azon is fönn lehetett akadni, hogy a betűző nap nem zavarta, nyugodtan tovább színlelte az alvást. Ez pedig nem akármilyen gyakorlatra és eltökéltségre vallott. Kicsi ekkor jutott a furfangos elhatározásra. Talárszerű fekete köpenyét, mely pontosan annyira volt vékony, hogy egy kis fény átszűrődjön rajta, föllógatta az ablakra. Ezzel sikerült annyira leárnyékolni magát, hogy csak az égő szeme világított a sarokból; Magas viszont, aki az ajtó mellett ült, csupán félárnyékba került. Mindenesetre kileshetőbb maradt, mint ő. És ettől várt valamilyen lelepleződést, bármit, ami elszólja magát. Semmi sem történt. Legfeljebb afféle elmozdulás Magas arcán, ami nem egyéb, mint a megszokott vonatzötykölődés személyessé finomodása és révbe érkezése a kupéban alvók ősi meztelenséget, ősi kiszolgáltatottságot tükröző ábrázatán. Csakhogy ez mégis hallatlan feszültséget tudott teremteni – eldöntetlenséget. A maszk nem rántódott le, mégis úgy tűnt, hogy azért történt változás. Csak éppen nem elég a bizonyossághoz, hogy már most felkészülhessen egy lehetséges vallatásra, a keresztkérdések csapdáira – amit adott esetben Jehova sem tud megakadályozni. Ekkor a fekete sétabotjával – melyet nagy leleménnyel úgy tudott pörgetni, mint a becsvágyó vidéki karmesterek a pálcát – hirtelen fölnyomta a talár alját. Pontosan úgy, ahogy a hajnalban ébredő utasok rántják föl a függönyt, és kilesnek hunyorogva, hogy hol jár a vonatuk. Élethű mozdulat volt, semmi gyanúra nem adhatott okot: sikerült neki is megtéveszteni. A fény csiszolt szablyaként hasított be a résen – és erre a rajtaütésre már Magas is fölébredt, lábát berántotta az ajtónyílásból, és aktatáskáját magához szorítva, mereven kiegyenesedett. Majd teljesen váratlanul, majdnem vakkantásszerű lámpalázzal csúszott ki a száján, hogy Tisztelt Ház…! Bármit gondoljon az olvasó a mi nem mindennapos utazásunkról, ilyen fordulat biztos nem jutott eszébe. Maga Kicsi is úgy érezte, hogy lelepleződés helyett újabb rejtélybe ütközött. S ez még tovább fokozta a nyugtalanságát, nyilván attól tartva, hogy ami esetleg most derül majd ki, még rosszabb lesz, mint amire eredetileg számított. Pillantásuk, mint a patentgomb, majdnem hallhatóan kattant össze. És úgy is maradt. Félni lehetett, hogy csak erőszakkal tudnak szétkapcsolódni.

De semmi ilyesmire nem került sor.

Újabb félóra múlva (mikor a gamási erdőtűz körzetét elhagytuk) – további fejlemény tanúi lehettünk az egyik folyosói sétánk alkalmával. Kicsi és Magas épp szemben ültek egymással, tartózkodással ugyan, de már sokkal inkább úgy, mint akik egyenrangúan lehetnek kíváncsiak egymás véleményére. Az aktatáska nyitva feküdt Magas ölében, a keze benne volt, talán előhúzni akart valamit. A változás okáról azonban még semmit nem tudhattunk – sem arról, hogy milyen egyetértés jegyében sétálgatnak majd együtt, vagyis most, amíg Borbálára várakozunk a vagonlépcsőnél; suttogva miről váltanak szót, miért karolnak olyan bizalmasan egymásba, miközben bennünket is úgy méregetnek, mintha számításba jöhető alanyok, kiszemeltek – vagy a jóisten tudná, mik volnánk!

Mindenesetre van egy határ, amin túl csakugyan nem láthatunk egymásba, amikor minden szerényebb már, odaadó találgatás. Ám azért a kevés se kevés, ha jó kézzel választjuk ki. Orsolyát például várakozásunk közben alig érdekelte más, mint az ismétlődő szertartásai, a pelenkázás, szoptatás. Most éppen a szoptatásba merült bele. Leült egy ládafélére, mi meg körülálltuk, arcunkon azzal a szórakozott mosollyal, ami az egyenletes jóindulattól úgy tud megmerevedni, mint a pufók minyonra csurgatott cukormáz. Ezúttal azonban meglepetést is tartogatott. A csecsemő a szabad levegőn annyira fölélénkült, hogy szünet nélkül csapkodta öklével az anyja mellét, húzta a bimbóját, mintha most érzékelné először tudatosan, mit jelent úgy lélegzeni, enni, hogy mindezt nem helyette csinálják. Vagyis a világ legbékésebb lázadásának a tanúi voltunk, az első megható tévedésé, hogy egyszer talán még függetlenek is lehetünk. Ez Orsolyát is lázba hozta. És a legnagyobb meglepetésünkre – most először – megszólalt. Méghozzá olyan virágnyelven, ami azonnal emlékeket ébresztett bennünk. Beszélt a csecsemőnek, beszélt hozzánk – de Madocsáról ekkor sem eshetett szó, egyszerűen azért, mert semmi jelét nem adta, hogy a falunév mond neki valamit. Mikor Szenteskúttal kísérleteztünk (hátha a szakaszvezető bajtársunk húga?!) – az is csak eszelős reménynek bizonyult: Szenteskút ugyanúgy nem tett rá hatást.

Még a szoptatás tartott, a kamasz főképp a csajkájával foglalatoskodott (nyilván a zavarát leplezte így) – és egy mérhetetlenül keskenyre koptatott bicskával pöszlékeket piszkált ki a horpadásokból, és apró fújásokkal eltávolította őket. Útközben is többször megismételte ezt a mániás tisztogatást, s már-már szóvá is tettük, de lemondtunk róla. Attól féltünk, hogy esetleg egy ritka piszkos tragédiát állítunk pellengérre (amiről a fiú nem tehet, viszont mindenütt annak a nyomát akarja eltüntetni) – ennek a magántitoknak a leleplezéséhez azonban nincs és nem is lehet jogunk. Az öklöcskék varázslatos mutatványa végül őt is teljesen elbűvölte: abbahagyta a kapirgálást, az öklét ő is a csajkájába nyomta, s olyan elkeskenyedett pillantással meredt Orsolyára, mint a durranásra várakozó futó.

Vak útitársunk a változatosság kedvéért úgy végezte el a magánszertartását, hogy kipöccintett üvegszemét nem törölgetni kezdte most, hanem becsúsztatta a szivarzsebébe. Úgy látszik, egészségügyi szükség volt a szemüreget időnként megszellőztetni.

De legmulatságosabban talán mégis a selejtvadkilövő útitársunk ütötte el az időt. Valahányszor egy varjú szállt el a közelben, rátartotta a puskáját, követte a röptét, élesre csattantotta a kakast, rágörbítette az ujját a ravaszra – aztán semmi. Az angol blúzos vénkisasszony viszont minden alkalommal alig visszafojtható idegrohamot kapott. Igazában ez a hidegvérűen ártatlan komiszkodás tudott úgy megnevettetni bennünket, mint a gyerekkori stiklik.

De különösen a gyászoló nagyszülők unokáját! A gyerek szinte a bőréből kibújt, mikor az előlegezett bumm-bumm! kiáltásokkal már-már sikerült belesodorni a selejtvadkilövőt egy drága töltény elpocsékolásába. És a néma lövések után is mindig összenevettek. Cinkosságuknak az volt az előzménye, hogy a kisfiút már a fölszállástól kezdve suttogva molesztálták a nagyszülei – „Buckó, ne piszkáld… hagyd abba… itt maradj…”. Buckó unta ezt, s egy idő múlva önállósította magát. Sunyi közvetlenséggel lecsúszott az ülésről, és úgy sétált ki a folyosóra, mintha sürgős ügyben odaküldték volna. A vadkilövő az ablak mellett állt, és pontos időközökben elővette, újra zsebébe süllyesztette a pléhdóznit, élveteg mozdulatokkal megsodorta a cigarettáját, a legmegfelelőbb kemény-puhára, hogy szívás közben ne rondítsák el a minden élvezetet megkeserítő hosszanti ráncok, majd a kilógó dohányszálakat leharapta, kemény kis gombóccá gyúrta és megszagolta, mint az ínyencek az ételt, mielőtt hozzányúlnának. És megette. Buckó habzsolta, amit látott, akár egy izgalmas indiántörténet repedésbe szorult képvillanását: a Nagy Fehérarcú csak tetteti, hogy nyugodt, és sok ideje van, de erről nincs szó, mert a következő pillanatban már ló röpíti a pusztán, hogy megmentse a leghűségesebb rézbőrű barátját. A vadkilövő fölemelte a gyereket, belemarkolt a nadrágszíjába, és hagyta, hogy az ablakon kilógjon. Ez kárpótlás volt a fehér arcú felnőttségért, amire még várni kell. Buckó majdnem derékig hajolt ki, és a tolattyús hajtórudat is látta, ahogy katonásan veri a lépést. Ezt követően zuhant ki egy csirkésláda a marhavagonból, és a temérdek fehér toll lélegzetelállító srapnelként csapódott a töltésoldalba. Buckó bepisilt a gyönyörűségtől – a nagyszülők meg a selejtvadkilövőt okolták.

A harmadik bumm! kiáltásnál – mert a gyönyörűség csak nőtt – szintén ez következett be.

De ezúttal végszóra.

Ekkor jelent meg az ajtóban Borbálánk, diadalmasan lóbálva kezében a kopasztott gácsért, mely indulásunk óta a vécé lámpáján himbálózott. Csoda, hogy eddig senki nem fedezte föl, de ez kizárólag azon múlt, hogy mindenki igényét kielégítette a mosdóban található rózsaszínű kagyló. A vécé ajtaja egyébként is be volt szorulva, nem nyílt, kívül a porcelántábla pedig túlzottan diszkrét tájékoztatást nyújtott: gyengéden hajló gyöngyvirág helyettesítette a közérthetőbb jelzést. Borbálának kellett jönnie – miután kicsinek találta a bidét –, hogy izmos vállával belökje a virágos ajtót.

A gácsér így csöppent bele újra az életünkbe.

Mikor megpillantottuk, olyan erővel bukott fel bennünk a kivégzés hajnala, hogy kénytelenek voltunk egy időre félrevonulni. Hajnicsra koncentráltunk, elképzeltük az arcát s azt a látványtöredéket a világból, amit utoljára pillantott meg. Meglehet, hogy az elméleti „barakk” tetejére sodródott piros kapcarongy volt ez a képtöredék a sortűz pillanatában – hiszen mindennap tettünk rá valamilyen megjegyzést. És minden egyes nappal több közünk is lett hozzá, mert nem olyan volt, mint mi, fölöttes és beosztott, és tárgynak sem olyan, mint más – pusztán csak volt, társtalanul létezett, és az egykori hasznosság kihűlt testmelege örökre a sajátja maradt.

Közben jelentős döndülés jelezte, hogy Borbála elhagyta a millenniumi kocsit.

Bevonultunk a hátsó udvarra.

A gácsér odakerült a bárdolóasztalra, mint ünnepi vendégajándék. Nagy sikert aratott. A temérdek hús, háj, zsír és verejtékező belsőség között (melyek már egyáltalán nem emlékeztettek disznóra) – a kihívó pucérság és tréfás félkész halál benyomását keltette a maga megőrzött gácsér formájában. A főnök sem állhatta meg, fölemelte az asztalról, szakértői pillantással közelről is megmustrálta, és olyasmit mondott, hogy hiába ez a veszekedett kánikula, egy jó hús azt is kibírja, nem sieti el a büdösödést. S ezzel meg is adta neki a szükséges rangot, hogy ne hasson kiközösítettnek az egészségtől duzzadó húshalmok közösségében.

Mi ösztönösen úgy szóródtunk szét a ponyva körül (noha inkább összetömörülni próbáltunk), hogy tiszteletben tartottuk Borbála jogát: ő maradjon a középpont. A főnök magyarázkodás nélkül egyetértett ezzel, ő maga hozta ki a ház legöblösebb karosszékét, és odahelyezte a bárdolóasztal elé.

Csodálatos volt a csend. Csodálatos a lilásszürkébe hajló szürkület, a készülődő sötétedés, immár hátunk mögött a T. állomáson töltött felejthetetlen várakozással, a remények garmadájával és a békekötéssel, ami annyi mindennek tett pontot a végére. És tudtuk, hogy feljön a hold, a kiismerhetetlen arcú útitárs, a mi üvegszemű társunk rejtélyes lelki rokona. Ez a minden kétséget kizáróan rendhagyó öregúr bármennyire is háttal ült nekünk, s keltette azt a benyomást, hogy kizárólag Somogy távoli zugai kötik le a figyelmét (pedig csak az alkony utáni hűvösségben szellőztette tovább az üres szemüregét) – az ő sehová be nem sorolható pillantását valahogy mégis magunkon kellett érezzük, számolnunk kellett vele, s ha akartuk, ha nem, kényszerítő rokonszenvet kellett éreznünk iránta.

Meglehet, hogy még Borbálának is.

Fölöttünk a hatalmas eperfa majdnem olyan családiasan bólogatott, mint a nagy Arany versében.

Ebben a megismételhetetlenül bizalmas környezetben és társak közt tudtunk meg Cseprikálovics Borbáláról olyan részleteket, melyek utazásunk során csak fölvillantak – akár a csepűrágók földobált kései, melyek elképesztő ragaszkodással sorba visszatérnek a gazdájuk kezébe. Most valahogy ügy állt össze minden, mintha kizárólag egyetlen kés röpült volna fel, aztán a kedvünkért ott is maradt volna a levegőben.

Már eddig is tudtuk róla, hogy ő is egyike volt azoknak, akik Erdélyben elveszítették a rokonságuk felét. Az viszont új adalékként került szóba, hogy férjét egy hasonló nevű vérengző csendőrrel tévesztették össze Bácskában a partizánok, és kivégezték. Volt egy Csallóközbe házasodott fia is, aki a magyar kitelepítést megúszta ugyan, de egy haragosa megfenyegette, hogy szudétanémetnek nyilváníttatja; aztán hamarosan nyoma is veszett. Végül a családi házuk nekik is mindenestül kiégett Sárbogárdon. Utána hónapokig az egyik barátnőjénél lakott Sárszentlőrincen, aki szintén háborús özvegy volt, és a szovjet parancsnokság engedélyével zongoraórákat adott az ott állomásozó tiszteknek. Borbála az ottlakásért cserébe ellátta a háztartást, alkalmi mosodát nyitott, befogta a környék elszabadult méhcsaládjait, méhészkedni kezdett, s a mézet feketefuvarokkal Bécsbe küldte jó pénzért, sőt még a bába szerepét is ellátta a községben. És egyre kevésbé mondott le a tervéről, hogy a háborús özvegyek számára „Ültessünk fákat!” mozgalmat szervezzen. A gyász első hónapjaiban jutott a felismerésre, hogy akik társak nélkül maradnak, és a forró éjszakák magányában nem ereszthetnek életgyökeret (vagy csak piros nagyünnepen), épp azoknak lesz áldott a keze, és a legszikesebb pusztán is megered, amit elültetnek. Persze hírek is szállingóztak közben, hogy habókos lett, de ő csak annál jobban tudott nevetni. Ereiben alig negyed magyar vér folyt, s lehet, hogy ezért tudott annyi derűs elfogulatlanság tárolódni benne, akár egy madaraknak kitett etetőszakajtóban, amelyikben válogatás nélkül megfér a búza, zab, az árpa, a kölesmag. „Csipkedjétek csak, hogy marasszon az Isten! Meg tudok veszni ezekért a szárnyas gyerekekért!” Ezek az ő szavai. Útközben kiáltott fel így, mikor Szulimánnál piros jelzést kaptunk, mire a különben óvatos seregélyek egyszerre megszállták a vonatunkat, s kettő a mi ablakunkon is betévedt, és csőrüket villámgyorsan belevágták az ölében heverő harapott almába. Máskülönben annyira nagyvonalú volt, hogy hol a nagyapját mondta szerbhorvátnak és az apját lengyelnek, máskor meg minden zavar nélkül az anyját adta oda a szerbeknek-horvátoknak és a nagyapját a lengyeleknek. Az apját mégis úgy emlegette következetesen, mint szent lódoktort, vajákos Batu kánt, pedig a családi iratok szerint őseredeti kun is lehetett, ennek ellenére negyvenéves korától hitvalló unitáriussá lett, ami viszont arra utalt, hogy az ősei esetleg Alföldre tévedt székelyek vagy Kolozsvár környéki kisnemesek voltak, s a szent lódoktor késve, férfifejjel, azoknak a hitéhez tért meg. Borbála legyintett az ilyen méricskélésekre. Csallóközben eltűnt fián kívül volt még három másik fia, róluk hosszabb ideje szintén nem tudott, mégsem adta fel a reményt, hogy valamelyik fogolytáborból hazakerülnek – noha a Nemzetközi Vöröskereszt sok jóval nem biztatta. Tétlen gyászra meg nem volt ideje. Nem hagyott időt rá. Most éppen azért lett hontalan, mert a barátnőjét internálták (homályban maradt, miért; talán a zongoraórákat magyarázta félre a rendőrség) – mindenesetre neki is tanácsosabb volt, ha másutt keres otthont. Amikor T.-be érkezett, újra a cekkereiben, szatyraiban volt minden vagyona, a legszükségesebb nyári-téli ringy-rongy. És egy külön fekete retikülben fényképek, apró emléktárgyak a gyerekektől, a férje borbélyfelszereléséből néhány megmentett darab, olló, hajnyíró gép, agyonélesített angol borotvakés, celluloidtokban szappan formájú lila timsó. „Csigaház, mi köllhet még?” – fejezte be utánozhatatlan egyszerűséggel, s még azon forrón szürcsölni kezdte az orjalevest, amit a főnök kislánya rakott eléje a letakarított bárdolóasztalra, és rémült csodálattal mindjárt el is futott.

Már besötétedett.

Lépésre tőlünk mindvégig égett a tűz, föllángolt, lelohadt, valakinek mindig eszébe jutott ágat dobni rá. De ez az élőlény-lobogás valahogy szükséges is volt, hogy annyi halott között azokat is fölismerjük és szeressük, akik még élnek. Ónos pernye, korom és szikrák járták a táncukat a vibráló fényövezetben, fölszálltak és eltűntek a hűvösebb magasban. Olyan költői volt az egész. Orsolya egy könnycseppet maszatolt szét az arcán. A selejtvadkilövő tűnődve pásztázta puskájával a gótikus lángcsúcsokat, aztán mégis meggondolta magát. Buckó aludt, a kamasznak megártott a házi kisüsti, vak útitársunknak újra csillogtak az üvegszemei, de újra éreznünk is kellett, hogy ő egészen más szögből lát bennünket. Aztán a többiek, a gyászoló nagyszülők, az angol blúzos kisasszony, a háziak vagy mi például azzal a fáradhatatlan reménykedésünkkel, hogy most jó nyomon vagyunk, Szenteskút nem lehet másutt, csak ezen a szárnyvonalon… Annyira önmagunk tudunk lenni ilyenkor, mintha tényleg ezen múlna, hogy még elmondhatatlanabbul tartozzunk egymáshoz, senki máshoz.

A hold meg fent járt, a kiismerhetetlen pásztor.

Magas és Kicsi rejtett készülődéséből egyre inkább arra kellett gondolnunk, hogy most fogják megosztani velünk a titkukat. Nyilván érezték, hogy ez az utolsó alkalom. Előtte többször is összesúgtak, körbesétálták a ponyvát és bennünket, mint akik közös mérlegelés után döntöttek úgy, hogy a megnyilatkozás első hallgatói legyünk. A pillanat jelentősége szinte elvarázsolta az udvart. A főnök újratöltötte a pálinkásüveget, az éjszaka mélyült, a csillagok teljes pompájukban ragyogtak. Nem könnyű minderről beszámolnunk, ugyanis egészen más erőfeszítést követel az értelmünktől, mint eddig bármi más. Viszont azt is megérthettük most, hogy Magas nem ok nélkül féltette az aktatáskáját. Sokévi munkájának a gyümölcse volt benne, vaskos kézirat és egy nagyszabású parlamenti megnyilatkozás szövege. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy még az őszi ülésszakon meghallgatást nyer az Ország Házában, mint a névtelen milliók rendkívüli megbízottja – amire nemcsak a római szenátusban volt példa, hanem a mi történelmünkben is. Rákos mezején, például. Útitársunk hitte, hogy a világ megváltozott, és igényelni fogja a megszenvedett és szabad gondolatokat. Sárkeresztúri betonozott pincéjében készült fel erre a megnyilatkozásra, a háború kemény évei alatt. Most csupán tájékozódó körutat tett a vérből kimosakodott országban, hogy elhatározásában megerősödjön. A Parlament titkárságán már bejelentette felajánlkozását a közös munkára, a titkárság válasza azonban nem elégítette ki. Így éppen mi lehetnénk azok, akik másképp foglalunk állást. És éppen ehhez kérte a figyelmünket, vagy ami még jobb, az aláírásunkat. Kicsi már aláírta és messzemenően támogatja a megnyilatkozást.

Mindezt természetesen csak utólag közölte, hogy ne befolyásolja a véleményünket; ami talán jó is volt, mert fokozta a hatást. Egyelőre annyit tudhattunk, hogy parasztszülők gyermeke, s már kora ifjúságaiban egy tudós gróf mellett famuluskodott. akinek a kastélya a falujukhoz tartozó ősgesztenyésben trónolt, hatalmas könyvtárral, szecessziós tornyában jól felszerelt magáncsillagdával (equatorealis, sextans, heliometer, teodolit). Magas itt sürgött-forgott és segített, ha kellett, a Gróf meg magyarázott neki, könyveket adott a kezébe (vagy maga lopta ki őket a könyvtárból), számtalan felbecsülhetetlen értékű tudósítást olyan tudósok, írók, fantaszták gondolatairól, mint Leibniz, Newton, Einstein, Kant, Lénárd Fülöp, Marx és Engels, Röntgen, a Curie házaspár, Oswald, Herzl, Pavlov, Darwin, Dante, Milton, Madách, Verne Gyula, mások. A gróf minden alkalommal figyelmeztette, hogy ha ezektől vagy ezekről olvas, ne azt akarja bebiflázni, amit írtak vagy róluk írnak, hanem azt próbálja megérteni, amit az idő rövidsége miatt ezek az emberek nem érthettek meg, vagy nem tudtak már megírni.

Cseprikálovics Borbála – túl a harmadik tál orjalevesen – ismét felhúzta a tenyerét a mellére, és lefegyverző jóindulattal bámult rá a meszelőhosszú útitársra.

Mi egy kisebb tuskót tettünk a tűzre, hogy abban se legyen hiány.

A szúnyogok zsongtak.

A nagy éjszakában a mozdonyunk is pöfögött valahol, és végezte a feladatát.

Ezek mind hozzájárultak, hogy a csend, ami ránk telepedett, ne emlékeztessen semmilyen más csendre. Magas, enyhén reszelős és lámpalázas hangja úgy hatott ránk, annyi büszke melankólia volt benne, hogy saját gondolataink sorsára is gondolni lehetett. Így csaknem tökéletes volt az összhang köztünk, noha egyetlen szóval sem adtuk tanújelét.

Uraim? Tisztelt Ház…? A megszólítás úgy rémlik az emlékezetünkben, hogy még ennél is jelentősebb és személyesebb volt, bár mégis föléje emelkedve a mulandó perpatvaroknak… Ugyanis tévedés van a dologban! Óriási tévedés, uraim! Mielőtt a tárgyra térnénk, engedjék meg, hogy két mondatot idézzünk, melyeket nem mi állapítottunk meg. Az első Bernard Shaw angol drámaírótól származik: „A demokrácia célja a társadalom megszervezése kivétel nélkül mindenki költségére és javára, nem pedig egyetlen kiváltságos osztály előnyére.” A második: „Bírálat és önbírálat.” A kritika helyett szándékosan használjuk a bírálat szót. Ezután kell elnézést kérnünk az „Uraim” megszólításért az „Elvtársaim” helyett. Csak hát a szokás nagy hatalom, mely törvényt alkot, s ez a törvény nem más, mint az emberi okoskodás és találékonyság folytán létrejött erő, mely egyaránt képes büntetni, kiengesztelni. Hogy ezzel mégis visszaélnek, más és szomorú kérdés. Az erős kificamodás oka azonban sosem a hatalom és törvény, hanem a fogyatékos emberi okoskodás és találékonyság és a még fogyatékosabb előrelátás. A világtörténelem folyása korunkban érkezett el az emberiség legborzasztóbb háborújának a küszöbéhez. Ma már mindenki tudja, érzi ezt. De kevesen tudják, hogy a béke ügye nem lehet a Nemzet, a Nép felett uralkodó személyek személyes ügye. Sokan mégis így akarják tudni. Mi saját elhatározásunkból vettünk tollat a kezünkbe. Megkérdezheti tőlünk a T. Ház, hogy ki vagy te? mért írtad meg ezt a véleménynyilvánítást? Madách Imrének meg kellett halnia, mielőtt Az ember tragédiájá-t megérthették volna az akkori idők illetékesei. Semmelweis Ignácnak meg kellett bolondulnia, és gróf Széchenyi Istvánnak búskomorrá kellett válnia a kor anyagi és szellemi féltékenysége miatt. Velünk ez nem történhet meg, legfeljebb az, hogy a jelenlegi hatalmasság megölet. Viszont mi is feltehetjük a kérdést a T. Háznak: ki vagy te? A mi szándékunk, hogy az uralkodásra hivatott, csiszolt agyú emberek figyelmét felhívjuk: nem jól dolgoznak, és saját maguk alatt vágják a fát, amikor egyéni érdekből a kommunizmust államhatalommá fejlesztik, s mint ilyennel, mesterségesen állítják elő a kommunistát. Márpedig úgy, hogy egy bizonyos rétegnek kiváltságos helyzetet biztosítanak. Ez a réteg aztán önműködően előnyökre tesz szert, és lehetőséget kap, hogy embertelen jogokat gyakoroljon. E nagy múltú helyen kiáltjuk a világba, hogy nem a kommunizmus hivatott előállítani a kommunistát, hanem a kommunistának kell megalkotnia a kommunizmust! Ezért állítjuk azt a tételt, hogy a kommunizmus Tudomány, akár a katolikus vagy a zsidó hittudomány. Ezért nem érthetünk egyet a T. Ház titkárságának válaszlevelével, melyben ezt tagadja. Állítja tehát, hogy az emberi tudomány atommagja nem a zsidó hittudomány. Továbbá azt sem ismeri el, hogy a Kommunista Tudomány három részből áll: 1. tanítóból, 2. kommunistából, 3. utánzóból. Mi nem neheztelünk ezért, mert tudjuk, hogy akiben nem jöhet létre a tiszta és világos értelem, abba vétek kalapáccsal beleékelni. Viszont nem titkoljuk neheztelésünket azért a kioktatásért, miszerint helyesebb volna, ha általános tételek fogalmazása helyett előbb a marxizmus–leninizmus álarcos klasszikusaival ismerkednénk meg. Erre csak azt válaszoljuk, hogy mi az orvostól jövünk – mért akarnak bennünket a kuruzslóhoz küldeni? Mi annak idején a Tudós mellett működtünk (itt következett az utalás, amit az olvasó már ismer) – mért akar a saját fajtánk kormányhatósága arra kényszeríteni bennünket, hogy a kommunista társadalom felépítéséhez szükséges téglák kiégetésénél eldobjuk a két legtökéletesebb téglaégetőnek, Marxnak és Engelsnek a tégláit, s helyettük hamis klasszikusok zavaros eszméiből építsünk vert falat? És mért akarják, hogy ne úgy illesszük egymáshoz ezeket a téglákat, ahogy ezt a legnagyobb építőmester, Lenin tanítja? Mért akarják, hogy a legfönségesebb eszméket közönséges agyagként furkóval döngöljük fallá? T. Ház! Tisztelt Uraim! Ha a kommunizmus nem tudomány, joggal kérdezhetjük: egyáltalán mit nevezhetünk tudománynak? Itt ismét a Tudósra kell hivatkoznunk. Anyánk szigorúan, de szeretettel nevelte belénk az Istenben való hitet. E nevelés nyomán hallgattuk éveken át a Tudós szavait. Mikor láttuk, milyen beleillően tudja a bibliai történeteket elhelyezni a tudomány könyvében, nagy fehér rózsák bomlottak ki lelkünkben. Később, mikor még merészebb kérdéseket tettünk fel a lét titkaira vonatkozólag, mi is még világosabb válaszokat kaptunk. A Tudós jóvoltából kibomlott fehér rózsák nem hervadtak el, csak a színük változott meg. Piros lett. Nem maradhatott kétség, hogy ezután már csak a „tudomány” tágabb értelme, felfoghatósága kerülhet szóba. A Tudós ekkor mutatott bele az útszéli árokba, ahol éppen sétáltunk. „Képzeld el azt az árkot olyan mélynek, hogy nincsen feneke. Ezt a fát itt akkora magasnak, hogy nincsen teteje. Ezt az utcát olyannak, hogy nincs se kezdődő, se végződő vége. Ez a Tudomány legtágabb értelme. Ilyen a legtökéletesebb formája.” Ezt mondta. Mi pedig azt gondoltuk magunkban, hogy: „Bolond! Hiszen ezen a helyen Istennek kell lennie!” A gondolatra azonban nem a Tudós, hanem mi pirultunk el. De zavarba mégse jöttünk, mert éreztük, nem számíthat a rózsák színe, ha egyezik az illatuk. Így a mi álláspontunk se lehet más, csak világos és egyértelmű. Ilyen felelősséggel jelentjük ki, hogy ha veszik a fáradságot, és elolvassák a Kommunista Álom című könyvünket, melynek egyik példányát a Titkárságon letétbe helyeztük, rájönnek, hogy a jelenben és jövőben a Nemzeti Kormányhatóság igaz eszméinek gyökereit nem az írók csillogó sokoldalúságában, hanem csak a szakírászat igaz mestereiben lehet tartósan megtalálni. Csak ezek a mesterek képesek a félremagyarázott lényegek kürtülése helyett színvallásra kényszeríteni az igazságot. A budapesti születésű Herzl Tivadar megszenvedett kezdeményezésére létrejött és 1897-ben lefektetett cionista titkos jegyzőkönyveket is említhetjük itt, melyeket a cári Oroszország jóvoltából nyilvánosságra hoztak. Mi nem vitatkozunk, csupán állítunk. És bejelentjük tiltakozásunkat minden olyan igénnyel szemben, melyek újólag egyetemleges embertelenséghez vezetnek, s még azt a matematikai lehetetlenséget is megkísérlik, hogy milliókból semmi legyen. Ahogy ez a meghurcolt zsidó és más népekkel meg is történt, korunk szégyenére, a meghurcolt népek utókorának örök hátrányára. Egy általunk is becsült írónknak egyszer ezt a kijelentést tettük: a túl művelt ember süket is, vak is, a kevésbé művelt néma. Ezért nem csodálkozhatunk majd, ha sorainkon végigpusztít a háború. Vakságunk, süketségünk, némaságunk okozza a katasztrófát. A vak nem látja a közelgő viharfelhőt, a süket nem hallja a földmorajlást, a néma látja is, hallja is, csak nem tudja mondani. Uraim! Az önök kötelessége, hogy a célok elferdítését megakadályozzák. Az önök kötelessége, hogy kijelentsék: a nemzet szokásai törvényerejűek, melyeket nem szabad egy másik nemzet szokásainak a kaptafájára húzni. Kötelességük belátni, hogy mindent elpusztító méreg ez a három szó: szabadság, testvériség, egyenlőség. Mert ellentétben áll a természettel! A természet nem testvériségen, hanem egyetemlegesen következetes igazságon alapszik. És nem az egyenlőség, hanem a törvényszerűség parancsán változik. Így ez a parancs nem szabadságot, csupán örökkévalóságot engedélyez. Az ember tragédiájá-ban Ádám vagy elvakult szentté, vagy Istentől elrugaszkodott emberré lesz, és mind a két esetben 0 pontra jut. A 0 pontról addig el nem indulhat, míg kommunistává nem lesz azáltal, hogy szembeszáll önmagával. Reformálja magát, és tovább küzd. Küzdelmeiben a tanácsot sohasem Isten adja neki, hanem Lucifer. Isten csak méltatja Ádámot a cselekedeteiért, s utána vagy megbünteti, vagy kiengeszteli. Az örökkévaló Isten pedig csak akkor szemmel látható és kézzel fogható, ha az egyéni akarat az emberiség értelmével a nép erejében találkozhat. Tehát vigyázzunk! Egyéni akarat és nép ereje. Mindez azonban nem állhat ellentétben a Természet még hatalmasabb törvényeivel. A Tudomány bebizonyította, hogy a nagy égitestek három erőnek engedelmeskednek: fény, villamosság, mágnesesség. A Föld ugyanazon időben forog, zuhan, kering. Jó volna, ha azok a kisebb tudósok, akiket a tudásuk elbizakodottá tett, figyelembe vennék, hogy a fényt nem lehet azonosítani a világossággal, mert ahol fény van, ott nem biztos, hogy világos van, viszont ahol világos van, ott bizonyos a fény létezése. Ennélfogva az emberi tudást és értelmet sem lehet azonosítani. Uralnunk kell a Természetet, de ezt nem tehetjük addig, míg fel nem ismerjük, hogy mi magunk is természet vagyunk, amire három irányból hatnak erők: 1. katolicizmus, 2. kapitalizmus, 3. kommunizmus irányából. Ezen erők hatására oda fog jutni az emberiség, hogy szokásainak kaptafáját egyetlen formával határozza meg. Ennek a meghatározására azonban nem Sztálin, nem Eisenhower, nem is a Pápa vagy a zsidók eljövendő Királya lesz hivatott, hanem kizárólag a Tudós, aki arra kényszeríti a kökénybokrot, hogy búzát teremjen, és a tölgy tengerit. Másrészt jó volna fontolóra venni a Mendel-féle átöröklődési törvényeket, és feltételezni, hogy a háború borzalmaiban könnyen elpusztulhat az eljövendő Tudós azáltal, hogy megöljük a szülésre rendelt anyát és a nemzésre hivatott apát. Uraim! Tisztelt Ház! Ezek az állításaim éppúgy lehetnek nevetségesek az önök számára, mint érthetetlenek. De semmi szín alatt sem lehetnek komolytalanok és lehetetlenek. Nem kárukra és hátrányukra akartam lenni, hanem leírhatatlan előnyükre és felbecsülhetetlen hasznukra. Bár ez valóban a megértésükön múlik…

Nem valószínű, hogy a szulimáni járásban valaha is elhangozhatott ennél komolyabban vett programbeszéd. A hold magasan állt, szúnyogoknak nyoma se volt, az udvaron hűvös légáramok lopakodtak végig. Biztos az is szótlanná tett bennünket, hogy Orsolya a csecsemőjére hajolva aludt. A főnök csendben járt körbe a pálinkával, s még Borbála is halkan sóhajtotta, hogy: „Az Isten simogasson benneteket!” Bárhogy történt is, Magas és Kicsi büszkén húzódott félre. A mi gondolataink pedig, melyekre nem találtunk szavakat, jobb híján átolvadtak az éjszaka csendjébe.

Vadkilövő társunknak viszont épp ekkor jutott eszébe, hogy teljesen váratlanul belepuffantson a tűzbe.

Álmából ébredő kis barátja azonnal oda is rohant hozzá izgatottan, és faggatta, hogy mire lőtt, minek lőtt – de neki se mondott mást, mint nekünk: „Ugyan, semmi… csak egy selejtszikra volt.” De ezt nem lehetett elhinni, a hangján érződött, hogy kutyául megbánta az ostoba tölténypocséklást.

Mégis, ez mozgatta meg a kedélyvilágunkat.

Mert végre is érthetetlen, hogy most, mikor az utazás végéhez közeledtünk (pedig csak mozdonyra vártunk) – valahogy újult erővel idéződött fel bennünk az indulásunk megismételhetetlen izgalma, semmihez nem hasonlítható szépsége…

Vagy talán mégis érthetően? Küszöbén a holnapi napnak, mikor kiderül majd, hogy Szenteskút itt van egy jó gyalogjárásra…?

Nem tudjuk. Így volt. Jólesett visszaemlékezni, már csak azért is, mert Borbálánk igazában akkor és ott hódította meg a szívünket. Azok az utolsó percek voltak ezek, mikor a mozdonyunk valahára megérkezett, és szeneskocsija tetején egy hátizsákos diákkülönítményt is hozott magával (a töltés mellől szedte fel őket a mozdonyvezető, ott bandukoltak minden csodára készen), főképp fiúkat és néhány lányt, egyikük sem lehetett több tizennégy évesnél. Valamennyiükön hosszú ujjú munkás-kék ing, bár az öltözetük egyéb darabjai inkább a jól ismert polgári ízlést tükrözték. Mihelyt hozzázöttyent a mozdony a szerelvényünkhöz, katonás fegyelmezettséggel azonnal átugráltak az üres marhavagonba. Akkor még csak futó pillantást vetettünk rájuk, de ez is elég volt, hogy örülni tudjunk a jelenlétüknek. Az ifjúság! Ők voltak azok, akik a harmincas évek nagy gazdasági válsága idején születtek (mikor a vagonunk még javában rozsdásodott a főműhely udvarán; amikor tetőfokán volt a Lord Rothermere védnöksége alatt szervezett „Igazságot Magyarországnak!” mozgalom, s a biatorbágyi vasútrobbantó Matuska is éppen kapcsolatba lépett a rejtélyes túlvilági konspirátorral, a politikailag képzett Leóval, aki végül is felbiztatta az akcióra, mint Jeanne d’Arcot a Hangok) – vagyis akiket a vidám csőd éveiben nemzettek, két munkanélküli-segély között. S most éppen a bakócai vezetőképző úttörőtáborba utaztak, ahonnét majd ugyanígy, kollektíve utaznak vissza Dombóvárra. Vezetőjük, alig harmincéves fiatalember arcáról kevés humor, viszont olyan lelkesült komolyság áradt, mintha képes lett volna öt ülésben egy teljesen új és fejlettebb világképet elfogadtatni bárkivel. A marhavagonban (a marhavagonban) azonnal énekelni kezdtek, csattogtak és dobbantottak, mint a metronóm, tele robbanó élettel és beszabályozott fegyelemmel, mint a 0 kilométeres motorok.

Borbála akkor már annyira közel járt, hogy hallani vélhettük, ahogy egy horpadt vashordót vagy foszlott pufajkákkal teli fürdőkádat félrelökött a réten. Nem kanyarodott el a bekötőút felé, tank módjára jött, neki az állomásépületnek. Fontos azonban, hogy ezt is részletesen lássa maga előtt az olvasó. Igazában a vagonunk ablakából lehetett hitelesen felmérni a pusztulás természetességét, melyet még egy eltévedt bomba is képes megteremteni. Azt az elképesztő részletgazdagságot, mely a megülepedett romokat szinte már szervesen illeszti bele a látványok nagy panorámájába. T.-ben az állomásépület közepén még mindig ott tátongott a becsapódás okozta rés, a forgalmi irodát és várótermet kettémetsző nyiladék. Ideiglenesen úgy oldották meg a helyreállítást, hogy a rést meghagyták. És ez akaratlanul is megteremtett bizonyos művészi kompozíciót. A nyiladék a maga keskenységével még nagyobb mélységet, szinte romantikus távlatot adott a rétnek, a falu templomtornyának: mintegy metszetéles keretbe fogta őket. Feltéve, ha azon néztünk keresztül. A vagonablakból pedig éppen ezt tehettük. A nyiladékban jobbra és balra falat húztak fel vakolás nélkül (így lett kisebb az iroda és a váróterem is) – a falakat viszont plakátokkal ragasztották tele. Közeledő választás, demokrácia, földosztás, magyar rendőr, romeltakarítás, Magyar Kommunista Párt, UNRA-segélyakció, felszabadító szovjet hadsereg, a gyerekek, a Kreml, a Parlament, az árvíz, a háborús bűnösök, az újra otthonra talált magyar színház, „Ki tud róla, eltűnt…”, „Csak annyi megbecsülést embertársaidnak, amennyit magadnak megkívánsz…”, az alkohol öl, a tej kenyér, a Hercegprímás Máriabesnyőn, „Nyaraljon itthon, a Balatonban nincs több akna…”, „A szocializmusé a jövő!” – akár egy plakátkiállítás, olyan volt a két fal, s szinte színorgiává kendőzte a nyiladékot, mely tele volt téglatörmelékkel, kiszakadt huzalokkal, cseréppel, a forgalmi iroda kézimosdójával, mely egy nagyobb faldarabbal zuhant ide (mint egy akkor még csak születő képzőművészeti irányzat mintadarabja). A romhalmazon ugyanakkor kialakult már valamiféle ösvény, az utolsó pillanatban érkezők utat rövidítő taposásának nyoma. Borbála ezt célozta meg. Úgy lépett föl a törmelékhalom tetejére, mint egy végtelen karavánvonulás napégette sereghajtója, s megállt egy pillanatra az új világot hirdető plakátok kereszttüzében. Egyetlen szemhunyorítással felmérte a helyzetet, a szerelvényt, az ablakokban bennünket, a marhavagonban éneklő diákkülönítményt, az ideges forgalmistát, aki valamiből megsejthette, hogy háta mögött Borbála is megjelent a színen, mert azonnal leengedte a karját, s mintha elnézést kérne, indítás helyett a hátát kezdte vakarni a tárcsa nyelével. Nem volt kétséges, hogy Borbála – mint mindent – a fölszállást is egyedül akarja megoldani: sorban fölrakni a csomagokat a legfelső lépcsőre, combközépig felhúzni a zöld műselyem ruhát, megragadni a két kampós vaskorlát végét, s ha belerokkan is az Ott-féle konstrukció, földobbantani a súlyos testet az első lépcsőfokra. Ahogy a kun pásztorok, lengyel dzsidások, horvát végvári futárok dobták föl magukat a lóra? De erre gondolni már csakugyan hatásvadászó képzelgés… Mielőtt hozzákezdhetett volna a fölszállás műveletéhez, a marhavagonról leugráló diákok mind lelkesen ott tolongtak körülötte, s szinte mozdulni sem tudott. (Hogy sajnáltuk később, hogy ez a lelkes csapat megvált tőlünk Gamásnál, és nem rágcsálhattak ők is pörzsölt disznófarkot…!) Vezetőjük elégedetten nézte különítménye önkéntes és ígéretes akcióját. A nagyra hivatott kép nemcsak tablószerű volt, de megindító is. Őszintesége bennünket is lázba hozott, s hamarosan mi is ott lelkesedtünk közöttük. Ezek a javarészt rövidnadrágos kölykök a készségesség olyan szenvedélyét árulták el, ami jóval több volt, mint az ideológiai okokból felszámolt cserkészmozgalom jelszava, légy résen! Megbabonázta őket is Borbála. A háború sunyibb és soványabb jelenségekhez szoktatta őket. Egyszerre mintha a tanulás, az ágaskodó ördögök, a politikai ön- és egymást-képzés, a jövő társadalmáért vállalt komor felelősség és semmilyen ellenvéleményt nem tűrő, savanyú aszkézis: mintha ezekbe a súlyos gomolygásokba hahotázott volna bele Borbála pusztán azzal, ahogyan előbukkant a roncstemetőből, és megállt a millenniumi kocsilépcsőnél. Mielőtt azonban föleszmélhetett volna, az elhivatott vezetőpalánták fölkapták a garmada cekkert, szatyrot, s hangtalan lihegéssel nekivetették vállukat, fejüket a zöld masszívumnak. S hogy járt a kezük! „Gyerekek, gyerekek, vigyétek arrébb a ceruzátokat, mert kilukad a szoknyám!” – hallatszott az utánozhatatlan nevetés, és Borbála valóban úgy kezdett emelkedni, mint jobb pillanataiban a reménység…